Afrika

TANZÁNIA



2002. május 15 - 25.

always in the mood for you


Aiden
2002. május 15.
délelőtt

outfit

Kora reggel átmentem Gabrielhez, csak azért, hogy elbúcsúzzak tőle és a kutyáktól. Megígértem neki, talán azért, hogy megnyugtassam, mert hirtelen megint elkezdett hozzám ragaszkodni. Talán így nem fog követni az utazás alatt, hogy kellemetlen helyzetbe keveredjek Aiden előtt. Valószínűleg a harminc fokos, tanzániai időben nem volt szükség feszültségre… bár nem tudom mit szólt ahhoz, hogy alapvetően is leléptem még indulás előtt Gabrielhez. Azt inkább el sem meséltem neki, hogy majdnem le is lettem teperve. Jobb volt nem belemenni az ilyesmibe egyelőre, mert nem akartam újabb stresszt okozni magamnak kapcsolati téren. Egyáltalán ez egy normális kapcsolat? Mármint általában Aidennel alszom, szinte náluk is élek, a hét egy-két napját leszámítva… együtt sétáltunk kutyát. Elvagyunk. Most meg Afrikában vagyunk el.
Dodomába a délelőtti órákra érkeztünk meg. Éreztem, ahogy a párás, forró levegő, már ebben a korai órában is, ránk nehezedik. Éreztem, hogy az ajkaim azonnal kiszáradnak, hogy ledöntenék egy liter vizet szívem szerint. A zsupszkulcs egy kajaárus mellé érkezett, aki valami furcsa nyelven üdvözölt minket, majd hagyta, hogy tovább álljunk.
– Anyukád azt mondta, hogy valami lovas pasas vár ránk innen kijjebb, a város szélén. – Mondtam és kicsit körbe fordultam, ahogy az utcafélén voltunk. Valójában a városnak ezen a részén földút volt, olyan igazi jó száraz, poros, kissé mocskos hely volt. Ahogy körbefordultam a cipőmet be is fedte a barnás porfelhő, aztán a nadrágom szárát is szép lassan elkezdte bemocskolni.
– Szomjas vagyok… – motyogtam máris hisztisen, ahogy megfogtam Aiden kezét és elkezdtem húzni valamerre. Természetesen az erre mászkáló emberek minket bámultak, tekintve, hogy nem voltunk éppen szokványos jelenség. Az egyetlen szerencse az volt, hogy itt angolul beszéltek, az az nem veszhetünk el olyan vészesen. A szuahéli nyelv mondjuk kicsit bezavaró volt, ahogy itt-ott felcsendült körülöttünk, de próbáltam magam biztonságban érezni, közelebb húzódva Aidenhez.
Reméltem, hogy kifelé tartunk a városból. Basszus, Elliot, hol a tájékozódképességed? – Faggatott a hang, ahogy sétáltam bizonytalanul előre, Aiden mellett. A házak szép lassan kis viskókká változtak. Mindenhol koszos, pénzre éhező gyerekek rohangáltak, na meg gyanakodva figyelő felnőttek.
– Muci… – motyogtam és lenéztem az óráról, amit Gabrieltől kaptam és azonnal felvettem, mielőtt elindultunk. Hát igen, elég drágának tűnt és volt rajtam pár másik ékszer is, például az a gyűrű, amit nem is olyan régen szereztem. Na meg a ruhám is márkás volt, attól függetlenül, hogy csak egy szafari öltözék volt… és nem mellesleg túl meleg volt erre a helyre.
Még közelebb húzódtam Aidenhez.
– Nem rabolnak ki, ugye? Elég ciki lenne, mégis csak tolvaj vagyok… – mondtam és a zsebemre simítottam a kezemet, érezve, hogy ott van a páclám. Így egy kicsit biztonságosabban éreztem magam. Nem, mintha szükségem lenne Aiden védelmére, világ életemben kiálltam magamért, ha kellett… az ő közelében mégis elgyengültem. Olyan voltam, mint valami királylány, aki védelmet vár a szőke – jelen esetben sötétbarna – hercegtől. Szánalmas volt valahol, de elkezdtem megint megszeretni, az meg hülyeségeket hozott ki belőlem.

[2002. május 15.outfitBreathe outSo I can breathe you inHold you in]

