nappali

◂ family reunion ▸

2002. szeptember 1.
este

◃n a t ▹

fight it, or accept it.
fear it, or control it.

style: rainy ║ zene: Vargsången

Odakint voltam a kertben egy ideig, mert Cleo kifejezetten igényelte, hogy most éppen kergesse valaki játékból. Nem, mintha ma már nem jártuk volna le a lábunkat, hiszen még a közeli erdőt is megjártuk. Csakhogy leesett az eső, kicsit nedves lett a talaj és persze a sárnál jobb móka nincs a világon. A végén úgy kellett betessékelnem az ajtón, amire persze dacosan morgolódni kezdett.
– Nem kell ugatni! – Figyelmeztettem azért, nehogy vakkantson egyet, mert akkor biztosan infarktust kapok. Aztán a konyhában megállva, egy nedves kendővel kezdtem tisztogatni a mancsokat. – Tudom, hogy most bosszús vagy, de már rengeteget játszottunk kint. – Magyaráztam neki, erre, ahogy lehajoltam megint az egyik mellső lábához arcon nyalt. Felnevettem és kicsit elhúzódtam. – Jól kell viselkedned, ma vendégek jönnek hozzánk. – Nyomtam finom puszit a fejére, aztán engedtem, hogy menjen a dolgára.
Egy kicsit izgultam, hogy Nat idejön. Mármint ez mégis csak az új otthonom egy másik emberrel… és furcsa érzés volt, de közben meg tudtam, hogy ezt a ragtapaszt muszáj letépni. Azt akartam, hogy lássa, a gyerekei jó helyen lesznek. Itt mindent megkaphatnak, még akkor is, ha nincsen sok szoba. Nagyrészt a nappaliban vagy Lola szobájában fognak tudni aludni, de kétlem, hogy hely függő lenne, jólérzik-e magukat. Amúgy is egy csomó közös programot terveztem velük. El akartam vinni őket Ericához, meg a lényparkba Hertfordshire-be, na meg talán Görögországba a Fraser nyaralóba, na meg persze Deanhez és Danielhez Észak-Írországban. Jó lenne egy kicsit várost is nézni.
Ada miatt kicsit aggódtam. Egyiptomban már egészen elviselte Aident és egy-két kisebb síráson kívül nem sok gond volt. Nem is ez a része aggasztott, tudtam, hogy elég komolyan gondolkodik ahhoz, hogy megértse a helyzetet. Inkább a szoba miatt aggódtam, hogy vajon tudni fog-e osztozkodni a testvéreivel. Már beszéltünk róla, hogy kéne még egy helyiség, ahol a gyerekek aludhatnak, ha átjönnek.
Egy kicsit rendezgettem még a szobában. A törékeny dolgokat feljebb pakoltam a polcon. Natnak megírtam a címet, így kandallón át, könnyedén tudhatott ide érkezni. Valószínűleg amúgy is az volt a legegyszerűbb dolog, miután rengeteg holmit hoz magukkal. Nálam semmi sincs a gyerekeknek… és persze ebből is majd azt gondolja, hogy nem érdekeltek. Valójában nagyon is érdekeltek, ezért mondtam le róluk, mikor eljöttem. Tudtam, hogy sosem leszek olyan stabil nekik, mint Nat. Még csak otthonom sem volt. Ha meghallottam a pukkanó hangot, Cleot követve kisiettem a folyosóra a kandallóhoz.
– Sziasztok! – mondtam és a felém siető KisNatot azonnal elkaptam és magamhoz öleltem. A kis ujjai azonnal a hajamba fúródtak. Közben megborzoltam Ada tincseit is. – Szia Nat… – Mondtam, mikor a szemébe néztem. Nem akartam kellemetlenül érezni magam, ezért megpróbáltam mosolyogni. – Gyertek csak! Üljetek le. – Vezettem be őket a nappaliba, ahol most éppen rend volt. Cleo érdeklődve szaglászta Adát, miközben mellette kocogott a hatalmas, szürke kanapéhoz.
– Kérsz egy forrócsokit? Úgyis körbe akarlak vezetni a házban és kezdhetnénk a konyhával. – Mondtam Natnak. Közben Ada magának és KisNatnak valami játékot vett elő, amire a kisfiú azonnal le is akart mászni a karomból. Inkább óvatosan letettem a padlóra.

CSAK MINDENKI HAGYJON

◆ zene ◆

outfit

Bár hetekig tartott az előkészület, mégis még mindig borzalmas ötletnek tűnt az egész. Elliot előtt úgy tettem, mintha másra sem vágytam volna, csak elhagyni Angliát és kicsit így a gyerekeim is. Abban a pillanatban, mikor anno Elliotnak kimondtam ezeket a szavakat, valóban jó ötletnek is tűnt. Elméletben. De mint tudjuk, ez általában nem fedi le a valóságot. n pedig most még nagyobb szörnyetegnek éreztem magam, mint eddig bármikor. Elliot nem volt már az életem része. Tulajdonképpen életem sem volt, mióta ő elment. Nem volt másom, csak ez a három gyönyörű teremtés, akiket élete fő művének tekintettem, valahányszor csak egy pillantást is vetettem rájuk. És tényleg vagyok olyan gonosz, hogy elhagyom őket? Még ha csak egy kicsi időre is…

A bőröndök, pakkok lebegnek utánam, miközben lépkedünk a kandalló felé. Ada majdhogynem kétségbeesve szorongatja plüss nyusziját. Az elmúlt napokban borzalmas árvizeket kellett elhárítani a házban, ahogy Ada keserűsége elöntött mindent. Megértettem. Ő így fejezi ki azt, hogy nem kéne menekülnöm, hogy rossz az, amit velük teszek, még ha öccsei szerencsére nem is nagyon fogják fel a dolog súlyát. Alig egy hónap… Nyugtatom magam. És többször is hazajövök egy-egy napokra. Muszáj. Az nem lehet, hogy én maradjak le KisNat és Noah hajszálainak változásáról. Pont én, aki velük létezik az elmúlt egy évben.

