Erdővég

[ღ Erdővég ღ]

ღ Erdővég  ღ

Whiteheaven egyik kis félreeső, kissé erdős részén van Sophie apukájának és az ő családjának a háza. Egy kis dombos részen áll, melyről rá lehet látni az öbölre, és a partot simogató tengerre is. A kikötő fél órás sétára van. A ház mögött nagy erdős terület van, valamint egy kisebb garázs Will autós műhelyével.

[reunion]

reunion

2002. augusztus 11.
Sophie

outfit
 
„latley she’s the
only one
who can make me
smile”

Gyomorgörcs. Minden egyes családdal való ismerkedésen mérhetetlen fájdalom lüktetett a hasamba. Sophie esetében pedig csak még jobban, hiszen vele már mindent megelőző kapcsolatomnál komolyabban haladtunk. Igazság szerint azt akartam, hogy költözzünk tényleg össze a hónap második felében, mert a lakás elkészült, már csak be kéne lakni. A Japánban töltött napok alatt úgy tűnt, hogy szép lassan össze is tudnánk szokni. Élveztem mellette ébredni.
Az a hét nap csodálatos volt. Megjártuk a nyulas sziget minden szegletét. Aztán elmentünk Tokióba és mindent végig jártunk, amit csak Sophie kinézett az útikönyvekben. Igazából az egyetlen kötelezettség a hazalevelezés volt. Közöttük az a bizonyos nagymama is érintett volt, akit éppen az út előtt ismerhettem. Szóval érthető volt, hogy egy kicsit tartottam a családlátogatásról. Részemről Sophie csak a szüleimet ismerhette meg, nem voltak testvéreim, még a nagyszüleim sem éltek. Egyszóval nem volt túl nagy a rokonság. Neki viszont egy kész futónövény rengeteg volt rajta nevekkel és bonyolult kapcsolatokkal, amiket aligha tudtam megjegyzni.
Szóval Whiteheavenbe is úgy kerültem, hogy Sophie családját ismerjem meg, egészen pontosan az apját. Nem értettem még igazán a rokonságot tehát, pedig próbálta időnként elmagyarázni, de úgy voltam vele, hogy majd a helyszínen úgyis megértem miről van szó. Egy bájos kis házhoz sétáltunk, ahonnan rá lehetett látni az öbölre… azonban nem volt erőm a környezetre koncentrálni. A gyomrom rándult egyet, én pedig a felsőmet piszkáltam, mintha attól kisimulna rajta minden ránc és igazi úriembernek tűnnék.
Az esőtől persze átázott a cipőm, pedig mire idehoppanáltunk legalább az nem hullott tovább. Csak hatalmas tócsákat kerülgettünk egészen addig, míg el nem jutottunk a verandához, ahol már az ajtó várt minket. Nem akartam kopogni, inkább csak kicsit megszorítottam Sophie ujjait, talán kicsit túl erősen is.
– Apukád milyen típus? – kérdeztem, de természetese véletlenül sem vallottam be, hogy izgulok. Inkább azon agyaltam, hogy vajon most is azt kell-e hazudnom, hogy mugli orvos leszek. – Most mondhatom, hogy szülész-medimágus leszek? – megköszörültem a torkomat és távolabb húztam az ajtótól Sophie-t. Valami olyasmit említett, hogy az apja varázstalan, de fogalmam sem volt, hogy mit tud erről. A felesége gondolom tudott varázsolni, ahogyan Sophie is. Nem sokat tudtunk erről az egészről… vagyis belezavarodtam a rengeteg információba. A nagymama már így is túl sok volt a pereputtyból. Még Sophie-val sem volt képes kedvesen bánni. Nem akartam újra átélni ezt.
– Egészen pontosan… mire számítsak? – kérdeztem csendesen, nehogy odabent meghalják. Finom csókot adtam Sophie ajkaira.

[ღ Titkok találkozása ღ]

ღ Titkok találkozása  ღ

Jasper

(2002. augusztus 11.)

Ruci

Gyere ki a rétre játszani,
a kezem a kezedben tartani,
nem félek,ez véd meg.

