plot twist

TEHERHAJÓ
ÚTBAN OROSZORSZÁGBÓL ANGLIÁBA



2002. április 10.

pl ●t twist


Alexej
2002. április 10.
Este

outfit

if karma doesn’t hit you,
i fucking will

Nem szabad gondolkodni. Nem szabad felfogni, hogy honnan ered az a kellemes illat… hogy egyszer az is eltűnik a párnáról. Nem szabad engedni a fájdalomnak. Nem szabad engedni. Nem szabad engedni, O’Mara. Nagyot nyelve bámultam le a konténer tetejéről a sötétbe. A mágiának egyetlen apró nyomát sem éreztem… pedig tudtam, hogy itt van az, amit keresek, amiért küldtek s amiért majd elég pénzt kapok, hogy életben maradjon.
Világ életemben azt gyakoroltam, hogyan ne engedjem a fájdalmat eluralkodni a testemen. Nagyot nyeltem, hogy leküzdjem magamban ezt is. Hiába feszült meg a kíntól az állkapcsom is, nem engedtem a könnyeknek. Nem engedtem egy halk nyögést sem felszabadulni belülről. Csak léteztem, mert léteznem kellett Noah-ért. Egyelőre ez éppen elég volt ahhoz, hogy ne vessem le magam egy magas épület tetejéről, vagy fojtsam magam vízbe, vágjam addig a csuklómat, míg van bennem vér. Mindent kibírtam, mert mindent ki kellett bírnom.
Elvállaltam a munkát, hogy ne kelljen gondolkodnom. Azt hittem, majd lefoglalja minden porcikámat, hogy már nem lesz többé nyoma a fájdalomnak… de volt. Nagyon is volt és még dolgoztam rajta, hogy abból erőt merítsek. Nem gondoltam a véres anyagra, a kutyák nyüszítésére, erőszakosan fordítottam a tudatomat a megbízásra. Ezen a hajón szállították ugyanis azt a bizonyos aranykancsót, ami a Mogul Birodalom idején, a 16. században készítettek Észak-Indiában. Hogy miképpen került Oroszországba, azt a megbízom sem tudta, de megvolt győződve, hogy a virágmintás varázstárgynak rendkívüli képességei voltak, sőt egyenesen azt feltételezte, hogy egy dzsinnt is belezártak, mint a mesékben. Ha ez igaz lett volna, érzékeim egyetlen pillanat alatt kapcsolódtak volna a hajón uralkodó mágiára… csakhogy én nem éreztem semmit… semmit, csak a keserűségem és a tengeribetegség okozta émelygést, amit leginkább szédelgés és hányinger jellemzett.
Ezekkel az érzésekkel másztam le a konténerekről, hogy inkább odalent nézzek körbe. Az aligha érdekelt, hogy belebotlok valakibe. Akár engem is matróznak nézhettek – vagy hogyan hívják azokat a pasasokat, akik az ilyen hajókon dolgoznak. Hümmögve gondolkodtam el a dolgon, ahogy nagy nehezen lemásztam… még azt is engedtem, hogy a lábamba fájdalom nyilalljon. Nem gondolkodtam, nem akartam óvatos lenni. Ezek már nem azok az idők voltam.
Halk léptekkel közlekedtem, várva, hogy végre rám talál a mágia… de nem. Csak a sejtelmes köd volt az egyetlen, ami valamiféle mágikus jelenést kölcsönzött a hajónak. Egyéb nem akadt itt. Persze az sem volt kizárt, hogy egy egyszerű műtárgy volt, aminek valaki túl nagy jelentőséget tulajdonított. Ilyennel is volt már dolgom… de most nagyon nem szerettem volna egyegész hajót átkutatni, még ha időm éppen volt is rá bőven. Inkább vágytam volna haza a lángnyelves üveg mellé…
Megráztam a fejemet.
Koncentrálj, O’Mara, Merlinszerelmére! A hang felhördült bennem, én pedig, ismét lenyelve a keserűséget, elindultam arra, ahonnan erősebben hallatszott a mozgó hajó oldalának csapódó, enyhe hullámok zaja. A ködben nem láttam merre van a korlát vagy bármi más, így óvatosan mozogtam. Így léptem ki hát a konténerek árnyékából... ujjaim rákulcsoltak a korlát fémes felületére, így álltam meg, azon mantrázva, hogy vajon a tengerbe hányjak-e vagy a saját cipőmre.

Április 10.

    

 feel no pain

Halványzöld fény villant, majd tompa puffanás, s egy rövid csöndet követően halk loccsanás következett. A csapzott patkány immár élettelen testét kíméletlenül nyelte el a jeges vizű, sós tenger fekete kavargása, én pedig egykedvűen süllyesztettem vissza a pálcám a ruhám ujjába, majd elhúzódtam a korláttól, és hátamat a hajókabin rozsdás, málladozó festésű fémfalának döntöttem.
Minden patkánynak, ami keresztezi az utamat, ezt a sorsot szánom. Felhajtottam rövid, fekete kabátom gallérját, homlokomba húztam a kapucnit, úgy kémleltem tovább a láthatárt. Unalmas, egyhangú, sötéten hullámzó víztömeg vette körül a hajót, én pedig vágyakozva elképzeltem, hogy a hullámok valaki más holttestét is magukba zárják. Valakiét, aki rabul ejtette az egyetlen, számomra fontos emberi lényt. Valakiét, aki otrombán és pökhendi módon az utamba állt. Valakiét, akit sokkal nehezebb becserkészni, mint egy hajópatkányt, és sokkal fájdalmasabb halált is fog halni. De előbb elveszem mindenét. A közelébe férkőzök, és egyesével fosztom meg mindenétől és mindenkiétől, akit szeret.
A hideg, sápadt viharlámpák imbolyogva világították meg a hajót körülöttünk, a távolabbiaknak vékony, csillogó udvart festett a tenger felett ülő finom, sűrűsödő vízpára. Összefontam magam előtt a karjaimat, és sötéten, egykedvűen tanulmányoztam a rakteret. A fedélzet most kész útvesztő volt a rozsdás, vacak konténerekből épített szűk sikátorokkal. Vörös farkasos emblémás konténerekkel... Benne a minőségi, orosz csempészáru, átlátszó, lassan ölő méreg; ártalmatlanabbnak hangzó nevén egyszerűen csak vodka. Orosz jelentése vizecske. Majdnem ugyanaz, mint ami körülvesz most minket. Áttetsző, üres, halálos mindkettő. És most ezek alkották a labirintusom falát, amiben a kis kísérleti egérkém kereste a kihelyezett, csábító csalétket.
Végre kiszúrtam, merre szaglászik. Inkább csak hallottam a hullámok morajába vegyülő tompa puffanást, ahogy valaki földet ér a konténerek közti járáson. Karcsú, feketébe burkolt alakját elhomályosította a köd ugyan, de felette hívogatón billegett egy apró éjjeli fény. Nem körülményeskedtem, egyszerűen odahoppanáltam mellé. Gondolom a halk pukkanás felhívta rám a figyelmét, így aztán nem is erőlködtem, keresztbe font karokkal sétáltam elő a közeli konténerek közül.
- Segíthetek, szépfiú? - kérdeztem köszönésképp, és szánt szándékkal azt a megszólítást használtam, amit krábban is, az oroszországi kis kirándulásunk során. Talán nem felejtett még el… És hogy biztosan eszébe jussak, még közelebb is sétáltam.
- Mi járatban erre? Egy kis tengeri turizmus talán? - érdeklődtem tovább, finom gúnnyal, mintha egyszerűen potyautast akarnék szívatni, pedig pontosan tudom, hogy a megbízása miatt van itt. Amit persze úgy teszek, mintha nem tőlem kapott volna. Hiszen én csak a család értékes szállítmányára felügyelek itt...

