Aranyfog Varázstárgy Szaküzlet

◂ görbe ujjak ▸

2002. augusztus 25.

◃m i r a▹

never thought i’d feel
like that again

style: end of summer ║ zene: pinky promise

A gyűrű annyira az ujjamra feszült, hogy az istennek sem tudtam lefeszegetni. Érdekes, mikor elloptam, hogy idekerüljön, nem volt ilyen mocskosul harapós. Talán csak a ragaszkodását akarta kifejezni… igen, miért nem akartad eddig hordani, O’Mara? Most már aztán muszáj is lesz… A hang dörmögése cseppet sem rázott meg, az, hogy éppen most kell érkeznie valakinek, annál inkább. Nem, mintha a legtöbb vásárló nem szoktam volna meg, hogy bunkó vagyok velük, de mostanra már én is harapós lettem a rajtam nyamnyogó ékszer miatt.
– Szia Elliot! Szép a gyűrűd… – A hangra kicsit összerezzentem. Túl ismerős volt, így felé fordultam és tudtam kivel találom szemben magam: vörös haj, kék szemek. És nem, nem, nem Sophie Vanheim lesz az, hanem Mira, Christohper kicsi lánykája. Az igazat megvallva a nagyfőnökkel nem beszéltem, mióta az ületet megnyitottuk, megint férjhez mentem és összességében az energiáimat lekötötte az itteni munka.
– Hello kislány. – Közöltem megjátszott nyugalommal, mikor már annyira közel volt, hogy a szeplőket is megszámlálhattam volna. Kicsit meglepett, ahogy elkapta a csuklómat, de nem álltam ellene. Annak sem, hogy megpróbáljon rávarázsolni… bár tény, hogy meglepett a dolog.
– Finite! – Az ékszer, mintha engedni kezdett volna, így elhúztam a csuklóm tőle és megpróbáltam lefeszegetni. Talán nem ez volt a megfelelő varázslat, de úgy tűnt a gyűrűn pihenő, vörösszemű oroszlándíszítés egészen megilletődött. Ki kellett használni a helyzetet.
– Ejj, tudod, mit mondanak, ha a kisujjad nyújtod... Remélem, ez nem a házassági gyűrűd, amit a férjedtől kaptál, mert akkor rohadtul nem gratulálok… Pedig mondjuk cuki – mondta a lány, ahogy az oroszlán visszakerült a vitrinbe. Kellemes, vörösbársonyos párnán pihent meg így. Ezután mutattam meg a nyuszis gyűrűt, amit viszont tényleg a férjemtől kaptam. A férjem. Még mindig nem dolgoztam fel igazán, hogy Aidenre ezt a szót is használhatom. Már nem voltam depressziós, vagy éppen keserű, egyszerűen élveztem, hogy rátaláltam a régen vágyott nyugalomra. Valahogy Aiden mellett a kapcsolatunkért nem kellett legalább aggódnom. Ott volt minden más, de mögöttem biztos fal várakozott arra, mikor kell megtartani, ha megtántorodom az állandóan felbukkanó küzdelemben.
– Inkább ehhez gratulálj akkor. – Mosolyodtam el kicsit és közben a mutatóujjam végén lévő vörös foltot tanulmányoztam. – Augusztus 20-án volt a szertartás… de te erről honnan tudsz? – kérdeztem. Nem lepett volna meg, ha Cartwright valahonnan kiderítette és szitkozódva közölte volna a lánya és David előtt, hogy nem hívtam meg vagy éppen kibasztam vele. Csakhogy már leteltek azok az idők, amikor neki dolgoztam. Már nem profitáltam abból, ráadásul eléggé megcsappant az izgalmas munkák száma is. Egyszerűen egyre kevésbé voltam kompatibilis vele.
– Jól megöregedhettem, ha te már büntetlenül varázsolhatsz… – Sóhajtottam aztán és kicsit megráztam a fejemet. – Ne nőjjetek fel ilyen gyorsan! – Mondtam és visszahúztam közben a kezemet. Az augusztus nagyrészében szembesültem ezzel a problémával, hogy milyen gyorsan felnőnek. Lolát még csak nem rég kaptam meg és már csak egy hét, hogy el kell engedni. El kell engedni, felrakni a vonatra, hogy a Roxfortban találja magát. Szülőként nehéz ez. Belegondolni, hogy a gyerekedet hét éven át csak ünnepek idején látod.
– Hogyhogy erre? Valamit venni szeretnél? – kérdeztem aztán.

Augusztus 25.


To Elliot

– Hello kislány.
– Kislány…?!
Somolyogva felvontam a szemöldökömet, de csak tettettem, hogy ezen megütközök. Mert ő meg tettette a lazát, pedig tuti nem volt az, ha az ujját rágta az az izé. A varázslat talán nem használt annyira, de jó volt látni, hogy a gyűrű a helyére kerül. Közelebb álltam az üveghez, hogy csak úgy végigpásztázzam a sok csillogó mütyürkét a díszpárnákon. Szép kilátás, de nyúlkálni ezek után nem volna kedvem.
– Inkább ehhez gratulálj akkor.
Odamutatta az aranygyűrűt, én próbáltam nem bandzsítva megfigyelni.
– Az egy nyuszi? De édes… Gratulálok a gyűrűhöz is. Meg ahhoz, akitől kaptad –  tettem hozzá csibészesen vigyorogva. Nem, nincs az a pénz, hogy rákérdezzek, miért pont egy nyuszi, de biztos jól megvannak.
– Augusztus 20-án volt a szertartás… de te erről honnan tudsz?
– Csiripelték a madarak…
Ahogy néztem Elliotot, azon gondolkodtam, vajon mérges-e, hogy tudok a dologról. Cartwrightnak (a tudtán kívül) hála egész sok dologról értesülök, de ezt egyébként tényleg csak pont véletlenül hallottam, ahogy Annának mesélte. Szóval kicsit bocsánatkérőn is néztem Elliotra, ha már ilyen kotnyeles vagyok.
– Jól megöregedhettem, ha te már büntetlenül varázsolhatsz…
–  Ugyan már, egy napot se öregedtél - csóváltam meg a fejem szemrehányóan.
–  És lehet, hogy kikapnék, ha kiderülne, hogy itt varázsolgatok. Meg, hogy egyáltalán itt vagyok - túrtam heherészve a hajamba a tarkómnál, aztán elfintorodtam a gondolatra, hogy tényleg, vajon Padre mit szólna, hogy a “konkurenciához” mentem shoppingolni. De ennek meg is van az oka, és az nem csak annyiban áll, hogy Borginnál, meg a többi alja árusnál retek van, meg büdös, meg egy csomó burkolatlanul cikis alak.
– Ne nőjjetek fel ilyen gyorsan!
– Nyugi, én sose fogok egészen felnőni – kacsintottam rá, de ami ezt kísérte, az egy szerény műmosoly volt csupán. Mert nem csak vicc volt, amit mondtam. Még abban sem vagyok biztos, hogy a Roxfortba van értelme idén visszamennem. Amióta a vásárban megláttam azt az alakot… Amióta az ujjaim belekaphattak a ruhájába… Mióta csak egy hajszálra voltam a makacsul dobogó szívétől - ha ugyan van olyan neki - nem tudtam már egy percre sem félre tenni a tervet, hogy megállítom azt a dobogást. Valószínűleg persze ő fogja kitekerni az én nyakamat, tekintve, hogy mennyivel erősebb, ráadásul a másik kettő bűntársáról nem is tudok semmit. De ha nincs is előttem hosszú jövő… Azért kicsit kiegyenlíthetem az erőviszonyokat.
– Hogyhogy erre? Valamit venni szeretnél?
Nagyban bólinottam, jó is, hogy Elliot hangja visszatérített a gondolataim mélyéből a valóság felszínéhez. A szép, nyugodt, egyenletes felszínhez. Ahonnan nem látszik, csak én tudom, milyen sötétség is van jóval a felszín alatt.
– Hát meg sem látogathatlak csak úgy? –  szemtelenkedtem kicsit, mert persze egyértelmű volt, hogy nem csak ezért jöttem. Túl azon, hogy jó volt látni őt is újra. Ki tudja, nem-e utoljára találkozunk.
– És igen. Venni szeretnék valamit.
Tartottam egy pici szünetet, hogy körbenézzek. De annyi dolog volt, ami csillogott, hívogatott, ami furcsának és kellően veszélyesnek tűnt, hogy inkább újra Elliothoz fordultam, nehogy valami más megragadja a tekintetem.
– De nem mondhatod meg az öregnek. Jó? –  pillantottam fel rá, és kicsit közelebb léptem, nem is tudom miért, mert nyilván attól nem fogok tudni jobban olvasni a gondolataiban (mert nem is tudok semennyire, legfeljebb reménykedhetek).
– Keresek valamit, amitől erősebb leszek. Ami… Mondjuk, ha megtámadnak az utcán, vagy ha bajba kerülök… Szóval mint egy fegyver. Vagy valami, ami előnyhöz juttat, ha mondjuk véletlenül harcba keverednék –  célozgattam. Végülis, olyan időket élünk, hogy ez akkor is megeshet, ha amúgy nem keresném magamnak a bajt. Elliot meg tudja, mennyire nem keresem...
– Szóval, mutass valami ilyesmit. A pénz miatt ne aggódj. Cartwright fizeti – vigyorodtam el csibészesen, és megmozdítottam a táskámat. Hallani lehetett a fémes csörgést, és gondolhatta, hogy nem knútok vannak nálam.

