the art of eye contact

VAKEGÉR
ÉS ESETLEG EGYÉB HELYSZÍNEK

the art  ●f  eye contact


Aiden
2002. február 18.
Este

outfit

the best
place to get lost
is in the eyes
of someone
you’ve missed

Csendesen ácsorogtam az Édes Mérgek előtt, fel-felidézve azt a bizonyos merényletet. Nem lepett meg, hogy az aurorok megint sötétben tapogatóztak, miközben egy halom ember az életét veszítette a robbanásban. Ez is a Szeszély volt… mi? Milyen könnyű is volt erre ráfogni, pedig biztosra vettem, hogy semmi köze nem volt hozzá az egésznek. Előbb néztem volna ki Disznóorrból, hogy levegőbe repíti az egész helyet, csak mert nem teszem szét a lábamat a kuncsaftjainak, minthogy a Szeszély üssön be ide is… kellett, hogy legyen valami magyarázat erre a romhalmazra.
Hosszan fújtam ki a levegőt, ahogy a maradványokon végig futott a tekintetem. Még mindig nem tudtam, hogy zöldszem aznap miattam volt-e itt vagy azért, mert amúgy is egy csomó aurort kirendeltek a helyszínre… talán majd megkérdezem, ha kijött a Mungóból végre és nem kis kanállal kell összeszednem, ha esetleg keménykedni akar.
Csendesen sétáltam tovább a mocskos macskaköveken, miután nagy nehezen elszakítottam a tekintetem a múlt sötét árnyaitól és megindultam a Vakegér felé. Csak inni akartam egy korty lángnyelvet… semmi kedvem nem volt A Szirénhez a napnak ebben a szakában, amikor a legtöbb fickó azért jár arra, hogy vásároljon magának egy menetet. Alapvetően szerettem a kéjes nyögést, de leginkább csak közvetlenül alattam vagy felettem, nem pedig akkor, amikor más élvezkedik egy fallal odébb. Tudom, tudom… valamiből meg kell élni és ha ez így marad, hamarosan nekem is be kell vállalnom valami gusztustalanságot, mert mocskosul nincsen pénzem és Anelia kedvességét sem használhattam már ki sokáig. Ó, hogy Disznóorrú most hogy röhögne, Elliot… te lennél a nap poénja! – A hang kegyetlenül gúnyolódott, ahogy befordulva a sarkon elértem a Vakegérhez. A szokásos hangzavar szűrődött ki onnan, mintha valami nagy buli lenne. Valójában csak az üzletelés ment, mint péntek délután általában.
Óvatosan löktem be az ajtót, mintha nem akarnék feltűnést kelteni… csakhogy mindig minden tekintet rám szegeződött, ahogyan most is. Szinte láttam, ahogy néhányan röhögni kezdenek, mások undorodva bámultak rám. Igen, én voltam aki még Cartwrighttal is összeboronáltak és ezt csak is magamnak köszönhettem… túl sokat engedtem neki, pedig már annyiszor jelentettem ki, hogy nekem senki sem parancsolhat, én a magam ura vagyok. Valójában ez már régen nem volt igaz. Szükségem volt valakire, aki megmutatta, merre van előre… hiába mondtam olyanokat, hogy megkapom amit akarok. Akarni jól tudtam, csak éppen vezényelni nem az elfoglalt birodalmat. Az egész életem ennek az egyetlen hiányosságnak az árnyékában telt.
– Mi van, O’Mara, hivatott a főnököd? – kérdezte egy fogatlan kalóz, kikiabálva az egyik nagy asztaltársaságból. Erre még többen röhögni kezdtek.
– Fogad be a pofádat, mielőtt kiátkozom a helyéről a többi fogadat is. – Közöltem a lehető legnyersebb stílusban és megindultam a pult felé, mint aki jól végezte a dolgát. Nem is számítottam arra, hogy amit ott találok, az majd még szívfacsaróbb lesz mindennél. A sötét hullámos hajak, a sérült szemek… egyszerre akartam látni, és elkerülni őket jó messziről.
– Boldog szülinapot… – motyogtam, hirtelen megszűnt az a nagypofájú idióta, aki az előbb még egy nála háromszor nagyobb kalóznak szólt be… pedig a fogatlanja határozottan ijesztőbbnek tűnt, mint Aiden. – Nem baj, ha… mindegy, már leültem.– Közöltem, ahogy a hátsóm végre a bárszéket érte és elém került a szokásos lángnyelv. Ariane már jól ismert és kecses alakja gyors mozdulattal szervírozta a megfelelő italt.
– Köszi, drágám, de ma nem igazán futja a lángnyelvre… – Sóhajtottam és visszatoltam elé. – A legolcsóbb lötty jó lesz. – Tettem hozzá a sötét szemekbe nézve, mielőtt megint Aiden felé fordultam volna. – Hogy vagy?

[we are bothso broken]

we are both
so broken


2002. február 18.
style

Ujjaim áttúrnak a homlokomba hulló tincsek közt, hogy kissé hátrébb hajtsák őket, miközben könyököm tompán koppan az asztal lapján. A kis hang egyszerűen mosódik bele a kocsma zajába, amelyet épp csak félfüllel fogok fel. A poharak koccanását, a mély dörmögéseket, nevetéseket, a kocsmáros csevegő hangját. Igazából nem fogadom be őket teljesen. A belső zajaim egészen elnyomják őket.
Minden kis porcikám sajog. Tulajdonképpen... hét napja szinte folyamatosan benyeltem valamilyen átkot, a testem pedig ezt kezdi meglehetősen nehezményezni. Egyik sem volt durva. Annyira biztosa nem, mint amit Adwell kapott. Azonban... minden apró, jelentéktelen kis mozdulat is épp elegendő ahhoz, hogy valahol belenyilalljon. Vagy sajogni kezdjen. Esetleg égni. És nem fogok hazudni... ez már kezdi a kellemetlen szintet súrolni.
Halk kis sóhaj szökik ki ajkaim közül, miközben a poharat számhoz emelem. Lángnyelv. Nem kifejezetten segítség vagy megoldás, sőt... tulajdonképpen tizenegyedike óta ránézni is fáj egy kicsit, de most mégis kell, hogy lesimítsa kissé az ingereimet. A tegnapi alkohol mennyiségét könnyedén kimosták a... a bizonyos indulatok, de az a buli a Tabuban... a találkozás a lányabbik Feryllel... nem csak az az este, de az azt követő nap sem volt kifejezetten fényes.
Öntök egy kis alkoholt a számba, hogy a nyelvemet végigmossa a csípős keserűség, és lehunyom a szememet egy pillanatra. Tényleg nem vagyok a változások ellen. Meglehetősen könnyen viselem őket, azonban... ez a február valahogy nem alakul a lehető legfényesebben eddig, hm?
Nem is külön-külön van a baj a dolgokkal, egyszerűen csak... összerakva már sokkal nehézkesebb a kép. Ez pedig nem vagyok én. Tényleg nem. Ugyan már... még azt is könnyűszerrel hagytam, hogy Adwell átbasszon rajtam. Ki kéne végre tisztítanom egy kicsit a fejemet, visszatérni saját magamhoz és a szokásos rendszerhez... azonban még nem tudom, hogy hogyan.
Még. Ezt a furcsa szenvedést néhány napon belül véglegesen is meg fogom unni, és kénytelen leszek továbbrugaszkodni valamelyik irányba.
Talán a költözés a legfelborítóbb valahol, ezt legalábbis abszolút nem kalkuláltam bele eddig a dolgaimba. Alapesetben nem is lett volna sürgető a kérdés. Továbbra is ellettem volna különböző hotelekben, szállodákban, lakásokban... de mostmár itt van Cleo. Neki biztos hely kell, amíg legalábbis ilyen kicsi, biztosan.
Könnyű lett volna... hazamenni. Egyszerűen. És mégis, az továbbra is egy olyan opció, amelyet számba sem vettem. Nem tartozom már oda. Igaz, tegnap hazaugrottam, vittem Cleot is, mégiscsak... szülinapok, vagy mi a franc. Nem mintha különösebben is érnének valamit.
– Mi van, O’Mara, hivatott a főnököd? – A hang élesen fúrja be magát az agyamba, hogy kissé meg is feszülök. Hallgatózok hátrafelé, de nem kell sokáig várnom... az ismerős hang ugyanis abban a pillanatban már serken is fel, hogy betöltse az egész kocsmát.
Bassza már meg!
Egy kis sóhajjal hunyom vissza a szememet, a homlokomat nekibiccentem a poharam szélének, és egy röpke pillanatig csak azt élvezem némán, ahogy az üveg kellemesen hűsít. Egy perc. Eddig tart. Vagy talán... eddig sem.
– Boldog szülinapot… – Ez már túl közelről csendül ahhoz, hogy esetleg eljátsszak a gondolattal: nem nekem szól. Ujjaim mégis végigzongoráznak finoman a pohár szélén, mielőtt felpillantanék végül, azt pedig visszaengedném lassan a pultra.
- Köszönöm.
Alig ér el a fára a pohár, már vissza is tér az ajkaimhoz. Kell egy újabb korty, pedig még felé se pillantottam.
– Nem baj, ha… mindegy, már leültem. - Magam elé bámulok a pult túloldalán felsejlő üvegekre, amik fel-fel billennek néha a levegőbe, ha éppen közülök rendel valaki, és csak elmélyedve játszadozom a pohárral, apró kis köröket írok le a szélével a pult fáján. Még csak rá sem nézel, Fraser... ez nem valami szép, tudod, hm? Valójában... kicsit még a nyakamat megmozdítani is fájna. De persze ez csak kifogás, mint igazi indok.
– Köszi, drágám, de ma nem igazán futja a lángnyelvre… – sóhajt Elliot, miközben megjelenik a kocsmárosnő alakja. – A legolcsóbb lötty jó lesz. Hogy vagy?
Kicsit feljebb emelem végre a fejemet, de azzal szinkronban a poharat is. Egy gyors korttyal tüntetem el a maradékot, hogy aztán a pulton át a nő felé csúsztassam a poharat, fejemmel pedig az előbb arrébb rakott üveg felé biccentek.
- Kettőt - írom felül egyszerűen Elliot előbbi szavait, úgy szívom be a levegőt, majd végre a fejemet is felé biccentem. Nagyon gondosan ügyelek rá, hogy a látványa ne váltson ki semmilyen... fizikai reakciót, amelyet esetleg leolvashatna rólam. - Megvagyok.
A poharak nemsokára érkeznek is elénk, finoman csillan meg bennük a drága lángnyelv, hogy magamhoz is húzom a poharamat.
- Na és te? - Egyszerűen... ma nincs kedvem frappáns szavakhoz, bármiféle kreatív válaszhoz. A fájdalmat és az elmúlt napok zavartságát pedig... inkább csak nem is részletezném.

