A szívem kápolna

[ღ A szívem kápolna ღ]

ღ A szívem kápolna ღ

Jasper

(2002. június 14.)

Szerepet sorsol ez a ruhatár
Olyat ami majd neked jól áll
Szerepem, szeretem vele bárhová utazom
Vele utazom

[a szívem kápolna]

a szívem kápolna

2002. július 14.
Sophie
 
„Comin' like a hurricane, I take it in real slow
The world is spinning like a weather vane
Fragile and composed
Though I am breaking down again
I am aching now to let you in”

Volt valami megnyugtató abban, hogy Sophie megint eljött hozzám Hertfordshire-ben. Hamarosan végig a Roxfortnak, de nekem maradnom kellett még az akadémián, míg levizsgáztam. Már csak pár alkalom volt vissza, mielőtt elkezdődött volna a nyári szünet. Ezért hát ma volt olyan szerencsénk, hogy el tudtunk menni végül Londonba is. Meséltem Sophie-nak arról a pitéző helyről, ahol összefutottam Beával - bár őt nem említettem - és egyből kíváncsi lett a különleges süteményekre. Én pedig úgy voltam vele, hogy végül is megihatok egy kávét, míg ő kipróbálja a legjobb ízeket.
Szóval ilyen tervekkel indultunk el. Az utcán hatalmas tömeg volt, mert Londonban igencsak ritkán süt ilyen szépen a nap. Még én is egy sötét napszemüveggel a képemen feszítettem, s olyan büszkén mentem Sophie mellett, mintha minimum egy hercegnő volna. Az én szememben az is volt. Az együtt töltött éjszakán csak még szenvedélyesebbé tette a kapcsolatunkat. Minden pillanatban rá gondoltam, ha pedig találkoztunk, nem bírtam ki, hogy ne csókolgassam, ölelgessem vagy cirógassam. Megint kezdtem hülyét csinálni magamból, de Sophie-ért megérte nagyon is. Nem tudtam betelni vele.
Az utcán persze játszottam a nagymenőt. Csak lazán fogtam a kezét, ahogy a napszemüvegemet igazgatva a vörös tincsek felé pillantottam. Tudtam, hogy miattam csípte ki magát és ezért elfogott egyfajta büszkeség. Tetszeni akart nekem, mert olyan jó pasi vagyok... nem mintha ezt nem tudtam volna jó ideje... de olyan lánytól, aki nekem is tetszett egészen más volt ez az érzés.
- Legutóbb, mikor ott voltam egy vesés pitét akartak rám tukmálni - magyaráztam Sophie-nak, mert már egészen közel jártunk a helyhez. - Persze csak azután, hogy bevallottam mennyire utálom az édességet. - Sóhajtottam egyet és kicsit megszorítottam a kezét, hogy közelebb húzzam magamhoz és egy hirtelen mozdulattal a vállát átkarolva magam mellett tartsam.
Így jobban éreztem az illatát. Szerettem az ujjaim alatt érezni a ruhája anyagát, az alakját. Szerettem Sophie-t úgy, ahogyan van. Tökéletes volt az egész helyzet... már-már túl tökéletes is. Mostanában elvoltam ebben a rózsaszín ködben, amit minden találkozásunk alkalmával éreztem.
- De majd megint iszok egy kávét... - magyaráztam, mikor hirtelen egy htalmas, fekete autó... az a mugli izé... lefékezett mellettünk. Összerezzentem a nyikorgó hangtól és magamhoz rántottam még jobban Sophie-t, mintha meg kéne mentenem.

[ღ A szívem kápolna ღ]

ღ A szívem kápolna ღ

Jasper

(2002. július 14.)

