Szellemszállás

Ezt a házat egy titkos alagút köti össze a Roxforti Birtokkal. A falusiak azt hiszik, szellemek garázdálkodnak a házban, pedig valójában ez a ház csupán Remus Lupin átváltozásainak helyszíne volt évekkel ezelőtt. A ház már évek óta elcsendesedett, de Roxmorts lakói még mindig nem mernek a közelébe menni.

[Kísértetparty]

Kísértetparty

you're a tornado with pretty eyes and a heartbeat

to;Dominic & Louis || zene: alleyways || outmood: pretty spring||

Meglehetősen sok gonddal csíptem ki magamat erre a kis berúgásra, de hát szépnek kell lennem, még akkor is, ha csak Dommal és Lujzival leszek részeg. Ki tudja, hátha a Főutcán haladva mondjuk megpillant egy felsőbb éves srác akinek majd tetszeni fogok, vagy valami ilyesmi. Egyébként is egy kifinomult gyönyörű nő vagyok, akin mindeki tekintetének meg kell akadnia. Halovány és finom simnket teszek az arcomra, és elnézegetem magam a tükör előtt, míg észbe nem kapok, hogy modnjuk késésben lehetek. De egy nő sosincs késésben, mindig akkor érkezik meg, amikor akar. ERre ki is húzom magam, elégedett biccentéssel köszönök el a tükörképemtől, majd kisétálok a bejárati ajtó elé, hogy onnan szedjem össze Lujzit. Biztos a cukipofi pasijával van.A szemüveges pasik nagyon szexyk. Szinte kár, hogy az összes jóképű srác meleg. De lehet nekem is be kellene állni leszbikusnak, akkor valószínüleg több esélyem lenne párkapcsolatra, nem? na jó, még akad hal a vízben, Aerith, ne keseredj el attól, hogy Hoopkins egy hiba volt az életetben. Egy nagyon-nagyon nagy hiba. MÉg szerencse, hogy az első csókom elpazarlása előtt rájöttem erre. Így legalább Dom se idegesít a piszkálásával... anynira.
- Óó, Lujzi, úgy tűnik már most enyhén delíriumban úszol, nem gondolod? - kérdezem vidáman, ahogy megpillantom a háztársamat, majd lelkesen belekarolva húzom a szellemszállás felé. - Na, mesélj milyen volt a mesebeli herceggel a napod? Mindent tudni akarok - vetettem rá magam a pletykákra. Imádtam a pletykákat az ember olyan sok mindent kideríthetett belőlük. Nem mintha én olyan pletykás lettem volna. Ó, dehogy.
- Remélem Dom már ott van, és nem Everfern seggét kergeti - tettem még hozzá, majd ahogy elénk tárult a szellemszállás robosztus alakja egy cinkos vigyort vetettem Lujzi felé, és behúztam az épület felé vezető útra.
Nem kimondottan barátságos hely volt, nyikorgott és furcsa zajok járták át a falait. Nem voltam az a félős fajta, igazából mindent dolgot iygekeztem megmagyarázni, szóval most is csak az öregedett fa nyögött a talpunk alatt, és a szél fütyült bele a furcsán nyomi kis résekbe a tető és a korhadások között. Dom már ott kotlott a szobában, ahol mindenféle riherongyok voltak, és kissé elhúztam fintorogva a számat, ahogy a szálló por közepette mellé lépkedtem.
- Ajj, Dominic. Koszosabb helyet nem találtál? - tettem csípőre előtte  akezemet, majd valami rongyot kerestem magamnak, amit ledobtam a retkes földre és arra telepedtem rá. - Azt csiripelték a madarak, hogy itt régen valami vérfarkas tanyázott... remélem nem leszek bolhás... Egyébként micsoda dolog nélkülünk elkezdeni a bulit? Niysd ki nekem is a sörömet meg Lujzinak is - nyafogtam tovább, majd csak megcsóvaáltam a fejemet. Dom minig is hamarabb kezdett bele mindenbe, aztán panaszkodott midnig, hogy neki hamarabb elfogy a kaja vagy a pia.

k í s é r t e t p a r t y  a
s z e l l e m s z á l l á s o n
 


2002. május 2.
to; Aerith & Dominic

Jason. Inkább töltöttem volna vele az egész hétvégét, minthogy iszogassak egyet a Szellemszálláson... főleg, mert az állítólag tele van kísértetekkel. Ráadásul Jason sokkal érdekesebb, főleg, amikor mesél. De Dominic ragaszkodott hozzá, hogy innunk kell, most hogy végre nem büntetésben tölti a hétvégéjét. Jó, talán Jason is említett valami programot, valami tanulásfélét, ami miatt amúgy sem lógtunk volna együtt, legfeljebb nézhettem volna, ahogy bújja a könyveit. Egy kicsit azért összebújtunk még a nagy ivászat előtt, némi csókcsata és ölelgetés kíséretében. De gyorsan elmúlt és mehettem a bejárat elé. Aerith előtt akartam odaérni, nehogy morcos legyen, amiért megvárakoztattam. Kinéztem volna belőle, ő mindig olyan dekadens, amilyennek talán minden aranyvérűnek lennie kellett volna, de sem belém, sem Domba nem sok ilyen vonás akadt. Én általában csak elvoltam, Dominic meg olyan hangos volt, mintha muszáj lenne neki magára vonni mindenki figyelmét.
- Óó, Lujzi, úgy tűnik már most enyhén delíriumban úszol, nem gondolod? - Kérdezte a lány, mikor mellém ért. - Na, mesélj milyen volt a mesebeli herceggel a napod? Mindent tudni akarok - Így indultunk meg közösen a Szellemszállás felé.
Egy kicsit elpirultam már Jason említésétől is. Hát igen... egyelőre csak csókolóztunk nagyrészt, de én már kicsit jobban is vágytam rá. Ezt még nem mertem kimondani, attól féltem, hogy zavarba jön és elveszíti a szemüvegét, viszont a kezdeményezéshez meg túl gyáva voltam. Nem véletlenül mondják, hogy a Mardekárból mindenki beszari. Hát én tényleg az voltam.
- Hát... - Pislogtam. - Csak elvoltunk kicsit... mesélt egy történetet, amit nem rég olvasott, én meg rajzoltam neki egy sárkányt. - A jobb kezemet fel is emeltem, hogy lássa a szénfoltokat, majd észbekaptam és elővettem egy zsebkendőt, hogy megtörölgessem vele az ujjaimat. Egész kellemesen meleg volt, de a szél fújdolgált kicsit. Éreztem, ahogy összeborzolja a hajamat.
Felnéztem a Szellemszállásra, ahogy elkanyarodtunk a kis úton az épület felé. Minden más diák persze a Főúton csatangolt, abba az irányba, ahol amúgy az üzletek és kocsmák voltak. Hát én is inkább a Három Seprűben ittam volna a vajsört... csak Dominic szerint az egy jó hely.
-  Remélem Dom már ott van, és nem Everfern seggét kergeti.
- Ha nincs itt... én nem megyek be! - közöltem egyszerűen bepánikolva és hagytam, hogy a lány menjen előre. Nem akartam, hogy a villogó szemű baba esetleg engem akarjon felfalni. Néhány lépés után meg is pillantottuk az első szobában Monstrot, ahogy a kanapé előtt, a poros földön ül és éppen iszogat. Egészen úgy tűnt, hogy ő nincs beijedve az itteni hangoktól, ami némileg megnyugtatott. Legalább egy valaki van, aki meg tud védeni, ha valami dög esetleg ránk találna itt. Én élni akarok még... és Jason sincs itt, hogy legyőzze a sárkányt... szörnyet... szellemet!
- Ajj, Dominic. Koszosabb helyet nem találtál? - Megvártam, míg Aerith elhelyezkedik, aztán én is odakuporodtam, csak éppen Monstro másik oldalára. - zt csiripelték a madarak, hogy itt régen valami vérfarkas tanyázott... remélem nem leszek bolhás... Egyébként micsoda dolog nélkülünk elkezdeni a bulit? Niysd ki nekem is a sörömet meg Lujzinak is. - Parancsra reméltem, hogy Dominic aktivizálja magát, mert kizárt dolog, hogy ezt a helyet, ezzel a sok zajjal sokáig el lehet viselni.
- Miért pont idejöttünk... itt minden tök para... meg koszos... - motyogtam kicsit szerencsétlenül, ahogy jobban összehúztam magam, a már porlepte fekete göncömben. Elég egyszerűen öltöztem fel, fekete nadrág, fekete garbó és bakancs. A hajammal többet foglalkoztam, mint a ruhámmal, de azért zavart, hogy kettőt nem mozdultam már is tök mocskos vagyok.
- Azt hallottam, hogy Halloweenkor itt volt valami ijesztő baba, aki elátkozta a helyet és mindenkit ki akart nyírni... valahol a pincében. - Mondtam és körbenéztem, mintha a lejáratot keresném. - Inkább igyunk! - Vágtam rá gyorsani, mielőtt összepisiltem volna magam a félelemtől.

