a sötétben

folytatás innen

i am
afraid
that if i
open
myself i will never
stop pouring.

[the truth doesn't always make a good story,does it?]

the truth doesn't always
make a good story,
does it?


2002. február 13.

Egy egészen kicsit frusztráló, hogy még csak most jutottam idáig.
Tudom, tudom... Az illendőnél kicsivel... tovább várattam Noaht. Egy egészen kicsivel. De mentségemre szóljon; nem számítottam rá, hogy az addig egészen biztos lábokon állónak hitt életem egyszer csak összeborul.
Újra.
Tulajdonképpen faszt lep meg, mi?
Költözni egészen... furcsa dolog. Nem sokszor kellett eddig... ténylegesen ilyen csinálnom. Az a típus vagyok, aki nincs kifejezetten helyhez kötve. Szívesen sodródom, nem zavar, ha naponta változik az ágyam. Motelek, szállódák... nem válogatok. Azonban... lett egy kutyám, és egy kutyával ezt nem tehetem meg.
Szóval kellett egy lakás. Ez pedig... elhúzódott, kissé. Pedig nem mondom, hogy én kifejezetten ezzel akartam tölteni az időmet. Tényleg nem... kurvára nem.
De az élet hullámaira valahogy fel kell szállni és megülni őket, hm?
Szóval... Roxfort. Egy nagyon csendes és békés Roxfort, amelynek folyosóin csak néhány auror járkál. Elsiklok közöttük. Minden gond nélkül. Nem néznek rám. Nem néznek ki különösebben, hiszen... ma én is csak egy diák vagyok a sok közül, hm?
A néhány napja szerzett átokhegeim még sajognak a talár alatt. Summer... kibaszott Feryll... Kezdek lassan eljutni arra a szintre, amikor már a levegőben sem bízok. Helyekben pedig pláne nem. Mert az a fakó barnasággal csillogó, ravasz tekintet mindenhol megtalál...
De nem. Ez egy egészen másik ügy. Nem az, amivel ma kell foglalkoznom.
Összébb húzom magamon az egyenruhát, amire lepillantva kicsit megkörnyékez a hányinger. Vörös. Oroszlános címes lapul rajta. És... igencsak szorít itt-ott... de mit tehet az ember, ha rögtönözni kell? Pláne, ha egész véletlenül otthon van egy nemrég ballagott öccse, aki még ráadásként az ikre... a dolgok adták magukat, és ezzel csak könnyedén elkerülöm a kérdéseket. Legalábbis bizonyos emberek kérdését.
Felteszem, hogy az iskolában még mindig kérdéses egyesek számára Benjamin Fraser ikertestvérének a léte avagy nem léte, bár igaz, lassan kiballag az a korosztály. Ami valahol furcsa és egy egészen kicsit szomorú is.
A talár zsebébe rejtem kezeimet, ahogy lazán végigsétálok a folyosón, a Mardekár klubhelyiségét célzom meg. A célpontot utoljára évekkel ezelőtt láttam rendesen, és mára csak a szürke szempár rémlik belőle rendesen, de ez nem rendít meg. Tudom, hogy megkapta a baglyomat... merthogy végül őt céloztam meg Nightingale helyett. Nem is tudom, talán írnom kellett volna neki is, azonban... a napokban kissé szétszórt voltam. Miután szétvert egy csaj, inkább csak minél hamarabb bele akartam kezdeni valami másba, és közben a legalapvetőbbről elfelejtkeztem. Ami nem szokásom.
A kurva életbe, Fraser, ennyire?
Halkan kifújom a levegőt, és a klubhelyiség közelébe érve felemelem az államat. Néhány zöld taláros alsóévesnek tűnő szállingózik ki az ajtó mögül, de Adwellnek egyelőre nincs nyoma, így nekitámaszkodom fél vállal a falnak. Nem kifejezetten bízok meg benne. Nem írtam alá, de talán így is sejthet valamit... franc tudja. Mindenesetre fel vagyok készülve arra az eshetőségre, hogy Adwellel megjelenik Morrow is. Igazából kurvára nem lepne meg.
Megérintem a galagonya finoman csavart anyagát a zsebemben, amely mintha csak szimatolná az izgalmat, finoman megbizseregve simul a simításom alá. Hogy is fogalmazott Benjamin? Egy időzített bombával harcolok... tulajdonképpen valóban az. A helyzet viszont az, hogy ez a bomba az én kezemben nem robban.
