amiről még nem suttogtak

i'm not the person
my parents wanted to be

Bath, 1968. március 3.
7:30

Jia Lee aprócska nő volt, vékony karjai, törékeny teste szinte elveszett George ágyának hatalmas párnái és méretes paplanja között. Persze az öreg bájitalkeverőnek fel sem tűnt mindez, őt csak az érdekelte, hogy az alig másfél órája világra jött csöppség életben maradjon. Ez foglalkoztatta attól a perctől kezdve, hogy a nőt meglátta azon a bizonyos hideg, téli estén a küszöbén. Még ezen a márciusi napon is tökéletesen emlékezett rá, hogy mennyire vacogott Miss Lee. Remegő ajkai nem kértek mást, mint egy éjszakát menedékben… úgy tűnt, mintha üldöznék, ám ezt nem osztotta meg az öregemberrel azonnal. Sőt, igazából csak elejtett egy-két célzást, ami azt sejtette, hogy nem volt egyszerű élete… így George nem is faggatózott.
Szelíden figyelte most is a nőt, ahogy karjába fogta a meglehetősen apró gyermeket. A méreteit tekintve persze nem volt olyan meglepő az aggodalom… de George sejtette, hogy szívós kiskölyök lesz belőle. Közelebb lépett hát az ágyra és lerogyott Jia lábához. Csak ekkora vette észre, hogy a fiatal nő szemében könny ül és inkább szomorúság, semmint valódi öröm. Azt gondolta volna, hogy legalább a gyermek születése feldobja majd szerencsétlent, de úgy tűnt ettől csak még inkább elkeseredett.
– Mi a baj, kedvesem? – kérdezte halkan és öreg ujjaival megcirógatta, az addigra alvó kisfiú sűrű fekete tincseit. Talán nem is voltak teljesen feketék, hiszen ahogy ráesett a nap első fény, enyhén barnásan csillogott. Eddig George tökéletesen meg volt róla győződve, hogy a jövevény leginkább Jia vonásait örökölte, de valahogy mégis olyan más volt. – Gyönyörű a kisfiad. – Tette hozzá, mielőtt a nő válaszolhatott volna, csakhogy felvidítsa egy kicsit.
– Tudom. Látom… – bólintotta s kicsit remegő hangon folytatta: – Csakhogy mostantól nem lesz még annyi nyugalma sem, mint az elmúlt kilenc hónapban… – Törékeny ujjaival megigazította a pólyát, nem mintha arra szükség lett volna.
George sóhajtott egyet. Rá akart kérdezni, hogy ugyan miért nem, de még sem jöttek szavak a szájára. Nem tudta kimondani, mert egész egyszerűen nem akart ilyen illetlen módon a nő lelkébe tiporni. Megszerette Jiát az elmúlt hónapokban, fizettség nélkül is segítette a munkájában és mindig rendben tartotta az üzlet feletti poros kis lakást, ráadásul állandóan kellemes vacsora illat fogadta, mikor kilépett a fürdőből egy nehéz nap utáni fürdőzést követően. Jókat beszélgettek… talán azért, mert George elveszített egy lányt s Miss Lee hangja tökéletesen emlékeztette az övébe. Isabella tizenhat éves volt, mikor balesetet szenvedett és meghalt. Nem akart a pillanatra emlékezni, amikor a baj történt és Jia nevetése, beszéde inkább a pozitív élményekhez tett hozzá. Azért pedig, hogy megmelengette az öreg szívét, George segítséget adott.
– Most ugye el kéne mondanom, hogy miért menekültem? – kérdezte a nő kicsit halkabban. Aztán pedig, mintha nyelt volna egyet, hogy hangja erőteljesebbnek hangzott. Ezt persze senki sem várta el tőle, hiszen nem rég szült és láthatóan pihenésre volt szüksége. Az arca ugyanis rendkívül sápadt volt, szemei karikásak. Nehéz órák voltak mögötte, ezzel pedig George mindennél jobban tisztában volt, hiszen végig mellette ült és fogta a kezét. – Van középső neved? – kérdezte aztán elterelve a témát a menekülésről és a keserű érzésekről.
– Elliot – bólintott George, szinte ösztönösen osztva meg a szavakat. Egy pillanatig le sem esett neki, hogy miért tette fel Jia ezt a kérdést. Aztán hirtelen, mindenféle reakció helyett, csak elkerekedett a szeme és meghatódva pillantott le a kisfiúra. Nem lehetett… nem lehetett, hogy róla, egy idegen patikusról kapja a nevét. George ugyanis tökéletesen tisztában volt vele, hogy Jia hamar tovább fog állni.
– Elliot George Lee. – Mondta mosolygó hangon Jia, mintha egy pillanat alatt eltűnt volna minden kétsége azzal kapcsolatban, ami korábban annyira bántotta s amiről még nem nyilatkozott meg. – Tökéletes név. – Tette hozzá halkabban és rövid puszit adott a kisfiú homlokára.
– Nem nevezheted el rólam… – suttogta túlzottan is meghatódva az idős ember. Érezte, hogy kék szemeibe könnyek gyűlnek. Sohasem álmodott ilyesmiről… mióta a lánya meghalt unoka szóba sem jöhetett, így pedig, hogy a nevét viseli egy gyermek majd, az még annyira sem. Hálás sóhaj szökött ki az ajkain.
– Többet tettél értem, mint bárki más, mióta a szüleim meghaltak – mondta a boszorkány és megérintette a férfi kezét. – A fiam tudni fogja, hogy neked köszönheti az életét. Ha nem fogadsz be, most már egyikünk sem élne. 