Ruci

wake up world
i’m coming for you
i’m coming with all my might

Szeretek mindig Jasperrel lenni. A közelében olyan szép és jó minden. Kicsit félek még, egy kicist tartok attól, hogy úgy lesz minden, mint Teddyvel, hogy megbántom és elveszítem, ahogy Mirát is elveszítettem. De naiv és talán megint butus rózsaszín köd miatt megint kezdtem reméynkedni, hogy ez tányleg az a szerelem. Ez tényleg az,a mi nem illan el, mint a nyári szellő, ami megmarad és amit meg tudok őrizni.
Álmodozva szorongatom a mellettem lépkedő Mr. Nagyon Menőn Áll Nekem a Napszemüveg kezét, és néha vigyorogva fel-felpislogok rá. Szeretek vele sétálni akkor még a világ is sokkal érdekesebb hellyé válik, csak azért mert ő is annak a része és ő is itt van velem. Kissé talán elragadtatom magam ezzel, talán túlságosan nyálasnak érzem, de valahogy most jó ez így. Még a londoni tömeg sem zavar különösebben, meg az sem, hogy megugatott egy dobberman, amitől megijedek és és közelebb húzódok Jasperhez. Szép az idő, a nap melege kellemesen simogat és végre örülök a többi emberrel együtt ennek a kis fénynek. őszintén alig vártam már, hogy végre megint kettesben legyek vele, nem mintha a kis összebújásunk miatt, de azok is olyan jók voltak és szépek, és odabújni teljes egészben ahogy vagy ahhoz akit szeretsz nagyon is jó. Sosem hittem volna, hogy ilyen kellemes és meghitt dolog lesz, de mindig hiányzott, ha már nem volt velem. Sokkal közelebbinek érzem már most Jaspert, mint bárkit eddig.
- Legutóbb, mikor ott voltam egy vesés pitét akartak rám tukmálni. Persze csak azután, hogy bevallottam mennyire utálom az édessége - erre elkuncogom magam. Ez annyira Jasperes.
- Tudod te vagy az édességipar legnagyobb kihívása - jegyzem meg és hozzábújok, ahogy magához ölel. Várom már ezt a pitézést, és remélem nem robbannak megint az arcomba a cuccok, mint legutóbb. - Egyszer voltam itt én is, de nem tudtam enni csak darabokban... Ugyanis a Szeszély miatt miden az arcomba repült... Meg a többiekébe is. Azt hiszem rám valami lecsós pite került egy kis epressel - idézem fel magamban az élményt. Kelllemetlen volt és koszos élmény, és Rose néni sem kapott aznap pitét.
- De majd megint iszok egy kávét... - jegzi meg mire kedvem lenne lehúzni és megcsókolni, annyira aranyosan Jasperes volt ezzel az édességnemszeretéssel.
- Legalább az nem volt vese ízű - mondom vigyorogva, de aztán valami elképesztő, filmbe illő jelenetbe keveredek, ugyanis teljes erőből lefékez mellettünk egy limuzin. Ligen, igen egy limuzin. Amikkel híres emberek autókáznak. Olyan nagyon megdöbbenek, hogy fel se fogom merre húz el Jasper. Meg hát biztos nem miattunk áll meg, végülis én csak Sophie vagyok, Jasper meg... Jasper. Hacsak nem titokban kiderül róla, hogy az angol királyi család elveszett leszármozottja és ő az utolsó trónörökös. Mondjuk Erzsébeten nem látszik, hogy le akarna mondani, lehet még 200 évesen is a trónon fog csücsülni...
De az ajtó kinyílik az emberek csodálkozva bámulják a jelenetet. Valami inas szerű sofőr száll ki belőle aki kinyitja a hátsó ajtót, két fura biztonsági őrszerűvel, akik egyenesen felénk lépkedne. Te jó ég. Ezek felénk jönnek. Szeretném mondani Jaspernek, hogy mentse meg magunkat mert én szinte leblokolok. A gazdagok is kereskednek belső szervekkel? Jó ég.
- Beszállni! - dörren ránk az egyik, mire fogják magukat és betuszkolnak minket az autóba. Elrabolnak a nemesek. Úgy pislogok a bent lévő bőr ülésen szabályosan Jasper kezét markolva, hogy csoda hogy nem esett le neki. Velünk szenben ül egy nagyon dámás néni napszemüvegben, drága ruhában gyöngysorral a nyakában, gyöngyfulbevalóval, kezstyűbe bújtatott kézzel. Levezsi a napszemüveget és rám néz, majd Jasperre, majd megint rám.
- Szóval te lennél Sophie Vanheim? - kérdezi, de én csak meredek rá, mire ő csak felmorran, int a söfőrnek az autó meg elindul. Én meg még mindig jasper karjába kapaszkodom. - Nos. Úgy tűnik az anyád nem tanított jómodorra.... Mindegy is. A leveled miatt válaszokat követelek. Igen én vagyok a nagyanyád.

[a szívem kápolna]

a szívem kápolna

2002. július 14.
Sophie
 
„Comin' like a hurricane, I take it in real slow
The world is spinning like a weather vane
Fragile and composed
Though I am breaking down again
I am aching now to let you in”

Könnyűnek éreztem magam Sophie mellett, ahogy sétáltam az utcán. Jól éreztem magam, valahogy mellette mindent olyan egyszerűnek éreztem, talán azért, mert még nem bukkant fel Vincent a közelünkben egyszer sem… éppen elég volt, hogy legutóbb Frasert lekaszabolta. Tudtam, hogy küldenem kéne neki egy baglyot, hogy megkérdezzem, hogy van… de igazából nem tettem így. Éppen csak azon a nevetséges roxmortsi bálon futottunk össze, ám ott sem ez volt a fő téma.
– Tudod te vagy az édességipar legnagyobb kihívása – jegyezte meg, ahogy finoman hozzám bújt, én pedig még jobban magamhoz öleltem rendesen. – Egyszer voltam itt én is, de nem tudtam enni csak darabokban... Ugyanis a Szeszély miatt miden az arcomba repült... Meg a többiekébe is. Azt hiszem rám valami lecsós pite került egy kis epressel. – Mesélte aztán lelkesen. Örültem neki, hogy nem teljesen ismeretlen a hely, így talán nem fogok nyolcszáz órát várni, míg kiválaszt valamit. Nem azért, mert a Sophie-val való idő nem magam lenne a csoda, egyszerűen azt az édes illatot nem szerettem.
– Szerintem az édességipar örül, ha te megeszed a részem. – Mosolyodtam el és megint végig simítottam a vállán, finoman érintve a csinos ruháját, az oda omló vörös tincseket.
– Legalább az nem volt vese ízű – mondta vigyorogva. Azonban mielőtt még közölhettem volna, hogy csak sima, erős kávé íze volt a fekete löttynek, hatalmas nyikorgással állt meg mellettünk egy mugli jármű, én meg kishíján infarktust kaptam. Védelmezve rántottam magamhoz a lányt, de szokás szerint totál szerencsétlenül bámultam csak, ahelyett, hogy előkaptam volna a varázspálcám, hogy megvédjük magunkat.
Két magas alak szállt ki, majd indultak meg felénk, olyan dörmögéssel, mintha valami szörnyűséget csináltunk volna. Hallottam, hogy mögöttünk többen meghökkennek, éreztem a tekintetüket a hátamon. Fogalmam sem volt, mit kéne csinálni, csak hagytam, hogy elrboljanak minket. Szó szerint betuszkoltak abba a mugliizéba.
Pont olyan tágas volt belülről, mint ahogyan kintről kinézett. De közben úgy éreztem, még sem férek el. A lábamat nem mertem kinyújtani, mert féltem, hogy az udvariatlan és az a néni nagyon durván angolnak nézett ki… mármint én is az vagyok valamennyire, de nem úgy, ahogy ő. Nem olyan elegánsan. Ahogy rám nézett, zavartan pislogni kezdtem és kihúztam magam.
– Szóval te lennél Sophie Vanheim? – kérdezte aztán, ahogy Sophie kék szemein állapodott meg. Közben a valami, amiben ültünk, elindult. Éreztem, hogy a gyomrom liftezni kezd, féltem, hogy összehányom magam. – Nos. Úgy tűnik az anyád nem tanított jómodorra.... Mindegy is. A leveled miatt válaszokat követelek. Igen én vagyok a nagyanyád.
Csak az tartotta bennem a lelket, hogy Sophie még mindig belém kapaszkodott. Próbáltam észrevétlenül mély levegőket venni, hogy ne legyek rosszul, ahogy a sebesség nőtt. De közben az is zavart, hogy a néni így beszél a barátnőmmel.
– A nagyanyja…? Igazából Sophie-nak nagyon jó a modora. – nyögtem ki kicsit feszengve, majd kezet nyújtottam felé, bár nem nekem kellett volna. Azt hiszem, az illem nem így kívánta volna meg. – Jasper Flynn vagyok.

