Sárga Rózsa

[ღ A Sárga Rózsa ღ]

ღ A Sárga Rózsa  ღ

Sophie anyai ági nagyszüleinek hatalmas birtoka, mely Londontól nyugatra fekszik egy hatalmas zöldellő völgyben. A hatalmas villa egy dombon fekszik, így kiemelkedik a tájból, akár csak egy nyíló sárga rózsa. A birtokot még Viktória királynő adományozta nekik, azóta a család tulajdonában áll.

[ღ Azt hiszem álmodok ღ]

ღ Azt hiszem álmodok ღ

Jasper

(2002. december 25.)

Ruci

Ahogy a szél elfújja lassan a téli álmot,
úgy látod a világot, ahogy soha senki még.
Megérint és újra elnyel, magával húz a tenger,
elvisz, majd új reményt ígér.

Kissé feszengve szorongatom Jasper kezét és Zserbó pórázát, ahogy a nagyszüleim kastélyának a lépcsője előtt ácsorgunk. Igazából ragaszkodtam ahhoz, hogy feltűnésmentesen jüjjünk, tehát nem kell megint elszenvednie Jaspernek a limuzint. Kicsit féltem is tőle, hogy szegény valami írdatlen nagy fóbiát szed magára, az autóktól, főleg az olyaoktól, mint amilyenek a limuzin, főleg azért, mert furcsán veze a nagyi sofőrje, szóval egy kis fékreeső részre hoppanálva érkeztünk meg, mert a személyzet úgyse tudta meg, hogy kik vagyunk, és a nagyszüleim szeirntem mentem infarktust kaptak volna, ha csak úgy bepukkanunk melléjük.
Hármunk közül Zserbó érezte magát a legjobban le is kéreszkedett a meleg kabátba bugyolált ölemből, és apró kis foltként mászkált körbe rajtunk, miközben anynira szimatolt, hogy az egész kis teste remegett. olyan volt mint egy négy tappancsos porszívó. Legalább ő élvezi ezt a kis kirándulást, mert én meg őszintén eléggé pánikolok. Kicsit be is húzom a nyakam hogy az arcom elrejthessem a hatalmas kék sálam mögé, és óvatosan jasper arcára lesek. Ő is izgatottnak tűnik, sőt, talán még olyan furcsán sápadt is, mint én. Ez persze kicsit megnyugtat, de... anynira nem. Csak sóhajtok egyet, miközben a kesztyűbe bújtaott kezemmel szorongatom Jasper ujjait, és nézem ahogy a párás levegő az ajkaim közzül elúszik előttem, mintha csak az is cigaretta füst lenne. Kicsit örülök, hogy Jasper jobban odafigyel erre, és bár mégis csak varázsló és nem hat rá olyan rosszul a cigaretta... kicist mégis féltem. Jó, kicist nagyon. Persze nem erőszakolom le róla, csak mégse szeretném, ha mégis netalántán valami baja lenne.
- Azt hiszem lassan be kéne menni... lassan... nagyon lasssan - dünnyögöm még egy sóhajtás közben. A péntek esti vacsik ugyan kevésbé voltak rosszak, de jónak se mondhatnám. inkább csak olyan érzésem volt, mintha a nagyi kétségbeesetten próbáléná velem bepótolni azt, amt anyával nem tudott. És mégis olyan rosszul kommunikálta le, hogy Jaspert mindig felhúzta valamivel.
ALig hogy megszólapok, kitárul az ajtó, és kilépett egy inas, és betessékel minket. Odabent kellemes meleg van, én meg nagyokat pislogok, amikor elkezik rólam lehámozni a ruhát az inasok, meg Jasperről is. Zserbó mérgesen rájuk ugat, mindenkit megugat, akit nem ismer, meg is ijednek tőle, de végül csak beljebb keürlönk, ahol elvileg eltültjük a vacsit. Nem nagyon gondoltam túl, hogy mit adjak nekik, a nevünkben vettem papának egy pipát, a nagyinak meg valami különleges teáscsészét.
- Ahh, hát itt vagytok, hadd nézelek meg benneteket. Nos, azt hiszem megfeleltek, bár a hajadon kéne egy kicist javítani, drágám. Téged meg ki tanított nyakkendőt kötni?- mér végig minket a nagyi, az utolós sorait nekem címezve, mire csak megköszörülöm a torkom. papát még nem látom, de mielőtt megkérdezhetném mi van, már taszigálnak is minket leülni a fura sok tányér és evőeszkoz elé.
- Én is örülök, hogy látlak, nagyi... papa hol van? - kérdezem a torkomat köszörülve.
- A nagyapád még azon gondolkodik milyen nyakkendőt vegyen... - lagyint egyet, és kimért tekintetét ránk emeli. - Remélem nem adtok smemit ajándékot, ez az ünnep nem arról kell szóljon, hanem hogy egymás társaságát élvezzük.
- Őőő - vörösödök el ismét és a táskákra nézek. - Neeeem. Mármint hoztam ajándékot, de ez... Ez szilveszteri ajándék! Mostanában szilveszterkor is ajándékoznak, és mivel akkor nem biztos, hogy találkozunk - hebegek zavartan. Komolyan néha olyan érzésem van, mintha semmi se lenne jó. Nagyokat pislogok Jasper felé, hogy segítséék, miközben Zserbó szabadon mászkál a szőnyegen, csámpázva.
- Remélem ez az eb szobatiszta...