family


2001. december 6.

outfit

Elnéztem Noah-t, ahogy nyugodtan piszkálja a fodrokat, a szőke tincseket… olyan tökéletes volt. Tökéletes, de mégis áradt belőle az a huncutság, amit a saját gyerekemből kinéztem volna. Tényleg a vérem volt, láttam a barna szemeknek a csillogásában, a kis kezek matatásában a nyaklánc körül. Az ujjai picit rászorították, mintha le akarná tépni, de mikor a kék szempár rávetül, elvigyorodott nagy büszkén.
Megható volt a tökéletessége… és az is, ahogy Aiden édesanyja hozzáért. Nem mondtam, hogy fogadja el unokaként, ott nem tartottunk a kapcsolatunkba… hiába is szerettem volna annyira, nem erőltethettem rá Mucira. Neki idő kellett, sokkal több, mint nekem, hogy elfogadja, ez a kapcsolat nem csak egy futókaland, nem egy kis összejövés, hiába szexel nyitottuk. Valójában már a tóparton is éreztem közöttünk valamit, ahogy érintette a víztől ázott testemet. Csak tudtam egyszerűen, hogy valahogy összefonódott az életünk… még nem voltak válaszaim, hiszen ott volt Nat, meg az a kuszaság, amit a házasságunk romjainak neveznék mostanra.
– Édes kis apróság… – mondta a nő Noah-nak és az arca felé nyúlva, eltűrt egy fekete kis tincset. Már egészen megnőtt a haja, de megkértem Natot, hogy ne vágassa neki túl rövidre, olyan jól álltak neki azok a puha kis fürtök, hogy szívem szinte bele is túrtam volna, újra és újra. Valahol sejtettem persze, hogy a gyerek máris tisztában van vele, milyen rohadtul aranyos és hogy kilóra megvesz mindent.
Noah valami gügyögve felkiáltott, majd rám pillantott egy kicsit. Éreztem rajta, hogy milyen jó érzi magát… ráadásul ezt a komoly helyet, amit eddig sötétség töltött be, hirtelen gyerek kacaj zengett be. Ez pedig, mintha az életet is visszahozta volna egy pillanatra.
– Nagyon szép a kisfiad Elliot, kérlek igyál a teából, egyél a sütiből! – mondta Erica, én pedig könnyedén nyúltam a kedves kis porceláncsészék felé, hogy magamhoz vegyem az egyiket. Talán valami gyümölcstea lehetett, amit utáltam… de Aidenért ezt is képes lettem volna meginni. Jó benyomást akartam tenni Ericára, hiába zárja a fia még ki az életéből, ez még megváltozhat.
– Aiden… ő… – kezdte, kicsit rekedten, nem találta hirtelen szavakat talán… fogalmam sem volt, de nagyjából sejtettem, hogy a jólléte érdekli. Először csak bólintottam, mintha fogalmam sem lenne, mit mondja. A „rendben van” vagy a „kiválóan” olyan személytelennek tűnt. Meg akartam vele osztani valamit, ami alapján tényleg sejti, hogy a fiának a lehető legjobb élete van. Elvettem tőlük, miközben nekik nagyobb szükségük lett volna Aidenre… hiába éreztem úgy, hogy nélküle nincs életem. Tizennyolc éves volt, talán az anyja mellett lett volna a helye… én viszont túl önző voltam visszaadni, mert annyira szerettem és úgy gondoltam, ő is így érez irántam, mégha nem is mondja majd ki soha.
Keserűen nyeltem egyet.
– Reggel nagyon aranyosan aludt. Este megettünk egy csomó levest – magyaráztam kicsit zavartan, összefüggéstelen információkat közölve, aztán megint Noah-ra pillantottam. Ő jobb téma volt, mint az, hogy Aiden miért is nem akar a családjával találkozni vagy hogyan van. Ezt leginkább amúgy is ő tudta volna megmondani… gyanítottam, hogy még előlem is bőven titkolt dolgokat. – Én őszintén szeretem Aident… szerelemmel… – Csak ennyit mondtam biztosítékként, hogy érezze a nő: velem biztonságban van.
Csak bólintott egyet lassan, majd elmosolyodott, így pillantott vissza Noah-ra. Nem is tudom, valahogy még gyengédebbnek tűnt, mint korábban. Megcirógatta az arcát, aztán odatartotta neki a medálos nyakláncot, hogy játszhasson vele. Úgy szerettem volna, ha Aiden is – miután leküzdi a korlátait – megszeretné a fiamat.
– Mostantól minden péntek délelőtt benézünk – mondtam csendesen és nem is tudom… talán hálát láttam kiülni az arcára, a szemeiben csillogva, ahogy rám nézett.

