a cuki démon

M Á G I A T Ö R T É N E T
t a n t e r e m

a cuki démon


Mr. Hami
2001. december 18.

outfit

kicked out of hell

Dawsont figyeltem, ahogy nagyon tanáros volt… ez is jól állt neki, bár szigorúnak eddig nem igen láttam. Egy-két komolyabb villanása volt persze, amikor magától nekem esett, de az utolsó találkozásunk mindent, ami szép volt, sikeresen eltörölt. Gyengének láttam, olyannak, aki inkább a szenvedést választja, valami új és izgalmas helyett. Tudtam, hogy ő stabilitás lehetne az életemben, még talán családként is viselkedhettünk volna, mert elég idős és tapasztalt volt már hozzá. De ő döntött, nem én. Ez pedig most már így volt rendjén… viszont látni akartam. Ebben nem volt semmiféle bűn, ahogyan abban sem, hogy be akartam ülni az órájára.
– Nos, nem is tartom fel tovább Önöket! Jó utat és békés ünnepeket kívánok! – mondta aztán, ahogy a dögunalmas beszámolók végére értünk. Hirtelen megrohantak az emlékek arról, ahogy diákként ültem pontosan ugyanezekben a padokban és majdnem elaludtam minden egyes alkalommal. Az órákat nehezen viseltem… unatkoztam, szenvedtem. Ha valami érdekelt, az magamtól megtanultam.
– Hát, kösz Rose a segítséget – pillantottam a mellettem ülő lányára, ahogy mindenki mozgolódni kezdett. A lopott papírt és pennát magámhoz vettem, hogy szép lassan meginduljak kifelé. Persze eltartott egy darabig, míg eljutottam az ajtóhoz és éppen csak egy pillantást vetettem Dawsonra… de ő a vállamra fektette a tenyerét. Talán kicsit erősebben, mint szoktam.
– Mennem kell a következő órára, tanár úr – mondtam és egyenesen a szemébe néztem. Nem akartam jelentet rendezni, de nekem éppen elég volt ennyi a viszont látásból, gondolom úgyis a feleségére veri ki esténként. Szóval nem igazán volt miről beszélnünk.
Esélyem sem volt elmenni mellette, ha csak nem alkalmazok erőszakot, de egyelőre nem akartam. Gyerünk, O’Mara, lökd félre, mert ebből baj lesz… – suttogta a hang, meglepő határozottsággal. Nyeltem egyet, de nem szakítottam el a tekintetem tőle. Még mindig marha jól nézett ki, még mindig vonzó volt a szigorú csillogás a tekintetében… de nem számított. Gyenge ember volt, aki nem tudott erőt kovácsolni a múltjából.
– Elliot... Mit keresel itt? Ugye tudod, hogy ezt már jelentenem kell... – mondta még mindig komolyan. Pont olyan volt, mint Nat, amikor előadta, hogy milyen rossz fiú voltam. Csakhogy ő nem aurorokkal büntetett, hanem szexszel. A vak is kiszúrta volna, ahogy a zsebébe nyúl, gondolom valamiféle jelzésre alkalmas eszköz volt ott.
– Hm. – Mormogtam kettőnk közé és az ajkaira pillantottam. Már majdnem elhittem, hogy tud szigorú is lenni. Egészen jól állt neki, de sajnos nem tehettem meg, hogy ezért hagyjam magam elvitetni az aurorokkal… ha pedig mégis ez a sorsom, hát tuti nem egyedül fogok elbukni, az is biztos. – És vajon veled mi történne, ha megtudnák, hogy egy kis szex reményében nem jelentettél szeptemberben? Még esetleg szemtanúk is akadnának rá, hogy erre jártam… sőt ki tudja, talán valaki a folyosón is látott minket, mikor annyira rám gerjedtél.
Tenyeremet a mellkasára fektettem és finoman végig simítottam rajta. Ha hatással vagyok rá, ha nem, nem mindegy, mit lát meg az auror, aki éppen beront ide… bár egyelőre nem hallatszottak közeledő léptek, pedig már kezdett csendesedni a folyosó.
Aljas voltam, mert aljasnak kellett lennem, hogy megvédjem magamat. Jobban már nem csalódhattam Dawsonban… bár igazából legutóbb sem nekem okozott fájdalmat, hanem saját magának. Eldobott egy lehetőséget, amivel talán megváltoztathatta volna az életét… de valahol reméltem, hogy már talált maga mellé valakit.
– Belökhetsz a gödörbe, de akkor jössz te is velem – hajoltam közelebb, hogy az ajkaira súgjam a fenyegetést. Ha ez nem vált be, már csak egy lehetőség volt… jó kettő, de abból csak az egyik tűnt kivitelezhetőnek és nem… nagyon nem akartam betörni az orrát.