the art  ●f  eye contact


Aiden
2002. február 18.
Este

outfit

the best
place to get lost
is in the eyes
of someone
you’ve missed

Furcsa volt látni. Furcsa volt, hogy nem nézett rám. Hirtelen fázni kezdtem a közelében, mintha megint ott lennénk, mint a találkozásunk alkalmával. Én nem szakítottam el a tekintetem róla, nem féltem megélni az érzést, amit kiváltott belőlem. Kellett az a fájdalom, hogy elfogadjam, ez így alakult. Nem nyomhattam el, nem volt szabad, mert Aiden is csak belekeveredett egy hibába, amit általában elkövetek. Ha már túl boldog vagyok, túlragaszkodóvá is válok és éppen akkor, akkor csúszik félre minden. Hiába döntöttem el, hogy visszafogom az érzéseimet, hogy nem szállok rá és nem követelem, hogy viszont szeressen… megint ez történt.
– Kettőt.
Nyeltem egyet, ahogy felülírta a szavaimat. Nem volt miért ellenkeznem, inni akartam és láthatóan ő is. Csak figyeltem és kivártam, míg végül hajlandó volt rám nézni. Jól esett egy pillanatra megint elveszni a barna-szürke szempárba. Hihetetlen mennyire hiányzott, pedig nem volt még egy hónapja, hogy kisétáltunk egymás életéből.
Talán mégis igaza volt Danielnek és van bennem valami, ami szándékosan akar megszabadulni az engem körülvevő emberektől. Nem is tudom… lehetséges, hogy ez az az izgalom, ami kell, miután már nem járok terepre varázstárgyak után. Ez az elbaszott szarság vagy, O’Mara, szokj hozzá és nézz a szemébe! Nézd meg, mit veszítettél! Néztem. Néztem és láttam, de már nem tudtam visszacsinálni.
– Megvagyok. – Érkezett végül a válasz. Pontosan ebből tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben vele… de nem voltam már senkije, nem faggathattam. A történtek ellenére is csak arra vágytam persze, hogy megvédjem, hogy meggyógyítsam a sebeit.
Valami gúnyos választ adtam volna, hogy Na persze, Muci, ne verj már át… Azonban mielőtt megszólalhattam volna, megérkezett Ariane az újabb poharakkal. Finoman érintettem meg az üveg felületét. Hirtelen minden gusztusom eltávozott, ami valaha is kívánta az alkoholt.
– Na és te? – a kérdésre kicsit megrökönyödtem. Nem gondoltam volna, hogy legalább annyira érdeklem, hogy egyáltalán mímelje a dolgot. Minden bizonnyal csak el akarta terelni a figyelmem arról, hogy nincs jól.
– Hát elvagyok, ahhoz képest, hogy csöves lettem. – Vontam meg a vállamat és inkább ittam egy kortyot az alkoholból. Most nem esett jól, ahogy végig égette a torkomat. Aztán sóhajtottam egyet. Persze a csöves túlzás volt, hiszen a környék legjobb bordélyházában laktam, ahol napi szinten hallgathattam, ahogy szexelnek… nagyon sokszor, nagyon hangosan.
– Ugye nem sérültél meg? – kérdeztem inkább, mielőtt még el kezdtük volna boncolgatni a miért lettem csöves témát. Nem akartam erről beszélni, Aidennek pont elég gondja van a saját múltjával… nem kellett még az én életembe is feleslegesen belerángatni. Lepillantottam a kezemre, még mindig ott volt az az A betű heg az ujjamon, ami a tetoválás után maradt. Szerencsére elég halvány volt ahhoz, hogy csak én meg ő tudjuk, mi történt. Nem is tartozott másra… és azt sem szerettem volna, ha Milton meglátja – de talán annyira nem nézi meg az ujjaimat.
– O’Mara?! – dülöngélt oda hozzánk egy furcsa, piás ember. Még nem láttam, de ő tudta a nevemet és ez nem tetszett. Nyúlánk, csontos alkatú volt. A haja kócos volt és gusztustalan, a koszos sapka sem segített rajta különösebben. Egyik kezével Aiden vállát, a másikkal az enyémet szorította meg és behajolt közénk. Így érezhettem, milyen marha büdös. – Van neked egy ajánlatom, meg a fiúdnak is persze…
– Ki a fasz vagy?– kérdeztem cseppet sem visszafogottan. Így is pont elég feszült volt a helyzet, nem kellett volna hozzá még ez a körítés.
Persze közben a elsétált mellettünk egy másik nagydarab kalóz, csakhogy beszólhasson:
– Újabb kuncsaft, O’Mara? Mennyi most egy menet? – kérdezte, amire most már kezdtem komolyabban is pipa lenni. Mi a szarért hiszi mindenki azt, hogy valami könnyűvérű… Nem kellett volna Cartwright alá feküdni, te barom… – A hang rám mordult. A francba is, mocskosul igaza volt.
Nem figyeltem ahogy a fickó kezei lesiklottak a vállainkról, és már a csuklónkat szorítva húzta egymásra a kezünket. Aiden tenyerébe fektette a kezemet fölfelé nyitott tenyérre, de mire elhúztam volna onnan már beletett valami hideget és csak a rántást éreztem, hallottam a röhögést a fülembe csendül. Aztán már nem maradt más csak sötétség, dohos szag, hideg kőfalak… valami építmény belsejében voltam, a tenyeremben a hideg valamivel.

[we are bothso broken]

we are both
so broken


2002. február 18.
style

Egyszerűbb. Egyszerűbb csak úgy... nem nézni rá, úgy tenni, mintha az egész probléma nem is létezne. Kellően megnyugtató, ami azt illeti. Általában szembenézek a problémákkal, már, ha azok már kellően kapargatják a kérgemet, azonban... Belefáradtam. Ez olyan elítélendő dolog?
Belefáradtam, hogy mindig van valami faszság. Hogy az elmúlt néhány napban egy pillanatnyi nyugalmam sem volt. Az évek rugalmassá tettek, de most mégis... mintha nem találnám a helyemet. Ott van az az eldugott, sötét, félig üres kis lakás, amelyben épp csak az ágyat meg a fürdőt használtam eddig, ott van Cleo, ott van az iránta érzett felelősség. A múltbéli gondokról nem is beszélve, amelyek egyszercsak újra fellobbantak. Próbálom utolérni magamat. Egyelőre nehéz.
Őszintén? Nem gondoltam, hogy egyáltalán ilyen... hosszan kibírjuk. Nem gondolhattam, mert mellettem nem maradnak meg az emberek. Nem feltétlen azért, mert ők akarnak olyan sietősen távozni... inkább csak pontosan tudom, mit vonzok magammal. Még Feryll nélkül is, mert igaz... talán ő meghalt, de a kölyke még így is megtalált. Sosem tudhatom, Feryll régi csatlósai, ex-halálfalók mikor törik rám az ajtót. Esetleg Morrow, amiért szétszedtem a pincsijét? Rendben, igazából, ő jelenleg az egyik... legkisebb bajom.
Nem mondom ki, nem részletezem, mert egyszerűen csak... minek? Talán pár héttel ezelőtt még megtette, volna. Akkor még valami naiv okból megbíztam benne, megbíztam bennünk, ebben az egészben... Ugyan mi a fracnak, Fraser?
Az elénk gördülő poharakból húzok is le egy korttyal, a fejem pedig furcsa kis sajgással jelzi, hogy ezt talán már nem kéne. Egyszerűen csak odébb lököm a hangot, hagyom, hogy a lángnyelv elmossa. Vagy inkább csak reménykedem, hogy elmossa.
– Hát elvagyok, ahhoz képest, hogy csöves lettem. – Kicsit feljebb szökik a szemöldököm, ahogy felé sandítok a szóra. Miért? Hiszen én mentem el, őt pedig ott hagytam a Cukormázban. Neki ott van Avery, a család közelsége... és franc se tudja, de elvben egész jónak tűnt a dolog. Neki szüksége van egy biztos lakhelyre, nekem nem. Igaz, jobban belegondolva, talán Cleot is nála kellett volna hagynom. Ő sokkal jobban tudott volna vigyázni rá, mint ahogy az nekem megy.
– Ugye nem sérültél meg? – Még azelőtt vágja rá a kérdést, hogy az előzőre reagálhatnék. Leteszem a poharat és a pultra fektetve a tenyeremet egy kicsit hátrébb tolom magam, hogy valamennyire megmozgassam a izmaimat, igaz, a hátamon és mellkasomon futó hegből még ennyitől is kis, szúró fájdalom hasít végig rajtam. Szóval ennyire látványos, hm?
- Szóval miért lettél csöves? - kérdezek vissza, egyértelműen jelezve: ha te is terelsz, hát én is. Kíváncsian lesek rá, ujjaim újra a pohárhoz csúsznak, de csak piszkálom tovább, nem emelem a számhoz.
– O’Mara?! – Felkapom a fejemet a rekedt hangra, de csak szemem sarkából mérem fel a közeledő fickót. Koszos, rongyos... nagyjából ennyi tűnik fel első pillantásra, és tökéletesen elég is, hogy elfordítsam a fejemet, mielőtt a bűze is elérne. – Van neked egy ajánlatom, meg a fiúdnak is persze…
A tenyere a vállamon landol, én pedig egyből undorodva fintorodom el. Arrébb is húzódok, hogy lerázzam magamról a gusztustalan kezét, de az csak zavartalanul behajol közénk. A szájszaga több, mint undorító.
– Ki a fasz vagy?
- Takarodj már... - morgok oda Elliottal szinkronban, ujjaim pedig máris kúsznak a zsebembe a pálcámért. Alapvetően sem hagynám csak úgy, hogy valami gusztustalanság megfogdosson, de ez ma még az átlagosnál is kellemetlenebben érint.
– Újabb kuncsaft, O’Mara? Mennyi most egy menet? – Csendül fel egy másik hang kicsivel távolabb, mire hátra sem pillantok, csak sóhajtok egyet. Kellemetlen borzongás fut végig a bőrömön, a pálcám pedig egyből úgy kezd suttogni felém, hogy tudjam: ő nagyon szívesen támadna. Én viszont erőt veszek magamon. Nem a te problémád többé, Aiden... Ezeket a szavakat ismételgetem magamban, csak hogy ne forduljak hátra, és adjam meg mindkettőnek azt, amelyet egyébként tökéletesen megérdemelne. Egy részemnek még jól is esne, ez igaz. De mégsem teszem meg.
Érzem az ujjakat lecsúszni a karomon, majd a tenyeremhez érni. Egyből a gondolat pattan a fejembe, hogy a faszkalap épp kiszemelte az - egyébként Elliottól kapott - órámat, másik kezem ujjai pedig már reflexből rá is szorulnak a galagonyára. Fordulok, elindul a kezem, hogy ott helyben átkozzam le azt a szerencsétlent, ám a világ egyszercsak elmosódik... én pedig mozdulok. Pontosabban... rándulok.
A hoppanálás ismerős érzését egy pillanatnyi késéssel ismeri fel a testem, addigra pedig már nem a Vakegérben vagyunk. Szerencsére még mindig markolom a varázspálcámat, ez az első, amit ellenőrzök, aztán lassan körbefordítom a fejemet, tekintetem a sötétben kúszik végig, próbál kivenni valami formát, akármit, ami felismerhető... de egyedül Elliot alakját sikerül.
- Mi a szar...? - morgok felé, bár igaz... a rosszkedvem nem kifejezetten felé irányul. Nem teljesen. Bár megfordul a fejemben, hogy ő hozott minket ide, hiszen nem láttam, mi történt... akárhogy is, nekem ehhez nincsen kedvem, de kibaszottul nincs. Akárhol is legyünk. - Mi a franc volt ez?