[forever]

forever

2002. december 25.
Sophie

outfit
 
„You’ll always be my
favorite reason to lose sleep”

Csendesen bámultam az ajtót. Nem ezen a helyen akartam tölteni a karácsonyt. Nem akartam, hogy megint Sophie-t piszkálja a családja, de mégis csak a kevés élő rokonai közül ők talán a legközelebbiek az apja után. Nem mondhattam, hogy ne csinálja. Támogatnom kellett, pedig szívem szerint kitéptem volna a kezeik közül, hogy ne bántsák újra. Csakhogy nem tehettem. Helyette idehoztam a gyűrűt, hogy majd megkérjem előttük… mégis mi a fenére gondoltam? Ahogy ott ácsorogtem, szinte úgy éreztem, a gyűrű doboza felforrósodik a zsebemben. Talán ki akart ugrani onnan, hogy elmeneküljön. Én meg azt kívántam, bár rágyújthatnék. Megígértem Sophie-nak, hogy kevesebbet fogok dohányozni, így viszont a stressz egyenesen ki akart csinálni belülről. Éreztem, milyen erősen hatott rám.
– Azt hiszem lassan be kéne menni... lassan... nagyon lasssan – motyogta egy sóhajtás közben Sophie.
Megértettem, hogy toporog. A péntek esti összeröffenések sokszor kellemetlenek voltak, vagy inkább mérhetetlenül unalmasak. Nagyrészt arról szóltak, hogy a nagyanyja elmondta, mit hogyan kellene csinálnunk és miben nem vagyunk jók.
– Tudom… – dünnyögtem és végig simítottam a szőke tincseimen. Tudtam, hogy marha jól nézek ki és a nagyanyának is megfelenék, hiszen a szüleim előkelő körökben is mozogtak, én pedig meg kellett tanuljam, hogyan illeszkedjek be… de ez a sznobság még nekem is sok volt. Ráadásul az ajtó is kitárult, reagálni is alig tudtam, már egy inas rángatta le rólam a kabátomat. Épp csak egy pillanatom volt, hogy kirángassam a gyűrűs doboz és a nadrágom zsebébe rejtsem el az ékszert. Sohpie-t addig lefoglalta, hogy Zsergó morogva ugatni kezdett mindenkire. Nem volt ekkora tömeghez szokva… na meg rabszolgákhoz sem.
Nem is tudom hogyan keveredtünk beljebb anélkül, hogy kiszúrta volna, hogy a gyűrűt kiszedem a dobozból és beleteszem a zsebembe.
– Ahh, hát itt vagytok, hadd nézelek meg benneteket. Nos, azt hiszem megfeleltek, bár a hajadon kéne egy kicist javítani, drágám. Téged meg ki tanított nyakkendőt kötni? – kérdezte a nagyi.
– Nincs rajtam nyakkendő, mamus. – Közöltem kicsit gorombán. Aztán már taszigáltak is minket leülni. Túl sok volt az evőeszköz meg a tányér… mégis mire kellett ez a sok vacak? Elhúztam a számat, de próbáltam nem beleszólni neki.
– Én is örülök, hogy látlak, nagyi... papa hol van? – kérdezte Sophie és torokköszörülve nézett körbe, míg én Zserbóra bámultam. A kutyus apró, totyogós léptekkel fedezte fel az új környezetet. Már azért nőtt egy kicsit, mióta hazahoztam.
–  A nagyapád még azon gondolkodik milyen nyakkendőt vegyen... – legyintett a banya. Éppen erre pillantottam vissza rá. Sosem fogom megszokni ezt a nőt. –  Remélem nem adtok smemit ajándékot, ez az ünnep nem arról kell szóljon, hanem hogy egymás társaságát élvezzük.
Azonnal Sophie-ra pillantottam. Tudtam, hogy zavarban van, mert ő bizony készült ezzel azzal. Láttam, ahogy az ajándékok felé pillog, amiket olyan gondosan csomagolt be.
– Őőő – vörösödött el. Ezen a ponton kellett általában mentőövet nyújtanom neki. – Neeeem. Mármint hoztam ajándékot, de ez... Ez szilveszteri ajándék! Mostanában szilveszterkor is ajándékoznak, és mivel akkor nem biztos, hogy találkozunk – még mielőtt bármit is mondhattam volna, már régen elhadarta. Csak megráztam a fejem, miközben a nagyi valami megjegyzést tett Zserbóra. Nem figyeltem oda rendesen.
– Jó annak, aki sok nyakkendője van. Húzhat minden ünnepre másikat. Fogadjunk éppen a zenélő rénszarvasost próbálgatja… – közöltem fennhangon, magama vonva a figyelmet. – Mellesleg minek kell nyakkendő? Ez csak egy családi ünnep.
Közöltem, sejtve, hogy ezzel megint vérig sértem a banyát.
– És örülhetne, hogy az unokája gondolt magára. – Böktem oda csak úgy mellesleg. A beszólásomat az csak megkoronázta, hogy Zserbó éppen akkor pisilt a szőnyeg közepére.

[ღ Azt hiszem álmodok ღ]

ღ Azt hiszem álmodok ღ

Jasper

(2002. december 25.)

Ruci

Ahogy a szél elfújja lassan a téli álmot,
úgy látod a világot, ahogy soha senki még.
Megérint és újra elnyel, magával húz a tenger,
elvisz, majd új reményt ígér.