2002. május 15.
outfit

Breathe out
So I can breathe you in
Hold you in

Afrika. Ez tényleg kibaszottul Afrika. Anya nem is értem, hogy miért ezt az utat vette meg nekem és Elliotnak. Nagyon is jól tudta, hogy könnyen leégek a napon, az én bőrőm érzékenyebb és fakóbb volt egy fokkal, mint Benjaminé. Persze ez engem még jobban vonzóbbá tett. De mindig is gyűlöltem a meleget, azt a kibaszottul fényesen sziporkázást, amit az arcomba tolt a nap. AMikor Görögországban nyaraltunk is én leginkább egy árnyékben húzódtam meg. Most pedig mégis itt vagyok Elliottal, Tanzániában. Egy részem köcsög módon örült, hiszen Benjamin orra alá fogom ezt is jó alaposan dörgölni, hogy látod hova el nem jut az idősebbik tesó. Bár úgyis érzi az én kegyetlen kis kárörömömet, úgy, ahogy én is mindig érzem hogy mi van vele. Elgondolkodtató, meddig ér el ez a kapocs, és hogy mennyire erős is közöttünk. Én pedig kibaszottul mérges vagyok magamra, hogy ezt képes lettem volna a saját sebzett büszkeségem miatt elszakítani. Szánalmas vagy, Aiden.
És mégis van melletted valaki, aki a családodon kívül nem tart annak téged. Pedig hitegetem magamat azzal, hogy úgy sem ismerhet sneki, olyan mélyre ástam el magam az álalrcok mögé. És mégis ők hárman mindig kibaszottul belém láttak. Ez pedig elgyengített, és megrémített. Főleg Elliot miatt. Ahogy mellette állok Tanzánia kis forgatagában azon morfondírozom, miért nem undorodott még el tőlem. Olyan sokat bántottam, és mégis itt vagyunk, úgy, mintha mi sem történt volna azon a télen. De talán ez anyának is köszönhető. Amiért hálásnak kellene lennem.
De azért egy halvány kis fintor megül az arcomon, ahogy végignézek a ruhámon. Úgy áll rajtam ez a szín, mint golymókon a gatya. De azért mégis csak örülök, hogy a kellően elegáns darabot sikerült kiválasztanom. Az öcsémnek az ízlése mégsem olyan defektes, mint ahogy szeretné egyfolytában elhitetni velem.
A szemem sarkából Elliotra pillantok, és elégedett hümmögéssel nyugtázom magamban, hogy a segge egészen jól fesszít a szerkóban. Legalább ezt a látványt elraktározhatom magamban, miközben szomjan döglök, mert Elliot megissza az összes vizet. Még jó, hogy felkészültem egy bűvölt kulaccsal is.
- úgy tűnik, anya nagyon alapos volt. Szerintem egészen biztosan leszervezte nekünk az egész utat, és meg vagyok róla győződve, hogy az embereket is ő fogadta hozzánk fel - dünnyögöm, miközben Elliot áthúz az afrikai tömegen. Egészen bájos. Egészen addig míg tartják a távolságot tőlünk.
– Szomjas vagyok… - motyogja ELliot hisztisen. Ilyenkor hálásnak kéne lennem a hisztis kisöcsike miatt nem? Mellette aztán igazán edzett lettem. Majd megköszönöm Benjaminnak. Talán. Vagy nem. Még a végén bóknak venné ezt is. Minden esetre inkább szórakoztat Elliot viselkedése, mint bosszant. Inkább a kezébe nyomom azt a kulacsot,amiben még bőven elég a víz, míg oda nem érünk a faszihoz akit keresünk.
- Tessék, nyuszi. Felkészültem, úgyhogy út közben akár állíthatnál valami szobrot is a tiszteletemre, amiért nem hagyom magunkat szomjan halni - mondom egy gonosz kis mosollyal a szám szélén. Közben azért elégggé éber tekintettel figyelek magunk köré, és Elliot ki is mondja a gondolataimat, ahogy kiértünk egy baromira szegényes negyedbe, ahol mindenféle lepukkant és undorítóan piszkos ház volt.
- Basszus, az ott... az ott egy trágyakupac? - kérdezem, teljesen megrökönyödve. Már Benjaimin szobája is kellően lerombolta és irritálta az én kifinomult szépérzékemet, de ez a hely egyenesen pálcaélre hányta. Midnehol szakadt emberek kóvályogtak, vagy kuporogtak a forró homokban. És az idő is fülledt volt.
– Nem rabolnak ki, ugye? Elég ciki lenne, mégis csak tolvaj vagyok… - megforgatom a szememet, és a lehető leghiggadtabban válaszlok neki, miközben kerülgetem a gyanúsan minket bámuló, nagyon sovány afrikai embereket.
- Nem - válaszolok lényegretörően, miközben határozottan vonom ki magunkat a koszos negyedből, ahol még egy döglött állattetemet is ki kell kerülni, amit csak úgy belepnek azok a gusztustalan döglegyek. legszívesebben elhoppanálnék, , de nem akarom lebuktatni a varázslótársadalmat Tanzánia nyomornegyedében.
- Csak haladjunk innen kifelé - mondom határozottab és magabiztosan, mintha tudnám mit csinálok. - Anyám biztos nem egy lepratelep mellé szervezte azt a lovas pasit - mormogom, de aztán valaki belém jön. Egy vékony apró kisgyerek, nagy vízhassal, és nagyon is foghíjas vigyorral. Valamit hablatyol nekünk amit nem értek, aztán nemes egyszerűséggel elszalad. Nem is tudom meddig kószálunk, de már kellően homokos és kiszáradt vagyok. Nyúlnék a kulacsért, ami nálam volt. De nincs nálam.
Basszameg. Annyi, de anyni mindent lelpojhatott volna rólunk, és neki a kibaszott kulacs kellett. Elliot felé fordulok és a lehető legnyugodtabb arccal közlöm vele:
- Ellopták a vizünket.