[ღ A szívem kápolna ღ]

ღ A szívem kápolna ღ

Jasper

(2002. július 14.)

Ruci

wake up world
i’m coming for you
i’m coming with all my might

Nagyon szórakoztató volt és aranyos, hogy Jasper nem szerette az édességet, egy kicsit olyan lehetetlen kihívás volt ebben, hiszen így meg kell majd tanulnom sütni modnjuk valami sós, sajtos dolgokat, mert azt azt hiszem említette, hogy szereti. Modnjuk sajtos pite is van... de mi van ha a tészta édes tészta? Lehet kérni édesmentes tésztát? vagy ilyen kérdés után érzi azt a kiszolgáló pultos, hogy inkább pofán nyomna egy chilis pitével? Igazából én mindig a boltosok rémálma voltam, mert több esetben is zavarba jöttem, ha valamit kérni akartam, és csak dadogtam, mert egyesek olyan lehetetlenül szigorú tekintettel bámulztak rám, hogy azt hittem valami vétket követtem el azza, hogy beléptem a boltba. Modnjuk rmeéltem jasper mellett nem leszek enynire szerencsétlen, még így is azt gondoltam, hogy túlságosan menő hozzám képest. De ez sose derül ki, mert megáll előttünk egy limuzin és elhurcolnak minket.
Döbbenten pislogtam az előttem ülő nőre, aki úgy nézett ki, mint anya, csak öregebben és... valahogy ijesztőbben. Túlságosan elegáns volt, és szinte hihetetlen volt, hogy anyát ő szülte... Mármint a szülés még nem volt hihetetlen, csak az, hogy anya egy ilyen nő gyereke volt, aki úgy nézett ki, mintha Erzsébet királynő legjobb barátnője lenne.
Aggódva lesek Jasper felé, az arcából ítélve most először ülhetett autóban, de igazából én se ültem még limuzinban, csak Rose néni apró bogárhátújában, amivel régen a mugliáltalánosba vitt. Bátorítóan megsimogatom a karját, miközben én még mindig teljes zavarban mérem végig a nagymamámat.
– A nagyanyja…? Igazából Sophie-nak nagyon jó a modora. Jasper Flynn vagyok - szólal meg végül Jasper is. Én hálásan rávigyorgok, de a nagymamám egy olyan kimeresztett szemes, elégedetlenkedő mozdulatos félrebiccentett fejes mozdulatot produkélva rábámult. Felvonta szép ívű szemöldökét, majd a jobb lábát elegáns mozdulattal kereszbe vetette a balon, összekulcsolta rajta a kezét és hol rám, majd hol Jasperre nézett.
- Igen, a nagyajna. Tán süket? Nos, Jasper Flynn, mégis honnan veszi a bátorságot, hogy ilyen modorban bezséljen velem? Mi maga, egy illemkódex? Hát húzza ki magát fiam, hogy lehet ilyen szerencsétlenül ülni? - ripakodott rá, én meg behúztam a nyakam. - Ez rád is vonatkozik, drága unokám! - mordult rám, mire ösztönösen kihúztam magam, féltem ha nem teszem meg elővesz valami nádvesszőt és fejbesuhint vele.
Egy kegyetlen kis csend állt be közénk, a sörfőr olyan szésebességgel vezette a limuzint, mintha az élete múlna azon, hogy időben odaérhünk a... Hova is?
- Öhm... izé... - kedztem de leragadtam annál, hogy mégis hogy szólítsam meg. Nagyi? Az olyan.. furcsán idegennek hatott, de mire eljutottam volna odág, hogy hölygemnek szólítsam rámripakodott.
- Ne motyogj!
- Igenis! Szóval... honnan tudtad, hogy hol... - szedegetem össze a zavaros gondolataim, de a nagyim csak ingerülten felsóhajt.
- Ahh. Megőszülök, mire megfogalmazod, lányom. Pedig így is eléggé az vagyok, hohoho - nevet fel saját magán, de félbeszakad a mondandójával, mert egy éles kanyarral mindannyian éles ívben bedőlünk. - Harold! Harold! Maga meg akar ölni? - rikácsolt a sofőrnek, majd visszafordult hozzánk. - Hamarosan megérkezünk Sárga Rózsához. Ott majd mindent elmagyarázok, mivel a sofőr meg akar minket ölni - fújta ki mérgesen a levegőt egy másik irányba dőlés közben, de mindezt olyan elegánsan tette, mintha valami karcsú ágon ringatozó rigó lenne. Én meg beleütöttem a fejem Jasper vállába.  
A maradék utat némán tettük meg, de nem sokkal később lefékezett a limuzin, mire majd' belerepültem a nagyanyém keblei közzé, és csak Jasper súlya tartott vissza. Kinyitották az ajtókat azok a fura alakok akik között a nagyim ült, majd miután ő kiszállt én is követtem, és tátva maradt a szám, amint megpillantottam a birtokot.
- Jasper, mi most álmodunk  - kérdeztem tőle, továbbra is a karjaiba kapaszkodva.

