Eljegyzési bál

2001. augusztus 25-én kinyílnak Ginevra és Esmé lakásának a kapui,
és egy eljegyzési bál keretein belül minden rokonuk és barátuk beléphet rajta.

[18 óra - érkezés]

18 óra - érkezés

Ginevra
2001. augusztus 25.


~ set ~ and ~ hair ~

          Annyi szervezés után végre eljön a nap. Reggel izgatottan kelek, még szinte fel sem ébredek, de már folyamatosan arra gondolok, hogy minden rendben van-e? Nem maradt ki véletlenül valami? Lesznek zenészek, lesz különleges dekoráció, lesz süti és ital. Ahogy számolok, minden megvan, mégis idegesen járkálok a lakásban egész nap. Szombat lévén ma egyikünknek sem kell mennie dolgozni, bár lehet jót tenne, ha egy kis idegnyugtatásként belevetném magam a festésbe vagy rajzolásba.
          Úgy tíz körül megérkeznek a segédek, akik elkezdik berendezni a kertet. Feldíszítik a fákat, a medencét, pavilont állítanak fel. Aztán áttérnek a ház elejére és a belsejére. Nem tudom, hogyan kéne mozognom, hogy ne legyek útba nekik, de valahogy valamilyen kérdésükkel mindig megtalálnak. El akarok menekülni egy picit. Kezd sok lenni az ember, a kérdés, a nyüzsgés, még akkor is, ha varázslók csinálják, és az utcáról nem látható részeket varázslattal oldják meg.
          Két órával a parti kezdete előtt odamegyek szerelmemhez és adok neki egy csókot.
          - Muszáj elmennem egy picit itthonról. Ne haragudj! – adok neki még egy csókot, majd a táskámat felkapva már távozom is az otthonomból.
          Abból az otthonból, ami egészen eddig a biztonságot jelentette nekem, és ahova nagyon meggondoltam kit engedek be. Meg akartam védeni magunkat a rossz dolgoktól, és most a bál miatt kinyitom a kapukat. Nem azért, néhány varázslatot nem lesz majd nehéz visszatenni, de az már nem lesz ugyanaz. A ház fel fog kerülni a varázslók térképére.
          Elhoppanálok a régi lakásomhoz. Egy fiatal pár lakik benne, a férfi szintén művész. Nagyon megörültek a lakásnak, pont ilyet kerestek, én pedig nem kerestem tovább másik vevőt. Leülök a közeli parkba és csak élvezem a hűvös szellőt, ami enyhíti a nap szokatlan melegségét. Lehunyom a szemem és picit végiggondolom, hogy mi minden történt idén velem, és hogy hol tartok most. Rengeteg kérdésem és félelmem volt az eljegyzéssel és a házassággal kapcsolatban, amikben még továbbra sem vagyok százszázalékig biztos, de biztos vagyok szerelmemben, így nem is kérdés, hogy nagyon örülök a fejlemények ilyen mértékű alakulásának.
          Már elég alacsonyan jár a nap, mikor magamhoz térek. Az eredetileg tervezett fél órás kiruccanás valószínűleg már másfél óránál jár. Szerelmem biztos aggódik miattam, és talán már a rokonok közül meg is érkeztek néhányan. Anya például mániákusan korábban jön az eseményeimre, főleg ha még fel is kell öltöznöm. Keresek egy nyugodt helyet, ahonnan hoppanálhatok. Mivel jelenleg semmilyen védelem nincs a házon, tudok egyenesen a műterembe menni, ahol aztán elkezdek átöltözni.
          Hallom, hogy lassan érkeznek a vendégek, és azonnal bűntudatom is lesz, hogy így magára hagytam páromat. Tényleg csak egy fél órára akartam elszabadulni, de most úgy érzem cserbenhagytam. Felveszem még a szandálom és megnézem magam a tükörben. A hajam csak rögtönzés és a mágiának köszönhető, hogy pont úgy néz ki, mintha órákat töltöttem volna az elkészítésével.
          Elindulok a szerelmem keresésére, azonban nem jutok el hozzá, mert letámad anya. Nála ezt szó szerint kell érteni. Mikor meglát, félrehúz a konyhába és szigorúan ellenőriz mindent, majd felteszi az egyetlen kérdést, ami már tudom, hogy régóta foglalkoztatja.
          - Tudom, hogy minden döntésed átgondolod elég alaposan – általában –, de ebben most biztos vagy? Komolyan bele akarsz vágni ebbe a házasságba?
          - Anya – megölelem és úgy folytatom a választ. – Mondhatnám, hogy soha nem voltam még ennyire biztos valamiben, de voltam. Abban viszont nagyon is biztos vagyok, hogy nekem ő kell. Ginevra mindent megad nekem. Hidd el, apa is büszke lenne rá és örülne a döntésemnek.
          Végül elenged, de egyelőre nem az utamra. Megigazítja a hajam és a ruhám, majd a kezembe nyom egy pohár vizet.
          - Ezt azért idd meg mielőtt beleveted magad a forgatagba. Hosszú estéd lesz – kacsint egyet. – Ismerlek már, tudom, hogy egész nap alig ettél és ittál valamit.
         Igaza van. Annyira ideges voltam, és annyira lekötött a készülődés, hogy elfelejtettem ebédelni, és inni is csak nagyon minimálisan. Ledöntöm a vizet, majd én még állok egy picit a konyhában, miután ő elmegy.
 

♡ Eljegyzési bál ♡

ruha & frizura

2001. augusztus 25., 18 óra

Nagyon vártam ezt a mai napot, és ahogy reggel 7-kor kipattant a szemem, éreztem, hogy csodásan fog sikerülni. Esmével hónapok óta tervezgettük az eljegyzési partinkat, több ötletünk is volt, de végül egy elegáns, bál jellegű esemény mellett döntöttünk. Boldog voltam, amiért megoszthatom az örömömet a barátaimmal és a családommal... még ha tudtam is, hogy az én részemről jóval kevesebben fognak eljönni, mint Esmé részéről. Apám halála óta a családomból gyakorlatilag nem maradt más, mint Nagyi, akit el is hívtam az eseményre, és Merlinnek hála elég jól volt ahhoz, hogy megígérje, eljön. Az elmúlt hónapokban kicsit betegeskedett ugyanis, ezért eleinte nem voltam biztos benne, hogy vállalja majd az utazást, de afelől kétségem sem volt, hogy nagyon szeretne itt lenni. Szóval más családtagra egyke lévén nem számíthattam, de ez cseppet sem zavart. Bár ismerősöm sok volt, barátom nagyon kevés, ezért gyakorlatilag egyedül Céliát, illetve két régi roxfortos barátnőmet, Annt és Melt hívtam el. Ann évek óta Új-Zélandon élt, így nem lehettem benne biztos, hogy eljön, de Melre feltétlenül számítottam, mert nagyon lelkes volt, amikor meghívtam a bálra. Esmé párszor megkérdezte, hogy miért nem hívok másokat is a kollégáim közül, de a Prófétából Célián kívül senkire nem voltam kíváncsi, (Ritára a történtek miatt semmiképpen sem), a Guardianben pedig még csak pár hónapja dolgoztam, és egyelőre nem alakult ki olyan szoros barátság egy kollégámmal sem, hogy szívesen elhívtam volna. Mindez cseppet sem zavart, egy jó erős tejeskávé után belevetettem magam a feladatokba. Lelkesen segítettem a dekor irányítását, bár megvolt erre a kijelölt személy, mégsem akartam ezt a szuper feladatot teljesen kiengedni a kezemből. Az idő baromi gyorsan repült, és pár rövid pillanaton kívül nem is láttam ma még szerelmemet, így nagyon megörültem, mikor odalépett hozzám.
- Muszáj elmennem egy picit itthonról. Ne haragudj! - mondta bűnbánóan, és én egy kicsit meglepve feleltem.
- Hát... jól van, ha muszáj, akkor menj csak, de ne maradj sokáig kérlek! Tudod, hogy egyedül nem birkózom meg ennyi vendéggel... - csókoltam vissza, majd hogy eltereljem aggódó gondolataimat a páromról, nekifogtam a készülődésnek. Egy komplett szépítő csapatot béreltem fel mára, kezdve egy mugli kozmetikussal, aki csodás pakolással frissítette fel az arcomat. Ezután következett a fodrász és a sminkes, akik ugyancsak remek munkát végeztek, majd az óra már fél hatot jelzett, amikor nekifogtam az öltözködésnek. Egyszerűen imádtam a mai ruhámat, és amikor a sminkes segítségével végre belebújtam, elégedetten néztem meg magam a tükörben.
- Mesésen festesz, Kisunokám! - szólt egy hang váratlanul az ajtó felől, s már azelőtt mosoylra húzódott a szám, hogy megláttam volna, ki az.
- Nagyi! - ugrottam a törékeny asszony nyakába, és úgy megszorongattam, mintha soha nem akarnám elengedni. Aztán hátrébb léptem, és hagytam hogy levegőhöz jusson.
- Annyira jó, hogy el tudtál jönni! És ilyen időben... így legalább tudunk beszélgetni, amíg befutnak a vendégek... és be tudom neked mutatni Esmét is - mosolyogtam továbbra is rendíthetetlenül.
- Alig várom! - felelte Nagyi, majd megindultam vele a nappali felé, remélve, hogy hamarosan hazaér Esmé és bemutathatom neki. A páromat azonban egyelőre hiába kerestem, a dekorosok és a cateringesek sem látták, így kezdtem kicsit kétségbeesni. Nagyit leültettem a teraszunkon egy csésze forró tea társaságában, én pedig, hogy megnyugodjak, kértem egy Manhattant a koktélbárban, ahol egy kedves mixer szolgálta ki a vendégeket. Jót  beszélgettünk Nagyival a teraszon, aztán el kezdtek megérkezni a vendégek, és koktél ide vagy oda, most már tényleg kezdtem pánikba esni. Már azon gondolkodtam, hogy vendégfogadás helyett elindulok megkeresni Esmét, amikor megpillantottam az anyukájával együtt a konyhában. Hagytam nekik egy kis időt, hogy beszélgessenek, majd miután az anyukája magára hagyta, megragadtam az alkalmat, hogy még kettesben beszéljek vele. - Minden rendben Életem? Merre jártál? - kérdeztem aggódva.
- Nagyon eltűntél - néztem rá szomorúan, mert úgy éreztem, talán túl sok ez az egész Esmének... Lehet, hogy mégsem áll készen az esküvőre, ha már az eljegyzési partink is így kiborítja? - Olyan gyönyörű vagy... - öleltem át aztán a derekát, másik kezemmel lágyan végigsimítva az arcán.