Az igazság pillanata




2001. december 18., mágiatörténet után

Elliot

Cseppet sem volt az ínyére a helyzet, hogy a volt szeretőjét, - avagy hogyan is nevezze - fel kell adnia, de nem tehetett mást. Így, amikor Elliot megpróbálta egyszerűen kimenteni magát azzal, hogy:
– Mennem kell a következő órára, tanár úr – határozottan becsukta maguk mögött az ajtót, és karba tett kézzel még inkább kihúzta magát. Kész volt akár a pálcáját is bevetni, ha arról van szó. Bár sosem volt párbajhős-alkat, azért jó néhány helyzetben védte már meg magát, és sosem vallott kudarcot. Persze ez most egy egészen más eset volt... Itt... finoman szólva is kettős érzelmek hátráltatták. Mert hogy hiába tagadta volna le maga előtt, a másik sötét zsarátnokaiba meredve egyértelművé vált számára, hogy igenis vannak érzelmei.
– Hm. És vajon veled mi történne, ha megtudnák, hogy egy kis szex reményében nem jelentettél szeptemberben? Még esetleg szemtanúk is akadnának rá, hogy erre jártam… sőt ki tudja, talán valaki a folyosón is látott minket, mikor annyira rám gerjedtél - vágott vissza a férfi, mire Hamox egy pillanatra ledöbbent. Erre a nyers őszinteségre egyáltalán nem számított. És hiába volt még mindig roxfortos uniformisban Elliot, nem oldhatta meg a helyzetet azzal, hogy levon a házától pár pontot, vagy szigorúan felelősségre vonja az osztály előtt. Elliot nem egy vásott könyök volt, hanem felnőtt férfi, a maga varázserejével, és mivel pontosan tudta, hogy máskor is megúszott ennél valószínűbb kényesebb helyzeteket is - elég csak a serlegre gondolni, amely nyáron összehozta kettejüket -, fel volt készülve rá, hogy tettlegességig fajulhat ez az incidens...
Pláne így, hogy tenyerével nem átallt végigsimítani Dawson mellkasán. Egy pillanatra, csak egyetlen rövid pillanatra engedett a kísértésnek, és a férfi kezét lassan az arcához húzta, belesimulva abba borostás állával. Elliot közelsége és érintése még mindig mámorító hatással volt rá, de ezúttal nem hagyta, hogy eluralkodjanak rajta az ösztönei. Tudatosan megálljt parancsolt magának és eltolta magától Elliot kezét.
- Azt hiszed, ezzel mindent meg tudsz oldani? - kérdezte hitetlenkedve.
- Fenyegetőzéssel, meg csábítással? - csóválta a fejét.
– Belökhetsz a gödörbe, de akkor jössz te is velem – hajolt erre közelebb hozzá a testet öltött kísértés, de Dawson megőrizte hidegvérét.
- Rendben... Igazad van... viszont... ez most lehet, hogy meg fog lepni, de én vállalom a tetteim következményeit... Így akkor Neked is ezt kell tenned! - sóhajtott fáradtan. Nyilván letagadhatta volna, hogy mi történt az irodájában szeptember 1-jén, de nem volt kenyere a hazugság. Vétett egy hibát, ez igaz... de ahogy a hazugság hálóját is úgy szőtte az ember, hogy idővel egyre jobban belebonyolódott, és nem bírt belőle kitörni, úgy a hibák is önnön magukat sokszorozták meg. Hamox ezt jól tudta, és mivel már eldöntötte, hogy most nem hagyja következmények nélkül az esetet, türelmetlenül várta, hogy megérkezzenek az aurorok, és színt vallhasson. Addig viszont úgy látszik, még volt egy kis idejük, így érdeklődve kérdezte Elliottól újra.
- Most komolyan, mit keresel itt? Csak nem valami antik, roxfortos varázstárgyra vadásztál? - billentette oldalra a fejét. Átható, szürkéskék tekintetében csodálat  és neheztelés elegyét fedezhette fel a másik.