[a szívem kápolna]

a szívem kápolna

2002. július 14.
Sophie
 
„Comin' like a hurricane, I take it in real slow
The world is spinning like a weather vane
Fragile and composed
Though I am breaking down again
I am aching now to let you in”

Szinte azonnal láttam, hogy meg sem kellett volna szólalnom. Nem, mintha egy vénbanya ijesztene meg… nem még akkor sem, ha éppen selyembe, meg gyöngybe van bugyolálva. Utáltam az ilyen dekadens szarságokat, még ha a legtöbbször engem is aranyvérűnek néztek. Csak azért, mert Malfoyék tejfölszőkék voltak, nem kell mindenkinek szükségszerűen annak lennie, akinek van néhány szőke tincs a fején. Na mindegy. Megpróbáltam a lehető leghidegebben bámulni az öregasszonyra, akkor is, ha majdnem elhánytam magam a mugliizé mozgásától és őrülten szorongattam Sophie kezét.
–  Igen, a nagyajna. Tán süket? Nos, Jasper Flynn, mégis honnan veszi a bátorságot, hogy ilyen modorban bezséljen velem? Mi maga, egy illemkódex? Hát húzza ki magát fiam, hogy lehet ilyen szerencsétlenül ülni? – Ripakodott rám, mintha valami dedós lennék. – Ez rád is vonatkozik, drága unokám!
Egyelőre csak mordultam egyet. Tudtam ugyanis, ha kinyitnám a számat, telibe hánynám a nénit, annak pedig nem csak ő és Sophie nem örülnének, hanem én sem… a hányástól ugyanis még jobban hányingerem lenne és addig meg sem állna a sugár, míg ki nem szállnék innen. Kellett egy pillanat, hogy lenyugtassam a gyomrom. De én ugyan nem húztam ki magam úgy, mint Sophie. Már túl vagyok azon a korszakomon, amikor nevelhettek.
– Öhm... izé... – kezdte volna a vöröske a tőle megszokott stílusban, de a nagyi persze ezt sem tűrte. Olyan volt, mint valami emberi testbe bújt nevelőpálca, ami csak azt várta, mikor csapja jól hátsón azt, aki nem viselkedik.
– Ne motyogj!
– Igenis! Szóval... honnan tudtad, hogy hol... – Sophie zavara tovább mélyült. Nem csodáltam, ő nem az a típus volt, aki jól tudta volna kezelni a stresszhelyzeteket, én meg túlzottan is pánikban voltam attól, hogy szó szerint elraboltak és össze is fogom hánynimagam. Ráadásul a következő mondandóra reagálni sem tudtam, mert egy éles kanyar miatt szó szerint vissza kellett nyelnem a gyomorsavam. Ez így nem mehetett tovább… nem engedhettem meg magamnak, hogy még rosszabbul legyek.
– Hamarosan megérkezünk Sárga Rózsához. Ott majd mindent elmagyarázok, mivel a sofőr meg akar minket ölni.
Megköszörültem a torkom. Így jeleztem a banyának, hogy most meg fogok szólalni… sejthette, hogy abban nem biztos, hogy lesz köszönet. Nem szerettem, hogyha megaláznak és abból a korszakomból már kinőttem, hogy rámorogjak emberekre vagy könyveket verjek ki a kezükből.
– És ott is ilyen stílusban beszél velünk vagy felnőttként is sikerül majd kezelni? – kérdeztem és védelmezően az ölembe húztam Sophie kezét.
Az autó megállt. Kinyitották az ajtót nekünk és mikor kiszálltunk egy tipikus, régi angol birtokot pillantottunk meg. Hatalmas épület, rengeteg szobával, a kora ellenére mégis tökéletesen karban tartva. Ez volt az első pozitívum, amit az öregasszonnyal kapcsolatban tapasztaltam. Egy szép helyen lakott. Egy szép, történelmi helyen. Valahol irigyeltem, bár én is az egyik legöregebb falvában laktam Észak-Írországnak.
– Jasper, mi most álmodunk – súgta Sophie, de mögénk került egy inasféle és már terelt is befelé.
– Biztos, hogy ő a nagymamád? – kérdeztem suttogva. – Kicsit sem hasonlítasz rá.

[ღ A szívem kápolna ღ]

ღ A szívem kápolna ღ

Jasper

(2002. július 14.)