◂ görbe ujjak ▸

2002. augusztus 25.

◃m i r a▹

never thought i’d feel
like that again

style: end of summer ║ zene: pinky promise

Nem tudom miért éreztem magam olyan furcsán attól, hogy Mirabella megjelent az Aranyfogban. Talán kicsit Cartwright miatt, mert mégis csak ahhoz az életemhez tartozott, amit már magam mögött hagytam az elmúlt hónapokban és úgy döntöttem, teljesen tiszta lappal kezdek ebben az üzletben, Aiden mellett. Én kiszakadtam a Patkányfészekből. Nem akartam valaki mögött kullogni, mikor állhattam is olyan valaki mellett, aki engedte, hogy önmagam legyek. Aidennel nem sok korlát volt, inkább lehetőségek és újabb, meg újabb ötletek. Elég kreatív páros voltunk ahhoz, hogy tökéletesen alakuljon ez az üzletes helyzet is.
– Az egy nyuszi? De édes… Gratulálok a gyűrűhöz is. Meg ahhoz, akitől kaptad – mondta Mira, ahogy megmutattam neki az ékszert. Nem tudom miért, de elképesztően büszke voltam rá, hogy ilyesmit viselhetek. Ha gyerekes volt, ha nem annyira illett a kapcsolatunkhoz, mint a milliónyi pávaszobor, amik az üzlet sarkában díszelegtek – és nem mellesleg Aiden különös szenvedélyévé váltak.
– Köszi. – Biccentettem, aztán rákérdeztem, hogy mégis honnan tud erről az egészről. A „madarak” alatt Cartwright-ot értettem, habár neki aztán végképp nem jelentettem be az esküvőt. Nem is igazán beszéltem vele… egyszerűen tényleg kerültem. Békét kötöttünk, de nem volt több munka, sem találkozás. A barátságunk valahogy elenyészett. Nem bántam.
– Ugyan már, egy napot se öregedtél – csóválta meg a fejét. Hát igen, talán sosem fogok felnőni, de a biológiai folyamatok rám is hatással voltak. Egyre inkább éreztem a fáradtságot, az izmaimban húzódó fájdalmat, amikor éppen túlhajtottam magamat. Ilyenkor csak odabújtam Aidenhez és gyerekesen duzzogtam. Szóval de, nagyon is öregedtem. –  És lehet, hogy kikapnék, ha kiderülne, hogy itt varázsolgatok. Meg, hogy egyáltalán itt vagyok.
Vállat vontam.
– Tőlem senki sem tudja meg. – Kacsintottam rá. Aztán rátértem a lényegre, hogy miért is érkezett. Gondoltam nem azért, hogy cseverésszünk. Bár sok dolog történt velünk, félig-meddig barátok is voltunk, de a közös utazásunkat leszámítva nem igazán tartottam a kapcsolatot a lánnyal.
– Hát meg sem látogathatlak csak úgy? – kérdezett vissza némileg szemtelenkedve. Nem válaszoltam, a folytatásra vártam. – És igen. Venni szeretnék valamit. – Mondta, majd tartott egy picit szünetet. Hagytam, hogy körbe nézzen, bár úgy tűnt, hogy inkább valami olyasmi kéne, amihez tanácsot is kérne.
– De nem mondhatod meg az öregnek. Jó?
– Ne aggódj, nem dumálok Cartwrighttal… ráadásul már pizsipartira sem ugrok át hozzá. – Vigyorodtam el. Teljesen megváltoztak a dolgok, mintha az az élet nem is létezett volna soha, ráadásul Chris sem igazán zaklatott, ezért részben hálás voltam.
–  Keresek valamit, amitől erősebb leszek. Ami… Mondjuk, ha megtámadnak az utcán, vagy ha bajba kerülök… Szóval mint egy fegyver. Vagy valami, ami előnyhöz juttat, ha mondjuk véletlenül harcba keverednék – közölte. Értettem a célozgatást, mert miért ne értettem volna… azt kellett volna mondanom, hogy ebben nem támogathatom… de én is ilyen voltam. Küzdeni akartam, addig harcolni, míg mindenki, aki az ellenségem pusztuljon. A saját boldogságom mindenek felett állt.
– Szóval, mutass valami ilyesmit. A pénz miatt ne aggódj. Cartwright fizeti.
– Csak egy dolog van az üzletben, ami fegyver is… és anélkül tudod használni, hogy rád is átkot tegyen. – Mondtam és megindultam az üzlet hátsó része felé. Besétáltam a pult mögé, leguggoltam, hogy a saját táskám tartalmából kivegyem azt a kis bicskát, amivel annak idején az egyik csuklyást megöltem. – Ennek komoly múltja van. – Mondtam, mikor felkeltem és megmutattam Mirának az ezüstös bicskát. Meglehetősen egyszerű példány volt. Szinte mugli eszköznek tűnt, de valójában a Sötét Varázstárgyak Bolhapiacán vettem… vagyis vettem Fogatlan George-tól.
– Egyetlen vágás és méreg jut az áldozat vérébe. Pár pillanaton belül meghal – Nyújtottam a lány felé. – Legyél vele nagyon óvatos. – Tettem hozzá. – Legyen ez egy ajándék tőlem. A zsebpénzed költsd édességre. – Mondtam, részemről le is zárva ezt a beszélgetést. Nem akartam feszegetni mire kell neki, nem akartam tudni róla, hogy bűntudatom legyen, ha valami baja esik. Semmi jogom nem volt az útjába állni és megfosztani a bosszújától vagy egyébtől. Én sem tűrtem volna, sem az ő korában, sem most. Ráadásul az apja sem voltam, hogy papolni kezdtem. Így ha elégedett volt, hát útnak engedtem.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

Augusztus 25.


To Elliot

Tudom, hogy én önmagamban nem vagyok elég. Soha nem is voltam. De az új élethelyzetemben kezdtem már megtanulni, hogy nem is ez számít. Nem kell becsületesen játszani. Nyerni kell - esetemben inkább túlélni.
– Tőlem senki sem tudja meg.
Hálásan, és kicsit cinkosan somolyogtam rá. Elliot jó arc. Nem találkozunk sokat, de azért jó haver, és laza. Persze, Borginnál sem kekeckedtek volna velem, ha már pénzről volna szó, de utána talán eljárt volna a szájuk. Most nem éreztem ezt. Valahogy bíztam benne, hogy nem jut vissza a dolog az öreghez.
– Ne aggódj, nem dumálok Cartwrighttal… ráadásul már pizsipartira sem ugrok át hozzá.
- Mostanában én se sokat. Lefoglalják a… pizsitlen partik - heherésztem megint, és a hajamba túrtam a tarkómnál, hogy leplezzem a zavarom a nagyon cikis téma miatt. Egyébként örültem a boldogságának, meg hogy kivételesen a munka mellett valami magán életféléje is van. Mintaszerű tiniként azt se bántam, hogy nincs a nap huszonnégy órájában a seggemben. Az önzőbbik felem persze szomorkodott, hogy nem velem foglalkozik… De azért néha csak össze futottunk, és olyankor garantáltan rávettem, hogy elkotyogjon valami szuper titkosat, zavarba jöjjön valamitől a csajával kapcsolatban, vagy megbotránkoztassam azzal, hogy minden lében hány kanál is vagyok és mi mindent tudok, amiről nem akart, hogy tudjak.  Vajon mit szólna hozzá tényleg, ha valaha megtudná, hogy jártam itt… Máris vidáman vigyorogtam Elliotra, mintha ő is tudhatná, milyen mókás dolog az öreget kiakasztani.
– Csak egy dolog van az üzletben, ami fegyver is… és anélkül tudod használni, hogy rád is átkot tegyen.
Megálltam, hogy elégedett-gonosz módra összedörzsöljem a tenyereim, és inkább keresztbe font karokkal követtem az eladót hátra.
- A pult alá van dugva? Máris imádom! - jegyeztem meg, aztán növekvő csodálkozással figyeltem, hogy Elliot a saját táskájából vesz elő valamit. Egy formás kis pengét.
– Ennek komoly múltja van. Egyetlen vágás és méreg jut az áldozat vérébe. Pár pillanaton belül meghal. Legyél vele nagyon óvatos.
A penge ezüstös csillanása tükröződött a szememben, keresztbe font kezeimet leengedtem, aztán lassan, óvatosan, már-már ünnepélyesen elvettem a felém nyújtott fegyvert.
- Ha rajtam múlik, komoly jövője is lesz - jelentettem ki halkan, majdnem nem is Elliotnak mondva, hanem kicsit magamnak is, mint egy ígéretet, aztán határozottan rákulcsoltam az ujjaimat a bicska nyelére. Talán ez lesz a kezemben, ha majd újra találkozom a szőke, bőrkabátos fazonnal. Vajon akkor is ilyen hidegnek fogom érezni a fogását?
– Legyen ez egy ajándék tőlem. A zsebpénzed költsd édességre.
Elgondolkodva néztem fel a pengéről újra Elliotra. Újfent mérhetetlen hálát éreztem, hogy ilyen laza, és nem kekeckedik.
- Pénzzel nem is tudnám meghálálni. Mindig nálam lesz ezentúl. Pontosan erre volt szükségem - mondtam, aztán óvatosan a táskámba süllyesztettem a fegyvert. Már tudtam, hogy mostantól mindig magamnál fogom hordani. Az utcán, otthon, de még a Roxfortban is… Persze, ott voltak már botrányok különböző bicskák miatt, de én nem fogom nagy dobra verni, hogy nekem is van. Végülis, Merelnél is szokott lenni, de ő talán nem olyan hisztisen csajos csaj, hogy jelenetet rendezzen egy esetlegesen nagyon hasonló kiegészítő miatt. Ha meg mégis, az akkor is poén lenne, elvégre itt mégsem egy egyforma táskáról vagy cipőről van szó… Annál sokkal menőbbről.
- Köszönöm, Elliot! - mondtam, és,  akárhogy is éreztem, hogy minél előbb és minél lazábban kereket kellene oldanom, azért futólag hirtelen csak megöleltem ezt a csontos hapsit. Ki tudja, nem-e utoljára látom? Amilyen gyakran találkozunk, és amilyen időket élünk…
Ez után már nem szóltam egy szót sem, hanem csak biccentettem, és tényleg nagyon méltóságteljesen, meg lazán leléceltem a boltból.