szakadék


2001. december 27.

outfit

Még innen, a kis cukrászda kirakatából is látszott Tengerszem, amint odafent a sziklákon magasodik a maga túlzottan is modern szögleteivel. Annyi emlék kötött hozzá, hogy szinte a kávé átható aromája mellett is rám talált az az illat, ami annyira jellemző volt odafent, s csak úgy jellemeztem: otthon. Túl sok minden kötött ide, ezért kellett eljönnöm, hogy megvehessem a legcsicsásabb, legcukrosabb süteményt Adának, a csokiba mártott kekszet Kis Natnak és nézhessem, ahogy az én kis apróságom, Noah a babakocsiban szuszog. Tökéletesek voltak mindannyian, ahogy körbe vették azt az apró kerek asztalt. Ada nem nyúlt az édességhez, Kis Nat pedig kicsit megszeppenve majszolta a keksz szélét. Rég nem találkoztunk így, s talán most sem kellett volna csak úgy az életükre törnöm… de megígértem Adának, hogy akkor is az apucija maradok, ha nem leszek többé Nattal.
– Már nem szeretsz minket? – kérdezte Ada a tőle megszokott őszinteséggel, ahogy Tengerszemről a pillantásomat visszaemeltem rájuk. Tudtam, hogy ez lesz, tudtam, hogy felfogja hozni. Beszélt már velem így korábban, felnőttesebb hangszínt megütve, mint amire én valaha is képes lennék.
– Mindennél jobban szeretlek titeket. – Őszintén válaszoltam, úgy ahogyan azt gondoltam, szükséges. Nem mondhatjuk nekik azt, hogy ez átmeneti, hónapok óta tart és így is fog maradni. Bár fogalmam sincs, mit mondott nekik Nat, nem is akartam megkérdezni úgy isten igazából… elég volt a tudat, hogy nem tilt el tőlük. Én pedig szívesen jöttem, mert tényleg szerettem ezeket a gyerekeket, legalább annyira, mintha mindannyian a sajátjaim lennének. – Megígértem, hogy örökre az apukátok leszek. – Folytattam és megérintettem Ada asztalon nyugvó kezét, Kis Natnak pedig kicsit megkócoltam a haját. – Olyan már nem lesz, mint amikor együtt laktunk, de a lehető legtöbb időt próbálom veletek tölteni. Én lennék a legboldogabb, ha esti mesét mondhatnék, vagy jóéjt puszit adhatnék nektek, de nem tehetem már meg. Megváltoztak a dolgok, de attól még lehetnek jók – suttogtam és kicsit hátrébb dőltem. Erősnek kellett lennem, én voltam a szülő, aki nem sírhatott, akinek azt kellett sugallni, hogy ez túlélhető. Életemben nem voltam ilyen komoly, ilyen felnőttes… talán ilyen férfias sem.
Megfogtam a bögre kávémat és kortyoltam belőle egy kicsit.
– Appa! – nyújtogatta felém a kezeit Kis Nat, mire csak egy lágy mosoly ült ki az arcomra. Olyan tökéletesen hasonlított Natra és ezért hálás voltam. Lehet, hogy megbántott és ezt sosem tudom igazán megbocsátani neki, sok szép emlék kötött hozzá, nem bántam, hogy egy kis darabka ilyen formán megmaradt nekem belőle.
– Jaj te… – hajoltam kicsit előrébb, hogy újra végig simítsak az arcát. Próbáltam nem elérzékenyülni, hogy nem csak egy valakinek tart, hogy nyomot hagytam benne. Emlékszem, milyen kicsi volt, mikor először láttam… hogy mennyire gyűlöltem a nőt, aki megszülte. Féltékenység volt az is, hiszen olyan dolgot adott Forestnek, amiről én még csak nem is álmodhattam. Noah csak egy kis csoda volt, amit utolsó ajándékként adhattam neki, mielőtt végleg megszűnt az, ami volt közöttünk.
Már nem bántam, hogy vége. Már ott volt nekem az új élet, amibe próbáltam a gyerekeket beilleszteni. Az persze korai lett volna, hogy lerohanjam velük Aident, túl fiatal volt ehhez. Talán csak megijesztette volna, ezért egyelőre ezeket a pillanatokat magamnak tartogattam velük és olyan tökéletes volt.
– Natot nem szereted. – Ada a tőle megszokott komolysággal folytatta. A játékos énje, ami mindig a társaságomban jött elő, egész egyszerűen tovatűnt. Ez volt a gond előttem is és láthatóan most még komolyabban fenn állt. Csak reménykedtem benne, hogy Nat mellett azért nem ilyen szigorú.
– Szeretem Natot, csak… máshogy. – Az ujjaim visszatértek a bögrére, nagyon furcsa volt ezt így kimondani, még ha lényegében tökéletesen igaz is volt. Nem gondoltam rá többé úgy, mint a kapcsolatunk idején. Már nem lüktetett olyan hevesen a szívem, ha megláttam, hiába visszhangzott bennem, ahogy azt ígérte, örökre. Az egész nem volt több egy álomképnél, amiből szép lassan felébredtem. Könnyen találtam vissza magamhoz, az igazi énemhez, ami nem illett a csillogásba. Az voltam én, aki éppen akkor voltam, amikor ott ültem a gyerekekkel. Egy piti tolvaj, akit kísért a múltja és aki igen, szeretetre vágyik, de nem Nathaniel Foresttől fogja megkapni.
– Tudjátok mit… bontsuk ki az ajándékaitokat… – mondtam és feltettem az asztalra a két kis csomagot. Nem volt már olyan sok pénzem, egyre nehezebben ment a beosztása. Kis Natnak egy játékseprűt vettem, Adának meg egy könyvet a kínai mágiáról… valahogy ő jobban vonzódott az ázsiai gyökereinkhez, mint én. – Nem csak érdekes, de nagyon szép képek is vannak benne… – magyaráztam a kislánynak, míg az öccse darabokra szaggatta a csomagolópapírt.