[Kísértetparty]

Kísértetparty

you're a tornado with pretty eyes and a heartbeat

to;Dominic & Louis || zene: alleyways || outmood: pretty spring||

Ahogy Lujzival elindultunk a Szellemszállás felé... mert hát kinek is a fejéből pattant ki, hogy ott igyunk? Természetesen Doméból. Legközelebb olyn helyre megyünk, amit én találok ki. Kissé ingerülten felsóhajtottam. Ilyenkor örültem, hogy az öcsém még nem járt ide, kifejezetten féltettem Dom erőteljes befolyásától. Már nyáron is,a mikor nálunk volt, olyan hülyeségeket akart enni, mint Dom. Meg csinálni. Jobb pasit is kinézhetett volna, de nem örökölte az én kifinomult ízlésemet. Igazán utánozhatta volna mondjuk Oscárt... De nem, neki Dominic kellett. Édes Merlinem. Viszont tény, hogy vele sokkal közelebbi és jobb kapcsolatban volt, mint velem, de csak azért, mert féltem hozzányúlni, amióta majdnem megmérgeztem. Féltem is, hogy mit rosszat tehetek még vele, de ezt igyekeztem nem kimutatni.
Inkább Lujzira figyeltem, és elvigyorodtam, ahogy arról magyarázott, hogy milyen jól megvolt ezzel a Jason sráccal. Iagzából tudtam. Kicsit... szemmel tartottam őket azért. Louis túlságosan kiváltotta belőlem az anyatigrist, és sokszor éreztem úgy, hogy gondoskodnom kell róla.
- Csak elvoltunk kicsit... mesélt egy történetet, amit nem rég olvasott, én meg rajzoltam neki egy sárkányt. - magyarázta, mire én szélesen elvigyorodtam.
- Ó, értem én elvoltatok - böködtem oldalba gonosz kis vigyorral, de persze tudtam, hogy még midnig olyan ártatlan mint a ma született bárány, akár csak Jason. Le lehet olvasni az arcukról. - Szenes vagy, olyan elvont művész benyomásod van, nagyon szekszi - cukkolom tovább, miközben lassan a hülye házhoz érünk.
Érzem, hogy Louis kicsit beijed, és nekem kell megint bátornak lennem, de nem baj. Én is utáltam a rémisztő helyeket a gusztustalan pókokat, de ha Louis-t kellett egy tarantulától megmenteni, vagy Domot, akkor nekirontottam volna akár a Reggeli Prófétával is.
Ahogy beléptünk a szobába, a büdös és állot, poros szobába, fintorogva bámultam Domra, majd csak megforgattam a szememet a kijelentésére, és miközben Lujzi is hangott adott a nyafogásának helyetfoglaltam.
- Mi van Lujzi? Leesett a vércukorszinted? - kérdezte a nagy ölelgetés közepette Dom, mire csak sóhajtottam egyet, és kényesen eligazgattam a ruhámat és hessehettem a porcicákat a környékemről.
- Szerintem csak szimplán megfullasztod, de végül is tőled is leeshet a vércukorszintje - csóváltam meg a fejemet, majd kinyújtottam Dominic felé a kezemet, és megvártam, hogy belenyomja a sört. Kétkedve vettem el és bámultam meg a sört. Nem bíztam anynira Dominic híres kapcsolataiban, de mivel eddig a szokásosnál több baja nem volt, belekortyoltam.
- Azt hallottam, hogy Halloweenkor itt volt valami ijesztő baba, aki elátkozta a helyet és mindenkit ki akart nyírni... valahol a pincében.  Inkább igyunk! - jelentette ki, mire én hirtelen azt hittem félrenyelek. Egy.. egy mi? Ijesztő baba? Amiktől határozottan össze tudtam esni, azok a babák voltak. A midnenféle babák. És főleg a porcelán babák. A világító szemű porcelán babák.
- Az csak egy buta pletyka, mint a többi - magyarázom, és próbálom Dominiccal megértetni, hogy eszébe se jusson mondjuk elindulni és megkeresni a...
- Gyertek, keressük meg azt a babát! - hát ezt nem hiszem el. Körbenéztem, hátha találok valamit amivel megcsapkodhatom, ezt a hülyét, de csak porszemek, és lepedők meg karók voltak összevissza. Voltak itt vámpírok is, vagy mi? De azért csak összeszedtem magam, utáltam kimuatni, hogy félek, de mérgesen Dominicre bámultam.
- Fenomenális ötlet, Dominic. ördögöt nem akarsz idézni? - morogtam, de követtem őket, egyedül sem akartam maradni ezen a hülye helyen. Amiben akkor is volt valami... valami keserűen nyomasztó. Szorosan Dominic nyomába tapadva meneteltem előre, miközben a másik kezemmel hátranyúltam és megmarkoltam Lujzi ruhaujját. Nem akartam, hogy egyszerűen eltűnjön mögülem.
Megálltunk a pinceajtó mögött, és a számat rágcsálva kapaszkodtam Dominic kezébe. Valahogy megnyugtató volt a közelében lenni, akkor is, ha egy hatalmas nagy ökör volt. Mert még midnig eszembe jutott ahogy megvédett, és minden nyomisága ellenére akkor ott menő volt. Leereszkedtünk a picébe, ahol anynit láttam, hogy semmit. Csend volt és büdös pinceszag. Már éppen meg akartam szólalni, hogy ezért felesleges volt lejönni, amikor valami koppant, és valami hideg hozzáért a lébszáramhoz, amitől felsikkantottam és szinte a két fiú nyakába vetettem magam.

k í s é r t e t p a r t y  a
s z e l l e m s z á l l á s o n
 


2002. május 2.
to; Aerith & Dominic

Éreztem, hogy nem volt túl jó ötlet idejönni. Sőt határozottan a legrosszabb döntés volt ezt választani ahelyett, hogy egésznap Jason bámultam volna a kastélyban, ahogy tanul... vagy elveszíti a szemüvegét és szexin battog, hogy megkeresse, miközben végig ott bújkál a tincsei közé rejtve. Vagy, ha éppen komolyan tanult volna, akkor tízezerszer mostok fogat inkább... vagy bármi, aminek nincs köze a Szellemszálláshoz!
Inkább beleittam a sörbe, miután Dom elengedett egy kicsit. Nem akartam az itt folyó üzelmekkel fogalkozni. Talán valami német márka lehetett, mert az átlagosnál is keserűbbnek és ütősebbnek éreztem. Apám mindig azt mondta, hogy a német sörök a legjobbak, ha az ember be akar ugrani. Mondjuk én is csak azért akartam, hogy lazábban kezeljem a helyzetet...
- Az csak egy buta pletyka, mint a többi - közölte Aerith. Alapvetően az ő szavának jobban hittem volna... csakhogy ez az egész hely baromi para volt, én meg pont annyira voltam bátor, hogy semennyire sem.
A következő pillanatban Dominic már természetesen talpon volt. Ez pedig aligha ígérkezett jónak... éreztem, ahogy a hideg verejték megjelenik a tarkómon. Biztos voltam, benne, hogy el fogok ájulni. Aerith fel is húzta a földről, én meg magamtól próbáltam meg úgy nagyjából emberi lénynek tűnni.
- Gyertek, keressük meg azt a babát! - Magyarázta, aztán felém pillantott: - Lujzi, a biztonság kedvéért hozd a lángnyelvet is! Nem akarom, hogy valaki megigya! - Sóhajtva nyúltam az üveg után. Nem azért, mert rám parancsolt, hanem azért, mert én is úgy éreztem, erre igenis szükségem van. Az üres sörösüveget otthagytam az asztalon, de a lángnyelvet azonnal kibontottam, hogy kortyoljak belőle egyet. Erősen végig marta a torkomat, de legalább egy kicsit már szédelegni kezdtem. Nem voltam nagyon hozzászokva az alkoholhoz.
- Fenomenális ötlet, Dominic. ördögöt nem akarsz idézni?
A kérdéstől lesápadtam - valószínűleg ma már másodjára.
A pince ajtóhoz érve nekem már csak annyi jutott, hogy bele tudtam kapaszkodni Dominic felsőjébe. Ő volt a legnagyobb, ugye megvéd... ugye? Odalent amúgy tök sötét volt, semmit sem láttam. A világító szemű babától viszont elképesztően paráztam. Nagyon reméltem, hogy nem odalent vár minket.
- Szerintem forduljunk vissza... - jegyeztem meg halkan, nehogy felzavarjak valamit, ami ott lakik. Alig hogy ezt kimondtam, leértünk a lépcsősor aljára, Aeirth meg ijedten fordult felénk, hogy belénk kapaszkodjon. Dom és az én nyakamt is átkarolta, amitől összekoccant a fejünk. Aztán, mintha egy bagoly huhogott volna valahol, hangosan verték vissza a pince falai, én pedig belesikítottam Aerith fülébe.
- Baszki! Haza akarok menni! Jasont akarom! Most! - visítottam pánikba esve és most én is megfogtam Dominic kezét, kicsit belemarva a bőrébe.

