kandalló a folyosón

Kellemes kis odú, ahol Aiden szeret olvasgatni. A kandalló rajta van a hopp-hálózaton, így a vendégek a folyosóra érkeznek, a kínai agyagfugura mellé, amit állítólag az agyaghadsereg egyik "elveszett" példánya. De igazából hamisnak van álcázva, valamint a ház egyik biztonsági funkciója is. Felélesztve igazán agresszív.

[2002. október 9.outfitwe fucking sucked]

2002. október 9.
outfit

we fucking sucked

Szarul éreztem magam. Az egész délelőtt, és már arra is nehezemre esett visszaemlékezni, hogy mit is csináltam. Jött egy pár csomag, és talán megérintettem néhány varázstárgyat, természetesen Sean utasítására fittyet hányva, amihez nem lett volna szabad hozzáérnem. De én nem dőltem ki olyan könnyen az átkoktól, és bár nem lüktettem ezerfélétől, mint Elliot, annyira azért nem dőlhettem ki egy szánalmas kis bicskától, vagy karperectől. A boltunk kezdett kicsit híresebb lenni, most már jött néhány szállítmány másoktól is. persze  afő beszerzőm így is Elliot maradt, és ezen nem is szándékoztam változtatni. Csak pár nap telt elé a kis múzeumi incidens óta, és reméltem, hogy egy ideig elkerül minket az apja is. Kíváncsi voltam, hogy milyen mocskos tervvel áll elő majd legközelebb. Mohó volt és mérgező, de annyira ostoba nem, hogy rögtön támadásba is lendüljön. Annál józanabbnak hittem.
Az esős októberi idő folytogatni kezdett a boltban. Én voltam ott egyedül, Sean valahol kiheverte a teliholdat, ELliot meg talán kincset keresett. Én pedig egyre kevésbvé éreztem azt, hogy levegőt tudok venni. A vonalak elhomályosodtak előttem, a fények túlságosan élesnek hatottak, és az izmaiban is egyre erősebben gyzulladt ki a fájdalom. Az utolsónál szinte felnyögtem fájdalmamban, de nem akartam elhinni hogy egy fos valami így ledöntsön a lábamról. A hideg és a forróság felváltva szaladt át a testemen, míg nem teljesen ellehetetlenítették az életemet.
Eszembe jutott, hogy aznap volt Benajminnak egy fontos meccse, valamilyen híresebb csapattal. talán valami selejtezőt játszhattak, fogalmam sem volt. Nem érdekelt anynira a sport, és csak büszkeségből nem mentem el megnézni ahogy játszik. Egy részt. De sosem vallanám be, hogy gyűlölném látni, ahogy arcon bassza egy gurkó valamelyik terelő miatt. Még a végén megátkoztam volna, és elvettem volna velem az öcsém által olyan nagy becsben tartott "tisztességes" kűzdelmet.  Kibaszottul mérges lesz benjamin, hogy ha kidőlök, és ő is miattam fog padlót. talán szó szerint is. Nem akartam, hogy lezuhanjon a seprűről, így is éppen eleget aggódtam miatta.
De nem bírtam tovább, haza kellett mennem. Otthon egy picit mintha jobban lettem volna, miután persze ittam egy kis lángnyelvet, hogy kicsit eltereljem a gondolataimat a fájdalomról. Cleo és Zeusz aggódva bökdösték meg a lábamat, miközben cigit nyomtam remegő kezekkel az ajkaim közzé. Nem lett volna szerencsés így mondjuk elájulni. Véletlenül se akartam úgy meghalni, hogy a saját szokásom öl meg. Túl szánalmas lett volna hozzám.
- Jól vagyok, semmi bajom - mondtam a jószágoknak, miközben adtam nekik enni. talán nem pontosan a tányérjukba, nem pontosan az ő kajájukat, de félig meddig nem voltam tisztában a cselekedeteimmel. Francnak szedtem össze valamit. De amúgy sem lesz holnapra semmi bajom, se nekem se az öcsémnak. talán még miatta jobban agódtam, mint magam miatt.
odasétáltam a kandalló és az agyagkatona melletti könyvespolc mellé, hogy keressek valami könvyet, hátha az elterelheti a figyelmemet. Mögöttem ott hemszeg a sok firkálmány a ár egyáltalán nem pucér, fehér falon. Bár odapillantok, szinte smemit sem tudok róla leolvasni, egyszerűen nem megy. Talán csak szemüveget kellett volna felvennem. Öntudatlan mozdulattal a hamutartómba dobom a cihgimet, még az is olyan ízetlen. Már lassan odáig jutok, hogy azt sem tudom mi a szart keresek én a házban, a könyvespolc előtt, amikor hirtelen úgy érzem zuhanok.
Egy seprűről.
Vagy csak kicsúszik a lábam alól a talaj, megnyílik alattam a föld, amitől mindig is rettegtem, és sötét fekete kezek nyúlnak ki belőle, és lefelé rángatnak. Zuhanok, mintha nagyon magasról zuhannék nagyon gyorsan. Mintha nem csak az én lassuló szívverésemet hallanám, hanem az öcsémét is. Elnyel a sötét feketeség, ami ellen képtelen vagyok elszökni, és érzem, ahogy a földbe csapódom, megremeg a testünk. Az enyém is és az övé is. A tekintetem megakad egy ponton, és már nem is látok tovább, csak a körülöttöm egyre jobban burjázó sötétséget látom, miközben Cleo ugatása is túlságosan messziről hallatszik. A gondolataim, egybefonódnak, és már azt se tudom kire godnolok utoljára, Elliotra, vagy az öcsémre, ammikor végleg elvesztem önmagam felett a kontrollt. És a gyűrű kezdett lassan vöröses feketévé válni.

◂we fucking sucked ▸

2002. október 9.

◃Aiden▹

you’re making me
forget my past

style: elegant ║ zene: Initium

Zihálva kapkodtam a levegőt, ahogy mind jobban vettem a métereket. A nyomomban valami csontvázféle volt, hallottam, ahogy zörög és csörömpöl mögöttem minden lépésével. Bele is tudtam volna borzongani ezekbe a szörnyű zajokba… de kinek van erre ideje, mikor rohan? Mármint tényleg az életéért rohan egy sötét, világításoktól teljesen ments kriptában. A fekete valamit néha-néha megtörte egy kupac gyertya meleg fénye, de ez édeskevés volt ahhoz, hogy megállapítsam, mi van mögöttem… nem is igazán akartam szemügyre venni. Elég volt a hörgés és zörgés, amit magából árasztott, na meg az az élettelen, rothadó bűz, ami az egész hely sajátja volt.
– Merlin faszára, fáradj már el! – Üvöltöttem bele a sír csende – haha – és ahogy a hangom visszhangot vert, éreztem, valami más is felébredt itt. Valami morgósabb, valami nagyobb, aminek a lépteibe beleremegett még a fal is. Talán valami trollféleség húzta meg itt magát. Erre pedig már tényleg csak ordítani tudtam volna, de nem tettem. Ehelyett belemarkoltam a pálcámba… tudtam, hogy csak a rés kell, ahol bemásztam és már hoppanálhatok is olyan messzire, hogy senkinek eszébe se jusson, hogy valaha itt jártam. Muci meg örülhet az aranyfognak, amit elloptam. Pont illeni fog az üzlet logójához.
Láttam a fény, ahogy szép lassan megtöri a sötétséget. Kintről tört be azon a résen, amin bemásztam a temető felől. Hiába volt odakint őszi szürkeség, esőfelhők, még így is apró fényt hozott ebbe a végtelen, halott feketéségbe. A szívem nagyot dobbant tőle… legalábbis akkor még azt hittem attól. A következő pillanatban görcsös fájdalmat éreztem a mellkasomba, üvölteni tudtam volna. De nem tettem, csak nyöszörögve előre görnyedtem, megmarkoltak az anyagot a mellkasom felett. Aztán megéreztem a gyűrűt… a gyűrű izzását…
– Aiden… – dünnyögtem és éreztem, hogy azonnal könnyek gyűlnek a szemembe. Megijedtem. Iszonyatosan megijedtem, hogy elveszítem és nem vagyok mellett… fáj valamilye. Talán ő azt hiszi, csak Benjaminnal van ilyen kapcsolata, de már jóval a manó előtt is tudtam, ha valami történt vele. Ez most túl heves volt, túl fájdalmas ahhoz, hogy ne tudjam azonnal mi történt. A gyűrű jelzése csak még jobban megerősített.
Hallottam a hangokat a hátam mögül. Azok rántottak ki a sötétségbe, amibe szép lassan merültem elfele. Nem kellett volna engednem ennek az érzésnek, a felszínen kellett maradnom és megkeresnem Aident… Baszki, O’Mara… ments meg… mentsd meg… A hang is úgy remegett, mint én. Minden porcikámban ott pattogott a feszültség. A szívem őrülten kalimpált a mellkasomban, erőszakosan követelve a figyelmet. Nem érdekelt… muszáj volt, muszáj volt túllépnem a félelem okozta bénultságon. Megkapaszkodtam hát a nyílásba és kihúztam magam a friss levegőre.
A csontos kéz még megpróbált utánam nyúlni. Éreztem, ahogy a gallérom szorongatja, de ahogy a fény erősebben érte a testrészt, morgolódva visszahúzta. Előre görnyedtem, úgy próbáltam koncentrálni. Hol vagy Aiden… Ezt ismételgettem magamban, hagyva, hogy valami belső sugallat válaszolja meg: Otthon. Otthon. Csak egy megérzés volt, de éppen elég ahhoz, hogy menten hoppanáljak. Síri csend fogadott… aztán hirtelen berohant hozzám Cleo a nappaliba, az asztal mellé, ahová hoppanáltam. Nyöszörögve, a földet kaparva jelezte, hogy kövessem… így siettem oda Aiden mellé. Azonnal térdre rogytam, nem érdekelt a combomba nyilalló fájdalom sem. Csak megérintettem. Finoman simítottam a tincseit és az arcát.
– Itt vagyok… – suttogtam. – Aiden, mi történt… ? – kérdezgettem, hátha válaszol. Éreztem, ahogy ezer meg ezer kusza mágia kavarodik körülötte. Egy része a házból származott, egy másik talán belőlem, de ott volt mindenek alatt az a méreg. Egészen olyan volt, mintha Aiden egyfajta varázstárggyá vált volna. A benne lüktető keserű mágia rám talált és pulzált az engem kínzó átkokkal. Ki akartam szívni belőle, ahogy Gabriel átokhegéből is ki tudtam… de nem vette át a testem, hiába érintettem és simogattam.