the art  ●f  eye contact


Aiden
2002. február 18.
Este

outfit

the best
place to get lost
is in the eyes
of someone
you’ve missed

Ezt a csöves dolgot még csak meg sem kellett volna említenem. Éppen elég kellemetlen volt az így magában is, hogy itt ültünk együtt a pultnál a történtek után. Valahogy mégis, Aiden mellett úgy éreztem magam, mintha minden tökéletesen a helyén lenne. Egy ponton lelkitársak voltunk. Ő meg volt törve, én megvoltam törve, képesek lettünk volna meggyógyítani egymás lelkét s egy kicsit reméltem, hogy még mindig van erre esély. Ha másképp nem is, hát barátként… ha egyáltalán lehetünk barátok. Ezek nem rajtam, hanem rajta múltak leginkább.
– Szóval miért lettél csöves? – Terelés. Ó, micsoda jó trükk… én magam is éppen ezt alkalmaztam, mikor rákérdeztem, megsérült-e. Vagyis hát nem egészen. Volt benne valami furcsa, ahogy mozgott, ahogyan ott ült, mintha nem is az az Aiden lett volna, akivel együtt aludtam vagy éppen Cleoval a kezében kisétált az életemből. Sokat fejlődött az együtt töltött idő alatt, de most mintha megint ott lett volna, ugyanazon a kezdőponton.
– Mert el kellett jönnöm Cukormázból. És most egyelőre a lakhatás még kérdéses… – Magyaráztam, de nem néztem most rá. Az ujjait figyeltem, ahogy a poharat piszkálják. Valami baromira nem jó vele, O’Mara… te tetted ezt… Éreztem, amint a hang szavaira gombóc nő a torkomba. Talán eleve hiba volt elcsábítani, hogy aztán ez legyen belőle… de túl önző voltam azt mondani, hogy bár ne történt volna meg. Én ugyanis minden pillanatát imádtam az együtt töltött napoknak. Nem akartam kitörölni az emlékeimből.
– Megsérültél?– Ismételtem meg a kérdést, de mielőtt válaszolhatott volna, megjelent a részeg fickó. A mocskos kezét végig futtatta a karomon s már azon voltam, hogy tényleg fellököm… mikor a tenyeremet Aiden tenyerén éreztem, benne a hideg valamivel, aminél fogva a rántást éreztem.
A sértés még ott csengett a fülemben, ahogy megérkeztünk abba a furcsa sötétbe. Éreztem, hogy alattam kőpadló van, mert sikerült pontosan úgy landolnom, mint aki pofára esett. Aiden tenyere kicsúszott a kezem alól ugyan az érzékezéskor, de tudtam, ott van velem. Nem azért, mert láttam, hanem mert a dohos, öreges bűzben kiérződött Aiden friss illata. Ismertem annyira, hogy ki tudjam venni ilyen távolságból.
– Mi a szar…? – Aiden morgása valahonnan oldalról jött, így felé fordultam. Nem lepett meg, hogy nem éppen dobja fel a helyzet. Lényegében elraboltak minket, vagy legalábbis így nevezik azt, ha valakit az akarata ellenére visznek egyik helyről a másikra… de bennem a kíváncsiság dolgozott. Ne keverd magadat… magatokat szarba, O’Mara! A hang Aiden miatt intett így, hiszen tudtam, őt szereti. A bennem lévő sötétség vele volt egyedül elégedett, minden kapcsolatom közül, meg akarta óvni. – Mi a franc volt ez?
Nagy nehezen fellöktem magam a kőpadlóról. Körbe néztem a sötétben – kicsit erőltetve a szememet –, miközben a zsebemben kutakodtam a pálcámat keresve. Volt valami ebben a helyben, ami nem volt rendben… ami nyomasztó volt.
– Egy zsupszkulcs, azt hiszem… – Magyaráztam és ahogy a lucfenyőre szorított az ujjam, szép lassan megjelent az ezüstös fény egy néma Lumost kísérve. Már bizonyos volt, hogy egy kastély romjai között járunk. A falak, a töredezett kőlépcső mind-mind egy középkori épület maradványait tárta elénk. Egy-két bútor összezúzott vagy éppen elázott maradványa is ott volt, akárcsak a nedvességtől darabokra szakadt szőnyeg kicsivel előttünk.
– Gyanítom, csak ideútra tervezték.– Jegyeztem meg és lenéztem a tenyerembe szorongatott valamire. Egy ékkő volt, amit minden bizonnyal egy ékszerből feszegetettek ki, furcsa, hideg, ezüstös fénye volt. Egyelőre nem hajítottam el, csak zsebre vágtam és megindultam előre a folyosón. – Körbe nézek, mielőtt hoppanálnánk. – Pillantottam vissza Aiden felé, nem tudva, hogy követ-e egyáltalán.
Akárhogy is, nem volt kötelessége rám vigyázni. Akár azonnal meg is próbálkozhatott a távozással, bár a kastélyt összetartó labilis mágia fényében ez aligha lett volna bölcs dolog. Éreztem ahogy a kuszasága rákapcsolódik a testemre, felhevíti benne az adrenalin, amúgy is jellemző lüktetését. Ami itt volt megbomlott, rendezetlenné vált… talán megrontotta valami sötét erő.
Mindenesetre, ha Aiden jött is, hát jobbnak láttam, ha mögöttem marad. Az egész hely nyomasztónak, veszélyesnek hatott. Ahogy haladtunk előre néhol lépések zaja, máshol kacagás csendült úgy, hogy rajtunk kívül senki sem volt ott. Ilyen zajok között jutottunk előre úgy tíz métert, egy olyan részre, ami nagyjából egy kör alaprajzot írt le. Valamiféle belső tér volt, ahonnan számos folyosó nyílt.
– Van itt valami… valami… – Előre tartottam a pálcámat és tettem előre egy lépést. Furcsa, vékony kis hang ütötte meg a fülemet, mintha valami egyenesen felém tartana… valami nagy, erős és gyors. –Földre, Aiden! – Nem vártam meg, hogy magától mozduljon, csak egy pálca intéssel elintéztem, hogy elessen. Nekem viszont már nem volt időm követni a dolgot. Valami hatalmas ütést éreztem a vállamon, a falnak szegezett… belefúródott a bőrömbe.
– Bassza meg… – nyöszörögtem, éreztem, hogy mindjárt elájulok a fájdalomtól. De még volt annyi erőm, hogy megnézzem, egészen pontosan mi is történt. Valami közepesen vastag, dárdaszerű dolog volt, ami a szemközti folyosóról érkezett. A szerencse csupán az volt, hogy kicsit fentebb talált el, mint a szívem, de így is jó pár csontomat összetörhette a becsapódáskor. Nehéz lett volna megállapítani, hiszen a fájdalom az egész bal oldalamat megbénította, annyira, hogy még a szemem is könnyes lett. Az ájulás valószínű volt, de küzdöttem ellene.