a cuki démon


Mr. Hami
2001. december 18.

outfit

kicked out of hell

Nem tehettem mást. A fenyegetésre fenyegetéssel kellett válaszolnom. Nem az egyik diákja voltam, akit megfegyelmezhetett azzal, hogy ráhívja az aurorokat… és amúgy pont ez volt a marha nagy szerencséje. Dawson túl gyenge volt, adhatta a szigorú utasításokat, de én láttam milyen önpusztító. Amikor egy karnyújtásnyira lenne tőle az, hogy boldog legyen, ő beijed. Nem volt tapasztalata ilyen téren, mégis olyan könnyen tolt a szekrénynek nyáron, mikor eljött hozzám a londoni lakásomba. Akkor nem zavarta egy pillanatra sem a dolog… aztán szeptemberben nem tudom. Hirtelen mégis a halott feleségére gerjedt. Volt ebben az egészben valami mocskosul beteges.
Tenyere a kezemre siklott. Hagytam, hogy az arcához húzza és érezzem a bőrömön a borostáját. Akármennyire is tetszett, már nem bíztam meg benne. Volt benne valami, ami megmérgezte azt a képet, amit addig gondoltam róla. A fenyegetés pedig csak tovább rontotta a dolgot. Én sosem mondtam volna neki ilyeneket, sosem hívtam volna a nyakára az aurorokat, pedig aztán szeptemberben bosszúból megtehettem volna. Végül is engem utasítottak el.
– Azt hiszed, ezzel mindent meg tudsz oldani? – Tolta el a kezemet. – Fenyegetőzéssel, meg csábítással?
– Őszintén? Elég hülye vagy, ha azt hiszed, hogy már mindent láttál tőlem – válaszoltam nyugodtan. Nem féltem az auroroktól, mert tudtam, hogy náluk könnyebben kevés embert lehet kijátszani. Dawson viszont nyakig lesz a szarban, ha elmondom nekik, mit művelt. Csakhogy én nem voltam ennyire kicsinyes és még mindig értelmesebbnek láttam beverni a képét és itt hagyni, mielőtt mindketten megszívjuk… főleg ő.
– Rendben... Igazad van... viszont... ez most lehet, hogy meg fog lepni, de én vállalom a tetteim következményeit... Így akkor Neked is ezt kell tenned! – Sóhajtott, mintha máris belefáradt volna a beszélgetésbe. Ez komplett hülye… – gondoltam, ahogy végig néztem rajta. Rohadt jól nézett ki, de rohadtul nem gondolkodott ésszerűen. Mégis milyen ember tenné magával ezt? Kedvem lett volna képen önteni egy vödör jeges vízzel, hogy nyissa már ki a szemét. Egy kis dugásért – ami amúgy meg sem történt – senki sem fogja keresztre feszíteni. Csak ő akarta magából mártírt csinálni, amiből konkrétan kénytelen voltam én felrázni.
– Most komolyan, mit keresel itt? Csak nem valami antik, roxfortos varázstárgyra vadásztál?
– Ne tereld el azt a kurva témát! – mordultam rá, majd egész egyszerűen a vállainak feszülve ellöktem. Megpróbálkozhatott lefogni, de akkor az arcába emeltem a pálcámat, hogy a végéből minimum az arcába fröcsköljek egy kis vizet. – Te most komolyan azt hiszed, hogy hagyni fogom, tönkre tenni az életedet? Dawson, túl jó pasi vagy ahhoz, hogy ilyen idióta legyél. – Igen, mérges voltam rá, mert éppen magával készül kiszúrni, méghozzá nem is kicsit. Már valóban nem akartam hozzá érni sem, eddig legalább elhittem, hogy az az ember, akinek gondoltam… de nem, közel sem az volt.
– Csak beijedtél attól, hogy vonzónak találsz egy férfit. Megérdemled, hogy boldog legyél, teljesen mindegy, hogy ki mellett. A feleséged halt meg, egyedül ő, te nem. – Magyaráztam, mintha legalábbis nekem kéne kiprédikálnom neki az igazságot. Hát nem, erre rohadtul magától kellett volna rájönnie. – Tudod mi a legrosszabb ebben az egészben? Mi a legrosszabb abban, hogy ezt végig kell néznem, amit most is csinálni akarsz magaddal? Az, hogy én elhittem, hogy mi még egy család is lehetünk… rohadtul komolyan gondoltam veled. Erre most ilyeneket mondasz és művelsz. Talán a dolgok közöttünk máshogy alakultak, de a szememben te voltál eddig a nagybetűs férfi. – Folytattam és a pálcámat az ajtó felé tartottam, ha esetleg belépnének rajta az aurorok. Készen álltam elaltatni őket, mindahányan is lépnek be.
– Szedd már össze magad a francba is! Sajnálom, de nem fogom engedni, hogy ezt tedd magaddal.