pl ●t twist


Alexej
2002. április 10.
Este

outfit

if karma doesn’t hit you,
i fucking will

A tenger lágy hullámainak zaja megtöltötte a fülemet. Ilyen hangok töltötték meg az éjszaka csendjét annak idején Tengerszemben is… furcsa volt, hogy mennyire tudott hiányozni az egész házasság. Nem is maga Nat Forest, mert minden, ami vele volt az utolsó egy évben csak egy kapkodás volt, hogy egybe tartsuk az életünket. Egyszerűen csak volt egyfajta biztonságérzet, ami hiányzott. Olyan még egy nem lesz, akármennyire szerettem családban létezni, a gyerekeinkkel játszani… és gondoskodni róluk. Mindez már a múlté volt.
Megkapaszkodtam a korlátba, lenéztem a sötétben a vízre. Túl nagy volt a köd ahhoz, hogy láthassak bármit is a hullámzásából, mégis lepillantottam. Engedtem, hogy a szédelgős émelygés magával ragadjon… szinte olyan hatást keltett, mintha vonni akarna maga felé mind jobban és jobban. Nyeltem egyet, mintha vissza kéne tartonom a kitörni készülő hányást, ami egyre erőteljesebben dolgozott a gyomromban. Nem volt itt semmi. Se varázstárgy, se érték, csak én, az émelygés, a hajó és a tenger… a rosszullétnek köszönhetően pedig még hoppanálni sem tudtam.
Halk pukkanás jelezte, hogy valaki a közelemben hoppanált. Nem fordultam a zaj irányába, csak azon mantráztam magamban, miképpen tartsam vissza a feltörni készülő gyomortartalmamat. Stílusos lenne a tengerbe hányni, O’Mara… rendkívül stílusos… – motyogta a hang, ahogy tovább bámultam lefelé. S mennyivel könnyebb lett volna fejjel belezuhanni, magam mögött hagyva ezt az egész szánalmas életet. Mégsem engedtem a csábításnak… úgy fordultam, hogy a korlátnak támaszkodva is láthassam azt, aki előlép a konténerek sokasága közül.
– Segíthetek, szépfiú?
Ismerős mozdulatok voltak, ismerős illatok… s ismerős, oroszos akcentus, amikor megszólalt. A becenév sem volt ismeretlen egészen. Nem sokan szólítottak így. Inkább voltam cica, nyuszi, Királylány, hercegnő és minden egyéb túlzottan is cuki jelző.
– Nocsak… Alexej – közöltem, ezúttal kerülve a „Lexi” becenevet. Végre a kapucni és a fekete kabát alatt megismertem azt a furcsán csillogó, sötét szempárt. Már több, mint egy éve nem találkoztunk. Olyan volt, mintha csak egy látomás lenne ott a ködben. Ezúttal nem voltam olyan humoros, kekeckedő hangulatban, mint akkor. – Meg sem ismertelek a bundakabát nélkül. – Tettem hozzá, de ahelyett, hogy elhúztam volna a számat egy gúnyos vigyorra, egy öklendezésre futotta mindössze. Szuper, O’Mara, hányd le a viszontlátás kedvéért.
– Mi járatban erre? Egy kis tengeri turizmus talán? – kérdezte aztán, éreztem az enyhe gúnyt is a hangjába. Ezért hát teljes testtel fordultam felé, állva a pillantását. Talán ő csalt ide… ki tudja. Egyelőre nem kezdtem el ezen agyalni. Rengeteg variáció létezett arra, hogy miért pont erre a hajóra küldtek.
Nem szabad hánynod! – erőlködött közben bennem a hang. A gyomrom iszonyatosan fájt a benne uralkodó kavargástól. Mégis kihúztam magam, áttúrtam a fekete tincseket az ujjaimmal, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
– Nem, csak… ble… – A testem előre görnyedt és kiszakadt belőlem a hányás egyetlen sugárként, egyenesen rá Lexire, meg a szépséges kis ruhájára. Hangosan kapkodtam még egy percig a levegőt, a gyomrom határozottan megkönnyebbült, de a szédülés nem javult sokat. – Bocsánat, nem akartam a csinos kis ruhádat összekenni. – Tettem hozzá és nagy nehezen kiegyenesedtem végre. Gyűlöltem a hosszas hajóutakat, annak idején Soren mellett is állandóan hánytam vagy ájuldoztam, kishíján beleszédülve a hullámokba a korlát mellett állva.
– Talán ez a te hajód?– Nyúltam a zsebembe, hogy kivegyem a laposüveget. Egy korty lángnyelv elég is volt, hogy felmelegítsen és kifertőtlenítse a számat a benne uralkodó hányás ízétől. Csak közben mértem végig Alexejt, még mindig erős és férfias volt… olyan farkasos.   

Április 10.


 




 feel no pain

– Nocsak… Alexej - mondja, és valamiféle elégedettséget érzek, mikor a felismerést is látom az arcán. Alapvetően nem szoktam örülni, ha ráébred bárki, hogy ki vagyok, mert az én szakmámban a hírnév nem számít dicsőségnek, és jobb, ha minél kevesebben tudnak névről, de vannak egyedi kivételek. Fontos, lényeges, értékes kivételek.

– Meg sem ismertelek a bundakabát nélkül - jegyzi meg, én pedig halvány, sejtelmes mosollyal válaszolok.

- Ó, dehogynem - ellenkezem, és keresztbe font karokkal dőlök neki a hajó korlátjának, úgy figyelem, ahogy gyanúsan krákog, meg öklendezik. Elég egyértelmű jele a tengeri betegségnek, nem beszélve a sápadtságról. De hát felnőtt ember, nyilván nem fog...

– Nem, csak… ble…

… A nyakamba hányni. Pedig majdnem mégis. Arcomra fagy a kifejezéstelen mosoly, úgy húzódom arrébb, de mégis eltalál egy kissé.

- Bocsánat, nem akartam a csinos kis ruhádat összekenni.

Kitágul a pupilám, fekete lesz a szemem nagyja. Kevesebbért is öltek már embert, de erőnek erejével megemberelem magam. Szükségem van rá. Éppen miatta vagyok itt, ha nem is ez a hivatalos sztori. Eléggé keresztülhúzná a Falka, és az én terveimet is, ha például véletlenül arcon találná egy adava, vagy egyszerűen csak egy eltévedt ököl, hogy aztán átzuhanjon a korláton a gyomortartalma egy részét követve a hullámsírba.

De elengedem ezeket az egyébként megnyugvást jelentő gondolatokat egy mély, halk morgással, és egy pálcamozdulattal eltüntetem a mocskot az öltözékemről. Sőt, az övéről is, mert óhatatlanul rá is került. Ezek után viszont a mágikus fegyvert most nem süllyesztem vissza a kabátujjba, úgy fonom újra keresztbe a karjaim a mellkasom előtt, hogy az lazán a kezemben marad

- Tudtam én, hogy segítségre szorulsz - csóválom meg a fejem ennek a kis közjátéknak a lezárásaként, és újra kényelembe helyezem magam, de most lőtávolon kívül, inkább a legközelebbi konténert támasztva.

– Talán ez a te hajód? - kérdi, miközben előkerül a laposüvege, talán hogy újratöltse a fegyvertárát.

- A vállalaté - kongatom meg a mögöttem lévő rozsdás fémburkolatot, melyen azért még jól látszik a vörös farkasfejet mintázó, hámló festés, meg a cirill betűk.

- Én ügyelek a rakományra. Nehogy valaki megdézsmálja, vagy valami baj érje - teszek úgy, mint aki gúnyolódva  gyanakodik. Aztán mintegy mellesleg kiegészítem:

-  De csak a miénkre kell figyelnem. Arrafelé  vannak egyéb kincseket rejtő konténerek is  - bökök fejemmel a hajó túlsó, hátsó fertálya felé.

pl ●t twist


Alexej
2002. április 10.
Este

outfit

if karma doesn’t hit you,
i fucking will

Ismerős volt az illat, kétségtelen, ám az émelygés és a tenger hideg, sós aromája egész egyszerűen mindezt képlékennyé, sőt már-már azonosíthatatlanná tette. Alexejt inkább a testalkata, a mozdulatai s a sötétben csillanó tekintete árulta el. Egy év távlatából persze már az önmagában is csoda volt, hogy eszembe jutott a neve, pláne, hogy mindössze egyetlen kalandot tudtunk magunk mögött igazán. Csak nem mély nyomot hagyott benned, Elliot? – gúnyolt a hang, ám minden reakciómat elnyomta a pillanatnyi öklendezés. Nem voltam hajókhoz szokva. Annyira nem, hogy minden porcikám megremegett a rosszulléttől.
- Ó, dehogynem – érkezett a válasz egyszerűen. Magabiztossága volt, szóval ideje volt emlékeztetnem rá, hogy a fontossági sorrendben bizony közel sincs annyira elől, mint hiszi, habár tény, ami tény akkor is flörtöltem vele kicsit... ócska bosszú volt a tönkrement házasságom keserű margójára.
Mielőtt bármit is mondhattam volna a hányinger undorító savas habként távozott, egyenesen rá Alexej kabátjára, kicsit rá a cipőmre, a hajópadlóra. Éreztem ahogy a nyomás eltűnt, helyét kavargó űr töltötte meg. Vártam, hogy majd kiborul... s mintha be is állt volna a feszültség, mégis egy pillanattal később pálca került elő, tisztításra. Eltűnt rólam, róla a hányás nyoma s hamarosan a jellegzetes szag is eltűnt a levegőből.
- Tudtam én, hogy segítségre szorulsz – Távolodott el, ezúttal egy konténernek támaszkodva. Közben már a kezemben volt a laposüveg, hogy kipattintva a kupakot nagy kortyot vegyek magamhoz belőle. Talán éppen ennek köszönhetően nem válaszoltam gúnyosan a felvetésre.
- Ha tudnád, hogy mennyire, Alexej, ha tudnád mennyire... bár annak nem sok köze van az itt tartózkodásomhoz. - A hangomon talán hallatszott, hogy az elmúlt napokban nem aludtam jól. A fáradtságom rányomot egyfajta bélyeget a mozgásomra. Lassú voltam, vontatott, közel sem Elliot O’Marás. Az orosz kutyus leginkább a talpraesettségemre, a mágiával való kapcsolatomra emlékeztethetett. Csakhogy a testem egy ronccsá vált azóta, amin ezer meg ezer dolog hagyott nyomot és most kellett lenyomot a negatív erőket, amik megint felbukkantak halál, eltűnés, testi vágyak formájában.
- A vállalaté – kopogtatta meg a rozsdás konténertestet. Ha a látásom nem kezdett volna komolyan romlani, hát biztosan kiszúrom a cirillbetűk mellé társuló farkas motívumot. - Én ügyelek a rakományra. Nehogy valaki megdézsmálja, vagy valami baj érje. – A gyanakvó megjegyzésre rákacsintottam, majd elvigyorodtam. Így emeltem meg a laposüveget és húztam le még egy kortyot.
-  De csak a miénkre kell figyelnem. Arrafelé  vannak egyéb kincseket rejtő konténerek is – Fejével hátra felé bökött. Engem a szóhasználat fogott meg... mintha pontosan tudná, miért vagyok itt. Hát mondhatni oka is lett volna rá. Tudta jól, mivel foglalkozom. Mégis gyanakodtam.
- Milyen érdekes szó. Kincsek. – Ismételtem meg, majd hümmögve nyújtottam felé a laposüveget. – Egy kortyot a régi idők emlékére? – Kérdeztem.
Ha átvette, ha nem, arra felé pillantottam, amerre a fejével bökött. Még mindig nem éreztem semmit onnan érkezi. Talán csak az érzékeim kavarodtak meg, ahogy a hajó ingása megkavarta a testem vagy éppen a fájdalmasan megtört szív okozta mindezt. Az élet megváltozott, akárcsak én. Visszahúztam magamhoz a laposüveget, hogy nagyot kortyoljak belőle megint aztán elindultam.
Két lépés után fordultam csak meg és pillantottam Lexire: - Nos, kutyuskám, megmutatod hol vannak ezek a konténerej?