Ginevra
2001. augusztus 25.

          Nem tudom mikor lettem ennyire nyuszi, hogy már az embereke közelségét sem bírom ki. Talán valamikor a háború környékén, utána. A nyugalmat szeretem az otthonomban, de mikor abban egyeztünk meg, hogy itthon tartsuk meg az összejövetelt, mert nem szeretnék sok vendéget hívni, akkor azért nem gondoltam, hogy az előkészületek viszont nagyon sok mindennel jár majd.
          Az utolsó simításoknál már nem is bírom tovább, inkább elmegyek. Csak kiszellőztetem a fejemet egy rövid időre, hogy könnyebben tudjam belevetni magam az estébe, de a rövid idő hamar hosszú órák lesznek és lényegében majdnem elkések a saját eljegyzési bálomról. Az öltözés és a rövid kitérő után a konyhába már azt hiszem, hogy mindent látok, de anya mindig is tudok meglepetéseket okozni, és tudom, hogy a vendégek miatt még lehet bőven meglepetés is.
           Szerencsére anya egyelőre nem akar különösebben lefoglalni, őt ismerve az majd a ma este után lesz, mikor kipletykálhatja a vendégeket. Szerencsére őt a szervezés sohasem zavarta, ez is már túlságosan nagy fényűzés ahhoz képest, hogy mi volt azokon a partikon, baráti összejöveteleken, amit ő adott. Még akkor is, ha a rokonság egy része Olaszországban él. Egy picit elmerengek az estén, aztán indulnék is a vendégek közé, hogy megkeressem szerelmem, mikor belép hozzám.
          - Pont téged akartalak megkeresni – mosolyodok el.
          Látom rajta, hogy mekkora megkönnyebbülés az, hogy lát engem. Tudom, túl sokáig maradtam ki, de nem így terveztem, és most már itt vagyok, ez a lényeg.
          - Igen, most már minden rendben van – mondom egy csók kíséretében. – A régi lakásomnál voltam Hertfordshire-ben. Kicsit elmenekültem a sokaság elől és átgondoltam, hogy biztos jó ötlet volt-e itthon tartani a bulit.
          Meséltem neki a múltamról, hogy miért döntöttem a költözés mellett, és miért kértem meg Willow-t, hogy a lehető legbiztonságosabbá tegye a házat úgy, hogy azért a muglik ne fogjanak gyanút. Azt hiszem sikerült, mert eddig lehet mondani, hogy tényleg a béke szigete lett belőle.
          - Muszáj volt picit elmennem, kicsit sok volt ez az előkészület, sok volt az ember, de most már bírni fogom – mosolyodom el. – Ígérem.
          Picit hozzábújok szerelmemhez, mikor átöleli a derekam és a fejem rá hajtom. Olyan jó érezni azt a biztonságot, amit ez az ölelés ad nekem, és ha ez kell ahhoz, hogy mostantól mindig érezzem, akkor bármit megadnék érte, még akkor is, ha ehhez rengeteg emberrel kell találkoznom.
          - Azért az esküvőt majd más szervezze meg, az sokkal nagyobb feladat és már ezzel is nehezen boldogultam. Ha nem lettél volna, akkor nem is tudom mihez kezdek.
          Ellépek picit tőle, hogy alaposabban megnézzem magamnak. Csodálatos, mint mindig, nem is érek a nyomába.
          - Szerintem te sokkal szebb vagy.
          Ellépek végül mellőle, majd veszek egy mély levegőt.
          - Ideje üdvözölni a vendégeket – fogom meg a kezét. – Irány a kert – indulok meg a parti helyszíne felé.
 

IC tudnivaló:
- Nincs reagolási sorrend.
- Az idő múlását Ginevra vagy Esmé reagjainak elején mutatjuk.
- Bármikor be lehet szállni vagy el is lehet hagyni az estélyt.

♡ Eljegyzési bál ♡

ruha & frizura

2001. augusztus 25.

Nem tudom, miért éreztem úgy már egy ideje, hogy Esmé kicsit bizonytalan a jövőnkkel kapcsolatban, de sajnos akármennyire is igyekeztem ezt a baljós megérzést elodázni, nem sikerült. Az ilyen gesztusok, mint ez a mai eltűnése, pedig csak rátettek még egy lapáttal.
Igyekeztem hinni neki, amikor elmondta, hogy csak egy kis nyugalomra volt szüksége, de valahogy megint olyan bizonytalan lettem. - Muszáj volt picit elmennem, kicsit sok volt ez az előkészület, sok volt az ember, de most már bírni fogom. Ígérem - mosolygott rám, és azonnal elgyengültem ettől a mosolytól. Esmé az az ember volt, aki akármit is csinált, egy mosollyal, egy öleléssel, egy csókkal ki tudott békíteni. Most sem voltam hát sokáig gyanakvó, hanem próbáltam visszaszellemülni abba a helyzetbe, amit hetek óta vártam: itt voltunk, ketten a szeretteink és a barátaink társaságában, hogy felvállaljuk egymást és a közös jövőnket. Megszorítottam a kezét hát és azt mondtam: - Na azért! - kacsintottam rá még bátorításképpen. Jól esett, ahogy hozzám bújt, el akartam hinni neki, hogy minden rendben lesz, hogy ezt az estét nem húzza keresztbe valami borzasztó tragédia úgy, mint az eljegyzésünk estéjét... vagy a nihoni utunkat. Nehéz volt elhinnem, hogy nem szakad ránk az ég, és Esmé is jól fogja érezni magát, a tömeg ellenére. Valahogy az utóbbi időben elszoktunk attól, hogy sok emberrel találkozzunk... a kicsi elvesztése után bezárkóztunk, és alig találkoztunk emberekkel, de nekem egyáltalán nem is hiányzott. Bőven elég volt számomra annyi kontakt, ami a munkahelyemből adódóan, nap mint nap ért. Szorosan átöleltem szerelmemet, magamba szívva ezt a meghitt pillanatot, még mielőtt a vendégek felé fordulunk, és egymásra onnantól kevesebb időnk lesz.
- Azért az esküvőt majd más szervezze meg, az sokkal nagyobb feladat és már ezzel is nehezen boldogultam. Ha nem lettél volna, akkor nem is tudom mihez kezdek - vallotta be Esmé őszintén, mire végre megtört az aggodalmamat jelképező jég és felnevettem.
- Hála az égnek, hogy ezt mondod, nekem sem lenne idegrendszerem még egy szervezéshez, pedig az oroszlánrészét te vitted! - mosolyogtam rá elismerően. - Csodálatos lett minden, nagyon köszönöm Életem!
Ahogy végignéztem az egybegyűlt vendégeken, a dekoron és a cateringen korábban, tényleg hihetetlen büszkeség töltött el. Hálás voltam, amiért ilyen körülmények között ünnepelhetjük meg az eljegyzésünket. Boldog mosollyal az arcomon szorítottam meg hát a kezét, és követtem őt a kert irányába, arra csak a fejemet csóválva, hogy én szebb vagyok szerinte. Ez persze kizárt dolog volt, de most nem akartam vele vitába elegyedni, még egy ilyen apróságon sem. Ahogy kiléptünk a kertbe, rögtön megpillantottam több ismerős arcot, de legelőször Nagyit szerettem volna bemutatni Esmének, aki nem messze tőlünk ült egy kényelmes székben, ahol hagytam. - Nézd csak, ott van a Nagyi - húztam felé Esmét, s ha engedte, be is mutattam őket egymásnak. - Nagyi, ő az én Esmém... - néztem büszkén Nagyira, aki mosolyogva állt fel, kezét Esmé felé nyújtva.
- Végre megismerhetlek! Poppy másról sem tud beszélni, mióta együtt vagytok - ugratott, ahogy szokott, de csak szeretetből.
- Most már értem, hogy miért - nézett ránk szeretetteljesen Poppy, aki után a második keresztnevemet kaptam a szüleimtől.