Belépek a kandallóba. Noah a hordozóból kukucskál rám, miközben KisNat erősen kapaszkodik bal kezembe. Ada csak méltóságteljesen belép mellénk. Azt hiszem hercegnőként tűrte a vereségét, bár ez nem zárja ki azt, hogy Elliotéknál még előfordulhat természeti katasztrófa…

Ismeretlen házba érkezünk. Ismeretlen illatok és titkok közé. Nem az én terepem, egyből érzem és látom. Itt minden nagyon idegen. Idegenebb, mint egy másik ország akármelyik utcája. És nem is akarok itt lenni. Porcikáim remegve tiltakoznak, miközben lerakom Noah hordozóját és inkább magamhoz ölelve fogom őt. Beszívom finom babaillatát, hátha kicsit megnyugtat mindaz, ami ismerős.

- Szia Elliot. – Mondom csöndesen, miközben noszogatom Adát is, hogy köszönjön, de a gyerekek megszeppenve ácsingóznak helyükön, miközben a csomagok ellebegtetik magukat egy biztos pontra, ahol letehetik végre terheiket. Nagy puffanás jelzi, mikor végre tényleg megteszik. Végülis csak a fél házat kellett becsomagolnom. Ez a következménye annak, hogy Elliot inkább pasiról-pasira szállt, nehogy apukát kelljen játszania… Mindegy… Megoldottam. Így legalább nem kell kétszer csomagolnom. Innen már úgyis a másik házba viszem a gyerekeket, nem Tengerszembe.
Aztán KisNat töri meg a feszengést. Kizárt, hogy ez a gyerek nem szerelmes Elliotba… Olyan lelkessé válik akárhányszor látja, mintha legalábbis a legvarázslatosabb mesefigurát hoztam volna elé a kedvenc mesekönyvéből. Áruló… Mormogom el magamban, de ez szerencsére inkább csak szórakoztat. Azt hiszem ő is olyan nehezen viselte a válást, mint én. Imádta az apját…

- Nem akarok zavarni. – Mondom ki, miközben Noaht visszateszem a hordozójába, én pedig továbbra is félszegen ácsingózok a kandalló előtt. – Nem szeretnék körbenézni. Annyira megbízom benned, hogy tudjam, semmi veszély nem leselkedik a konyhaszekrényből a gyerekekre. Azt mutasd meg, hogy hol fognak aludni. Hova tegyem a cuccaikat. Más nem érdekel. Csokit sem kérek, köszönöm.

◂ family reunion ▸

2002. szeptember 1.
este

◃n a t ▹

fight it, or accept it.
fear it, or control it.

style: rainy ║ zene: Vargsången

– Szia Elliot. – Nat csendes hangja megtörte az addigi nyugalmamat. Szinte éreztem, ahogy a gyomrom görcsbe rándul és megszűnt a bennem uralkodó béke. Nem sok volt amúgy sem, hiszen reggel még Lulut vittem a Roxfort Expresszhez, aztán Seannal töltöttem a napom második felét, mielőtt hazaértem. Azért történt egy és más, az egész nap egy hatalmas érzelmi hullámvasútnak tűnt, de egyik szakasza sem ütött akkorát, mint Nat érkezése a Hamutartóba.
– Szia… – motyogta Ada, mintha valami szörnyűség érhetné itt. Sosem bántottuk és Egyiptomban is egészen barátságos lett Aidennel, miután vettünk neki egy szivárványos fagyit mindenféle csillámos szórással. Valahogy úgy éreztem, meg tudna törni ez a feszültség közöttük, de amíg Nat nem oldódik fel, ő sem fog. Túlságosan is rá volt feszülve az ő érzéseire. Pontosan ezért kéne neki is jobban moderálni a saját érzéseit… de nem kárhoztattam a tetteiért. Én is sokáig voltam sérült és éltem fájdalomban.
– Szia nagylány… – borzoltam meg kicsit a haját. Közben Cleo is előkerült, nagyot nyújtózva lépett ki a sarokban elhelyezett kutyaágyból. Eddigre már nyilván eléggé összenyálazta a kedvenc játékait pihenés közben. 
KisNat volt a kevésbé feszült. Csendesen sietett oda, hogy megöleljem, közben Cleo már Adát szagolgatta. Kicsit megszorongattam KisNatot, megnéztem magamnak Noah hatalmas, barna szemeit. Aztán miután ő már Adával elkezdett kicsit jobban ellenni a nappaliban. Szerettem volna, ha belakják. Talán kicsi ez a ház, de jól elleszünk… remélem.
– Nem akarok zavarni. – Mondta Nat aztán a szokásos dörmögős hangján és visszatette Noah-t a kis hordozójába. Kár, szívesen a karomba vettem volna, de egészen úgy tűnt, hogy a kisfiú nincs magánál és kicsit álmosan, cumival a szájában pislogott ránk. – Nem szeretnék körbenézni. Annyira megbízom benned, hogy tudjam, semmi veszély nem leselkedik a konyhaszekrényből a gyerekekre. Azt mutasd meg, hogy hol fognak aludni. Hova tegyem a cuccaikat. Más nem érdekel. Csokit sem kérek, köszönöm. – Feszengett tovább a kandalló előtt, mintha muszáj lenne ott ácsingózni.
– Akkor Noah-val elmegyünk megnézni a konyhát. Te állj itt nyugodtan… bár jó lenne kicsit beszélni, mielőtt lelépsz. – Közöltem és reméltem, hogy jön utánam majd. Azért lehajoltam és kivettem a hordozóból, hogy a vállamra fektessem. Imádtam a babaillatát és azt, hogy azonnal megnyugodott, ahogy hozzám simult a pici teste. – Sajnos nincs túl sok hálónk. – Ha nem követett, hát hangosabban magyaráztam, hiszen a konyha éppen a nappaliból nyílt. A széles ajtón keresztül tökéletesen hallhatta a hangomat, bár elég béna volt ott feszengeni a kandalló mellett, ahelyett, hogy átbeszélnénk gyorsan mire figyeljek. – Az a terv, hogy Ada megkapja a kisebb hálót, az elég kislányos. A két fiú meg itt lent aludna a nappaliban. – Folytattam és elővettem egy bögrét, hogy megtöltsem magamnak a kávéból, ami reggel óta melegen állt a varázskancsóban. Imádtam, hogy frissen tartja a kávét.
Minden erőmet bevetettem, hogy tárgyilagos maradjak és ne azon agyaljak, ami történik. Nekem sem volt kevésbé kínos a helyzet. A voltférjem, az életem egykori értelme ott állt a házban, ahol új életet akartam kezdni. A két világ találkozása még engem is szíven ütött. Az ugyanis úgy kalapált a mellkasomban, hogy majd kiszakadt onnan. Nyugi, O’Mara… most talán nem üldözöd el.
– Ide könnyen lejövök. A hálószoba ajtó pont a lépcsőre néz. – Magyaráztam. Ha megnézte a fekete lépcsősort, láthatta, hogy kisebb emeleti részre néz, ahol a háló, Lulu szobája és a fürdő volt ott. – Van valami fontos, amit tudnom kell? – a kezembe véve a bögrémet kicsit visszaindultam és megálltam az ajtóban, úgy pillantottam a gyerekekre.