Április 10.


 




 feel no pain

- Ha tudnád, hogy mennyire, Alexej, ha tudnád mennyire... bár annak nem sok köze van az itt tartózkodásomhoz.

- Na mesélj… Talán segíthetek - tárom szét a kezemet ártatlanul, de az arcomra az is rá van írva, hogy cseppet sem vagyok ártatlan. És amennyiben lehet adni a forrásaim szavára, van fogalmam arról, mennyire szüksége lehet valakire… Nos, cseppet sem olyan valakire, mint én, de a cél kedvéért elkezdek majd hasonlítani rá. Józan ember persze nem kezdene velem, de itt szerencsémre nem igazán olyanról van szó.

- Roppantul érdekel, minek van köze az itt tartózkodásodhoz - folytatom eltúlzott együttérzéssel, gúnyosan, már majdnem gügyögve érdeklődve, mintha egy gyereket faggatnék. Furcsa ambivalencia ez, hiszen kortalan az arc, akit meg kéne fűznöm. Lehetne akár gyerek is. Lehetne akár felnőtt.  A sima, makulátlan pofikája jobb álca, mint bármilyen mágikus ügyeskedés. Kár, hogy most nem az a tűz égett a fiatalos szempárban, ami korábban, és ami a bundakabáttal csapatmunkában nagyjából megmentette a seggét a befagyástól kint a sztyeppe nem épp vendégszerető időjárásában.

- Milyen érdekes szó. Kincsek. – mondja,és megmosolygom, hogy bár most nincs jó passzban, ez a szó nem tudja elhagyni a száját legalább egy kis rajongás árnyéka nélkül.

– Egy kortyot a régi idők emlékére?

- A régi idők szarok. Az már a múlt. A jövőre szívesebben iszom… - makacskodom kihívó vigyorral, aztán a kifejezésnémileg enyhül az arcomon, mikor szembe találkozom a laposüveg szájával, ami az imént még valahol máshol járt. Illene összebarátkoznom a gondolattal, de akkor sem fogok valaki után inni, aki az imént hányt.

- … De inkább a saját innivalómból - zárom be a mondatot, és a zsebemből előkapom az orosz népi motívumokkal díszített, apró ezüst kulacsot. Míg lepattintom a kupakot, ő nekiindul, és bár nem mutatja, hogy különösebben lelkes lenne, azért mégis elindul a megfelelő irányba, én pedig somolyogva követem, és menet közben kortyolok.

- Nos, kutyuskám, megmutatod hol vannak ezek a konténerek?

A választ megelőzően aprót mordulok, enyhe farkasos felhanggal, köszönhetően a vonyító vodkából fogyasztott óvatos kortynak.

- Na gyere - vigyorgom, és lazán átkarolom a másik csontos vállát, meg is lapogatom a lapockáját a túloldalt. Úgy tűnhet, mint ha ez csak egy tolakodóan baráti gesztus volna a megtámogatására, pedig csak szeretném magán mellett tudni, így kisebb eséllyel okádja rám az imént elfogyasztott lángnyelvet.

Nem is megyünk messze, keresztül kell sétálnunk csak a fedélzet középvonalán, hogy a farkasos konténerek helyett színesebb, változatosabb környezetbe érjünk. Kisebb-nagyobb tároló dobozok vannak itt, némelyik ember magas vagy szobányi , de vannak kisebbek is. Az oldalán mindnek címzés. Tekintetem futólag téved a múzeum cirill betűkkel irt nevére, valahol a magasban, egy fehérre mázolt jókora  konténer oldalán. Persze szóvá nem teszem,egykedvűen fordulok körbe a vendégemmel, persze csak lassan, nehogy rosszul legyen megint. Nem vagyok takarítónő, hogy folyton utána suvickoljak.

- Nos, milyen kincsre vadászunk?

pl ●t twist


Alexej
2002. április 10.
Este

outfit

if karma doesn’t hit you,
i fucking will

Az a hűvös levegő egészen magamhoz térített, hiába maradt meg az émelygés, a megszokott nyomottságom kicsit szertefoszlott. Talán jót tett, hogy kimozdultam és nem odahaza elmélkedtem azon, mit vétettem. Értelmetlen gondolatmenet lett volna, annyiszor csúszott már ki a kezeim közül minden, mégha nem is ilyen erőszakos módon. De már ezt is lenyeltem, nem undorodtam annyira az élettől. Nem. Pedig kellett volna... mégis valahogy elfogadtam. Csupán az addig ismeretlen gyász maradt. Egy olyan gyász, aminek egész egyszerűen nem volt párja korábban az életemben. Anyám elvesztése is más volt.
- Na mesélj… Talán segíthetek – tárta szét a karját. A mozdulatról az arcára vándorolt a tekintetem. Hihetetlen volt, hogy ezt mondta... bár nyilvánvalóan fogalma sem volt arról, mire vállalkozik igazán. Nem terveztem persze megosztani, hogy az egyetlen ember, aki Forest óta azt ígérte, hogy örökre együtt lehetünk, minden bizonnyal meghalt s nem maradt más belőle, mint egy véres, kék kabát.
- Hidd el, Alexej, nem érdekel a magánéletem elbaszott volta. – Suttogtam magam elé. Nem voltam még kész, hogy bárkinek is ilyesmiről meséljek. Nem tudtam kimondani egész egyszerűen, hogy talán meghalt... nem akartam egész egyszerűen.
- Roppantul érdekel, minek van köze az itt tartózkodásodhoz – érkezett a folytatás. Ez pedig lehetőséget adott a téma tovább terelésére. Lepillantottam a karikagyűrűre, aztán megráztam a fejem és egész egyszerűen úgy tettem, mintha ott sem lenne. Elhúztam a számat, visszanyelve a gombócot. Ezután túrtam csak át a sötét tincseimet, hátha a mozdulattól kicsit magamhoz térek ebből a furcsa pillanatból is.
- Csak unatkoztam... És eljöttem körbenézni - rántottam meg a vállamat és végig futtattam mandulavágású, szinte feketén csillanó szemeimet Lexi teljes testhosszán. Még mindig ugyanazt az erős, magas alakot láttam, akit több, mint egy évvel korábban... csak én változtatam, ő viszont semmit. Most nem voltam elég lelkes, elég érdeklődő, talán ezért nem találtam a mágiát, amit nagyon is meg kellett volna. Talán azért is nyújtottam felé a lángnyelvet, hogy kicsit javítsam ezt a szörnyű, megtört képet.
- A régi idők szarok. Az már a múlt. A jövőre szívesebben iszom… - Érdekezet a válasz és az a vigyor. Még én is halovány mosolyra húztam az el az ajkaimat. Milyen igazad van, Lexi... milyen mocskosul igazad... - futott át a gondolata az agyamon. - … De inkább a saját innivalómból. - Beletúrt a zsebébe, hogy egy mintás, ezüstös színben pompázó kulacsot rángasson elő. Tudtam én, hogy minek szólt, hiszen most hánytam el magam... bár a számból már régen távozott a kesernyés íz. Így mikor elindultam előre és a zsebembe csúsztattam a lapos üveget, előzútam a pálcámat és egy gyors fogmosásvarázslattal megtisztítottam magamat.
Ahogy hátrapillantottam, érezhette is az erőteljes, mentolos illatot. A kacsintásomban pedig, mintha egy fokkal játékosabb, frissebb volt... igen. Mintha ez a kis mozdulat hirtelen helyrebillentette volna bennem a dolgokat. Megpróbáltam a helyzetre koncentrálni.
Az apró kis mordulásra elhúztam ismét a számat. Most már inkább tűnt a szokásos, egoista vigyornak az egész. Szerettem emögé bújni, olyan volt, mint egy álarc, amiben megtörhetetlennek tűnök. Visszafordultam hát előre és léptem tovább lassabban, bevárva, hogy mellém érjen.
- Na gyere - karolt át és érintette meg a hátam. Érezhette még a ruhák alatt is, hogy milyen csont és bőr vagyok. Ennem kéne. Vissza kellene szereznem az erőmet. Csakhogy túl gyenge és fáradt voltam ahhoz, hogy a konyháig elvonszoljam magam.
- Jaj, ne kényeztess el, még a végén fontosnak érzem magam - jegyeztem meg, kicsit meglepett ,hogy egyáltalán hozzám ért. Azonban most jól esett a kellemes kis irányítás, amivel a megfelelő konténerek felé vezetett. - Minden tolvajt ilyen gyengéden segítesz keresztül a hajón? - kérdeztem. Közben figyetlem merre vagyunk. A farkasmintás konténerek mellett elhaladva, egy egészen közeli részen különböző forma tárolók közé érkeztünk. Igen. Ezen a helyen valóban nagyobb esélye volt, hogy elő kerüljön az a bizonyos kancsó... vagy kanna... vagy micsoda. Mégsem éreztem rá a hely mágiájára... talán nem is volt semmi itt. Csak egy tévedés volt vagy egy csapda, amiről meglehet még Alexej sem tudott.
Eddigre kicsit megnyugodott a gyomrom. Talán elterelte a figyelmemet a látvány... vagy a társaság. Még nem voltam benne egészen biztos. Mindenesetre mély levegőt vettem a fagyós-sós aromából. Ez tökéletesen elég volt ahhoz, hogy ne hányjam el magam.
- Nos, milyen kincsre vadászunk? - kérdezte.
- Hm. Ez most egy csapda... ?- kérdeztem és megnyaltam a számat, ahogy elhúzódtam és felé pillantottam megint. Csak egy pillanatig figyeltem, aztán a tárolókra bámultam. A tenyeremet az egyik nagyobb, talán kisebb szobányi példányra fektettem,végig húztam rajta az ujjaimat. - Egy kancsót. Észak-Indiai. - Tettem hozzá. - De gyanítom rossz hajón vagyok, mert mágiának semmi jelét nem érzem... - Tettem hozzá és éreztem, ahogy a tenyerem alatt mozdul a felület. Az ajtó, ami a belsejébe vezetett feltárult.
Éppen csak belestem, sejtve, hogy nem ott van, amit keresek. Csakhogy a kíváncsiság nagyúr. Nem voltam hajlandó tovább állni, míg meg nem néztem magamnak a tartalmát. Valami aranycucc volt, talán valami perverz szexágy... de nem tudtam kivenni a sötétben tökéletesen, a pálcámat meg már korábban elpakoltam.
- Mi a franc...? Valami szexmániás állat ágya ez... - állapítottam meg, ahol kiszúrtam valami bilincsfélét is a kereten. Mindenesetre annyira jó kedvre derítettem, hogy elröhögtem magamat. - Ó, ha tudtam volna, hogy ilyen kincsek akadnak itt, nem is morogtam volna a hajózás miatt... - Tettem hozzá és Lexire pillantottam, ám a hajó éppen ekkor ránthatott egyet, mert megbillentem és szó szerint beestem a konténer belsejébe. - A faszom...