[we are bothso broken]

we are both
so broken


2002. február 18.
style

Szerencsére a tegnapi nem hagyott nyomot az arcomon. Nem, mintha régebbi hegek nem volnának beékelődve vonásaim közé, de azért... mégiscsak az arcom a legfontosabb. A testemet ért hegeket nagyon könnyű elrejteni. A mellkasomon és hátamon futó hosszas, nehezen halványodó és múló heget nem is kérdés... elég, ha felveszek egy pulóvert. A csuklóm szokásos hegei sem bukkannak most ki a ruhám alól.
Nem, mintha Elliotnak ismeretlen lenne testem akármelyik pontja is. Kivéve azt a két ostorcsapást, nyilván. Meg az a pár Feryll-átokheg... mindegy is, majd eltűnnek. Ha pedig nem... akkor nem. Igazából... már édesmindegy. Egy bizonyos szint után az ember elengedi a dolgokat, és ez már bőven az a szakasz. Kit érdekel, hol kapok be egy újabb átkot? Úgysincs már üres hely a vásznon.
Ebben a pillanatban hirtelen jobban érdekel Elliot kérdése a sajátomnál, még ha... igazából nem is kéne. Mi a fasz van velem, hogy mostanában ennyire törődök az emberekkel? Nem az én dolgom, hogy hol lakik. Nem az én dolgom, hogy van-e egyáltalán hol laknia. A saját dolgaimmal kellene foglalkoznom végre... azzal, hogy összeszedjem őket. Mert már igazán kurvára rájuk fér.
– Mert el kellett jönnöm Cukormázból. És most egyelőre a lakhatás még kérdéses… – Kicsit megemelkedik a jobb szemöldököm, de több jelét nem adom a figyelmemnek. Igazából... nehéz. Nehéz megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy mennyire érdekeljen vagy sem, hogy érdekeljen-e, vagy sem.
Én London szélén, eldugva találtam egy lakást. Meglehetősen olcsó volt, de igazából a fő szempont... faszt, nem volt fő szempont. Lehessen benne aludni, elférjek én és a kutya. Ezen kívül nem sok egyéb funkciója kell, hogy legyen. És egyelőre nincs is neki, hiszen bár a nappali helyiségében maradt néhány bútor, azok még összetolva, letakarva hevernek középen. A konyhában is épp csak egy-egy mosatlan bögre hever. Meg Cleo táljai. Nem kifejezetten belakott... valószínűleg nem is lesz.
– Megsérültél?– Ezúttal már teljesen felé fordítom a fejemet. Hát persze, hogy észreveszi. Talán amúgy is meggörnyedek kicsit a hátam sajgásától... de már nem tudok válaszolni. A büdös alak ugyanis bevánszorog a képbe, hogy a következő pillanatban már pörgünk.
Egyből megérzem a hideget bekúszni a nem túl vastag zakókabátom alá. Sötét van. Az sosem kedvez a szememnek kifejezetten. Még a szokásosnál is nehezebben szokja meg az új fényviszonyokat, ahogy lassan körbenézek, Elliot oldalt ébredező mocorgására pedig először nem is reagálok. Hol a francban vagyunk?
– Egy zsupszkulcs, azt hiszem… – Kibaszott jó... A felsejlő fényben hirtelen tisztábban kivehetővé válnak a romos falak, sőt, ahogy elhallgatunk egy pillanatra... mintha valami csöpögne a kőre a hátunk mögött. Akármi is ez a hely, nem túl stabil.
– Gyanítom, csak ideútra tervezték.– Egy morgással válaszolok, hangom visszhangzik a falak közt. – Körbe nézek, mielőtt hoppanálnánk.
- Muszáj? - kérdezek vissza örömtelen hangon, és teszek egy óvatos lépést előre. Az idegsejtjeim tiltakozva lángolnak fel... de csak halkan magamba szívok egy adagnyi levegőt, és továbbindulok utána. Már bele sem gabalyodok inkább a gondolatba, hogy én csak inni akartam egy kis lángnyelvet... tulajdonképpen felesleges.
Közelebb lépek Elliothoz. Nem kifejezetten akarok lemaradni... akárhogy is szeretnék inkább csak elhúzni innen, nem pedig felfedezőset játszani, lehagyni és kettéválni hülyeség volna.
- Honnan ismered? - pillantok felé halk szavakkal, ahogy a Lumos fénye gyéren megcsillan az arcvonásain. Gyorsan tovább is vezetem a tekintetemet a szemközti falra. - A fickót.
Valami oka csak volt, hogy ide küldött minket. Tökéletesen megtervezett akció volt, nem is kérdés. Vagy talán csak... fecsegni akarok. Szánalmas.
Érzékelem a különös mágiát a téglák közt, ahogy talpam alatt finoman recseg a törmelék. Én egyelőre nem oltom fel a pálcám fényét, ráadásul, ahogy beérünk egy nagyobb térbe, mintha világosabb is volna... kicsivel... Ez annyira eltereli a figyelmemet, és csak Elliot hangjára kapom fel a fejemet.
– Van itt valami… valami… – Készenlétbe rántom a galagonyát, de addigra már késébe vagyunk. – Földre, Aiden! – Elkap a varázslata, hogy keményen felfogom a földet, ám most még a fellángoló fájdalmat is kizárom egy pillanatra. Ujjaim már markolják a vibráló pálcámat, ám nem emelkedek fel, épp csak körbepillantok onnan talajszintből. Francba... mi volt ez, csapda, vagy társaságunk van?
Fél füllel hallom Elliot fájdalmas hangját, de még nem kapom felé a fejemet. Óvatosan emelkedek fel, vigyázva... sejtem, hogy az az előbbi dolog mozgásra aktiválódik.
- Cave Malicium  - dünnyögöm el a varázslatot, bár őszintén? Nem reménykedek, hogy használni fog, bár a semminél még meglehet, így is hasznosabb. Úgy lépek végül Elliot felé. A nyílvessző pedig, ha a varázslatom, ha más okból, de nem érkezik.
- Basszameg... szóval le a földre, hm? - pillantok elégedetlen képpel Elliot felé, úgy nézek aztán le a vállát ért sérülésre. A dárda becsapódási pontja mellet vér csordogál ki, de a látvány így egyelőre még nem is vészes. - Oké, figyelj. Ha ezt kihúzzuk, csak rosszabb lesz... Mit érzel, mérgezett?
Csak egy pillanatot habozok, és igazából azt is gondolkodással töltök, mielőtt kibújnék a zakómból. Azalatt csak egy pulóvert viselek, de nem törődök vele erre ugyanis most szükség lesz. A múlt hónapban Noahn használt bűbáj ugrik be, de egyelőre még nem cselekszem, csak óvatosan megérintem a vállát. A kurva életbe... Jobban kellett volna figyelnem azokon az órákon is, ahol épp nem arról volt szó, hogy hogy átkozzunk szét valakit. Vagy épp védjük ki.

the art  ●f  eye contact


Aiden
2002. február 18.
Este

outfit

the best
place to get lost
is in the eyes
of someone
you’ve missed

A visszakérdezésre nem reagáltam. Nem azért, mert nem mondhattam volna, hogy „de, muszáj.” Csakhogy nem voltunk olyan kapcsolatban, hogy elkezdjek apáskodni felette és én terelgessem a helyes út felé. Nem. El kellett fogadnom, hogy ő nem akart velem lenni, így jogomban sem állt aggódni érte… bár egy erősítő bájitalt bizonyára a kezébe fogok nyomni később, de ennyi. Többet nem tehetek.
A kastélyra koncentráltam, a hatalmas, még félig-meddig durván megmunkált kövek között megülő mágiára s a furcsa zajokra. A hátunk mögül többször hallottam lépések zaját, majd valami mást… mintha kacagás volna. Éreztem, ahogy kiráz ettől az egésztől a hideg. Egyszerre volt izgalmas és baromira ijesztő.
– Honnan ismered? – Éreztem, ahogy rám néz, de egyelőre nem viszonoztam a pillantást. Lekötött a folyosó, amin haladtunk előre. Előttünk valami nagyobb, fényesebb tér várakozott. Talán jobban bejutott ide a kinti fény, mert meg volt sérülve a tető. – A fickót.
Nyeltem egyet, ahogy furcsa érzés fogott el. Talán picit meg is torpant, nem azért, mert Aiden beszélgetni próbált… hanem az egész hely olyan nyomasztó volt. Igen. Ez a szó írta le a legjobban, ahogy a dohos szagban, a rothadó szerkezetben ott lüketett a mágia még mindig.
– Sosem láttam korábban. – Válaszoltam őszintén és végre én is rá pillantottam. A pálcák sápatag fénye majdhogynem tökéletesen megvilágított az arcát, a szemei csillogása pedig visszaverte azt. Talán egy kicsit hosszabban bámultam rá, mint kellett volna… hihetetlen volt, hogy nem olyan régen még egymás mellett aludtunk. Már csak egy álomnak tűnt az egész. Egy kellemes álomnak, amibe az ember újra és újra visszazuhanna. De most már csak egy dolgot kívántam, hogy legalább ne felejtse el ezt az öt hónapot és amit adtam neki.
Ne most kezdj el érzelgősködni, O’Mara… – A hang figyelmeztetett és annyira, de annyira igaza volt. Egy pillanatra nem figyeltem és máris késve szúrtam ki egy csapdát. Nem maradt más, csak Aiden testének zaja, ahogy landolt a földön, a süvítés és a dárda, ami egyenesen a falnak szegezett, átütve a bőrömet mindkét oldalon.
Némaság. Talán félperc sem volt az egész, mégsem maradt más, csak az, ahogyan a levegőért kapkodtam. A lélegzetem hangos volt, kicsit hörgős. A szívem pedig úgy kalapált, mintha ki akarna szakadni a helyéről. A picsába, a picsába, O’Mara! A hang szinte üvöltött bennem a fájdalomtól. Hallottam, ahogy Aiden eldünnyög egy varázslatot, csakhogy a kín annyira megtöltött a testemet… még az agyam is beletompult egy pillanatra. Éreztem, amint az ájulás kerülget és próbál magába húzni az a megnyugtató sötétség. A testemet is csak a dárda és a falhoz préselt póz tartotta meg.
– Maradj magadnál… Elliot… – motyogtam magamnak úgy, hogy talán Aiden nem is érthette. Nem tudhattam biztosan, hiszen éppen akkor lépett elém. Talán ennyi volt a csapda… talán csak egy behatolóra tervezték… vagy éppen ez csak a kezdete volt annak, ami az épületben volt. Igen, fájdalmaim voltak, mégis azon kattogta, miféle kincset őrizhetnek ilyen védelemmel. Akármi is az, akarom… A hang erősködött bennem.
– Basszameg... szóval le a földre, hm? – A tekintete a sérülésre vándorolt. Valahogy megnyugtatott, hogy éppen ő van itt velem és nem magányosan kellett végig szelnem a kastély folyosóit, főleg egy ilyen sérüléssel. – Oké, figyelj. Ha ezt kihúzzuk, csak rosszabb lesz... Mit érzel, mérgezett?
Nyeltem egyet, még mindig azzal küzdve, hogy ne ájuljak el. Ahogy megérintette a vállamat, üvölteni tudtam volna, de összeszorítottam a fogaimat. Kibaszottul volt már rosszabb, O’Mara… ki fogod bírni… A hang erősködött, én meg éreztem, ahogy haloványan végig remeg a testemen az adrenalin.
– Nem mérgezett. – Suttogtam. – Viszont végig tört minden csontot, ami az útjában volt. – Sóhajtottam egyet és lehunytam a szemem egy pillanatra, csakhogy erőt merítsek. Miért kell minden szaros csapdába besétálnom? Azért, Nyuszi, mert érzelgősködsz, kibaszottul gyenge vagy! A hang gúnyolt egyértelműen, én pedig ellen sem tudtam állni neki.
– Ki kell húznod. De csak varázslattal fog menni… a többit majd megoldom…– Folytattam halkan, a hangom akadozott, ahogy a fájdalom egyre nagyobb felületen lüktetett végig a testemen.