Köszönöm a játékot! A helyszín szabad.

[bloodlines]

bloodlines

2003. január 10.
Késő délután
Sophie

outfit
 
„i don’t care how complicated
this gets, i still want you”

A Zsepiszok köz mocskos volt, hideg, szeles. Hiába volt odakint még szép havas táj, itt csak a latyak és az általános szenvedés kapott helyett. Egy-egy furcsa állapotban lévő boszorkány széles vigyorral nézett ránk, mintha csak le akarná tépni rólunk a csinos ruhát. Nem is értettem Frasert, hogy keveredett ilyen körökbe, éppen ő, aki annyira ragaszkodott ahhoz, hogy minden makulátlan legyen. Még a ruháján sem lehetett gyűrődés.
– Nem tudom merre kell menni… – Szorítottam meg Sophie kezét. Még csak pár órája hagytuk ott a Roxfortot és ültünk be egy ebédre a Mágus téren az egyik étterembe. Gyorsan megbeszéltük, hogy akármit is tudunk meg, nem akadunk ki és… és reméljük, hogy Fraser sem. Őszintén szólva kicsit tartottam tőle, hogy így majd többszörösen fog teljesen kiégni a ténytől, hogy a családjának már több ága is beleveszett a félvérsét mocsarába.
– Minden sötét… és tök egyforma… – Sóhajtottam fel, hiszen felettünk egyre feketébb felhők gyülekeztek. Így pedig, már egyenesen úgy tűnt, mintha éjszakai sötétség telepedne erre az amúgy sem bizalomgerjesztő környékre. Nem tudtam elképzelni, hogy Elliot itt mászkáljon a bájos rózsaszín cuccaiban és nagy vigyorogva szórja a cukifaktort mindenkire. Mégis itt volt az üzletük. – Csak maradj szorosan mellettem, Sophie… – Karoltam át a vállát és úgy mentünk tovább szépen a sötét sikátoron.
Aztán a távolban, aranyos csillogásában megpillantottam az aranyfogforma cégért. Gyorsabbra vettem hát a lépteimet, hiszen odabentről még sárgás fény szűrődött az utcára. Láthatóan vevők már nem nagyon voltak bent, hiszen közel volt a zárás ideje. Így pedig csak még inkább szerettem volna odabent találni magam, a biztonságban. Továbbra sem voltam jó párbajozó, hiába nyírtam ki – elvileg – Vincentet. Azt is el akartam mondani rendesen Frasernek, de igazából egészen kevés alkalmunk volt beszélgetni… levélbe meg mit írna le az ember? Hogy hé, megöltem valakit, te is ilyen fosnak érezted magad utánuk? Utánuk. Ki tudja, hány embert tett el Fraser lábalól.
– Ez az… – közöltem kicsit halkan, ahogy megálltunk az üvegezett ajtó előtt. Egy ideig csak lestem be, remélve, hogy valamiféle mozgást látok. Amikor ez megtörtént, megfogtam a kilincset, lenyomva belöktem az ajtót és magam előtt tessékeltem be Sophie-t, mert odabent, azt átkozott tárgyak ellenére is sokkal, de sokkal biztonságosabb volt, mint odakint az utcán.
– Fraser! – Szólaltam meg, és már mentem is beljebb. Ha kellett, hát húztam magammal Sophie-t is, egészen a pultig. – Remélem van időd ránk. – Tettem hozzá, remélve, hogy megpillantom előkerülni a hátsó helyiségből, ahová egy ajtó vezetett. Na meg annak is örültem volna, ha kivételesen nincsen vele Elliot és ezt most hármasban beszélhetjük meg. Nem akartam, hogy most a túl vibráló személyisége elrontsa ezt a fontos pillanatot Sophie-nak.

[ღ Megmaradt szavak II. ღ]

ღ Megmaradt szavak II. ღ

Jasper

(2002. január 10 - késő délután)

Ruci

Hej lányka, hej lányka
Éhes a sárkányka
Világnak harmada
Majdnem ő egymaga

Oké, szóval csak repülök Jasper mellett, ki tudja milyen útcákon keresztül, és próbálok nem arra gondolni, hogy itt vizony nagyon sokan vannak a Vincentek is, elvégre ez a Zsebpiszok-köz. De Jasper erős és menő, és nem félek csak olyan kellemetlen, és szánalmasan gyáva szorongás ül meg a gyomromban, ami minden lépéssel egyre nő, pedig tudom, hogy nem megyünk olyan veszélyes helyre. Elvégre Aiden se nagyon lehet olyan veszélyes helyen, nem? Aztán persze valami néni nagyon ijesztően bámult ránk, és úgy éreztem, hogy még a melltartómat is lelopná rólam, amitől szinte égnek áll a hajam. El nem tudom képzelni, hogy mozoghat valaki otthonosan egy ilyen helyen úgy, hogy nem fél attól, hogy... csúnyákat csinálnak vele.
– Nem tudom merre kell menni… - szorítja meg a kezem jasper, én meg csak sóhajtok egyet, és megingatom a fejem. Én se tudom, hogy merre kell menni. Azért egy kicsit nyugodt vagyok, hogy nem akar elhagyni, bár még kiderülhet valami rólam, ami miatt elfog, szóval.. nem voltam olyan nyugodt, mint lehettem volna, de... szóval azért csak nem dob el, vagy ilyenek. Csak nem derül ki rólam, hogy modnjuk a felmenőm ő. Embereket boncolt?
– Minden sötét… és tök egyforma… - erre csak egyetértően bólintok. Minden olyan, mintha nyakon öntöttek volna valami egy adag fekete masszával, és ráadásnak ráreszeltek volna valami kegyetlen sok búskomorságot, és három vödörnyi félelmet.
- A filmekben ilyenkor szokott előlépni egy furcsa fickó a sarokból, hogy kinyissa előttünk a kabátját, ami alatt nincs semmi - suttogom kissé visszafojtott lélegzettel, és meg is rázom a fejem. Oké, azt hiszem a kicsi Sophie nyáron unalmában túl sok horrort és egyéb ilyen hülyeségekett nézett, hogy valahogy túlélje Rose néni cicáival töltött üres hónapokat. Rose néni végül ahogy kiengedték a kórházból, önkéntesen bevonult egy idősek otthonába, és ott éldegél. örülök neki, hogy most már nem magányos, majd egyszer meg kellene látogatnom őt is. Bár most már minden ilyen miatt lelkiismeret furdalásom van, hogy Jasper ide-oda jön velem. Mondjuk Rose néni a "legnormálisabb", hiszen ő csak a szomszéd macskás néni volt, miután anyát elvitték akkor lett a gyámom és fogadott be.
– Csak maradj szorosan mellettem, Sophie… - erre nagyon közel bújok hozzá, hogy aztán a végeláthatatlan, jérdán és falakon kúszó komor sötétség után egyszerre lélegezzünk fel, ahogy megpillantjuk azta  furcsán jellegzetes cégért. Vajon miért lett aranyfog? Aidennek lenne aranyfoga? vagy Elliotnak? Mint a fura régi filmekben az aranyásóknak? Vagy valakit megharapott egy aranyfogú valami? Amíg ezen dünnyögök magamba, be is lépünk a boltba, ahol egyenesen elvörösödök, ahogy meglátom az arany színnel csillogó férfi dolgot a szekrény tetején. Sophie, hát pont ezt kell kiszúrnod? Nézd meg inkább ezt a pávát! Valahogy ijesztő az egész épület, mindenféle furcsa gonosz vibrálás legi körbe a helyiséget. Hogy dolgozhat valaki itt? Hiányzik a napfény. A madarak. Margaréták. Méhecskék.
- Fraser! - kiabálta Jasper és húzott egészen a pultig. Nem sok mozgás vagy hang hallatszódott, de ha nem lett volna itt senki mi se tudtunk volna begyalogolni. vagy csak beengedett minket a bolt, higy valami biztonsági szörny megegyen minket. – Remélem van időd ránk - tette hozzá Jasper, majd a következő pillanatban Aiden bukkan elő a kis ajtó mögül, és ránk szegezi felemás színű tekintetét, amitől mindig zavarba jövök, és úgy érzem valami illetlen dolgot bámulok.
- Sokkal jössz nekem, Szőke, már rég nem boltolok, mert ennél nagyszerűbb dolgokat csinálok. De ez úgyse lényeg. Mégis mi van? - kérdezi olyan Aidenesen kimért hangon, mire én még jobban zavarba jövök, mert mégis csak a rokon szerűm. Jasperre pislogok, aztán a táskájára aztán Aidenre. Nem is tudom ennyi idő telik el így.
- Én.... Ö.... Őőőőőőő.... Ház izé... - kezdek el makogni, aztán csak a felsőmet gyűrögetem a kezemmel, miközben Aiden a falnak támaszkodva bámul minket olyan lusta mozdulattal nyúlva egy cigiért. Most biztos rettenetesen fogyatékosnak hisznek. DE mégis mit mondhatnék? Szervusz rokon! Jer keblemre!? jasperre nézek, aztán csak összeszedem magam.
- Szóval ö. Mi most a levéltérban voltunk, és úgy volt hogy... szóval JAsper kutatott volna ilyen orvos dolgokat, én meg nézelődtem meg minden, és valamibe nagyon beletenyerelhettem, mert levertem az... Az anyukád családfáját és... hát szóval most elhoztuk, mert szóval... Én... Meg te... Meg ő... Meg mi - hebegtem, és már teljesen összevissza zavarodok, Aiden meg kérdőn néz Jasperre. Biztos hülyének néz.
- Elloptátok anyám családfáját? Azt a kurva, rossz hatással vagyok rád, Szöszi - horkant fel, és kinyújtja a kezét, hogy elvegye a családfát.
- Szóval mi... mi rokonok vagyunk! - bököm ki közbe és érzem, hogy elpirulok. Aiden erre majdnem félre lenyeli a cigijét, és úgy néz mind a kettőnkre.
- Hogy mi a szar van?