Április 10.

 


 feel no pain

Bólogattam szemtelenül, és a vállamat is megemeltem finoman. Igen, talán nem érdekel. Mindketten tudjuk.  Nem töltök felesleges időt vele,mert előre szeretek menni, nem hátra. A múlt kegyetlen társ,  mert nem lehet megváltoztatni. Ha hagyom, képes kísérteni például azzal, hogy eladott a saját családom, hogy megfertőztek, hogy ölnöm kellett és még annál is rosszabb dolgokat tenni… De ezek haszontalan dolgok volnának. A múlt szemét rohadék, de egy dologra jó - tanulni belőle. És én szeretem kihasználni a lehetőségeket, hogy előny legyen belőlük, ne hátrány.
- Csak unatkoztam... És eljöttem körbenézni - mondja, én meg nagy egyetértéssel bólogatok. Már nem a szavaira, hanem arra, hogy mindketten tudjuk, nem mond igazat.
- Persze, érthető. Ez egy izgalmas hely, pont érdemes körbenézni unaloműzésképp - tettem rá egy lapáttal, és fejemmel az unalmasan, ritmusosan hullámzó tenger, meg a távolabbi, átláthatatlanul szürke köd felé bökök gúnyosan.  Ami egyébként az egyhangúságával  egész jó hátteret nyújt ahhoz, hogy feldobjuk mi magunk.
- Jaj, ne kényeztess el, még a végén fontosnak érzem magam - visszakozik átlátszóan, én pedig kedélyesen meglapogatom a csontos vállat.
- És az miért volna akkora baj? - kérdezem kicsit piszkálódva, mert amint látom, az a tűz, ami a dacból ered, kezdi egészen felmelegíteni az amúgy dermedt, hűvös állapotot.
- Minden tolvajt ilyen gyengéden segítesz keresztül a hajón?
- Csak azt, amelyik meggyőzhető róla , hogy ne az én gondjaimra bízott szállítmányból lopjon. Ma valahogy nincs kedvem a gyilkossághoz - sóhajtom úgy, mint aki viccel. És tényleg, nevetséges is, mert nem kedv kérdése.
- Hm. Ez most egy csapda... ? - szúrja közbe a kérdést, én pedig értetlenül felvonom a szemöldököm.
- Miből gondolod? Mert rájöttem, hogy ha nem az újfajta vonyító vodkánkat akarod előkóstolni, akkor a magadfajta kincsvadász nyilván keres valami csecsebecsét a hajón? Fáj, hogy így alábecsülsz... - tárom szét a kezeim sóhajtva, ő pedig eldöntheti, hogy ártatlan vagyok-e, vagy annak tűnök. Mondjuk fájó, de magamnak be kell vallanom, hogy még tökéletes alakítás mellett is tudható rólam, hogy inkább az utóbbi.
- Látom a szép szemedben, hogy lopni jöttél - suttogom elhalkulón, szánt szándékkal kihívón és közelebb lépek, hogy jobban szemügyre vegyem azt az említett, homályos tükrét az emberi léleknek. Tompasága szomorú valahol, de a mattosan áttetsző lencse alatt azért ott parázslik valahol a korábbi tűz maradványa még.
- Egy kancsót. Észak-Indiai. De gyanítom rossz hajón vagyok, mert mágiának semmi jelét nem érzem…
- Igen, a roppant  hasznos kis képességed… Részemről nem értek az ilyesmihez  - nézek körül én is, de egyébként teljesen feleslegesen, hiszen hozzám nem beszélnek úgy elrejtett kincsek, mint hozzá; se mágikusak, se köznapik. Nem, engem a kincset érő  emberek vonzanak.
Kezdetben egykedvűen nézem, ahogy ténykedik, de lassan halvány félmosolyt csalt az arcomra. Még csak abban sem bízik, hogy a megfelelő helyen van, ráadásul csapdát gyanít (és majdnem igaza is van, csak éppen ő nem célpont, hanem a csapda fő része lesz majd), mégis feltárul kalandozó tenyere alatt a tároló mélye,  és már benn is van, elmélyedt tekintettel, az orra után.
- Hát nem bűbájos...? - sóhajtom, s ráérősen  odasétálok én is a tátongó bejárathoz. Úgy érzem, minden lépés közelebb visz annak a pöffeszkedő, sárkánytrágya Cartwrightnak a torkához.
- Mi a franc...? Valami szexmániás állat ágya ez... Ó, ha tudtam volna, hogy ilyen kincsek akadnak itt, nem is morogtam volna a hajózás miatt...
Ahogy találkozik a tekintetünk, én csak az ő hirtelen lelkesedésén somolygom finoman, rám maga a műtárgy nem gyakorol akkora hatást.
Nem így a hajó kilengése. Persze tulajdoníthatnám az egyensúlyvesztését az alkoholnak, de azért én is megtámaszkodom elegánsan az ajtófélfán, onnan nézem, ahogy Elliot mint egy kevésbé kecses egyiptomi ágyas, elterül a furcsa bútordarabon, ami a jelek szerint egyébként minden másra való, csak alvásra nem.
- A faszom…
Újabb löket érkezik, és bár stabilan maradhatnék, egy hirtelen ötlettől vezérelve nem tiltakozok minden erőmmel az erőhatások ellen, utánaborulok a másiknak, két tenyeremmel a vállai két oldalán találva támasztékot, hogy azért ne nehezedjek rá teljesen. Amilyen csont és bőr, kellemetlen találkozás lenne, még akkor is, ha erős anyagból van, és nem törném össze. Így viszont kissé gunyoros képpel magasodom fölötte
- Most már én sejtek csapdát… - dobom vissza a korábbi gyanúsítást kajánul, és ismerkedem kicsit a vonásaival közelebbről is Nem tette titokká a múltkor, hogy milyen út vezet hozzá, ez is egy alkalom, hogy barátkozzak a gondolattal. A cél szentesíti az eszközt, és semmilyentől nem riadok vissza, ha a cél Anna meg az a másik.
- Munkaidőben pihengetünk? - kérdezem közelről, az orrunk kis híján összeér. - Egy profihoz ez nem méltó. Gyerünk, Csipkerózsika, dologra - duruzsolom, és a levegőbe küldve imitálom egy apró cuppantással, hogyan keltik fel az elcsépelt mesében az alvó csajt. Aztán talpra ugrok, és a kezemet nyújtom a másik felé. Talán elkapja, talán nem, de a hajó újból billen egyet, ezért megkapaszkodom az ágyszerűség szélén egy hegyes, kiálló valamiben, talán egy tehén szarva az. Jó hegyes, szórakozottan ellenőrzöm az ujjammal. Nem lenne jó beleborulni.