Az igazság pillanata




2001. december 18., mágiatörténet után

Elliot

– Őszintén? Elég hülye vagy, ha azt hiszed, hogy már mindent láttál tőlem - vágott vissza Elliot, mire Dawson elmosolyodott.
- Egyáltalán nem erről van szó.... Sőt, számomra elég érthetetlen vagy... - vallotta be. Álmában sem gondolta volna, hogy Elliot egyszer csak beállít majd az órájára, és ismét diáknak adja ki magát... Már szeptemberben sem értette, hogyan lehetséges az, hogy nem szúr senkinek szemet egy idegen férfi a Mardekár asztalánál. Az tény, hogy elég fiatalnak nézett ki, de azért szerinte simán kiszúrhatták volna, hogy nem ide jár, ha mások nem, legalább a mardekáros diákok. Zavarta és dühítette, hogy a másiknak minden csak játék volt... hogy számára a szabályok csak arra voltak, hogy megszegje őket. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy kiábrándítóbűbájjal vagy százfűléfőzettel álcázza magát. Úgy gondolta, elég lesz a régi mardekáros egyenruhájába belebújnia, és senkinek nem fog feltűnni.
Ez a fajta szabatosság rendkívül távol állt Hamoxtól... ő mindig igyekezett követni a szabályokat és megfelelni az elvárásoknak. Ez egész eddigi életében sikerült is neki, és rendkívül bosszantotta, hogy most itt egy férfi - az ő tökéletes ellentéte - aki tükröt tart neki, és bebizonyítja, hogy máshogy is lehet élni... Szabadon, magasról téve az elvárásokra és a kötelességre.
Szeptemberben nagyon közel állt hozzá, hogy újrakezdje a viszonyt Elliottal, de az utolsó pillanatban valami meggátolta ebben. Igen, lehet, hogy gyáva volt, de legalább hű volt önmagához, a felesége emlékéhez, és a fiához... és ez számára mindennél fontosabb volt. Még annál is, hogy azóta - le sem tagadhatta volna - hányszor fordult meg a fejében, hogy talán hibát követett el. Hogy talán hagyta kicsúszni a kezéből a boldogságot... ami már sosem jön el? Ezt nem tudhatta, a múltba ugyan másoknál mélyebben beleláthatott, de a jövőbe természetesen már nem. Az számára is ugyanolyan rejtély volt, mint másoknak.
– Ne tereld el azt a kurva témát! – förmedt rá aztán Elliot, arrébb lökve őt, amiből a professzor egyértelműen érezte, nem csak neki fáj ez az egész annyira. Hogy félresiklottak a dolgok közöttük. Megpróbált ismét közelebb lépni hozzá, de erre Elliot az arcába spriccelt a pálcájával egy kis vizet. Dawsont meglepte mindez, döbbenten törölte le a vizet az arcáról, és kérdőn nézett a másikra. Alig hitte el, hogy ez most tényleg megtörténik. Nem akarta, hogy tettlegességig fajuljanak a dolgok, de megmarkolta a kőrisfa pálcát, felkészülve erre az eshetőségre is.