Nem is értem, miért feszengek,. nem kellene, de a nagyi kisugárzása akkor is egyenesen félelmetesen hat, akármenynire is szeretnék vele barátságos lenni, ő cska mogorva marad, én pedig ettől csak szomorú leszek, Jasper meg ingerült. Iagzából csak szerettem volna őket meglepni, de sajnos ezek szerint megint nem sikerült, hiszem az elvárásaival szemben mentem megint. Kicsit szomorkásan lesek a szemem sarkából a táskákra, de csak oda kell már adnom nekik. Majd véletlenül ittfelejtem, vagy nem is tudom, ha nem akarja elfogani. Bár azt hiszem papa még örülne is ennek. Ahogy a gondolataim kavarognak, Jasper arca is megfeszül mellettem, Tudom, hogy milyen lesz, ha úgy érzi goromba velem valaki, és hát ez az arcára is van írva, miközben a nagyi piszkál egyenesen olyan, mintha fenéken akarná rúgni. Pedig azt hittem, hogy őt megrázza anya halála, de lehet csak túl kemény nő ahhoz, hjogy kimutassa, vagy nem is tudom. De egyre jobban értem, miért ment el innen anya. Azok a vacsik is inkább voltak furán ijesztőek a sok furán ijezstő kérdéseikkel, mint mondjuk oldottak. De valahogy szeretnék abban hinni, hogy majd egszer a nagyi szíve is megolvasd.
– Jó annak, aki sok nyakkendője van. Húzhat minden ünnepre másikat. Fogadjunk éppen a zenélő rénszarvasost próbálgatja…  Mellesleg minek kell nyakkendő? Ez csak egy családi ünnep. - Ahogy Jasper száját elhagyja ez a mondat látom, hogy a nagyi egyenesen paprikás hangulatba kerül, és szinte olyan dühösen fújódik fel látatlanul, mintha fel akarna robbanni. MÉg egy kis vörös pír is megjelenik a sápadt bőrén, ami nem is tűnik olyan ráncosnak. Zserbó is érzékeli a feszült légkört így összehúzza magát, ami rosszat sejtet, és hiába akarom megakadáozni az eseményeket, a nagyi megszólal.
- Szemtelen kölyök, esküszöm ha még abban a korban élnénk, lefejeztetnélek. Micsoda pimasz és arcátlan taknyos maga, és még belegodnolni is szörnyű, hogy az unokámhoz köze van. Teljesen megrontja - hápogja a nagyi mire beleharapok az ajkaimba, aztán látom, hogy Zserbó tényleg nagyon megijed, és lepisli a szőnyeget.
- Jaj. - megyek a kuytushoz és elhúzom a szőnyegről, miközben a nagyim égtelen hangon kiabálni kezd, hogy tönkre tettem a nem tudom milyen századi nem tudom kitől kapott eredeti kézzel hínzett szőnyeget, és amilyen hatalmas káosz alakul ki, ebben a pillanatban lép be a papám is, aki karácsonyfás nyakkendővel jelenik meg a kis családi körben és csak kerek szemekkel nézi a jelenetet - Nem akart rosszat, csak megijdet! - védem a kutyust, és az ölembe húzom inkább ahogy az asztalra ülök, Zserbó orra pedig a tányérokat kezi el szimatolni.
- Hát de... Hát de... Egy kutya az asztalnál! Az öldeben! Az előbb vizelte le a szőnyeget! Hol egy nyugtató, meghalok, az idegeim! - sápítozik dramatizálva a nagyi, mire én csak jasperre pislogok, hogy vajon mi lesz a többi oidő alatt, ha már most minden a feje tetejére áll. A papám csak megveregeti nagyi vállát és leül a helyére, a nagyi legyezi magát, én meg Zserbó fejét simizem, majd sóhajtok egyet.
- És még csak el sem kezdődött a vacsi - jegyzem meg halkan neki. Kicist sajnálom, lehet bekattant csak így ez nem tűnik annak, és mi csak egy ijesztő nnéni páncélt látunk. - Szerinted, ha adnánk neki eg csokit, az megnyugtatná? ha már a dementorok után is használ - suttogom, de közben lassan a nagyi is megnyugszik, aztán jönnek az inasok és behordanak mindenféle kaját. Már kezdek hozzászokni, hogy itt nem lebegnek dolgok, mint a varázsvilágban. Elénk kerül valami leves, aminek az illata biztosan azt jelzi, hogy valami nagyon flacnos karácsonyi dolog ez.
- Üdv drágám - szólal meg a papa is, amint lenyugtatja nagyjából a nagyit. - És neked is ifjú titán - nevet fel halkan a furán gyenge viccén. - Ne is törődjetek a feleségemmel, csak agyára ment az öregség ugye drágám? - kérdezi egy csepp él nélkül, mire a nagyi csak mogorván rákiabál.
- Megsértettek! - dramatizál tovább a nagyi erre.

[forever]

forever

2002. december 25.
Sophie

outfit
 
„You’ll always be my
favorite reason to lose sleep”