Mostmár.
- Vársz valakit, Fraser? - A hang egyenesen a hátam mögött sejlik fel, és egy egészen gyenge, de érezhetően rosszul eső hideg simít végig a hátamon. Lassú, ráérős mozdulatokkal lököm el magam a faltól, hogy megforduljak, egyik kezemet kihúzom a zsebemből, a másikat azonban a helyén hagyom, a pálcámat érintve. Felkészülök a szürke pillantás mellett felsejlő kékre is... ám az előbbi egyedül fogad.
Persze nem vagyok teljesen hülye. Attól, hogy egyértelműen Adwellnek tűnik, még lazán lehet Seth.
Egy halovány, üdvözlő kis mosolyra húzom a számat. Látom, hogy az acélos tekintet lekúszik a taláromra, majd vissza az arcomra. Nem nehéz kiolvasni a ráérősen mozgó szempárból, hogy a képet próbálja összerakni... sőt... felismer.
- Eltaláltad... - Oldalra billentem a fejem. - Segíts ki... az vagy, akire várok?
Adwell tekintete az enyémbe villan. Metamorfmágia... kiszámíthatatlan, előrejelezhetetlen. Egy kicsit mégis, mintha meglepné a kérdésem.
- Feltételezem. - A válasz néhány másodperc késéssel érkezik. Ezután a vállam felett a klubhelyiség ajtaja felé pillant. - Ez a tökéletes helyszín csevegni, Aiden? Lefogadom, hogy nem lennél boldog, ha illetlen fülekbe jutnának a szavaid.
A szám jobb sarka visszafoghatatlan vigyorra kunkorodik fel. Okos, okosabb, mint gondoltam... s hogy ez jó lesz-e nekem? Franc tudja... de éppen eléggé szeretem a kihívásokat ahhoz, hogy ez ne bizonytalanítson el.
- Keressünk egy csendesebb helyet.


Talán vannak kérdései. Talán nem érti ezt az egész helyzetet... és talán épp tervet szöveget ellenem amögött a csendes, szürke pillantás mögött. Mindenesetre Adwell csendben marad, amíg az egyik toronyba megyünk. Út közben pedig nem jön velünk szembe Seth Morrow... általános formájában legalábbis biztosan nem.
Odaérve az ujjaim már valamivel lazábbak a pálcámon, de mégsem engedem el. A délután és a lenyugvó nap összekeveredő, gyér fénye borul ránk a kis ablakokon keresztül, épp csak aranyosan megvillanva itt-ott.
Eléggé biztos vagyok benne, hogy mondanom kéne valamit, ahogy odaérünk. Ám ahogy felé fordulok, ő hamarabb nyitja ki a száját.
- Nem szóltam Morrownak a kis... találkozóról. - Újra végigmér. - Ha esetleg emiatt aggódnál. Őszintén... nem lep meg, hogy te vagy az. Bár a öltözet egy kissé túlzás, nem gondolod?
A szavai mögött nem húzódik humoros él, ahogy viszont felpillantok, a szemek őszintén csillannak felém. Régen is ennyit beszélt? Ez az első kérdés, ami eszembe jut, miközben az ablakon beáramló szellő megborzolja Adwell kócos, fekete tincseit.
- Értékelem a diszkrétséget - biccentek. - Nem véletlenül téged kerestelek. Úgy gondoltam, tudsz segíteni a legutóbbi... incidens után.
Adwell szeme megvillan, de végül nem mond semmit. Nehezen találom ki, mire gondol, ez pedig valamelyest frusztrál. Túlságosan üres, túlságosan... érzelemmentes.
- Gondolom Morrow eléggé be van rágva.
Adwell álla megemelkedik, mintha csak a névre reagálna.
- Ő mindig - jön a válasz. Már-már túl hirtelen, de a szemek még ekkor sem csillannak fel. Jól tettem, hogy hozzá fordultam? A vadkanban történtek után sejtem, hogy Seth a fejemet akarja. Egészen... heves természet, és ismerem a bosszúját, még ha csak látványból is. Jelenleg nem épp megtapasztalni van kedvem. Bőven akar egyéb gondom is. - Mit akarsz, Fraser? Morrownak nemsokára fel fog tűnik, hogy eltűntem.