always in the mood for you


Aiden
2002. május 15.
délelőtt

outfit

A ruha nem zavart volna alapvetően, ha nem érezem meg még a vékony anyagon keresztül is azt a párás, furcsa időt, ami jellemezte az egész várost és környékét. Hiába nem buktak át a nap sugarai a sötét felhőrétegen, mert hogy enyhén borult idő volt, a levegő szinte égetett. Itt nem olyan volt a meleg, mint odahaza, sőt még csak a dél-amerikai forrósághoz sem hasonlított. Megborzongtam és hiába döntöttem le a vizet, úgy tűnt, nem elég. Még mindig kiszáradtságot éreztem az ajkaimon, a torkomban… ezt pedig meglehetősen hisztérikusan Aiden tudtára is adtam.
– Tessék, nyuszi. Felkészültem, úgyhogy út közben akár állíthatnál valami szobrot is a tiszteletemre, amiért nem hagyom magunkat szomjan halni – nyújtotta felém a kulacsot. Azt sem tudtam, hogy van még vizünk. Elég figyelmetlen voltam a pakolásnál. Csak dobáltam be a nadrágokat meg a többi ruhadarabot, hogy: ebben jó a seggem, ebben jó a seggem, ebben szépen látszik a derekam egy övvel.
– Valami mást állítok neked… – megköszörültem a torkomat, majd két-három kortyot magamhoz vettem a palackból. Próbáltam szexin inni, aminek köszönhetően a víz egy jó része végig folyt az államon, a nyakamon, be a ruha alá. Hát elég ügyetlenre sikerült… de még mielőtt ezt a megállapítást szóban is megtehettem volna egy „baszd meg” kíséretében, észrevettem, hogy nem egészen vagyunk jó helyen. A házak eddig is lepukkantak voltak, de mostanra, mintha valódi nyomornegyedbe keveredtünk volna.
Félig-meddig csupasz, koszos emberek bámultak meg minket. A bűz is egyre erősebb volt, mintha minden sarkon rothadó holttestek és szarszag keveréke volt. Mondjuk lehet itt ez az alapállapot.
– Basszus, az ott... az ott egy trágyakupac? – hirtelen megtorpantam és öklenedezés helyett egy finom mozdulattal odébb tessékeltem Aident, hogy kikerüljük a szart. Amúgy is jobban lefoglalt a tény, hogy mindenféle kölykök bámultak… rosszarcú kölykök. Ezek akartak valamit, a pénzünket. Mondjuk az úti kalauzban olvastam is, hogyha a tengerpartra megyünk, ne vegyünk kagylót a gyerekektől, mert hajlamosak rávetni magukat a pénzre.
Aiden határozottsága ideig-óráig megnyugtatott… de mégis csak egy idegen országban voltunk.
– Csak haladjunk innen kifelé – mondta határozott stílusban. Irigyeltem a magabiztosságát, én fejben már azt terveztem, hogyan szabadítsam el a földi poklot ahhoz, hogy a káoszban ellóghassunk hoppanálva. – Anyám biztos nem egy lepratelep mellé szervezte azt a lovas pasit – Tette hozzá aztán.
– Az anyukád sem ismeri jobban ezt a helyet, mint mi… – megköszörültem a torkomat. Már majdnem a pálcámért is nyúltam, ami kényelmesen várakozott a kabát belső zsebében… csak egy aprócska, porfelkavarást terveztem, semmi robbantsát. De akkor egy bájos, fura testalkatú gyerek rohant oda. Vékony, cincogó hangon beszélt.
– Merlinre… de rohadt cuki vagy… – pislogtam rá, de szuahéliul beszélhetett, mert egy szavát sem értettem. – Hát nem te vagy a legédesebb kis csokibarna apróság? – Csípkedtem meg az arcát, erre rám vigyorgot, majd elrohant. – A francba… megijesztettem. – Szontyolodtam el, pedig úgy imádtam a gyerekeket. Órákig el tudtam volna velük játszani, ha a kezembe nyomtak egy plüssállatot vagy egy babát. Megint kölyöknek éreztem magam olyankor.
– Ellopták a vizünket.
– Jaj szegény… biztos szomjas volt… – Sóhajtottam. – Gondolom a lovas embereknél van… ott van! – Mutattam hirtelen a távolba. A kulaccsal ott állt a gyerek az utca végében és jelezte, hogy kövessük. Egy apró intés volt, így hát megfogtam Aiden kezét és arra vettem az irányt. – Most megmutatom, hogy egy profi tolvaj, hogyan szerzi vissza a vizet, szexi. – Közöltem Mucival, megcsókoltam, majd vontam tovább.
Néhány rövid méter után, a gyereket követve úgy tűnt, elértük a város szélét. A kisfiú ott ácsorgott a semmi közepén. Aztán egyszer csak egy ütést éreztem a fejemen és minden elsötétült.
Talán napok, talán csak néhány óra telt el ebben a kellemes sötétségben. Mikor magamhoz tértem már sötét volt, tábortüzet és egy csomó pucér, sötétbőrű embert láttam meg sátrak között a semmi közepén. Két-három nő állt felettem. Ahogy nagy nehezen felnyomtam magam az egyik oldalra fordult és a hasát mutogatta, mintha terhes lenne, aztán rám mutatott.
– Nem… én nem vagyok terhes… én fiú vagyok… – Magyaráztam némi felháborodással, de jobban érdekelt, hol van Aiden. – Muci? Kulacs? Kulacsos gyerek?