[2002. október 9.outfitwe fucking sucked]

2002. október 9.
outfit

we fucking sucked

Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába
Az egész testem úgy égett, mintha egyenesen Dante Poklában jártam volna.
Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel, csupán örökkel; s én örökkön állok. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.
Minden porcikám egyszerre akart felrobbanni, és kigyulladni. Öntudatlan vergődéstől már csak határok választottak el, és éreztem, ahogy próbálok kúzdeni ellene, de nem tudtam, egyszerűen elbuktam. A pilláim körül topmán úsztak el a fények, miközben próbáltam azt a kis darabkát megőrizni magamból, ami engem is emberré tett. talán ezt érezhette Sean minden éjjel, amikor átváltozott, és elvették tőle az emberségét? Én talán nem alakultam át vérszomjas szörnyeteggék, sokkal inkább hullottam alá valamiféle élettelen ürességbe, ahol csak a kín volt és a szenvedéssel teli fájdalom.
A fájdalom, aminek két vége volt, ami bennem fonodótt, és a véremből áramlott át egészen benjamminba. A kurva életbe már. Üvölteni tudtam volna, hogy őt ne, őt nem akarom, nem akartam, hogy ő is szenvedjen velem. De amilyen áldás volt ez a kacsolat kettőnk között ugyan úgy volt átok is. És én mindennél jobban gyűlöltem azt, amikor ő is szenvedett velem együtt. Tudtam, hogy ő képtelen bármilyen fájdalmat is elviselni. Én összeszorítottam a fogamat, elnyomtam a fájdalmat, és megtanultam elengedni, figyelmen kívül hagyni azt, ami belém folyt. De ő más volt, akárhányszor verekedett is, mindig könnyes lett a szeme, akármilyen ütést, vagy átkot kapott be, éreztem a megmagyarázhatatlan félelmet végigrobogni benne.
Éreztem valahol, tompán az ujjamon a gyűrű halovány pulzálását, de lassan azt sem voltam képes beazonosítani.
Felhörrdültem, ahogy belém nyilalt valami elviselhetetlen villanás, és tényleg kedztem azt hinni, hogy én már meghaltam, és a bűneiért gyötrődök a pokolban. Persze szívesen beleköptem volna azért Feryll pofájába, hogy te szardarab, miylen érzés, hogy én küldtelek ide? Aztán hallottam valami távoli hangotm, hangokat. Hirtelen azt sem tudtam beazonosítani, hogy kit hallok, meg azt sem tudtam, hogy hol vagyok.
Talán mésgem vagyok még a pokolban. De mindenképpen úgy érzem, éppen odafelé tartok.
- Itt vagyok…  Aiden, mi történt… ? - A hangjára felriadtam. Valamenynire. De nem tudtam kinyitni a szemem, bvagy niytva volt, csak a sötétséget láttam. De a hangját felismertem, még fél lábbal a sírban is felismertem volna.
- Semmi. Semmi az ég világon. Csak megfáztam - mormogtam, olyan fakó hangon, hogy még számomra is idegen volt. De persze még most is képest volta hazudni. Ugyan mit mondhattam volna? Megfogtam valami tőrt, és benyeltem egy kis valamit? talán az lehetett a baj, hogy rég nem csattant rajtam átok, és elszoktam tőle.
- Holnapra semmi bajom nem lesz... seígts fel - nyöszörögtem szánalmasan, mert képtelen voltam megmozdítani a testem. csak hevertem, mint egy elhagyatott rongybaba az utca közepére dobva.

◂we fucking sucked ▸

2002. október 9.

◃Aiden▹

you’re making me
forget my past

style: elegant ║ zene: Initium

Halk nyögés hagyta el az ajkaimat, ahogy a térdem a padlónak ütközött és fájdalmasan jelezte a régi hegem: ezt a mozdulatot nem kellett volna erőltetnem. Már megviselte a rohanás, már jelezte, hogy a bennem duzzadó átkok ki akarnak szakadni a testemből, hogy csápokként valamféle elbaszott szörnyeteggé tegyenek, ami képes mindent és mindenkit elpusztítani maga körül.
A gyűrű hevesebben izzott az ujjamon. Úgy lüktetett, mint egy őrült vészjelző eszköz, ami minden áron tudatni akarta velem: Aiden bajban van. Aiden nagyon nagy bajban van. Éreztem a mellkasomban, azt, amit ő érzett… és amiről úgy tudta, hogy csak Benjamin érezheti. Talán neki csak az öccse jelentette a lelkitársat, de nekem ő volt az. Ha a világ másik végén lettem volna is tudom, hogy bajban van. Finoman érintettem meg, simítottam végig a tincsein, hogy tudja, én ott vagyok mellette. Ott vagyok, ahogy ő is mindig ott volt, mikor elmerültem a sötétségben. Kinyúlt értem és kihúzott belőle. A szakadék szélén állva csak benne bíztam meg, senki másban. Önzőség volt részemről, de nem volt szabad elveszítenem.
–  Semmi. Semmi az ég világon. Csak megfáztam – mondta olyan hangon, mintha nem is a sajátja volna. Szinte éreztem, ahogy valami kiveszi belőle az erőt, én meg hiába kapok érte, nem sikerül kirángatnom az állapotból. Végig cirógattam az arcán újra, majd finoman pusziltam a fülét. Nem akartam, hogy hazudjon, de megtette… talán azért, hogy ne lássam, milyen gyenge, vagy hogy ne ijedjek meg. Csakhogy éreztem azt, ami dolgozott benne. A varázstárgyak lüktetését is éreztem, ám ez az átok, ami Aidenre volt hatással erőteljes és vibráló volt… szinte beleremegett a házat védő mágia is.
– Holnapra semmi bajom nem lesz... seígts fel – nyöszörögte. Láttam, hogy mozdulni sem tud, pedig biztosan akart… de ilyenkor, ha az ember túl sok rosszat élt meg, gyakorlatilag nem tud küzdeni a sötét erőkkel. Én is sokszor adtam majdnem fel. A legtöbbször csak az életetett, hogy gyerekeim vannak, de most már Aidenért is legalább annyira küzdenék, mint értük.
– Muci… érzem. – Válaszoltam egyszerűen. Pontosan tudta, hogy mire gondolok, hogy mi érzek… hogy látom, ahogy a tőlem kapott átokmérő óra kiakadt és ez a valami mind mélyebben pusztítja belülről. Segítenem kellett neki. Egyszerűen csak én voltam ott, aki megmenthette. Nálam jobban még is kiértett az átkokhoz? Senki. Bennem ezer meg ezer lakozott, mert már annyit fogdostam össze, hogy én magam is egyfajta varázstárggyá váltam.
– Gyere… ülj kicsit fel… – Suttogtam és segítettem neki kicsit összeszedni magát. Minden erőmet bevetettem, hogy felhúzzam és ülőpózba tornázzam. Csak ezután vetettem át a balkarját a vállaimon. Lábra kellett állítanom ahhoz, hogy be tudjam vinni, mert másképp esélyem sem volt. Nem akartam varázslattal mozgatni, féltem, hogy azzal csak megbolygatnék benne valamit és nagyobb kárt tennék benne, mint kéne.
– Segítened kell Muci… – nyöszörögtem, ahogy próbáltam a lábaira húzni. Persze ez alighogy sikerült megéreztem a súlyát és majdnem azonnal összerogytam. Éreztem, ahogy a térdeim remegni kezdenek, de próbáltam megtenni vele egy lépést… aztán még egyet. Csigalassan haladtunk. – Közel van a kanapé. Ne add fel! – Magyaráztam kissé lihegve. Alig kaptam levegőt. Nagyon nehéz volt, én meg nagyon gyenge és nagyon törékeny. Csak a kanapéig bírd ki, Elliot… gyerünk! Még egy lépés! – bíztattam magam és már mentem is előre egy újabb lépést. Hangosan vettem egy újabb mély levegőt.
– A Nyuszid mindjárt meggyógyít… – Dünnyögtem és reméltem, hogy megpillantom végre a célunkat, a kanapét.