Inkább nem teszek megjegyzést ennek a szövegnek a szánalmasságára.
- Információ - közlöm egyenesen. - Információ kell, és reménykedtem benne, hogy békésen is megszerezhetem. - Mélyebben nyúlok a zsebembe, ujjaim a galagonyára markolnak, és egyértelműen jelzem neki: a békésen felül is vannak terveim. - Persze, nem vagyok hülye. Sejtem, Morrow... mhm... barátja nem akarna csak úgy kisegíteni. Szóval... gondolkodtam, mivel vesztegehetném meg Lincoln Adwellt? - Kicsit odébb lépek, előhúzom a pálcámat és úgy fonom össze ujjaimat a hátam mögött, köztük tartva a galagonyát. - A helyzet az, hogy nem ismerlek. Persze, törhettem volna magamat egy kicsit... De ennyit aztán igazán nem ér a dolog.
Adwell felé fordulok. Követ persze a tekintetével, de még azt is egészen sikerül elrejtenie, hogy fogalma sincs, miről van szó. Márpedig nem tudhatja. Nem vagyok az az ember, aki valaha is kimondja a terveit hangosan.
- Szóval gondolkodtam tovább... és végül arra jutottam, a legjobb, ha egyszerűen csak kiszedem belőled a választ, amíg nincs itt a haver, hogy megvédjen.
Megcélzom a pálcámmal Adwellt, a mozdulatba pedig belesajognak kicsit a hegeim. Látom, ahogy megfeszül, kezei pedig egyből ártatlant kiáltva emelkednek fel, a szürkék ezúttal a pálcám hegyén pihennek meg.
- Fraser...
- Te sem vagy olyan kibaszott ártatlan, hm? - közelebb lépek, a pálcám egészen nekibiccen az állának. Nem tud szabadulni. - Ha dalolsz szépen, akkor nem kell majd plusz még darabokban felbukkannod Morrow dühe előtt, mit szólsz? - Megelem kicsit a pálcával az állát, hogy találkozzon az állunk. Látom a megfeszült állkapcsot, a kifejezéstelen szemeket, amelyekben most mintha fémes feszültség csillanna meg... - Mesélj szépen az alkuról.
Adwell nyel egyet, ahogy a galagonya a torkára vándorol.
- Az alkuról...? - kérdez vissza, majd elhallgat, ahogy a pálcám mélyebben szorul bele a nyakába. Ugyan már, Adwell... jól tudod, hogy miről beszélek, hm?
Tudom, hogy épp a tűzzel játszom. Hogyha ezt Seth megtudja, akkor kibaszott rossz vége is lehet... Ezért hát a tervem igencsak egyszerű... és meglehetősen őrült. Valószínűleg nem kellene jól esnie a gondolatnak, hogy kicruciozzam Adwellből még ennek a beszélgetésnek a rohadt emlékét is, hm?
Tudom, milyen ez. Tudom, hogy létezik, és... a jelenlegi helyzetem kibaszottul nem fog vissza attól, hogy megtegyem.
- Fraser... - szólal meg halkan Adwell. - Nem én vagyok az embered... azt hiszed, engem valaha is beavatott ilyen dolgokba? - Megszorul a galagonya a torkán, hogy újra nyel egyet. - Fra...
- Jó próbálkozás...
- Esküszöm! - feljebb emeli  a kezét, ahogy megérzi a mágia felvibráló erejét a galagonya hegyében. - Esküszöm! Csak Morrow egyik bábuja vagyok... de... - Kezd egyre inkább zihálni a torkába mélyedő pálcától. - ...de tudok segíteni, oké? Csak engedj el...
Végigpillantok az arcán, egy pillanatig gondolkodok, és nem húzódok el. Franc, franc, franc... Ezt nem gondoltam át, igaz? Mikor voltam utoljára olyan, hogy valamit nem gondolok át? Basszameg, Fraser! Nézz már rá, csak szórakozik veled! Újra a szemébe pillantok, ő pedig még mindig a magasba tartja a kezeit, és csak váltogatja a pillantását a pálcám és az arcom között.
- Ha átbaszol, tudod, hogy...
- Tudom - vág közbe. - Fraser, nem tudom, mitől ilyen fontos neked Nightingale hirtelen... de Morrow egy kibaszott állat... szerinted bármibe beavat az alapvető utasításon kívül?