CSAK MINDENKI HAGYJON

◆ zene ◆

outfit

Nem akartam megmozdulni. Úgy éreztem magam, mint akit kínoznak, miközben a közelemben sehol sem volt egyetlen egy eszköz vagy fegyver, amivel kárt tehettek volna a bőrömben. Pedig azt kívántam, bár inkább kéne kések és mágia ellen küzdenem, semmint itt állni lelkemben pucéran, elhagyatottan, megkínozva. A lábamat mintha pörkölte volna a talaj, izzó parázson álltam, holott rég kiléptem már a kandallóból. Nem ért engem semmi, az eszem tudta jól, csak épp a szívem érezte úgy, hogy már megint bántják. És bántották is. A falak, a bútorok, a kutya, ami helyéről bújt elő, Elliot hangja, az ajtó, amin belépett. Minden, minden… minden csak fájdalmat tudott okozni nekem. És nem volt hirtelen hova menekülnöm. Bár szívem szerint csak hátraléptem volna egyet a kandallóba és már tűntem volna is el némi zöldes füst kíséretében. De akkor hátrahagytam volna három síró gyereket, akiknek még búcsúzóul sem nyomtam finom puszit a hajára vagy bőrére. Holott hiányozni fog az illatuk, az érintésük, a nevetésük. Jobban, mint bárki gondolná, aki most lát engem hátrahagyni őket…

Nem akartam arrébb lépni. Így valahogy nagyjából, de biztonságban éreztem magam. Megcsapott ezernyi idegen illat, amit utáltam. Érezni Elliot édességét összekeveredve valami keserű borzalommal. Tudtam, az undor még ki is ült kicsit az arcomra, ahogy megpróbáltam nem elkáromkodni magam. Gyűlöltem, hogy Elliot elhagyott és végül képes volt valaki mást választani férjéül, de még jobban gyűlöltem magam, amiért hagytam, hogy kisétáljon az ajtómon. A világ legnagyobb kincsét hagytam ellépni mellőlem és azt gyanítom, hogy ezt sosem fogom megbocsájtani magamnak.

- Itt. Jó itt. – Mondom csendesen, földbe gyökerezett lábakkal, miközben a szememmel követem Elliot mozgását. Ada és KisNat már némiképp fel is találták magukat. Amint eltűnök Adából a feszültség is leereszt. Jól tudom, hogy az általam rávetített érzéseket tükrözik most a merev csíkba húzott ajkai és az a furcsa arckifejezés, amiből látni lehet, hogy bár játszik, el tudna kényelmesedni is, de figyel, mindent és mindenkit. A jég hátán is meg fognak élni az öccsével, alkalmazkodóbbak lesznek, mint én valaha. Csak hagyjam majd úgymond őket laza pórázon, mikor bekerülnek a Roxfortba.

- Itt aludnának a nappaliban? – Nézek a konyha felé, bár a lábam csak egy picit volt hajlandó megmozdulni és a kezem is ökölbe szorult, ahogy a beszédhez szükséges levegővel megint az érzékeimhez tolult ez a borzalmas egyveleg, amiben halványan, de ott pislákol minden veszteségem is. – El lennének ők egy szobában is szerintem Adával. Nem nagyon válogatósak ebben, anyámnál a kertben is úgy durmolnak, hogy a Roxfort expressz dudája se keltené fel őket. Ebben amúgy jók. Evésben Noah már kevésbé… Nem is tudom kire ütött… KisNat és Ada nem válogatósak. – Sóhajtok egyet, mikor kicsit elharapom a mondandóm végét. Valahogy nem akarok sem sokat beszélni, sem sokat itt időzni. Elhoztam őket. Hagy adjak nekik egy puszit és menjek a nyavalyába, mielőtt megöl ez az egész, amit Elliot remek új háza meg tökéletesen boldog új élete képvisel.