[2002. október 9.outfitwe fucking sucked]

2002. október 9.
outfit

we fucking sucked

Kifolyt belőlem nagyjából minden érzés, nem éreztem a padlót magam alatt, nem éreztem a fájdalmat a zuhanástól, nem éreztem az öcsém fájdalmát, nem éreztem az ujjamon lévő gyűrű izzását, ami elfekededni látszot, kegyetlenül jelezvén, hogy talán alig van hátra valami az életemből. És olyan szánalmasan fájt belül minden részem, mintha csak a szontjaim égtek volna, mintha minden mást elszívott volna az őrült méreg, ami kívülről letompított, mégis kegyetlenül zárt be a testem falai közzé. Hiába nyitottam ki résnyire a szememet, elfolyt az ismerős lakásom körvonala, mintha csak egy Picasso festmény lett volna. Francba, rohadtul nem kellett volna így éreznem magam egy vacak tárygtól, amit random beküldött valaki. Szánalmasan festettem, szánalmasan és gyengén, miközben a fákdalmas méregfelhőből elért hozzám Elliot lürémült pulzálása, és Benjamin ijesztő csöndje.
Francba.
Francba.
Francba.
Szedd össze magad, Aiden.
Túl tökéletes volt minden, hm? Túl tökéletes, és most megtalált baszni a karma. Csak rohadtul nem volt valami rednben ezzel a karmával, mert olyanokat is büntetett, akik nem érdemelték meg a szenvedést.
Francba!
A hangom is olyan távolinak tűnt, mintha egy barlang mélyéről jött volna, mintha nem én forméltam volna a szavakat, mintha egy teljesen más ember lettem, volna. Az ujjaim ugyan ELliot térdét, vagy kezét markolták, de szinte nem is éreztem. Kétségbeesetten szorítottam volna össze az özlömet, ha lett volna benne elég erő, de olyan gyengén fonták körbe az ujjaim, mintha izomsorvadásos lettem volna.
Hazudtam a kérdésére, hazudtam, mert csak azt tutdam igazán jól csinálni. Én se értettem, hogy most minek hazudtam. talán magamnak is akartam. talán tényleg hinni akartam, hogy jobban leszek, de már ez több volt holmi takonykórnál, amit egy nap alatt ki lehetett heverni. De nem hagyhattam, hogy ELliot kétségbe essen, hogy azt hidje haldoklom, nem akartam, hogy miattam kicsússzon a lába alól a talaj. Csak én zuhanhattam bele a sötétségbe, a sötét éjfekete karmok közzé. Erős akartam lenni, mint mindig, az a legyőzhetetlen Aiden... Nem pedig az aki a földön fetreng, és bánult nyelvvel beszél.
- Muci… érzem - mondta halkan, és tudtam, hoy felesleges többet mondanom. Francba, hogy így kellett látnia, a francva, hogy ide jutottam, és a francba, hogy nem érzem az öcsémet se. Szinte félelemetesen kétségbe estem, halvány villanásokra éreztem úgy magam, mintha egy-egy végtagom hiányozna, de ez annál sokkal több volt. Elliot közelségétől nem őrültem meg annyira, erőt adott, még annak elelnáre is, hogy telejsen kiborult. Miatta erősnek kell lennem.
Összeszorítottam a szememet, ahogy próbáltam vele talpra állni. Tudtam, hogy mekkora köztünmk a súlykülönmbség, hogy milyen nehéz a tehetetlen súlyomat irányítania, és szinte harcoltam azzal, hogy valamennyi ellenállás legyen az izmaimban, hogy valamennyire mozogjanak, de szinte úgy éreztem, minden lépés egyre nehezebb. Alig hallottam a hangját, tompán csengett a fülemben, de éreztem, hogy mit akart tőlem.
- Közel van a kanapé. Ne add fel - suttogta, én pedig tényleg nem akartam. Nem akartam felandi, mert akkor vége. Vége volt nekem, vége volt Elliotnak, vége volt Benajminnak és vége volt az anyámnak is.
A kanapét meg se éreztem magam alatt, képlékeny, illúziókkal teli álomvilágba kerültem, és csak retteghettem, hogy a sötét alakok között, akik minden pillanatban a szemem sarkában villantak elém, hogy egyszer csak megjelenik előttem Feryll mocskos képe is. Pedig elengedtem. azon a napon elengedtem. De egy darabja belőle úgyis a sötétségemben bújkált. Azokkal az árnyakkal, akiket megöltem. Mintha őriztem volna ömgamaban a képeiket, ahogy a pálca őrzi a formákat az avada kedavra után.
- Vizet, nyuszi, kérlek - suttogtam rekedt hangon, és próbáltam meg nem lefolyni a kanapéról. Mind a ketten tudtuk, hogy a lépcsőn felmenni képtelenség lett volna ebben az állapotban. Pár percig, amíg nem kaptam vizet csak csendesen fújtattam, aztán ha Elliot visszaért, újra megszólaltam, pedig minden szó újabb tüzet gyújtott, és közelebb csalta az árnyakat.
- Ne szólj anyának... Kérlek... De Benjamin... Benjamint nem érzem - suttogtam, majd köhögés rázott meg, és elöntötte a számat a fémes íz. A vér szinte fekete volt ami a ruhámra és Elliotra köhögtem fel, vagy csak én láttam annak? A színek is lassan illúziónak tűntek.
- Sean ki fog akadni, hogy nálküle fogtam meg azt a perzsa tőrt - húztam fanyar mosoolyra a számat, majd ismét fájdalmas, keserű ízű köhögés rázott meg.

◂we fucking sucked ▸

2002. október 9.