Egy kicsit lejjebb engedem  a pálcámat, ő pedig sóhajtva a torkához kap, ám én épp a saját csalódottságommal vagyok elfoglalva. Nem szeretem, amikor nem válik be a tervem. Kibaszottul nem szeretem. Ennyire lebénították volna a testemet a pár napja benyelt Feryll átkok és a tömérdek alkohol? A fájdalmuk alapján a kis csitri egészen az apjára ütött... ám most visszaterelem ide a figyelmemet, és újra megbököm Adwell állát a pálcámmal.
- Szóval akkor? Mit ajánlasz fel cserébe, hogy ne kínozzalak halálra itt helyben, ha már ilyen rohadt haszontalan vagy?
A tekintete megvillan. Nem tudom, mivel... egyszerűen képtelen vagyok kiolvasni belőle.
- Őt - mormog. - Holnap este. Odaviszem, ahova kéred, és ott kiszedheted belőle a válaszokat... Merlinre! - mordul, ahogy a pálcám ismét megszorul rajta. - Ígérem! Ilyen nehéz elhinni? Ha nincs ő, Fraser... akár még barátok is lehettünk volna.
Mindjárt megolvad a szívem! Barátok... már-már röhejes ilyet hallani a szájából. De végeredményben... valahol igaza van. Ám az egészben nem csak Morrow volt a probléma. Nagyon-nagyon sok probléma volt, ő pedig csak az egyik... számomra inkább kisebb, mint nagyobb probléma.
- Holnap este. A Gólem. Egy óra. - Távolabb lépek tőle, és még magam sem hiszem el, hogy ezt teszem. Sötéten pillantok végig a fiún, tekintetem fenyegetően villan, ahogy ő levegőért kapva érinti meg a torkát ismét. Nem nyúl a pálcájáért, egyszerűen... nem támad. - Ha átbaszol, Adwell...
Kissé zihálva les fel rám. Látom, ahogy méreget egy pillanatig, aztán az ujjai felgyűrik a talárját az egyik csuklóján.
- Fraser... - A csuklóján egy átokhegnek tűnő, fehéredő sebhely rajzolódik ki. - Belefáradtam, elhiszed? Holnap egy óra, Gólem.
Kelletlen szájízzel szorulnak össze a fogaim. Nem tetszik ez nekem... kibaszottul nem tetszik, és mégsem tudom hirtelen, hogy mi mást tehetnék. Még egyet lépek hátra, a galagonyát pedig lassan visszaengedem a zsebembe. Az rosszallóan sajog, de nem törődök vele... csak egy utolsó pillantást vetek Adwellre, mielőtt megfordulnék, és elindulnék az egyik titkos kijárat felé.
Őszintének tűnt. Ez nem kéne, hogy jelentsen semmit... és pillanatnyilag mégis elég volt. Egyre növekszik a rossz érzés, ahogy viszont hátrapillantok, ő már nincs a helyén. Ettől a balsejtelem méginkább nő... de végülis mitől félek? Két kibaszott roxfortostól? Volt már dolgom rosszabb fazonokkal is. Sokkal rosszabbakkal. Akárhogy is alakul a holnap, én nem veszíthetek. Ugye?
Ezzel a gondolattal öntöm magam tele, felszegem az államat, és elhagyom az épületet, hogy kihámozzam magam a griffendéles ruhákból. A rosszat sejtő, keserű érzés pedig a kinti hideg levegővel önt nyakon.

[d o n ' t b l e e d o n m y f l o o r]

d o n ' t  b l e e d  o n  m y  f l o o r


1998. április vége

Végigkúszik a bőrömön a hideg, ahogy landol a tenyér a vállamon. Az az érintés... mintha egészen a pulóverem alá vibrálna. A talárom valamivel oldalt, a földön hever, zavart ugyanis a gyakorlásban. Melegem van egy kicsit, de ahogy hozzámér... az az érintés olyan hideg és jeges, mintha maga lenne a tél.
A mai egész szép napnak indult. Csendesnek. Péntek délután van... tehát itt az ideje gyakorolni, a hétvégéim ugyanis általában Feryllé. Igaz, már karácsony előtt rámkerült a jegy, de a kiképzésem azóta sem állt meg... Hogy is állhatna? Hiszen közeleg.
Hallom, ahogy sisteregnek a sötétben. Feryll nem mond semmi konkrétat... de nem vagyok süket. És vak sem. A feszültség már-már láthatóan szikrázik köztük, én pedig... azt hiszik, nem tudok szart se.