pl ●t twist


Alexej
2002. április 10.
Este

outfit

if karma doesn’t hit you,
i fucking will

Alexej szavai kicsit szíven ütöttek. Talán éppen azért, mert olyan igazak voltak. A múltat az ember nem változtathatja meg, nem lenne szabad engedni neki, hogy éveken, én mégis engedtem. Pedig nem kellett volna, sem apám, sem a tönkrement házasságom nem ért annyit, hogy tönkre menjek bele… még a most történtek sem igazán. Nem akartam jobban belemenni a dologba… de érezhette, hogy az „unatkoztam” kifejezés inkább egyfajta önvédelmi funkció volt. Nem álltam rá készen, hogy bármit is kimondjak a történtekkel kapcsolatban.
A furcsa ködös hangulat és a vállpaskolgatás, már-már intim is lehetett volna. Mégsem tudtam, hogyan kéne reagálnom. Legutóbb nem karolgatta át a vállamat, bár meglepően jól éreztük magunkat a kezdeti faszméregetés ellenére… én legalábbis élveztem a harcot, a tárnák megismerését és a kőszív elrablását.
– És az miért volna akkora baj? – kérdezett vissza, mikor visszakoztam az érintésre.
– Tisztában vagyok a saját fontosságommal. És bár normál esetben odalennék, ha elhitetnéd az ellenkezőjét… de ez most nem az a hangulat. – válaszoltam szárazni.
Ahogy haladtunk a farkasos konténerek közül, kutattam a mágia apró nyomait. Valójában ez a hajó nem tűnt többnek egy köznapi példánynál, amin nem sok varázslatot találhat az ember… még a legrosszabb állapotomban is rá tudtam csatlakozni annak a fonalára. Ezúttal nem volt mibe belekapaszkodni s követni… így két dolog maradhatott: a kutatás mugli módra, vagy egyszerűen megnézem van-e valami lopható, ami megfog egy kicsit is és elégedetten lépek le, nem teljesítve a küldetésemet. Persze Lexi irányából továbbra is csapdát sejtettem, hiába közölte, hogy „nincs kedve” a gyilkossághoz. Ez volt az egyetlen gyanús dolog az egész hajón… szóval igen, engedtem, hogy szórakoztasson.
– Miből gondolod? Mert rájöttem, hogy ha nem az újfajta vonyító vodkánkat akarod előkóstolni, akkor a magadfajta kincsvadász nyilván keres valami csecsebecsét a hajón? Fáj, hogy így alábecsülsz... – mondta. Én addigra már valamennyire elléptem tőle, nézegettem az újabb tárolókat. Tetszett, hogy ez a rész színesebb, hogy különböző méretű konténerek és dobozok sorakoznak, szinte késztetve az embert, hogy nézzen bele.
–  Látom a szép szemedben, hogy lopni jöttél – lépett közelebb, miközben beszélt. A szemembe nézett… és gondoltam, hogy látja, nem vagyok éppen a legjobb formámban. Sötétbarna, szinte fekete pillantásom megpihent az övéin. Hát akkor nézz, Alexej… állapítsd meg te is, hogy szép lassan eltűnök. Talán egy új ember lesz belőlem. Unalmas, szenvedős, aki átadja magát a saját kínjainak… de azt nem volt szabad. Nem engedhette meg magamnak.
– A lopás szórakozás. Tehát unaloműzés. – Válaszoltam, szinte súgta a szavakat a kettőnk között. Túl közel volt, túlzottan is éreztem az illatát, ezért inkább elfordultam, hogy megnézzem, mi van mellettünk.
–  Igen, a roppant  hasznos kis képességed… Részemről nem értek az ilyesmihez.
Biccentettem. Ez volt az egyetlen képességem, aminek volt is értelme és amivel érdemes volt foglalkozni egy egész kicsit. Ezért is nyitottam fel az első tárolót, mely egy kisebb szoba méretének felelt meg… mondjuk egy akkorának, amibe az ember éppen csak aludni jár be, de amúgy az élete nagyrészét a nappaliban tölti. S amit láttam… hát az megfogott.
Az a tehenes ágykeret talán fából készült. Az aranyos festés megcsillant a sápadt fényben, ami odakintről tört be. Ezért is léptem közelebb, hogy jobban megnézzem magamnak. Ujjiam azonnal érintették a faragott tehénfejet a végében.
– Hát nem bűbájos...? – Alexej hangja egészen közelről jött, tudtam, hogy követ… és nem bántam. Legutóbb is elég szexi volt a maga morgós-fagyos oroszkutya stílusához mérten. A társasága némileg feldobott. Tekintetem az ágykeretet tanulmányozta azonban. Nem foglalkoztam vele különösebben, csak is a tárgy foglalt le, ami egy ókori egyiptomi cuccnak nézett ki. Talán Tutanhamon kincsei között találtak hasonlót, ám az rendkívüli mágikus képességekkel van ellátva… vagy csak mendemonda lenne?
Aztán jött az a billenés… ha csak nem én billentem meg magamtól a sok lángnyelvtől, amit lenyomtam a torkomon.  Tényleg ilyen sok lett volna?– elmélkedtem, ahogy arccal előre, éppen az ágyra zuhantam. A fájdalom a medencémbe hasított, de egyetlen mozdulattal tornáztam magam mégis a hátamra… hogy megkérdezzem, szerinte megtarthatom-e az ágyat. Azonban erre nem sok esélyem volt. Egyetlen mozdulattal később már ott hevert rajtam.
Ha nem támasztotta volna meg magát, talán ki is lapított volna. A súlyát ennek ellenére is megéreztem… s bár nem volt az a tipikus kigyúrt állat, biztosra vettem, hogy a ruha alatt azért megbújik egy jó adag izom is.
– Most már én sejtek csapdát…
Csak szeretnéd, Lexi… Nem szólaltam meg egy másodpercig, csak néztem a szemébe. Zavart, hogy ilyen közel van. Megfogadtam, hogy jó ideig senkit sem engedek közel magamhoz… még akkor sem, ha az lényegében csak véletlen volt.
– Megígérem, hogy nem erőszakollak meg, kutyuskám – válaszoltam már-már szenvtelen képpel… talán el is vigyorodtam volna, ha nem kerül olyan közel, hogy az orra az enyémet súrolja. Az ajkaimon éreztem a leheletét és ez nem tetszett… túl veszélyes volt.
– Munkaidőben pihengetünk? – A szavai szinte a bőrömet simogatták. Libabőrös lettem, pedig nem kellett volna. Számomra legutóbb is nyilvánvaló volt, hogy nem vonzom semmilyen szinten… és akkor is csak egy kis szexre lettem volna vevő, hogy megneveljem Nat Forestet. Szóval nem. Nem szabad engedni ennek az érzésnek. – Egy profihoz ez nem méltó. Gyerünk, Csipkerózsika, dologra. – Az apró cuppanás közöttünk… megzavart. Hirtelen nem tudtam megszólalni sem, így már csak azt fogtam fel, mikor felém nyújtotta a kezét. Hát megfogtam és úgy húztam fel magamat, engedve, hogy a vállamnál lévő, éppen csak begyógyult sérülés most átvegye felettem a hatalmat és kicsit megremegjek a fájdalomtól.
– Csipkerózsikát tuti nem légsmárolták… – Sóhajtottam és visszapillantottam az ágyra. – Szerinted megtarthatom? – kérdeztem és megérintettem megint e tehénfejet az ágy végén… lényegében a mutatóujjammal érintettem meg az orr részt.
– Ezen dugnék innentől egész életemben – közöltem, majd felnevettem. Nem is volt otthonom, ahová tehetném. Lényegében a gyerekkori szobámban raboskodtam jó ideje. Megvártam a válaszát, de igazából már ott volt a kezemben a pálca, hogy esetleg lekicsinyítsem az ágyat.
– Figyelj… te végül is egy kutya vagy… nem tudnál kiszagolni indiai cuccokat?

Április 10.

 


 feel no pain

Hangulat… Mintha az a környezeten múlna. Gondoltam magamban; majd én teszek róla, hogy az a hangulat legyen, de nem mondtam ki, mert kár bármit erőltetni. És még nem is igazán tudtam, hogy fogjak hozzá a behálózásához, bár sejtésem az vot, mire lenne nyitott. Azt a múltkor elég világosan az értésemre adta, mit takar nála a fizetés kiegészítése.
– A lopás szórakozás. Tehát unaloműzés - oktat ki, én pedig hagyom, sőt rá is játszok.
- Egy profi szavai - bólogatok engedelmesen.
Aztán csak hagyom a dolgokat sodródni, ahogy a hajó is úszott a hullámok között. Kitartóan, lágyan haladva a megfelelő irányba, de nem kerülve ki az esetleges döccenőket, nagyobb hullámokat. Lehet egy hirtelen billenésből is szerencsés fordulat, nem igaz?
– Megígérem, hogy nem erőszakollak meg, kutyuskám - mondja, amikor ráhasalok, s ezen muszáj megint somolyognom. Egyrészt ilyen kondival, ha ránehezednék, még kimászni se tudna alólam, nem hogy akcióba lendülni, másrészt ezzel a becenévért egyszer még számolunk. De nem most.
- Én nem ígérek semmit. És nem kutya vagyok, hanem farkas - dacolok megjátszott sértettséggel, és kihívón úgy teszek, mintha az orrába próbálnék harapni. Persze csak a levegőbe azt is, mint később a másik gesztust, mert nem akarok túllépni egy határt, amit egyelőre mindketten kerülgetünk, olyan “Jó tudni, hogy itt van, itt lehet majd átlépni” formán.
– Csipkerózsikát tuti nem légsmárolták… - jegyzi meg, mikor talpra állítom, én pedig elengedem a puha, bársonyos tenyerét. Sehol egy bőrkeményedés, sehol egy ránc… Mondanám, hogy ez a kéz sose látott kemény munkát, de talán nem ez lenne a legszerencsésebb megfogalmazás.
– Szerinted megtarthatom? - kérdezi hirtelen, én pedig felvonom a szemöldököm, és odaállok mellé, méregetni a kérdéses “dísz”tárgyat.
- Felőlem nyugodtan. Nagyon… egyedi darab - állapítom meg. Kissé balesetveszélyes a hegyes szarvakkal, a képtelen magassággal, de nyilván ha az ember rendeltetésszerűen használja, nem lehet gond. Kérdés, mi a rendeltetés.
- Ezen dugnék innentől egész életemben - nevet fel, én pedig komoly képpel méregetem még mindig a szóban forgó tárgyat, és nagyot bólintok, mielőtt ránéznék.
- Hát nem is arra tervezték, hogy aludni lehessen rajta. Bár, még mindig fennáll a leesés veszélye. Ügyesnek kell lenni rajta - fonom végül keresztbe a kezemet, és engem igazolandó, a hajó megint kileng.
Összehúzott szemöldökkel elégelem meg a folyamatos kelemetlenséget. Az egy dolog, hogy tengeren vagyunk, és ott előfordulhatnak nagyobb széllökések, meg oldalról érkező hullámok, de a kapitány meg a navigátorok azért vannak, hogy az ilyeneket elrendezzék.
- Vidd csak el, suvenírnek tökéletes - dünnyögöm Elliot felé, és gyanakvó képpel kilépek a kis fülke ajatajába, hallgatni a kinti hangokat, a víz halk moraját, a hajómotor távoli, folyamatos zúgását, amit a fedélköz finom rezonanciával mindenhová továbbított.
– Figyelj… te végül is egy kutya vagy… nem tudnál kiszagolni indiai cuccokat?
- Végülis én farkas vagyok, és nem tudom, milyen szaga van egy indiai köcsögnek. Ha annyira akarsz szaglászni, csinálhatok belőled kutyát - ajánom aztán látható készséggel, de aztán nagyot sóhajtok, és megadom magam.
- Na jó. Tudod, ki a csicsás kancsó feladója? Magánszemély, cég, múzeum… - sorolom, és végigmutogatom a környező konténerek címzéseit. Nem mntha nagyon érdekes lenne az a tárgy igazából, de ezt nem kötöm az orrára, ahogy azt sem, hogy ugyanaz a múzeum adott fel az ibrik mellé még jócskán aranykincseket is.
Elkezdhet kutatni, én pedig várakozom csendben, míg csak újabbat billen a hajó, de most már aggasztóan nagyot, s ami még rosszabb, egy nagy dörrenés is társul hozzá, melyet a talpunk alatt hullámzva továbbvisz az acél fedélzet.
- Oh bozsevoj - szakad ki belőlem a morgás, mert az éppen a tervem semmilyen verziójában nem szerepelt, hogy a kis kalandunk közepette elsüllyed alattunk a hajó. Végtére is, van azért a konténerek között kétszázötven millió rubel értékű vodkája a cégnek. Az azért nem volna jó, ha hullámsírt találna, az én felügyeletem alatt meg pláne.
- Segítek keresni, ha utána segítesz a vízen tartani ezt a ladikot - sóhajtom. Nem izgatom magam különösebben, épp csak azon tanakodok magamban vajon mi is történhetett, és mit is kéne tenni ezután.