[Kísértetparty]

Kísértetparty

you're a tornado with pretty eyes and a heartbeat

to;Dominic & Louis || zene: alleyways || outmood: pretty spring||

- Hah. Ha rendesen látnálak ezért, kibökném a szemed, Monstro. Remélem Everfen értékeli az ehhez hasonló bókjaid - forgatom meg a szememet, és azért örülök, hogy sötét van és nem látja, hogy zavarba jövök a hülye kacsintásától. Azt hiszi magáról, hogy menő, de közben tök béna. - Tőlem még az örög is menekül, egyszer tegyen nekem kereszbe, biztos, hogy pofán csapom. - hangoskodom tovább, hogy addig se keljen idegeskednem a sötétség meg a büdös meg a minden  mmiatt.Egyébként is egyre jobban el akarok innen menni, stresszel a hely, a stressz meg nem tesz jót a bőrömnek, se az emésztésemnek. Így is ideges vagyok a holnapi balett edzés miatt.
Néha DOminic tényleg olyan, mint a többi családtagja. Furán logikátlan és hülyeséget csinál ez is. Mert persze, menjünk le  apicnéba gusztustalanabbnál gusztustalanabb babákat nézegetni. Ha egy Norvég sárkány gubbasztana lent ő azt is megnézné, és csodálkozna, hogy miért harapta le a fejét. Hogy lehet valaki ilyen felelőtlen. Annyit kattogok ezen és a többin, hogy teljesen felpörget az idegesség, és enyhén gyomorgörccsel és idegbajosan ereszkedem le a hülye pincéba, ahol még félek is. Reméltem nem tépem szét idegességemben Lujzi pulcsiját. Bár így is kellett már egy kis vásárolgatós nap kettesben. De ha el nem is tépem, biztos, hogy kinyújtom, és szerencsétlenen ott fog csüngeni. Nem mintha elengedném, nem nem. A picében frászt kapok. Nagyon frászt kapok a világító szemű izétől, Louis sikoltásától és én csak szerencsétlenül csüngök a nyakukban.
- Ez csak egy kibaszott bagoly! - kiabál Dom a fülembe. Összeszorítoma  szememet, majd veszek két mély levevgőt. realizálom magamban a tényt, hogy ezek ketten megint enm fognak segíteni abban, hogy kikerüljünk innen. Dom is fejbe legyint a béna mozdulatával, és bár tudom, hogy segíteni akar, ideges vagyok és nem tudom úgy értékelni. Elengedem őket, és előrántom a pálcámat.
- Lumos! Most már elegem van! Ha még egyszer a fülembe kiabálsz leátkozom a fejed, Dominic Monstro!- ordítok bele a bagoly képébe, ahogy a pálcámból felvillan a fény. A hirtelen világosság összezavarja a baglyot. - Stupor! Mondtam, hogy nincs itt semmilyen baba! Miért is kellett az a babát felhozni, hm?- cmízem ezt Lujzinak, miközben a bagolyra célzok, majd ha kővédermed, óvatosan a kezembe veszem, hogy aztán gyorsan belenyomjam Dominic kezébe. - Hozd ki a szabadba. Néha elgondolkodom miért lógok veletek, arg! - mondom a magamét, aztán megfordulok  és kifelé indulok a picéből, magam után húzva őket.

k í s é r t e t p a r t y  a
s z e l l e m s z á l l á s o n
 


2002. május 2.
to; Aerith & Dominic

Teljes pánikban néztem végig a jelentet, ahogy Aerith leküzd egy baglyot. Erre aztán végképp nem számítottam a pincében... mármint a baglyok inkább a magas dolgokat kedvelik, mint a tornyok vagy a padlások nem? A szívem vadul kalapált, ahogy felfogtam, hogy világító szemű porcelánbabák helyett hatalmas, támadó bagollyal kell szembenézni. Persze nem mozdultam, inkább sebtében kortyoltam egyet a lángnyelvből.
- Hozd ki a szabadba. Néha elgondolkodom miért lógok veletek, arg!
Inkább meg sem szólaltam, míg ki nem értünk a levegőre. Valahogy jobban esett, mint odabent, abban a koszos romhalmazban, ahol igazából nem si volt szellem... hacsak nem szállta meg ennek a bagolynak a testét. Mondjuk minden bizonnyal attól annyira bepánikoltam volna, hogy Jasonig rohantam volna ijedtemben.
– Szerintem bagolykaka van a hajadban - jegyezte meg Dominic, Aeirth-re pislogva, miközben a baglyot letett a talajra. Nem figyeltem a mozdulatait, inkább a lány, kissé kócos haját figyeltem.
- Csak egy kis por... - mondtam és letörölgettem Aerith hajából a bagolytáamdásban összeszedett mocskot. Szerencsére tényleg nem volt benne bagolykaki, úgyhogy a kezem sem lett túl piszkos, de azért egy laza modulattal a nadrágom oldalába töröltem. Nem szeretem, ha érzem rajta a piszkot. Ráadásul még az is a frászt hozta rám, ahogy a bagoly megemelkedett, majd egész egyszerűen, dacos hangot halltva elszállt.
-  Nos, csajok, ez egy élmény volt.  - Közölte Dom, ahogy kirángatta az ujjaim közül a lángnyelves üveget. Nagyot kortyolt belőle, mielőtt megindultunk volna vissza felé. Már meg sem lepett, hogy le csajozott, hiszen Lujzinak szólítanak mindketten, mintha valami fruska lennék. Nem számított... ezt legalább barátságosan tették. Nem semmirekellőnek hívtak, mint z anyám.
A felém nyújtott üveget vissza vettem és nagyot kortyoltam belőle én is. Kellett még egy kis szédelgés, mielőtt visszahullok Jason karjai közé a kastélyban.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad.

Mevengers Mssemble
2002. 09.10.

Ide se gondoltam, hogy valaha eljutunk. Nem tényleg. És mégis, a Szellemszállásban támasztom a falat, a titkos járat végénél, mintegy házigazdaként üdvözölni a Roxfortból érkezőket, az "ajtóban". Aki külsős, és másmerről jön, az meg majd szintén megtalál itt, nem olyan röhelyesen nagy helyszín ez, hogy ne tudjon.
Érik pedig ez már - mióta is? Volt már két éve, az Illúzionista incidens, az azt követő merényletek mind az úgynevezett "Rend" által - akik gyönyörű iróniával csak káoszt generáltak eddig, ha bármit - és mindvégig ott volt a Minisztérium, mint a hüvelykujjukkal a seggükben ülés paragonja, akik néha, talán, előkerültek romokat takarítani. Túl sokáig még csak állomásozó biztonságot se intéztek tökéletes célponteseményekre, és azután se sokkal hatékonyabbat.
A Foltozott Üst lehetett az átbukópont. Amellett, hogy a nagyközönség addigra túl jól megtanulta, hogy csak magára számíthat önvédelem terén, így meg se várta a mentőakciót, megcsinálta azt magának, az a dilettáns Minisztériumi bevetés is csak annyit ért el igazán, hogy a túsztárgyalójukat a Rend-gyökerek túszul ejtették, és később kattantan adták vissza. Zseniális állapotok, tényleg. És máig nem tudok hivatalos információt az áldozatokat illetőleg, egyik oldalról sem, pedig a taHqeq-ek oldalán még hozzá is járultam néhányhoz. Akit személyesen ismerek, az megúszta és kijutott, de ennél többet nem tudok. Amit találhatnék gyanúsnak is, ha olyan a kedvem.
Még nem döntöttem el, az aurori pályát feladjam-e, vagy legyek a reményteli jövő arra, hogy évek múlva ne csak gyökerek legyenek ott...
De ezt itt eldöntöttem.
Ezt, hogy nem fogjuk magunkat a Minisztérium balf...alikárpitjaira bízni. Láttam, hogy vagyunk elegen, akik már így sem vagyunk hajlandóak, akik megteszünk lépéseket, ha azon múlik, akik vállalunk akár harcot is magunk és szeretteink védelmében, ha az erre hivatottak nem alkalmasak rá.
Meglepett, hogy elért másokat a szavam, és meglepett, hogy nem hallottam még vissza kifacsart hülyeségként, mindenesetre kellemes meglepetés. Az iskolában Bern szobatársam útján próbáltam a pletykaforgalomra engedni az információt, és Elliotnak írtam róla még, tudva, hogy hasonlóan vélekedne a helyzetről ő is.
És mégis valahogy jutott el híre hozzám, számomra kevéssé ismerős, külsős érdeklődésről is, és most is nem csak az alagút felől jönnek érkezők.