l ● s t


2002. február 17, este

outfit

Nem kellett volna eljönnöm erre a találkozóra. Daniel aligha érdemelte meg azok után, ahogyan velem bánt a Szent Mungóban. Számára semmit sem jelentett, hogy szeretem azt az embert, akit lekötöztek, akit megpróbált meggyógyítani. Ő ezt is csak egy problémának ítélte meg, mint minden kapcsolatomat. Talán csak Esmével nem volt gondja… és vele is csupán azért, mert nem voltunk elég ideig együtt ahhoz, hogy bonyodalmat okozhasson. Én sosem törtem pálcát felette, csak mert szomorú volt vagy összetörték a szívét. Sosem ítélkeztem, pedig megtehettem volna. Mondhattam volna, hogy túl fiatalon vállalt gyereket. Az orra alá dörgölhettem volna, hogy az előző barátnője a kezdetektől fogva nem akart Amber második anyja lenni. Mégsem tettem meg. Csendesen vártam, hogy megnyugodjon.
Alighogy beléptem a kocsmába, megéreztem az arcomon a meleget. Odakint eddigre durván lehűlt a levegő, a kabátomat szorosan húztam össze a testem előtt, nehogy megfázzon a mellkasom és a hasam. Éppen elég volt, hogy Gabriel sérült le. Nem akartam tetézni a dolgot valami aprósággal. Egyszerűen csak ott akartam lenni, amikor kijön végre…
Daniel az egyik hátsó asztalnál ült, közel a kandallóhoz. Azonnal felismertem a jellegzetes vörös szakállat, a tekintetet, ami menten kiszúrt. Egy pillanatig azonban csak álltam és néztem vissza rá. Nem akartam odamenni és végig hallgatni, milyen felelőtlen vagyok. Éreztem, ahogy megfeszült az állkapcsom már csak a puszta gondolatra is… a kezeim ökölbe szorultak és minden átkozott sebhely a testemen vadul lüktetni kezdett. Azonban mostanra mindennél jobban hiányzott Gabe. Tudtam, hogy mástól nem hallhatok róla egyetlen szót sem… Daniel volt az egyetlen esélyem, s az is, aki a legkönnyebben távol tarthat tőle.
Lassú léptekkel indultam meg felé. A fejem lüktetni kezdett a fájdalomtól, éreztem, ahogy a gombóc megülhet a torkomon. El akartam rejteni a gyengeségem. Már pont elég sokat mutattam az öcsémnek az érzéseimből legutóbb. Ezúttal nem akartam, hogy gyengének lásson. Nem tudom, hol csúsztunk annyira félre, hogy már úgy éreztem semmi köze hozzá.
Képtelen voltam azonnal leülni a székbe szembe bele, ahogy megérkeztem az asztalhoz. Csak ácsorogtam, zsebre dugott kézzel és nem néztem rá. A ragacsos asztallapot bámultam, mintha attól más lenne. Nem ment most a megbocsátás. Mégis csak közém és Gabriel közé lépett. El sem tudta képzelni, mennyire fájtak az elmúlt napok. Nem csak azért, mert hiányzott… azt megszoktam, hogy egyedül vagyok. Az aggodalom volt az, amit nem tudtam elviselni.
– Ülj le… kérlek. – közölte Daniel rekedt hangon.
Már-már attól tartottam, most akarja bejelenteni, hogy többé nem láthatom Gabrielt. Nem, az nem lehet… nem lehet, hogy az utolsó emlékem ez legyen róla. Éreztem, hogy remegni kezd minden részem. Szükségem volt zöldszemre, még csak most lett az enyém… akartam. Minden erőmmel akartam őt.
– Hogy ülhetnék veled egy asztalhoz… – súgtam felé, a kezem még is mozdult a szék támlájáért, hogy kihúzzam magamnak. Keserűen ültem le. Még ő is érezhette, hogy az arcomon ezúttal nem ül mosoly, nem viselkedem úgy, mintha minden rendben lenne. Közel sem volt… és ezen nem segített az sem, hogy gyászos képet vág.  
 – Most örökéletünkre gyűlölni fogsz? Mégis miért? Egy újabb fickóért, aki majd kisétál az életedből? – A hangja halk maradt, hiába voltak a szavai számonkérő, sőt egyenesen vádló. Igen, Daniel, mocskosul igazad van… igazad van… talán ez sem tart örökké… talán ezt érdemlem én…
Nem válaszoltam.
– Elliot… ne csináld ezt! – Kinyúlt, hogy megérintse a karomat, de hátra húzódtam. Nem érhetett el így. – Amikor kisétál az életedből, csak én és apám leszünk neked.