pl ●t twist


Alexej
2002. április 10.
Este

outfit

if karma doesn’t hit you,
i fucking will

Egy pillanatra, hogy a szemeim elmerüljenek Alexej sötét pillantásában. Túl közel volt ahhoz, hogy ne így tegyek, hiszen éppen felettem egyensúlyozott. Igen, kicsit billegett a hajó, túlzottan is billegett ahhoz képest, hogy ennek stabilan el kéne eljutnia Anglia egyik mocskos kikötőjéig. Mégsem fogtam fel, lefoglalt a belőle áradó illat, meg az, ahogy egyre közelebb került hozzám és a szemeim szépen az ajkai irányába vándoroltak. Megbámultam magamnak a vékony ajkakat a borosta keretében.
– Én nem ígérek semmit. És nem kutya vagyok, hanem farkas – válaszolta szinte sértett hangon, majd játékosan felém kapott, mintha meg akarná harapni az orromat. Hallottam a vérfarkasmarás következményeiről… de nem zavart meg különösebben, sőt csak még izgalmasabbá tette a kialakuló feszültséget. Mégsem történt semmi.
– Hm… nem nézném ki belőled a dolgot. – Már a megerőszakolást. Ezért hát egy kihívó mosollyal néztem rá, ahogy mozgolódni kezdett.
Hagytam, hogy felhúzzon az ágyról. A sérült lábam miatt könnyebb is volt így, egy kis támasszal megtalálni az egyensúlyomat. A vállamban is persze ott volt a fájdalom, de már kezdtem megszokni, hogy szinte állandóan maradandó sérüléseket szenvedek… ki tudja? Egyszer talán nem lesz a testemen olyan felület, ahol nincsenek hegek. Kihúztam a kezemet az ujjai közül, kicsit végig simítva a bőrét. Ezután tértem vissza az ágyhoz gondolatban… tetszett, magamnak akartam.
–  Felőlem nyugodtan. Nagyon… egyedi darab – válaszolta. Sejtettem, hogy neki nem fog kelleni, így hát egyetlen pálcamozdulattal apró, zsebbe való gyerekjátékká kicsinyítettem. Egy következő intéssel pedig a kezembe reppent. Elvigyorodtam az apróság láttán, majd egész egyszerűen eldugtam a kabátomba, mielőtt esetleg megsérülne.
– Hát nem is arra tervezték, hogy aludni lehessen rajta. Bár, még mindig fennáll a leesés veszélye. Ügyesnek kell lenni rajta. – Magyarázta, én pedig elvigyorodtam, ahogy rendezgettem tovább a zsebemben a kis tárgyat. Tökéletesen rendbe kellett tenni a dolgot. 
– Az az aktus hevességétől függ, Alexej. – Közöltem és végig nyaltam az ajkaimat, csak úgy a szórakozás kedvéért. Egy részemet érdekelt, hogy mit reagál rá, de valójában nem volt sem időszerű, sem helyénvaló a flörtölés. Valójában a hajón sem kellett volna lennem, csak unalomból vállaltam el egy munkát, hogy olyan legyen, mintha még élnék… és nem irtott volna ki mindent belőlem az elmúlt időszak. Talán láthatta is, ahogy a szemeim felcsillannak… mert felcsillantak, ahogy ránéztem. Miért is ne, O’Mara? Egy kis játék mindenkinek jót tesz… – A hang csendült bennem, én meg tökéletesen tudtam, mekkora igazság van ebben.
A kis fülke ajtaján kilépve megint odakint, az imbolygó hajón találtuk magunkat. Hallottam a hullámok lágy hangját, szélnek nyoma sem volt, így hát a billenés valami más okból adódhatott. Odakint ugyanis ugyanaz a ködös nyugalom uralkodott, mint eddig.
–  Végülis én farkas vagyok, és nem tudom, milyen szaga van egy indiai köcsögnek. Ha annyira akarsz szaglászni, csinálhatok belőled kutyát – mondtam, majd egy nagyot sóhajtott. –  Na jó. Tudod, ki a csicsás kancsó feladója? Magánszemély, cég, múzeum…
Hümmögve gondoltam végig, mi hangzott el a megbízás alkalmával. Nem igazán kérdezősködtem az alapvető dolgokat leszámítva, hogy néz ki, mit tud… hol találom. Általában csak az érzékeimre támaszkodtam, hagytam magamtól rátalálni a dolgokra. Ezért hát nem kellett túl sok információ semmiről.
– Fogalmam sincs. De, ha indiai lehet, hogy curry-illata van. – Vigyorodtam el, elszórakozva azon, hogy nem igazán készültem fel a helyzetre. Valójában nem is nagyon érdekelt, hogy megtalálom-e. Az ágyam már megvan, ha majd megépítem a saját szexbarlangomat, lesz is hol használni. Jelenleg beérem a gyerekkori szobámban lévő egyszemélyes ággyal.
Csak körbe néztem egyelőre, habár felesleges volt annak fényében, hogy eddig sem bukkantam rá a mágiára. Vagy nem volt ott, vagy levédték valamivel az egészet. – Talán múzeum… – Tippeltem meg aztán, de mielőtt Alexej reagálhatott volna rá, valamit érezte… újabb billenés, majd egy erős dörrenés, aminek ritmusát a talpam alatt éreztem végig lüktetni. Éreztem, ahogy minden porcikám megmerevedik, hogy elsápadok… hogy remegni kezdek. Mi a szar… Nem, mocskosul nem akartam fulladásos halál volt az egyik legnagyobb félelmem, mióta kisfiúként egy tóba zuhantam… nem akartam… nagyon nem.
– Oh bozsevoj – morgott Alexej, talán észre sem véve, hogy milyen sokk futott át rajtam. Biztosan lefoglalta a baromi izgalmas vodkája, miközben bennem csak az kattogott, hogy nem akarok itt meghalni. – Segítek keresni, ha utána segítesz a vízen tartani ezt a ladikot. – Sóhajtott, mintha csak egy apórcska gond úszott volna be kettőnk aprócska játékában.
Egy másodpercig tartott még a lefagyott állapotom, aztán villámgyorsan léptem oda hozzá és karoltam át a karját, mintha kapaszkodó lenne. Szívem szerint felugrottam volna rá, hogy átkulcsoljam a lábaimmal és a karjaimmal… de nem tettem így, még a végén túlzottan elhinné, hogy bejön.
– Most azonnal vigyél innen! – Közöltem, de aztán újabb remegés futott át rajtam, nem is próbáltam meg visszafogni magam, ezúttal már ráugrottam és átkaroltam a lábaimmal. Szerencsére így elég erősen tudtam kapaszkodni. – Na jó… nem kell a köcsög. Kurvára nem kell a köcsög, csak menjünk. – Tettem hozzá.
Kellett egy pillanat, hogy rájöjjek, bizony neki a vodkája tuti fontosabb lesz, mint az én életem. Belemartam a kabátja anyagába… majd sóhajtva húzódtam el úgy, hogy a szemeibe nézzek. Menekülhetnékem volt, de képtelen voltam hoppanálni. Túlzottan remegtem, a pánik ott ült a gondolataimban… félő volt, hogy a vízben kötnék ki.
– Az a rohadt vodka… mi? - kérdeztem, majd hosszan fújtam ki a levegőt, hogy kicsit összeszedjem magamat. Tudtam, hogy Alexej nélkül a vízben nem maradnék életben, de neki kell a vodka... nekem meg az a tyúkszaros kis sorsom, ami aligha volt érdemes a megmentésre. Csakhogy még látni akartam a fiamat, ott akartam lenni, mikor járni kezd és beszélni. - Meg kéne keresni a sérülést... - vetettem fel, de még mindig nem léptem el tőle. Ha kellett neki a segítségem, az sem volt kizárt, hogy végig cipelnie kell majd.

Április 10.