[bloodlines]

bloodlines

2003. január 10.
Késő délután
Sophie

outfit
 
„i don’t care how complicated
this gets, i still want you”

– A filmekben ilyenkor szokott előlépni egy furcsa fickó a sarokból, hogy kinyissa előttünk a kabátját, ami alatt nincs semmi – jegyezte meg Sophie, ahogy a mocskos utcán haladtunk. Mintha minden üzlet ajtaja éppen ugyanolyan lett volna, ráadásul egyiken sem akadt rendes cégér. Valahogy Fraserből nem néztem volna ki ilyen hanyagságot.
– Hogy miben? – kérdeztem vissza és körbe néztem. Úgy tűnt egyetlen mutogatós ember sincs a környéken, inkább csak furcsán beállt csávók fetrengtek az egyik téglafal tövében. Valamit énekelni is próbáltak, de nem ment nekik igazán jól.
Természetesen, amikor végre felbukkant az Aranyfog cégére, azonnal jött a felismerés: amilyen giccses, tökéletesen illik Fraserhez. Elhúztam volna a számat egy mosolyra, ha nem éppen pánikrohamot készültem volna kapni Sophie családjától és az ellopott pergamentől, ami a táskámban ficergett. Innen már nem tudott volna visszamenni a helyére, de belé volt kódolva, hogy szépen tekeredjen össze, én meg jóformán csak begyűrtem oda.
A bolt olyan volt, amilyenre számítottam. Átkok, túl erős mágia, olyan nyomasztó érzés. Illett Fraserhez, de Elliotot itt sem tudtam volna jobban elképzelni a vibráló személyiségével. Vajon mennyire veszik komolyan, mikor pink ingben ácsorog a pult mögött?
–  Sokkal jössz nekem, Szőke, már rég nem boltolok, mert ennél nagyszerűbb dolgokat csinálok. De ez úgyse lényeg. Mégis mi van? – került elő Aiden valahol a pult mögött. Engem lefoglalt a cuccgyűjtemény a vitrinekben, így egy pillanatra nem figyeltem. Aztán Fraserre pillantottam végre, aki addigra már egy cigit próbált az ajkai közé nyomni.
–  Én.... Ö.... Őőőőőőő.... Ház izé... – kezdte Sophie kicsit makogva. Fel voltam rá készülve, hogy át kell venni a szót hamarosan. Már a levéltárban sem kezelte túl jól a dolgot. – Szóval ö. Mi most a levéltérban voltunk, és úgy volt hogy... szóval JAsper kutatott volna ilyen orvos dolgokat, én meg nézelődtem meg minden, és valamibe nagyon beletenyerelhettem, mert levertem az... Az anyukád családfáját és... hát szóval most elhoztuk, mert szóval... Én... Meg te... Meg ő... Meg mi.
Míg Sophie dadogott, én kiterítettem a családfát a pultra… szigorúan azután, hogy előrángattam a zsebemből és gondoskodtam róla, hogy ne legyen többé furán gyűrött. Már nem is ficergett annyira, így pedig láthatta Fraser is, miért voltunk itt.
– Elloptam ezt. – Közöltem és megvártam, hogy fölé hajoljon, sőt, át is csúsztattam neki a pulton, hogy közelebbről megnézhesse. Ahogy a kezébe vette, végig mérte, majd rám pillantott.
– Elloptátok anyám családfáját? Azt a kurva, rossz hatással vagyok rád, Szöszi. – Horkant fel tanulmányozva a lapot. Fraser mindig adta a lazát, de még mindig nem vett észre rajta a lényeget.
– Szóval mi... mi rokonok vagyunk! – Bökte ki Sophie, persze fülig pirulva. Így átkaroltam a vállát és kicsit közelebb húztam magamhoz. Aidenen meg láttam, ahogy végig rohan rajta a pánik. Nyilván nem arra számított, hogy rokonlátogatással zárja az üzletet.
– Hogy mi a szar van? – fakadt ki belőle.
– Van egy oldalág, ahol Sophie apukája és Sophie is szerepel… – magyaráztam. Egy fokkal normálisabban, mint a babám, aki éppen annyira zavarban volt, hogy valószínűleg meg sem tudott szólalni. – Nem tudsz valamit arról a rokonodról… mi a neve? – Habogtam, mert persze túl gyorsan akartam mondani és a cigiszag is megzavart. Nagyjából egésznap nem volt időm rágyújtani és természetesen totál ki volt éhezve a szervezetem a dohányra. – Rebecka?

[ღ Megmaradt szavak II. ღ]

ღ Megmaradt szavak II. ღ

Jasper

(2002. január 10 - késő délután)