[2002. május 15.outfitBreathe outSo I can breathe you inHold you in]

2002. május 15.
outfit

Breathe out
So I can breathe you in
Hold you in

Összefontam magam előtt a karomat, ahogy ELliot a szájához emelte  avizet és nagyjából a háromnegyed ki is ömlött a ruhájára meg a földre. Remek kilátások elébe néztünk. Csak felvonom a szemöldökömet és rosszallóan megcsóválom a fejemet, miközben elveszem tőla a kulacsot, még mielőtt a többi is kellően drámai módon pocsékba megy.
- Ha elfogy a vizünk kétlem, hogy bármim is állni tudna két órán belül - jegyzem meg, majd továbbterelem a nyomornegyeden keresztül. Szinte gyomorforgatóak a szagok. Igazából nagyon is tudom, milyen érzés nyomorogni, mocskos helyeken meghúzni magamat, egy nagy semmivel. Tudom milyen, amikor olyan szánalmas voltam, hogy egyedül anyám baglya és avele együtt küldött pénz tartott életben. Az az élet is lassan olyan múltba révedt, mint a kölyökkorom, ahol a legnagyobb bajom nidnig az volt, hogy Benjamin sokat pofázott, vagy folyton bajba került, vagy valami gusztustalan volt a vacsora a Roxfortban. Furcsán megváltozik az ember, ahogy egyre jobban felnő, furcsán hiányozni kezdenek nekik azok a kis régi darabok az életéből, amiktől annyira meg akart szabadulni. De mindent csak azután kezdünk el értékelni, miután végleg elveszett, nem igaz? De nem maradt más mint azok a keserű emlékek, amiket apámmal együtt töltöttem el. És csak némán cipelem a kereszet amit saját magamnak szögeztem fel a hátamra. De ha ez kell ahoz, hogy anya és Benjamin boldog legyen. Akkor eltűröm. Akkor mindent elviselek.
– Az anyukád sem ismeri jobban ezt a helyet, mint mi… - dünnyögi Elliot, mire én felvonom a szemöldökömet, és nagyon jelentősségteljesen rábámulok, ahogy elhúzunk a ztrágyakupac és a döglött álattetemek mellett. Igen éltem a mocskos utcán, de nem szar és dögök mellett.
- Hidd el, hogy mindennek utánanézett, és szerintem már fejből tudja nem csak tanzánia, hanem egész Afrika térképét. Minden törzzsel meg mit tudom én mivel együtt - szögezem le. Anyából ki is nézem ezt. Mert baromira alapos, és túlságosan féltette a kétszer is halottjaiból feltámadt fia és Elliot seggét ahhoz, hogy ne figyeljen oda semmire. - Bár azt hiszem azt nem vette számításba, hogy kurvára eltévedünk... - mormogom, majd elénk végódik egy gyerek. Bizalmatlanul méregetem, és nem igazán hagynám, hogy közelebb jöjjön hozzánk, de Elliot szinte ráveti magát a kölyökre, amire egyenesen megrökönyödve bámulom a jelenetetet.
- Elliot ne menj a köz... - kezdem a figyelmeztetést, de elkések vele, ugyanis teljesen rápörög erre az etiópiai éhező árvára.
– Merlinre… de rohadt cuki vagy… Hát nem te vagy a legédesebb kis csokibarna apróság? A francba… megijesztettem - mondja szinte letörten mire én csak olyan fejjel bámulok rá, hogy ez mehg mégis mi a fasz volt? Aztán mielőtt még kiakadnék azon, hogy majdhogynem örökbe fogadta ezt az afrikai kölyköt, konstatálom, hogy nincs vizünk. Kurvára nincs vizünk. Lassú mozdulatokkal megdörzsölöm az orrnyergemet, miközben igyekszem nem nagyon nagyot robbanni. Szóval a tényt is inkább jeges hűvösséggel közlöm, de ELliot teljesen a bűvkörébe kerülve nem hatódik meg ezen.