◃Aiden▹

you’re making me
forget my past

style: elegant ║ zene: Initium

Éreztem. Nagyon is éreztem, ahogy a testében ott volt az a valami és szép lassan mérgezte meg minden porcikáját. Olyan volt, mint amikor valakit kígyómarás ér, csak ez még gyorsabban, még veszélyesebben terjedt… én pedig hiába éreztem, tehetetlenül néztem végig, ahogy szépen lassan felemészti. Rajta nem volt heg, mint Gabrielen, amire csak ráfektettem a tenyerem, hogy kiszívjam belőle a kínt.
A súlya iszonyatosan megterhelő volt. Aiden nem volt nagydarab ember, de egészen sokat nőtt, mióta megismertem, ráadásul izmosodott is rendesen, a rendszeres étkezésnek köszönhetően, na meg, hogy állandóan emelgetett. Most pedig az a hatalmas erő, amit csodáltam benne, képes lett volna összeroppantani a testemet. Világ életemben tudtam, hogy férfi létemre kicsi vagyok és törékeny, de abban a pillanatban, ahogy megérkeztünk a kanapéhoz ez csak valóságosabbá vált. A térdeim remegtek, a vállam és a hátam elképesztően fájt. Az összes izmom – ami nem volt túl sok – megfeszült.
Kicsit behajlítottam a térdeimet, hogy Aiden könnyebben csússzon a kanapéra. Segítettem neki elhelyezkedni, majd egész egyszerűen összerogytam előtte, a kanapé előtt. Levegőért kellett kapnom… a szívem pedig ki akart szakadni a mellkasomból. Nem engedhettem el, nem veszíthettem újra. Túl önző voltam ahhoz, hogy most végig nézzem a halálát egy kibaszott átok miatt… hogy hagyjam, hogy ez a szarság közénk álljon.
– Vizet, nyuszi, kérlek – suttogta rekedt hangon. Megérintettem a combját. Szinte éreztem, ahogy a tenyerem alatt az a gonosz erő hullámozva mozdul odabent, hogy tönkre tegye őt… nem történhetett ilyesmi véletlenül. Nem lehet, hogy most csak úgy a semmiből ilyen hatással legyen rá egy átok. Eddig akármit érintett meg, nem volt gond. Legrosszabb esetben Sean tudott volna segíteni… de ez a valami gonosz volt, egyenesen belülről falta fel a testét, a lelkét.
– Hozom, Muci… hozom… – dünnyögtem, de képtelen voltam mozdulni. A fejemet a térdének támasztottam és csak előhúztam a pálcámat. Remegve nyújtottam ki a kezem a konyha felé. – Invito… víz… – dünnyögtem. Hallottam, ahogy a csap alatt megtölti magát a pohár, majd szépen bereppent, én pedig reszketeg kézzel elkaptam.
Fel próbáltam térdelni. Segíteni akartam neki inni.
– Ne szólj anyának... Kérlek... De Benjamin... Benjamint nem érzem – mondta, aztán köhögés tört fel belőle. Láttam, ahogy vér patakzik végig az ajkain. Nem rendes, vörös vér, hanem fekete, undorítóan fekete. Odanyúltam, mintha le akarnám törölni a ruhájáról, az sem érdekelt, hogy én olyan lettem.
– Sean ki fog akadni, hogy nálküle fogtam meg azt a perzsa tőrt.
Az újabb köhögésre már rendesen feltérdeltem. Megérintettem a fekete vértől mocskos kezemmel az arcát és csak megsimogattam. Nem érdekelt semmi, odahajoltam, hogy egy lágy csókot adjak az ajkaira. Egészen hidegnek tűnt a teste, mintha az ereje szép lassan elhagyná.
– Leszarok most mindenkit. Neked kell jól lenned… igyál… – Emeltem az ajkaihoz a poharat. Addig tartottam, míg nem ivott annyit, amennyi kellett vagy amíg azt nem mondta, hogy elég. Nem számított semmi, most érte voltam, nem azért, hogy sírjak vagy zokogjak, hogy valaki el akarja venni tőlem Aident. Átgondolni sem volt időm. Csak az lüktetett bennem, hogy meg kell mentenem, meg kell mentenem…
Ha az ember valamit el akar érni, azért általában áldozatokat kell vállalnia. A tekintetem azonnal fennakadt a levélvágó késen, ami tompaságában ott csillogott a dohányzóasztalon. Éppen reggel téptem fel vele egy borítékot, ami valami érthetetlen mugli cuccot rejtegetett a babánkról. Úgy voltam vele, hogy majd Aidennel elolvastatom és elmondja mi, mit jelent.
– Ki kell szednünk ezt belőled… – suttogtam és letettem a poharat. Rámarkoltam a késre. Megfogtam a kést és végig nyestem a tenyeremet vele, egészen addig, míg ki nem buggyant a vér.

[2002. október 9.outfitwe fucking sucked]

2002. október 9.
outfit

we fucking sucked

Sötét volt és csend. Sötét volt és fekete. Sötét volt és szétfeszített belülről. Éreztem, ahogy valami rágta a csontjaimat, kiszipolyozva belőlük a velőt. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt, mintha férgek rohangáltak volna bennem, hogy lassan zabáljanak fel, minél több gyötrelmet okozva ezzel nekem, miközben szinte minden lélegzetvétel olyan keserűen fájdalmasan fanyar volt, mintha kígyómérget nyeltem volna le. Legszívesebben ordítottam volna, ha lett volna erőm, de már az életbenmaradásért való kúzdelmem mindent szinte felemésztett. Szánalmasnak éreztem magam, mert én is elhittem, vak büszkeséggel, hogy semmi bajom nem eshetett. Elhittem magaról, hogy legyőzhetetlen vagyok, mivel én voltam az egyik legerősebb, még zsebpiszok közben is. Kevesen kötöttek belém, vagy az üzletembe, és ennek ez volt a rendje. Nem pedig ez a szánalmas vergődés, amibe nem csak Elliotot rántottam magammal, hanem az öcsémet is. mekkora szánalmas alak vagyok én. Szinte nem is fájt ezt beismerni. Tudtam én ezt magamról már nagyon régóta.
Elliot hanghját csak messziről érzékeltem, mitha egy üvegfal választott volna el kettőnket, tompán és halkan szólt hozzám. De csukott szemmel nyúltam a víz után, nem mintha bármit is segített volna rajtam. Nem izzadtam, nem vesztettem sok folyadékot, egyszerűen mégis úgy éreztem telejsen kiszáradtam. Még Afrikába, és Egyiptomban sem voltam ennyire kiéhezve  avízre, pedig alapból utáltam a forró nyarakat, a perzselő meleget. De most mintha annál jobban is égetett volna valami.
Viszont amint megittam az összes vizet, úgy éreztem, hogy nem volt elég. Semmi sem volt elég, rohadtul nem. Kinyitottam a szememet, hogy a homályos, réveteg tekintetemmel ELliotot keressem, és éppen elkaptam a őillanatot,a mikor ELliot végighúzta a bőrén a kést, és megcsillant rajta a vére. Önkééntelenül is kirázott a hideg, miközben fel akartam könyökölni, hogy számon kérjem, mégis mi a francot művelt, de újra csak véres köhögés rázta meg az tűzben fürdő tüdőmet, miközben minden egyes köhögéssel fájdalmasan összerándult a testem.
– Ki kell szednünk ezt belőled… - dünnyögte ELliot, miközben egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Egészen hosszú idő telt el, míg meg tudtam szólalni, cska néztem a kibuggyanó vérét, miközben igyekeztem egy kicsit összeszedni magam.
- Elliot, te mégis mit művelsz? - kérdeztem, de persze nem voltam hülye, sejtettem, hogy avérmágiával akart valamit kezdeni. Csak ernyedten odanyújtottam a kezemet és megfogtam az övét, kissé erőtlenül és ernyedten, majd vártam. Vártam, vártam vele, de nem történt semmi, a bennem lévő méreg nem illant el, az öcsémet is egyre messzebbről éreztem, és ettől csak mégjobban kétségbe estem. Ha én itt most meghalnék, őt is magammal rántanám. Ezt gondoltam, és nem akartam. nem akartam magammal vinni őt a sírba, velem együtt, nem akartam itthagyni ELliotot, megint, hiszen megígértem neki, hogy soha többé nem hagyom el.
A francba én... Én nem akarok meghalni.
összeszorítottam a szememet, majd sóhajtottam egyet és újra megkerestem ELliot tekintetét..
- Vágj meg engem is. Ez így nem fog működni, ha csak te csinálod... - fújtam ki a levegőt két köhögés között, majd ELliot felé fordítottam a tenyeremet, hogy meg tduja vágni. Én magamnak most képtelen lettem volna bármit is csinálni. Nem adhattam fel. Életben kellett maradnom.
Életben akarok maradni.

◂we fucking sucked ▸

2002. október 9.