[we are bothso broken]

we are both
so broken


2002. február 18.
style

Van valami ebben a helyben... és rohadtul taszít. Nem biztos, hogy csakis a hely hibája ez, inkább csak... a hangulatom. Az elmúlt napokban az nincsen épp csúcsteljesítményen.
Mégis követem valamiért Elliotot... nem is tudom, hogy miért. Igazából nem volna kötelező. Eszembe se kéne jutnia, hogy az. De egy részem... még mindig úgy érez, mintha felelőséggel tartoznék érte, és bár az érzés valamelyest idegen... hát, itt van. Majd lesz vele valami. Vélhetően elhal minden egyéb érzéssel együtt.
De továbbra is érzem magamon ugrálni azokat az apró, kisülésszerű kis szikrákat... mágia. Nem is akármilyen, és ez valamelyest rossz szájízzel tölt el. Épp csak lepillantok a karórámra, amelynek mutatóit bár gyéren, de azért kiszúrom még így a sötétben is. Az az apró egyre magasabbra szökik, és egyértelműen kommunikálni próbál.
– Sosem láttam korábban. – A szavakra visszapillantok rá, a tekintetünk egy kicsit hosszabbra nyúló másodpercre pedig össze is akad. Nem. Most nem hagyok tovább teret azoknak a nem kifejezett bájos gondolatoknak, amelyet az egész helyzet ébreszt bennem. Már, nem ez. A Vakegeres, ahogy csak úgy nekünkjött a pasi... bele sem gondolok, honnan ismerik Elliotot. Egyszerűen csak... nem.
- Érdekes - állapítom meg csendesen, és lassan elfordítom a fejemet. Nem mutatok érzelmet, mert... minek? Úgyse érné meg.
Nem tart sokáig a csendes pillanat, mielőtt a világ hirtelen felgyorsulna. Már csak a zuhanást érzem és azt a... az elsikló hangot, amely aztán becsapódik. Valahová... Valamibe.
A vér szaga gyorsabban terjed a levegőben bárminél.
Minden porcikám sajog, ahogy feltápászkodok, de összeszorítom a fogamat és kizárom. Mert már ezt csinálom napok óta... kizárok. Hát ne most törjön meg a rendszer, hm? Ahogy előhúzom a pálcámat, mintha azt is körbevenné ez a különös erő, de szerencsére nem reagál rá sokat. Ő csak rám figyel... és arra, hogy a legpontosabban tudjon robbanni akármelyik pillanatban. Csak a szokásos.
A tekintetem aztán rosszallóan siklik végig Ellioton, de hamar lenyelem a szavakat, amelyek jönnének fel. Ugyan, mégis mit mondanál neki? Hogy vigyázz jobban?
Csak finoman érintem meg, nem, mintha ebből sokkal többet tudnék meg a sérülés valójáról. Basszameg... csúnya. Kibaszottul csúnya, és oké, hogy bement... de az már kicsit aggasztóbb, hogy hogy fog kijönni.
- Nem mérgezett. – suttogja felém Elliot. Akárhogy is, ez határozottan jó hír. – Viszont végig tört minden csontot, ami az útjában volt.
Nos, ez már kevésbé... de igazából sejthető volt. Felpillantok az arcára, csak hogy ellenőrizzem, mennyire van még eszméleténél... bár most még csak a fájdalom ütheti ki. Egyelőre. Amíg ez a... dolog benne van, legalább annyi vért nem veszít. Ez akkor lesz kibaszott necces, ha...
– Ki kell húznod. - Igen. Pontosan akkor. - De csak varázslattal fog menni… a többit majd megoldom…
Halkan morranok egyet, és közben kicsit oldalra lépek, hogy belessek a háta mögé, a dárda viszont teljesen belefúrt a falba. Nem tudok mögé lépni, így az egyetlen út az elölről nyílik.
- Ne mártírkodj, Elliot - dörmögök oda neki, és közben féloldalasan lépek elé. - Itt vagyok.
Nem, nem mintha én annyira kiemelkedő volnék, ha gyógyításról van szó. De az is biztos, hogy abban a pillanatban, hogy ez a fadarab kijött a vállából, ő közel sem azzal lesz elfoglalva, hogy még varázsolgasson. Kibaszottul nem.
Az előbb levett zakómat óvatosan a vállához, pont a dárda alá gyűröm. Ez kelleni fog, hogy legalább egy pillanatra megállítsa a vérzést. Legalábbis. A terv ez.
- Oké... akkor háromra, hm? - Óvatosan ráfogom a pálcát a vállára és nyugalmat erőltetek rá. Mert most nem támadunk. Közel sem. - Egy... kettő... - Nem várom meg a hármat. Természetesen. Akkor csak rosszabb lenne. A fa a meglepetés erejével reppen ki előre, hogy aztán valószínűleg valahol a padlón köt ki véresen, de én azzal már nem törődök. Szorosan a vállára nyomom a zakómat és ha közben esetleg dőlne, akkor tartani is megpróbálom.
- Oké... mindjárt jobb lesz... - dünnyögöm, és egy pillanatra távolabb húzom a zakómat, hogy rá tudjak fogni pálcámmal a sérülésre. - Vulnera sanentur.
Fogalmam sincs, ez mennyit fog segíteni... de valamennyit biztosan. Legalább annyit, hogy Elliot összeszedhesse magát valamennyire, és utána ő gyógyítsa meg magának teljesen. Ebben ő a profi, és nem én.

the art  ●f  eye contact


Aiden
2002. február 18.
Este

outfit

the best
place to get lost
is in the eyes
of someone
you’ve missed

Egy pillanattal korábban még arra koncentráltam, hogy beszélgetés közben, ne mutassak túl sok érzés. Nem tudom miért, pedig sosem voltam olyan, aki tudta volna kontrollálni magát. Ha szomorú voltam, hát az egész világnak annak kellett lennie… és ugyanez fordított helyzetben is igaz volt. Valahogy Aiden volt az első, akinek a közelében tudtam elnyomni az érzéseket. Ez nem csak a kastélyban, hanem korábban, otthon is így volt – bár neki valószínűleg akkor is túl sok voltam.
A gondolatok gyorsan csaptak át túlélő üzemmódra. Maradj magadnál… kurvára maradj magadnál… Koncentrálnom kellett, ahogy Aiden arcát figyeltem. Láttam, ahogy felméri a sebet. Igen, rohadtul elbénáztam ezt. Alapvetően már korábban észre vettem volna a csapdákat, de őt figyeltem a kibaszott Lumos fényében ahelyett, hogy a túlélésre koncnetráltam volna. Megérdemeltem, hogy fájjon.
Hangosan kaptam levegőért, ahogy vállamhoz ért. Ennyi is fájt, pedig az ujjai éppen csak érintették a területet, ahonnan egyelőre éppen csak folydogált valami vér, de már ez is elég volt, hogy fémes bűze megfertőzze a levegőt és beköltözzön az orromba. Csoda, hogy mostanában volt a testemben annyi vér, hogy még bárhova is folyjon. Az elmúlt kicsit több, mint egy hónapban rengeteg támadás is ért. Az egyik közvetlenül Aiden távozása után… mikor Lisbeth embere fel akarta vágni az ereimet, mintha öngyilkos akartam volna lenni azért, mert megint elhagytak. Aki ismert tudta, hogy akármennyire is magam alatt vagyok, nem nyúlnék ilyen módszerekhez… akkor már inkább éhenhalok vagy valami kevésbé direkt módot választottam volna.
– Ne mártírkodj, Elliot – jött a válasz. Ennél Aidenesebben nem is dörgölhette volna az arcomba, hogy a világon nem mindent egyedül kell megoldanom. Fogalma sem volt, milyen érzések kavarognak bennem. Nem mártírkodtam, egyszerűen csak már megszoktam, hogy magam oldok meg mindent. – Itt vagyok.
Sóhajtottam egyet válaszként. Nem volt erőm visszavágni semmivel… túlságosan lefoglalta az elmém, hogy ne kezdjek el ordítani a fájdalomtól, ami egyre erősebben bénította meg a testem jobb oldalát. Ezek után még az is kérdéses volt, hogy egyáltalán képes lesz-e írni bármit is. Az ilyesmit nehéz gyógyítani. A csontok helyrerakása napokba is kerülhet, használhat az ember akármilyen jó bájitalt. A varázslat hatásos, de azt képtelen lettem volna ilyen kínok mellett normálisan végre hajtani.
– Csak csináld… – Nyeltem egyet aztán, hogy nagy nehezen kinyögjem, mit akarok. Igen, szabadulni a pózból és ebből az egészből. Ahogy a vállamhoz nyomta a zakó anyagát, hogy felfogja a vért, nyögtem egyet, de csak némán és lehunytam a szememet.
–Oké... akkor háromra, hm? – Bólintottam egyet, a szememet inkább nem nyitottam ki. El ne merj ájulni… hallod, O’Mara?! A hangnak igaza volt, nem lehettem gyenge Aiden előtt, nem volt szabad. – Egy… kettő… – Számolt. Aztán megéreztem, ahogy fájdalmasan, egyetlen erős rántással távozik belőlem a fa. Nem adtam semmi féle hangot, nem, mert összeszorítottam a fogaimat és tűrtem, mint mindig, ha fáj. Talán hallottam is, ahogy leesik a padlóra, ám egyetlen zsibbasztó percig, mintha minden kiesett volna.
Amikor kipattant a szemem, Aiden már erősebben nyomta nekem a zakót, nagyjából a falhoz tartva engem. Nem fájdalmasan, éppen csak annyira, hogy ne essek össze… legalábbis ez lehetett a cél, mert éreztem, ahogy a testem dől előre és nem tudtam tenni ellene. Egyszerűen csak erőtlenül húzott előre a rosszul lét.
– Oké… mindjárt jobb lesz… – dünnyögte, ahogy elhúzta a zakó anyagát, a homlokom pedig a vállának ütközött. Erőtlenül kapaszkodtam meg a pulóver anyagában, mintha az meg tudná tartani mindaz ötvenhat kilómat. – Vulnera sanentur. – Mondta, mire a sebnél húzódást éreztem. Talán a vérzés és a tátongó seb megszűnt… csak a belső sérülések maradtak, de azok mind fájdalmasabban jelezték a jelenlétüket.
Hangosan nyögtem, ahogy éppen csak megmozdítottam a jobbkaromat és bénító fájdalom futott át a vállamtól a hátam közepéig. Még erősebben markoltam a pulcsit, ha egyáltalán sikerült.
– A picsába… – motyogtam és tudtam, hogy nem fogok tudni varázsolni. Rohadtul éreztem, mennyire mélyen hatolt a testembe az a fájdalom. – A sálammal fel kéne kötni a karom… – Magyaráztam két hördülés között, ahogy a homlokon a nyakához nyomtam és az ép karommal próbáltam elhúzni az anyagot. Mivel garbó volt rajtam, ezt éppen csak a nyakamba dobtam, nem is kötöttem meg.
Miközben ezzel bajlódtam, lépések zaja ütötte meg a fülemet. Nem onnan jött, ahol voltunk, hanem a folyosó irányából, ahonnan a dárdacucc érkezett. Oda sem kellett néznem, hogy tudjam, megint nincs ott senki.
– Ez a kastély… van itt valami. Valami gonosz. Meg akarom keresni.– mondtam talán azért, hogy eltereljem a figyelmem a fájdalomról, vagy hogy ne kelljen azzal foglalkoznom, mennyire zavar, hogy érzem az illatát. Felkavart, nagyon is. Hiába volt Milton a képben, még túl friss volt az élmény, hogy semmiféle érzelem ne dolgozzon bennem Aiden iránt. Talán mindig is fog… vele más volt, mint mondjuk Foresttel. Attól függetlenül, hogy valamiért nem ment nekünk együtt, nem haragudtam rá és nem éreztem úgy, hogy bántott volna. Ezért egész más fajta érzéseket váltott ki belőlem a közelsége is.