– Jaj szegény… biztos szomjas volt… - oké, én ezt nem bírom tovább. Meg fogunk dögleni. Nagyon nagyon csúnyán összeaszódunk, hogy olyan gusztustalan aszott hullák legyünk, amikből zabálnak a legyek, és mi is tökéletes díszei leszünk ennek a festőien kopár trágyadombnak. Hát a szomjanhalás az egyik legszánalmasabb dolog volt, főleg úgy, hogy kiraboltak. Ráadásul tolvajok vagyunk nem? ELliot midneképpen az, én már magam sem tudom. Csak elvoltam most megint.
- Mi is szomjasak vagyunk, Elliot - mondom nyomatékosítva a tényt, hogy eléggé kivagyok akadva a viselkedésén. Már megint. De megszokhattam volna, nem? Szerencsére van egy gyerekes öcsém, aki elég erősen megedzi az idegeimet a mai napig.
- Gondolom a lovas embereknél van… ott van! - mutatott a gyerek flé, mire én csak gyanakodva összevonom a szemöldökömet. Oké, ezt csak a hülye nem vezsi be, hogy ez...
- Most megmutatom, hogy egy profi tolvaj, hogyan szerzi vissza a vizet, szexi - modnja és húz is magával.
- Baszki, Elliot. Kirabolnak és még utána is akarsz menni? Ez rohadtul bűzlik, jobban mint ez a döglött disznó mellettünk, szóval inkább forduljunk meg és keressülk meg a kibazsott karavánt, mielőtt valaki eladná itt a testrészeinket - magyarázom. Igen, szívesen megtoroltam volna azt, hogy kiraboltak. Igen baromira sértette a büszkeségemet, hogy egy taknyos kölyök lenyúlta a vizünket. Igen, legszívesebben kicsavrtam volna a kezéből. De! De itt van az apont, amiben különbözök benjamintól. Én nem vetem bele magam a srűjébe terv nélkül. És kellett egy terv. De Elliot csak húzott maga után.
AHogy kiérünk a városból hirtalan elsütétül előttem minden, mintha csak elnyelt volna a soha véget nem érő hopponaálás feket mélysége. Fogalmam sincs mennyi idő múlva térek magamhoz, csak dühös mozdulattal dörzsölöm a fejemet. Ahogy magamhoz térek a késő éjszakai csillagok tárulnak a szemem elé, a pislákoló fáklyák, és a nagyon nagyon kövér árnyékok, akik itt-ott elnyúlva fekszenek. Libabór akartalanul is végigaszalad a hátamon, ahohgy első gondolatom az volt, hogy hova a picsába tűnt ELliot. Felpattanok, és a pálcámhoz nyúlok, elég óvatosan ahhoz, hogy azért mégsem bukjak le hogy varázsló vagyok.
– Nem… én nem vagyok terhes… én fiú vagyok…  - hallom meg Elliot hangják az egyik kövér kupac gyűrűjében. Néhány vékonyabb férfi is mászkál a környéken, tábori zajok hallatszanak. Egyenesen odalépkedem Elliot mellé, és elhúzom a kövérek gyűrűjéből, amint odaérek.
- Baszki - mondom, minden felesleges duma nélkül és megvizsgálom ELliot fejét. Ahogy vizsgálódom, egy öregebb idősebb asszonyszerűség billeg felénk és moslyra húzza a száját.
- Semmi baj nincs kedveskéim. Csupánn olyan szép a barátnője, és olyan kellemetlenül soványka. Pedig az arca kellően csodás, hogy egy gazdag törzsfőnök elvegye, de otrombán csúnya ilyen vákonyan - mondja  nagyon tört angolsággal a mami, mire én felvonom a szemöldökömet.
- A barátnőm? - kérdezem, majd valamiért el kell nyomnom egy röhögést, és csak gonsoz vigyorral nézek Elliotra. Még véletlenül sem javítva ki a tényt. SZörnyen gonsoz tudok lenni. Közben meglátom, hogy a nőszemély előveszi a pálcáját, és megböködve a tejes vedret a kialudt tűzön, lángra gyújtja. Remek, tehát egy varázsló törzsbe botlottunk, akik nem tudnak különbséget tenni egy szebb arcó pasi és a lányok között.