– Vagy ti sem. – Válaszoltam csak úgy egyszerűen, a hangom volt csupán olyan halk, hogy talán meg sem hallotta. Hogy akartam-e még bármit? Valójában nem… igazság szerint már jóval Gabriel előtt feladtam, hogy bármi is jól alakulhat az életembe. Csak ki akartam használni azokat a boldog napokat, amiket képesek voltunk együtt tölteni. Ennek is vége lesz. Nem voltam naiv, de arra sem volt szükségem, hogy valaki naponta az orrom alá dörgölje a dolgot.
– Miért vagy ilyen? Azért jöttem, hogy segítsek. – Bizonygatta, de képtelene voltam neki hinni. Az agyam zsibbadt attól a rengeteg érzéstől, ami megült a szívemben. Alig öt nap alatt veszítettem el mindenemet, nem volt kedvem megbocsátani vagy boldognak hazudni magam, csak azért, mert láthatom és mer elvileg segíteni akart. Már untam, hogy állandóan meg kell hazudtolnom magam. Elég volt, hogy Aiden mellett állandóan le kellett nyelnem, hogy mennyire fáj, amiért nem képes őszintén szeretni. Több maszkot már nem tudtam magamra erőltetni. Kibaszottul nem jó soha semmi és én ezt kibaszottul nem is akartam eljátszani. Talán a keserűség és a sötétség erőteljesebben tombolt bennem az elmúlt napokban, de már nem tudtam meghazudtolni magam. Már nem voltam képes annak a tökéletes babának mutatni magam, akivé Nathianel Forest csinált.
– És mégis mi a faszban akarsz segíteni?!– kaptam fel a vizet hirtelen. – Minden egy rakat szar és te csak rá tettél egy lapáttal! Hogy bízhatnék meg benned, miközben egy ilyen kurva nehéz helyzetben elszakítottál mellőle?!– A hangom egyik pillanatról a másikra csapott át üvöltözésbe. Nem érdekelt, hogy megbámulnak. Igazam volt, kibaszottul igazam, megérdemeltem, hogy ne álljon közénk senki… több, mint egy éve csak nyugalmat akarok, csak élni akarok, erre állandóan jött valami. Hát én is elfáradtam, hát nekem is elegem van és már régen nem csak egy „kaland” vagy „buli” minden. Elfogyott a türelem, elfogyott a kedvesség, elfogyott a viccesség és elfogyott a bocsánat.
– A barátodnak akartam jót, Elliot. – Mondta kioktató stílusban. Ez persze csak újabb oldaj volt a tűzre, de neki még csak fel sem tűnt. – Az az átok, amit benyelt mást már régen megölt volna. Ő elég erős volt, hogy kibírjon egy kezelést és életben maradjon. Amint megerősödik, kiengedem. – Tette hozzá, mintha ezzel nyugtatni akarna, miután szó szerint kidobott a kórteremből. – Túl feltűnő vagy és nem, nem szexelhetsz vele, míg ilyen állapotban van. hogy lehetsz ennyire mocskosul gyerek?
Az asztalra csaptam az arca helyett. Éreztem, ahogy az öklöm megfájdul a csapódástól, ahogy az ujjaimon egyesével szalad végig a bénító zsibbadás. Nem számított. Ez már nem változtatott a dolgon.
– Megmondta, hogy a párja vagyok. Megmondta, hogy nekem van mellette a helyem, mert nincsenek rokonai. – Magyaráztam, vagyis sokkal inkább morogtam. – Tök mindegy, Daniel. Igazad van. Ez is elszaródik, köszi, hogy felgyorsítod.
Dühös tekintettem bámultam rá. Fel sem fogtam, hogy mögém lép valaki és a vállamra teszi a kezét. Kellett egy pillanat, hogy a saját probléma burkomból kirángassam magam, eddigre azonban már egy pálca hegye fúródott a bőrömbe. Esélyem sem volt megfordulni, így csak a férfi erejét és túlzottan is fűszeres parfümjét éreztem.
– Csak nyugalom, Elliot. Semmi hirtelen mozdulat, ha csak nem akarod Mr. O’Marát egy kupac hamuként hazavinni.– Mondta a hang, ami hideg és kegyetlen volt egyszerre. Láttam Daniel arcán a pánikot, ahogy nem mert megmozdulni. – A nővéred az üdvözletét küldi… és bizony, mindannyian égni fogtok. Te, ti. – Folytatta. A hangja furcsa, fagyos nevetésbe csapott át… majd megszűnt a súly a vállamon, a szúró érzés a nyakamon, ő pedig beleveszett a kocsma zajába.