[ELJEGYZÉSI BÁL]

ELJEGYZÉSI BÁL

2001. augusztus 25.
o u t f i t

Mélyen szívtam be a levegőt, bár magam sem értem, miért izgultam igazából... Nem is tudom, talán nem is izgultam. Sokkal inkább izgatott voltam, bár nem vagyok biztos benne, mennyire éles az ezt a kettőt elválasztó vonal... Igazából nagyon örültem Esmének, még Elliot helyett is, aki nem szeretett volna eljönni... de azért valakit mindenképpen magammal kellett rángatnom, hiszen egyedül minden olyan... kínos. Vagy csak én vagyok kínos egyedül? Szóval a lényeg, hogy Jasper volt hajlandó feláldozni magát értem, amitől még mindig elképesztően boldog voltam, még ha igyekeztem is ezt visszafogni, és nem egyfolytában vigyorogni rá. Pedig imádtam még ránézni is... olyan rohadt szexin állt rajta az ing, pont tökéletesen simult rá mindenhol... vajon más fiúkon is ilyen jól áll, ha kicsit is kiöltöznek? Valószínűleg igen, bár én már jó ideje nem is figyeltem senki másra... folyton csak Jasper járt a fejemben, és ezután meg pláne ő fog... Így inkább el is kergettem gyorsan annak a gondolatát, hogy már csak pár nap, én pedig újra felülök a vonatra a Roxfort felé. Még utoljára... ami ijesztő volt. Nagyon ijesztő, majdnem annyira, mint hogy ezúttal már nem lesz ott Jasper.
Halk kis sóhajjal eresztettem el ezeket a gondolatokat, és inkább megálltam, finoman megszorítja Jasper kezét is, hogy fékezzünk le egy pillanatra, mielőtt beléptünk volna Esméék kertjébe. Odahajoltam a nyakához, egy pillanatra kiélvezve finom illatát, aztán lágy kis csókot nyomtam az állára. Nem akartam most a Roxfortra gondolni és arra, hogy mi lesz nélküle... csak rá akartam figyelni. Jó, meg persze Esméékre, hiszen ez a nap róluk szólt igazából, és meg is érdemelték. De mégis, ha Jasper ott volt, nehezen tudtam csak koncentrálni akármi másra is.
- Örülök, hogy itt vagy... - suttogtam. Tudtam, hogy valószínűleg nem ismer innen senkit, nem jelentenek neki semmit ezek a emberek... de mégis igent mondott. Kiélveztem még egy pillanatig a közelségét, aztán egy mosoly kíséretében hátrébb húzódtam, és belekaroltam, hogy húzzam tovább a kert bejárata felé.
Beérve körbepillantottam az idegen és ismerős arcokon... főképp az előbbiből volt sok, de aztán hamar kiszúrtam Esmét is. Ginevrával azt hiszem, még sosem találkoztam személyesen, talán csak Elliot mesélt róla... de az ő szavait igyekeztem nem teljes ítéletként ráaggatni a nőre.
Ha úgy láttam, hogy épp nem veti rájuk magát semelyik vendég, akkor odaindultam hozzájuk. Egyik kezemben pihent a kis ajándéktasak két borral, az egyiket Elliot küldte, a másik pedig a mi ajándékunk volt. Nem voltam biztos benne, hogy mit illik adni egy ilyen alkalomra... Igazából még a ruhában sem voltam biztos. Nem vagyok mestere az ilyen elegáns alkalmaknak.
- Sziasztok! - köszöntem kedves mosollyal, ahogy odaértem Esmé és Ginevra párosához. Mindketten gyönyörűek voltak a földig érő ruháikban... ez legalább megnyugtatott, hogy nem öltöztem alul vagy túl. - Gratulálok!
Csak egy pillanatra engedtem el Jasper kezét, hogy megöleljem Esmét, majd a barátnőjét is, aztán vissza is léptem a fiú mellé, és újra összefontam az ujjainkat.
- Köszi a meghívást - mosolyogtam Esmére, majd hogy visszafogjam az izgalmamat, alsó ajkamba haraptam, úgy lestem Jasper felé. - Ti még nem találkoztatok, ugye? Ő Jasper, a barátom.
Ezt még mindig olyan jó érzés volt kimondani... Büszkén simultam oda egy kicsivel még szorosabban Jasper oldalához, aztán végre észbekapva nyújtottam oda a két nőnek a rózsaszín kis ajándéktasakot, benne a két üveggel.
- Az egyik bort Elliot küldi... Tényleg gratulálok! - mosolyogtam rájuk. Úgy gondoltam, Esmét majd még elkapom kicsit később pár szóra, mégiscsak barátnők voltunk, még ha nem is találkoztunk olyan gyakran. Közben aztán két másik alak bukkant fel jobbról, így úgy döntöttem, ideje odébb menni. Még odatátogtam Esmének, hogy "majd beszélünk!", aztán kicsit arrébb sodródtam Jasperrel.
- Igyunk valamit? - pillantottam fel a szemeibe, aztán az italos sarok után kezdtem nézelődni.

[ღ Esküvőzés ღ]

ღ ruci ღ

ღ Esküvőzés ღ

mindenki

(2001. augusztus 25.)

ღ mi majd táncolunk tovább ღ

Hogy én mennyire nem értek az esküvőkhöz. Mármint nem is nagyon van benne tapasztalatom, úgy értem nem vettek még sokszor feleségül... Na meg annyira nem is voltam még sok esküvőn. Egyszer Rose néni valami másik néni unokájának az esküvőjére vitt el, és annyi maradt meg bennem, hogy a vőlegény valamiért virslit dugott a lábai közzé, én meg nem értettem, hogy miért. Aztán most inkább nem is akarok abba belegondolni miért... Minden esetre remélem se Ginerva se Esmé nem fog virslivel a lábai közöt szaladgálni. Egyébként is tök bonyolult ez az egész, főleg ami a ruhát illeti, mert túlöltözni nem szerettem volna a menyasszonyt. Menyasszonyokat? Az meg a másik, hogy fehér ruhába még inkább nem illet jönni, szóval a krém és az egyéb fehéres ruhákat is kilőttem, és inkább a vörösről is lemondtam, mert hát na. Csak szolidan Sophie.
Egyébként nem is volt kérdés, hogy Esmé esküvőjére ne menjek, csak... Hát tök magányosan menni olyan.. nem tudom. De nem baj, Sophie, majd menő leszel egyedül... vagy nem.. végül is ez a két lehetőség van. Pedig olyan jó lett volna mondjuk teddyvel ide is eljönni, valahogy olyan szexi volt abban a báli ruhában tavasszal. De most eltűnt. És kicsit cserben hagyva érzem magam. De most ne keseregj ezen Sophie.. Vagy legalább is ne túl feltűnően, hiszen ez Esmé és Ginerva naaaagy nagy napja. Önbizalom, önbizalom...
Ahogy megérkezem a forgatagba, keresek ismerős alcokat, majd kiszúrom Averyt és Jaspert. Olyan szépen mutatnak együtt, nagyon megható volt őket együtt látni, magamban pedig elnyomom a szomorúságomat. Igazából még örülök, hogy megtalálom őket, mert eltévedtem. És képtelen voltam megtalálni Esmééket, pedig hát csak nem lehet olyan bonyolult a két legszebb nőt kiszúrni, de én csak kóvályogtam az emberek között, mint egy elkallódott pilóta az űrben. Persze Averyéknek hála megtalálom őket, de inkább kivárom a soromat nem túl illő csak úgy belecsapódni más gratulációjába, azt hiszem.
Megpillantva őket a színes ruhákban pedig kicsit meg is nyugszom, és már megint csak túllihegtem ezt az esküvői dolgot, de hát nem is én lennék azt hiszem. Közben valami emberek még elém furakodnak, de aztán csak eljutok a barátnőmhöz, és jól összeölelgetem őket, vigyázva hogy ne tépjek le róluk egy kis akármit a ruhájukból meg ilyesmi.
- Annyira csodálatosan néztek ki! - vigyorgok rájuk, miközben hátrébb lépek. - Nagyon sok boldogságot! - mondom, bár ez valahogy úgy hangzik, mintha egy szülinapi köszöntés lenne... nem? vagy igen? - És őő... gratulálok! Ja meg tessék, ezt nektek faragtam! - teszem hozzá gyorsan, majd kissé piros fejjel pislogok rájuk, zavartan mosolyogv. Egy fehér dobozban van két fából faragott fecske, amit nekik készítettem. Még bezsélek velük egy picit, aztán odébb oldalgok, hogy ne tartsak fel senkit. Közben odaosonok Avery és Jasper mellé, és jól megölelgetem őket is.
- Sziasztook, hogy van a kedvenc szerelmes párom? - kérdezem vigyorogva, miközben azt tervezem, hogy egy picikét még maradok bezsélgetni velük meg még talán Esmével meg Ginervával, aztán hazamegyek. Kicist még így is magányosnak érzem magam így eyedül, Teddy nélkül.