- Nincs semmi, amit mondanom kéne. – Vonok vállat, aztán mégiscsak megmozdulok, hogy KisNatot felemelve egy nagy puszit nyomjak az orrára, amitől persze hangos hahotába kezd. Jó kedélyű gyerek, ezt meg kell hagyni. Legalább szeret engem. Ezt mondjuk tudom… - Megyek Elliot. Írtam egy nagy listát a dolgokról, teendőkről. Minden gyereknek megtalálod a kis táskájában. – Mutatok az egyen, de más-más színű kis utazótáskák felé. – Neked írtam. Meg tudsz belőle mindent. De Noah-val vicces kísérletezgetni. Főleg ételek terén. Majd rájössz, miért…

◂ family reunion ▸

2002. szeptember 1.
este

◃n a t ▹

fight it, or accept it.
fear it, or control it.

style: rainy ║ zene: Vargsången

Kellemetlen érzés volt ilyennek látni Natot, feszengve, morcosan és ennek az okozója én voltam. Mindig én voltam, aki rosszat tett vele, mindig én voltam, aki valamit elrontott. Most csak megkértem, hogy nézze meg, hova akarom fektetni aludni a gyerekeit… a gyerekeinket. De nem engedhettem meg, hogy lássa rajtam, mennyire fáj a viselkedése. Miért mutassam? Legutóbb is megtettem, hagytam az érzéseimet eluralkodni, ő pedig csak elküldött.
– Akkor maradj ott. – A hangom laza maradt, de Noah, ahogy egészen hozzám simult, érezhette, amint a szívem őrültebb tempóra kapcsolt. Meg sem moccant rá, csak csendes kis nyöszörgést hallatott. Egészen olyan volt, mint aki félálomba került, én pedig hálás voltam, ahogy a kellemes babaillattal megnyugtat. A kávém gyorsan elkészült és elfért a szabad kezemben, miközben őt öleltem magamhoz. Így amikor visszatértem a nappaliba, hogy megint megnézzem magamnak Nat kék szemeit, ahogy keserűség csillant benne, belekortyoltam a bögrém tartalmába.
A fekete folyadék kicsit helyre billentett mindent. Közben Natnak is felvázoltam, hogy hol és miképpen fognak aludni a gyerekek. Nem tudom minek, látszólag nem érdekelte, csak azért, mert nem Tengerszemben vigyázok rájuk. De el kellett fogadnia a változásokat ahhoz, hogy együtt tudjunk működni… csakhogy én már kezdtem feladni a próbálkozást.
–  Itt aludnának a nappaliban? – kérdezett vissza. – El lennének ők egy szobában is szerintem Adával. Nem nagyon válogatósak ebben, anyámnál a kertben is úgy durmolnak, hogy a Roxfort expressz dudája se keltené fel őket. Ebben amúgy jók. Evésben Noah már kevésbé… Nem is tudom kire ütött… KisNat és Ada nem válogatósak. – Magyarázta. Én azonban ragaszkodtam az elképzeléshez, hogy Ada királynői bánásmódba részesüljön.
– Jó helyen lesznek itt lent. – Nyomatékosítottam a mondandómat. Végig simítottam Noah hátán, ahogy a kiürült bögrémet a polcra pakoltam. Imádtam még mindig, hogy ilyen közel van. Ráadásul, amíg vele foglalkoztam nem kellett Nattal foglalkoznom. – Az evésről majd Benjamin gondoskodik. Aiden öccse főz ránk főleg. – Folytattam, nem mintha ki akartam volna mondani a nevét, mert attól csak még jobban kiakadna.
A babával a kezemben léptem közelebb hozzá. Sejtettem, hogy majd most elköszön és végeztünk, mintha Aiden neve a világ legnagyobb sértése lenne.
– Nincs semmi, amit mondanom kéne. – Mondta aztán és odalépett KisNathoz, hogy a karjába véve finom puszit adjon neki. Hát igen, határozottan a gyerek volt a legboldogabb itt. Ada nyilván érezte a feszültséget, Noah meg kicsit el volt pilledve. – Megyek Elliot. Írtam egy nagy listát a dolgokról, teendőkről. Minden gyereknek megtalálod a kis táskájában.
Sóhajtottam egyet.
– Neked írtam. Meg tudsz belőle mindent. De Noah-val vicces kísérletezgetni. Főleg ételek terén. Majd rájössz, miért…
Lesütöttem a szemeimet. Remek. Menekülj csak el, Forest… az majd megoldja… Mondtam volna, de nem mondtam. Miért is mondtam volna? Nem akartam gyötörni, elég volt, hogy ő megteszi kettőnkkel. Bár nem gondoltam ezért rossznak. Tudtam, hogy megsebeztem, nem mintha ő küzdött volna, hogy a szakítást követően utánam jöjjön. Nem keresett. Ő is meghozott egy döntést, nem csak én.
– Hát, akkor majd kísérletezek. Gondolom. – Közöltem kedvtelenül. Tudtam, hogy Nat viselkedése majd nyomot hagy Adán és küzdhetek meg vele újra. Nem tudtam mit tenni ez ellen. Vele volt mindennap és megint én leszek a hibás, hogy valami rossz lett. Észre sem vette, mennyire rám ken mindent… pedig én csak kimondtam a megoldást egy régóta húzódó problémára.
– Még maradhatnál kicsit azért… míg megszokják a helyet… – suttogtam, de nem is reménykedtem bennem, hogy meghallja. Ha pedig mégis, úgysem érdekelte, amit mondok. – Aiden még órákig nem jön haza…

CSAK MINDENKI HAGYJON

◆ zene ◆

outfit

Nagyon utáltam ezt az önmagam. Gonosz voltam és kedvtelen. Miközben az emberek csak legyintettek körülöttem. Természetesnek vették, hogy én vagyok a hibás. A szüleimen kívül, soha, senki se kérdezte meg, hogy tud-e valamiben segíteni, vagy minden rendben van-e. Az én hibám volt a válás. Oldjam hát meg a gondjaimat. Van három gyerekem, akikért élnem kell. És gyanús, hogy ez mentett meg engem. Nem a körülöttem élők kedvessége, mert abból nagyon nagyrészt hiányt szenvedtem. Engem hibáztatott mindenki. Éreztem, tudtam. És emiatt nem is gondoltak bele abba, hogy talán, talán, azért vagyok ennyire mogorva és fáradékony, mert senki sem segít nekem a túlélésben. Miközben én is magamat hibáztattam mindenért.