y●u don’t know how to die quietly



2002. február 28.

outfit

Csendesen néztem vissza a hálóba, ahol az előbb még finom csókot leheltem Gabriel ajkaira… olyan óvatosan, hogy ne ébredjen fel. Nagyon korán volt, talán fél négy, a kutyák sem nyüszítettek fel a mozgolódásomra, így pedig még volt annyi időm, hogy egy bögre kávét és egy kis üzenetet készítsek ki a pultra. Előbbit könnyen felmelegíthette egy pálca mozdulattal, ha felébredt. A cetlire meg röviden kapartam fel a következőt:

Egy csokis kekszet, egy termoszban meleg feketeteát pakoltam be a hátizsákomba. Tudtam, ez elég lesz, hogy melegen tartson Észak-Írországban, ahol mindig zordabb és szelesebb az idő, mint Anglia más részein – legalábbis bennem gyakran ezt a benyomást keltetett, mikor haza hoppanáltam. Most azonban egy kicsit más volt az úticél. A Glenariff Parkerdő, egészen közel a vízesésekhez. Persze a hoppanálási képességeimet már ez is bőven meghaladta… de készen álltam, hogy valahonnan begyalogoljak az érintett területre.
Csakhogy, mikor már éppen a táskámat kaptam fel, a semmiből megjelent az egyik kutya. Ezúttal nem a fehér, aki már annyiszor szegődött mellém társnak. Nem, ezúttal Amon volt az – igen, már egész jól megkülönböztettem őket egymástól –, aki nedves orrával bökdösni kezdte az oldalamat és kicsit nyüszítve nézett fel rám.
– Tudod… nem vihetlek magammal. – Mondtam és megpaskoltam a fejét, bár sejtettem, hogy csupán Gabriel aggodalmai miatt akar itthon tartani. Én azonban pontosan tudtam, mit csinálok és szükségem volt már egy jó adag adrenalinra, ha már egyszer lekerült a kezemről a kötés. Így is fájt a bal vállam, a bal karom, a bal lapockám… de nem tulajdonítottam nekik túl nagy jelentőséget.
A kutya újra megbökdöste az oldalamat, ahogy a hátizsákot igazgattam, majd a fogait belemélyesztette a kabátba, hogy elhúzzon, vissza a háló felé.
– Hé! – Próbáltam nyugtatni és kicsit belekapaszkodtam a nyakörvébe, hogy elhúzzam magamtól az állkapcsát, de csak utána kapott megint. – Amon, figyelj ide… most nem fekhetek le. Meg kell találnom egy nagyon fontos ékszert… de után megígérem, hogy visszabújok zöldszem mellé, az ágyba, jó? – Cirógattam meg a feje búbját, mire meglepően értelmesen nézett fel és pislogott. Meggyőződésem volt, hogy a legtöbbször értik a szavakat, amiket mondok nekik, hogy okosabbak, mint jó néhány ember. A gazdájuk gondosan képezte ki őket, éppen azért, hogy önmagát is biztonságba tudja… talán ezért nem is kellett volna gumimacival etetnem őket, mikor senki sem figyelt. Imádtam, ahogy a szájukat végig nyalják utána és szinte könyörgő pillantással várják a következő falatot.
– El kell engedned. – Vigyorogtam rá, mire a kutya megint beállt elém. – Jó, akkor gyere velem és vigyázz rám. Ez megfelel?– kérdeztem, mire oldalra billentette a fejét. Így hát, belekapaszkodva a nyakörvbe, hoppanáltam. Egyenesen a Glenariff Roadra érkeztem, ahonnan már csak egy kicsit kellett menni, hogy az ember besétáljon a parkerdőbe. A muglik persze családi programként jártak ide… holott az erdőnek számos mágikus pontja volt, ahol a Szeszély óta felerősödtek az anomáliák, ám valamiért a legtöbb varázsló nem járt ide, hogy kutatásokat végezzen s én sem ezért jöttem ide. Nem. Egy varázstárgyért, amiről már hetek óta olvasgattam s a könyv még most is ott hevert az éjjeliszekrényen az ágy mellett, aranybetűkkel hirdetve a vörös borítón, hogy: Ír mitológia. Varázslatos mesék igaz háttere.