[eljegyzési bál]

eljegyzési bál

2001. augusztus 25.
Cassen
 
„De ha akarod, ezerszer
Mondom ki még
S hallgass még ezeregyedikszer:
Akarlak.”

Hogy miért is nekem kellett az apja helyett elmennem Cassennel erre a báldologra? Nos minden bizonnyal azért, mert amikor megérkeztem hozzájuk, elég érdekes hangok – igen, szószerint szexhangok – jöttek az emeletről. Fintorra húztam csak el a számat, nem kérdezősködtem inkább… végül is egy randinak jó lesz, ha nem tolakodik be senki az intimszféránkba, miután a kötelező köröket letudtuk.
– Örülök, hogy itt vagy… – suttogta Cassen, miután röviden megszorította a kezemet. Éppen csak egy rövidke pillantást vetettem felé, kicsit megbámulva a tökéletesen dekoltált ruhát és nyeltem egyet. Csak egy pillanatra képzeltem el, ahogy a rózsaszín anyagot húzom le a finom bőrén és már is megborzongtam. Túl korán volt még ezekhez a gondolatokhoz, így megpróbáltam magamba folytani a dolgot… ehelyett inkább azon agyaltam, hogy milyen baromság már az eljegyzésre egy komplett bált leszervezni. Nem csak azért, mert baromira kényelmetlen volt a szürke nadrág és a fehér ing, meg az a cipő… hanem, mert nem tudtam elképzelni, hogy ezek után mi lesz az esküvőn. Mármint már itt ellőtték a nagy dolgokat.
– Csak szerintem egy kicsit túl sok ez az egész egy eljegyzési bulinak? – kérdeztem és megszorongatva az ujjait közelebb húztam magamhoz, hogy átkarolhassam a derekát a hozzá közelebb eső karommal.
A két nő felé pillantottam, akik irányába végül megindultunk nagy nehezen. Gondolom ők voltak az érintettek, de egyikük sem volt ismerős, így inkább csendben maradtam… hagytam, hogy Cassen beszéljen. Elő akartam halászni egy cigit, jól esett volna ebben a furcsa szituációban, de valószínűleg nem lett volna túl udvarias a menyasszonyok arcába fújni.
– Sziasztok! – köszönt Cassen, én meg csak biccentettem egyet. Az egész túl sok volt, még az a kiöltözés is, amit ők műveltek… de nem szóltam semmit, csak morgolódva körbe néztem, miközben a szőkeség folytatta a szövegelést. – Gratulálok!
Megvártam, hogy megölelje őket, én inkább nem is léptem közelebb, hogy megpróbálkozzak ilyesmivel. Csak egy embert voltam hajlandó ölelgetni, az pedig a barátnőm volt. Nem vágytam testi kontaktusra másokkal, ez tökéletesen kielégítette ugyanis minden szociális szükségletemet, amiből nem sok volt.
– Köszi a meghívást. Ti még nem találkoztatok, ugye? Ő Jasper, a barátom.
Megköszörültem a torkomat és csak biccentettem egyet. Szerencsére ez elég is volt, mert időközben előkerült a rózsaszín ajándékkosár, benne az üveg borokkal, amit nem tudtam kirángatni Cassen kezéből, pedig nehéznek tűntek az ő aprócska testalkatához képest. De nem, ő akarta hozni… én meg nem erőltettem túlzottan az úriemberséget.
– Az egyik bort Elliot küldi… Tényleg gratulálok!
Szerencsére ezután kicsit távolabb kerültünk a két nőtől, vagyis a tömegtől és már nézelődtem is, hogy merre lehet jól berúgni. Ha már itt vagyunk, akkor nekünk is meg kell teremteni a saját esténk hangulatát.
– Igyunk valamit? – kérdezte Cassen, elkapva éppen a tekintetemet, aztán szépen lassan ő is keresgélni kezdett. Valószínűleg én szúrtam ki először az alkoholokkal teli asztalt, így megfogtam a kezét és szépen húzni kezdtem arra.
Azonnal felkaptam két poharat, az egyiket az ő kezébe nyomtam, a másikat pedig megemeltem felé. Csak egy pillanatra gondolkodtam el, mire kéne koccintani, ugyanis a tekintetem megint a ruha vágására vándorolt. Tökéletes választás volt, hiszen gyönyörűen kiadta az alakját, én pedig örömmel legeltettem a szememet rajta. Nem sok korombeli mondhatja el, hogy egy modell megirigyelhetné a barátnője testét.
– Igyunk erre a szexi ruhára – mondtam, majd a következő mozdulattal lehúztam a poharam tartalmát. Megvártam, míg Avery is végez a saját italával, aztán egész egyszerűen odahúztam magamhoz. Érezni akartam minden porcikáját, majd az ajkaim az övéire tévedtek és finoman, hosszan csókoltam meg. Nem rég költöztem be a kollégiumba, nem sok időnk volt azóta találkozni és már nagyon hiányzott.
Egy pillanatra húzódtam csak el, hogy aztán megint megcsókoljam, ám ebben egy ölelés akadályozott meg. Már majdnem felkiáltottam, hogy mi a picsa, mikor rájöttem, hogy csak Cassen barátnője, az a vöröske az. Ez meg honnan ismer ilyen embereket? Mármint könyörgöm, egy olyan alakkal jár, mint Teddy Jones…
– Sziasztook, hogy van a kedvenc szerelmespárom? – kérdezte vigyorogva.
– Hali – morogtam oda. – Elég jól vagyunk, Cassen ruhájának köszönhetően… – nyúltam a ruha bevágásához egy ujjal és kicsit közelebb húztam magamhoz Averyt annál fogva. – Hol hagytad Jonest?

[ELJEGYZÉSI BÁL]