 


 feel no pain

– Hm… nem nézném ki belőled a dolgot - jegyzi meg, én pedig elégedetten somolygok a kutató tekintetbe, mert ezek szerint jól csinálok valamit. A legjobb, ha semmit sem néz ki belőlem senki, akár képes vagyok rá, akár nem.
Bár leszállunk az ágyról, a gondolataink úgy tűnik, időznek ott még egy kicsit.
– Az az aktus hevességétől függ, Alexej - mondja, és megmutatja hozzá a nyelvét is, én azonban türelmesen és pókermosollyal szemezek vele tovább, azn gondolkodva, hogy vajon meddig akar itt és most elmenni. Mintha az előbb még nem az a hangulat lett volna, de tudom, hogy bizonyos embertípusoknál a hangulatok jönnek és mennek, mint a viharfelhők az égen. Egyszer fekete fellegek, máskor fényes villámok, máskor kitör a nap a felhők közül, hogy aztán pillanatokon belül újra eltűnjön. Az én kedélyváltozásaim mások, inkább örökké borongós, álmos hidegfront néha szemerkélő esővel, néha elvékonyodó felhőzettel. Ezt csak egy alak tudta eddig megkavarni, Anna olyan nekem, mint derült égből a villámcsapás…
- Nem feltétlenül függ össze az ügyesség és a hevesség. Majd egyszer elmagyarázom alaposabban is - teszem hozzá, aztán visszatükrözöm a lelkes fényt a szemében. Le is ragadhatnánk itt akár, mégis tovább indulok. Ráfoghatnám a talpunk alatti padló ingatagságára is, de igazából csak nem akarok még ennyire a sűrűjébe merülni.
Inkább az egyébként mellékesnek számító céltárgyra fókuszálunk, persze mindketten csak alibiből. A hajó engem például sokkal jobban foglalkoztat, főleg, miután egyértelművé válik, hogy valaminek nekiütköztünk.
Fülelek, hogy bemérjem, merről érkezett az imént a dörrenés, és a haladási irányból logikus is, hogy arra jutok, valahol a hajó orra irányából.
– Most azonnal vigyél innen! - bukik ki a másikból, majd pedig rácsimpaszkodik a karomra, én meg hirtelen eszmélek rá, hogy még itt van. Valahogy pedig azt gondoltam, abban a pillanatban elhoppanál, ahogy kiderül, süllyed a hajó. Pedig a baljós nyikorgásból, a furcsa imbolygásból és a messzi, halk csobogásból kiindulva még ez sem kizárható.
- Az most drága fuvar lenne. Van felesleges két és félmillió fontod? - kérdezem hamis ártatlansággal, kicsit sötéten. Ha a szállítmány eltűnik, jobb, ha én is vele, mert amit ezért kapnék, az vacakabb a hullámsírnál.
– Na jó… nem kell a köcsög. Kurvára nem kell a köcsög, csak menjünk - köti az ebet a karóhoz; pontosabban a magát a farkas karjához. Meginog a fedélzet ismét, én keményen megvetem a lábam, de így, hogy még ő is rajtam csüng, mint egy nagyra nőtt csimpánzkölyök, képtelen vagyok megőrizni az egyensúlyom, muszáj megtámaszkodnom a legközelebbi tároló falán.
- Nekem viszont kurvára a felszínen kell tartanom a hajót, vagy akár utána is ugorhatok - sziszegem az arcába, egész közelről lövellve felé a szemrehányó pillantást, miközben ő a kabátomat kezdte szaggatni.
- Úgyhogy vagy elengedsz, vagy velem jössz - teszem hozzá, és megragadom az öltözékemet huzigáló kezet, nem is csak azért, hogy lefejtsem, inkább hogy jelezzem az elszántságom, és kizökkentsem a másikat ebből a lefagyott állapotból.
– Az a rohadt vodka… mi?
Egy apró, villanásnyi időre felfelé görbül a szám egyik fele, és halk szusszanással nyugtázom, hogy ezúttal átlátott rajtam.
- Az a rohadt... - Nem is titkolom. Az a rakomány, így egyben többet ér mindkettőnk életénél. Ha megsemmisül, és mi nem vele semmisülünk, akkor a Falka felelősségre von, és nem csak engem.
- Meg kéne keresni a sérülést...
- Az orr rész felől hallottam az ütközést - intek fejemmel a mondott irányba, mert a karomat nehézkes volna úgy mozdítani, hogy rémült macskaként húsz körömmel kapaszkodik rajta egy meglett férfiember.
- Nyugi, cicus, nem nagy ügy. Gyere, csak betömünk egy lyukat - paskolom meg a rémült pofikát finoman, de azért annyira, hogy hátha magához tér tőle. Legalább a fél kezem szabad, így előkapom a varázspálcám, és egy pöccintéssel elhoppanálom magunkat a hajó orrába. Kockázatos manőver egy masszív tengeri beteggel a nyakamban, de most még az se érdekel, ha még egy rókát a nyakamba dob. Még az is lehet, hogy azzal a lendülettel visszaadom.
Amikor felbukkanunk, ő van előrébb, a hegyes szögletben a vízi jármű legelejében. Nem vesződöm vele, hogy félreállítsam az utamból, lényegében úgyis rajtam csüngg, csak át kell hajolnom félig a válla fölött, félig meg mellette, hogy kilessek a korláton, és szemügyre vehessem kívülről, hogy mi történt.
Valami kisebb jéghegy lehetett a bűnös. Az amúgy is megviselt festés lepattogzott a burkolatról, a hullámok pedig nem szép v alakba rajzolódnak a hajóorr körül, hanem egy ponton furcsán örvénylődve megtörnek.
- Elölről, vagy hátulról lenne jobb? - töprengek még mindig Elliotot körülfogva. Ha kívülről megpróbálom a lyuk körül befagyasztani a vizet, az egy időre elapasztja talán a befelé áramlást, viszont nem lesz igazán tartós, ráadásul sós vizet nehezebb fagyasztani, főleg mozgás közben. A hajó belsejéből jobb rálátásom lenne, és többféle technikát bevethetnék, viszont félő, van már benn némi víz. Persze, elég nagy a hajó feneke, nem egy percen belül telik meg ezen az ahhoz képest szerény méretű sérülésen, de azért mindenképpen foglalkoznunk kell ezzel a lyukkal.

pl ●t twist


Alexej
2002. április 10.
Este

outfit

if karma doesn’t hit you,
i fucking will

A játékunk érdekesebbé vált szép lassan. Meglehet engedtem is, hogy elterelje a figyelmemet a korábbi hangulatomról… nagyon nem lett volna szabad elidőznöm azokon a sötét szemeken vagy éppen az ajkainak vékony látványán. Egy részem akarta ezt, hogy ne érezzem a fájdalmat, ami körülbelül állandóan jelen volt bennem. A másik részem viszont kivételesen a tartózkodó hozzáállást választott volna. Igen. Védekezés volt egész egyszerűen mindez.
Az sem kizárt persze, hogy átléptük volna azt a bizonyos határt, amit annyira nem kellett volna… csakhogy a kis probléma a hajóval éppen végszóra megérkezett. A bennem tomboló dolgok helyét könnyen vette át a pánik. A lelki szemeim előtt szinte azonnal megjelent, ahogy a víz alól láttam gyerekként a világot, miközben süllyedtem egyre lejjebb és lejjebb. A tüdőm fájdalmasan nehezült el, ahogy levegő helyett víz töltötte ki… s a légszomjhoz nem társult más, mint sötétség. Nem akartam újra érezni, ahogy a víz felmarja az ember torkát. Hát ezért vetettem rá magam Alexejra, karoltam át. Csak azt akartam, hogy vigyen el a francba onnan.
– Az most drága fuvar lenne. Van felesleges két és félmillió fontod? – A kérdés belém hasított. Tudtam nagyon jól, mi ér jelenleg neki többet az életemnél… talán a saját életemnél is. Hát ezért nem szabad az embernek senkifelé elköteleznie magát. Túl nagy felelősség és az önzőséget felülírja a pénz.
– Nekem viszont kurvára a felszínen kell tartanom a hajót, vagy akár utána is ugorhatok – sziszegte, ahogy találkozott a tekintetünk. Ujjaim a kabátja anyagába martak, mintha kapaszkodót keresnék. Valójában csak adott némi erőt, hogy – Úgyhogy vagy elengedsz, vagy velem jössz. – Megragadta a csuklómat, kicsit elhúzta magától. Így ismét a szemébe pillantottam, nem engedve amúgy a kapaszkodásból. Na nem, ha valamire nem vett rám, akkor az az, hogy ellépjek tőle.
– Tuti, hogy nem engedlek el. Most nagyfiúnak kell lenned, Alexej. – Fejtettem ki, miközben hagytam, hogy a tudatom kiássa magát a pánik alól. Ezen persze nem sokat segített, hogy egyre durvább hangok érkeztek a hajótestből, valahonnan talán az orr irányából. Egyként az egész ide-oda billegett… és ez újra és újra nagyobb sebességre kapcsolta a szívem ritmusát.
Nyugi, Elliot. Megoldod. A hang szigorúsága megszűnt bennem. A túlélésre játszó ösztönök bekapcsoltak, adrenalint termelve próbálták életben tartani az ösztönömet. Tekintetem elidőzött a ködös környezeten Lexi válla felett. A hullámok még mindig nem voltak durvák, így legalább ez a mi oldalunkra játszott. Még azt sem tartottam kizártnak, hogy nem fulladásos halál végez velem.
– Az a rohadt...
Hosszan fújtam ki a levegőt. Nem. Egy percig sem akartam a hajón maradni, ám a bennem gyűlő feszültségből biztosan tudtam, nem fogok tudni elhoppanálni. Ráadásul ezt a hülye blökit sem szívesen hagytam volna itt… az mondjuk jó kérdés, hogy miért. Nem jelentett számomra semmit. Na jó. Talán egy kis szórakozást igen. Szóval beadtam a derekamat, hogy segítek neki. Szigorúan úgy persze, hogy végig a karjában tart és nekem egyetlen lépést sem kell a saját lábaimon megtenni. Szerencséjére az ötvenhat kilós határt még mindig nem lépte át a súlyom, így nem voltam lényegében nehezebb egy kamaszlánynál. Ez pedig neki meglehetősen kényelmessé tette a helyzethez képest a mozgást.
– Az orr rész felől hallottam az ütközést – bökött a fejével abba az irányba.
Szuper. A Titanicnak is az orr része sérült meg és az a hajó egy órán belül elsüllyedt… legalábbis egy része, miután kettétört. Aztán a többi része is követte néhány összezúzódott, összefagyott holttest társaságában. Fulladás vagy fagyás… vajon melyik a kellemesebb? Még szorosabban bújtam Lexihez, nem
– Nyugi, cicus, nem nagy ügy. Gyere, csak betömünk egy lyukat. – Megpaskolta az arcomat, nem kegyetlenkedve, inkább finoman, mint egy gyerekét. Mordultam egyet, ahogy kicsit belesimultam ebbe az érintésbe. Így fel sem fogtam, hogy mire készül… talán nem is voltak előjelek. A gyomrom váratlanul rándult hát össze a hoppanálásra. Jött a szédülés, a kavargás mélyen a testemben… aztán egy remegéssel tudatosult bennem, hogy megérkeztünk a hajó egy másik pontjára. Ezúttal meglepetésemre nem jött a hányinger. Az sem volt kizárt, hogy már nem volt egész egyszerűen mit kihányni.
– Cicus… – morogtam a fülébe, ahogy körbe néztem. – Azt hittem egy másik lyukat akarsz betömni… és igen, kellemesebben érezném magam egy ágyon. – A hangom magabiztosabb volt, mint a testem többi rezdülése. Még mindig őrülten kapaszkodtam belé.
A hajókorláton túlra nézett Alexej, én pedig erőszakosan hunytam le a szemeimet annak reményében, hogyha nem látom, talán jobban viselem. Csak a hangokból tudtam, hogy itt valami más. A hullámok zaja nem volt olyan egységes, mintha megtörte volna valami… talán éppen a lyuk, ami keletkezett a hajótesten.
– Elölről, vagy hátulról lenne jobb? – A kérdés nem tudtam minek szól. A gondolataim még az „ágyon lennék” gondolatmenet körül teljesedett ki. Így hát, kinyitottam a szemeimet és én is arra pillantottam, ahonnan a zajok erősebben jöttek.
– Hát, mindkettőnek megvan a varázsa, de azt hittem a kutyák hátulról szeretik. – A válasz egyértelműen nem a jelent helyzetünknek szólt. Szórakoztam vele, miközben az agyam megállás nélkül kutatta a megoldást. – A lyukat egy Reparoval nem lehetne helyre hozni? – Elhúzódtam, hogy a szemébe nézzek és fejemmel a hajóorr felé bökjek. – Ha pedig az megvan, le kell menni és eltűntetni a vizet. – Tettem hozzá. Nem. Marhára nem akartam nyakig vizes lenni azért, hogy odalent tevékenykedjek, de Lexi vodkájáért most valamiért képes lettem volna meghozni az áldozatot… túl keveset ismertem meg belőle ahhoz, hogy máris hagyjam kinyíratni a saját kis barátaival.
– Na jól van… – mocskosul szedd össze magad, Elliot! A hang megerősítette mindazt, amit a bennem lüktető adrenalin löket már nyilvánvalóvá tett. Ezt a helyzetet bizony egy szakembernek kell megoldania. Kettőnk közül pedig én voltam inkább az… Kénytelen voltam lekászálódni Alexejről. – Ezen a hajón nem dolgozik senki, baszki?! – Háborogtam, ahogy próbáltam egyensúlyt találni. A lábamnak még szoknia kellett, hogy talajt értem. Ezen az sem segített, hogy a hajó megbillent előre és meg kellett kapaszkodnom a korlátba. Ekkor kezdett el felerősödni a hideg szél, megborzolva a hajamat.
– Ha belefulladunk, én megöllek. – Tettem hozzá, a szemeibe nézve. – Tömd be azt a lyukat, aztán irány lefelé! – Mondtam és hátrébb léptem, a tekintetemmel keresve a helyet, ahonnan majd le tudunk menni. Csak az ujjaim kapaszkodtak belé, ezúttal megfogtam a kezét normálisan.
 