– Szemtelen kölyök, esküszöm ha még abban a korban élnénk, lefejeztetnélek. Micsoda pimasz és arcátlan taknyos maga, és még belegodnolni is szörnyű, hogy az unokámhoz köze van. Teljesen megrontja – magyarázta az öregasszony, mikor véleményt nyilvánítottam. Csak felvontam a szemöldököm és örömittasan vártam, hogy végre meglássa, amint Zserbó éppen lepisili a méreg drága szőnyegét. Tuti az volt, elég volt ránézni, kopott, öreg, büdös. Minden adott volt ahhoz, hogy antik darabról legyen szó.
– Hű de megrontottam Sophie-t. – Dünnyögtem, alig tudva visszatartani egy szemtelen vigyort, ami csak úgy kiszakadt belőlem.
Sophie persze pánikba esett és már pattant is fel az asztaltól.
–  Jaj. – Sietett oda az aprósághoz széles létekkel. Azonnal elhúzta a szőnyegről, miközben az öregasszony is valamit kiabálni kezdett ormótlan, idegesítő hangon. Hangosan sóhajtva forgattam meg a szemem. – Nem akart rosszat, csak megijdet! – Folytatta Sophie, ahogy az asztalhoz ült. Az ölében ott volt Zserbó is, aki lelkesen szaglászta a terítéket. Sejtettem, hogyha megérkezik az étel, attól csak még jobban felpörög.
–  Hát de... Hát de... Egy kutya az asztalnál! Az öldeben! Az előbb vizelte le a szőnyeget! Hol egy nyugtató, meghalok, az idegeim! – Dramatizálta a nagyi. Sophie pedig csak rám pislogott, míg én inkább vettem volna a számba egy szál cigit, hogy nagyot szippantsak belőle. Rám fért volna, hogy egy kicsit lenyugtassam az idegeimet, amik őrülten táncoltak a nagymama cseppet sem kellemes hangjától.
– Jó, hagyja már abba, mindjárt szétreped a fejem… – magyaráztam magam elé. – És gyanítom a kutyát is kicsinálja mindjárt. – Zserbó ugyanis vonyítani kezdett az idegesítően magas hangra, én meg csak bólogatva rámutattam, hogy megmondtam előre.
Ha nagypapa nem bukkan fel, talán a nyugalom sosem érkezik el. Nagyon is szükség volt erre, hogy egy kicsit kuss legyen és Zserbó és megnyugodjon Sophie ujjainak puha érintése alatt. Aztán láttam, milyen zaklatottan méregette a banyát. Mindenesetre, ha nem volt körülöttünk egyetlen rabszolga sem, egy pálcaintéssel feltakarítottam a szőnyeget.
–  És még csak el sem kezdődött a vacsi – hallottam Sophie hangját. Nem tudtam, hogy ezt nekem szánta vagy a kutyának, minden esetre feléfordultam. – Szerinted, ha adnánk neki eg csokit, az megnyugtatná? ha már a dementorok után is használ – suttogta Sophie, én pedig csak elvigyorodtam.
– És a dementornak mi használ, miután rájön, hogy nincs boldogság, amit elszívhatna, mert már az ajtóban teljesen kicsinált? – kérdeztem vissza. Elrejtettem a varázspálcám, mert időközben egy halom ember felbukkant és hordták befelé a kaját. Nem akartam több muglira is a frászt hozni. Valószínűleg a varázslótörvények nagyrészét már azzal megszegtük, hogy egyáltalán a két öregnek elmondtuk, mi fán terem a boszorkány és a varázsló, mármint, hogy mi azok vagyunk.
– Üdv drágám – szólalt meg végül az öregember. – És neked is ifjú titán. Ne is törődjetek a feleségemmel, csak agyára ment az öregség ugye drágám? – fordult a feleségéhez szinte flörtölve. Ettől pedig elhúztam a számat. Ha valamire nem volt szükségem ma, az az idősemberes pornó.
– Megsértettek!
– Nekem a dobhártyámat sérti éppen valaki. – forgattam meg a szemem, miközben egy tányér került elém valami salátával, miután Sophiei is megkapta a saját adagját. Egy másik ember meg éppen bort töltött, amiről biztos voltam, hogy tökéletesen passzolt a fűhöz, amit elénk tettek.
– Nem lehetne normálisan beszélgetni? De most komolyan… – Fakadtam ki. Nem így akartam megkérni Sophie kezét, de szívem szerint már túl estem volna rajta, hogy elhúzzunk innen. – Ha így viselkedik velünk, akkor majd nem akarunk idejönni. Ezt mondjuk nem értem miért kell mondani egy elvileg illemtudó embernek.

[ღ Azt hiszem álmodok ღ]

ღ Azt hiszem álmodok ღ

Jasper

(2002. december 25.)

Ruci

Ahogy a szél elfújja lassan a téli álmot,
úgy látod a világot, ahogy soha senki még.
Megérint és újra elnyel, magával húz a tenger,
elvisz, majd új reményt ígér.