the art  ●f  eye contact


Sean
2002. február 18.
Este

outfit

the best
place to get lost
is in the eyes
of someone
you’ve missed

Túl veszélyes volt ez a hely. Nem engedhettem meg, hogy itt maradjon és baja essen. Hiába éreztem a fájdalmat és kellett volna a támasza, egyetlen mozdulattal léptem hátrébb. A hátam a hideg kőfalhoz ért… szükséges volt erre ahhoz, hogy be tudjak nyúlni a zsebembe. Éreztem, ahogy a fémdarabba szép lassan visszatér a mágia… mintha egész egyszerűen újratöltődött volna és újra képes lenne a helyszínváltásra. A fájdalom ellenére gyorsan nyúltam be a zsebembe s ahogy Aiden megkötötte a nyakamban a sálat, az ujjai közé nyomtam a fémdarabot.
– Vigyázz magadra, Muci… – suttogtam. Még megnyomtam a régi becenevét, aztán a zsupszkulcs magával rántotta, minden bizonnyal vissza a Zsebpiszok közbe… s reméltem, hogy ezúttal ott is marad.
Csak akkor adtam át magam újra a rom mágiájának, amikor teljesen egyedül voltam. A csend eluralkodott, én pedig egy pillanatra lehunytam a szememet. El kellett nyomnom az immáron felkötött karomra nehezedő fájdalmat, a lüktetést, amivel megpróbált megbénítani és a ruhámba száradó vér szagát. A mágiára koncentráltam, ami gonosz és baljós volt, mintha egyetlen valamihez kapcsolódna, ami uralta ezt az egész helyet.
Az érzékeim egészen kiélesedtek lehunyt szemmel. A vérszag mellett hamarosan visszatért a dohos bűz az orromba, de ott volt még valami… még valami ismeretlen dolog. A fülemben ott csendültek a léptek, amik korábban. Csakhogy a háttérben másfajta neszezés is volt, felettem meg, mintha valamit csapkodtak volna. Ez a hely súlyosan kísértetjárta volt… és kibaszottul izgalmas. Éreztem, amint az adrenalin végig siklott a testemen, új erőt adva, félrelökve az ájuláshoz közeli állapotot.
Egyedül egészen más lett volna felfedezni a kastély minden titkát. Izgalmasabbnak, nem izgalmasabb, mint az ex-élettársam mellett újra és újra eljátszani a gondolattal, hogy vajon bánja-e, hogy lelépett… mégis biztonságosabb. Ha nekem esik bajom, az egy dolog, de őt nem akartam belerángatni. Csak egy sebzett kisfiú volt, aki azt hitte, ha belemászik a sötétségbe, akkor nem kell szembenéznie a múltjával. Csakhogy mindig szembe kell nézni, egyébként az ember megragad és unalmassá válik még talán a saját szemében is.
Ezekkel a gondolatokkal a fejemben moccantam jobbra. Nem hallottam újabb kattanó hangot, mégis úgy éreztem, jobb lesz elhagyni ezt a folyosót, megkeresni a lépcsőt, ami fölfelé vezet, ehhez viszont minimum a kaput meg kellett találnom, vagy legalábbis annak az egykori helyét. Koncentrálnom kellett a huzatra.
A légáramlatot követtem, ami újra és újra végigsimított az arcomon, jelezve, hogy ugyan merrefele is kéne tartanom. Az ösztöneimre hagyatkozva haladtam tovább. Lépésről lépésre ellenőriztem nem kattan-e valami, vagy süvít-e felém egy újabb dárba. Újabb csonttörést és vérzést nem tudtam volna elviselni. Így is minden lépésnél éles, görcsös fájdalom hasított a lapockámba, a karomba. Mégis összeszorítottam a fogam és csak lihegve tűrtem, hogy eljussak a folyosó végén várakozó boltívig.
Odakint már a csillagos égbolt fogadott. Nem léptem azonnal a romos lépcsősor felé, csak bámultam fel az égre, hallva az odakint gyűlő zajokat. Tudtam, hogy valami vagy valaki erre tart. Még sem mozdultam.

[- Csá -]

☾ All these monsters are real ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-2-f-e-b-r-u-á-r-1-8

☾ m y f u r ☽

A hűs szél belemarkol a bundámba, ahogy futás közben ügetek egy bizonyos cél felé. A véremben dübörög a vadászat iránti izgalom, és a bennem lévő farkas is mérhetetlenül elégedetten morog, mintha csak egyre dobbanna most kivételesen az akaratunk. Mind a ketten ölni akarunk, és ebben a tudatban a bennem lakó vadűllat elégedetten lubickol. És most még én is. De nagyon-nagyon. Vadászok. Élő emberre vadászok, mint amikor T ideje alatt kellett gyilkolásznom. Vadászok, úgy működöm, mint egy ösztönlény, de hiszen nem az vagyok? Vadászom, mert szagot fogtam abban a lepőukkant tanyán, ahol Elliottal voltam nem is olyan régen. A farkas nem felejt, főleg nem egy olyan farkas, aki bosszúra éhezik.
Az emlékeim zavarosak voltak, a fehér fátyolon át szűrődtek belém a hangok, képek, ízek és villanásaok. Áramlottak az elmémbe, mintha csak valami folyó lenne, de olyans ebesen illantak is ki belőlem. De tudtam, hogy már nem veszhettek el, nem tűnhettek el, hiszen bennem vannak. Mélyen a fehér homályos ködön túl ott van minden, ami engem egykor emberré tett. Éheztem azokra az emlékekre, még akkor is, ha tudtam, a Suzie nem él. Még akkor is, ha láttam magam előtt a testét, ahogy élettelenül feküdt. Éheztem az otthon melegére, bennem dúlt az a kétségbeesett vágy az otthon melege iránt. Mert érezni akartam. Még ha el is múlt, talán örökre, érezni akartam milyen volt amikor tartoztam valahova. Amikor tartoztam egy családba.
A hó a mancsom alatt enyhén besüppet, és roppan egyett. Szeretem ezt a hangot, a kellemes puha hideget a tappancsom alatt. Az orrommal beleszimatolok a levegőbe, miközben egyre közelebbről és közelebbről érzem annak az undorító féregnek a szagát.
A fogyó ribanc - a hold - halovány derengésében felbukkant egy romos épület, és ahogy egyre jobban közeledek a szag irányába. Mindeféle egyéb inger is az orromba kúszik, és egy pillanatra megtorpanok, hogy ezeket befogadjam. Haloványan érzem Aiden szagát, és tudom, hogy nincsen már itt. És érzem Elliotot is. Valahogy nem kellene meglepődnöm, hogy itt van, de kíváncsivá tesz, hiszen miért is? Félrebillentett fejjel ácsorgok egy ideig, és próbálok kiszagolni hogy merre is lehet. Fém, halál, vér és valami rossz bűz keveredik a levegőbe, aztán csak megindulok. A vadászat hajt előre, a vadnak az ereje lök egyre beljebb és beljebb, ahogy a sötétben követem a nyomát.
Kiérek oda, ahol ő is éppen ácsorog, kíváncsian felfelé fordítom a tekintetem a csillagpettyezte égre. Látom Elliot alakját, én meg lassan közelebb lépkedek, mintha csak a nyakába akarnék ugorni. Aztán a legváratlanabb pillanatban visszavedlek emberré, és máris érzem, ahogy a hideg februári szél belemarkol a pulcsim alatt a bőrömbe. Érzékeny vagyok a hidegre, csoda, hogy az első telet túl tudtam élni varázspálca és animágia nélkül, miután megszöktem az Azkabanból.
- Csá - mondom hirtelen és mellé lépek. - Na mi az, csak nincs errefelé valami eldugott kincs? Mondjuk egy aranytojást tojó tyúk, vagy ilyesmi? - kérzdeme, és a kezemet a pulcsim zsebébe csúsztatom.