– Te most komolyan azt hiszed, hogy hagyni fogom, tönkre tenni az életedet? Dawson, túl jó pasi vagy ahhoz, hogy ilyen idióta legyél – sértegette nyíltan a férfi, mire Hamox mélyet nyelt. Akárhogy is, tudta, hogy  adolgokat már nem lehet visszacsinálni. Nem csak saját maga miatt, hanem Elliot miatt sem...
- Csak beijedtél attól, hogy vonzónak találsz egy férfit. Megérdemled, hogy boldog legyél, teljesen mindegy, hogy ki mellett. A feleséged halt meg, egyedül ő, te nem.
- Tudom - reagált röviden, elmélyülten figyelve valami koszt a padlón. Ezt már a fia is mondta neki, persze nem ezekkel a szavakkal, de utalt rá, hogy ideje lenne már továbblépnie. Többek között ezért jött ide, a Roxfortba is tanítani. Hogy felejtsen. És mindeddig úgy érezte, jó úton halad. Bár azt is látta, hogy ez még egy nagyon hosszú, végtelenül rögös út... Egy egész együtt töltött életet nem tudott csak úgy seperc alatt maga mögött hagyni.
– Tudod mi a legrosszabb ebben az egészben? Mi a legrosszabb abban, hogy ezt végig kell néznem, amit most is csinálni akarsz magaddal? Az, hogy én elhittem, hogy mi még egy család is lehetünk… rohadtul komolyan gondoltam veled. Erre most ilyeneket mondasz és művelsz. Talán a dolgok közöttünk máshogy alakultak, de a szememben te voltál eddig a nagybetűs férfi - hangzott el a vallomás, melynek hallatán kipirult Dawson arca. Hirtelen olyan fojtogatónak érezte a begombolt gallért, ami körülvette a nyakát. Annyira szorította, hogy muszáj volt gyorsan kigombolnia néhány gombot, mielőtt elájulna. - Sajnálom, hogy csalódást okoztam - motyogta alig hallhatóan, még mindig a földet bámulva.
– Szedd már össze magad a francba is! Sajnálom, de nem fogom engedni, hogy ezt tedd magaddal - osztotta ki a férfi úgy, hogy Dawson erre már kénytelen volt visszaszúrni. Felemelte tekintetét, ami egész viharosan izzott.
- Valóban? Tényleg csak én vagyok az, aki tönkreteszi magát? Nyáron nem is tudom, ki taszította el a boldogságot magától azzal, hogy még mindig a múltba kapaszkodott... - utalt rá, hogy Elliot akkor még nem eresztette el teljesen Natet az ő kedvéért.
- Na és ha hihetek egy barátom múlt heti beszámolójának, azóta sem épp azt az utat követed, amiről prédikálsz... Vagy javíts ki, ha valóban boldog vagy a kedves menyasszonyoddal... - vitte be a végső döfést. Közben a háttérben futó léptek neszére lett figyelmes... Szinte biztos volt benne, hogy mindjárt rajtuk ütnek az aurorok, és ez megnyugvással töltötte el. Ha minden jól megy, hamarosan egyszer s mindenkorra megszabadul attól a kényelmetlen érzéstől, amit Elliot vádló tekintete vált ki belőle.