De akkor is…
Furcsa, ha nehezen fogadom el, hogy a férfi, aki egy éve még az én férjem volt, az most valaki másé? Tényleg én vagyok a teljesen elvetemült, amiért úgy gondolom, hogy ez rettentő gyors és fura? Tényleg én gondolkozom rosszul, amikor úgy érzem magam, hogy hátra lettem hagyva, mint egy ócska szerető és akkor innentől oldjam meg a gondjaim egyedül? És nem csak Elliot által, de mindenki más által is hátrahagyott lettem. Hogy küzdjek hát, ha magamért már nem is látom értelmét küzdeni? És hogyan vágjak jó képet mindenhez, ami körülöttem zajlik, miközben mindenki él, csak én haltam meg már rég?

Odaléptem Adához, szomorkásan, de rá mosolyogtam, majd lenyúltam érte, hogy felemelve a karjaimban tarthassam. Nem. Valójában azokban a pillanatokban, mikor nem volt időm gondolkodni, mikor játszanom kellett, mesét olvasnom vagy fürdetnem. Miközben hangosan nevetgéltek, gügyögtek és beszéltek körülöttem. Akkor igaziból tudtam boldog lenni. Még ha mindenféle önmagamat, írót, tulajdonost, szeretőt, el is kellett hagynom. Az apuka énem nagyon is boldog volt. És bár kell némi kis szünet, hogy végre lehessek egy kicsit szerető és író is. De aztán az a célom, hogy visszatérjek. És ne csak akkor legyek boldog, mikor apa vagyok, hanem egy minden téren boldog apa legyek.

- Légy kedves. Jó? – Suttogtam lányomnak, miközben kicsit élettel telibbé vált a mosolyom is. Van miért élnem. Jó néha rájönni erre. És egy kis kaland után, jön az újabb kaland, a költözés. Amiről Adáék még nem is tudnak. Közben meg már készülnek a tervek a gyerekszobák átalakítására. Még hogy nem élsz Nathaniel Forest… Teljesen hülye vagy… - Te nem lehetsz már kislányként mogorva medve, mint én… - Koppintom kicsit meg az orrát, aztán visszateszem a földre és hatalmas puszit adok a homlokára. Hogy aztán fiamért nyúlva őt is magamhoz szoríthassam kicsit. Vele az ölemben lépek párat a konyha felé, továbbra is a kandalló vonzáskörében maradva.

- Tényleg próbálkozz mindenféle kajákat adni Noahnak. Ha akarsz nagyokat nevetni, érdemes. De annyit elárulhatok, tényleg rád ütött… Bár azért nem csak dínó alakú husit eszik. Szerencsére… - Vonok kicsit vállat, miközben bekukucskálok a konyha ajtaján. Önkéntelenül sóhajtok egyet, ahogy látom Noaht boldogan ölelve az apját. Ez lett volna az, amire igazán vágyom. És ezzel az új házassággal, már reményem sincs visszaszerezni. Ezért vagyok annyira mérges. És ez az, amit nem érthet meg soha senki… - Órákig azért biztos nem maradok… - Mondom csendesen, majd KisNatot is jól megpuszilgatom. Szerencsére ő erre tényleg hangos nevetésben is tör ki, aztán Elliot felé mutogat. – Ne csak Noaht szeretgesd. – Nyújtom a férfi felé a piszkosul saját gyerekem, aki Elliothoz való ragaszkodásában is rám ütött. Szerencsétlen… Vajon milyen felnőtt lesz ilyen traumával…

Lassan odalépek Elliothoz és elveszem tőle Noaht, úgyis szeretnék tőle elbúcsúzni, miközben átnyújtom neki KisNatot. Ahogy közel lépek hozzá, talán hallja, talán érzi, milyen gyors is a szívem. Mennyire félek és izgulok, mennyire szenvedek valójában… még magamtól is…

◂ family reunion ▸

2002. szeptember 1.
este

◃n a t ▹

fight it, or accept it.
fear it, or control it.