 

the art  ●f  eye contact


Sean
2002. február 18.
Este

outfit

the best
place to get lost
is in the eyes
of someone
you’ve missed

A kastély hangjai nem zavartak meg. Nem, hiába bámultam ki odakintre, a fogyóhold sápatag fényébe… onnan is neszelés zaja jött. Talán láttam is villanni egy szempárt, mégsem rezzentem össze. Túlzottan is lefoglalta elmém minden apró szegletét, hogy fájdalmaim vannak. Remegve adtam át magam az érzésnek újra és újra, de nem engedve, hogy átvegye felettem az irányítást. Nem. Erősnek kell lenned, O’Mara… – közölte remegve a hang, ahogy mély levegőt véve magamhoz néztem bele az éjszaka sötétjébe.
Már-már elhittem, hogy magamra maradok a kastély felfedezésében, mikor megpillantottam egy hatalmas farkast. Ismerős bunda, ismerős tekintet volt… szinte beleremegtem a felismerésbe, hogy ez bizony az én blökim lesz. Seanci. Aztán a remegésbe beleszisszentem, mert a karomon végig futott egy adag fájdalom. Összeszorítottam a szemeimet, majd mély levegőt véve nyitottam megint ki, mire a farkas még közelebb lépett… hogy aztán egész egyszerűen emberré változva megpillantsam azokat a sötétzöld szemeket, amiket már annyiszor láttam.
– Csá – mondta, ahogy mellém lépett… én pedig éreztem, ahogy a fejem megindul oldalra, úgy, hogy a vállának támaszkodjon meg. A fájdalomtól elveszítettem az egyensúlyomat… de csak egy pillanat volt, mint odabent, mikor még Aidenre ájultam rá kishíján. Kellett egy pillanat gyengén, megtörve, hogy aztán az adrenalin ugyanolyan erőteljesen törje át ezt az akadályt és vigyen előre.
– Szia, Seanci… – motyogtam, az én kezemmel belekapaszkodva a kabátjába. El sem tudtam képzelni, hogyan fogom összekaparni magam ebből a helyzetből. Hiába lüktetett bennem a hang, mint valami apró sámándob, hogy: Szedd össze magad, O’Mara… szedd össze magad! Éreztem, ahogy az adrenalin apró lüktetéssel halad végig minden porcikámon. – Kényelmes a vállad… – Motyogtam a kabát anyagába. Aztán egy rövidke pillanattal később felegyenesedtem és elengedtem.
Nem sokat változott a legutóbbi találkozónkhoz képest… ugyanaz a fény csillant a szemében, ugyanaz az enyhén morcos arckifejezés ült rajta. El is húztam a számat egy gúnyos kis mosolyra. Jól van, Blöki, jól van. Hazugság lett volna azt állítani, hogy nem jutott néha eszembe, hogy él-e vagy hal… hiszen megpróbáltam már neki segíteni, étellel leginkább, na meg lángnyelvvel, ha éppen a laposüveg ott lapult a zsebembe.
– Na mi az, csak nincs errefelé valami eldugott kincs? Mondjuk egy aranytojást tojó tyúk, vagy ilyesmi? – Kérdezte, miközben kezeit a pulcsija zsebébe dugta. Éppen ekkor csendült fel odabentről valami furcsa, sikításhoz hasonló hang, meg dulakodás zaja.
Oldalra fordultam egy kicsit, a felkötött karomba megint belenyilallt a fájdalom, így egy nagyot szisszenni tudtam csupán. Összeszorítottam a fogaimat, hogy apró nyögés se kövesse mindezt. A romos lépcsők felé pillantottam, kihúzva a pálcámat a zsebemből, hogy egy néma Lumosszal megvilágítsam azt.
– Nem, itt valami más van… – Suttogtam, nehogy meghalljanak minket. – Egyébként te mit keresel itt? – Kérdeztem még mindig halkan és tettem egy lépést a lépcső felé. Persze bevártam Seant, hogy közvetlenül mögöttem haladjon, azok a lépcsők ugyanis rendkívül csúszósak voltak. Valahol középtájon a cipőm talpa meg is csúszott annyira, hogy hátra essek, éppen Seancinak.
– Hoppszi, bocsika. – Mondtam, nem foglalkozva a karomban lüktető fájdalommal. Aztán, amint visszanyertem az egyensúlyomat, mentem tovább előre.

[- Úgy érzem nem vagy túl rutinos a csapdák kerülgetésében -]

☾ All these monsters are real ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-2-f-e-b-r-u-á-r-1-8

☾ m y f u r ☽

Nem volt igazán nehéz beazonosítani, hogy ki van ebben a hülye kastélyban, elég volt csak egy kicsit beleszimatolni a levegőbe, és máris az orromba kúszott a vér szaga, az emberek szaga. Aidené, és Ellioté is, összekeveredve egymásén, de még így is be tudom lőni, ki van itt és ki távozott. Az ember csak megtanul élni az éles érzékeivelfőleg, ha farkasformában már egészen kényelemsen mozog. Szerettem a bundám mögé bújni, szerettem néha behúzódni egy-egy sikátorba és csak úgy riogatni a muglikat. Egyszer még a sintéreket is kihívták rám, de én nem egy átlagos "kurya" vagyok, hanem egy farkas, és valami emberszerűség. Mert embernek már rég nem tartottam magam, a bennem tomboló szörnyeteg éhed volt és vad, ami megrészegült az ezüstös mocskos fénytől, ami most is a fejem felett illegeti magát, és a bundámba markol. De most nem ér semmit az érintése, én irányítok. Ez pedig engem elégedettséggel tölt el, a bennem lévő farkas azonban megint csak kaparássza a belsőmet. De már lassan fel sem tűnik.
Ahogy Elliot emllé érek, a feje máris a a vállamnak dől, én meg csak kelletlenül megforgatom a szememet. Aztán ahogy egy kicsit ellép tőlem végigmérem, és ja. Szarul fest. Szarabbul, mint egy harmadik világbeli árva. Tekintetem a csapzott arcáról lejebb siklik a felkötött kezére, és felvomom a fél szemöldökömet.
- Úgy érzem nem vagy túl rutinos a csapdák kerülgetésében - jegyzem meg. - Így is épp elég lyuk van már rajtad, nem? - Sean, Sean, a humorod továbbra is beteg. Kíváncsi vagyok régen is ilyen voltam e. De azt hiszem egészen biztosan. Valahoyg ez túlnyúl a fehér feledésen is. Mintha bennem bújkálna, úgy ahogy a szörnyeteg is. Közben megüti a fülem kissé élesebben a kelleténél valami zaj és csörömpölés. Minden idegzetem szinte megfeszül, és már ugranék is annak az irányába, hogy visszatámadjak. Mert a zaj sért, sérti az ösztöneimet, de csak veszek egy mély levegőt és nyugalmat erőltetek magamra.
– Nem, itt valami más van… - suttogja Elliot én meg pislogok párat, miután a pofámba villan a lumos. De felmordulok, hogy tudom. Mármint érzem. Olyan farkasosan, mert bennem a vadállat elégedetléenül fészkelődik. Hiszen itt van egy másik szörnyeteg is. - Egyébként te mit keresel itt? - Fejemet félrebillentve ránézek Elliotra, és egy sötét kis félmoyolra húzom a számat.
- Vadászom. A szaga itt van. És ő is - válaszolom selytelmesen.
Megindulunk a lépcső elé, de Elliot nekem vágódik, a nyálkás lépcsőfokok miatt. Még épp időben támaszom ki őt és lépek egyet hátra a lépcsőn, hogy meg tudjam magunkat támasztani, és elégedetlenül morgolódok.
- Oké, ennyire nem kell ám szeretned, Mr. Róka, tudom hogy ellenálhattalan vagyok - jegyzem meg szarkasztikusan. - Szélebben kevésbé kátrányos, talán úgy nem törjük ki annyira a nyakunkat - mutatok a másik végébe, majd  Elliotot megelőzve előre megyek, és őt úgy húzom magam után.
Ahogy a lépcsőre érünk, egyre közelebbről hallom a zajokat, és a csörömpölést, de ami még jobban foglalkoztat, az Thomas összekeverhetetlen büdös, haláltól mérgezett szaga. Meg eleve az egély hely olyan rohadtul nyomasztó. Szakadozott függönyök a folyosókon, mocskos szőnyeg, minden tiszta szálló por, sötét, csukott ajtók. A festményekről meg ne is bezséljük, akik hullamereven bámunak ránk, pedig ezeknek mozogniuk kellene, nem?
Elbaszott egy hely ez.
Közben valami egetrengető csapódás rázza meg az egyik nem is olyan messze lévő ajtót tőlünk, aminek aljából tompa fény szűrődik ki. Ezt követi egy női sikoly, amire a hajam szabályosan az égne áll.
- Azt a kurva. Ennél hangosabban nem tudna évődni, még egyelőre meg van a hallásom - mormogom idegesen, de közben én is előhalászom a pálcámat. - Thomas ott van... Egyébként te mi a francot csinálsz itt? - jut eszembe feltenni a kérdést.
Közben bennem felfortyan a vadállat, és az az elveszett kiskamasz is, akit a fehér fátylon túlról próbál elérni engem. Elkeseredetten és gyűlölettel telve, miközben egyre csak azt suttogja felém, hogy megölte Susie-t. Vékony vonallá préselem a számat, de közben óvatosan nyitom ki a kétszárnyű ajtót, hogy a szemünk elé táruljon egy hatalmas bálterem holt csarnoka. Halovány, gyér fény ég tompán, miközben a sokoly ismét felharsan, melyet Thomas hangja követ. Szenved. És én ennek milyen kibaszott mocskosul örülök. Intek Elliotnak, hogy menjünk beljebb, és ahogy a kétoldalon lefutó lépcső korlátja mögé bújva lenézek a bálterem parkettjére, megpillanom Thomas alakját, aki kétségbeesetten lövöldözi az átkokat egy fénylő alak felé.
- Wooo, banyek, egy szellem nő! - mondom és aztán Elliotra nézek. - Nem mondom, hogy nem hatásos, mert mindjárt megöli. De nekem lenne egy kurva fontos kérdésem attól a szarházitól, szóval még életben kéne, hogy maradjon.
Főleg, hogy én akarom megölni. Nagyon, nagyon én akarom. Túl sokkal tartozik nekem. Túl sok elbaszott élettel.