Folytatása következik!

y●u don’t know how to die quietly



2002. február 28.

outfit

Amon csendes nyugalommal cammogott mellettem a hatalmas fák között, egyelőre a kirándulók számára kijelölt úton. Persze most egyetlen ember sem volt itt rajtunk kívül… túl korán volt. Talán hat óra sem. De nem bántam, tetszett a táj nyugalma. Szerettem Észak-Írországot, ez volt az otthonom s itt még a levegőt is egészen másnak éreztem. Olyan volt, mint amikor az ember egy hosszú utazás után hazatér végre.
Ujjaim végig simították a kutya feje búbját, ahogy lassan haladtunk végig az úton.
– Meg kell keresnünk a vízesést. – Mondtam neki, csakhogy tudja, hová tartunk. Vakkantott egyet – amire már össze sem rezzentem egy ideje –, majd valamennyire előre sietett, és csak néhány méterenként pillantott hátra, hogy valóban követem-e. S én követtem, még ha nem is igazán őt, hanem azt az egyre erősödő mágiát, ami megjelent a fák sűrűjének irányában. Tudtam, hogy le kell térni az ösvényről… hogy talán nem is a vízesés felé kell keresni, amiért itt vagyok… vagy talán ez valami más?
– Amon! – Szóltam a kutya után és megálltam az úton. Ahogy megtorpant és felém fordult, intettem neki, hogy jöjjön vissza. Hallottam, ahogy a hatalmas tappancsok gyorsabb tempóra kapcsolva trappolnak felém, de nem pillantottam most rá. Tekintetem a fákat kémlelte, mintha valamit vagy valakit kutatnék. Talán voltak ott kísértetek is, én mégis a mágia fonalát kerestem, amibe belekapaszkodhattam, hogy haladjak előre.
Mély levegőt vettem, ahogy a lábaim megtették az első lépést a kopasz fák közé. Amon szorosan mellettem haladt, mintha minden pillanatban őrzésre szorulnék. Azt mondják az állatok sok mindent megéreznek, talán az ő érzékei is rákapcsolódtak a mágiára, akárcsak az enyémek. Éreztem, ahogy az ereje végig lüktet a testemen, elnyomva a saját sötétségemet. Most nem volt más, csak a megszerzés iránti vágy… mentem, mentem előre. Nem is nézve hova lépek. Volt, hogy éppen súrolta a vállam egy-egy faágát vagy törzset.
Csak akkor álltam meg, mikor az egyik ág végig karcolta az arcomat és égető fájdalmat hagyott maga után. Azonnal odakaptam a kezemet, hogy a forróságban az még tovább erősödjön. Ettől függetlenül vérem nem hullott, talán ezért sem fordult vissza a kutya, csak halad tovább előre. Hamarosan én is követtem, hagytam, hogy a mágia vezessen még beljebb.
Lehunytam a szememet. Engedtem, hogy az érzékeim irányítsanak csak követtem… és követtem… mentem és mentem. Hallottam a kutya lépteit mellettem. S egészen addig, csak engedtem a testem dolgozni így, amíg meg nem éreztem azt a púderes, édes, kedves illatot a levegőben. Bele akartam bújni ebbe az illatba, beletemetkezni a biztonságába… mégsem tettem így.
Megtorpantam, kinyitottam a szememet. Azonnal felismertem a hosszú, sötét tincseket, a barna pillantást a mandulavágású szemekből. A mosolya olyan volt, mintha csak tegnap láttam volna utoljára… mégis felborzolta minden idegszálamat. A mágia játszott velem, azért hozta őt ide elém, egyenesen a tudatom mélyéről túrva fel egy emléket.
– Anya… – Ahogy kimondtam, éreztem, hogy könnyes lesz a szemem. Most nem csak egy hideg kő volt a temetőben, hanem egy életszerű látomás. Évtizedekig voltam anyátlan. Nem maradtak mások, mint az emlékek, amiket megszépített az idő, még ha a legtöbb nehéz és fájdalmas is volt.
– Kisfiam… – suttogta ugyanazon az édes hangon, amivel régen beszélt hozzám. Tudtam, hogy nincs itt… mégis úgy éreztem tényleg ő beszél hozzám s nem a mágia akar tévútra csalni, megőrizve a kincset, amit a fák rejtenek. – Megnőttél. – Megrándult az ajka, tudtam, hogy a mosoly perceken belül megváltozik és könnyekbe tör ki.
– Megöregedtem. – Csendesen válaszoltam és kinyújtottam a kezemet felé. Ő is így tett, éreztem, ahogy a tenyere puhasága az enyémre simul. Éreztem. Ott volt. Ott volt velem, pedig nem lett volna szabad.
– Ki bántott? – kérdezte, ahogy leengedtük a karjainkat, közelebb lépett. A mellkasomra fektette ezúttal a kezét, éppen a szívem fölé. – Megígértem, hogy megvédelek… mégis bántottak.
 