◃Aiden▹

you’re making me
forget my past

style: elegant ║ zene: Initium

Hangosan kaptam levegő után, ahogy a tompa penge végig karcolta a tenyeremet. Erősen kellett nyomnom, hogy felsértse a bőrt annyira, hogy kibuggyanjon a vér és bemocskolva az egész kezemet meginduljon. Meleg volt és élénk vörös, nem olyan sötét, szinte fekete, ami Aidenből tört fel.
Meg kell mentened, O’Mara… meg kell mentened… A hang parancsokat osztogatott volna, de túlságosan megtört volt ahhoz, hogy erőteljesen legyen. Aiden a bennem lakozó sötétségnek is egyfajta generátora volt. Ha boldog voltam, akkor még kegyetlenebbül, még mélyebben tudott előtörni… így pedig a szokásosnál is kínzóbb volt. Ezért is akart belekapaszkodni az a fekete valami, hogy visszarángassa magához és rajta keresztül engem bánthasson.
– Elliot, te mégis mit művelsz? – kérdezte Aiden. A hangja is gyengébb volt, mint máskor. Éreztem, ahogy szép lassan belülről falja fel ez az egész. Mégis mikor odanyújtotta a kezét, a tenyeremet a tenyeréhez értintettem, hogy a véres rész szorosan a bőréhez tapadjon. Összekulcsoltam az ujjainkat.
Rowle volt… Rowle volt… A hang egyenesen mantrázott, de engem nem érdekelt. Nem érdekelt, hogy ki tette. Egyszerűen csak életben kellett tartanom őt. Azt akartam, hogy működjön a vérmágia, hogy kapjam meg az ő fájdalmát, mert én elviseltem. Nagyon is elviseltem azt, amin átmegy. Bennem megvolt az, ami senki másban. Képes voltam elnyelni és mélyen magamban tartani az átkokat. Gabrielét is elvettem, egyetlen mellkas simítással és bár nem tartott örökké, éppen elég volt ahhoz, hogy legalább fellélegezzen. Aidenből viszont ki akartam szívni, mint valami pióca, hogy a bennem lévő sötétség tovább duzzadjon.
– Vágj meg engem is. Ez így nem fog működni, ha csak te csinálod... – fújta ki szinte a szavakat, mintha azok is terhelnék mellkasát.
Lassan bólintottam és megfogtam a kezét. Odahúztam magamhoz, őt is megsebezzem a papírvágókéssel. Erősen kellett megint nyomnom, hogy fel tudjam szakítani a bőrt. Az ő sebéből nem vörös, életerős vér szakadt ki, hanem valami sokkal, de sokkal bűnösebb, fekete dolog. Ez csak mérgezte, nem éltette őt.
– Csak engedd meg, hogy elvegyem tőled… jó? – Suttogtam felé. Megint összeillesztettem a tenyereinket. Éppen a két seb találkozásánál, aztán összekulcsoltam az ujjainkat. Erősen szorítottam, mintha attól könnyebb lenne. Aztán lehunytam a szememet és csak megpróbáltam arra koncentrálni, hogy ami fájdalom benne van, azt hadd nyelje el a testem. Talán egyszer ez fog megölni. Már Gabrielnél is éreztem, ahogy a bennem lévő átkok túlcsordulnak, fojtogatni kezdenek… legyengítenek. Csakhogy ez most fontosabb volt. Én Aidenért az életemet is odaadtam volna, még akkor is ha valójában élni akartam mellette.
Aztán megéreztem a fájdalmat. Szorítva érte el a mellkasomat. Egészen olyan volt, mintha valaki erős marokkal megragadta volna a szívemet és nem engedte volna, hogy dobogjon.
– Ajh… – nyögtem fel. Nem hangosan, inkább csendesen. A szabad kezemet pedig a mellkasomra szorítottam, mintha enyhíthetném a fájdalmat. Éreztem, ahogy benne lévő sötétség a részemmé válik. A szemeim kipattantak, csak látni akartam, ahogy Aiden gyógyul… ehelyett a tekintetemet a tenyerünk közül áradó fekete fény ragadta magával. Valami történt. Valami nagyon-nagyon történt. – Mindjárt jobban leszel, tarts ki… – Suttogtam a szavakat és Aiden tekintetét kerestem.

[2002. október 9.outfitwe fucking sucked]

2002. október 9.
outfit

we fucking sucked

Nem érdekelt a halál. A saját halálom. Amikor egyedül bolyongtam az utcákon, miután átszöktem Amerikába nem érdekelt volna, hogy hol esek össze, melyik koszos sikátorba lehelem ki a lelkem. Az ember úgy hal meg,a hogyan megérdemli. Amióta megöltem az apámat és a húgomat normális, klasszikusan békés haláltól nem is álmodozhattam többé. Vagy eltalál valami sötét varázsló átka, aki belém köt, vagy éhen halok. Mindegy volt. Olyan sokáig mindegy volt. Szinte magam sem értettem, higy miért maradtam életben az ostrom után, miért pergettem le a napokat három-négy éven kerezstül. Lehet, hogy csak a túlzott életösztön volt, nem tudtam. El tudtam volna engedni akkor magamat, hogy ha a semmi közepén talál meg a halál, és belémmarkolva húzott volna valahová... Talán a egyenesen a Pokolba.
Akkor el tudtam volna ezt fenntartások nélkül fogadni, de most... Most kibazsottul nem akartam meghalni. Nem akartam, mert tudtam, hogy az öcsém is velem szállt volna a sírba, nem akartam, mert várt rám ELliot, nem akartam az anyámat még egyszer szenvedésbe taszítani, és végül... Várt rám... Várt ránk a meg nem született lányunk. Annyi midnenbe tudtam most hirtelen kapaszkodni, hogy még ha vért is hánytam volna, de akartam elengedni azt a kis halovány, szánalmasan fekete, koszos fonalat, ami engem még az élethez kötött. Nem akartam, nagyon nem akartam. Túl sok minden várt még rám, túl sok mindent szerettem most, hogy csak úgy elengedtem volna ezt az egséze mindent. Ha választanom kellene, egyedül csendesen a sötétben halnék meg, ahol sneki se láthat, ahol sneki sem tudja, hogy hova tűntem, mert nem akarnék mások szeme előtt meghalni, főleg nem ELliot előtt.
Szedd össze magad, Aiden Kibaszott James Fraser.
Láttam homályosan, hogy mi készült láttam, hogy ELliot vérmágiához nyúlt, én pedig hozzáadtam az én kezemet is. Nem undorított ennek a tudata, már bűnös voltam. Minde  aketten bűnösök voltunk, mit számított még egy kis sötétség, nem igaz?
– Csak engedd meg, hogy elvegyem tőled… jó? - Nem akartam. Nem akartam, de csak ernyedt sóhaj szakadt ki a tüdőmből, haloványan láttam, hogy azzal is vérrel pöttyöztem össze magamat. Tompán markoltam azt a távoli pontot, ami az öcsémhez vezetett. Mind a kettőnket életben kellett tartanom. Túl balfasz volt ahhoz, hogy egy ilyen fájdalmat normálisan elviseljen.
- Sajnálom... Sajnálom... - sottogtam elhaló hangon, ELliptnak címezve a szavakat. Sok midnet mondtam vele, és tudtam, hogy tudja. Sjanálom, hogy megint el kell szívnia a fájdalmat. Sajnálom, hogy megint be kell magát szennyeznie. Sajnálom, hogy ennyire gyenge voltam. Sajnálom, hogy beleszaladtam egy olyan kibaszottul nyilvánvaló csapdába.
Francba.
Valami megmozdult bennem. Éreztem ahogy a sötétség, az a hatlamas, bennem mozgolódó kígyó megmoccant, de olyan erővel, hogy mintha a belsőmet tépte volna ki. Nem akartam, hogy ez belezúdoljon ELliotba, hogy ezek megérintsék őt is, de a kezemet nem tudtam már elérntani az övéből, valami erős, sötét és baljós mágia kötött össze minket.
– Mindjárt jobban leszel, tarts ki… - suttogta Elliot, én pedig a bennem égő kíntól nem tdutam megszólalni. A szememmel követtem Elliotét, és láttam a fekete fényt. Milyen gyönyörű ellentmodás ez, nem? Fekete fény. Mintha csak önmagamat kellene leírnom. A fájdalom erőssége zsibbadni kezdett, bizsergett ugyan, és nehezen lélegeztem, de már nem volt olyan erős. De még bennem rejlett. Éreztem. És most már biztos voltam benne, hogy ELliottban is ott gyűrüzött és tekergett a kígyó.
A mágia lassan elengedte a kezünket, és a megvágott sebhelyen, a tenyerünkön a vágás összeforrt egy-egy méregfoghoz hasonló átokheggé.
- Elliot... - sóhajtottam fel, némileg több levegőt kapva. - Még maradt... - suttogtam, de nem hittem volna, hogy még többet el tudott volna viselni az ő teste. Mintha a sors drámai keze lenne. A fájdalom is osztozunk. Jóban és rosszban. Ahogyan megfogadtuk. remegve nyúltam utána, hogy megcsókoljam, hogy legalább az ajkait érezzem, miközben szenderegni kezdett bennem a ragály.