the art  ●f  eye contact


Sean
2002. február 18.
Este

outfit

the best
place to get lost
is in the eyes
of someone
you’ve missed

Sean felbukkanása valahol szerencse volt. Egyedül, ebben a kastélyban, ezzel a sérüléssel nem sokat bírtam volna sokáig. Talán elájultam volna, hogy a szellemek rám találjanak aztán. Ahogy a vállára hajtottam a fejemet, jött egy pillanatnyi megkönnyebbülés, amit az illata és a puszta jelenléte egyszerre váltott ki.
- Úgy érzem nem vagy túl rutinos a csapdák kerülgetésében - jegyezte meg, egy pillanattal később, amikor megpillantotta a felkötött karomat. - Így is épp elég lyuk van már rajtad, nem? - Erre pedig már én vontam fel a szemöldökömet. Ejj, ejj, Seanci, csak nem átmentél perverzbe? Az arcom megenyhűlt, enyhe vigyorba fordultak át az ajkaim.
- Nem tudom... neked elég a rajtam lévő lyukmennyiség? - kérdeztem vissza és rákacsintottam. Ha nem jött volna odafentről az a furcsa, éles zaj, talán nem is akadt volna meg a flörtölés ezen a pontont... legalábbis részemről, de így, szinte csalta a megfelelő irányba a kíváncsiságomat. Talán valamiféle teremtmény, kísértet vagy hasonlók költözött be a helyre. Nem csoda. Az ilyen kiruccanásaim alkalmával rengeteg élőlénnyel találkoztam... veszélyessel és kevésbé veszélyessel, amiket nagyrészt egy darab csokival leszereltem. Amelyiknél ez nem működött, az elől elmenekültem.
A kícáncsiságomat legyőzve fordultam még vissaz Seancihoz. Engem idecsaltak, talán azért, hogy csapdába essek vagy, hogy valaki más dolgát intézzem el, természetesen fizettség nélkül.
- Vadászom. A szaga itt van. És ő is.
A válaszra csak bólintottam. Pontosan tudtam, kit ért "ő" alatt. Ráadásul ez éppen elég volt ahhoz is, hogy összerakjak valamiféle kirakóst arról, hogy ez minden bizonnyal tényleg egy csapda. Talán éppen azért kellett itt lennem, hogy ez a bizonyos Thomas Rowle kicsináljon. Egyértelművé vált az utóbbi időben, hogy a család egy csoportja Lisbeth-et kezdte támogatni, így pedig jó néhány legalább úgy a nyakamra kezdett járni, mint azok a bérgyilkosokat, akiket a drága nővérem meg is fizetett. Thomas meg hát... a legutóbbi találkozásunk alkalmával minden bizonnyal elkönyvelt ellenségnek.
- Akkor vágjuk le a kígyó fejét... - suttogtam, mikor már fölfelé tartottam a csúszós lépcsőkön. Éreztem, ahogy a lábam meg-megcsúszik fájdalmasan a fokokon. Éreztem, ahogy a karomba minden egyese kilengő mozdulatnál lüktetni kezdett... és éppen egy ilyennél dőltem neki Seannak. Kellett az a pillanat, hogy kicsit összeszedjem magamat lelkileg és testileg egyaránt. Nem lehetsz gyenge, O'Mara... nem lehetsz... A belső hang egészen úgy hangzott, mint apám. Ugyanaz a tónus... ugyanaz a kegyetlenség.  
- Oké, ennyire nem kell ám szeretned, Mr. Róka, tudom hogy ellenálhattalan vagyok - mondta. Erre én is elhúztam egy gúnyos mosolyra a számat.
- Seanci, ne legyél egoista, tönkreteszi a bájodat... - jegyeztem meg és ahogy visszaszereztem az egyensúlyomat, végigtúrtam a sötét tincseket a fejemen. Hagytam, hogy úgy ahogy, hulljanak vissza a homlokomban, újra gyerekes keretet adva az amúgyis örökfiatal arcomnak.
- Szélebben kevésbé kátrányos, talán úgy nem törjük ki annyira a nyakunkat - került meg, s kapaszkodott belém, hogy húzzon magával. Belekapaszkodtam a kezébe, ahogy haladtunk fölfelé, most ő volt a biztosítékom. Sean mellett könnyebb volt feljutni a lépcső tetejére. Bár a korlátok már régen elvesztek, érezhető volt, hogy egykor milyen ünnepélyes volt ez a hely. A függönyöket megtépázta az idő, ha volt is valaha tapéta itt, már lemállott, a szőnyegek pedig nedves, undorodó anyagdarabként hevertek a folyosó teljes hosszában. Nem is ez volt az ijesztő... hanem a festmények a falon, melyek mozdulatlanul, mereven bámultak. Tudtam, hogy nem mugli helyen vagyunk. Éreztem, ahogy a mágia egészen átjárja a helyet.
- Azt a kurva. Ennél hangosabban nem tudna évődni, még egyelőre meg van a hallásom - jegyezte meg mellettem Sean, szinte azzal egy időben, ahogy női hang töltötte meg a teret. Miközben előhalászta a pálcáját, én a magamét előrébb tartottam, hogy az ezüstös fényben kicsit, amit a néma Lumoszó biztosított, megnézzem, mi van körülöttünk.
- Hm... évődés... - gondolkodtam el. Az én hallásom is elég jó volt, de nem tudtam kivenni,hogy a nő, akihez a hang tartozik, egész pontosan mit csinál. Azért egy komplett szexjelenetre nem akartam volna benyitni sehova. Na jó... hazugság, valójában nagyon is élveztem volna egy ilyet. Az ajtót bámultam, ami viszonylag még közel is esett hozzánk... onnan jött a hang.
- Thomas ott van... Egyébként te mi a francot csinálsz itt?
- Valaki a kezembe nyomott egy zsupszkulcsot egy kocsmába. Ilyen karral viszont nem tudok hoppanálni... szóval itt vagyok és gondoltam már körbenézek akkor. Persze veled már-már romantikus, mint egy randi. - Tettem hozzá nagylelkesen.
Hagytam, hogy Sean lépjen előre. A kétszárnyú ajtó óvatosan tárult fel. Az egykor gazdagon diszített helyiség mindenbizonnyal egy bálterem volt. A lépcső magas is dekoráció lehetett, ahogy szépségesen, két irányból ölelte körbe a helyiséget. Ahogy lepillantottam, miután halkan beosontam a helyiségbe, láttam egy kristálycsillár maradványait. Sikoly és kétségbeesés uralkodott a helyiségben. Thomas kétségbeesetten varázsolt egy fehér, csillogó női alakra. Szellem volt ugyan, de annyira más, mint amit megszoktam tőlük. Ez támadott... vagy támadott volna, nem tudtam van-e bármiféle hatása az ellenségre. Én csak a keserűséget és szívfájdalmat éreztem, ami az egész helyen uralkodott s talán éppen a szellemből áradt.
- Wooo, banyek, egy szellem nő! - pillantott rám Sean, ahogy egészen közel simulva hozzá, meghúzva magamat, figyeltem a kis jelenetet. -  Nem mondom, hogy nem hatásos, mert mindjárt megöli. De nekem lenne egy kurva fontos kérdésem attól a szarházitól, szóval még életben kéne, hogy maradjon. - tette hozzá.
Biccentettem.
- Elterelem a szellem figyelmét... - mondtam halkan, majd ellépve tőle, kiléptem a fényre. Thomas azonnal kiszúrt, láttam, ahogy kikerekednek a szemei... mintha nem számított volna rám. Én azonban, erről nem voltam meggyőződve. Tudtam, hogy nem ok nélkül keveredtem ide. Valaki keresztbe akart nekem tenni.
Előre emeltem a pálcámat, a szellem felé lőttem egy hatalmas, vörös fénycsóvát, ami igazából csak áthatolt a testén. Azonban arra éppen elég volt, hogy esetlegesen felzaklassa, megérezze annak forróságát... mégsem esett nekem. Nem. Csak felém fordult, egyenesen a szemembe nézett azokkal a sápatag pillantásokkal. Valahogy, mintha összekapcsolódtunk volna. Megszűntek a sikoltások... hirtelen fagyos csend állt be. Aztán éreztem, ahogy valami az elmémbe hatol... valami suttogás. Ments meg. Ments meg. Egy női hang volt. Ismerősnek hatott, mégsem tudtam volna beazonosítan. Csak éreztem, ahogy a pálcára szorulnak az ujjaim és akaratom ellenére emelem a kezem és a szavak szinte magától formálták meg az ajkaim, ahogy Thomasra pillantottam:
- Avada Kedavra! - A lucfenyőpálca szikrázott az ujjaim között. Furcsa, zöldes-vöröses fény volt ez, mielőtt végleg kihunyt. Meg kellett ráznom a fejemet, hogy kicsit összeszedjem magam... hogy rájöjjek, a nő megszállt. Az a nő, akinek a szelleme a szerencsétlenségemre felkiáltott és sikoltva lebegett körbe minket, éppen egy pillanattal az előtt, hogy Thomas őrült módon, puszta kézzel esett nekem. Ledöntött a földre, ránehezedett a sérült karomra, amire önkéntelenül is felkiáltottam. Így ütött egyenesen az arcomba. - Sean... Sean! - Közben Thomas ujjai a nyakamra tapadtak és szorongatni kezdett.