Valahogy nem is tudom mit képzeltem. Kicsit olyan filmbe illő valamit, hogy a nagyi megenyhul a karácsony szellemetol. Hogy majd könyvekben mondja mennyi örül nekünk es megoleli még Zserbót is. De e helyett megijesztette Zserbót es nem csak bepisilt de még ijedten vonyitani is kezdett. Szeretném hinni, hogy a nagyi csak mogirvan elzarkozott attól, hogy boldog tudjon lenni, vagy hogy újra örülni tudjon. Lehet ő igy gyászol, lehet, hogy magát utalja a legjobban és rajtunk vezeti le. Nagyon nagyon sajnálom es emiatt csak szomorú tudok lenni, nem pedig mérges rá. Nem utaltam es nem is fogom sosem még akkor se ha Jasper agyára megy. Meg szeretném valahogy vigasztalni mert a villamost szóró szeme mögött is látom hogy milyen szomorú.
Pedig nem kellene ebbe a családi dologba is belerabgatni Jaspert nem szeretném ha egyszer besokalljon es miattuk elhagyna. Ettől mindig félek minden vacsi után csak aggódni tudok, pedig annyira nagyon jó lenne ha minden olyan nyugisabb es nagyszülősebb lenne. En nem adom fel a reményt, es akkor isnostromolni fogom a nagyit. Közbe azért Jasperbol is kibuggyan némi idegesség es csak reménykedem, hogy nem lesz ennel nagyon káosz. Szerencsére neki eszébe jut elvarazsolni Zserbó nyomát.
– Jó, hagyja már abba, mindjárt szétreped a fejem. És gyanítom a kutyát is kicsinálja mindjárt - jegyezte meg, mire en sohajtó egyer. A nagyi még mindig ki van akadva es a papa se tudja annyira nagyon megnyugtatni. Azért rlgndolkdok rajta, hogy ne nyomjak a szájába sütit. Lassan Zserbó megnyugszik, es csak szimatolja a tányért es most ugy ül a kezeim között mint egy kis hercegnő. Látom rajta hogy el fog pilledni a kellemesen meleg ölemben es lassan elnyulik hosszában a lábamon, hogy szundizzon.
-És a dementornak mi használ, miután rájön, hogy nincs boldogság, amit elszívhatna, mert már az ajtóban teljesen kicsinált?
- lehet csak egy ölelés vagy egy puszi - vigyorodom el. Aztán meg besuhannak az imasok mindenféle kajával es az asztal meg több cuccal van meg rakva mint eddig. Közben a papa továbbra is hatástalan, es a nagyi megint felemeli a hangját.
- Nem lehetne normálisan beszélgetni? De most komolyan. Ha így viselkedik velünk, akkor majd nem akarunk idejönni. Ezt mondjuk nem értem miért kell mondani egy elvileg illemtudó embernek.
Ahol Jaspet kifakad, Zserbó felé les majd a kis nyelvével megnyalta a kezfejet, en pedig a vállára hajtottam a fejem es vigasztalón megfogtam a kezét. Kínos csend lett majd csak sóhajtott a nagyi mikor papa is leult a helyére.
- milyen talpra esett férfiú van melletted cukorfalatom - morog kuncigva papa majd a nagyi legyozotten ugy tűnik megadja magát.
- Ő már csak ilyen rettentő lenyűgözo - bujok hozzá szerelmesen es szélesre moslyodom.
- Csak ne ess túlzásba - dunnyigi a nagyi majd legyint hogy ehetünk. Valahogy nem nézem ki belőle hogy aut mondja sajnálom, de kicsit másabb a hangulat is. - láttam hoztál ajándékot, eves után szívesen megnezzuk. Mellesleg minden rendben veletek? - erdkelodik olyan nagyisan hogy milyen együtt az élet.
- minden remek. Zserbó már néha hallgat a parancsokra. És megtanultam Jasper kedvenc etelet. De a könyvei ijesztők - hablatyolok en is most már.
Ahogy a kevés a tányérba kerül zserbó hirtelen felül es bele próbál nyalni, szinte alig tudom elhuzni hogy a kíváncsi kutyus nyelve ne lefetyeljen bele. Túl kíváncsi es olyan cukii

[forever]

forever

2002. december 25.
Sophie

outfit
 
„You’ll always be my
favorite reason to lose sleep”

Sophie nagyszüleinek puszta jelenléte is olyan volt, mintha jégcsapot nyaltam volna és még a nyelvem is hozzátapadt. Kellemetlen és idegesítő, én pedig nem tudtam tenni ellene semmit, csak megvárni az olvadást. Ez pedig csak akkor következett be, mikor kiléptünk az ajtón. Csakhogy ez az este még csak most kezdődött. Aztán még ki is akadtam.
Zserbó édesen nyalta meg a kézfejemet. Érezte a feszültséget, és bár aranyosan próbált tenni, hogy megoldja a dolgot, szegénynek nem sok esélye volt. Úgy éreztem, hogy őt és Sophie-t is meg kell vétenem ezektől az emberektől. Nem is vették észre, mennyire bántóak és mennyire fellengzősek. Még az öregember is, pedig ő aztán nagyon próbálta adni a lazát, meg kritizálni a feleségét.
– milyen talpra esett férfiú van melletted cukorfalatom – Jegyezte meg az öregember, mikor végre helyet foglalt az asztalnál. Félre pillantottam, hogy még csak ne is találkozzon a tekintetünk. Inkább egy giccses, hópihe alakú díszt bámultam, ami egy koszorún volt rajta. A tekintetem tovább vándorolt egy hógolyózó kisfiút ábrázoló kristályszoborra. Elhúztam a számat.
– Ő már csak ilyen rettentő lenyűgözo – mondta Sophie. Megéreztem, ahogy odabújt mellém, én viszont egyre dühösebb voltam. Már kevés volt félre nézni. Egyre hangosabban kapkodtam a levegőt vadul kapkodtam, a szívem meg úgy kalapált, hogy azt hittem mindjárt kiszakad a mellkasomból.
–  Csak ne ess túlzásba – jegyezte meg a banya, mikor intette, hogy ideje enni. Nyeltem egyet, nem ragadott magával a flancolós menüsor sem. Unottan pislogtam az előttem lévő ételre és kicsit megbökdöstem a kanalammal a levest. – láttam hoztál ajándékot, eves után szívesen megnezzuk. Mellesleg minden rendben veletek?
Erre már elhúztam a számat. Most meg a bájcsevej és persze hirtelen érdekes az ajándék is, ami eddig nem kellett volna. Mordultam egyet. Letettem a villám és csak megráztam a fejemt. Nem bírtam ezt a hozzáállást.
– minden remek. Zserbó már néha hallgat a parancsokra. És megtanultam Jasper kedvenc etelet. De a könyvei ijesztők – magyarázott Sophie. Éreztem, hogy nem nagyon tudja mit mondjon. Aztán meg már Zserbó is rosszalkodni kezdett, kicsit mocorogva próbált felnyúlni nyakkal az asztalig Sophie biztonságos öléből, hogy belenyaljon a finom kis levesből.
Már láttam, ahogy az öregasszony arca megfeszül. Ezért hirtelen felpattantam és az asztal felületére csaptam. Meg sem próbáltam hallani mit karattyol erről az egészről, de a „hallatlan” biztosan elhangzott. Aztán meg valamit mondott talán a forralt borról vagy a forró levesről… ki tudja. Nem figyeltem oda rendesen, csak az asztal lapjára csaptam.
– Na jó! Nem azért jöttünk ide, hogy vitatkozzunk egész este! Hanem azért, hogy lássák ahogy megkérem Sophie kezét és ezt nem engedem elrontani! – Üvöltöttem indulatosan. Még Zserbó is nyüszítve illetődött meg, kicsit összehúzta magát, ahogy a gyűrűt lóbáltam. Aztán megfordultam, kirúgtam a széket és letérdeltem Sophie mellé. – Sophie. Nagyon szeretlek… – Magyaráztam csendesen. – Leszel a feleségem?