a cuki démon


Mr. Hami
2001. december 18.

outfit

kicked out of hell

Dawson valamikor sokat jelentett. Mármint tényleg sokat, szeptemberben, mikor először rápillantottam, azt gondoltam: ezzel az emberrel még akár örökre együtt is tudnék lenni. Örökre, a gyerekeinkkel. Talán a közös gyerekig nem jutottunk volna le, de mivel apa volt, a meglévőket tudta volna apaként szeretni, ez vonzott benne. Aztán ezek az érzések elmúltak, a vonzalom maradt, de semmi más. Csalódtam benne… nagyrészt azért, mert maga ellen fordult akkor is és most is. Biztosra vettem, hogy a felesége nem akarná ilyennek látni, de a fia sem. Bizonyára azzal is előbb megbékélt volna, hogy egy férfit választ társául, mint mondjuk, hogy az apja magányosan térjen át az időskorba. Nem jó egyedül megöregedni… én is ezt próbáltam elkerülni, mert hittem, hogy mindenkinek jár egy társ.
Valóban csalódást okozott, ebben igaza volt. Csakhogy nem az számított, én mit gondolok, vagy mit érzek. Neki kellett volna belátnia, hogy amit tesz, azzal lényegében önmagának árt. Persze könnyű volt kívülről okosnak lenni, miközben ő csak szabályokat, határokat és rendszereket látott működőképesnek. Ezek pedig pontosan az ellenkezői voltak annak, amire láthatóan szüksége volt.
Figyeltem az ing szétváló gombjait. Talán hatottam rá, vagy csak annyira felbosszantottam, hogy kimelegedett tőle. Ez utóbbi vált valószínűvé, mert jött a szúrás… a szúrás arra, hogy éppen megmenteni próbálom az életét egy hülyeségtől.
– Valóban? Tényleg csak én vagyok az, aki tönkreteszi magát? Nyáron nem is tudom, ki taszította el a boldogságot magától azzal, hogy még mindig a múltba kapaszkodott... – végre valami érzelem is volt a szavaiban. Nem csak tények és merev szabályok tükröződtek minden gondolat hátterében.
– Na és ha hihetek egy barátom múlt heti beszámolójának, azóta sem épp azt az utat követed, amiről prédikálsz... Vagy javíts ki, ha valóban boldog vagy a kedves menyasszonyoddal...
Hallottam a lépteket. Az ajtó pedig hamarosan nyílt, két auror lépett be rajta, lényegében nem is sietve. Látszott, hogy nem számítottak valami nagy akcióra, így még mielőtt a kérdéseiket feltehették volna, egy-egy néma Dormitoval az álmok földjére küldtem őket, majd újabb mozdulattal bezártam az ajtót, úgy, hogy kattanjon a zár.
– Sajnálom. De még nincs ideje börtönbe mennem. – Közöltem Dawsonra pislogva. Nem terveztem ellene fordítottani a fegyveremet, hacsak nem akart megtámadni. Az a kis vízfröccsenés pedig gyerekes trükk volt, bár ezzel nyilván ő is tisztában volt. Ha ártani akartam volna neki, már régen megtettem volna.
– Érdekes gondolat, de továbbra sem ugyanaz a helyzetünk. Én kiléptem a házasságomból és elismerem, sokáig tartott. Nehéz elengedni valakit, akiről azt hitted, ő az igaz szerelmed. De nekem csak három hónapomba került lezárni még így is.– Válaszoltam, igazából őszintén, nem bántón. Még mindig könnyek gyűltek a szememben, ha eszembe jutott az az utolsó ölelés. De már elengedtem Nathaniel Forestet. Csak egy szép, de nagyon fájdalmas emlék volt, amit nem akartam még véletlenül sem kitörölni. Ha nem töri meg a szívemet, talán sosem tapasztalom meg, milyen érzés az, ami most van.
– Talán féltékeny vagy a kedves menyasszonyomra?– kérdeztem vissza enyhén provokatívan, de inkább csak azért, hogy ne velem foglalkozzunk. Ez a téma már túl sok olyan pontot érintett, amihez sokkal, de sokkal több időt kellene maradnom és beszélgetnem vele.
Kilazítottam a nyakkendőmet, végig nyaltam az ajkaimon, hogy felfrissítsem őket, mielőtt újabb szónoklásba kezdenék. Ezután pillantottam rá ismét: – Ne merd tönkre tenni magadat még egyszer! Pláne ne a szemem láttára… akármit is hiszel rólam, engem érdekel az a cseszett boldogságod.