ELJEGYZÉSI BÁL

2001. augusztus 25.
o u t f i t

Sejtettem, hogy Jasper mit gondol erről az egész bálról... de nekem azért tetszett az a kis romantikus báj ami körbelengte az egészet, élveztem azt hogy én is kiöltözhettem egy kicsit, na meg itt volt az ő látványa, ahogy az ing kellemesen rásimult a mellkasára itt-ott. Újabb kis pillantást vetettem rá oldalról, elidőzött a kirajzolódó izmain a tekintetem... ugyanúgy, mint ahogy az ő tekintete néha a ruha dekoltázsára csúszott. Nem szóltam miatta, így legalább tökéletesen és büntetlenül kiélvezhettem én is a látványát.
– Csak szerintem egy kicsit túl sok ez az egész egy eljegyzési bulinak? – Kicsit oldalra billentettem a fejemet a szavaira, és közben elmosolyodtam ahogy közelebb vont magához.
- Egy kicsit... de remélem lesz torta is - csillant fel hirtelen a szemem, ahogy beljebb sodródtunk a meghívottak közt. Tortaaaa... valami habos, vaníliás vagy gyümölcsös... kinéztem volna persze Esméből hogy erre is gondolt és nemsokára felbukkan valami gyűrűalakú torta, vagy hasonló. Az édességek továbbra is nagyon könnyen lázbahoztak, már ha nem csokisak voltak.
Ahogy megtettük a kötelező köröket Esmééknél, tekintetemmel egyből az italos és kajás pultokat kezdtem kutatni. Én tényleg örültem nekik... cukik voltak együtt, legalábbis az eddig látottak alapján úgy néztek ki, illenek egymáshoz és szeretik egymást. És igazából ennyi volt fontos csak.
Hagytam, hogy Jasper húzzon abba az irányba, amerre az alkohol lehetett, és közben hüvelykujjammal csak finoman simítottam meg a kezét. Élveztem ezeket az apró kis érintéseket, még ha olykor olyan jelentőségtelennek is tűntek.
Az asztalokhoz érve elvettem, ahogy Jasper a kezembe nyomott egy poharat. Nem is tudom, mi volt benne... pezsgőnek tűnt, ahogy lágyan gyöngyöztek benne a kis buborékok.
– Igyunk erre a szexi ruhára. - Elmosolyodtam, és én is feljebb emeltem a pohamarat, hogy hozzáérintsem az övéhez.
- És erre a szexi ingre... - futtattam végig a tekintetemet a mellkasán újra, és közben ajkamhoz emeltem a poharat. Persze, azt sem bántam volna, ha levehetem róla... hiszen mégiscsak úgy volt a legjobb, de inkább visszatereltem az alkohol íze felé a gondolataimat. Azt majd később... Jasper viszont mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, és ahogy mindkettőnk pohara kiürült, közelebb húzott magához. Halkan sóhajtottam egyet az ajkaink közé, mielőtt azok összeértek volna, aztán pedig csak még közelebb simultam, hogy teljesen körbelengjen a dohányfüsttel keveredő, finom illata. Épp csak az ajkaira lestem abban a fél pillanatban, ahogy hátrébb húzódott, aztán már hajoltam is volna vissza, de hirtelen valaki befurakodott közénk.
- Sziasztook, hogy van a kedvenc szerelmes párom? - Kellett egy tompa pillanat, mire felfogtam, hogy az agyam körül elmosódjon a rózsaszín köd, és felfogjam, hogy ez Sophie hangja. Viszonoztam az ölelést, majd ahogy Jaspert ölelte meg, letettem a kiürült poharamat a közeli asztal szélére.
– Hali – hallottam Jasper szokásos morgását, majd éreztem, ahogy visszahúz magához. – Elég jól vagyunk, Cassen ruhájának köszönhetően… Hol hagytad Jonest?
Én azért erőltettem egy mosolyt Sophie felé, bár a gondolataim még így is megakadályozhatatlanul a csók körül forogtak. Azért megpróbáltam visszarázni magam a valóságba valahogy.
- Köszi, jól vagyunk... És te hogy vagy? - érdeklődtem, a Jones-os megjegyzésre pedig csak finoman Jasper karjára csaptam, mint jó barátnő... az igazság viszont az volt, hogy én sem rajongtam érte, és persze továbbra sem értettem, hogyan lehetséges ez az egész dolog köztük Sophie-val. Mármint... Jones az Jones volt... én pedig folyton attól féltem, hogy egyszer majd összetöri Sophie szívét.
Fel kellett volna még hoznom valami témát, beszélgetni Sophie-val... de valahogy semmi értelmes nem jutott eszembe. Folyton visszakúszott a gondolataim közé Jasper finom csókja, amire kicsit meg is borzongtam. Inkább felkaptam még egy poharat az asztalról, és belekortyoltam, remélve, hogy ez majd eltereli a gondolataimat.

[eljegyzési bál]

eljegyzési bál

2001. augusztus 25.
Cassen
 
„De ha akarod, ezerszer
Mondom ki még
S hallgass még ezeregyedikszer:
Akarlak.”

Az ilyen nyálas összejöveteleket nem kedveltem. Nem tudom miért, talán mert mindenki megjátssza magát s az élet minden volt, csak nem éppen ennyire szép. Csupán Cassen, finom puha ajkai voltak képesek elvonni a figyelmemet erről az egészről. Tetszett, ahogy megcirógatta a mellkasomat, mikor szexinek neveztem a ruháját. S érkezett a bizsergés is, ahogy a nyelvünk finom játéka átvette felettem az uralmat… és akkor az arcomba villan valami vörös. Jones nője… Sophie… Vanheim… mármint Avery legjobb barátnője. Hát időzíteni aztán tudott, mégis voltam olyan kedve megkérdezni tőle, hogy merre hagyta az oldalkocsiját, erre a karomra ütött. Mi a szarnak? Remélem nem szakítottak, vagy ilyesmi. Nem lepne meg, Jones és a megbízhatóság közel sem volt egy lapon említhető.
– Egy vodka-narancsot? – érdeklődtem tőlük, miközben én már kiszolgáltam magam a narancssárga italból. Nagy kortyokkal húztam le… ha szex nem is lesz, hát legalább rúgjak be rendesen. Úgysem sok lehetőségem volt erre mostanában. Az egyetemi bulik eddig mind borzalmasan unalmasak voltak és Cassen apjának bora sem volt éppen egy ütős darab.
Mindenesetre magamnak vettem még egy pohárka italt és abból is ittam két nagyobb kortyot. Még mindig nem értettem miért kell egy eljegyzésre ekkora bulit szervezni… mármint mégsem ez az attrakció, hanem az esküvő. Csak most esik le, hogyha jövőre ilyenkor még együtt leszünk Cassennel akár én is eljegyezhetném őt… a szüleim pont annyi idősek voltak, mint mi, amikor összejöttek… és… te jó ég! Kicsit megborzongtam az ötletre. Eddig csak az összeköltözésen gondolkodtam, mert még is csak kényelmesebb lenne egy normális lakásból iskolába járni és hát akkor már nem hagynám ki belőle Averyt sem.
Megráztam a fejemet. Egyelőre jobbnak láttam távol űzni ezeket a gondolatokat… nyilván a vodka és a helyzet sem tett éppen jót… ráadásul a felbukkanó Sophie is egészen megkavart. El akartam vonulni valahova… csak van itt egy mosdó, vagy bármi, ahol ketten lehetünk zaj meg emberek nélkül. Azonnal körbe néztem, egy ajtót kerestem, ahol besurranhatunk a házba.
– Hányingerem van… fognod kell a hajam – közöltem Cassenre pillantva és csak ezután fordultam Sophie-hoz. Nem akartam persze magára hagyni, csak egy kicsit míg összeszedem a gondolataimat. – Mindjárt jövünk vissza. – Tettem hozzá és úgy rontottam be a házba.
Nem tudtam, hol van a mosdó, de amint megtaláltuk, berángattam Cassent az ajtón, hogy aztán elfordítsam a zárban a kulcsot. Nem kellett természetesen hánynom, csak lehajtottam a vécédeszkát, hogy leülhessek egy kicsit.
– Jövőre… mikor felvesznek téged is az akadémiára… szeretném, ha együtt laknánk… ha van kedved és nem érzed úgy, hogy most ez túl gyors… – hadartam el, mintha valami szörnyűséget közölnék. Hirtelen úgy éreztem, rá akarok gyújtani egy szál cigire, csakhogy lenyugodjak, mellkasomban ugyanis túlzottan is vadul kalapált a szívem. Nem voltam ez a romantikus típus, nem illet hozzám az összeköltözés, semmi hasonló... de vele akartam lenni, mégha a morgós énem sokszor nem is arról árulkodott, hogy tényleg boldog vagyok. De az voltam.