Egész kis csapat szállingózik össze végül, egy ideig kivárok, hogy mind ideérve érezzék magukat, ha beszélnek egymással, bemutatkoznak, miegyéb, akkor a végére érjenek, esetleg még valaki késő beeshessen az utolsó pillanatban, mielőtt végül magamhoz veszem a szót. Felállok egy poros dohányzóasztalra, csak hogy látsszak úgy eleve, jelezve egyben, hogy szólni készülök. Csak fogalmam sincs, mit még, egész pontosan, nem készültem megírt beszéddel. Megköszörülöm a torkom.
-Aki még nem ismer: én Merel Everfen vagyok, Hugrabugos prefektus, és civil akinek tele van a töke már azzal, hogy mindig harckészülten kell járnia szabadidejében. Gyanítom, ez utóbbival nem is az egyetlen itt. Én hívtam össze ezt a találkozót, pontosan ennek ügyében. És mégis, legelsősorban leszögezném: nem hadsereget toborozni akarok, ne annak vegyétek ezt a ...szeánszot, jobb szó híján. Tudom, hogy van köztünk, aki hajlandó lenne harcolni is az Úgynevezett "Rend" ellen, és nem tagadom, hogy erre lehet szükség, és talán sajnos pontosan mi lehetünk rá a legfelkészültebbek.
Fura érzés bizonyos értelemben magam ellen beszélni, ha a hallgatóságom lennék, engem is csitítani kéne, hogy ne egyből fegyvert ragadni induljak... Ezt jobb is most szépen nem tenni szóvá.
-De nem ezt kéne szem előtt tartanunk. Nem minket. Mindenki mást. Azokat, akik nem ilyen tettrekészek, akik védtelenek, akiket ezek a gyökerek a legkönnyebben szemelhetnék ki célpontnak. Annyit kérek tőletek összesen: Tudjunk egymásról, hogy itt vagyunk egymásnak, ennek az ügynek, és a védtelen civiltársainknak. Azt, hogy járjunk nyitott szemmel, hogy tartsuk őket fejben, és azt, hogy ha úgy alakul, hogy egy újabb incidensnél mi is ott vagyunk, tegyünk meg mindent, amit tenni tudunk azért, hogy minnél kevesebb ártatlan áldozata legyen az esetnek. Ha senkit nem sikerül bántaniuk, már egy nyert csata nekünk.
Végignézek rajtuk, összeszedni a gondolataimat. Valami épkézláb befejezés nem ártana ennek a beszédnek, ha már beszédet sikerült kanyarítani.
-Gyanítom mind hallottunk Dumbledore Seregéről, és hogy ők is hősiesen részt vettek a Roxfort védelmében kilencvennyolcban. Hősies történet, de ők sem arra alakultak. Annak idején ők is csak magukra és egymásra vigyázni, erre felkészültnek lenni álltak össze, az már történelem kérdése, az események merre alakultak végül. De ezt kérném tőletek is, az ő példájukat kövessük, de a megfelelő részét, és tudatosan. Ez nem rólunk szól, ez azokról szól, akiknek talán a mi figyelmünk lesz döntő biztonság és balszerencse között. Köszönöm, hogy meghallgattatok.
Nem lépek le egyből az asztalról még. Ha valakinek hozzászólása, kérdése lenne, én itt vagyok megtárgyalni az ügyet, végülis pontosan erre vagyunk itt mind. Ha pedig valaki maga is átvenné a szót, annak innen adom át a helyem majd: csak a látható gesztus kedvéért is, hogy a szavaim végével a témát nem vettem lezártnak még, bátran szóljanak hozzá ők is.

//És az operatív infók kedvéért: Első körben mindenki írjon egyszer, akár akik jelentkeztek rá a topicban is, akár aki még úgy érzi, itt a helye, és becsatlekozna azon felül, szerintem megérezzük majd, ha tényleg lement az első kör.
Erre abszolút csak irányadó, maximum határidőként mondanék egy szeptember 30at.

Utána lehet, hogy szabadsorrendre váltanánk, ha tart még a lendület, és úgy van rá igény, de erről maj úgyis írok a következő reagom végén is.//

◂ valami találkozó cucc ▸

2002. szeptember 10.

◃m i n d e n k i ▹

i see everything
that is my curse

style: am i taller? ║ zene: lullaby of woe

Merel levele szólított a Szellemszállásra, s bár egyre nehezebb volt elszakadni otthonról a gyerekek miatt, megoldottam. Nem azért, mert rossz apa vagyok és könnyebb az anyósnak lepasszolni őket, mint ténylegesen foglalkozni velük… hanem azért, mert a helyzet határozottan veszélyes volt. Talán nem vagyok minta apa, talán sosem leszek az, mégis tudtam, hogyha normálisan akarom, hogy ezek a kölykök felnőjenek, akkor azért nekem is tennem kell. Engem nem érdekeltek az aurorok, sem az, hogy nem képesek a munkájukat végezni. Nem háborított fel különösebben, a magam fajta tolvajnak így volt a kényelmesebb, na meg lássuk be, megszoktam már, hogy mindent nekem kell megoldani.
Nem néztem különösebben körbe, hogy rajtam kívül ki jelent meg a Szellemszálláson az alkalomra. Az orromat dörzsölgettem a portól és úgy hármat tüsszentettem jó hangosan sorozatban. Azóta sem sikerült kitakarítani a romos, aligha kísértetjárta építményt. Az ember azt gondolná, hogy az itt iszogató tinédzserek legalább elhordják magukkal valamennyire a mocskot. Talán egy porszellem kísérti a helyet, és kínozza ezzel az ideérkezőket. A szemeim égtek a portól és a torkom is egyre erősebben kezdett kaparni.
Próbáltam a kellemetlenségeket figyelmen kívül hagyni. Nem egy elcseszett kölyök vagy, aki azon nyavalyoghat, hogy kosz van… az erdőben éltél, ember… A hang kegyetlenül lüktetni kezdett bennem és folyamatosan valami szidást mantrázott. Mostanában újra rákezdett, mintha csak érezné mennyire sebezhető vagyok. Túl boldog voltam és túl törékeny, mert féltem, hogy a következő pillanatban egész egyszerűen valaki kitépi ezt a markomból és megint egyedül találom magam nincstelenül.
Merel fellépett a dohányzóasztalra, én meg megtámaszkodtam az ajtó mellett a falnál. Csak egy szokásos bájvigyorral intettem oda neki. Nem mondom, hogy nem tetszett volna jobban, ha én vagyok ennek az egésznek a főnöke… de amennyire beillettem volna oda a dohányzóasztal tetejére, pont annyira dühített volna, hogy akiknek megpróbálok elmagyarázni valamit butábbak nálam. Így hát nem bántam, hogy Merel vette át a vezetést. Én részemről maradtam az önfejű, önálló harcokat vívó valaki a háttérben.
– De nem ezt kéne szem előtt tartanunk. Nem minket. Mindenki mást. Azokat, akik nem ilyen tettrekészek, akik védtelenek, akiket ezek a gyökerek a legkönnyebben szemelhetnék ki célpontnak. Annyit kérek tőletek összesen: Tudjunk egymásról, hogy itt vagyunk egymásnak, ennek az ügynek, és a védtelen civiltársainknak. Azt, hogy járjunk nyitott szemmel, hogy tartsuk őket fejben, és azt, hogy ha úgy alakul, hogy egy újabb incidensnél mi is ott vagyunk, tegyünk meg mindent, amit tenni tudunk azért, hogy minnél kevesebb ártatlan áldozata legyen az esetnek. Ha senkit nem sikerül bántaniuk, már egy nyert csata nekünk.
Megköszörültem a torkomat. Én nem csak nyitott szemmel akartam járni, hanem kinyírni őket. Azzal nem sokat érek el, ha megvédek valakit, azzal viszont annál többet, ha kiírtom őket.
– Gyanítom mind hallottunk Dumbledore Seregéről, és hogy ők is hősiesen részt vettek a Roxfort védelmében kilencvennyolcban. Hősies történet, de ők sem arra alakultak. Annak idején ők is csak magukra és egymásra vigyázni, erre felkészültnek lenni álltak össze, az már történelem kérdése, az események merre alakultak végül. De ezt kérném tőletek is, az ő példájukat kövessük, de a megfelelő részét, és tudatosan. Ez nem rólunk szól, ez azokról szól, akiknek talán a mi figyelmünk lesz döntő biztonság és balszerencse között. Köszönöm, hogy meghallgattatok. – Magyarázta tovább Merel. Szép és jó… de én sosem voltam ilyen háttér munkás, aki csak vigyázni létezett volna. Én neki mentem, annak, akiknek neki kellett. Eleve nem voltam a tervezgetés híve vagy a hosszas felkészülésé. Én szerettem addig belevetni magam, míg ott volt a szenvedély és tenni akartam. Egy idő után ugyanis rendszerint belemerültem a hétköznapi dolgokba.
– Nos… ez szuper. De ha már seregekről beszélünk, meg hősies történetekről, azt tudod, hogy én nem ilyen vagyok. – Mondtam némi személyeskedéssel kezdve. – Azzal persze egyet értek, hogy nekünk kell csinálni valamit. De a valami lehetne kicsit aktívabb. Keressük meg őket és vadásszuk le. Sokkal egyszerűbb lenne gyökerestől kiszakítani őket, minthogy azt várjuk, mikor kell valakit megvédeni. – Böktem ki a lényeget. – Nyilván nem vagyunk képzett harcosok és nem tudunk róluk eleget, de a meglepetés ereje a mi kezünkben lenne, ha támadnánk és nem várnánk rájuk. Nevezhettek őrültnek, meg állatnak, de számomra az nem nyert csata, ahol nem pusztul a férgese. Ja és ez nem azt jelenti, hogy nem értek egyet a kezdeményezéssel vagy nem akarok részt venni, csak egy vélemény, ami szerint én eljárnék.