style: rainy ║ zene: Vargsången

Kérlek, Nat… kérlek… ne legyél szomorú… Valamiért ez kattogott bennem, ahogy őt néztem. Nem akartam Hamutartóban érezni az illatát, annyi szörnyű emléket kavart fel bennem. Mégis a gyomrom görcsösen rándult össze a gondolattól, hogyha kisétál az ajtón még egy hónapig nem látom talán. Nem akartam elküldeni, de közben fájdalmat okozott, ahogy viselkedett. Fájdalamt okozott, hogy nem akarta megnézni, hol élek, hova hozom a gyerekeit és milyen életet adok nekik. Akármennyire is fáj látnom, hogy nélkülem él, számomra mindig fontos lesz a boldogsága. Azt akartam, hogy találja meg a kapaszkodóját zuhanás közben… ahogy én megtaláltam Aident.
A konyhában matatva próbáltam összeszedni magam. Én nem sírhattam azért, mert most elszomorított ez a taszítgatás, amivel egyre távolabb lökött magával. Csak azért, mert szakítottunk, mert próbáltam megmenteni a kapcsolatunk szép emlékeit rossz vagyok? Rossz vagyok, mert nem akartam olyannal lenni, akinek a terhére voltam leginkább? Rossz vagyok, mert tiszteltem annyira, hogy megvontam a szenvedéstől, amit okoztam neki? Talán igen. Talán vállalom is boldogan ezt a címet, ha látom, hogy ő boldog tud lenni. Igen… talán azt is el kellett volna fogadnom, hogy minél jobban bizonygatom, hogy ettől még egy család vagyunk és próbálnék neki segíteni, ő annál jobban fog utálni.
A szívem már attól össze tudott volna törni, hogy a szomorú kék szemekbe pillantottam. Kávét akartam, vagy bármit ami egy kicsit is elnyomja a helyzet fájdalmasságát. Nyeltem egyet, hogy elnyomjam a torkomban ülő gombócot. Készen álltam rá, hogy elengedjem Natot… innentől már megoldottam nélküle, még ha ennyire fájt is. Tényleg, csak menjen. Menjen és gondoljon rossznak, mert azt kerestem, amit valamikor tőle is megkaptam. Azt kívántam, hogy utáljon, gyűlöljön… mert biztosan megérdemlem.
–  Tényleg próbálkozz mindenféle kajákat adni Noahnak. Ha akarsz nagyokat nevetni, érdemes. De annyit elárulhatok, tényleg rád ütött… Bár azért nem csak dínó alakú husit eszik. Szerencsére… – A hangja megtörte a beálló néma csendet. Az ajtó felé pillantottam, hogy találkozzon újra a tekintetünk. Noah éppen egészen hozzám simult. Láthatta, hogy mennyire szeretem a gyerekem… hogy bár őt csak mentőövként dobtam be annak idején, pontosan annyira ragaszkodom hozzá, amennyire minden normális szülő. Sosem ártanék neki, sőt szerettem volna őszintén az apja lenni.
– Órákig azért biztos nem maradok… – mondta aztán csendesen. Bájos volt a gyerekekkel a karjában. Hát ezt a Natot szerettem annak idején, ez a Nat hiányzott. Talán nyálas volt néha, túlzottan romantikus az ízlésemnek, mégis annyira az enyém, amennyire csak lehetett. Ez a pillanat apró szelete volt a múltunknak, mintha csak megfagyott volna az idő. Még a szomorú fények sem számítottak, amik ott ültek a szemeinkben. –  Ne csak Noaht szeretgesd. – Nyújtott felém KisNatot, én pedig finom puszit adtam a homlokába. Csak akkor vettem át, mikor Noa hátkarült Nat erős karjai közé.
– Biztos nem kérsz valamit inni? – kérdeztem csendesen, de nem akartam erőszakos lenni. Amúgy is éppen a karjaim között igazgattam el a kisfiú, akit legalább annyira sajátomnak tartottam, mint Noah-t. KisNat most nem pörgött túl, egyszerűen csak átkarolt a nyakamat.
– Egy hónapon át fogom mindegyiket szeretgetni. – Suttogtam, de a tekintetem egyenesen Nat kék szemeibe fúrtam. Nem tudom mit vártam. Talán feloldozást a tetteimért, talán, hogy megért végre… mert ő végig megértést várt, de bennem csak a rosszat látta. – Tudom, hogy elvesztettem a bizalmad… de rendben leszünk. Rendben lesz minden. – Folytattam tovább. – Tényleg menj el, ha nem akarsz látni. Nem akarom rád kényszeríteni a társaságom… egyszer már én is menekültem előled. Megértem, hogy te is menekülni akarsz előlem. – Nyeltem nagyot, nehogy elsírjam magam, mert a könnyek már ott ültek a szememben.

CSAK MINDENKI HAGYJON

◆ zene ◆

outfit

Tudtam, hogy rossz, mikor másokat hibáztatok. Nekem csak ennyire fájt. Nagyon. És egyszerűen most én voltam az, aki csak menekülni szeretett volna végre. Egy kicsit kiszakadni mindenből, ami körülötte van. Belefogni valami újba, ismeretlenbe. Megérezni új ízeket, új illatokat, új benyomásokat. Féltem, izgultam. És vágytam… Vágytam rá. hogy valaki végre átölelve engem, a nyakamba csókoljon és azt mondja, minden rendben lesz.
Jó ideig reménykedtem benne, hogy ez a valaki Elliot lesz. Hogy visszatérve hozzám annyit mond csak; felejtsük el ezt a rémálmot, legyünk újra együtt boldogok.

Boldogok…
Vicces. Jelenik meg egy kis gonosz mosolyra hajazó grimasz arcomon, miközben átadom KisNatot Elliot kezébe. Aztán a szemeibe nézek. Egy időre az agyam megáll. Érzem, ahogy minden gondolatom tovaszáll, ahogy elmerülök a sötétbarna, szinte majdnem, hogy fekete szemek tükrében. Talán még a légzésem is eláll. Talán még a szívem is kihagyja a következő ütemeket.
Szeretem. Fogalmazódik meg bennem az érzés azonnal, amit mindig is tudtam, de amit már oly rég hátra kellett volna hagynom. Miért élek én még mindig a múltban? Mikor tudom, hogy a boldogságunk már ott is csak egy illúzió volt… Két túlzottan különböző világ, akik egy ideig próbálkoztak elhitetni magukkal, hogy működhet, de persze hibás volt eleve az elképzelés is. Nem érdemeltem meg őt. Egész egyszerűen ennyi volt a hiba…

Elkapom a tekintetem, gyorsan mozdulok én is, mielőtt még kimondanék valamit, amit tényleg nem szeretnék újra. Lépek gyorsan párat vissza a nappaliba, a kandalló melletti biztonságba, ahol megvan az az érzés, hogy bármikor megszökhetek. És talán így is van.

- Tényleg nem kérek semmit. Köszönöm. – mondom csendesen, miközben magam is meglepődöm mennyire feszültté válik egész testtartásom. Engedd el magad kicsit, engedd el magad kicsit. Kezdem mondogatni, hátha ettől most akkor sokkal jobban leszek. Nem… Biztos, hogy nem. Meditálásban sem voltam sosem jó. Inkább ökölbe szorítom a kezem, majd lassan kifújom a levegőt, hogy aztán kicsit megdörzsöljem a halántékomat és ismét tudjak legalább a gyerekekre, ha nem is a házra figyelni. Arra ugyanis továbbra sem akarok.