[ღ Azt hiszem álmodok ღ]

ღ Azt hiszem álmodok ღ

Jasper

(2002. december 25.)

Ruci

Ahogy a szél elfújja lassan a téli álmot,
úgy látod a világot, ahogy soha senki még.
Megérint és újra elnyel, magával húz a tenger,
elvisz, majd új reményt ígér.

Csak tényleg hót szerettem volna, de persze minden megint olyan grotszkül sül el. Halkan, csendesen felsóhajtok, miközben Jasper és a nagyi egymás torkénak esik szinte. Látom, hogy nagyon zavarja őt, ahogy a két nagyszülőm viselkedik, és nem is tudom most már, jó ötlet volt-e mondjuk vele felvenni a kapcsolatot, vagy válazsolni neki. Ez még Avery tanácsa volt, és már lassan egy lve ennek is. Szinte már nem is olyan furcsa, hogy teljesen megszakadt a kapcsolatunk egymással. Az élet valahogy ilyen volt új közegbe kerültünk új baráraink és új kötöttségeink lettek. Legalább is nekem azok lettek, és nem is bánom. Bárcsak anya itt lehetne és segítene nekem ebben a helyzetben. Bár nem hiszem, hogy ő is képes lenne arra, hogy a nagyit kicist lecsillapítsa. Nem véletlenül szaladt el innen, azt hiszem, de valahogy ezzel az egész karácsonyi hangulat mehet a kukába. Azt hiszem jövőre lehet inkább apuhoz vagy Jasper szüleihez kéne menni, bár Jasper szülei is olyan furcsán furcsák voltak. kezd kicsit olyan érzésem lenni, hogy a világ elől senki máshoz nem menekülhetünk csak egymás karjaiba, ez pedig mondjuk olyan kellemesen hangzik amúgy, csak... a család folyzon hiányzott az életemből. Jasper mellett megtaláltam végül is, ez pedig nagyon is boldoggá tesz.
Zserbó persze megérzi, hogy a szorításom és a simim egy kicist lazul a gondolkodás közepette, így elkezd fészkelődni és meg akarja kóstolni ezt a jóillatú levest. Még sikerül is belelefetyelni, amitől a nagyim teljesen kikészül, és mindenfélét kezd sipákolni, a nagypapám meg csak dörmög az orrom alá.
- Hallatlan, ilyne bortányos viselkesést én még nem... - magyarázza a nagyi, mire én csak összehúzom magam, zserbó meg azt hiszi meg kell védenie így rámorog fenyegetően a nagyira kivillantva az apró kis tejfogait ugyan, de félelmetes látvány lehet, a tacskók amúgy is kegyetlenül ijesztőek ha morognak és mérgesek, de közben jasper olyan hévvel pattan fel és csap az asztalra, hogy ZSerbó elhallgat a nagyival együtt én meg majdnem leesem a székről. nagyokat pislogva bámulok Jasperre, hogy most ugye azért legalább nem fogja mondjuk elvarázsolni őket valamivé, bár ha azt akarná tenni is megérteném, csak hát...mégis csak anyu szüleiről van szó. Én se tudom még mit magyaráztak borokról, meg indulatokról, csak nagyban pislogok továbbra is Jasper felé, és azon gondolkodom, hogy oda kéne lépni hozzá és megölelni, mert olyan szerencsétlenül érzem magam, de közben ismét megszólal, Zserbó pedig megilletődve nyüszög egyet. Egyre kevésbé értem, hogy mi folyik itt. lehet csak egy álom az egész, egy meglehetősen szürreális álom, és lassan felébredek és még cska karácsony reggele van, és minden békés és meghitt és kellemes...
– Na jó! Nem azért jöttünk ide, hogy vitatkozzunk egész este! Hanem azért, hogy lássák ahogy megkérem Sophie kezét és ezt nem engedem elrontani!
Erre olyan szinten kikerekedik a szemem, hogy csoda, ki nem esik, és csak eltátom a számat, ahogy Jasper szavai arcon találnak, felébresztve a hasamban lévő pillangókat, Zserbó pedig még meg is csóválja az ölelmben a farkát. Oké ez az álom most már tényleg egyre szürreálisabb, de ha ez egy álom, akkor remélem sose ébredek fel belőle. Csak meghökkenve nézem jaspert még cska tátogni se tudok sügér módjára, de aztán letérdal elém, n meg úgy érzem valami gát kezd elszakadni bennem, ami a szemeimet benedvesíti. Nem is figyelek a nagyszüleimre, csak Jaspert nézem.
– Sophie. Nagyon szeretlek… Leszel a feleségem? - kérdezi Jasper, én meg már vissza se tudom tartani a bőgést egyszerűen olyan hevesen szakad ki belőlem, mintha ezen múlna az életem. Zserbó nyaligatni kezdi a fejem, miközben próbálok valami értelmes modatot összeszedni, de nem tudok, mert csak makogok.
- Én... én nem.... Én nem... én nem tudom.... Én nem... HÜPP - bőgök, miközben az ujjamra keürl a gyűrű de még midnig úgy sírok, hogy a mondatom se tudom befejezni. - Én nem is tudnék... nemet... mondani - bököm ki végre mielőtt még jasper azt hiszi, hogy nemmel akarok válazsolni, aztán csak lecsusszanok a földre, hogy megöleljem és megcsókoljam. - Igen, igen igen. szeretlek - hüppögöm és megcsókolom, miközben a nagyi csak tátott szájjal a mellkasához kapva bámulja a jelenetet a nagyapám meg valahogy előszed egy üveg bort és hallom, ahogy éppen kibontja. Zserbó pedig olyan lelkes és izgatott lesz, hogy eszeveszett tempóban kezd el mindenfelé cikázni, körbe körbe, megállás nélkül, kis tappancsai pedig csak úgy kopognak a padlón.
- Te vagy a legjobb ajándék - suttogom, kicist még hüppögve Jasper ajkainak, nem foglalkozva most kivételesen azzal, mit szólnak a angyiék, vagy a személyzet, csak bodlog akarok lenni ebben a pillanatban Jasper karjai között - Legszívesebben elszöknék most veled - sóhajtom halkan.