Ruci

wake up world
i’m coming for you
i’m coming with all my might

Van egy olyan érzésem, hogy a nagyim nem igazán kedvel. Sőt. Jaspert még kevésbé kedveli. Bár ez engem kissé fusztrál, mert mégis csak anya anyukája... Még akkor is, ha anya pont a nagyi fura természete miatt szökött el otthonról. Vajon milyen élete lett volna, ha itt marad? Talán akkor teljesen más Sophie lennék. Talán akkor Simon lennék, mert fiú lennék és nem lennék boszorkány... sőt lehet varázsló sem... Hűha, az nagyon fura lenne, nem ismertem volna meg Jaspert... Főleg hogy fiú lennék... Meg amúgy is nagyon fura lenne, kicsit megszerettem ezt az egészet, még ha az elején annyira is utáltam is. Szeretném azt hinni, hogy anya szerette az életét mielőtt meghalt, és igazából szerette azt is, hogy vagyok, még ha lassan fokozatosan el is felejtett engem. Lehunyom egy kicsit a szemem, aztán kinyitom, nem akarom magam itt helyben elbőgni az nagyon kínos lenne.
Az autó száguld, mi dőlünk, Jasper mindjárt hány. A tekintetem ingázik a fényes belső felületen és a krémszínű bőrülések között. Az ott a nagyi mellett valami pezsgős hűtött kosár? Vajon ha lennének mágus autók, akkor mik lennének benne? Mirának lehet lenne hozzájuk ötlete.
- És ott is ilyen stílusban beszél velünk vagy felnőttként is sikerül majd kezelni? - teszi fel a kérdést Jasper, én meg megint elolvadok, hogy milyen tök menő, és báátooor. Sose mernék így visszavágni senkinek, azt hiszem, maximum, ha nagyon nagyon mérges vagyok. De olyan eddig nagyon nem is volt. Hálásan pislogok Jasperre, majd az ölébe húzott kezem ujjaival gyengéden megsimogatom az ujjait.
- Majd ha nem felesel fiam, talán elgondolkodom rajta, hogy is kezelem - vág vissza a nagyi, majd sértetten igazgatja a dőlésektől összevissza zilálódott ezüstös fürtjeit.
Az autó hamarosan lefékez, a nagyim meg méltóságteljesen elkezd vonulni a fehér fura kövekkel teleszórt úton, a lépcső felé. A Sárga Rózsa tényleg Sárga és nagyon hatalmas és durván... fényűző. Biztos, hogy nem valami királyi rokon a nagymamám? Az nagyon kellemetlen lenne.
– Biztos, hogy ő a nagymamád? Kicsit sem hasonlítasz rá - hajol felém Jasper suttogva, mire zavartan egyik lábról a másikra állok.
- Kissé határozott, nem? - kérdezem vissza, majd elindulunk az úriási bejárat felé. Már csak az ilyen kosztumös filmekbe illő cselédsorfal fogadadtás kellett volna. De örülök, hogy ez nincsen. Az ijesztő lett volna. - Anya nem véletlenül szökhetett el. Vajon a papám is ilyen? - kérdezem, majd ahogy haladunk, eszembe ut pár nagyon fontos dolog. Ugynanis ők is muglik. És mi nem. És Jasper nem nagyon ismeri ezt a világot.
- Ha a nagyi kérdezi, akkor nemfogja megérteni, hogy gyógyító vagy, nálunk szülészorvosnak hívják... És... nem is tudom. Valami okosat mondunk, ha nagyon érdeklődik hol tanultunk. AZ Oxford nagyon jónak számít - dünnyögöm, majd beérünk a hatalmas előszobába, ahol valami inas vezet minket tovább, én pedig olyan nagyon sok midnent látok, hogy fel se fogom. A krémes tapétát, a barokkos oszlopokat, a végre festményeket. Egy kisebb társalkodóba kísérnek minket, ahol a nagyim ül elegánsan, az ölében valami fehér macskát tartva olyan mozdulatlanul, hogy amikor megszólal, egyenesen összerezzenek.
- Nos, gyermekem. Nem firtatom mi történt az anyáddal. De gondolom nem volt egy szem vagyona sem. Remélem nem keveredtél semmilyen adósságba, amit nekem kellene fizetnem - csóvállja meg a fejét. - Eric hamarosan hoz nektek teát és süteményt - szólal meg kimérten, miközben ujjai a fehér macska bundáját simogatják. - Merem remélni, nem voltál utcagyerek. Hol is tanultok jelenleg? - kérdezi és fürkészően ránk néz. Enyhén elpirulok, mert nem szeretek hazudni, de csak nem monthatom, hogy boszorkány vagyok. Lehet elvitetne valami apácazárdába.  Létezik egyáltalán még olyan?
- Öö. Mii egy bentlakásos iskolába jártunk, egyébként most fogok menni egyetemre, Jasper már orvosnak tanul - hadarom zavartan.

[a szívem kápolna]

a szívem kápolna

2002. július 14.
Sophie
 
„Comin' like a hurricane, I take it in real slow
The world is spinning like a weather vane
Fragile and composed
Though I am breaking down again
I am aching now to let you in”

Az a ház - már ha ezt a méretet annak lehet nevezné - elterelte a figyelmet a gyomorgörcsről, amit a mugli járműben való utazás jelentette. Egy kicsit a kastélyra emlékeztetett, ahol tavaly jártam, mikor családi pofavizitre kellett mennem az exbarátnőmhöz. Megköszörültem a torkomat, aztán odahajoltam Sophie-hoz, hogy a vörös tincsek közé suttogjam, mit gondolok a helyzetre. Jó persze, hogy nekem kell megvédenem, ha valami balul sül el én vagyok a fiú, a férfi, akinek ki kell állnia Sophie mellett... de olyan ijesztő volt az a nő.
- Kissé határozott, nem? - kérdezte vissza Sophie. Inkább átkaroltam, ahogy a bejárat felé mentünk. Ennél több védelemre nem tellett tőlem. Még mindig elképesztően gyával voltam... de ezt csak én tudtam. Jó, meg talán Fraser. Látta mennyire remegtem, mikor felbukkant Vincent és még megvédeni sem tudtam tőle magam. Ez így ment már gyerekkorom óta. A Roxfortban csupán felvettem ezt a hideg álarcot, amitől bár elképesztően menőnek tűntem, de elég távolságot is tartottam ahhoz, hogy ne jöjjenek rá, mi történt velem a múltban... vagy éppen a jelenben. Vincent mindenhova üldözött. - Anya nem véletlenül szökhetett el. Vajon a papám is ilyen? - Ahogy elmélkedett elértük a házat.
- Hát... ha ugyanilyen vaskalapos, akkor inkább lépjünk le! - Magyaráztam és még közelebb húztam magamhoz. A hübelykujjammal kicsit végig simítottam a vörös tincseken. Jó, talán ez még sem volt olyan ijesztő, mint, amikor Vincent rontott rám. Csak egy öregasszony... meg egy hatalmas ház.
- Ha a nagyi kérdezi, akkor nemfogja megérteni, hogy gyógyító vagy, nálunk szülészorvosnak hívják... És... nem is tudom. Valami okosat mondunk, ha nagyon érdeklődik hol tanultunk. AZ Oxford nagyon jónak számít - Mondta Sophie. Nem értettem, mire célozgat. Nem sokat tudtam a muglikról, főleg nem a gyógyítási szokásaikról... szülész... orvos. Próbáltam memorizálni, miközben körülnéztem kicsit jobban.
- Szülészorvos... - dünnyögtem magam elé, hátha attól jobban megjegyzem majd. Nem ment még félhangosan sem rendesen, olyan volt, mintha egy idegen szót próbálnék kimondani. De közben amúgy is elált a lélegzetem, mert újabb pazar heliységbe kísértek minket. Aztán ott volt az a macska... úgy nézett rám, mintha tudná, hogy szülésorvosnak akarom hazudni magam.
- Nos, gyermekem. Nem firtatom mi történt az anyáddal. De gondolom nem volt egy szem vagyona sem. Remélem nem keveredtél semmilyen adósságba, amit nekem kellene fizetnem - kezdte az idős nő. Még mindig túl merev és morgós volt. - Eric hamarosan hoz nektek teát és süteményt.
Már a gondolattól is undorodtam, hogy valami édes vackot kell majd letömnöm jópofizásból a torkomon. Nem akartam enni még véletlenül sem.
- Merem remélni, nem voltál utcagyerek. Hol is tanultok jelenleg?
Éreztem a növekvő feszültséget. A gyomrom kicsit görcsbe is rándult... túlságosan rákészültem a kamuzásra és nem akart olyan természetesnek tűnni, mint máskor.
- Öö. Mii egy bentlakásos iskolába jártunk, egyébként most fogok menni egyetemre, Jasper már orvosnak tanul- hadarta el Sophie zavartan. Örültem, hogy megelőzött volna.
- Igen. Szülész... orvos... nak... - nyöszörögtem el nagy nehezen a megbeszélt dolgokat. Aztán zavartan beletúrtam a hajamba, talán túl hirtelen mozdulatot is téve, mert a macska hirtelen falpattant a nagyi öléből, felugrott a kangyaló párkányra.
- Bocsánat... - Motyogtam, de az állat újra pattant egyet, majd egy értékesnek tűnő vázát lecsapott a farkával, ami egyenesen az idős hölgy felé billent meg.