Az igazság pillanata




2001. december 18., mágiatörténet után

Elliot

Nem értette továbbra sem, hhogy miért van Elliotnak akkora hatalma felette, hogy képes megkérdőjelezni az egész eddigi életét, és mindent, amiben hisz, őmiatta. De valamiért mégis csak így volt. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát a férfi társaságában, úgy érezte, kezd kifordulni önmagából. Megint. És ezt nem akarta. Nem hagyhatta... egyszerűen nem. Ha megvallta volna, mit tettek - avagy nem tettek meg - az irodájában ősszel, talán jobban érezte volna magát. De erre nem kerülhetett sor, mert Elliot egy pálcaintéssel leszerelte az aurorokat, majd rájuk zárta az ajtót. Dawson döbbenten nézte a jelenetet, és mélyet sóhajtott. Erre az eshetőségre nem volt felkészülve, nem volt B terve...
– Sajnálom. De még nincs ideje börtönbe mennem – válaszolta Elliot, mire már ott volt Dawson nyelve hegyén a válasz, hogy márpedig, ha így folytatja, akkor előbb-utóbb ott fog kikötni. Elliot készakarva és játszi könnyedséggel hazárdírozott az Azkabannal, ez tiszta sor volt, azóta, hogy először találkoztak, és megmutatta Dawsonnak a serleget, amihez természetesen soha, de soha nem férhetett volna hozzá alapjáraton. Nem akart azonban olajat önteni a tűzre, így visszaszívta a megjegyzést, mielőtt az kicsúszott volna a száján. Inkább csak megcsóválta a fejét, gondterhelten, mint aki tudja, hogy ez egyszer igenis be fog következni.
– Érdekes gondolat, de továbbra sem ugyanaz a helyzetünk. Én kiléptem a házasságomból és elismerem, sokáig tartott. Nehéz elengedni valakit, akiről azt hitted, ő az igaz szerelmed. De nekem csak három hónapomba került lezárni még így is.
Dawson ezzel a tiszta matematikával tényleg nem tudott vitatkozni. Három hónap, az valóban nem öt év...
- Örülök, hogy már túl vagy rajta... - reagált rekedten, és nem tudta letagadni önmaga előtt, hogy kissé irigykedik a másikra, amiért ilyen gyorsan megbékélt a sorsával... Neki ez - bármennyire is próbálta - mindeddig nem sikerült, és talán már soha nem is fog. Ha egy olyan szenvedély, amit Elliot iránt érzett, nem tudta kimozdítani abból a lelki letargiából, amiben éveken keresztül benne ragadt, meglehet, hogy senki más nem lesz elég katalizátor ehhez. Talán egy nő... akit felvállalhat a világ előtt... De mélyen legbelül érezte, szinte kizárt, hogy bárki is felérne Cecilia emlékéhez.
– Talán féltékeny vagy a kedves menyasszonyomra? - kérdezte aztán Elliot, nagyon is jogosan. Hamox tudta, hogy nem lesz fair, amit most mond, de mégis ki kellett adnia magából.
- Igen! - kiáltotta zavartan. - Bár tudom, hogy semmi jogom hozzá - halkította le a hangját kissé. Nem tehetett róla, tényleg megint megtörtént, hogy oly mértékben kijött a sodrából Elliot jelenlétében, ami nem volt méltó hozzá. Utálta magát amiatt, hogy nem tud uralkodni magán... igaz, most nem egy asztalra, vagy a falhoz taszította a másikat szenvedélyében, szavaival talán mégis ugyanolyan hibát követett el. Nem akart sebeket okozni... nem akart az az ember lenni, akit Elliot iránti vágya kihozott belőle.
– Ne merd tönkre tenni magadat még egyszer! Pláne ne a szemem láttára… akármit is hiszel rólam, engem érdekel az a cseszett boldogságod - tette még hozzá Elliot, mire Dawson megint iszonyatosan öregnek és fáradtnak érezte magát, mint aznap, amikor eltaszította magától a férfit. Érezte, szemernyi lelki ereje nem maradt ahhoz, hogy képes legyen felnőni a feladathoz: felvállalni önmagát, az érzéseit, és azt az életet, amire mások azt mondanák... boldog...
Lehorgasztotta hát a fejét, és csak ennyit mondott: - Engem is érdekel a tiéd... ezért jobb lesz, ha most elmész! - pillantott fel rá bocsánatkérőn és elveszetten. Arra ugyan kész lett volna, hogy az aurorokkal elkapassa Elliotot, de önnön maga nem bírt volna pálcát emelni rá, így hajlandó volt rá, hogy elengedje a férfit... s elhatározta, ha kikérdezik, majd elmondja, amit feltétlenül muszáj, de nem minden részletre kiterjedően. Elvégre senkinek semmi köze ahhoz, ami közöttük történt... főként így, hogy már vége...

a cuki démon


Mr. Hami
2001. december 18.