[– Nyilván nem vagyunk képzett harcosok és nem tudunk róluk eleget, de a meglepetés ereje a mi kezünkben lenne, ha támadnánk és nem várnánk rájuk. Nevezhettek őrültnek, meg állatnak, de számomra az nem nyert csata, ahol nem pusztul a férgese. Ja és ez nem azt jelenti, hogy nem értek egyet a kezdeményezéssel vagy nem akarok részt venni, csak egy vélemény, ami szerint én eljárnék.]

l'armée
 


2002. szeptember 10.
to; mindenki

style

Egy kicsit izgultam. Nem egészen úgy, mint a prefektus találkozó miatt a Roxfort expresszen. Ez egy egészen kicsit más érzés volt… egy csomó idegenemberrel összefutni, akik meg akarták fékezni a Rendet vagy legalábbis hatékonyan védekezni ellene. Én is így voltam vele. Igazából odasúgtam reggel Jasonnek az asztalnál, hogy jöjjön el ő is… de nem voltam benne biztos, hogy tényleg megtenné. Nem azért, mert érdektelen, egyszerűen csak túl elvarázsolt volt ő ahhoz, hogy harcon törje a felét. Elég embert veszített már el egy háború miatt. Most én voltam itt, hogy megvédjem őt, magamat és talán legyőzzem a családomat. Egyszerűen éreztem, hogy valami köze van a Morrow-knak ehhez is. Azok mind tisztességtelen emberek voltak.
Merel szervezte ezt a valamit, szóval nem gondoltam volna, hogy Aerith eljönne. Dominic jelenléte viszont nem lepett meg. Láttam, ahogy a poros kanapén eszi a pókalakú gumicukrot… és kicsit magányosnak tűnt. Azonnal meg is indultam felé, csak útközben intettem oda a vörös tincsek tulajdonosának. Beth jelenléte nem lepett meg. Már feltűnt, hogy mindenhol ott van, ahol történik valami és nem bántam, hogy elkaphatom a kék szempár pillantását. Valahogy megnyugtatott.
– Megvárhattál volna… – Jegyzetem meg egy nagyobb sóhajtással, ahogy a kanapéból felszálló por. Persze azonnal valami köhögő roham tört rám. – Bon sang… – Legyezgettem el az orromtól a porszemeket.
Aztán Merel is megjelent a dohányzóasztalon állva. Az persze elég ingatagnak tűnt, de a szavai könnyen elvonták a figyelmemet arról, hogy talán le is zuhanhat a tákolmányról. Ráadásul Szeléné is mocorogni kezdett a nadrágzsebembe, majd rátekeredett a csuklómra.
Tetszett, hogy Merel nem egy őrült küzdelembe akart fejest ugrani. Diákok voltak itt nagyobb részt, akik még nem kaptak elég kiképzést vagy legalább nem volt olyan sok harctéri tapasztalatuk. Ezért az önvédelem és a figyelés volt a legfontosabb. Ezzel egyet tudtam érteni és talán elég voltam ahhoz, hogy részt is vegyek benne.
– Nyilván nem vagyunk képzett harcosok és nem tudunk róluk eleget, de a meglepetés ereje a mi kezünkben lenne, ha támadnánk és nem várnánk rájuk. Nevezhettek őrültnek, meg állatnak, de számomra az nem nyert csata, ahol nem pusztul a férgese. Ja és ez nem azt jelenti, hogy nem értek egyet a kezdeményezéssel vagy nem akarok részt venni, csak egy vélemény, ami szerint én eljárnék. – szólalt meg egy nálunk valamivel idősebbnek tűnő srác. Hát igen… nyilván egy tüzesebb természetnek kézen fekvőbb lett volna fejjel neki rohanni a falnak. Engem ez a lehetőség elborzasztott.
Nem is szólaltam meg, de esélyem sem lett volna. Dom felpattant mellőlem és olyan határozottsággal sétált az ismeretlen elé, mintha muszáj lenne megütnie. Fogalmam sem volt, mi forgott a fejébe, de nem tűnt egészen józannak. Valami kiborította, de nem tudtam, mi lehet a baja. Nem sűrűn láttam komolynak… igazából azt hiszem sohasem korábban.
– És azért, mert te egy izgága idióta vagy, mindenki szívja meg. Itt diákok vannak, akik nem olyan jó harcosok, mert még csak tanulják az önvédelmet. Itt a lényeg az összetartás lenne és az, hogy együtt óvjuk meg az ártatlanokat, nem az, hogy az olyan beteg pöcsök, mint te belerángassák a többieket a vesztükbe. Egyáltalán ki a franc vagy te? Még sosem láttalak. – Ezen a ponton pattantam fel. Féltem, hogy neki fog esni annak a valakinek. Közéjük léptem úgy, hogy Domra tudjak pillantani.
– Dominic, most mi a bajod? Itt pont az lenne a lényeg, hogy mindenki elmondja a véleményét, hogy lássuk milyen lehetőségeink vannak a Rend ellen. – Mondtam és kicsit hátrébb löktem, hogy ne menjen neki tényleg. – Akik nem a Roxfortban vannak, mint mi, még hatékonyabban is cselekedhetnének. Lehetne akár kétfronots akció is a dologból.

[– És azért, mert te egy izgága idióta vagy, mindenki szívja meg. Itt diákok vannak, akik nem olyan jó harcosok, mert még csak tanulják az önvédelmet. Itt a lényeg az összetartás lenne és az, hogy együtt óvjuk meg az ártatlanokat, nem az, hogy az olyan beteg pöcsök, mint te belerángassák a többieket a vesztükbe.]