◂we fucking sucked ▸

2002. október 9.

◃Aiden▹

you’re making me
forget my past

style: elegant ║ zene: Initium

A szívem fájdalmasan kalapált. Éreztem, ahogy összeszorul, mintha erős marok szorítaná. Hevesen, kínzón akart kiszakadni a mellkasomból, ahogy az újabb adag feketeség végig járta az ereket, a vénákat, hogy eljusson egészen odáig, tönkre téve az addig is instabil ritmust. Mégsem húztam el a kezemet, mert muszáj volt éreznem Aiden fájdalmát. Muszáj volt ahhoz, hogy életben tartsam őt.
– Sajnálom... Sajnálom... – suttogta Aiden elhaló hangon.
Ne sajnáld. Csak most ne sajnáld. A hang nem csengett bennem gúnyosan, vagy keserűen. Ez én voltam, annyira én, mint az, aki a tenyerét a férje tenyerére fektette, hogy a vér által magához vegye a fájdalmát. Gusztustalan, egészségtelen volt ez a fajta mágia, de mégis ez volt az egyetlen módszer arra, hogy megmentsem őt attól, amibe minden bizonnyal belerángattam. Ki más tenne ilyet, ha nem egy Rowle? Ha nem az a Rowle, aki nem kapta meg, amit akart… aki annyira olyan, mint én… akinek én csak az árnyéka vagyok.
Nyögtem egyet, ahogy éreztem megtelni a testem ezzel a sötét valamivel. Olyan volt, mintha az a képzeletbeli pohár megint szép lassan megtelt volna. Aiden érezhette, ahogy a gyűrű az ujjamon lüktet. Ez a fájdalom már kezdet elviselhetetlen lenni. A fejem tompán lüktetni kezdett, mintha túl sok vért veszítettem volna, de közben éreztem, ahogy a fülemen kicsordogál a fémes illatú, vörös folyadék, aztán megindul az orromból.
A kezünket összekötő mágia engedett. Előre buktam éppen csak meg tudtam támaszkodni a másik kezemen, míg a tenyeremen tátongó seb egyetlen heggé forrott össze. Ez is olyan volt, mint egy átokheg, amiből jó pár volt a testemen.
– Elliot… – sóhajtotta a nevemet Aiden. Megpróbáltam összekaparni magam. Ránéztem, hogy jó van-e. – Még maradt… – Suttogta. Én pedig közelebb húzódtam hozzá. A tenyeremet a mellkasára fektettem, pontosan a szíve fölé. Éreztem, ahogy a ragály ott hullámzik még a testében, de sokkal enyhébben, mint eddig. Életben fog maradni. Ez a gondoalt pedig nekem elég volt ahhoz, hogy megnyugodjak.
A mellkasa fölé hajoltam. Óvatosan csókoltam, kicsit összekenve a véremmel őt… és hozzábújtam.
– Csak adj egy kis időt… és elveszem a maradékot is… – Suttogtam lihegve. Csak most fogtam fel, hogy mennyire elfáradtam ebben az egészben… ezért a fejemet megpihentettem a mocskos, véráztatta ingen, engedve, hogy az megfertőzzön. – Meg kell ölnöm az apámat… – Dünnygötem, bele sem gondolva, hogy ez Aidenben esetleg keserű emlékeket ébresztene. Tudtam, hogy ő pontosan ezt tette… ráadásul úgy, hogy nem is állt szándékában. Én viszont el akartam venni az életét nagyon is. El akartam venni, hogy végre megszabaduljak… hogy végre élhessem az életemet. Régen a magam fogja voltam, most viszont azt az átkozott béklyót az apám akart rám erőszakolni.
– Érted meg kell tennem. – suttogtam és felnéztem úgy, hogy elkapjam a pillantását.

[2002. október 9.outfitwe fucking sucked]

2002. október 9.
outfit

we fucking sucked

Együtt szenvedtünk, tudtam. Mind a hárman, és még mindig nem értem el teljesen az öcsémet, Szinte őrjítő volt a tudat, hogy a jelenléte egyre haloványabban lüktetett bennem, míg ELliotét egyre erősebben éreztem magam mellett, még úgy is, hogy ez a bennem terpeszkedő, egyre növekvő méregkígyó lassan kúszott átt a sötét vérmágia által az ő testébe is, hogy együtt osztozzunk ezen a fájdalman is. Nem akartam ezt, nem akartam, hogy szenvedjen ő is miattam, így is elég fájdalma volt, így is számtalan átok tombolt és hemzsegett a testében, egyszerűen nem bírtam volna elviselni a tudatot, hogy talán a bennem hömpölygő méreg lesz az utolsó csepp a pohárban. Nem akartam... Így is elég ártatlan ember vére száradt a lelkemem, amitől a pokol kapuja tárt karokkal várt. Én persze örömmel léptem volna be rajta, hogy legalább azokat a seggarcokat lássam szenvedni a tűzben, akiken én magam öltem meg. Olyan kibaszottul elégedett lennék akkor.
Ám a szavak mégis az ajkamra gördültek, mint hulló, potyogó kövek, amik halkan csattantak a padlón, megtörve a fájdalmas csendet. örültem, hogy ma nem jött át sneki hozzánk, hogy ilyne állapotban lásson minket, és talán anyám inkább medimágushoz vitetett volna el engem, mintsem hogy végignézze, ahogy újabb mágia szennyezi be az ő tökéletesnek hitt fia testét... aminek már úgyis mindegy volt. És nem bántam meg, hogy a családomáért megtettem, amit meg kellett tennem.
Remegéshullám rázott meg, miközben kiszökött belőlem méreg, mintha alvadt vér lett volna, úgy maradt bennem a fele, hogy a másik belefészkelje magát Elliotba. Nem akartam, hogy őt is rágja ez a valami belül, nem akartam, hogy szenvedjen, csak mert én túlságosan szánalmas voltam. Nem volt tiszta a fejem, mintha ezerféle karcos hang marta volna szét a koponyámat. Úgy tűnt a kígyó feje bennem maradt. De így is kezdett haloványan világossá válni, hogy aki a halálomat kívánta talán éppen az az após volt, akinek a csészéjébe beledobtam a cigimet. Talán kicsit túslágosan is megfeszítettem a húrt. De sosem fogom megbánni.
– Csak adj egy kis időt… és elveszem a maradékot is…  - suttogta ELliot és érezhetően teljesen ki volt merülve. A kezünkön lévő jel örökké belénk égett, és úgy érzetem az a márges kígyó is ott fog tekeregni a tesünkben. Örültem, hogy ez azután került belém, miután már a Rosemary biztonságosan pihent a béranyában. Nem bírtam vbolna elviselni azt, hogy ha ez a méreg valahogy belekeveredik belőlem az ő ártatlan testébe.
- Azt már most felejtasd el. Nem fogom neked adni a maradékot. Inkább megtartom, köszi, kezdett már amúgy is hozzámnőni - morrantam fel keserűen, ahogy ELliot feje a véres ruhámra hanyatlott, majd én csak sóhajtottam ernyedten és kissé szaporán többször véve a levegőt egymés után, mintha most tanultam volna meg lélegezni. De egyelőre csak újra jobban akartam lenni, újra azt akartam, hogy Elliott mellett az öcsémet is érezzem. A kezemen lévő gyűrűm színe kezdett nagyon lassan más, normálisabb érnyalatot venni, ami egy kicist megnyugtatott, már nem halldokoltam. Egyelőre.
– Meg kell ölnöm az apámat… - Erre végigrohant rajtam az a kellemetlen hideg, amit sosem akartam újra érezni, és úgy éreztem leszakadtag a tagjaim is. Szinte bekattanva gondoltam vissza a tettemre, ahogy rámölmött annak a ténye, az a valóság, amit sosem akartam, mégis a saját kezemmel hoztam létre. Újra fájdalmasan dobogott a szívem, és kellett pár pilalnat, hogy magamhoz térjek belőle.
- Mi?... - nyögtam feélig még rekedtes, véres hangon, és próbáltam összeszedni a lélekjelenlétemet. Ez nem való ELliotnak. Iagzából senkinek se kellene megölnie az apját, az valahogy nem volt... kurvára nem volt helyes. És tudtam, hogy Elliot erre nem lenne képes. Ha vele szemben állna, nem lenne rá képes. - te hülye vagy, nem lennél rá... -képes mondtam volna, de megrázott a fájdalom utolsó lehellete, ahogy meszólaltam, és el kellett hallgatnom. Inkább nem akartam erről bezsélni. Semmiről sem, csak magamhoz húzni ELliotot és addig ölelni, míg el nem múlik a sötét.
– Érted meg kell tennem.
- Nem - halkan válaszoltam, miközben belenéztem a szemébe. - Nem akarom, hogy még valakinek a vére így száradjon a lelkemen. Nem akarom, hogy azzal élj, hogy megölted az apádat. Ez túl nagy teher, ELliot - halkan suttogtam, de mégis úgy éreztem, hogy a hangom megtölti a csendes nappalit, furcsán gomolyogva kkúszva érte el a falakat és foszlott szerteszét. Megkívántam a cigit, hiányzott. - Inkább gyújts nekem egy szál cigit, és csak ölel, meg szeress - mormogtam, ahogy egy kicsit felegyenesedtem.