Nem mondom, hogy nem tudom, mi az értelme. Rohadékok. Nagyképű rohadékok, mi pedig... diákok. Igazából ennyi. Én pedig úgy teszek, mintha ez nekem tökéletesen rendben lenne. Mintha nem tudnék a tervekről, sőt, nem is érdekelne... Előadom az ártatlan kölyköt, ami egyáltalán nem nehéz, sőt... kezdem felfedezni benne a saját tehetségemet. Már csak egy dolog aggaszt.
Hogy Feryll olyan, mintha kibaszottul átlátna rajtam.
Az ujjak megszorulnak kicsit a vállamon. Mintha csak kiolvasná belőlem, hogy elkalandoztam. És hogy merre kalandoztam. Kihúzom magamat egy kicsit és úgy lesek fel rá a szemem sarkából, az a fakóbarna szempár azonban csak egy pillanatra viszonozza a tekintetemet. Utána előrefordul ő is.
- Ne álmodozz - csendül fel a hang. Elég erélyes ahhoz, hogy még egyenesebben próbáljak állni. - Most minden energiádra szükség lesz. Könnyű megidézni egy átkot, James... de annál nehezebb használni is valakin.
Megfeszülök egy kicsikét a szavakra és felszegem az államat, hogy körbepillantsak az üres tanteremben. Feryll int az állával az egyik téglájának az ajtóban, amíg viszont az eltűnik a folyosóra pár pillanatra, a csend... szinte fojtogató. Ujjaim a ciprus fáját szorítják és feszülten várakozok, Feryll tenyere pedig megmozdul erre a vállamon.
- A mi fajtánknak ez a lételeme, James - kezdi halkan. A szavai mintha körbefolynának körülöttem... mintha a levegő hirtelen sokkal sűrűbbé és mozgékonyabbá változna, körém csavarodna... Még a szabadulás gondolata is esélytelen, ahogy mindkét keze a vállamra kúszik szépen. Lassan. Apránként. - Meg kell tanulnod... senkiben nem bízhatsz. Csak saját magadban és a pálcádban... ezen a kettőn kívül mindenki hazudik.
Az ajtóban felbukkan a pasas újra... valakit mintha maga után hurcolna. Talán... talán csak képzelődök...
- Ha már ezek is hazudnak... Ott kezdődnek a bajok.
A bőröm alá fészkeli magát a halk, rekedt orgánum, de nem mozdulok meg. Az előkerülő kisfiút bámulom... elsős. Nem lehet több elsősnél. Kék nyakkendőt visel, és remeg a férfi karjaiban, aki persze olyan erősen tartja, hogy egészen elfehérednek a bütykei. Nem... nem, nem, nem...
- Feryll...
- Hallgass. - Nem kiabál. Nem emeli meg a hangját, tulajdonképpen... szinte sose, de mégis azonnal becsukom a számat. Még a halk él is elegendő, hogy tudjam: esélyem sincs. - Hozd csak közelebb, Lean! Hadd ismerkedjen meg James a kis... játékszerünkkel mára.
Akarod mondani, áldozat. Nagyot nyelek, és belülről alsó ajkam húsába harapok, próbálom levenni a szememet a fiúról, de nem megy. Akárhányszor elkapnám a pillantásomat, az visszakalandozik mégis... Mert retteg. Idáig látom a rettegést azokban a világos szemekben, és pont ezért... nem akarom látni. Kurvára nem akarom látni.
- Nézd csak meg... - Feryll közelebb hajol. Lehelete a fülemet éri. - Hollóhátas, mint látod... olyan lelkes kis elsőéves, hm... És sávérű. - Olyan könnyedén mondja ki a szót, mégis. A mögötte húzódó él szinte belemar az ember húsába. Recés késként. - James... ez itt a tiéd.
Hányingerem van. Kibaszottul... hányni fogok. Olyan erővel próbálom visszanyelni, hogy úgy érzem, mindjárt elájulok, de mégsem mozdulok meg. Még csak remegni sem tudok. Nincs erőm hozzá.