[ღ A szívem kápolna ღ]

ღ A szívem kápolna ღ

Jasper

(2002. július 14.)

Ruci

wake up world
i’m coming for you
i’m coming with all my might

Kifejezetten olyan ez, mintha a neveletlen hercegnőbe csöppentem volna bele. Remélem én nem örökölök semmilyen országot vagy mit tudom én mit, mert akkor sikítani fogok. Egyébként már most sikítanék, ha nem lenne mellettem jasper. Kicsit aggódom hogy nem okozott e neki valami égbekiáltó traumatikus élményt az autózás. Rose néni mellett nem félt volna, az biztos.
Az udvaron mindenféle kertészeti csoda van, ilyen faragott állat sövények meg sok-sok virág meg olyan esztétikusan elrendezett szabályosan növő és lévő bokrok meg minden is, olyan érzésem van, hogy még a növények sem mertnek nem jól nőni itt. Mindennek annyira ijesztően tökéletesnek kellett lennie, hogy lassan keresztbe állt az agyam. Inkább csak Jasperbe kapaszkodva lépkedem, és próbálok nem tátott szájjal bámészkodni. Az nem illik, ugye? De egyenesen túristalátványosságnak néz ki ez a kastély.
- Majd egyszer hirtelen eltévedünk és hazamanakülünk - bólogatok közben jasper lelépős tervére, de mivel körbe vagyunk véve inasokkal meg mindenféle kastély beli személyzettel, akik bezsélnek meg mutogatnak, hogy hova is kell menni, erre kevés esély volt.
Nem is tudom, ellenségnek kellene-e néznem a nagyim, amilyen goromba, biztos anyát is úgy nevelte, hogy ő már nem bírta ezt. Elvégre festett régen nagyon sokat festett, biztos nem szerette ha beleszóltak az életébe és korlátozták azt a tipikus művész szabadságot. De nem tudom, a nagyit is biztos megviseli, csak nem mutatja, nem? Elvegre a lánya volt.
A szobában persze zaklatni kezdenek minket, hogy hol tanulunk, és éppen biztos vagyok benne, hogy a nagyoói is azon agyal, hogy milyen kínos kérdéseket tegyen még fel.
- Aha, szóval szülésznek tanul. Nagyszerű, legalább megtanulja, hogy kell mást is kuhúzni a nőkből - bólogat fanyarul. Miért érzem úgy, hogy a nagyi és apu nem jönnének ki jól egymással? Biztos valami olyan járhat a fejében, hogy apu hagyta el anyut. És apura Lizzy is haragzik. Szegény apu. Amíg magamban szokásosan túlkombinálom a dolgokat, gyorsan belevágok a nagyi szavába.
- Jasper nem szereti az édeset! - kiáltok fel, hogy megmentsem, mire a nagyim felhorkant és legyinr.
- Akkor eszik kivit! - mondja, de aztán a cica elkezd ugrálni, összegyűrve a nagyim elegáns ruháját, és aztán hirtelen valami nagyon drága és értékes váza elkezd dőlni a nagyim felé, ami egész biztos valami kínai vagy japán vagy valami
ilyen, én pedig ösztönösen előhúzom a pálcámat, nem is gondolkodva, hogy mit csinálok.
- Protegro! - mondom, és mielőtt a vizes virágos pálca fejbe csapná a rémült nagyimat, az lepattan a falról és összetörik, de én meg ideges mozdulattal megreparozom. Nem is esik le, hogy mit csináltam az előbb úgy nézek magamon körbe, mintha tök természetes lenne. De aztán a nagyi a mellkasához kap az egyik kezével, és tátogni kezd, mint egy hal, míg a másik kezével a kerfába kapaszkodik.
- Miiiiii - keudi a nagyi, mire én az arcomhoz kapom a kezem és elvörösödök, hol jasperre nézek, hol a nagyimra, hol a macskára.
- J-j-j-j-jasper, m-m-most lepleztem le a világunkat? - kérdezem dadogva és azt hiszem elájulok, de igazából úgy a földbe gyökerezik a lábam, hogy össze se tudnék esni, csak vörös fejjel nézek, és közben beúszik a képbe egy modernül kinéző laza bácsi is, aki elgondolkodva vakargatja a szakállát.
- Micsoda produkció, kedvesem, hogy csináltad? - kérdezi a bácsi, aki lehet hogy a papám, de lehet hogy egy statsizta aki csak úgy ide sodródott.
- Öööö. éééén.... - makogom, és érzem hogy mindjárt bőgök, ami nem lenne túl jó.
- Magyarázatot követelek! - fújja ki a levegőt a nagyim, és mérgesen a bácsira néz. - Theodor, ez nem a viccelődés ideje, te is láttad! Te is láttad!!