Folytatása következik!

y●u don’t know how to die quietly



2002. február 28.

outfit

Nem bántott senki. Ezt kellett volna mondanom, de az ajkaim csak nem nyíltak szóra. Csak csendesen figyeltem őt, az illat megtörte az erdő nedves szagát, ami fagyosan keringett, szinte belülről hűtve tovább a testem. Tudtam, miért jöttem ide, tudtam, hogy ez az egész pillanat nem több egy védekezési mechanizmusnál, amit a jelenlétem váltott ki... mégis anyám látványa egy pillanatra megnyugtatott.
- Csak én bántom magamat - feleltem őszintén s végig cirógattam az ujjain, amik a mellkasomat érték. Voltak sérelmeim, de szép lassan érdektelenné váltak, ahogy rájöttem, magamnak köszönhetem. Túl sok embert engedtem közel magamhoz, miközben pontosan tudtam: amíg egyedül éltem a napokat, puha ágy, otthon és barátok nélkül minden egyszerű volt és könnyű. Már-már túlzottan is nyugodt. De pont az hiányzott ebből a mostani állapotból.
Hallottam, ahogy Amon felnyüszít mellettem. A hangja megtöltötte az erdőben beálló csendet, aztán morgás következett. Mély, figyelmeztető hang, mintha azt akarná mondani "takarodj." Éppen ekkor éreztem meg a testemben a kínt. Apró, tüskés fájdalom volt, ahogy éppen a szívem felett mart a mellkasomba s hatolt mélyebbre. Még a lélegzetem is elakadt. Ajkaim hiába váltak szét, nem tudtam szólni már.
- Az én kisfiamat senki sem bánthatja! - Az anyámra hasonlító teremtmény elvonta a kezét a szívem felől, hátrébb lépett egyet... majd egész egyszerűen felsikoltott. A szemei vörös izzásba kezdtek, ujjai a hajába martak, pontosan egy pillanattal az előtt, hogy fekete füstté vált volna. Azzal a lendülettel a füst, mint hatalmas méhraj indult meg felém. Nem tudtam mozdulni. Csak bámultam a jelenetet, kicsit előre görnyedve, hangosan kapva levegőért.
- Ezt kurvára elbasztad, Elliot... - morogtam.
Amon ugyan beállt elém, vadul ugatta az őrülten táncoló füstöt. Meg akart védeni, de a sötét valami kikerült. Engem akart, nem a kutyát. Egyenesen a mellkasomnak repült, ott ahol korábban az anyám érintette a testemet. Éreztem, ahogy összetalálkozunk. Erőszakosan hatolt be a testembe, mintha óriási, egyre növekvő nyílt sebet okozna vele, ám vérnek vagy vérszagnak nyoma sem volt. Megfeszült minden porcikám, ahogy mélyen belém mászott, szinte átjárva az ereimet.
- Ahh... - hajoltam előre, megszorítva az anyagát a ruhának, éppen a szívem felett. Ekkor vettem észre, ahogy felemeltem a kezem, hogy az ujjamon hideg kristály csillog. Egy díszes, fehérköves gyűrű volt... amit a korábbi sötétséggel együtt kaptam. - Baszki...
Vajon Gabe is ezt érezte, mikor az átok mellkason találta? Nem, O'Mara, az majdnem halálos volt... Éreztem, ahogy Amon meleg teste a lábamhoz simul s megnyalja a kezem, mintha nyugtatni akarna... hívni, hogy menjek haza és én engedelmeskedtem.

Vége!