Az ujjak megfeszülnék kicsit vállamon, majd engednek. Végigsimítanak, aztán érzem csak, hogy hátrébb lép... én pedig egyedül maradok, ahogy az aurája távolabb kerül. A hang mögülem szólítja Leant, aki immár teljesen elém tolja a kisfiút. Még csak... meg sem szólalt. Egy apró kis hang sem jött ki a torkán. Most, hogy közelebb kerül, hallom csak meg a halk zihálást, amely gyengén tör ki a szájából. A rettegés annyira megbénítja, hogy még beszélni sem tud.
Egyikünk sem tud.
- Fel a pálcát, James. - Magától mozdul a kezem. Gyerünk, Aiden... James... menni fog ez! Azért kéri, mert ez fontos. Mert célja van. Érd el a célt!
Kontrázom magamban a szavakat, de az agyam egyszerűen nem akarja megadni magát nekik. Beszívom a levegőt... mély levegőt veszek, de csak kell egy kis oxigén, a kisfiú azonban ezt halálos jelnek veszi. Hirtelen elkezd ficeregni, kapálózni próbál, de Leon olyan erősen markolja a vékony karocskáit, hogy igazából... semmi esélye nincs.
Nincs esélye.
- Ahogy megtanultad... menni fog. Bízz magadban... a pálcádban.
Bízz magadban... bízz benne... bízz már benne!
Újabb adag levegő, de nem jön. Mintha a torkom elszorult volna. A szívem ver. Nagyon gyorsan ver, és... ez a párosítás korántsem szerencsés. Lesandítok a ciprusra a kezemben, ami... egyszerűen csak nem mutat semmi reakciót. Semmit. Csupán várja, hogy tegyem, amit kell, és még csak meg sem próbál győzködni.
Érzem Feryll éles tekintetét a tarkómba fúródni. Lean felvont szemöldökkel méreget. A kölyök... könnyek csurognak le a szeméből, de már nem ellenkezik.
A kurva életbe... valaki próbáljon már meggyőzni!
Ezen a ponton kezd el remegni a kezem. Csak aprón. Talán... talán Feryll észre sem veszi. Ugye? Ennyi messzire csak nem lát el. Talán...
- James.
Erősen harapom össze a számat, hogy legalább az ne remegjen, de már rég úgy érzem, hogy a végtagjaim nem az enyémek. Hogy bírom tartani a pálcát...? Hogy tudok állni?
Összefolyik a látvány a szemem előtt. Szédülök, és... a világ csavarodik. Ez nem én... ez nem lehetek én, ez nem akarok...
- James!
Kirobban a pálcámból egy átok. Nagy az ereje... szinte hátraránt, a fejembe pedig belehasít valamiféle bajt sejtető lüktetés... De nem. Ez nem zöld. És még csak nem is a gyereket kapja el.
Lean megpördül a levegőben, és a padok közt csapódik le. A csattanásban nem is hallatszik, hogy eldobom a pálcámat, de hirtelen visszatér belém az erő. Nem tudom, hogy történik... csak a tekintetem villan a kisfiú felé, mielőtt megpördülnék.
- Menj! Menj innen! - sziszegem oda. - Egy tanárhoz, most!
Nem várom meg, hogy a szavaim célbaérnek-e. Megpördülök és egyszerűen csak... Nem is tudom. A fejemben összeállt, mit akarok tenni, de igazából... talán nem gondolkozok. Az agyam leblokkolhatott, mert egyszerűen csak rávetem magam Feryllre, mielőtt az átok kicsapódna a pálcájából.
Ne, ne, ne... ne csináld ezt! Nem is tudom, ezt kinek szánom. Feryllnek... vagy magamnak. A próbálkozásom igazából esélytelen veszteségbe fullad, ahogy Feryll egyetlen egy csapással oldalra lök. Már a pálcám sincs a kezemben, nem... nem mintha merném használni. A szívem ebben a pillanatban kezd el veszélyes tempót diktálni a torkomban.
Mit tettél, Aiden, mit tettél?
Feryll megáll egy pillanatra, az a csend... a csend kibaszott hangos. Hát kijutott. Kijutott, ugye? Nem merek oldalra pillantani, a vérem a fülemben ömlik akkora hévvel, hogy igazából a saját gondolataimat is túlharsogja. Ahogy azt a tekintetet figyelem, a torkomba gombóc gyűlik...
És ennek a gombócnak halálíze van.