Április 10.

 


 feel no pain

– Tuti, hogy nem engedlek el. Most nagyfiúnak kell lenned, Alexej.
- Mindig az vagyok - vágom vissza, nem mintha bizonygatnom kéne bármit, de nyilván jó tesz, ha ezt az állítást félreérti. Pedig kevésbé intim értelemben is így van. Kiskoromtól nagyfiúnak kellett lennem. Mióta az eszemet tudom, viselkedni kellett, boldogulni teljesíteni kellett, számomra ebből állt az élet. Kizárólag felnőttségből. A hibázás, a gyerekeskedés végzetes lett volna, mint ahogy ebben a helyzetben is az lenne rám nézve. Már úgy megszoktam, hogy magamra vigyázok, hogy természetes. Minden helyzetben. Minden pillanatban. A majdani végsőkig. Pedig milyen jó volna egy kicsit félni, egy kicsit szomorkodni, egy kicsit letenni a saját magamért vállalt felelősséget, és átadni a súlyt. Jól esne, de haszontalan, és veszélyes lenne. Ám ha már nekem nem jár…
- Akkor viszont kapaszkodj erősen - teszem hozzá, és szavaihoz híven nem is enged el, míg sebtében megtárgyaljuk a következő teendőket. Én pedig türelmesen és egykedvűen ácsorgok addig, egyenes háttal. Nyugodtan cibálhat, egyébként sincs túl jó húsban, a sok ruha alatt bizarrul könnyűnek érzem.  Egy pillanat múlva már legelöl kémlelem a vizet, vele a nyakamban.
– Cicus… Azt hittem egy másik lyukat akarsz betömni… és igen, kellemesebben érezném magam egy ágyon.
- Nem olyan biztos az, tudom már, milyen ágyad van - dünnyögöm vissza, bár most nem kellene, hogy elterelje a figyelmemet.
– Hát, mindkettőnek megvan a varázsa, de azt hittem a kutyák hátulról szeretik - mondja, én pedig eljátszom a gondolattal, hogy mégis inkább a vízbe hajítom. De egyrészt szükségem van még rá a Falka meg az én nagyszabású terveimhez, másrészt nagy eséllyel az alattunk tátongó lyukon visszakerülne a hajóba, harmadrészt… Mégsem teszem, mert valamilyen megmagyarázhatatlan módon élvezem, ahogy el-elterel, és szórakoztatóbb vele verbális szkanderezni még annál is, hogy áthajítsam a korláton.
- Minden állat onnan szereti.
De meglepetésemre egyszer csak átváltunk a feladatra. Motivációnak mondjuk adja magát, hogy sülyed a jármű, ami visz minket, de az ötlet hasznos, nagyon is.
– A lyukat egy Reparoval nem lehetne helyre hozni?
Bólogatok némán, és a szemeit kutatom. Tetszik ez az újfajta élénkség, van, akinek még a halálfélelem is jól áll.
– Ha pedig az megvan, le kell menni és eltűntetni a vizet.
- Nedvesek leszünk, de le kell menni, bizony - bólogatok egy árnyalatnyi gondterheltséggel az arcomon, aztán ahogy az önkéntes hátizsák lekeveredik a nyakamból, forgolódni kezdek lejárat után. Elég sok minden volt a környezetünkben egyébként, kapitányi híd, rozsdás ajtó, kötélkupacok, a korláthoz rögzítve mentőcsónakok. És igen, a híd fala mellett van egy rikító narancs-fehér mentőövet is tartó rozsdás korlát, és ami nyilvánvalóan egy lépcsőt kerít, ami lefelé visz.
– Na jól van… Ezen a hajón nem dolgozik senki, baszki?!
- Muglik… Még nem értek ide - rántom meg a vállam, bár tény, hogy furcsa ez a kihaltság egy ilyen szinten gyanús állapot mellett, de ráérünk ezzel később is foglalkozni.
– Ha belefulladunk, én megöllek.
- Varázslók vagyunk, van mentőcsónak, mi nem fulladunk meg… de ha elsüllyed ez a rozzant uszály, én öllek meg téged - morgom vissza kicsit már türelmetlenebbül, és újra áthajolok a korláton. A hajó merülésén egyelőre nem látszik a gebasz, a víz most is olyan megnyugtatóan távolinak tűnik, mint az előbb. De ez hamarosan változni fog, nem beszélve az egyre idegesítőbb imbolygásról és a fura, recsegő, fémes nyikorgásról, amitől rázkódik az egész hajóváz.
-  Tömd be azt a lyukat, aztán irány lefelé!
Nonverbális fagyasztóátokkal becélzom a lék környékét, és képződik ott egy talán elégségesnek nevezhető torlasz. Épp csak rápillantok, hogy működik-e, rendben van-e, aztán megindulok a korábban látott lejárat felé.
- Itt le - ugatom, és már félig lenn is vagyok, a lépcső meredeken visz lefelé, a vízi jármű sötét gyomrába. Elliot is a lépcsőn van, amikor a hajó megint billen egyet, egy kicsivel nagyobbat, mint az eddigiek. A lépcső megrázkódik, a mentőöv a korlátról lepottyan, végiggurul a fokokon, és belecsobban alant a vízbe. Megkapaszkodom a korlátban, és erősen megvetem a lábam, nem mintha keményre esnék, már vagy egy méter víz van alul. Az alsó raktérben lévő, elszabadult fémládáknak hála felverődik az itt már összegyűlt víz, az még így is a képünkbe fröccsen. Amikor megnyugszik a helyzet, rögtön tovább sietek, és amikor a lépcső már eltűnik előlem, egyszerűen belevetem magam a vízbe, ami derékig ér, és ide-oda verődve hullámzik az oldalfalak között, mintha csapdába esett volna, és most dühösen a szabadulást keresné.
- Gyere csak, kellemes a víz - mondom, pedig veszettül hideg persze. De legalábbis nekem mindenképpen bele kell gázolnom, hogy megfelelő távolságba kerüljek a lékhez, akkor meg már ő se maradjon ki.
- Ne aggódj, leér a lábad - teszem még hozzá, aztán ahogy gázolok, elém kerül az iménti életmentő úszógumi, és merő heccből odadobom a másiknak, hátha megtámogatja a víziszonyát.