[a szívem kápolna]

a szívem kápolna

2002. július 14.
Sophie
 
„Comin' like a hurricane, I take it in real slow
The world is spinning like a weather vane
Fragile and composed
Though I am breaking down again
I am aching now to let you in”

Valóban nem szerettem az édességet, ám Sophie felháborodott megszólalása, vagy az öregasszony szívózás hirtelen nem is számított olyan fontosnak. A családi dráma háttérbe szorult, ahogy a macska a mozdulatomtól megijedt, felugrott a kandalló párkányra, majd egy hangos nyervogás kíséretében a farkával lecsapta a drága és meglehetősen nehéznek tűnő vázát. Egyenesen Sophie nagymama irányába billent meg és veszélyesen közeledett felé. Egészen olyan volt, mintha lelassult volna az idő. Láttam a szemem sarkából, ahogy Sophie pálcát ránt, de még mielőtt visszafoghattam volna, már jött is a hang: - Protegro! - kiáltotta. A vöröskéhez képest olyan magabiztosan csendült ez a varázslat, hogy egy percre elgondolkodtam, valóban ő mondta-e ki. A mágikus pajzsról lepattant a váza, majd darabokra törve landolt a földön. A következő mozdulattal már össze is rakta azt és a helyére került az alkotás.
- Miiiiii- kezdte már a sipákolást a nagymama.
A tekintetem azonban Sophie-ra vándorolt. Engem nem érdekelt a mugli hisztéria, inkább cska az, hogy ennek miféle következményei lehetnek. A Roxfortban annyira belénk verték, hogy varázstalanok előtt tilos varázsolni... titkot kell tartani, mert bántani fognak. Az őseinket is megpróbálták elpusztítani.
- J-j-j-j-jasper, m-m-most lepleztem le a világunkat? - A dadogásra azonnal felpattantam és átkaroltam. Láttam, hogy zavarában egészen elvörösödött és féltem, hogy menten összeesik az ijedtségtől. Nem is pillantottam az érkezőre, hiába szólalt meg az idős férfi.
- Micsoda produkció, kedvesem, hogy csináltad?
Megköszörültem a torkomat és végig simítottam Sophie vörös tincsein. Reméltem, hogy ennyi elég lesz, hogy megnyugtassam. Fogalmam sem volt, mi fog
- Öööö. éééén... - makogta.
- Nem lesz semmi baj... - suttogtam és megpusziltam a homlokát. Nem érdekelt, hogy az öregasszony magyarázatot várt. Engem csak az érdekelt, hogy Sophie szedje össze magát, nincs miért megijedni, legfeljebb kiszállnak az aurorok és amneziálják a ház lakóit. - Mit magyarázkodjon? Most védte meg magát a vázától! - Jelentettem ki. Ilyen bátor sem tudom, mikor voltam utoljára, mindenesetre odaléptem Sophie elé, hogy megvédjem tőlük. Sosem akartam megvédeni senkit talán... vagy csak nem emlékeztem. Nem számított, most nem akartam, hogy valaki rátámadjon.
- Sophie boszorkány, én meg varázsló vagyok. - közöltem. Ha ő lebukott, hát én is lebukok vele. Elővettem a pálcámat, majd egy mozdulattal a szőnyegre került vízfoltot is feltakarítottam. - Mindketten egy varázsiskolában tanultunk.

[ღ A szívem kápolna ღ]

ღ A szívem kápolna ღ

Jasper

(2002. július 14.)