[forever]

forever

2002. december 25.
Sophie

outfit
 
„You’ll always be my
favorite reason to lose sleep”

Zaklatottan álltam ott, kezemben a gyűrűvel, szinte várva, hogy mi lesz. Nem is tudom, azt gondoltam, hogy majd most ítéletet mondanak felettem, azt mondják, nem vagyok elég jó az unokájuknak, ahogy már annyiszor az orrom alá dörgölték, hogy botrányos a viselkedésem. De nem vártam meg. Hirtelen ötlet volt, hogy eltérdelek és megkérdezem normálisan is… elvégre ez nem a nagyszüleiről szólt, vagy a családjainkról, hanem csak és kizárólag rólunk.
Sophie olyan volt, mint egy nyugtató. Ha megöleltem, elszállt a dühöm, nem voltam többé szomorú vagy éppen fáradt. Feltöltött, békét hozott és egyetlen olyan dolgot sem tudtam mondani, amit nem szerettem volna benne. Néha aggódtam, hogy nem figyel magára és csetlik-botlik, aztán majd összetöri magát… de az is csak a szeretetem jele volt.
– Én... én nem.... Én nem... én nem tudom.... Én nem... HÜPP – bőgött, én meg csak pislogtam, bár már az ujjára húztam a gyűrűt. Hirtelen görcsbe rándult a gyomrom, hogy talán túl biztos voltam abban az igenben, miközben ő itt sírt és a „nemeket” és „nem tudomokat” hajtogatta.
– Sophie… – suttogtam és nem engedtem el a kezét. Láthatta rajtam, hogy mennyire aggódok, hogy félek, most fogja kettévágni a kapcsolatunkat. Nem érdekelt most az sem, hogy a nagyszülei mit mondanak.
– Én nem is tudnék... nemet... mondani – mondta aztán. Éreztem, hogy hatalmas kő esett le a szívemről és ahogy odacsusszant elém a földre, hogy öleljen és csókoljon, még mindig remegtem a félelemtől. Nem akartam, hogy elutasítson. Az volt a legrosszabb rémálmom és mint eshetőség a korábbi pillanatig meg sem fordult a fejemben. Csak belesimítottam a hajába, ahogy magamhoz húztam. – Igen, igen igen. szeretlek – Folytatta aztán csókot adott az ajkaimra megint, ahogy elhúzódott és a szemeimbe nézett.
Még kellett egy pár pillanat, hogy a hevesen lüktető szívem is szép lassan megnyugodjon… felfogja: igent kapott. Az érzések tehát kölcsönösek, nem csak én éreztem olyan hevesnek és erősnek ezt a kötődést magunk között. Megsimogattam az arcát, még egy finom puszit adtam az ajkaira. Csak ezután vettem észre, hogy Zserbó, kikerülve Sophie öléből, ide-oda futkosni kezdett, mintha csak tudná, milyen fontos esemény is történt.
– Te vagy a legjobb ajándék – suttogta aztán az ajkaimra Sophie. Zserbó pedig odasietett mellénk, lelkesen szaglászva Sophie ruhájának szélét. – Legszívesebben elszöknék most veled – tette hozzá aztán, én pedig csak magamhoz öleltem és a másik kezembe fogva a kiskutyát, egészen egyszerűen elhoppanáltam onnan. Elszöktetem, nem haza, nem is a szüleim házába, hanem vidékre.
Volt egy nyaralónk Woolacombe-ban. Az Atlanti-óceán partján állt a fehér vakolatos, öreg, de nagyon is bájos ház. A szüleim nem rég újították fel, így a legutóbbi két nyáron nem is jöttünk ide. Életveszélyes volt sokáig a ház. Most viszont, hirtelen ötlettől vezérelve, itt akartam elbújni Sophie-val.
– Én pedig elszöktettelek. – Közöltem, ahogy a kihűlt nappali közepén térdeltünk egymással szemben. Felkeltem és felhúztam őt is. – Egy kicsit öleld magadhoz Zserbót, nehogy átfázzon.– Suttogtam és meggyújtottam a tüzet a kandallóban, ahogy előkerült a varázspálcám. Finoman tereltem a tűz mellé Sophie-t. Közben persze a ház minden pontján fellobbant a tűz a kandallókban. Nagyjából két-három óra kellett ahhoz, hogy minden átmelegedjen.
– Ez a nagyszüleim háza volt. Most pedig a családi nyaraló. – Meséltem, ahogy a leheletem füstösen lebegett körülöttünk.