Ruci

Hej lányka, hej lányka
Éhes a sárkányka
Világnak harmada
Majdnem ő egymaga

A filmes elszólalásomra nem is lepődök meg, hogy nem is tud reagálni. Igzaából nem szoktam szegényt ilyenekkel fárasztani, leginkább mert félelmetesnek találta, és inkább Estherrel és Beth-szel dumáltam aról, hogy az a túúl sok horror! De Rose néninél este a tv-ben nem is adtak már mást, amikor én anya miatt nyugtalanul ücsörögtem az épp aktuális cica tömegben álmatlanul a tévé előtt. Szóval igen, most meg a félelemtől meg csak úgy kicsúsznak belőlem az indokolatlan szavak, amikkel persze szegény Jasper nem is tud mit kezdeni.
– Hogy miben? - dünnyög vissza és még jobban összekapaszkodunk, mintha mi lennénk a sötétségben az egyetlen fényforrás, olyan feltűnőnek érzem magam, és még a furcsa alakok meg is bámulnak minket. Vagy csak én hiszem ezt? Kicsit kezdek nagyon nyugtalan lenni, mintha Vincent bármelyik sarokból kiugorhatna, de amúgy... ha túl is élte, biztos csak fekszik a mungóban, meg ilyesmi, de nem is tudom, hogy örülnék-e annak, hogy túléli. Igazából... örülök, hogy mi még élünk.
- Olyan ijesztő mozgóképes dologban, amitől egyszer megijedtél, tudod - magyarázom suttogva, bár tovább nem is szövöm, valahogy a fecsegés itt a torkomon akad, és csak a szívdobbanásainkat hallgatom, meg az ijesztő hangokkal összerezonáló fakó csöndet. Iagzából a gyomrom minden egyes lépéssel egyre apróbb lesz, de végül csak odakeveredünk Aiden boltja elé, és hát... Magamban emésztgetem a tényt, hogy... az unokatestvérem és... valahogy egyáltalán nem illik ez össze. Valahogy az is zavar, az a bizonyos utolsó láncszem, vagy elveszett puzzle darabka, ami besodródott az ágy vagy szekrén alá, mint az én egyik sose hordott nagyon aranyos fülbevalóm, Rose néninél.
Meghökkentően feszült légtárben aztán csak előbukkan Aiden, én meg habogva kezdem neki elmagyarázni a helyzetet, miközben Jasper hatásosan kitezsi elé a gyönyörűszép családfát, ami még mindig lenyűgözően hat a szét motívumaival, az arany kacskaringós vonalakkal és a szerteágazó mindennel is, annak ellenére, hogy a családfa eléggé elcsenevésedett, hiszen szinte csak egy egyenes ági örökös van Erica testvére után, aki Albert fia, Christian. Biztos... Biztos, ha találkoznánk, nem is hasonlítanék rájuk se. Aidenékre se hasonlítok. Senkire se. Valahogy még most is olyannak érzem magam, mint aki teljesen el van apátlanodva.
Ahogy nagy dadogva elregélem Aidennek a felfedezést egyre csak úgy érzem magam, hogy tiszta vörös lesz az arcom, és még inkább nem merek se jasper, se aiden szemébe nézni. Most meg fognak tőlem nem is tudom.. udnorodni? Aidenre emlékszem a Roxfortból, csak egy évvel volt ő is nálam idősebb, tudom milyen elvei voltak, tudom miket csinált az ostrom alatti évben, hiszen én is bújkáltam előle is, mint a többi halálfalótól, bár valahogy... Furcsaán nem illet közzéjük. Szóval ő nemesebb volt még ott is, meg minden ilyne, én meg... csak nem tartozom közzéjük. Ajj, miért is találtam én ezt meg?
- Van egy oldalág, ahol Sophie apukája és Sophie is szerepel… Nem tudsz valamit arról a rokonodról… mi a neve? Rebecka? - veszi át a szót tőlem Jasper, és még mindig csak lenyűgözően menő. Persze még a stresszelés közepette is érzem, hogy milyen szerelmes vagyok, de nem baj, Sophie, talán nem beteges ez a rajongás. Talán. Aiden hangosan sóhajtva kifújja a füstöt, és közelebb hajol ő is a családfához, fürkészve a felemás színű tekintetével.
- Rebecka? Sose hallottam róla - csóvaálja meg a fejét Aiden, miközben szabályos füstfelhő kezd a fejünk felett gomolyogni, mintha csak egy gondolat buborák lenne egy képregényből. Ha Aiden gondolatai lennének benne, miről szólna? Egész biztos vagyok benne, hogy tele lenne Elliottal. Ez olyan bájos. Bár már megint nem figyelek arra, hogy mi történik így próbálok én is bamba és tanácstalan fej helyett valami olyasmit felvenni, hogy öö. Gondolkozom. - Anya nem mesélt róla semmit, de... De valahogy A nagyapánk mellett van a neve. Ami azt jelenthetné, hogy tetsvérek, de mégis, szinte alig tudom kivenni... Semmi más nincs ott csak egy halvány mágiának a lenyomata, és a neve.... Hát faszom. Ti aztán tudjátok bonyolítani az ember életét - dünnyög, én meg nagyokat psilogva bámulok rá, miközben megfogja a családfát és a hófehér varázspálcájával valahogy leszedi róla valami varázslatot. Vagy rárak. Ahogy a zsebébe süllyeszit azt is, és a családfáról szóló pergament is, egy halovány mosolyt villant felénk.
- Úgyis unatkoztam itt. És rég találkoztam a nagybátyámmal is. Itt az ideje felkeresnem, ti meg velem jöttök. Ti meg ne legyetek már beszarva - jelenti ki olyan Aidenesen híres határozottságos eleganciával, hogy ha akartam volna se tdutam volna ellenkezni. Oké, szóval még egy aranyvérű családtag szerűhöz látogatunk. Remek. Jasper meg stroke-ot fog tőlem meg a famíliámtól kapni.
- Biztos... Biztos? Mármint ha te nem akarsz jönni, vagy ilyesmi - hebegem jasperre bámulva, miközben Aiden diszkréten odébb vonulva kezdi meg a bolt zárását, miközben mi is kilépünk az utcára, hogy megvárjuk Aident, és elhopponálhassunk valahová.

[bloodlines]

bloodlines

2003. január 10.
Késő délután
Sophie

outfit
 
„i don’t care how complicated
this gets, i still want you”

Sophie túlzottan izgult, pedig Fraser a mogorvasága ellenére nem igazán harapott. Elliot még talán az én babámnál is jóval kislányosabb és harásnyabb volt, Fraser mégis egyenesen rajongott érte. Nehéz volt megérteni ennek persze a konkrét okát. Náluk eltérőbb párost el sem tudtam képzelni… de a lényeg akkor is az volt, hogy Sophie-nak kár volt izgulnia. Tudtam, hogy Aiden az egyetlen, aki az információk súlya ellenére is segített volna nekünk.
– Rebecka? Sose hallottam róla – csóválta meg a fejét, ahogy a füstfelhő már minket is körbevett. – Anya nem mesélt róla semmit, de... De valahogy A nagyapánk mellett van a neve. Ami azt jelenthetné, hogy tetsvérek, de mégis, szinte alig tudom kivenni... Semmi más nincs ott csak egy halvány mágiának a lenyomata, és a neve.... Hát faszom. Ti aztán tudjátok bonyolítani az ember életét – magyarázta, ahogy figyelte a pergamendarabon feltűntetett nevek sokaságát. Aztán egyszer csak úgy döntött, hogy zsebre vágja a családfát, némi vizsgálat után. Éreztem. Terve van.
– Szóval segítesz. – Állapítottam meg. Az volt az igazság, hogy rohadtul elegem volt, hogy Sophie minden irányból túl neves családok sarja volt. A nagyszülei mugli nemesek voltak, a Fraser család meg csontra aranyvérű… hogy keveredtem ebbe? Nem illettem egyszerű, vidéki félvérként egy ilyen közegbe. Mégis Sophie miatt hajlandó voltam végig csinálni. Csak is érte, mert még mindig feleségül akartam venni őt.
–  Úgyis unatkoztam itt. És rég találkoztam a nagybátyámmal is. Itt az ideje felkeresnem, ti meg velem jöttök. Ti meg ne legyetek már beszarva – jelentette be Fraser drámaian. Szinte vártam, hogy jön a színházi függöny is az elegáns mozdulatszor mellé. Megköszörültem a torkomat és most már még kellemetlenebbül kezdtem magam érezni. Egyáltalán nem illettem Sophie mellé, akármennyire is szerettem volna boldog lenni mellette… őt boldoggá tenni. El sem tudtam képzelni, mekkora vagyont örököl majd, míg én legfeljebb egy újabb bárányt kapok Pete mellé a szüleimtől… meg egy lepusztult családi házat.
Belekaroltam Sophie-ba, ahogy kisétáltunk az épület elé. Aztán, ahogy kiléptünk az utcára, máris cigarettára gyújtottam. Meg kellett őriznem a józan eszemet, mielőtt egészen megőrülök ettől az állandó családi hercehurcából. Elegek voltak nekem azok a drámai pénteki vacsorák, amikor igyekeztem nem megölni a nagyszülőket.
– Biztos... Biztos? Mármint ha te nem akarsz jönni, vagy ilyesmi – Pillantott rám Sophie.
Aiden addig elment az ajtóhoz, hogy a bolt bezárásával foglalatoskodjon. Egy percre Fraserre néztem, aztán vissza Sophie kék szemeibe, amik sötéten csillogtak az estében, amiben az utcai lámpák alig-alig világítottak.
– Miért ne mennék? – kérdeztem és kifújtam a füstöt, kicsit felszegve a vállamat, nehogy Sophie arcát érje. – Azért kértem meg a kezedet, mert szeretlek és támogatlak mindenbe. Talán nem érzem magam a legjobb férjnek most, hogy ennyi minden derült ki a családodból, nemes sem vagyok, meg aranyvérű sem, de az a dolgom, hogy ott legyek. – Jelentettem ki határozottan.
Aztán Fraser is végzett és már odalépett hozzánk, hogy hoppanáljunk.

A játék más helyszínen folytatódik.

[2003. február 18.outfit >><< Just The Way You Are Now and forever I'm your king]