Ruci

wake up world
i’m coming for you
i’m coming with all my might

Oké, Sophie, nyugodj meg. Ennél már csak az lehetne rosszabb, hogy mondjuk megidézel véletlenül egy sárkányt. Vagy ki tudja mit. Még az is sokkoló lett volna, ha előbújik a zsebemből random a kőteknősöm és elkezdi enni az egyik nagy virágtartót a sarokban. Jasper persze rögtön közel is lép hozzám, miközben megpróbál megnyugtatni. Iagzából nem is jutott hirtelen eszembe, hogy hagynom kéne, elvégre bajban volt, meg mégis csak a nygim, nem? A nagyim kikerekedett szemekkel bámult ránk, attól féltem, hogy kiesnek. Szerencsére nem volt a szalon tömve inasokkal meg szobalányokkal meg ki tudja mikkel. Teljes katasztrófafilmet kezd az agyam levetíteni, hogy mindenki megint varázslókat meg boszorkányokat éget meg mit tudom én, és ez csakis amiatt, mert nem akartam, hogy a nagyanyám elázzon egy virágcseréptől.
Közben belépett egy elegáns bácsi is, fekete keretes szemüvege volt és magyon elegáns volt, akár csak a nagyim. Hirtelen nem is foglalkozok velük, csak el akarok bújni, modnjuk Jasper kellemes és oltalmazó ölelésébe, hogy ott hátha visszatekerődik az idő. Jasper puszija jól esik, ahogy az érintése is, halkan sóhajtok, de még mindig kénytelen voltam válaszolni. A Theodor nevezetű férfi  elgondolgozva vakargatja az állát, miközben Jasper válaszol helyettem is, mert nekem elment nem csak a hangom hanem az összes lelki erőm is.
- Mit magyarázkodjon? Most védte meg magát a vázától! - közli Jasper és én meg majdnem elájulok, mert annyira menő és bátor, ajj. Miért nem vagyok én is ilyen bátor, mint ő. Nagyon lovagias, ahogy védelmezően elém ál, én pedig olvadozva pislogok fel a széles erős hátára, majd óvatosan közelebb araszolva hozzábújok és kikukucskálok a háta mögül. Jasper válaszára a nagyim sértetten prüszkölni kezd, de a mellette lévő papám pedig felkacag. Valahogy furcsán ellentétesek voltak ezek ketten. A nagyim vádlón bámul a nevető bácsira.
- Nos, Emma Violette, ezzel úgy tűnik megfogtak - villant ki egy fogkrém reklámba illő mosolyt a bácsi. Kívácnsian rám néz. Ahoz képest, hogy mióugli egészen lazán kezeli ezt a dolgot, nem úgy, mint a nagyim, aki most is úgy néz ki, mint aki menten szívrohamot kap.
- Te csak ne viháncolj itt nekem, Theodore! Nem csak megvédett attól a vázától, hanem... hanem! - kiabálja, de nem is találja hirtelen meg a szavakat, ám Jasper közbe is szól.
- Sophie boszorkány, én meg varázsló vagyok. Mindketten egy varázsiskolában tanultunk - mondja, majd egy intéssel feltakarítja a vizfoltot is. A papám elgondolkodva hümmög, a nagyim meg még minidg befeszülve bámul minket, mire én is előhúzom a pálcámat amit az előbb gyorsan eldugtam, mert úgy hátha nem történt meg az ami amúgy megtörtént.
- Szóval... a lányomat felcsinálta egy...egy jött-ment... varázsló? - tátogja a nagyim, mire sóhajtok egyet.
Szegény apa, mindeki csak a rosszat nézi ki belőle. Előlépek Jasper mögül, majd megingatom a fejem, miközben igyekszem közel lenni a fiúhoz. A jelenléte megnyugtat, így kicist én is összeszedem a bátorságom.
- Apa se tudja, hogy mi vagyok. Ő is egy egyszerű mugli... úgy értem varázstalan ember. Igazából csak anya tudta, de neki utána már mindegy volt - sóhajtok, majd széttárom a kezemet. Persze azt hiszem nem segíetttem ezzel sokat, a nagyim úgy tátog némán, mint egy partra vetett sellő.
- Nos, azt hiszem ez mindannyiunk életében váratlan fordulat... De örülök, hogy végre találkozhattam a kisunokámmal, még akkor is, ha kissé furcsa is - vigyorodik el a papám, majd odalép hozzám, és megölel, olyan nagypapásan amitől úgy érzem kettétörök. Meglapogatja Jasper vállát, miközben kezet nyújt neki. - Nem iagzán értem mi ez az egész, de azt hiszem a kedves feleségemre ráférne, hogy feldolgozza az információt. Nem szívesen mondanék le az unokámról, szóval pár hét múlva üzenek... valahogy - dörmögi elgondolkozva.

[a szívem kápolna]

 

a szívem kápolna

2002. július 14.
Sophie
 
„Comin' like a hurricane, I take it in real slow
The world is spinning like a weather vane
Fragile and composed
Though I am breaking down again
I am aching now to let you in”

Elszabadult a káosz. Valójában már abban a percben, amikor betuszkoltak minket az autómobilba… a macska csak feltette a cseresznyét a képzeletbeli torta habjára. Megköszörültem a torkomat, ahogy a helyzet kezdet egyre bonyolultabbá vált. Bár próbáltam Sophie-t védeni a rázúduló indulatoktól, nem ment.
– Szóval... a lányomat felcsinálta egy...egy jött-ment... varázsló? – hebegett a nagyi, mintha a világ legrosszabb dolgát hallotta volna. Valamiért az lüktetett bennem, hogy ezektől az emberektől meg kell óvnom Sophie-t. Túlártatlan volt és jó lelkű ahhoz, hogy ennyi bántást elviseljen. Még is fogalmam sem volt, mit tetenék. Az exmemoriam nem tartozott az erősségeim közé… és ők amúgy is családtagok voltak.
– Apa se tudja, hogy mi vagyok. Ő is egy egyszerű mugli... úgy értem varázstalan ember. Igazából csak anya tudta, de neki utána már mindegy volt – magyarázta Sophie, ahogy kilépett mögülem. Furcsa volt ilyen nyíltnak látni. Általában előttem is zavarba jön. Például mikor megmondtam, hogy ma, miután találkoztunk, átmehetnénk hozzám. Meg akartam lepni egy kis utazással, de erről még nem tudott. Csak annyiról, hogy megismerhetné a szüleimet Pulmbridgre-ben.
Az addig rikácsoló nagymama hirtelen csendesnek tűnt. Olyan volt, mint valami elromlott játék, ami addig hangokat adott ki, mostanra pedig csak tátogni és dadogni tudott. A nagypapa ellenben tökéletesen jól szórakozott.
– Nos, azt hiszem ez mindannyiunk életében váratlan fordulat... De örülök, hogy végre találkozhattam a kisunokámmal, még akkor is, ha kissé furcsa is – magyarázta, meglepően kedves vigyorral. Legalább egyikük kedves és nyitott volt Sophie-val. Tetszett, hogy ő legalább megöleli, bár a vállapogatást és a férfias kézfogást kihagytam volna. Szokás szerint túl erősen szorítottam meg az ujjait, és csak később jöttem rá, hogy figyelnem kéne erre. – Nem iagzán értem mi ez az egész, de azt hiszem a kedves feleségemre ráférne, hogy feldolgozza az információt. Nem szívesen mondanék le az unokámról, szóval pár hét múlva üzenek... valahogy.
– Akkor… mi megyünk. – közöltem. Nem reagáltam az információkra, csak megfogtam Sophie kezét és közelebb húztam magamhoz. Rosszabb már amúgy sem lehetett a helyzetet, így hát készen álltam a hoppanálásra Pulmbridge-be. – Hát köszönjük a… vendéglásátszerűséget. – Böktem oda kissé gúnyosan, majd egy biccentés követően magamhoz vontam Sophie-t és hoppanáltam.
Éreztem a rántást, ami most kicsit erősebbre sikerült, mint máskor. De nem számított. A fehér, szalmatetős ház udvarára érkeztem, ahol a szüleim éltek. A magas kerítés miatt nem láttak be a muglik, így a pukkanást akár házkörüli munka eredményének is hihették. Nem számított, csak az, hogy a szüleim végre láthatják Sophie-t…

Köszönöm a játékot!