To: Mindenki

2002. szeptember 10.


i could tear you
apart
if i wanted

Nem volt éppen díjnyertes ötlet egy ilyen magánakcióhoz csatlakozni. A pletykák alapján a cél a Renddel való harc felvétele… harc. Nem sok közöm volt hozzá és legtöbbször amúgy is indulatból támadtam. Farkasként könnyű volt, ha az ösztön egyetlen lökéshullámmal leöntötte az agyamat. Valójában eddig csak Louis-nál tapasztaltam meg, meg néha-néha a Noah-val való együttlétek alatt. Egyszerűen a legintimebb pillanatban is elfogott a farkaskór ösztönössége, hiába próbáltam visszafogni, veszélyes voltam. Ezért sem bántam, hogy éppen nem voltam kapcsolatban… bár történt ez-az Jackkel, de nem szökkent szárba, ezért pedig hálás lehettem. Mi lett volna, ha esetleg őt is megmarom?
A Szellemszállásról úgy halottam, hogy régen egy vérfarkast tartottak itt telihold előtt. Nem sokat tudtam róla, de éppen elég borzalmas volt belegondolni, hogy ezek között a falak között mennyit szenvedett… milyen érzés lehetett, mikor jobbhíján magába mart. Nyeltem egyet, ahogy karomlás nyomokat szúrtam ki a falon, miközben besétáltam a kisebb csoportosulásba.
Először Louis-nak intettem oda. Monstrot inkább levegőnek néztem, nem akartam újabb vitás helyzetbe keveredni… habár Aerith jóval nehezebb eset volt nála. Mindegy, inkább Elizabeth Hepburnt kerestem a tekintetemmel. Ahogy megláttam közelebb húzódtam hozzá, de az illatát már akkor megéreztem, mikor a Szellemszállásra érkeztem.
– Szia – köszöntem. – Te mennyit tudsz erről a valamiről? – kérdeztem. A Rendet eltűntetni persze kézenfekvő lett volna, de nem hittem, hogy ez a halom diák képes rá. Akadt egy-két felnőtt is talán, nem néztem meg annyira a társaságot. Részemről nekem jobban tetszett Merel ötlete, egymás támogatása, az önvédelem és minden más. Ugyanis nagyjából erről beszélt, amikor felpattant a dohányzóasztalra, hogy egy kicsit kiemelkedjen a tömegből.
– Szóval egy második DS a cél… – dünnyögtem. Az előzőről sem tudtam sokat, akkoriban még nem jártam a Roxfortba. Csak hírből hallottam mik történtek az ostrom alatt és az azt megelőző években.
– Nos… ez szuper. De ha már seregekről beszélünk, meg hősies történetekről, azt tudod, hogy én nem ilyen vagyok. – Szólalt meg egy srác. – Azzal persze egyet értek, hogy nekünk kell csinálni valamit. De a valami lehetne kicsit aktívabb. Keressük meg őket és vadásszuk le. Sokkal egyszerűbb lenne gyökerestől kiszakítani őket, minthogy azt várjuk, mikor kell valakit megvédeni. – Folytatta. – Nyilván nem vagyunk képzett harcosok és nem tudunk róluk eleget, de a meglepetés ereje a mi kezünkben lenne, ha támadnánk és nem várnánk rájuk. Nevezhettek őrültnek, meg állatnak, de számomra az nem nyert csata, ahol nem pusztul a férgese. Ja és ez nem azt jelenti, hogy nem értek egyet a kezdeményezéssel vagy nem akarok részt venni, csak egy vélemény, ami szerint én eljárnék.
Sejtettem, hogy lesznek harciasabb alkatok is erre… éppen ettől tartottam. Csak most kaptam egy lehetőséget a tanári kartól, nem akartam azzal elszúrni, hogy belekeverem magam valami hatalmas bajba. Akkor aztán még több okuk lenne kicsapni engem. Persze időm sem volt végig hallgatni, mert Monstro is felpattant és úgy tűnt, hogy csak kötekedni akar.
– És azért, mert te egy izgága idióta vagy, mindenki szívja meg. Itt diákok vannak, akik nem olyan jó harcosok, mert még csak tanulják az önvédelmet. Itt a lényeg az összetartás lenne és az, hogy együtt óvjuk meg az ártatlanokat, nem az, hogy az olyan beteg pöcsök, mint te belerángassák a többieket a vesztükbe. – Na jó, én nagyon nem akartam látni, hogy egymásnak esnek. Egyáltalán ki a franc vagy te? Még sosem láttalak. – De Dominic nem hagyta abba. A hangja egyre erőteljesebb lett.
Nem értettem, mi ütött Louis-ba, de ahogy közelebb lépett, én is ösztönösen tettem felé egy lépést. Én bántottam őt… és most felelősséget éreztem azért, hogy megóvjam.
– Dominic, most mi a bajod? Itt pont az lenne a lényeg, hogy mindenki elmondja a véleményét, hogy lássuk milyen lehetőségeink vannak a Rend ellen. – Kicsit hátrébb is lökte Monstrot, ahogy kimondta ezeket a szavakat. – Akik nem a Roxfortban vannak, mint mi, még hatékonyabban is cselekedhetnének. Lehetne akár kétfronots akció is a dologból.
– Nekünk amúgy is edzenünk kéne… de akik már elvégezték az iskolát, ők erősebbek nálunk. – Mondtam, meglepően hangosan. Persze azonnal elpirultam, hogy ezt ennyi ember meghalotta. – Mármint ez is egy o… opció… – Tettem hozzá dadogva.

◊ Mevengers ◊
2002. szeptember 10.

◊ Louis, Seb, mindenki ◊
Haladjunk, teljen meg tudással a hal agyunk

zene ◊ Wild horses outfit ◊ simple

Borzasztóan kíváncsi voltam, mi lesz itt pontosan. A nyáron elhatároztam, hogy az idén a szokásosnál is keményebben fogok nem csak tanulni, hanem gyakorolni is. Persze közrejátszott döntésemben a Foltozott üstben történt dolog is, hiszen Sophie is pont ott volt, de a fő mozgató rugója talán nem is volt. Egyszerűen ég bennem a tudás vágy. Jó akarok lenni, jobb, mint eddig. Idén először nem cak én fogok korrepetálni, hanem azt akarom, valaki nekem segítsen, engem tanítson. A tanórákon kívl, plusszban. Persze, hogy kaptam az alkalmon, és eljöttem. Idefele végig izgultam az utat. Kik lesznek még itt, mit fogunk majd csinálni...Aztán ahogy megérkezem, látom Merelt, majd megérkezik Louis is a mardekáros barátaival, és Sebastian is. Mindkettőjüknek örülök. Louisnak csak oda integetek, mert bár nagyon kedvelem, azt hiszem a barátai kevésbé kedvelnek. Hiába, azt hiszem sosem leszek egy zöldek által kedvelt személy. Bár nem zavar, Louis a barátom és nekem ez elég. Seb idejön, és máris sokkal jobban érzem magam. Nem kell egyedül ácsorognom.
– Szia.Te mennyit tudsz erről a valamiről?
Hát, nem olyan sokat, a suliban mondjuk egész sokan sutyorogtak már róla. De ahogy elnézem, idősebbek is vannak. Valami Ázsiai pasas is itt van.m őt például nem ismerem.
- Hát..keveset. De valami önvédelmi önképző kör féleség. Mint anno Dumbledore serege. -
Súgom oda halkan Sebnek, és csak figyelem az eseményeket, amik egész hamar el is kezdődnek. Meref feláll egy kis asztalra, onnan beszél. Amire az az Ázsiai pasas rögtön válaszol is, azzal, hogy ő inkább támadna, mert a meglepetés ereje hasznunkra válhat. Hát nm tudom, én mondjuk még nem tökéletesítettem a néma varázslást sem, egyre többször sikerül, de sajnos nem mindig. Aztán Dominic hangot is ad egyet nem értésének.
– És azért, mert te egy izgága idióta vagy, mindenki szívja meg. Itt diákok vannak, akik nem olyan jó harcosok, mert még csak tanulják az önvédelmet. Itt a lényeg az összetartás lenne és az, hogy együtt óvjuk meg az ártatlanokat, nem az, hogy az olyan beteg pöcsök, mint te belerángassák a többieket a vesztükbe. Egyáltalán ki a franc vagy te? Még sosem láttalak.
Dominicot annyira nem ismerem, de most teljesen egyetértek vele. Aztán Louis is beleszól, én meg csak egyelőre figyelek.
Dominic, most mi a bajod? Itt pont az lenne a lényeg, hogy mindenki elmondja a véleményét, hogy lássuk milyen lehetőségeink vannak a Rend ellen. Roxfortban vannak, mint mi, még hatékonyabban is cselekedhetnének. Lehetne akár kétfronots akció is a dologból.
Hát, én mindenesetre örülnék, ha valaki, vagy valakik tanítanának minket. De nem vagyok gyáva, vagy ilyesmi, ha már kellő tudással rendelkezek, esetleg.
– Nekünk amúgy is edzenünk kéne… de akik már elvégezték az iskolát, ők erősebbek nálunk.  Mármint ez is egy o… opció…
Ezaz. Edzés. A jobbak, idősebbek, tapasztaltabbak segítsenek nekünk.
- Akkor segítsetek nekünk. Tanítsatok minket.-
Mondom az idősebb, ázsiai idegennek. Biztos jó harcos, elég magabiztosnak is tűnik, ki tudja, lehet még tanárnak is jó. Tanulni akarok. És gyakaroloni. Sokat.