2003. február 18.
outfit >><< Just The Way You Are

Now and forever I'm your king

Ujjaimmal végigsimítottam a tökéletes anyagból készült, legújabb Madam Malkin féle férfi öltönyömön. Elégedetten bámultam magam az Aranyfog tükrében, miközben akjaim közöttpihenő cigarettából haloványan szállíngózott fel a füstfelleg. Elliot otthon volt a legjobb tudomásom szeirnt, és így én végre nyugodtan tudtam elmélkedni azon, hogy mi a szart adjak az öcsémnek ajándékba. Nem mellesleg okkal állítottam be az Aranyfogba is. Fogdosóné éppen legutóbb jegyezte meg, hogy sokaknak feltűnt, hogy én már ritkán vagyok a boltban és esélyes volt az, hogy valaki ELliotot éppen akkor rohanja le, amikor se én se Sean nem voltunk bent. Pár napot muszáj leszek a biztonsága és a voltz épsége miatt beáldozni arra, hogy ott tartózkodom, persze kiszámíthatatlan időpontokban, hogy még véletlenül se szokjanak hozzá egy bizonyos ritmushoz. Addig amíg így teszek, Széparcú Szepi szépen lassan eltávolítja őket a közelünkből.
Persze nem volt kérdés, hogy mit adjak Benjaminnak. Azt hiszem tavaly meg sem ünnepeltünk rendesen ezt a napot, és még egy ajándékkal is lógtam neki, szóval kapni fog tőlem egy új verseny seprűt, és egy gitát. Ha már a kedvencét a húgunkhoz vitte le. Szomorú gondolat volt elképzelni, ahogy ott ácsorgott az öcsém legkedvesebb gitárja a húgom és az apám sírja mellett, rajta a rózsazsín csillogós, hercegnős matricákkal, abban a tudatban, hogy sosem fognak rajta többé játszani. Szóval már kinéztem neki egy új kék gitárt, aminek a leírás szerint sokkal modernebb volt a hangzása is.
Persze ezzel sem voltam még kész, hiszen ELliotnak is kellett valami meglepetést csinálnom, és mivel szerettem mindent jóval előre megtervezni így ez is alaposan lefoglalta a gondolataimat. Tökéletes szülinapot akartam neki, és bár tudtam, hogy anya is, ezért szervezkedett neki mindent össze, hogy legalább egy normális születésnapi bulja legyen. Biztos voltam benne, hogy bőgni fog, ha meglátja, és szeirntem meg az volt a szomorú, hogy eddig sosem tudta az élet szövevényes útvesztőjétől megünnepelni. Engem még a kora sem zavart, nem érdekekelt. Nem attól fogom jobban vagy kevésbé jobban szeretni őt, csak mert egy évvel öregebb lesz minden alkalommal, ahogy én is. Nem zavart volna az sem, ha ötven vagy negyven éves lenne. Nem számított a kor, egyszerűen imádtam érezni a kettőnk között pattogó heves szikrákat, a szevedély forró löktetését a véremben, ahányszor csak egymésra néztünk, vagy megérintettük a másikat. És mellesleg minden egyes nappal csak jobban éreztem azt, hogy mennyire szerettem őt.
Eltűndőtem azon, hogy Chrissie mit adott volna nekünk. Valahogy ő mindig olyan jól eltalálta, még tíz éves létáre is, hogy mit szerettünk volna. Nem voltak nagy dolgok, de mégis annyira sokat jelentettek nekünk. Hiányzott az ő gondoskodása, hiányzott apánk halkan eldünnyögött boldog szülinapja, és valahogy az évek ezt sem tették enyhébbé. Mondják, hogy a gyász hivatalosan egy év, de ez szerintem nem múlik el úgy. Nem múlik el olyan könnyen. Felsóhajtottam, ahogy újra bvégigpörögtem az agyamban az események. Már amikre emlékeztem. A fele annak a napnak olyan sötét homályba veszett, amit vezsélyes volt megérintenem. Át tudtam érzeni Sean zavartságát amiatt, hogy a fél életére nem is emlékezett, de valahogy az a sötét ami az én fejemben ült... Szinte áradt belőle valami nyomorúságos fájdalom. Halkan sóhajtottam fel, miközben az ujjaim közzé csippentettem a cigimet. Voltak dolgok, amiket még nem mondtam el. És amiket még pár éve nem is akartam elmondani sem az öcsámnek sem az anyámnak. De valahogy azt éreztem, hogy itt lett volna az ideje... Legalább az öcsémmel őszintének lennem. Nem mintha most a szülinapunkon akartam volna meéslni neki arról, hogyan öltem meg őket.  Hogy igazából miért is tettem amit tettem. De úgy éreztem képes leszek meéslni róla neki ezekről. Mégis csak a testvérem volt.
Ahogy ezen agyaltam, hallottam, ahogy nyílt az ajtó, és az ismerős léptek üteméből tudtam, hogy ELliot az. Félmosolyra húztam a számat, miközben még nem fordultam felé, mert az arany falloszt mámultam. Mintha kicist megkopott volna rajta a fényezés.
- Szia, Nyuszi. Késtél - köszöntöttem viygorogva, miközben egyre közelebbről hallottam a lépteit, majd oldalra billentettem a fejem és úgy fürkésztem a polcot am már túl sok phallosszal gyarapodott meg. - Mindenkinek kell egy hobbi, hm? Nem fogdosod túl sokat azt az egyet? - kérdeuztem viygorogva és felé fordulva csókot leheltem az ajkaira.

◂my happiness is you▸

2003. február 18.

◃aiden▹

you are mine

style: a year older ║ zene: it’s you

Bénázva ácsorogtam az Aranyfoghoz legközelebb eső sikátorban. A pálcámmal próbáltam lángra lobbantani a macifejekkel díszített torta közepébe szúrt húszas számot formázó gyertyát. Tudtam, hogy estére hivatalosak vagyunk még valami családi vacsorára is, ahol Erica a legfinomabb ételeket szolgálja fel – szigorúan nem saját maga által készítve –, jó borokat, drága ajándékokat. Csak akartam valamit, ami a miénk, egy kis meglepetést, hogy érezze, minden közös pillanatunk különleges és maradandó, amit nem vehet el tőlünk ez a keserű világ.
A gyertya nagy nehezen lángra kapott, a pálcámat pedig elrejtettem a kabátom zsebébe. Készen álltam rá, hogy máris ott teremjek az üzletnél és belépve megálljak, Aiden felé nyújtva a tortát. Tökéletesen lejátszottam a fejemben a gondolatot, hiszen a legutóbbi születésnapját nem töltöttük együtt, legalábbis nem ilyen formában. Egy kocsmában találkoztunk és odasúgtam neki, hogy: „Boldog szülinapot.” De csak a fájdalom csengett a hangomban, pedig úgy öleltem volna. Aztán még abba az átkozott kastélyba is magammal rángattam… az emlékbe belesajdult a sérülés a vállamon. Nem az volt életünk legjobb napja.
A lépteimet gyorsabbra vettem, mielőtt a kegyetlen szél elfújja a gyertya gyenge kis lángját. Persze meg is bűvölhettem volna, hogy ne sikerüljön… de nem. Ezt most hagyományosan akartam csinálni. Ettől csak még meghittebbnek tűnt az egész.
Az ajtó kinyílt, fölöttem csilingeltek az aranyszínű fogakat formáló kis csengők. Aztán végig sétáltam a vásárlótéren, míg meg nem pillantottam Aident annál a bizonyos polcos szekrénynél, ahol a falloszok várakoztak. Szépséges arany, méretes bronz és közepes ezüst formában. Egytől egyig varázstárgyak voltak, hol pikánsabb, hol veszélyesebb céllal… én mégis imádtam őket. A szerényebb méretektől a díjnyertesekig mindegyik tökéletes volt a maga nemében.
– Szia, Nyuszi. Késtél – jegyezte meg Aiden. A hangján hallottam, hogy vigyorog, de nem fordult oda, így nem láthatott azonnal meg a tortával a kezemben. A fejét félrebillentve figyelte a falloszokat, mintha azok arra készülnének, hogy eldalolják neki a boldog szülinapot. Hát igen, az a bűbáj is rendhagyó lett volna, amivel ráveszem őket erre. – Mindenkinek kell egy hobbi, hm? Nem fogdosod túl sokat azt az egyet? – kérdezte, aztán felém fordult.
Talán észre sem vette a tortát, mert előbb az ajkaimra tapadva puha csókot kaptam. Egy sóhajjal engedtem, hogy elhúzódjon, majd ahogy magamhoz tértem a szédületből, amit az illata és a nyelve okozott, lepillantottam a kis tortára, amin apró macifejek voltak a díszek. Nem volt kókuszos, így íz ezúttal kávés lett, ami Aiden második kedvence volt. Kevés cukor, kissé kesernyés hab.
– Csak egy fallosznak szentelek túlsok figyelmet, de az szerencsére nem tud elkopni. – Feleltem és elhúztam egy kedves vigyorra a számat, majd lepillantottam a tortára. Kicsit megemeltem úgy, hogy Aidennek éppen arcmagasságban legyen. – A legeslegboldogabb születésnapot, Muci. – Súgtam kettőnk közé a titkot. Érezhette, milyen büszke vagyok rá. Húszéves kora ellenére egy harmincas bölcsességével rendelkezett. Annyi keserűség és fájdalom tükröződött a szemeiben, mégis gyönyörű volt. Egy igazi példakép, aki a terheit bátran cipelte át egy életen. Megtanult szembenézni magával, ahogy mellette én is megtanultam boldognak lenni erőltetés és akaratosság nélkül.
Megvártam, míg lágyan elfújja a gyertyát. Sőt még be is segítettem neki, hogy a láng megsemmisüljön kettőnk között, remélve, hogy minden kívánsága teljesül, amit abban a fél percben megfogadott. Nem. Nem volt szükség túl drámázásra, csak belenyúltam a habba és finoman rákentem a szájára belőle, hogy aztán lecsókoljam onnan.
– Sajnos villát nem hoztam.