Leellenőrzöm mégegyszer az útvonalcetlim alapján, hogy valóba, de mostmár csak nem tévedek el, meg föl is ismerem a helyet, ahogy megérkezek, jártam már itt.
Lu, annyi mindenen szétaggódtad már a fejed így is, ezt az egyet ugyan engedd már el...
A ruha felett is órákat ültem, de milyen jó egy kis asszociációs gyakorlat, meg hogy átváltoztatásból vagyok a legkevésbé béna. Mármár a "legjobb" szót is használhatjuk talán? Persze csak az akaratlan katasztrófák utáni második helyen.
Műhelytapasztalat Apával, a reparo egy nagyon hasznos bűbáj, ha nem direkt bűbetlen módon akarunk megjavítani dolgokat, mer mittudomén, Apa macsó-büszkesége, hogy úgy is meg tudja, de leginkább mechanikus károkat tud visszafordítani. Tengelytörés, simán, de ha egy négyzetinch hiányzik egy kipufogóból, mer szétrozsdásodott, legfeljebb visszarakja a rozsdadarabokat, amik aztán meginn szétesnek, mer rozsda. Azt varázslattal is foltozni kell valamiből.
Most gondolok bele, hogy ezt a ruhát is tél óta nem vettem még elő, arra a füstbe-, pontosabban tűzbement bálra vettem föl legutóbb. Akkor meg sem figyeltem mennyire rossz állapotba jött ki onnan. Szóval meginncsak, a szakadások egyszerű eset, de mit csináljak a néhány, de így is aggasztóan sok hellyel, ahol kiégett az anyag.
Reméljük, nem tűnnek el azok a foltok, amit a saját anyagából másoltam varázslattal, mer most hibátlanul néz ki - ha már hajnali háromig fennvoltam vele - de ha a bűvanyag részek megszűnnek belőle, úgy fogok kinézni, mint akit megkergetett egy egész rajnyi olló. Ehhez képest szinte semmi volt a színét lejjebb hozni egy közepes szürkére, mer nem voltam biztos, ide most egész pontosan hogy számjtana a fehér szín.
A szürke legalább biztatóan nem élénk, és hagyományok sem nagyon tartoznak hozzá, amikról tudok is.
Azt a kérdést-aggodalmat, hogy mennyire szükségszerűen illett-e volna hozni valami ajándékot, inkább szépen el is tuszakolom a sokkal általánosabb alá, miszerint ugye nem késtem el nagyon. Esetleg tudok valamit varázsolva rögtönözni még? De nem az utcán kéne bűvölészni, gondolom.
Őszintén csak most menet közbe jutott már eszembe, még mindig a meghívás tényén pislogtam azóta is inkább. Lehet, hogy túlszerénykedek, de végülis, ha ez ilyen közeli baráti kör dolog, nem is gondoltam, hogy beletartoznék én is. Megtisztelő természetesen, csak nem vagyok én ekkora valaki. Álltam modellt Esmének a tündéres projektjéhez, meg Sophie-ék ismernek még itt.
Integetek is nekik még távolról, közbe keresem Esmééket, ők merre vannak. A párját is csak arról ismerem föl, hogy együtt fogadnak épp üdvözlést-jókívánságot valaki gondolom rokontól..?
Azt nem is akarom megzavarni, úghogy amég beszélnek pár szót - vagy többet is, vagy még néhány új vendéggel, akik itt beelőzhetnek nyugodtan - addig én félrehúzódva, hogy ne útba legyek bárkinek közbe, minden koncentrációmat összeszedve varázsolok két szál rózsát, meg aztán azt rájuk, hogy szép spirálisan összefonódjanak. Ez így működik? Vázába állítva talán szépen mutathat. Remélem, ez pláne nem tűnik el spontán, csak mer bénán varázsolok.
-Sziasztok- merészkedek oda végül bátortalanul. -Sok boldogságot kívánok nektek!
A virág-alkotást csak átnyújtom félszegen, mer fogalmam sincs, hogyan kéne egész pontosan nem csak bénán, kukán itt állni most. Esmé párjához is fordulok inkább - Ginevra, ha jól tudom?
-Azt hiszem, mi még nem találkoztunk, Mira Wyne vagyok.
Az illendő tiszteletkörök után szives örömest tovább is adom a stafétát újabb érkező vendégeknek, túl nagy nyomás hirtelen egy ekkora esemény itt nekem, csak hülyén elbénáznék valamit előbb vagy utóbb.
Eltalálok végül Sophie-hoz, aki idő közbe egyedül maradt, úgy tűnik. De így legalább ketten lehetünk elveszettek ennyi ismeretlen vendég között, máris kevésbé ijesztő, mint egyedül.
-Szia. Jól láttam az előbb, Avery-ék is itt vannak?

[ELJEGYZÉSI BÁL]

ELJEGYZÉSI BÁL

2001. augusztus 25.
o u t f i t

Talán nem illett így összeakadni a pultnál... nem is tudom, végülis Esméék még úgyis valószínűleg a vendégek fogadásával  voltak elfoglalva, így talán senkit nem érdekelt annyira, hogy mi ketten mit csinálunk. Igazából én nagyon szívesen ellettem volna Jasper karjaiban itt valamelyik sarokban órákig, a piák mellett meg pláne tökéletesen, hogy közben még el is koktélozgassunk... nagyszerű tervnek tűnt. Ki akartam vele minden pillanatot élvezni, nem azon stresszelni, hogy milyen rossz lesz nélküle, hogy mennyire el leszünk havazva a suliban... Ezekre gondolni sem akartam. Az igazság az hogy nagyon féltem, mi lesz... nem akartam, hogy közénk álljon a tanulás és a tennivalók. És tényleg... akartam ezt. Nagyon-nagyon akartam.
– Egy vodka-narancsot? – kínálta Jasper, én pedig lepillantottam a kezemben pihenő pohárra, amiben még félig ott lötyögött az aranyosan csillogó, majd ittam is egy kortyot. Ez sajnos nagy nehezen elmosta az előbbi csók ízét is... Felpillantottam inkább Sophie-ra, hogy hallgassam, ha mesél valamit. A fesztiválkor találkoztunk utoljára, az pedig nem volt valami jó emlék... még mindig sajgott olykor a karom utána, ahol beszedtem valami átkot abban az őrületben, de szerencsére annak már csak egy halovány kis hege maradt hátra, semmi más. Azt persze eltűntetni nem tudtam... így inkább nem is törődtem vele.
– Hányingerem van… fognod kell a hajam – szólalt meg hirtelen Jasper, mire meglepetten pillantottam fel rá, aztán a pohárra a kezében. Hát persze... – Mindjárt jövünk vissza.
Éppen csak le tudtam tenni az asztalra az én poharamat a kezemből, és még gyorsan vetettem egy bocsánatkérő mosolyt Sophie felé, aztán követni kezdtem Jaspert befelé. Nem tudom, Esméék mennyire örültek annak, hogy bemegyünk, meg ilyenek... de már nem volt időm megkeresni őket a szememmel, Jasper már be is húzott az ajtón.
- Jól vagy? - pillantottam fel rá kissé aggódva, nem akartam, hogy tényleg hányjon... pláne nem mondjuk ide az előszobába... - Csak nem sok volt kicsit a vodka-narancs? - tettem aztán hozzá kicsit csipkelődve, mielőtt bekeveredtünk volna a mosdóba.
Figyeltem, ahogy bezárja az ajtót, majd pedig egyszerűen leült a wc lehajtott tetejére, hogy csak pislogtam rá, és közben nekitámaszkodtam az ajtónak. Így esett csak le szép lassan, hogy nem rosszul van, csak beszélni akar valamiről... de olyan komoly fejet vágott, hogy elfogott a szorongás, mégis miről lehet szó. Nem tehetek róla, de hirtelen száz dolog futott végig az agyamban, az, hogy valami rosszat csináltam, hogy szakítani akar, hogy... hogy nem is tudom, de a gyomrom összeszorult, és nagy szemekkel bámultam rá.
- Valami baj van? - kérdeztem rá halkan, óvatosan... reménykedtem, tényleg csak feleslegesen pörgök rá, de tartottam a választól.
– Jövőre… mikor felvesznek téged is az akadémiára… szeretném, ha együtt laknánk… ha van kedved és nem érzed úgy, hogy most ez túl gyors…
Merlinre! Hosszan fújtam ki a levegőt, és éreztem, ahogy kienged belőlem a feszültség. Aztán persze a szívem attól kezdett el nevetségesen gyors tempóban dobogni, amit mondott.
Ellöktem magam az ajtótól és közelebb léptem, aztán belefészkelődjek az ölébe, úgy simítottam meg a vállán az inget, hogy kicsit kiigazítsam rajta az apró gyűrődéseket.
- Nagyon szeretnék összeköltözni veled - közöltem aztán boldog fejjel, úgy fontam karjaimat a nyaka köré. . Együtt lakni vele... hirtelen nem is tűnt olyan borzalmasnak ez a következő egy év, hiszen hirtelen felcsillant mögötte a cél. Még mindig nem tudtam, mit akarok kezdeni magammal a Roxfort után... de nem is számított igazán. Csak Jasper, és az, hogy végre annyi időt töltsünk együtt, amennyit akarunk, nem pedig amennyi épp belefér a hétvégéinkbe. - Nagyon-nagyoooon...
Vigyorogva fúrtam bele arcomat a nyakába, és kiélveztem egy pillanatig a közénk ülő csöndet, amíg csak beszívtam az illatát és magamon éreztem az ölelését. Nem akartam megmozdulni... még akkor sem, ha egy mosdó közepén, egy wc tetején ültünk.
- Nem akarok visszamenni... - sóhajtottam halkan, Jasper vállán pihentetve a fejemet. Végigsimítottam a tarkóján és megpiszkáltam az odalógó puha tincseit. - Csinálhatunk úgy még egy kicsit, mintha rosszul lennél? - kérdeztem aztán halkan felkuncogva, mert talán már így is gyanúsan sok ideig ültünk idebent.