Ahogy közelebb lép, a keze hirtelen mozdul. Ha megpróbálnék, talán akkor sem tudnék kitérni előle. Akkora erővel csattan az arcomon az ökle, hogy a hátam mögötti padra csapódok, és ott még érkezik két ütés... legalábbis kettőnek érzem. Vér gyűlik a számba, de nem mozdulok, nem ellenkezek... érzem, ahogy megragadja a galléromat, és annál fogva emel meg egy kicsit, de a szemem... még a szememet sem nyitom ki.
- James... - morog. A hangja most sem sokkal... érdesebb. Ugyanazzal a csendességgel jön, az él csupán... veszélyesebb. Fenyegetőbb. - Nézz rám.
Halkan zihálok. Épp csak annyira, mint az előbb a fiú, és érzem, ahogy minden egyes alkalommal, ahogy kifújom a levegőt a számon, még több vér folyik le az államon. Elharaphattam a számat. Az íriszem nehezen találja meg az övét, igazából egyik sejtem sem akar ránézni... ugyanis rettegek attól, hogy mit találok majd ott.
Várok valamire... egy válaszra. Egy kiáltásra, egy szóra... és semmi nem jön. Csak végigmér azokkal a hideg szemekkel... aztán az arcom durván találkozik a paddal.
Halk, fájdalmas nyögés szakad ki belőlem, ahogy a padról egészen a padlóig csúszok. Lüktet az egész arcom, a nyers erő, amit használt... Még csak a pálcája sem kellett. Miért nem használja a pálcáját? Ez a gondolat sokkal aggasztóbb, annyira, hogy ahogy sikerül kinyitnom a szememet, oldalra is fordítom a fejemet, hogy a hasamon heverve lássak valamit... Ekkor érkezik meg az erős rúgás a bordáimra.
Erősebben zihálok, összeránt a fájdalom, de csak ujjaimat szorítom össze erősen. Nem mozdulok. Nem merek megmozdulni... a pálca hegye ugyanis belevibrál a tarkómba. Bár az arcom oldalra néz, pont rálátnék a lábára... nem nézelődök. Még ránézni sem merek. Tovább várok a szavakra, hogy végre kapjak valamit... Hogy felcsendüljön az a már jól ismert, fenyegető hangnem, és elmondja, mekkora csalódást okoztam... hogy ez többet nem... hogy nem lesz többet.
Visszahunyom a szememet, ahogy a pálca mélyebbre tör a bőrömben.
Percek. Percek, amiket óráknak érzek. Zsong a fejem. Érzem a sós nedvességet lassan legördülni a szemeimből, hogy összemosódjanak a vérrel, de még így sem moccanok. A belső ingereim már nem ordibálnak. Hogy emlékeztessenek, mit tettem, hogy ők is büntessenek... csend van.
Hatalmas a csend.
- Tűnj el. - A hangja úgy mar bele a levegőbe, hogy kipattannak a szemeim. - Tűnj el innen!
A pálca hirtelen eltűnik a tarkómtól, az aura pedig visszahúzódik. Ez pedig elég jelzés. Menj. Takarodj innen! Olyan sebesen ugrok fel, hogy sem a vér, sem a szédülés, de még az oldalam hasító fájdalma sem állít meg, kifelé menet még felkapom a pont útban lévő taláromat, és aztán... kirohanok. Egyszerűen. Körbe sem nézek. A pálcámat is ott hagyom... nem érdekel. Meg sem akarom érinteni.
Remegek, ahogy a folyosóra érek, de ott sem állok meg. Úgy érzem, akármelyik pillanatban utolérhet, így csak akkor lassítok, amikor egy forgalmasabb folyosószakaszra érek. A remegő kezemet az orrom és szám elé szorítom, hogy felfogjam a vért, a talárt menet közben magamra löktem. Nem vagyok hirtelen több egy a többiek közt elsuhanó, sötét felhőnél.
Gyűlölöm magam... abban a pillanatban elmondhatatlan a haragom. Gyáva. Olyan kibaszott gyáva vagyok! A saját esélyeimet cseszem el újra és újra... Miért, Aiden? Miért nem vagy képes még neki sem megfelelni? Miért vagy ennyire... kibaszott más?
Egyre jobban remegek. Nem nézek fel, a fájós arcomat félig eltakarom a kezemmel, és így térek vissza a hálókörletbe. Abba a kibaszott lyukba... oda, ahova való vagyok. Mert semmire nem vagyok jó, semmire nem vagyok képes... Az égvilágon semmire.