[ღ Azt hiszem álmodok ღ]

ღ Azt hiszem álmodok ღ

Jasper

(2002. december 25.)

Ruci

Ahogy a szél elfújja lassan a téli álmot,
úgy látod a világot, ahogy soha senki még.
Megérint és újra elnyel, magával húz a tenger,
elvisz, majd új reményt ígér.

Nem értettem mi folyik itt. Mármint nagyjából felfogtam ésszel, hogy mi folyik itt, de hogy miért én, miért most és miért, meg hogy meg amúgy is mikor vette a gyűrűt és mióta tervezte és hogy te jó ég tényleg összekötjük az életünket, meg mindent is azok után, amiken keresztül mentünk, és te jó ég, hogy engem válasszon, még most is hihetetlen. Valahogy hirtelen nem is érdekelt a nagyi, vagy a nagyapám vagy a körbe-körbe édesen rohangáló zserbó. Nem is tudom, hogy a dadogásom közepette én voltam e fehérebb, vagy Jasper, de szinte még a szavak is megálltak a nyelvemen és elig bírtam kinyögni azt, hogy igen. Igen, vele leszek, igen, örökké, meg még azon túl is. Valahogy a filmekben ez olyan könnyen ment én meg csak dadogtam, mintha valami ketyós lennék. Szedd össze magad Sophie, ne rontsd el ennél jobban a pillanatot! Szóval nagy nehezen kihebegem  az igent, miközben reménykedem abban, hogy nem gyűlik körén egy tetemes tömeg modjuk a személyzetnek köszönhetően, de szerenécsre nekik jobb dolguk is akad. A szemem sarkából látom, ahogy a nagyi kikerekedett szemekkel bámul, és a nagyapám meg elkerekedett ó-t formálva néz ránk, beledermedve a pipázás mozdulatába.
Túlságosan is zavarban voltam ahhoz, hogy mást mondjak, vagy tegyek, csak lecsusszantam a székről, miközben Szerbó kissé kifáradva odaügetetett hozzánk és csak csókoltam és csókoltam. Túl sok ez nekem, totálisan túlcsordult a szívem, meg minden egyebem, és csak arra vágyok, hogy kettesben meghitten töltsem el életem férfijával a karácsonyt, ahelyett, hogy a nagyiék előtt feszkóznánk és vibrálnának az idegek.
- Hát de ez... Ez most... Így... mégis micsoda udvariatlan dolog ez! - hápog a nagyi, mert miért is ne tudna modnjuk egyszer egy kicsit örülni. Egyre jobban kezdem érteni, anya miért szökött el innen, és miért vágyott egy teljesen szabad független életre, ami végül anynira elszakadt a valóságtól, hogy már itt létezni sem szeretett volna.
- Igen, ez, így, és most, nagyi - fordulok felé, Jasper kezéz szorongatva. - És akár tetszik, akár nem, így is marad, mert én... nagyon szeretem Jaspert és vele fogom leélni az életem - húzom ki magam, majd a nagyi csak a levegőt kapkodja, miközben papa legyezgetni kezdi, meg nyugtatgatni. AZt hiszem jól esett, hogy kimondtam, amit ki kellett, bár nem szerettem vonla megbántani. És remélem nem kap infarktust, mert akkor én nem is tduom mit csinálnék. De csak el akarok innen menekülni. A következő pillanatban pedig Jasper felnyalábolja Zserbót, magához húz engem, és színpadiasan magunk mögött hagyjuk a nagyiékat, és egy teljesen új, eddig még sosem látott házikóba kerülök. Egy kicist émelyeg a gyomrom, de minden erőm összeszedem, hogy ne hányjam le se Jaspert, se a kutyusomat, aki máris reszketni kezd, mert tacskóból van.
– Én pedig elszöktettelek. Egy kicsit öleld magadhoz Zserbót, nehogy átfázzon.
- Ahh, megmentettél - vigyorgok rá, miközben nagyon ölelgetem Zserbót. -  Hűű, de aranyos ház, hol vagyunk? - kérdezem kívácnsian, miközben jasper után mászkálva bejárom a helyet, aztán csak a kandalló elé terel ahol lassan de biztosan kezdek felmelegedni. Zserbó már ki is dugja a fejét az ölemből, hogy a kinyújtott lábam szárán letipegve a kandalló elé kuporodjon és el is szundít, miközben fél szemével néha-néha minket les. Közben kintől behallatszik az óceán hullámainak a hangja, kellemes kontasztot alkotva a tűz ropogásával borzasztóan meghitt lett. Azt hiszem már most imádom ezt a helyet.
– Ez a nagyszüleim háza volt. Most pedig a családi nyaraló - válaszol a kérdésre, miközben a lehelletünk gomolyfelhőként száll tova a csendben.
- Elképsztően imádnivaló ház - mondom vigyorogva. Olyan karácsonyi olyan meghitt. Ahogy lassan melegedek, leveszem a kabátomat, és odalépek Jasperhez, hogy hosszan és szendelyésebben csókoljam meg, nem úgy mint a nagyiéknál. A kezeimmel Jasper pulcsiját markolom, meg és egy szégyellős kis mosollyal húzom be az egyik hálószobába. - Van kedved közösen felmelegíteni egy szobát? - kérdezem meg finom kis csókokat lehelve az ajkára, miközben behúzom a hálószobába, hogy forrón és szeretően ölelhessem a karjaim közzé. Minden ellenére úgy tűnik, hogy ez életem egyik leggyönyörűbb karácsonya, és azzal töltöm akit a világon mindennél jobban szeretek.

KÖSZÖNÖM SZÉPEN A JÁTÉKOT!