always in the mood for you


Aiden
2002. május 15.
délelőtt

outfit

Hát hogy lehet ilyen édes valami? Édes, kicsi, koszos és összevissza halandzsál. Nem tudom miért, de a gyerekek mindig is levettek a lábamról, a szívem majdnem annyira olvadozott a csillogó barna szemek látványától, mintha csak Aiden pillantásában vesztem volna el. Talán ez votl a legszebb pillanat, mióta megérkeztünk a forró, fülledt, városnak alig nevezhető romhalmazba. Persze a központ felé mecsetek, meg minden hasonló afrikai dolog is volt… de mi nem oda érkeztünk. Szándékosan egy helyi kis varázsló üzlethez, ahonnan néhány perc lett volna kifelé. Csakhogy egyik jellegzetességet sem láttam, amit Erica említett. „És akkor forduljatok a fehérre meszelt, nagy épületnél jobbra.” Döglött állatot, szarkupacot és bámuló embereket aligha említett.
Meg akartam persze menteni a napot, így hát, amikor megpillantottam a gyereket követni kezdtem, Aident is magammal vonszolva. Le akartam nyűgözni… mégis csak London egyik legkiválóbb tolvaja vagyok. Egy kölyöktől már csak vissza tudok lopni egy kulacsnyi vizet. Csak éppen arra nem számítottam, hogy bekábítanak vagy leütnek. Akárhogyis tompa fejfájással tértem magamhoz, a csillagos ég alatt, tábortüzek közelében.
Már éppen azon mentegetőztem, hogy de én nem vagyok terhes… mikor megpillantottam Aident. A furcsa kövérnők valamit nagyon erőteljesen magyaráztak szuahéli dialektusban, amiből körülbelül annyit értettem, hogy „búúbááábúúúébááée” – jelentsen az akármit.
– Nem vagyok búúbáááééé – magyaráztam, de a tekintetem Aidenen pihentettem. A látványa még a szétfolyt, gravitációtól elnyúlt kövér testeket is kevésbé tette zavaróan gusztustalanná. Nem zavart a kövérség alapvetően, sőt a teltséget nők esetében szépnek is tartottam… de ami itt volt, az már beteges. Fintorogtam is egyet, ahogy Aiden magához húzott.
– Baszki – mondja és elkezdi a fejemet vizsgálgatni. Vajon van egy púpom vagy vérzik? Nem tudtam eldönteni, de elég furcsán éreztem magam, mint aki belekeveredett egy nagyon furcsa álomba. Az ujjaim mindenesetre Aiden ruhájába martak, hogy megkapaszkodjak és megállja a lábamon.
– Muci… – mosolyogtam rá.– Épp rád gondoltam… – Tettem hozzá és odabújtam egy kicsit hozzá. A homlokomat megtámasztottam a nyakánál. Finoman oda is pusziltam… tényleg álomnak hittem. Egy fura szexálomnak. Inkább szexeltem volna, minthogy a dagikat nézzem… nem, mintha rossz dolog lenne. Engem még a közönség sem zavart. Ez csupán Aiden sznobsága miatt maradt ki eddig.
Ha lesz gyerekünk vajon, akkor majd nem akar szexelni, mert fél, hogy benyit? Mi a szarról beszélsz Elliot?! Sosem lesz neked és Aidennek közös gyereked! S-O-H-A! A hang nem csakhogy kioktatott, hanem pánikot kapva üvölteni kezdett bennem. Igaza volt. Nem volt szabad erre gondolnom. Legutóbb azt sem akarta felvállalni, hogy kapcsolatban vagyunk. Most ez változott… talán csak a manó miatt. El is hessegettem a gondolatot. Féltem komolyan venni magunkat.
– Semmi baj nincs kedveskéim. Csupánn olyan szép a barátnője, és olyan kellemetlenül soványka. Pedig az arca kellően csodás, hogy egy gazdag törzsfőnök elvegye, de otrombán csúnya ilyen vákonyan – valami idősebb hang beszélt, tört angollal. Nem lepett meg, mondták, hogy Tanzániában előfordulhat az ilyesmi. Inkább maga a szöveg lepett meg.
– A barátnőm?
– A barátnője? – kérdeztem Aidennel egy időben. A szemem sarkából láttam azt a röhögést, majd a gonosz vigyort, ami követte. – Én a pasija vagyok.
A nő láthatóan nem érette a dolgot, mert csak vigyorogva bólogatott. Egy másik kövér nő pedig valami vörösre pingált fanyakláncot tett rám. Hát nem nézett ki rosszul, szép faragású gyöngyökből és egy nagyobb amulettből állt középen, de igazából nem illett igazán a stílusomba. Mégsem dobtam félre, nehogy megöljenek. Jobb a békesség egy ideig.
– Ettől majd sok szép gyereketek születik drágáim.– Magyarázta az öregasszony tovább és megpaskolta Aiden arcát, miközben két-három nő hatalmas tányérokban valami zsírban-tejben tocsogó dolgot hozott. Olyan volt, mint a hányás.
– Ezt egyed meg mind, kedveském és olyan szép nagy hasad lesz, amitől az urad nem tud ellenállni neked. – Tette hozzá aztán. Csakhogy a pépes, hányásszerű ételtől azonnal felkavarodott a gyomrom és egyetlen rándulással hajoltam is félre, hogy kiadjam a gyomrom tartalmát – a vizet. – Ó, hát csak nem várandós vagy?
– Muci… ments meg… – Kapaszkodtam meg benne, de persze a nők lenyomtak egy fatörzsre, ami a tábortűz mellett volt. Ugyanazon mozdulattal Aident is mellém tessékelték és egy halom újabb amulettet, karkötőt meg ékszert kezdtek rám pakolni.
–  Hát akkor neked bizony antilop húst kell enned. – Folytatta a nő, majd szuahéli nyelven odaszólt a többieknek. Azok megint készülődni kezdtek és legalább elpakolták a hányingerszerű ételt. Hamarosan két kókuszdió is megjelent, meglékelve, azokat adták a kezünkbe és jelezték, hogy igyunk.
– Szerinted ezek mit akarnak tőlünk? – suttogtam olyan ír akcentussal, hogy még a nő se érthesse.