- Nem a bizalmam vesztetted el. Egymást vesztettük el. És ez egy kicsit más. Ha nem bíznék benned, nem kérnélek meg rá, hogy vigyázz a gyerekekre. – Jelentem ki, kicsit szigorúbb hangon, mint szerettem volna, de ennyire telt most tőlem. – Az nem kérdés, hogy ti itt rendben lesztek. Az, hogy én vajon rendben leszek-e már kicsit más dolog. De, köszönöm, hogy vállaltad ezt az egészet. – Sóhajtok egy nagyot, aztán megint óvatosan lépek egyet, hogy legalább Elliotra nézhessek. Szebb, mint volt. Szebb, mint amilyenné mellettem válni tudott. Ez pedig árulkodó. Árulkodik arról, hogy most úgymond jól, jobban van tartva, mint mikor velem élt. Ezt pedig fáj látnom és beismernem.

Sóhajtok ismét, miközben megint lépek egy óvatost előre Elliot felé. Mély levegőt veszek, mielőtt félve a szemeibe nézek. – Akkor csak engedj elmenekülni kérlek. Ne vedd magadra, ne bántódj meg. Ne sajnálj. Csak engedj el…

◂ family reunion ▸

2002. szeptember 1.
este

◃n a t ▹

fight it, or accept it.
fear it, or control it.

style: rainy ║ zene: Vargsången

Ha a gyerekek nem lettek volna ott velünk, biztosan megint elsírom magam. Nathaniel Forest szeméből már csak bánatot tudtam kiolvasni, amit én okoztam… én… miközben boldoggá akartam tenni. Ez sem sikerült… többek között. Már meg sem kellett volna, hogy lepjen. Meg sem kellett volna lepnie, hogy ránézve nem láttam mást, csak a tetteim visszatükröződését. Meglepett, hogy ő ennyire máshogy élte meg, mint én. Számára ez nem volt több egy kegyetlen tettnél… míg én úgy éreztem, magunkat mentettem meg vele.
–  Tényleg nem kérek semmit. Köszönöm. – ismételte meg, mikor újra kínáltam neki valami innivalót. Jobban örültem volna, ha nem ilyen merev, de ő ilyen volt. Ha valami nem tetszett neki befeszült és csak állt, mint egy hideg kőszobor. Ilyenkor pedig olyan volt, mint egy mementója annak a pillanatnak, mikor elléptem tőle és örökre véget vetettem a kapcsolatunknak. Mégis mit tehettem volna?
– Te tudod… – Suttogtam rekedten és a karomban szorongatott KisNat tincseit tűrtem közben a fülei mögé. Nem akartam egy pillanatra Natra nézni… és bár nagyon nehéz volt a gyerek is, nem akartam kimutatni az érzéseimet. Tudtam, hogy akkor megint közelebb lépne, éreznem kéne az illatát és az érintését, ami nem tett boldoggá. Nem tett boldoggá, mert ő szomorú volt tőle. Talán most még fájt, de én olyan erősen és határozottan álltam vele szemben, mint amikor belülről égetett a sötétség. Ez voltam én, Elliot O’Mara… aki fel sem sikoltott, ha a bőrét égették az átkok, vagy aki némán tűrte a fájdalmas lüktetést a mellkasában, mikor a méreg eluralkodott minden porcikáján. Így tűrtem én a szívfájdalmat is, meg azt, ami nyomott hagyott rajtam a házasságunk végével.
Miért sírtam volna én is? Miért engedtem volna, hogy az érzések, amik most keserűek fájdalmat okozzanak Natnak? Sosem fogom elfelejteni, ami közöttünk volt és könyörögni tudtam volna neki, hogy ő se tegyen így… mert gyönyörű volt. Gyönyörű, még akkor is, ha most nyílt sebként tátongott a mellkasomon, a mellkasán. Hálás voltam neki. Nagyon hálás.
–  Nem a bizalmam vesztetted el. Egymást vesztettük el. És ez egy kicsit más. Ha nem bíznék benned, nem kérnélek meg rá, hogy vigyázz a gyerekekre. – A hangja szigorúbbra váltott. Nem igazán látott a szavaim mögé, de nem bántam. Örültem, hogy ott állt és beszélt azon a szépséges mély hangján, ami a közös életünket idézte. Keserűség ide vagy oda, Nat társasága Nat társasága volt. –  Az nem kérdés, hogy ti itt rendben lesztek. Az, hogy én vajon rendben leszek-e már kicsit más dolog. De, köszönöm, hogy vállaltad ezt az egészet.
Nyeltem egyet.
– Akkor csak engedj elmenekülni kérlek. Ne vedd magadra, ne bántódj meg. Ne sajnálj. Csak engedj el… – Lépett egyet felém. A szemeimbe nézett, én pedig viszonoztam a pillantását… és leengedtem magam mellé KisNatot. Egy kicsit kellett, hogy ketten beszéljünk, hogy kettesben legyünk.
– Lenne esélyem megállítani? Akármit is vettél a fejedbe, akármit is mondtam rá, te döntöttél. Ha menekülni akarsz, menekülni fogsz. – Suttogtam és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Lássa csak egyszerű csillogásnak azokat, amik nem szökkennek ki és nem fognak még több fájdalmat okozni. – Ott az ajtó… rajtad áll, mikor sétálsz ki rajta.
Nem mondhattam mást. Nem mondhattam, hogy maradjon. Nem esett jól amúgy sem, hogy mindenért engem okol, vagy hogy egyetlen szavával képes lenne kitépni a szívemet… csak azért, mert neki fáj.
– Remélem rendben leszel… – érintettem meg a karját végül.