Ginevra
2001. augusztus 25.

          Így utólag belegondolva, mennyire megijeszthettem szerelmem a hirtelen távozással. Most már komolyan kéne vennem a felnőtt létet, és akkor talán nem csinálnék ilyen hülyeségeket. Pont ezért gyorsan meg is nyugtatom a párom, hogy nem lesz több ilyen alkalom, legalábbis ma este már biztos nem. A szervezés azért más dolog, mint a részvétel egy eseményen.
          De azért jobban szeretném, ha eljutunk odáig, hogy esküvő, akkor azt ne én szervezzem, és szerencsére ebben szerelmem is egyetért velem. Azt már profira fogjuk bízni, de azért szeretnék néhány dolgot majd kikötni, és ha lehet akkor az egyik az ár. Az esküvők mostanában már túl vannak árazva, én nem egy méregdrága nem tudom milyen luxus esküvőt szeretnék.
          - Örülök, hogy tetszik, igyekeztem úgy válogatni mindent, hogy mind a kettőnknek megfeleljen.
          Párom viszi az oroszlánrészét, mint a berendezés a lampionok, a bútorok, az én részem az olyan dolgok, mint a menü, a gyertyák, a kisebb kiegészítők. Azt akartam, hogy a dekoráció tükrözze mindazt, amik mi vagyunk. Külön-külön is egyéniség, de együtt alkotnak egy párt, egy egészet. Kiegészítjük egymást.
          Ahogy haladunk a kert felé, egyre biztosabb vagyok a döntésemben. Nem fogok semmit megbánni. Részben azért, mert ahhoz már késő van, részben azért, mert a boldogság nagyobb mértéket már nem tud ölteni bennem, csak akkor, ha túlcsordul. Ideje is volt már megmutatni magunkat, a vendégek egyre többen és többen kezdtek lenni.
          Anyát keresem a tömegben, de mire kiszúrnám, addigra szerelmem is megtalálja a nagyiját. Hagyom, hogy odavigyen, hiszen tudom mennyire fontos neki, anyával pedig sokat tud és szerintem fog is találkozni majd. Leginkább az esküvői előkészületek miatt. Akár rá is bízhatnánk, de ez egy másik napra tartozik, mikor megbeszéljük.
          - Jó estét kívánok, örülök, hogy megismerhetem – köszönök Poppynak. – Ginevra nagyon sokat mesélt magáról.
          Kérdőn nézek szerelmemre. Azért nem hiszem, hogy másról se tudna beszélni, mikor együtt vannak. Azért elég sok minden történt vele mostanában nélkülem is. Megfogom párom kezét, és a vállának hajtom a fejem.
          - Ígérem, hogy vigyázok majd rá az életemnél is jobban – szorítom meg Poppy kezét.
          Szerelmem már az életem része, és nem szeretnék még egy fontos személyt elveszteni. Bevallom reménykedek benne, hogy talán Elliot felbukkan majd. Mostanában alig beszélünk, és hiányoznak a bölcs gondolatai. Tekintetemmel el is kezdem keresni, de nem őt, hanem Averyt pillantom meg. Elnézést kérek Poppytól, és megindulok felé.
          Egy fiúval van, gondolom az évfolyamtársa. Alaposan megölelgetem. Régen találkoztam vele is, mostanában nem jártam annyit a Roxfortban, mint az ősszel mondjuk, és a nyár sem úgy alakult, ahogy terveztük.
          - Köszönöm, Avery – mondom, majd tekintetem Jasper felé fordítom. Most, hogy alaposabban megnézem, talán mégis ismerős. – Te nem Mardekáros vagy? Willow, mintha említett volna korábban.
          Ránézek a két üveg borra. Nagyon örülök neki, nem is számítottam ajándékokra, én csak meg akartam osztani a barátaimmal a boldogságomat. Viszont a két üveg láttán tudatosul bennem, hogy ő nem lesz itt.
          - Köszönjük – mosolyodom el, nem akarom, hogy látszódjon rajtam, mennyire meglepett Elliot döntése.
           Odafordulok párom felé, és megölelem. Akarok egy kis erőt meríteni belőle, de közben a tekintetemmel keresem anyát is. Sokat meséltem már szerelmemről neki és futólag egyszer találkoztak is a tavalyi karácsonykor, de akkor jobbnak láttam nem összeereszteni őket, most viszont elkerülhetetlen ez. Lassan megindulnék a tömegben, de akkor meglátom Sophie-t. Rögtön eszembe is jut az a bizonyos ígéret, amit mintha egy korábbi életben tettünk volna meg egymásnak. Még mindig nem találtunk közös projektet, pedig van rá bőven lehetőség, akár most nyáron is.
          - Köszönjük, örülök, hogy sikerült eljönnöd. Remélem jól érzed majd magad. Kísérőt nem hoztál?
          Azért elég sok Roxfortos van itt, ahogy végignézek a vendégeken. Biztos lesz majd valaki, akihez oda tud csapódni. Elmosolyodom, ahogy meglátom a faragványt.
          - Nagyon szép, jaj, annyira köszönöm – ölelem meg elég szorosan. – Sajnálom, hogy eddig nem kerítettünk sort a kettőnk projektjére, de remélem hamarosan most már sikerülni fog.
          Hagyom a dolgára menni, az időpontot később is meg tudjuk beszélni. Nem hiszem, hogy most ez lenne a legfontosabb. Egy pillanatnyi szusszanás következik, amikor is magamhoz veszek egy pohár pezsgőt, és páromnak is adok egy pohárkával.
          - Mielőtt még teljesen berúgok, majd vedd ki kérlek a kezemből a poharat – mosolyodom rá, és adok egy csókot is neki.
           Anya persze ezt a pillanatot választja a betoppanásra. Nem lep meg, szerintem alig várta már, hogy kettesben maradjunk egy pillanatra.
          - Csak gratulálni akartam nektek, kincsem – megigazítja a hajam, mintha azzal bármi probléma is lenne, majd megöleli szerelmemet. – Csodálatosan néztek ki mind a ketten. Jól sikerült összedobnotok ezt a kis bulit. – Megforgatom a szemem. Ez úgy hangzott tőle, mintha mi folyamatosan ilyen partikat adtunk volna, az igazság azonban az, hogy csak néhányszor volt ilyen, az is akkor, mikor Olaszországban voltunk. – Ginevra, édesem, csodálatosan festesz. De tudod… - megfogja szerelmem és pár lépésre tőlem félrevonja. – Szeretném, ha figyelnél rá. Tudom, hogy sok mindent elmondott, de nem vagyok benne biztos, hogy mindent. Abban sem vagyok biztos, hogy mindenre emlékszik, ami vele történt.
          - Hallom ám, annyira nem távolodtál el – mosolyodom el. – És örülnék neki, ha nem traktálnád Ginevrát mindenféle kitalált dolgokkal. Mindent tud rólam, nincsenek titkaink egymás előtt.
          - Nem tennék én olyat. Megyek, mert látom sorbanállás van, majd később beszélünk még.
          Elmosolyodik, aztán magunkra is hagy minket. Sóhajtok egyet, mert úgy érzem, még nincs vége ennek a menetnek. Nem tudom miről beszél, de nem ez az első alkalom, amikor megemlítette ezt. Azt viszont nem akarom, hogy még egy titok kiderüljön a múltamból, amiről eddig nem tudtam. Szeretném, ha végre vége lenne.
          - Szia, Mira! – köszönök a hozzánk lépő lánynak. – Nagyon köszönöm a közreműködésed, és köszönjük, hogy eljöttél.
          Átveszem tőle a virágokat. Lassan jobb lenne egy helyet keresni az ajándékoknak. A tekintetemmel keresek is egy helyet, ahova letehetem, de arra jutok, hogy az valószínűleg benn lesz a lakásban. Szóval gyorsan az egyik széket, amin éppen nem ülnek, átalakítom asztallá és odateszem a holmikat. Meg addig hagyom őket, hogy beszélgessenek.
          Mire visszaérek, addigra Mira is elmegy, így megint kettesben maradunk.
          - Tényleg ne haragudj anya miatt. Ő általában nem ilyen, félek a tömeg miatt produkálja magát. Mióta veled vagyok, egyre többször látom rajta a vágyat, hogy neki is kéne egy párt találni. Néha egy-egy félmondattal meg is jegyzi mennyire magányos, és poénosnak szánt közlésekkel jelzi, hogy új apukára lenne szükségem, de tudom, hogy komolyan gondolja.
 