[2002. május 15.outfitBreathe outSo I can breathe you inHold you in]

2002. május 15.
outfit

Breathe out
So I can breathe you in
Hold you in

Az afrikai por kezdett az idegeimre menni, és már nagyban kászültem arra, hogy fogom magam és Elliotot, szerzek vagy lopok vagy nem tudom mit csinálok, de hazamegyünk. Még abban is benne lennék, hogy hajóval, vagy repülővel, de ahhoz meg Elliotot kéne huzamosabb ideig leütni. Viszont a kies pusztából kiindulva gőzöm sem volt arról, hogy mégis merre lehet egy normális civilizáció. Normális varázslókkal, mert ezek csak valami unga-bungás varázslótörzsek voltak, akik meg sem tudták különböztetni a férfiakat  anőktől. Bár tény. hogy ELliotnak kifejezetten szép vonásai voltak, ami talán kissé megtévesztő lehetett az avatatlan szemeknek.
De egy a gonosz kis énem belül egészen viccesnek találta ezt a helyzetet, mert hát amikor Elliot hisztizett és kiakadt inkább volt az esetek nagy százalékában szórakoztató.
Enyhén idegbajosan, természetesen jól elrejtve ezt az álalrcom mögé, megvizsgálom ELliot fejét, de egy puklin kívül nem látok nagyobb sérülést. Őszintén remélem, hogy nem szenvedett el kisebb agyrázkódást, mert akkor a következő néhány napunk nem lesz kifejezetten paradicsomba illő.
Az események egészen gyorsan pörötek, és a következő pillanatban már szinte afrikai menyasszonnyá öltöztették fel Elliotot, aki meglehetősen nevettségesen nézett ki azzal a falánccal. Kifejezetten örültem, hogy az én anyám nem rontott el semmilyen védő varázslatot, és engem nem néztek nőnek. Csak nagy szemekkel pislogtam a kövér nő beszédére, hogy gyerekünk lesz, meg egyéb faszságok. Vajon Benjamin ebben a helyzetben mit csinált volna? Gondolom valami olyasmit, hogy felkapja azt akivel van és elszalad. Bár büszke voltam az izamimra, és arra, hogy egészen erős voltam, az állóképességem nem volt sosem a csúcson. Már ELliot mellett gubbasztottam a földön, miközben rohadul kellett egy terv. Nagyon, nagyon.
–  Hát akkor neked bizony antilop húst kell enned - magyarázta a nő, majd egyszerűen elhablatyolt valamit a másik nőnek, aki elhullámzott a zsrjaival, hogy aztán a kezemben fogjak egy rohadt nagy, lékelt kókuszt. Sértetten bámultam a kezemben lévő golyóra, de aztán inkább beleittam. Egészen kellemes és friss volt. Francba, hogy megtalálták a genge pontomat. Még jó, hogy nem tudatoda, ki tudja hány kókuszért cserébe akarták volna megvenni akkor tőlem Elliotot. Bár amilyen zseni vagyok, meg tudnám tartani őt is és a kókuszokat is.
– Szerinted ezek mit akarnak tőlünk? – kérdezte olyan akcentussal, hogy nekem is el kellett gondolkodnom, hogy mégis mit mond.
- Lehet itt akarnak minket tartani, hogy felhízz és szülj egy csomó gyereket a törzsnek - vontam meg a vállamat, majd komoly fejjel megint ittam a kókuszból. Nem volt vizünk ki tudja mióta nem ittam, egyszerűen jól esett. és kókusz volt. A következő pillanatban felrántották mellőlem Elliotot, mire összerezzentem. Elkezdtek neki mindenféle tradicionális törzsi népviseletet mutogatni.
- Told le a gatyád! - súgtam még bele a fülébe mielőtt még teljesen elcibálták volna. Alig, hogy felszabadult a hely, mellém kúszott egy nem kövér, de nem is sovány lány, és megrebegtette előttem a szempilláit, és megrázta a kövéredő tagjait. Gyerünk Elliot, told le azt a gatyát, had kapjanak sokkot és hadd húzzunk el innen a cickányba.