CSAK MINDENKI HAGYJON

◆ zene ◆

outfit

Csak néztem őt. És azt éreztem, hogy meghalok, meg akarok halni. Nem érezni többé semmit, nem látni többé semmit, nem érteni többé semmit. Érte meghaltam volna. Egy pillanat alatt, egy kérdésére válaszként, vagy más kérdésének a válaszaként. Érte, meghaltam volna… Bár évekig nem is sejtettem, hogy létezhet ilyen heves szerelem. Kinevettem azt, aki állította, igen. S aki azt merte mondani, Rómeónak és Júliának igenis igaza volt. A történetüknek van létjogosultsága, mert a szerelmük gyönyörű volt, s ők megtartották ott, abban a formában, amikor még minden a legerősebb.
Én nem vagyok se gyilkos, se más. Még, ha néha vágyom is egy csendes, érzelem nélküli világra, ami körülölel, van dolgom itt. És ezzel tisztában vagyok.

Nézek Elliot sötét szemeibe. Arra vágynék, hogy azt mondja nem tud nélkülem élni. S mikor ez nem jön, a szívemben megint túlcsordul minden fájdalom. Mire is várhatnék? Mit is kérhetnék? Nincs jogom itt már semmi fölött. Elliot döntött és lépett. Én pedig itt vagyok egy üres kisemmizett valamiként, amiként hátrahagyott.

Elég.

Mondom ki magamnak, miközben zavartan elhúzom a tekintetem Elliotétól. Igaza van. Akkor sétálok ki az ajtón, amikor akarok. S akkor is térek vissza, amikor akarok. Most rossz apának tűnök majd. Szinte hallom az önmagukat felolvasó mágusújságok zengését, ahogy kimondják: elhagytam a gyerekeim, hogy másik országban éljek. De nem hagytam el őket. Értük teszek, hogy boldogabb jövőjük lehessen, mint most, egy üres vázzal, aki inkább csak létezik, semmint él és virul. Hajjajj… virul. Mi is az…

- Kétlem, hogy rendben lennék… - Sóhajtom csendesen, mikor a gyerekekről ismét Elliotra tekintek. Ezt a sebtapaszt talán jobb lenne most már végleg letépni és eldobni. Tűnjek végre el. Mindenki ezt várja, miért nem léptem már meg?

Előrehajolok, talán nem is gondolkozom, miközben lépek egy nagyot. Egyenesen Elliot elé érve, s megcsókolom. Gyengéd, finom, mégis érzem, hogy ott van benne egy kis elkeseredett követelőzés. Pedig búcsúnak szánom. Eltűnésnek, lemondásnak, elvesztésnek, elhatározásnak, elfordulásnak, mindennek.
Nem kapkodó. Hagyom, hogy Elliot ajkainak íze elöntse az enyémet, még egyszer utoljára. Hogy aztán, mikor elhúzódom, érezzem, mit is hagytam úgy igazán elveszni.

Elfordulok. És azonnal lépek is hátra. Gyorsan szelem át a nappalit. Menekülök. Magam elől éppúgy, mint előle. A gyerekeim elől épp úgy, mint a világ elől, ami büntet és büntetni is fog. Pedig nem gondolkozom. Mintha üres lenne a fejem, mikor beszállok a kandallóba és eltűnök Elliot házából.

Csak később esem össze, az utcán, mikor realizálom, hogy első randevúnk helyére vitt a szívem és a kandalló…

köszönöm a játékot

◂ family reunion ▸

2002. szeptember 1.
este

◃n a t ▹

fight it, or accept it.
fear it, or control it.

style: rainy ║ zene: Vargsången

A múlt íze ült meg az ajkaim között. Még fel sem fogtam, hogy a hatalmas test mozdult, kicsit előre dőlt, hogy százhetvenöt centis valómat érje. Aztán jött az a furcsa melegség, a már örökre magam mögött hagyott kicsit édes aroma, ami jótékonyan keveredett bele a savanyúan keserű tintaillatba.
Valamikor ez volt a valóság, mostanra viszont furcsa és távoli volt, mint annyi minden más, ami annak az életnek a része volt. Talán nem is volt igazán az enyém már. Nat megváltoztatott, annyira, hogy még kapaszkodnom kellett a valóságba. Aiden volt a valóság, ami emlékeztett arra, aki vagyok, és nem csak egy árnyék, ami Elliot O'Marából itt maradt.
- Nat... - suttogtam utána, mire már elfordult. Megint az jutott eszembe, ahogy otthagytam a hajón... azon a bizonyos hajón, mert nem bírtam tovább látni, hogy én okozok neki fájdalmat. Hagytam inkább kilépni az életemből, még ha ő úgyis hitte, én löktem el. Ő döntött, én csak kimondtam a szavakat.
Az ajkaim még égtek, ahogy nagy lépésekkel megint kilép az életemből. Tényleg könnyebb volt menekülni. Nem fájt annyira, mint visszanézni, szembesülni azzal, miket tettünk egymás. Csak menj... és legyél boldog. - gondoltam, de képtelen voltam elképzelni más karjaiban Nathaniel Forestet. Az én hatalmas Nathaniel Forestemet, aki házakat gyűjtött és Tengerszem királya volt. A mi történetünk csupán egy mese volt, egy álom, ami alig ha lehetett volna valóság. Azt hittem ez a minden, ez a vége annak, amin átmentem, hogy csak élvezzem már. De talán nem az volt megírva.
Megköszörültem a torkomat, visszapillantottam a gyerekekre. Megpróbáltam még egyszer elmosolyodni, majd szépen a konyhába tereltem őket, hogy közösen csináljunk vacsorát. Ada morcos volt és éppen csak segédkezett a zöldségek megmosásánál és a sütik előkészítésével. Tudtam, hogy utál, mert otthagytam őket... de egy gyerek kedvéért nem választhattam a boldogtalanságot. Nat boldogtalanságát. Ada sebei majd begyógyulnak, ha Nat jó embert választ maga mellé.
Csendesen figyeltem őket, ahogy segítettek, léteztek vagy éppen - mint Noah - lecsippentettek egy darabot a süteményből. Ezekért az apróságokért volt még értelme élni igazán. Így elnézve őket még a fájdalom is elviselhetőbb volt.

Köszönöm a játékot!