◂we fucking sucked ▸

2002. október 9.

◃Aiden▹

you’re making me
forget my past

style: elegant ║ zene: Initium

A gyűrű ugyan nyugodni kezdett és nem éreztem a lüktetést, mégis tudtam: nem tettem eleget Aidenért. El kellett volna vennem tőle a maradék fájdalmat, kiszakítani belőle a kínt, hogy megvédjem. Csak én védhettem meg. Senki más nem tudta volna elvenni tőle az átkot. Hiába vérzett orrom, jött a vörös folyadék a fülemből, egyszerűen csak kibírtam. Nekem ki kellett bírnom ezt is, mint annyi mindent, Aidenért pedig nem is volt nehéz. Minden kínzó izomgörcsöt, sötét képet és fájdalmas rohamot el tudtam viselni érte.
Belemarkoltam a véráztatta ruhájába, ahogy a fejem a mellkasára bukott. Hallottam, ahogy a szíve lassan, de biztosan pumpálja a vért. Talán még nem volt teljesen rendben, de éppen eléggé megerősödött máris ahhoz, hogy életben tartsa a testét. Még szükségem volt Aidenre, kellett, hogy halljam a szíve ritmusát és tudjam, itt van nekem. Ha kellett, hát minden fájdalmát képes lettem volna átvenni. Nekem csak Aiden volt, a családomból már régen kiszakadtam és idegen voltam mellettük.
–  Azt már most felejtasd el. Nem fogom neked adni a maradékot. Inkább megtartom, köszi, kezdett már amúgy is hozzámnőni – mordult fel kicsit Aiden. Nem érdekelt a véleménye, ebben nem. Én életben akartam tartani. Ezért végig simítottam a mellkasán, bele a fekete, véres trutyiba, ami már félig-meddig rászáradt és az én orromból folyó vörösséggel keveredett össze.
– Csak fogd be, Muci és tűrd el, hogy az lesz, amit én mondok… – Leheltem magunk közé, ahogy megint végig simítottam a mellkasán. Voltak dolgok, amikben nem engedtem legyen akármilyen férfias, határozott és vezetőjellem. Én sem különböztem tőle sokban, csak éppen idehaza átengedtem neki a főnökszerepet. Nekem ez tetszett, hogy parancsolt és irányított… hogy ő viselte a nadrágot. De a felesleges erőfitogtatást nem támogattam.
Ahhoz, hogy életben tartsam más döntéseket is meg kellett hoznom. Más… fájdalmas, veszélyes, szinte káros döntéseket. Tudtam, hogy beleroppanék. Az idegeim már túl sokat viseltek, de Aiden James Muci Fraser volt az egyetlen, akiért abban pillanatban ölni is tudtam volna… még a tulajdon apámat is. Ha nem teszem meg, mi a garancia, hogy ez nem történik meg újra? Mi a garancia arra, hogy valaha is élvezhetem azt, ami boldoggá tesz?
Ez a házasság volt az, amiért éltem, amiben még tudtam Elliot O’Maraként ép ésszel létezni. A régi énemet valahol félúton elhagytam Nathaniel Forest mellett. Ha tetszik, ha nem mellette nem tudtam megmaradni annak, aki vagyok. Belebolondultam a kapcsolatunkba. Elvett mindent tőlem, mert túl könnyen adtam fel érte magamat… és már nem találom sehol. Aiden mellett viszont ott voltam százszázalékosan.
– Nem. – Halkan válaszolt, ahogy felemeltem a fejem és a szemébe néztem. –  Nem akarom, hogy még valakinek a vére így száradjon a lelkemen. Nem akarom, hogy azzal élj, hogy megölted az apádat. Ez túl nagy teher, Elliot – suttogta tovább. Tudtam, mire gondol. Tudtam, hogy ő min ment keresztül és hogy az milyen nyomokat hagyott benne az, ami vele történt. De ő nem választotta azt a tettet, nem akarta bántani a családját egy másik cél érdekében. Én viszont igen. Én Aident választottam, az apámmal szemben, aki mindent elvett tőlem.
–  Inkább gyújts nekem egy szál cigit, és csak ölel, meg szeress.
– Pont azért akarom megölni, hogy szerethesselek… ő nem engedné Aiden, sosem engedné. Nincs az az indok, amivel beleegyezne ebbe. – Ahogy felegyenesedett én is feltérdeltem, éppen a lábai elé és a kezeim közé vettem az arcát. – Csak… engedd, hogy tegyek valamit, mert így csak várjuk, hogy megint hozzá kerüljön a labda, ami éppen most pattant le rólunk… – Cirógattam meg az arcát és finom csókot adtam neki.
Aztán egyszerűen csak hátra dőltem. Kihúztam a cigisdobozt a zsebéből, hogy felkínáljak neki egy szálat. Közben előbányásztam az apja öngyújtóját is, hogy egyetlen kattanással tüzet gyújtsak.
– Talán egy háborút kell kirobbantanom ahhoz, hogy végre feladja… és tudod már hányszor próbáltam? Tudod, hányszor próbáltam őket kiírtani… őt megölni? Csak hadd győzzem le Aiden, én ezt nem akarom még egyszer átélni… – Csuklott el a hangom, ahogy egy halom könny folyt végig az arcomon. – Nem veszíthetek most, mikor ennyire boldog vagyok.
Lehajtottam a fejemet. Csak megráztam kicsit. Tudtam, hogy nem kellett volna ezt az oldalamat mutatni neki.

[2002. október 9.outfitwe fucking sucked]