[Mevengers]

Mevengers



2002. szeptember 10.

Az egészről Ellioton keresztül szereztem tudomást. Ő mesélt nekem erről a szerveződésről, és úgy gondoltam a búba süllyedésnél és a rágódásnál biztosan jobb, ha teszünk valamit. Nem mondanám, hogy teljesen képben voltam, mi is készül itt, nekem Elliot csak annyit mondott, hogy mikor legyek a Szellemszálláson. Elliot volt az én összekötőm.
Az egész napom ennek az eseménynek a fényében telt. Ezen gondolkodtam egész nap. Hogy lehet véget vetni ennek a Rend dolognak? Mit tudnánk tenni? Egyáltalán hányan leszünk?
Korábban még sosem jártam ezen a helyen - hiszen tiltott hely volt a Roxfortban, és azt híresztelték róla, hogy szellemek lakják. Aztán, hogy vérfarkasok odúja lett. Aztán meg, hogy Voldemort tanyázik itt. Szóval csupa olyan kellemes dologgal ijesztgettek minket, hogy egyáltalán nem is volt kedvem idejönni.
Most viszont itt voltam, és érdeklődve néztem körbe a helyiségben. Mert valójában egy helyiségből állt az egész épület. Romos volt, poros és koszos, de pont megfelelő egy ilyen gyülekezésnek. Mivel pont beestem az kezdésre, így csak odaintettem Elliotnak, aztán már a lányra is figyeltem, aki felvázolta, miért is vagyunk itt. Merel nem harcra buzdított minket, inkább csak egy összetartó csapatot akart létrehozni, akik tudják, hogy számíthatnak egymásra. Eddig tetszett a dolog, ebben benne voltam. Amit viszont utána Elliot mondott, az már nem tetszett annyira. Amit ő felvázolt, az nem kicsit volt aktívabb. Ő harcba hívott kiskorú varázslókat és boszorkányokat. Ez nagyon nem volt vicces. Közbe is szóltam:
-Elliot, nem uszíthatsz kiskorúakat harcra. Ezt felejtsd el. És egész egyszerűen nem rohanhatunk fejjel a falnak. Végig kell gondolnunk, tervet kell kieszelnünk. Ez nem működik csak úgy, hogy nekikrontunk. Ráadásul ahhoz kevesen is vagyunk. - néztem körbe, és próbáltam felmérni a létszámot.
Szerencsére többen egyetértettek velem, és felvetették az edzés lehetőségét. Tőlünk, felnőttektől várták ebben a segítséget, én pedig segítségkérően néztem Elliotra. Ugyanis, én nem voltam túl jó a harci varázslatokban - ezt láthatta is a találkozásunkkor. Inkább a védekezésben, és a gyógyításban jeleskedtem.
Láttam a srácok és a lányok arcán, hogy bennünk bíznak. Kihúztam magam, és végignéztem rajtuk.
-Én harcoltam a roxforti csatában, higgyétek el, annyira nem jó móka. Ehhez - akármennyire nem tetszik - profi segítség is kell. Anélkül nem menne. Én a harcban igazán minimálisan tudok segíteni, valószínűleg nem vagyok jobb párbajozó a legtöbbeteknél, viszont tervet kovácsolni, ötletelni tudok. Illetve gyorsan használható gyógyító varázslatokat is tudok mutatni nektek, illetve - ha kell - elég sok bájitalt is tudok keverni.
Vártam a válaszukat, hogy ezzel meg tudnak-e elégedni, vagy ez nem elég.
-Egyet bizton állíthatok: ez az egész küldetés nem veszélytelen. Olyan hatalmakkal akarunk ujjat húzni, akikről rettentő keveset tudunk. Gondoljátok végig, hogy mekkora áldozatot akartok vállalni azért, hogy eltüntessétek a Rendet a föld színéről.
Nem akartam elijeszteni őket, de azt sem akartam, hogy azt gondolják, hogy csak azért, mert szervezkedünk, ez könnyen fog menni. Mert ez egyáltalán nem volt igaz. Nem úgy működött, hogy fogjuk magunkat és megtámadjuk a Rendet, mert ezt így jónak gondoljuk.
Igen, pár éve még én is ezt hittem. Hogy csak azzal, hogy együtt harcolunk, és küzdünk, minden rendbe fog jönni. Aztán elkezdtük elveszíteni a barátainkat és ismerőseinket. Látni a sok-sok ismerő arcot a földön heverni. Talán ezért is kellett nekem az az egy év utazás a Roxfort után. Hogy tudjak felejteni...
Most pedig jó lett volna megoldani úgy, hogy ne kelljen felejteni. Hogy ezek a fiatal srácok és lányok épségben megússzák. Erre kellett törekednünk.

Már emelem a pálcámat a nyakamhoz egy "sonorus HÉLÓ!"ra, ahogy Monstró összeszólalkozik Elliottal a felvetés kapcsán, hogy harcolnunk kéne, de szerencsére mások is közbelépnek, nem harapódzik el a helyzet annyira, végül inkább csak kivárom.
Ahogy Soulier közéjük is áll, csak a megszakítás kedvéért is megszólítom Dominicot a kérdésére szóló válasszal, még ha szigorúan véve Elliot helyett is, már csak annak reményében is, hogy kizökkenti a vérgőzből annyira, hogy félbehagyja a támadóságát. Legalábbis elnapolja.
-Egy ismerősöm, akit meghívtam, mert tudom, hogy ő is egyetért az ügyünkkel.- A hangsúlyból és tekintetemből érezheti - ajánlott - hogy ezzel a kérdést lezártnak veszem. És folytatom is Elliot felé fordulva, bár többi hozzászólóknak is szól, ezt a témát ő nyitotta.
-Mint mondtam, ez nem egy haditanács. Nem is vagyunk elegen, elég felszerelten és felkészülten egy komoly offenzívára, ha az is lenne a cél. Viszont!- Nyomatékosítás gyanánt körülnézek mindenkin, mielőtt folytatom. -Nem tiltom senkinek, hogy harcoljon, ha ő azzal tud hozzájárulni az ügyhöz. Nem is nagyon tehetném, magamat is tekintetbe véve ezen a téren. De, ez mindenkinek a saját megfontolása. Aki harcos, úgyis fog harcolni. Annyit kértem, hogy ne ez legyen az elsődleges fókuszunk. Ha menet közben "hullik a férgese" is, nem az én szívem fog beleszakadni, viszont drága győzelem lenne, ha ez legalább annyi ártatlan áldozatba kerülne. És őket ismerve, részükről, százával kerülhet áldozatokba minden veszteségük. És akkor nem vagyunk túl sokkal előrébb, mint ha csak a Minisztériumra bízzuk a felszámolásukat.
Bates és Hepburn felé fordulok egy kapcsolódó, más témához, részben pontosan szemléltetve, miért nem hadsereget akarok toborozni. A hölgyemény felé is biccentek - tessék, Monstro, a "még sosem láttalak"od margójára - akit én sem ismerek névről, csak a Foltozott Üstből, ahol összeterelt a véletlen, és együtt evakuáltuk magunkat a káoszból. Neki is volt ide konstruktív hozzászólása
-És pontosan: nem mind vagyunk itt harcosok, nem mind azzal jöttünk, hogy felszámolni akarjuk ezeket a taHqeq-eket, nem mindünknek lenne ott a helye egy offenzívában. Viszont bármelyikünk, akaratunkon kívül is, ott lehet egy következő incidensben. De tudunk segíteni egymásnak felkészülni, felkészültnek lenni, ha baj történik körülöttünk, és talán, még másoknak is segíteni felkészültnek lenni. Ez lehet a legjobb fegyverünk ellenük: ha minnél többen, ideálisan mind, akiket áldozataiknak szánnának, tudjuk, hogyan vigyázzunk magunkra és társainkra hatásosan. Ha bármit tennének, ott és akkor tenni tudunk egyből bármi szándékuk meghiúsításáért. Kijuttatni mindenkit, aki kijutna. És igen, harcba szállni velük is, azok, akik magunktól harcba akarunk szállni velük, ott és akkor.
Tartok egy kis hatásszünetet, remélhetőleg arra, hogy legyen ideje ülepedni a szavaimnak, át tudják gondolni a hallottakat. Én közben készen vagyok mostmár tényleg közbelépni egyből, ha ehelyett megint összeszólalkoznának.
-Tudom, hogy van itt, aki harcolni akar kifejezetten. Én magam is, harcoltam már ellenük kifejezetten a harc szándékával, és ha úgy alakul, fogok is még, ismerve magamat- vallom be, a teljes transzparencia kedvéért. -Nem tartok vissza senkit, aki szintén, kifejezetten tényleg akar. De ne rángassunk bele senkit, aki nem érzi ezt magában, és tartsuk mindig szem előtt, hogy ne az szenvedje meg az árát, akit megvédeni akarnánk eleve. Azért vagyunk itt, mert a Minisztérium - valljuk be - balfasz az ügy kezelésében. Szóval legyünk jobbak. Legyünk azok, akiknek lenniük kéne, helyettük is. Mert nekünk, a népnek, szükségünk van valakire, aki betölti ezt a szerepet. Mert a káoszból már elég volt. Számtalan módon tudunk segíteni, segítsen mindenki úgy, ahogyan a legjobban tud.