always in the mood for you


Aiden
2002. május 15.
délelőtt

outfit

Mi ez a szürreális faszság?! A gondolatok szinte üvöltöttek a fejemben. Olyan volt az egész, mint valami elcseszett, testen kívül állapot vagy éppen rémálom. Azért ennyire nem voltak lágyak a vonásaim, még ha harmincnégy éves koromra meg is maradt a kölyökképem... na jó nem csak megmaradt, szószerint úgy néztem ki, mint tizenöt évesen, talán csak némileg soványabb kiadásban. A korral az étvágyam nagyon-nagyon tönkrement.
Inkább beleittam a kókuszvízbe. Az legalább hűvös volt és kellemesen lehűtötte a testemet a napközbeni meleg után. Így meg is éreztem, hogy így este egészen hideg szél fújdogált. Ez sem volt kifejezetten hideg, de elég ahhoz, hogy lágy libabőr fusson végig a testemen.
– Lehet itt akarnak minket tartani, hogy felhízz és szülj egy csomó gyereket a törzsnek – közölte Aiden olyan komolyan, hogy el is hittem neki. Basszus, mi lesz, ha rájönnek, hogy férfi vagyok? Lehet, hogy akkor megpróbálnak megenni… vagy átalakítani nővé?! Ne, ne, ne, ne! Baszki! Úgy kiakadtam magamban, mintha életem legszörnyűbb rémálma kezdene valóra válni.
– Neeem…ugye neeem…? – kérdeztem kissé elnyújtva a szavakat, de mielőtt válaszolhatott volna, megfogta a csuklómat az egyik pufi nő és felrángatott Aiden mellől. Valami ruhaszerűségeket kezdett el mutogatni nekem. Volt közöttük bőr, meg valami szőtt, de nem túl színes, inkább díszes fajták. Túlzottan is puritán volt az én ízlésemnek.
– Told le a gatyád! – hallottam még, ahogy a fülembe súg Aiden, aztán távolabb húztak tőle. Egy halom kövér nő fogott és ráncigált. Hiába próbáltam ellenállni, esélyem sem volt, mind nagyobbak és erősebbek voltak nálam, mint valami elcseszett zsírpánás harcigépezet. Ha más nem, hát a zsír mindenképpen edzettebbé tette őket hozzám képest. Konkrétan körbevettek és csapdába ejtettek a testükkel.
– Muci! Muci! – Próbáltam hátrálni, de neki ütköztem egy hatalmas zsírpárnának… amiről kiderült, hogy egy hatalmas nő, még hatalmasabb melle. Muci basszus, ments meg! Ezt mantráztam magamban és közben azon agyaltam, hogy húzzam-e le a nadrágomat… de őszintén szólva jobban rettegtem attól, hogy mi lesz ha meglátják a pálcát és le akarják nyesni. Nekem arra még szükségem van... még fiatal vagyok és szexuálisan igencsak aktív.
– Nyugalom drágám, mindjárt csinos leszel. – Magyarázta az a nő, aki tört angollal, de valamennyit beszélt hozzánk korábban is. – Ez a darab kifejezetten…
– ÉN… FÉRFI… VAGYOK! – Üvöltöttem a képébe, erre hirtelen megfagyott a levegő… egy pillanatra. Csak ő értette, a többiek láthatóan egy cseppet sem tudtak angolul... de ez sem igazán, hiába ő volt a főkolompos. A zavarodott pillanatok után egyszerűen elmosolyodott és megpaskolta a kövér tenyerével az arcomat.
– Nyugalom. – Ennyit mondott és elém tartott valami rongyot. Hát ellöktem a kezét és dühösen elkezdtem kigombolni a gatyám. Baszd meg, Muci, ha miattad levágják a farkam, én megöllek… Ezzel a gondolattal, vicsorogva toltam le a gatyámat úgy, hogy lássa mindegyik nő, amit látnia kell. Ismét néma csend állt be, majd többen felsikoltottak… és rohangálni kezdtek, mintha valami szörnyűséget láttak volna - pedig gyönyörű farkam van... de tényleg, mégha nem is egy óriásméret. Aztán hirtelen többen leborultak előttem és valamit szuahéli nyelven kántálni kezdtek.
Gyorsan visszahúztam a nadrágomat és begomboltam, miután megigazítottam a lényeget. Így fordultam hátra, hogy a tekintetemmel Aident keressem. A kántálás folytatódott persze és egyre többen leborultak... de akkor kiszúrtam, ahogy egy teltkarcsú lány próbált közeledni felé, mielőtt ő is térdre vágta volna magát.
– Muci, ezek istennek hisznek… ments meg! – Mondtam és felé nyújtottam a karomat. Közben a távolról furcsa hangok hallatszottak... állati hangok. Hamarosan lovak, meg tevék sokasága tűnt fel a távolban, s ahogy kirajzolódtak a sötétből, kicsit megnuygodtam. A rajtuk ülőkön ugyanis nyugatias ruhák voltak, az egyik kezében puska volt és azt a támadóállásba sorakozó őslakosokra fogta. Azok ugyanis úgy védtek engem, mintha valami isten lennék valóban, akit esetleg elszakíthatnak a törzsüktől.
– Maguk Fraserék? – kérdezte, valamivel normálisabb angollal a sötét bőrű alak az első lóról, akinek a kezében egyébként a puska is volt - mugli vacak, de ha hatásos, engem nem érdekel, csak mentsen már meg valaki a francba! Ha Aiden nem válaszolt, hát biccentettem én. – Szálljanak fel az utolsó tevére! – Tette hozzá, én meg gyorsan kioldalaztam a sakkban tartott kövérek között. Megfogtam Aiden kezét és húztam is a teve felé.
– Legközelebb te ments meg… – Nyafogtam Aidennek és elvártam, hogy felültessen a tevére. Megpróbáltam kicsit összeszedni magam, amin nem sokat segített, hogy összebújtam Mucial és az illata egészen elbódított ebben a sötétben. Oké, talán egy egészen kicsit elfáradtam és még ezek a fura emberek is bántani akartak, meg nőnek öltöztetni. Csak azt vártam, hogy végre távozzunk. Az ujjaimmal meggyűrtem kicsit Aiden ruháját kapaszkodás közben, az arcomat egészen a nyakához fúrtam és kicsit el is aludtam, ahogy végre megindultunk valamerre. Kusza álmok kergettek arról, hogy összeházasodtunk Aidennel, de előtte kókuszdióért kellett megvenni a feketebőrű varázslóktól... de még is, a teve járásának ritmusa megnyugtatott és elringatott.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!