outfit

kicked out of hell

Dawson saját maga ellensége volt. Ez egyértelműen kiütközött abban a bizonyos helyzetben, amibe kevertük magunkat. Nem csak az alvó aurorok, de minden szava, minden tette erre utalt.  Hagyd Elliot… ezen nem segíthetsz… – hang motyogott bennem, arra buzdítva, hogy most már tényleg lépjek le. Nem azért jöttem ide, hogy újra megpróbáljam megoldani az életét. Egész egyszerűen csak látni akartam, hogy mi van vele. Az, hogy kicsit szórakoztam, hát Merlinre… ez vagyok én. Aki eléggé ismert, tudta ezt.
– Igen! – szinte felkiáltott, mikor rákérdeztem, hogy féltékeny-e Nellie-re. A válasz persze totál értelmetlen volt az elutasítás és a reakciója nyomán. –  Bár tudom, hogy semmi jogom hozzá – tette hozzá aztán halkabban.
Sóhajtottam válaszként.
Nem, valóban nem volt joga féltékenynek lenni. Meghozott egy döntést, s azért elvileg vállalnia kéne a felelősséget, ahogy az előbb azért is akarta, mert csókolózott valakivel ebben a nyamvadt iskolában… ez utóbbi egyébként abszolút nem ért fel egy olyan bűnnel, ami az én számlámra volt írható, csak Dawson maga dramatizálta a kelletténél jobban túl.
– Tényleg nincs jogod hozzá, Dawson. – Egyszerűen válaszoltam, komolyabban, mint normális állapotomban. A tekintetem nem szakítottam el róla, egyenesen a szürkéskék szemekbe néztem. Teljes mértékig értelmetlen és önellentmondásos volt. Ez történik azokkal az emberekkel, akik nem merik megragadni, amit akarnak vagy egyszerűen csak félnek kimondani és akarni. – De csak, hogy megnyugtassalak, nem fogom feleségül venni azt a nőt, csak azért, mert az apám kitalálta. Ha féltékeny akarsz lenni valakire, akkor legalább ne rá legyél… – Sóhajtottam, de csak azért sem mondtam ki, hogy van valaki más, mert egyszerűen Dawsonnak nem sok köze volt hozzá. Ő lépett egyet hátra, mikor én őt akartam… hát én is így tettem.
Lehajtotta a fejét, mint valaki kölyök, akit éppen leszidtak. Nem ez volt a célom, én csak rá akartam döbbenteni, hogy amit magával tesz kezd káros lenni. Sőt! A kezd enyhe kifejezés volt, olyan szabályok közé próbálta szorítani magát, ami csak az ő fejében létezett, de túl szűkek voltak ahhoz, hogy bármiben is örömét lelje. Az nem volt élet, hogy ide bezárva, könyveket bújva létezett.
–  Engem is érdekel a tiéd... ezért jobb lesz, ha most elmész! – Nézett végül rám. Nem próbáltam meg kiolvasni az érzéseit a tekintetéből. Azon már túl voltunk, hogy ilyesmikkel harcoljak. Dawson nem választott jól, meghozott egy rossz döntést, ami lényegében mindkettőnkön csattant… de rajta keményebben. Nem. Én már nem akartam ebben a társa lenni, épp elég fájdalmat okoztam saját magamnak, hogy tudjam milyen ez… és azt is tudjam, nem én fogom megmenteni őt ettől. Talán egyszer talál maga mellé egy szabályszerű nőt, aki szabályszerűen dug vele és tökéletesen szabályszerűen fognak élni.
– Pedig már vártam, hogy megátkozz… – közöltem gúnyosan, miközben felemeltem a kezemet. Kicsit végig cirógattam a borostás arcán, megengedtem magamnak egy csalódott sóhajt, majd szépen közelebb masíroztam az ajtóhoz. – Vigyázz magadra és ne csinálj faszságot. – Pillantottam rá, ahogy a kezem a kilincsre vándorolt. A következő pillanatban elnyomtam és elszakítva a tőle a tekintetem kisétáltam a folyosóra.
Hazugság lett volna azt állítani, hogy nem kavart fel ez a találkozás. Dawson volt az egyetlen ember, aki valaha elutasított… mármint úgy, hogy az érdekelt is. Az, akkor és ott nekem fájt, már elmúlt persze… nem vagyok én haragtartó ember. Csak haza akartam menni Cukormázba, hogy Aidennel legyek, hallgassam, ahogy morog és reménykedjek, hogy esetleg magától, kérés nélkül csókol vagy ölel meg köszöntésnek. Ez volt az életem jelenleg és erre volt szükségem. Nem akartam megmenteni senki, még saját magától sem.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!