//A késői befutás lehetőségét nyitva hagyom szerintem az említett szeptember 30-ig, innentől pedig folytathatjuk szerintem kötetlen sorrendben is, ahogy a szituáció adja//

Végre bosszú
2002.09.10.



To mindenki
captain Merels revenge

Utolsóként érkeztem a Szellemszállásra, mikor már minden roxfortos érkező feltűnés nélkül elhagyta az iskola terepét. Végülis többen is prefektusok közülünk, de azért maradtam én hátvédnek, mert... Mert én vagy kidumálom magam, vagy nem, de mivel nem tudom, mihez kezdjek a jövőmmel, az is lehet, hogy még az sem izgat, ha kikapok. De nem kaptam, mert a ma ügyeletes profok, meg a minisztériumi őrök se ügyesebbek, mint Friccs, úgyhogy baj és feltűnés nélkül megérkezem végül én is. Hogy ne zavarjak meg semmit, halkan lekucorodom valami félreeső, poros ülőalkalmatosságra, onnan pislogok az eseményekre, meg az egybegyűltekre.
Nem is kivételes már, hogy nincs kedvem idétlenkedni, nem csápolok oda se Elliotnak, se a prefektustársaknak - akikből meglepően sok van ezen az egyébként nagy eséllyel házirend-szegő eseményen. És nem is hívom fel magamra a figyelmet, aki észrevesz, annak egy nagyon halvány biccentéssel köszönök.  Hallgatom Merelt, és csak magamban jegyzem meg, hogy ha lány létére tele van a töke, akkor az igazából szerencse, mert hát ebben a helyzetben elkélnek a tökös lányok.
Pedig én majdnem hogy csak véletlenül betévedtem ide. Na jó, tudtam a dologról, de hogy miért is jöttem el… Elterelem a figyelmem? Luna talán nem örülne, ha tudná, hogy itt vagyok. Én meg annak nem örülök, hogy nincs itt - már persze nem a Szellemszálláson, hanem úgy a környéken, a Roxfortban. Nem tartom annyira biztonságosnak az új munkahelyét, de tény, talán még mindig nagyobb biztonságban van ott, mint a környékemen. Ha nem is csak a hiányát vagy az esetleges veszélyben levését akarnám elfelejteni egy kis időre, akkor ez a Merel által szervezett bosszúálló megmozdulás arra is pont alkalmas, hogy a saját, egyelőre megint vakvágányra futott bosszúhadjáratomról elterelje a gondolataimat. Vagy ha azt nem is, legalább úgy érzem, teszek valamit. Kevésbé személyes, de legalább sokkal közérdekűbb ügyben. Vajon Chris mennyire örülne, ha tudná, hogy a tőle meg a csajától szerzett kevés kis önvédelmi ismeretet ilyesmi helyzetben kamatoztatom?
Elliot felvetésére az embervadászattal elszántan bólogatok - aztán a mondandója további részére is bólogatok, bár azt már kevésbé lelkesen. Nem vagyunk képzettek… Hát én még biztos nem. De gyakorló annál inkább.
Amikor a mardekáros srác pattogni kezdett, keresztbe font karokkal dőltem hátra, nekivetve a hátam valami poros izének. Ez így izgalmas lesz, talán nem is kell messzire menni a balhéért.
Pedig én szívesen mennék messzire. Soulier ötlete nagyon tetszik, csak egy gondom van vele - én nem abban a frontban játszom, amelyikben szeretnék. Talán hiábavaló volt visszajönnöm a Roxfortba. A saját ügyemet kellett volna inkább hajtanom? Mostanra már biztos kihűlt a nyom, a gyilkos eltűnt, én pedig mindenféle tanórán bohóckodom. A Roxfort persze fontos, hogy tovább tudjak tanulni, hogy lehessen valami izgalmas szakmám, és jövőm… Egy normális világban, de nem ebben, ahol büntetlenül kiirthatnak családokat, és ahol állandó félelemben kell élnie az embereknek, miközben egyik terrorszervezet felbukkanását követi a másik.
A hollóhátas csajszival is nagyon egyet értettem. Az mindenkinek hasznos lenne, ha kicsit tréningezhetnénk is. Vagy legalább jobban megismernénk egymást. Serena felvetéséről eszembe jut valami, de előbb meghallgatom Merelt, hátha el bírja érni, hogy az Elliot meg a másik mardekáros gyerek között ne fajuljon tettlegességig a szóváltás - kicsit csodálkozom is, hogy így egymásnak ugrottak, mintha az elhangzott dolgok csak valami ürügy volnának, és más lenne itt az ellentét fő oka.
- Számtalan módon tudunk segíteni, segítsen mindenki úgy, ahogyan a legjobban tud.
- Egyet értek - helyeseltem csendesen, de határozottan, és kicsit kihúztam magam.
- Azt mondjuk nekünk is hasznos tudni, ki mihez ért. Szerintem itt máris kiderült néhány dolog, például hogy van, aki inkább harcos, van, aki be tud szerezni hasznos bájitalokat… Én… nem vagyok nagy harcos, viszont hozzá tudok férni pár… mugli lőfegyverhez… khm… Ebbe ne menjünk bele, de tudok szerezni, ha nagyon kell, és kicsit használni is tudom - túrtam csibészes zavaromban a hajamba, és próbáltam kerülni Elliot pillantását, mert ő nyilván kisakkozhatja, hogy Cartwright az a bizonyos forrásom. És nyilván a forrrásom nem tud róla, hogy ő a forrásom. De így jár, aki a páncélszekrény kulcsát nem rejti el eléggé... Nem is szólva a kis pisztolyról, amit titokban az orosz nőjétől kaptam...
- Szóval ez is van, meg lopakodni is egész jól tudok, gyorsan futok, tudok hoppanálni, és elvezetek nagyjából bármilyen járművet, a thesztrálfogattól a mugli autón át a hátaslóig bármit. Egy darabig dolgoztam is amolyan, a bagolynál megbízhatóbb üzenetközvetítőként. Szóval szívesen ruccanok ki néha a Roxfortból, üzeneteket közvetíteni vagy szerezni, és hallgatódzásban sem vagyok rossz… - somolyodtam el halványan. Ó, ha Cartwright tudná, mi mindent tudok még a fegyverei lelőhelyén kívül…
- Szerintem ez így elsőre amúgy majdnem a legfontosabb. Mielőtt kiismerjük az ellenséget, nem ártana a csapattársakat se egy kicsit.  Vagy legalább ne öljük meg egymást, ha már mind ugyanazért vagyunk itt - vigyorodom el, hátha a viccbe burkolás lehűti kicsit a kedélyeket. Végülis, az is a megismerés egy módja, ha kollektíve összeverekszünk… Rögtön kiderülnek a harci képességek és a mentalitások, az biztos.