[2003. február 18.outfit >><< Just The Way You Are Now and forever I'm your king]

2003. február 18.
outfit >><< Just The Way You Are

Now and forever I'm your king

Elképezstő, hogy mennyire ismertük már egymást. A lépésének ismerős zaja, az aranyos szuszogása mind mindt ott éltek bennem, miközben a mindennapjainkba fészkelték magukat bele. Szerettem a közös pillanatinkat, minden egyes nappal jó volt arra ébredni, hogy nem a magány folytogató sodra ölel körbe, hogy van célom az életemben, hogy volt kiért kiállni, hogy van kik miatt ismét szembenézni az alvilág tépázó, hegyes karmaival, mikiözben bárki egy zöld villanással is végezhet velem. Nem volt bennem halálfélelem, úgy ébredtem, és feküdtem le, hogy mindent megéltem, amit tartogatott a nap a számomra, hogy smmit se bánjak többé meg. Már nem vonakodtam őszintének lenni az öcsémmel, sem az anyámmal, holott a legtöbbször csak hazudtam nekik. Ha bár a hazugságok beleszőtték magukat a lelkem minden szegletébe néha lehettem őszinte. Nem akartam többé semmi miatt bűnbocsánatot kérni, elég volt a saját egyszer, hatalmas bűnöm amit elkövettem ostoba kamaszként még évekkel ezelőtt. Kihúzott, egyenes, büszke tartással éltem az életem azoknak szentelve akik miatt bármikor eldobtam volna.
Odafurdaltam hát meg sem nézve mi van a kezében, vagy mit akart mondani megcsókoltam, mintha az lett volna az utolsó. Úgy hívtam a takaró és a párnák közzé, mintha az lett volna az utolsó, úgy ettem az öcsém főztjét mintha az lett volna az utolsó, úgy öleltem meg az anyámat, mintha az lett volna az utolsó. Így éltem. És így a napjaim is sokkal szebben lángoltak.
- Csak egy fallosznak szentelek túl sok figyelmet, de az szerencsére nem tud elkopni válaszolta Elliot a csók után, miközben még egy kicsit hagytam a szemem lehunyva, belélegezve az ismerős, kellemes kókuszos illatot, amibe még valami más is keveredett.
- Helyes válasz - bólintottam elégedetten, majd a tekintetem a kezére és az abban tartott bájos, és kellemes illatú tortára vándorolt, amin cukin pislogó medvefejek voltak. Az illatából reméltem, hogy valami étcsokoládés kávés torta volt, ha már a színe olyanban pompázott. A tekintetemben talán láthatta is, hogy mennyire meghatódtam ettől, hiszen a legtöbb szülinapom, kamaszkorom óta meglehetősen elbaszott volt, amit tönkre tett a közelgő ostrom rémképe, és az öcsém és köztem dúló folytonos ellenségeskedés és háború, amit csak a húgunk tudott valamennyire enyhíteni, amikor kettőnket összeölelve egy boldog gyerek-kupaccá váltunk. Mi mindent megadtam volna most is azért az édes, napraforgófényű ölelésért. lehetett akármenyni azon a gyertyán a hiány érzését az évek nem sodorhatták el.
A legeslegboldogabb születésnapot, Muci- a szívem megremegett, ahogy Elliot büszkén csillogó tekintetébe néztem, és szinte teljesen meghatottan pislogtam rá. Odahajoltam még egy gyöngéd csókra, miközben a húszas számok gyenge pislákolását fürkésztem, miután elhúzódtam egy kicsit tőle.
- Most mégis mit kívánjak? Minden amit remélni sem mertem megvan nekem - sóhajtottam és jelentőségteljesen ráemeltem a pillantásaom, majd lehunyt szemmel elfújtam vele együtt a gyertyákat. Azt kívántam, hogy valahol, akárhol is legyen apa és a húgom, boldogak legyenek. Hogy az öcsém végre növesszen agyat. Hogy ez a csodálatos boldogság ne szűnjön meg soha, amit Elliot iránt éreztem.
– Sajnos villát nem hoztam - csókolta le a számról a habot, amit az előbb rám kent én meg félmosollyal pillantottam le rá, miközben a tortát a fotel melletti asztalra tettem, amin általában az aktuális könyv pihent, amikor idebent olvastam. A kényelmes fotelben az ölembe húztam, szóval ha akarhatta még eljátszhattuk ezt a sütit lecsókoljuk egymás szájáról játékot. Én legalább is folytattam, és finoman csókoltam le a kellemes ízű krémet az ajkáról.
- Tragédia. És most bajban vagy, Nyuszi - pillantottam rá nagyon komor tekintettel, mintha valami nem tetszene nekem. Egy kis hatás szünetet is tartottam közben. - Szülinapom van. Szóval minden kívánságomat teljesítened kell, mivel a férjem vagy és én vagyok az ünnepelt.

◂my happiness is you▸

2003. február 18.

◃aiden▹

you are mine

style: a year older ║ zene: it’s you

Az a csók olyan volt, mintha már régen kiéhezve várt volna arra, hogy az ajkaimra tapadjon. Mikor lett ilyen más? Mikor nőtt fel ennyire? Beleborzongtam a gondolatba, hogy kevesebb mint egy év kellett neki, hogy ilyen gyorsan túl nőjön rajtam… én pedig még mindig az a hülye, gyerekes tolvaj voltam, akinek megtetszett ott a tópartján a dacossága.
– Helyes válasz – mondta és végre észrevette a tortát. Nem volt nehéz, hiszen a gyertya ott égett közöttünk, apró melegséget csempészve a mozdulatba. Ráadásul a kávé átható illata is olyan édesen vegyült az étcsokoládéval, hogy azonnal megtöltötte az Aranyfogat. Imádtam, hogy ilyen csendes, ilyen romantikus volt az a pillanat közöttünk. Ezért is akartam meglepni, mert mindkettőnknek szüksége volt a könnyedebb kikapcsolódásra.
Aiden az elmúlt időkben sokszor volt távol tőlem. Az alvilági kapcsolatok építése sok munkával jár, na meg veszéllyel, ezért az őt támogatókért hálás voltam… főleg Sorenért. Tudtam, hogy ő nem hagyná, hogy baja essen. Nem csak miattam, talán túl önző gondolat is volna ebben hinni, inkább csak tisztességes ember volt – igen, a foglalkozása ellenére is. Az életemet is rábíztam volna.
–  Most mégis mit kívánjak? Minden amit remélni sem mertem megvan nekem – sóhajtott Aiden, ahogy találkozott a tekintetünk. Tudtam, mire gondol. Fordított helyzetben én sem tudtam volna, mit kívánjak… talán csak azt, hogy a közöttünk uralkodó szenvedély ne múljon el sohasem. Az persze megint csak túl önző lett volna, de annyira illet hozzám, hogy el sem gondolkodtam más opción. Képtelen lettem volna újra elengedni őt… képtelen lettem volna.
Figyeltem, ahogy elfújta a gyertyát. Kicsit meg is könnyezt. Hihetetlen volt, hogy még csak húsz éves… annyi mindenen ment keresztül. Annyi fájdalmat kellett elviselnie, annyi rosszat tett már és annyiszor írta felül azt gyönyörű dolgokkal. Nem érdemelte meg a bélyeget, amit egész életében cipelnie kellett, én még is ott voltam mellette, hogy ne letépjem róla, hanem támogassa.
Nem. Ez a nap nem a komorságról szólt. Így hát a szájára kentem egy keveset krémből, hogy érezze a kellemes, keserű ízt, ahogy finoman csókoltam. Hagytam, hogy Aiden a tortát kivegye a kezemből és letegye a pult mögötti fotelhez közeleső asztal. Aztán már ült is le, hogy az ölébe húzzon, én pedig olyan elégedettséggel bújtam bele ebbe az érzésbe, hogy szinte dorombolva sóhajtottam.
A karjai közé dőltem, ahogy újabb hab került a képbe és Aiden olyan lágyan csókolta le rólam azt, hogy bele tudtam volna olvadni az érzésbe. Az ujjaimmal a göndör tincsek közé túrtam, hogy még közelebb húzzam magamhoz csók közben. Mérhetetlenül szerelmes voltam, mintha nem is telt volna el az a másfél év az első óta… ugyanazt a forró vágyat éreztem. Talán eljátszottam másokkal, de mindig is Aiden volt az, akit igazán akartam.
– Tragédia. És most bajban vagy, Nyuszi – pillantott rám aztán, ahogy elhúzódtam. Láttam, hogy megpróbálja eljátszani a kemény főnököt. A hatásszünet kedvéért ijedt pislogással bámultam rá. Szerettem, ha nyeregbe érzi magát, így hát megadtam neki, amire vágyott. – Szülinapom van. Szóval minden kívánságomat teljesítened kell, mivel a férjem vagy és én vagyok az ünnepelt.
Hümmögve nyúltam a tortához és törtem le egy kis darabot. Finoman Aiden ajkai közé préseltem azt. Nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el, ahogy a hab kicsit megült az orra hegyén. Odahajoltam és lepusziltam róla, hogy aztán elhúzódva a szemeibe nézzek.
– És mi a kívánságod? – kérdeztem. A zsebemben persze ott volt az igazi ajándék, de még nem akartam bevetni. Előtte hagyni akartam, hogy kicsit lazulgassunk egymás társaságában. – Csókolózás? – kérdeztem és végig simítottam a mellkasán.
Aztán megfogtam a kezét, hogy bedugjam a zsebembe és kivehesse belőle a fekete karikagyűrűt, amit direkt neki készítettem. Volt rajta egy kis rozéarany, hogy passzoljon hozzám is valamennyire. Aztán egyenesen az ajkaira suttogtam: – Aiden, elvennél még egyszer? Ha igent mondasz, azt tehetsz velem, amit csak szeretnél... mielőtt elmegyünk anyádhoz.