[eljegyzési bál]

eljegyzési bál

2001. augusztus 25.
Cassen
 
„De ha akarod, ezerszer
Mondom ki még
S hallgass még ezeregyedikszer:
Akarlak.”

18+

Meglepett egy kicsit, hogy a házi gazdák közül az egyik tudta, hogy valamikor Maderkáros voltam… ráadásul „Willowtól.” Egy kezemen meg tudtam számolni hányszor beszéltem Fawcett professzorral az iskolai idők alatt, mármint sosem voltam egy túl nagy párbajos és nem is vettem fel az SVK-t RAVASZ-ra. Mindig is tudtam, hogy gyógyító akarok lenni, arra a tudásra kevésbé volt szükségem. Mindenesetre ebből a negédességből, amit ez a kis parti jelentett, szívem szerint azonnal elmenekültem volna. Csak Cassen és a dekoltázsa tartott ott.
Örültem, hogy legalább egy zárható mosdót találtunk a házban, hogy ne kelljen odakint lennünk. Mindig is utáltam az ilyen nyálas dolgokat, meg a nagy érzelem nyilvánításokat… na nem, mintha én nem éppen ezt tettem volna meg a vécén ücsörögve. Hülyeség volt… hülyeség volt ilyen fiatalon összeköltözésre gondolni, én mégis ezt akartam. Valójában, ha nem ütött volna le az apja, lehet a kezét is megkértem volna ott helyben… mondjuk lehet azért Cassen is leütött volna. Ezt tette a sok külön töltött nyári nap és a félelem attól, hogy mi lesz velünk a tanév alatt. Magamhoz akartam kötni. Rövid ideje ismerjük egymást, de mire várnék, ha egyszer ezt akarom? Tökéletesen tisztában voltam a vágyaimmal.
– Nagyon szeretnék összeköltözni veled – közölte boldog arckifejezéssel. Láttam, ahogy felcsillant a szeme és a szívemről akkora kő esett le, hogy még hallottam is, amint koppan valahol. – Nagyon–nagyoooon…
Még jobban húztam magamhoz, ahogy arcát a nyakamhoz fúrta. Csak élveztem a csendet, a szívverését érezni az én testemben visszahangozni. Talán nyálas jelenet volt, de a mi nyálasságunk és ezzel tökéletesen meg tudtam békélni, nem úgy, mint azzal az egész giccsel odakint.
Nem válaszoltam csak boldogan élveztem az illatát, ami egy pillanat alatt megtöltötte az orromat. Ez volt az én menyországom, ami még egy vécén ülve is pontosan ugyanolyan jó tudott lenni, mint egy habos fürdőben ücsörögve vagy puha ágyban fekve.
– Nem akarom visszamenni… – sóhajtott fel halkan. Az érintésére megborzongtam kicsit. – Csinálhatunk úgy még egy kicsit, mintha rosszul lennél? – kérdezte aztán… de nekem sokkal jobb ötletem volt. A francnak volt kedve itt bájologni tovább, inkább mentem volna haza.
– Húzzunk már el innen… – közöltem tök egyszerűen és kicsit elhúzódtam, hogy a kék szemekbe nézzek. Aztán, mielőtt folytattam volna, finom puszit leheltem az ajkaira, majd felkeltem és picit a talpára állítottam, hogy odanyomjam a mosdó falához. – Hacsak nem itt akarsz ünnepelni… – óvatosan felhúztam a ruha szoknya részét és végig simítottam a combján. Nem voltam ellene, hogy pár érdekesebb helyet is kipróbáljunk, de Cassen még mindig az a jó kislány típus volt, akit nehéz volt megtörni.
Az ajkaim finoman simultak a nyakára, ahogy végig csókolva azt, elérjem a fülét, az álla vonalát s megint az ajkaiat. Hosszan csókoltam, finoman lehelve az ajkai közé a forró levegőt. Alig bírtam magammal… s talán a buli okozta unalom váltotta ki bennem, hogy így akartam szórakozni, ki tudja. Mindenesetre az ujjaim éppen olyan helyre vándoroltak, ami már régen kimerítette a nempublikus fogalmát.
– Végül is, így izgalmasabb, nem? – kacsintottam rá vigyorogva.

[ELJEGYZÉSI BÁL]

ELJEGYZÉSI BÁL

2001. augusztus 25.
o u t f i t


18+

Bár Jasper nem válaszolt, nem is volt kifejezetten szükség a szavakra. Bőven elegendő volt, ahogy finoman magához húzott, én pedig nyakához simítottam arcomat, hogy érezzem a forró bőrét. Hirtelen semmi sem érdekelt, sem a kint folyó parti, vagy az, hogy megígértük Sophie-nak, sietünk vissza. Nem mozdultam, egyszerűen csak hallgattam a lassan közös ritmust találó lélegzetvételeink hangját, ami betöltötte a kis helyiséget. Nem tudtam, mennyire voltak nagyok ezek a szavak, mennyire gondolta komolyan Jasper, vagy közbejátszott az alkohol is... de igazából nem is túlzottan érdekelt, vagy legalábbis nem tudtam erre gondolni. A szívem izgatottan verdesett ha rá gondoltam és arra, hogy egyszer majd együtt... Merlinre! Még a gondolat is borzongató volt. Áprilisban nem gondoltam volna, hogy egyszer csak idáig jutunk... Akkor csak valami nagyképű háztárs volt, akinek a közelségétől elállt a lélegzetem... de álmodni sem mertem volna arról, hogy lehet köztünk valami több.
Ujjaim megtalálták a tincseit, és azok közé csúsztak, az sem zavart, ha szétkócoltam a beállított frizuráját. Imádtam az érzést, ahogy a selymes tincsek ujjaim alatt siklanak. Nem is akartam mozdulni innen... minden túl tökéletes volt, ennél már csak akkor lehetett volna jobb, ha mondjuk otthon lettünk volna, és kibújtathattam volna ebből a kellemes ingből...
– Húzzunk már el innen… – dörmögte Jasper is, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat. A kis csókjára halkan sóhajtottam egyet... egy részem persze ellenkezni akart, egy másik viszont nagyon nem, de mielőtt ezt igazán végiggondolhattam volna, ő felhúzott, a hátam pedig a falnak simult. Kicsit megborzongtam, ahogy bőröm hozzáért a hideg csempéhez. – Hacsak nem itt akarsz ünnepelni…
Újabb kis sóhaj tört ki belőlem, ahogy ujjai a szoknyám alá kalandoztak, majd a combomat érték. A finom érintésére végigborzongtam... úgy pillantottam a csillogó kék szemek felé, de aztán ajkai a nyakamra tapadtak, és onnan csúsztak egyre feljebb. Te jó ég... pontosan tudta, hogyan csábítson el. Az agyam egy hátsó, messzi részletében tudtam, hogy ezt nem kéne... de túlságosan elborított a finom csókokkal járó sűrű köd. Ahogy összeért a szánk, egyből megéreztem ajkain az alkohol és a narancsos üdítő ízét, azt kiélvezve csókoltam vissza lágyan... egy részem még mindig arra figyelt, hogy nem hallunk-e hangokat kintről. Aztán ahogy az ujjai még érzékenyebb területre sodródtak, levegőért kaptam, az előző gondolatok pedig egyszerűen csak elúsztak. Valami nagyon-nagyon távoli helyre.
– Végül is, így izgalmasabb, nem? – kacsintott felém. A csempének biccentettem fejemet, úgy néztem fel rá. Hihetetlen volt... annyi hihetetlenül csábító.
- Nagyon veszélyes vagy - sóhajtottam felé kissé rosszallóan, de kezeim addigra már a mellkasára csúsztak, és lassan egyre lejjebb haladtak. Érezni akartam végre a bőrét az ujjaim alatt, ha már ennyit vártam rá. A nadrágjához érve kirángattam az inget a helyéről, és az egyik kezem már el is kezdett felfelé kúszni az anyag alatt, hogy végigsimítsak a hasán. A bőre selymes volt és olyan tökéletes, ahogy tenyerem alá simultak az imai... halkan sóhajtottam is egyet magunk közé, miközben újra visszahajoltam ajkaihoz.
- Ugye bezártad az ajtót...? - suttogtam aztán két csók közt, agyamban ugyanis már rég összefolyt az is, hogy egyáltalán hogyan jutottunk be ide... csak ő volt, az illata, az érintése, közben pedig ujjaim a nadrágja gombjánál kezdtek matatni.