2002. október 9.
outfit

we fucking sucked

nem akartam, hoyg elvegye azt ami még bennem maradt. Összeszorult a szívem, amikor láttam a vöröslő anyagot az orrán át és a füléből kifolyni. Elliot talán még maga sem tudta rendesen felmérni a korlátait, de én ismertem. Egy időzített bomba volt, és nem akarta, jhogy többet nyeljen el. Így is hiba volt beleegyeznem abba a vérmágiába. Nem azért mert túlságosan is undorító volt és sötét. nekem már az mindegy volt, hanem mert... Ki tudja, hogy a két kígyófogon kívül, ami a tenyerünkön maradt, és a bennünk hömpölygő átkon túl milyen árat kellett fizetünk ezért. A sötét mágiát megvetettem régen is, de talán nem anynira, mint az öcsém. Én az idő móúlásával ara hazsnáltam fel, hogy másokat védhessek meg. Egy részem örült annak, hogy az öcsémből nem lett auror. Nem akartam volna,. hogy rájöjjön, miket tettem, vagy teszek meg még most is a családomért. Egyszer majd talán el fogom neki mondani, az egsézet. De még nem most. A kezemmel most csak reszketve simítottam végig ELliot testén. Csak hozzá akartam érni, csak aludni szerettem volna, hogy ennek az egész rémálomnak a végére pontot tegyek, miközben abban reménykedem, hogy nem a pkolban ébredek fel.
– Csak fogd be, Muci és tűrd el, hogy az lesz, amit én mondok… - dünnyögte ELliot, és bár sokszor tényleg engedtem neki bizonyos dolgokban, de ebben nem akartam. Inkább csak felmordultam. Nekem is ő volt most jelenleg az életem értelme, és sokkal többet jelentett nekem, mint amit ő valaha is el tdudott volna képzelni.
- Nem, nem lesz az amit te mondasz, úgysem tudod a beleegyezésem nélkül elszívni a maradékot - mondtam olyan rekedtes hangon, hogy csoda, nem karcoltam vele ki a saját hangszálaimat. Nem akartam tovább ezt a vitát folytatni, így inkább elhallgattam, bármit is mondott, és csak lecsukott szemmel vártam, hogy az öcém felől érezzek valamit. Bármit. zavarta a csöndje, zavart, hogy olyan tompán lobogott bennem.
Közben persze olyan mederbe kanyarodott a bezsélgetés, amit mindig is kerültem, amikor csak tehettem. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy Elliot az apjával, még ha szembe is szállt volna, meg tudta volna ölni. Nem. És ha meg is ölte volna, a következmény... Szinte biztos voltam benne, hogy a halálával nem hogy elvette volna a többi Rowle lelkesedését az iránt, hogy megöljenek minket, hanem egészen biztos belerángatta volna nem csak kettűnket abba a háborúba, hanem anyáékat is. Nem akartam ezt. Elegem volt a háborúból, ami gonosz, fekete árnyként kísértett, és ha hátra néztem, hogy a szemébe nézzek, nem láttam mást csak a rettenetes ürességet amit bennem hagyott az ostrom.
A gyilkosság nekem most sem jelentett semmit. Hidegvérrel tudtam vona elvenni mások életét, hogy ha rászolgáltak a halálra, idegeneket ölni, szemét aljas semmirekellőket ölni mind-mind olyan könnyű volt. Nevettségesen egyszerű. De megölni azt, akinek a véréből születtél. Akárki is legyen az ember apja... Szinte biztos voltam benne, hogy kegyetlenül visszamart mindenkinek.
– Pont azért akarom megölni, hogy szerethesselek… ő nem engedné Aiden, sosem engedné. Nincs az az indok, amivel beleegyezne ebbe. Csak… engedd, hogy tegyek valamit, mert így csak várjuk, hogy megint hozzá kerüljön a labda, ami éppen most pattant le rólunk…
Hagytam, hogy ELliot kibezsélje  agondlatait, mert legalább megosztotta velem. Szerettem, hogy nem titkoltunk smemit, szerettem, hogy mindent meg tdutunk a legtöbb esetben zökkenőmentesen bezsélni. Sosem voltam őszinte, és én is mindig az tudtam vele lenni, hogy ha kellett. A mi kapcsolatunk ilyen erős volt. A számba tett cigibe mélyen beleszippantttam, ahogy ELliot tüzet adott nekem. Még így félholt állapotban is szexinek tartottam, bár most képtelen voltam a létezésen kívül másra hazsnálni az energiámat.
- Talán egy háborút kell kirobbantanom ahhoz, hogy végre feladja… és tudod már hányszor próbáltam? Tudod, hányszor próbáltam őket kiírtani… őt megölni? Csak hadd győzzem le Aiden, én ezt nem akarom még egyszer átélni… Nem veszíthetek most, mikor ennyire boldog vagyok.
A kezemmel Elliot arca felé nyúltam és letöröltem a szeméből kicsorduló könneket, és a vért az orráról, ami szinte teljesen elmaszatolódva rászéradt az arcára. Talán az én vérem is rajta volt. Haloványan felsóhajtottam, majd egy kis időre lehunytam a szememet. Nehemezre esett bezsélni, nehezemre esett gondolkodni, mindenhol éreztem magamban a kígyót, ami egészen az előző percekig folyamatosan szívta el az életemet, hogy a helyét méreggel töltse meg. Nem hagyhattam, hogy Rowle legyőzzön minket. Ez a lépése is csak azt jelentette, hogy kibazsottul kétségbeesett volt, és már meg sem próbálta magát rejtegetni a szándék mögött. Pedig nem volt sebezhetetlen. Ő is ember volt. És az emberek elbuknak, ha sokat akarnak. Én ezt a saját testemen tapasztaltam meg.
- Nem akarok háborút. Majd... Ajd egy kis időt, és elintézzük az apádat. Valahoygan. Máshogy is meg lehet ölni egy embert, nem csak azza, hogy vele végzel - suttogtam elhaló hangon, és egy tompa köhögés is megrázott. - Nem fogsz veszíteni. MEllettem nem fogsz - sóhajtottam fel, és közelebb vonva magamhoz gyengén-szorosan megöleltem. Érezni akartam a szívének a dobogását a mellkasomon, a testének a melegét és az illatát. Ezek voltak most a legfontosabb dolgok, amik számítottak. És amik jelenleg életben tartottak.

◂we fucking sucked ▸

2002. október 9.

◃Aiden▹

you’re making me
forget my past

style: elegant ║ zene: Initium

Sokáig lüktetett bennem, hogy nem veszíthetem őt el. Az érzés, a gondolat, egyszerű szavakként öltöttek test. Meg akartam ölni az apámat, azért akartam megölni, hogy megtarthassam, amink van. Én csak nem akartam odaadni, hogy a Rowle kézben ez is tönkre menjen... nem akartam látni, ahogy Aident szétszaggatja, mert szeretem. A szerelemnek nem erről kéne szólnia. Nem kéne, hogy fájdalom legyen benne, mikor az ember éppen a legboldogabb... ráadásul Aiden annyi szenvedést viselt el. Én csak nem akartam, hogy újra ott találja magát, ahol volt. Nem az én jó létem volt a legfontosabb, az ő boldogságát akartam megmenteni.
Ahogy a hüvelykujja végig simított az arcomon, lehunytam a szemem. Élveztem, hogy meleg a tenyere, hogy félre sodorja a sós könnyeket. Az érintése nyomán maradt langyosság emlékeztetett arra, hogy nem én vagyok olyan rossz ember... hogy én is képes vagyok jobbá válni, ahogy Aiden is képes volt. A gyilkosság drasztikus volt, még is úgy éreztem, muszáj vagyok meglépni értünk. Mi mást tehetnék? Reagan után nem öltem, legalábbis nem túl sokszor és akkor is önvédelemből. Most viszont úgy éreztem, sarokba vagyok szorítva, hogy meg kell mentenem magam, magunkat ettől az egésztől. Nem élhetünk így, annak az árnyékában, hogy bármiko eltirpohatnak minket. Minket. Mert Mi vagyunk a legfontosabbak.
- Nem akarok háborút. Majd... Ajd egy kis időt, és elintézzük az apádat. Valahoygan. Máshogy is meg lehet ölni egy embert, nem csak azza, hogy vele végzel - suttogta, közben halk köhögés is kísérte a beszédét. - Nem fogsz veszíteni. MEllettem nem fogsz.
Nyeltem egyet.
Nem, addig nem veszíthettem, míg Aiden életben volt. Így bújtam oda hozzá, átkarolva és befészkelve magam az ölébe. Csak odanyomtam a fejem a nyakához, éreztem, hogy jól van, hogy megmarad és nem kell utána kapnom a sötétben, hogy visszahúzzam újra magamhoz. Nem akartam többé küzdeni.
- Bár mondhatnám, hogy hadd legyek valaki más... - sóhajtottam. - De ha más lennék, te sem lennél, a házasságunk sem, ez a ház sem, az életünk sem. Ezt pedig nem adnám fel semmiért. - Dünnyögtem kicsit megtörten. Túl fáradt voltam. Nyomot hagyott bennem az a sok méreg. Szétterjed a testembe, próbált a részemmé válni, mint eddig annyi minden. Csakhogy ez fájt, szinte mart belülről, én meg hiába akartam üvöltés nélkül tűrni, nem ment. Pihennem kellett Aiden karjaiban, így lehunytam a szemem és hagytam, hogy a sötét, szédítő forgás kicsit magával ragadjon...
- Csak tarst egy kicsit így... - dünnyögtem. Nem tudtam válaszolni neki, nem tudtam azt mondani, hogy nem tervezem tovább apám megölését. Az mind-mind hazugság lett volna. Tudtam, hogy még ezerszer meg fogom fogadni, hogy kicsinálom. Hogyha kezet emel Aidenre, talán neki is esnék. Most mégsem moccantam. Ott bújtam, mind szorsabban az engem ölelő karok közé. Ez volt az én biztonság érzetem. Egészen el dutam magam engedni ott, lehunyt szemekkel.
Egy kicsit olyan volt, mintha álom és valóság között lebegtem volna, még sem  aludtam el, csak forogtam abban a végtelen sötétségben. Egyszerre volt hányingerkeltő és szédítő még mindig. Nem akartam megszabadulni tőle. Ezt is Aidenért viseltem el. Könnyebb a terheken osztozni, mint neki egyedül cipelni. Talán ki sem bírta volna a teste. Ezért mentettem meg. Ezért mentettem meg magunkat.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!