[2003. február 18.outfit >><< Just The Way You Are Now and forever I'm your king]

2003. február 18.
outfit >><< Just The Way You Are

Now and forever I'm your king

A kávés étcsokis aroma kellemesen megtöltötte a teret, és úgy szőtte bele magát a tárgyak a poros kis polcok, a falak közzé, mintha mindig is itt akart volna kiteljesedni. Szerettem a kávé illatát, talán pontosan úgy, mint a kókuszét. Szerettem ezeket az ilatokat mert az jelentették, hogy megtöltöttek élettel, és én élveztem azt, hogy éltem. Régen lemondtam volna mindenről, csak hogy vezekeljek a bűneimért, de Elliot megmutatta, hogy ennél többet értem. És talán el is hittem egy kicsit, hogy nem voltam többet az a szánalmas senki, aki pálcát emelt a saját családjára. Megtanított arra, hogy merjek szeretni, és hagyjam, hogy szeressenek. Szerettem volna még élni, hogy apám tanítása és a húgom szeretete ne vesszen kárba, hogy teljesítsem a kötelességemet aranyvérűként, hiszen mindenki tudta, hogy Benjamin volt az egyetlen a családban, akit nem érdekelt se a kötelesség se a szabályok. Irigyeltem őt ezért, mert szabad lehetett amikor csak akart, miközben én még most is a saját játékszabályaim szerint éltem. Talán ő ezt irigyelte bennem. Talán mind a ketten a másik bőrébe akartunk bújni. De örültem, hogy ez nem volt lehetséges. Benjamin túl jó volt ahhoz, hogy egy olyan életet éljen, amit én magam választottam.
Tudtam, hogy veszélyes volt a háttérből lassanként bekebelezni az egész alvilágot, hogy egy kiterjedt birodalmam legyen, ahol úgy sakkozhatok, ahogy csak akarok. Talán ebben mégis csak hasonlítottunk az öcsémmel... Valahogy a legvégén mind a ketten szerettünk nagyban játszani, és kockáztatni a saját bőrünket is a saját álmaink érdekében. Örültem, hogy ELliot mellettem megmaradt annak a gyerekes, bájos kisfiúnak, aki akkor volt gyerekes amikor kellett és mégis tudott olyan éretten is viselkedni, hiszen felnőtt volt amikor megmérgeztek minket és felnőtt volt Kínában is.  De mégis egy olyan csodás világot tárt elém nap mint nap, amiben örültem gyönyörködni minden nevetséges civódásunk ellenére is.
Én igazából nem féltem a sötétségtől, és hálás voltam azért, amiért Soren is közénk állt, úgy ahogyan a többiek is. Tudtam, hogy megbízható embereim voltak, akik tisztelrek engem és valamennyire én is őket, hiszen tökéletesen értettek a feladataikhoz és eddig egyikükben sem kellett csalódnom. A nagy királyok is azért vitték valamire, mert megfelelő embereik voltak. Felsóhajtottam, miközben hosszú csókba merültem el vele, aztán csak az ölembe húztam, és a világom egy rövid iőre megint az a békés szigetté változott, ami a felszínen tartott és a hullámok sem csaptak át a fejem felett.
- És mi a kívánságod? - hümmögtem, mintha nem is tudnám hirtelen, hogy mit is kívánjak - Csókolózás? - erre elvigyorodtam és újabb kávés sütit kentem az ajkára hogy megcsókoljam. Finom volt, főleg elliot csókja miatt.
- Talán az is. Játszunk egyet, mert imádok játszani. Találd ki, mit kívánhatnék tőled - mondtam, ravasz vigyorral, miközben előszedtem egy szál cigit a zsebemből és elegánsan meggyújtottam. Aztán a következő pillanatban a szabad kezemet a zsebéhez húzta, ahol kitapintottam egy fémes, simára csiszolt anyagot és az alakjából már rögtön rájöttem, hogy mit tervez. Kihúztam és egy gyönyörű, fekete karikagyűrű volt, amitől elképedve és talán egy kissé meghatottan csillogó, felemás színű szemekkel pislogtam ELliot barna szemeibe.
- Nyuszi, ez... - akadt el a hangom zavartan, de ő már meg is előzött a válasszal.
- Aiden, elvennél még egyszer? Ha igent mondasz, azt tehetsz velem, amit csak szeretnél... mielőtt elmegyünk anyádhoz. - erre odahajoltam és megcsókoltam miközben szerelmesen felsóhajtottam. Szerettem kettőnk táncát.
- Igen - leheltem az jakára. - Ezerszer is elveszlek, - suttogtam szenvedélyesen rekedtes hangon, majd egyszerűen csak fogtam és lehúztam magammal a földre, miközben a bolt ajtaján elkattant a zárt és a kis felirat is az ajtón Zárvát jelzett.
- de veszélyes kijelentés ez, Nyuszi - mondtam, miközben a kezemmel a ruhája alá csúsztam, megsimogatva a hasát ás a mellkasát, miközben az ajkain csüngtem szerelmes szenvedéllyel.

◂my happiness is you▸

2003. február 18.

◃aiden▹

you are mine

style: a year older ║ zene: it’s you

18+

Aiden csókjának keserédes íze lágy nyomot hagyott a nyelvemen, ahogy az ölébe simulva, szinte beledőlve, mint egy kisgyerek, azokba az erős karokba, élveztem őt. Minden porcikám azt kívánta, bár örökké tartana ez a pillanat, mert én meg akartam tartani, belekapaszkodni, hogy ne álljunk közénk senki és semmi. Hiú ábránd volt azt hinni, ilyen nyugalom marad közöttünk, hiszen mindig volt valami, ami bemocskolta az édes pillanatokat, mintha nem is léteztek volna soha igazán.
– Talán az is. Játszunk egyet, mert imádok játszani. Találd ki, mit kívánhatnék tőled – súgta az ajkaimra ravaszkás vigyorral Aiden. Aztán elhúzódott és rágyújtott egy szál cigire, hogy a szokásos nyugalommal várja, mi történik. Játszani akartam vele, nagyon is… imádtam, amikor elvesz és úgy vesz el, hogy tudja, nem okoz fájdalmat. Aiden finom volt, kedves, még akkor is, amikor „büntetett.” Csak megmutatta, hogy az övé vagyok, fájdalom és erőszak nélkül, ettől pedig olyan férfiasnak láttam, mint korábban senkit.
– Van egy tippem. – Jelentettem ki. Úgy húztam a zsebemhez a kezét, hogy kitapinthassa a gyűrűt. Fémből volt ugyan, de olyan fekete és csillogó, hogy még Aiden sem mondhatta rá, hogy túl sok. A felülete kicsit durva volt, a rozéarany díszítéstől viszont lett egy kicsi elegáns kisugárzása. Láttam, hogy tetszik neki a karikagyűrű. Nem volt túl hivalkodó, így az ízlésének éppen megfelelt.
–  Nyuszi, ez... – még a szavai is elakadtak, ahogy találkozott a tekintetünk. Talán nem értette azonnal mit gondolok. Mégis tartottam egy kis hatásszünetet, mielőtt kiböktem volna, mit szeretnék. Féltem, hogy kicsit a büszkeségébe tipor és úgy érzi, nem ő irányít. Ezért is ajánlottam fel, hogy bármit megtehet, ha még egyszer elvesz. Én is szerettem irányítani, vezényelni, mégis kettőnk kapcsolatában hajlandó voltam átengedni magam neki. Ezért is engedtem a csóknak, túrtam a hajába, hogy érezzem a kettőnk ritmusát ismét lángra lobbanni… ez nem játék volt közöttünk, hanem valódi szenvedély is.
– Igen – lehelte végül az ajkaimra a választ. A sóhajtása úgy cirógatott végig a bőrömön, én pedig csak finoman nyöszörögtem egyet, imádva minden porcikámmal ezt a percet. Szerettem, hogy megtaláltuk magunkat ennyi idő után. Hogy bár elengedtük egymás kezét, visszasodort a szél és rájöttünk, mégis csak működünk mi közösen, egyetlen egységként. Talán rosszul kezdtünk neki, ezért kellett újra próbálni az elejétől. – Ezerszer is elveszlek – folytatta, én pedig meg tudtam volna hatódni a szavaira. Most nem engedtem a könnyeknek, mert élvezni akartam a boldogságunkat könnyek nélkül.
– Én pedig ezerszer is hozzád fogok menni… – Bólintottam és hagytam magam mozgatni. A földön kötöttem ki, a combjaim között Aidennel és csak néztem azokat a felemás szemeket, miközben a megbűvölt ajtón kattant a zár, nem engedve be senkit az üzletbe. Nem bántam most, hogy kettesben vagyunk, hiszen a pozícióváltásra szinte azonnal reagált a testem, amit azonnal meg is érezhetett.
– de veszélyes kijelentés ez, Nyuszi – simított be a ruhám alá. A lábamon már ott sem volt az annyiszor életképtelennek titulált papucscipő, így meztelen lábbal simítottam meg az ő cipős lábfejét, ahogy megvonaglott a testem a hasamra simuló, meleg ujjaktól. Kivettem az ajkai közül a cigarettát, nagyot szippantottam belőle és ahogy odahajolt egy csókra, a füstöt éppen az övéi közé engedtem vissza.
– Mit teszel velem? – kérdeztem és egy nagyot sóhajtottam, ahogy kicsit hátrébb került tőlem. Megint beleszippantottam a cigibe, ezúttal az ajkaim között tartva, amint finoman ráfogtam Aiden csuklójára, a másik kezemmel kibontottam a nadrágomat, hogy aztán azonnal oda simítsak a tenyerével. Csak azt akartam, hogy érezze, mennyire kívánom őt.
– Ezután le kell tisztogatnod… – dünnyögtem felé és kiesett a számból a cigi, ahogy felsóhajtottam a forró érintésre.