Hűvös angliai délután van. Esett az eső, talán nem sokkal az érekzésünk előtt álhatott el. Friss kellemes fű és eső illat terjeng a kisvárosban, minden olyan finom és élettel telien néz ki a borongós, kissé ködös délután ellenére is. Jasper mellett kerülgetem a tócsákat, ahogy a dombra kapaszkodunk fel, miközben nagyban igyekszem úgy viselekdni, mintha ez egy szokásos családi vizit lenne. De igazából... Tavaly nyár óta megesett első találkozásunk után csak egyszer jöttem el. Kicsit mintha haragudnának, de nem mondtam el enkik, hogy én mi vagyok, hogy hol tanulok. A húgom és az öcsém születésnapjáról persze így lemaradtam. Apa csak szomorú volt, és nem értette, de akkor nagyon sok minden elterelte a figyelmemet. A szakítás Teddyvel, a pillangók Jasper miatt, a furcsa elridegülés Averyvel, a RAVASZ... Ezt mégis hogy mondhattam volna el enki... Levélven. Nem halogathattam tovább, ha most nem mondom el enkik, hogy mi meg ki vagyok, talán úgy járok, mint a nagyinál. Nem szeretnék még egy olyan kellemetlen kis balesetet, és még egészen jól reagáltak rá a nagyszüleim. Végül is nem hívták ki értem a papokat, hogy ördögűzzenek el, vagy ilyesmi. De itt kicist nehezebb, csak félig kapcsolódok apa családjához, bár ő is, meg Will is nagyon szeretne bevonni, Lizzy és Abigail eléggé furcsák velem. Minthaaz én hibám lenne, hogy apa Lizzy előtt beleszeretetett egy nőbe... Anyába... Aki már nem is él.
Eszembe jut, nagoyn-nagyon sokszor gondolok rá, és néha még Jaspernek se említem. Nem szeretném lelombozni, hiszen annyira csodás napokat töltüttünk együtt. Összeszoktunk, azt hiszem, és nagyon élveztem azokat a békés, kalandos és izgalmas napokat vele a nyulak szigetén és Tikoóban. Bár azt hiszem, nem díjazta, hogy felcibáltam a tokiói óriáskerékre, de imádom az óriáskerekeket. És ha ő nem is, de én azt hiszem cukormérgezést is kaptam ott. Szép emlékek voltak azok, és minden egyes nappal azt érzem, hogy csak még jobban szeretem.
Anyára is gondoltam Japánban is, itthon is, és most megint eszembe jut, ahogy egyre közelebb érünk apa otthonához. Vajon... vajon ha jól lenne, ha jól lett volna, örülne neki? Elkísérne? Mit tanácsolna? Mindig is olyan bizonytalan voltam az anyai tanácsok nélkül, pedig Rose néni is és a barátaim is támogattak. De néha olyan jól esett volna odafutni  hozzá. Megkérdezni, hogy ez a randiruha tetszene-e Jaspernek? Vagy szerinted jó ötlet elmondani apának, hogy boszorkány vagyok?
Végigpillantok a puha, színes csíkos pulcsomon, a nadrágonmon a krémszínű cipőőmön, és legalább megnyugszom, hogy nem keltem azt a klasszikus mesebeli bibircsókos boszorkány képét. Megszorongatom még Jasper kezét. Érzem rajta is, hogy kissé feszeng, talán mert így is elég stresszes dolog volt a nagyival való találkozás, de szerencsére itt nem leszünk elrabolva limuzinnal, maximum egy halászcsónakkal.
– Apukád milyen típus?  - kérdezi, miközben megállunk az aranyos kis házikó előtt. Lizzy úgy tűnik szereti a virágokat. Az egész ház bájosan fest a benőtt futónövényekkel, és olyan meleg barátságos hangulata van.
- Hááát. Ő olyan kellemes ember. Magas, vörös szakállas, békés és jámbor fickó, aki a légynek se tudna ártani. Kissé olyan kis álmodozó - magyarázom elgondolkodva. Vajon hasonlítok rá? Igazából nem tudom, fura még megszokni, hogy van apukám... - Lizzy, a felesége eeegy kicsiiit... kicsit... kemény kiállásű nő, de kedves... azt hiszem - bizonytalanodom el. Biztos az. Csak rám néz mindig olyan mogorva pillantásokkal. És nem is bezsélgettem vele sokat. Most meg nagyon haragudhat, hogy a féltestvéreim szülinapját kihagytam. Ahhh.
– Most mondhatom, hogy szülész-medimágus leszek? - megrázom a fejem és sűrűn pislogok. Lehet Jasper elvesztette a fonalat ezzel kapocslatban, de azt hiszem én is lassan alig tudom követni a családomat. Másnak van egy anyukája egy apukája, testvérei, ilyenek, de neeem, nekem vagy hat részre vannak szakadva.
- Neeeem, mert ők... őők mindannyian muglik. A gyerekeik is mugli iskolába járnak. Vagyis azt hiszem Lizzy is varázstalan, tudod, nem nagyon beszélgettem vele... Deee el kell mondanom nekik. Úgy értem, most, ahogy bemegyünk, ugye? És akkor majd mondhatod hogy medimágus leszel... Csaaak szépen felvezetem... valahogy - nevetek fel kétségbeesetten. Jesszusom nem akar megenni most egy nagy bálna? Úgyis itt van a tenger, én egészen jól elélnék benne, bár lehet Jasper nem bírná a bálnagyomor illatot.
Inkább csak bekopogok, és idegesen ácsorgok, míg nem egy trappolás kisíéretében ki nem niytja az ajtót egy bozontos hajú, szóke fiú, akinek olajfoltos az arca. A szeme fel csillan és elvigyorodva odalép hozzám, hogy magához rántson és megöleljen.
- Helóóó nővérkém! Már nagyon vártunk. Jó, anyát nem tudom, de ő fura - lép el tőllem és lazán megvonja a vállát.
- Szia Will, één is örülök -  mosolyodom el végül. Will legalább jükedvű és laza. Ahogy az látszik is rajta, bő fehér póló csúszkál rajta össze vissza és kopott farmert visel. - Hadd mutassam be a barátomat, Jaspert - karolok bele Jasper karjába és kicist odahúzom magamhoz. Will rávigyorog, és kezet nyújt felé.
- Csáá.  Még sose találkoztam egy tesómnak se a pasijával. Abigail kicsit unalmas ahhoz hogy barátot szerezzen... Milyen kibaszott magas vagy. Vigyázz majd a csillárra jó?  - hadarja, majd beinvitál minket és előremegy.
- Olyan, mint egy tornádó - suttogom Jasper fülébe, majd gyorsan puszit nyomok az arcára, miközben a sötétbarna parkettával borított padlón végigmegyünk, a napali felé, ahol már ott vár minket a komoly arcú húgom Lizzy mellett, és apa aztán bizonytalanul felugrik, hogy odalépjen hozzánk.
- Megkaptuk a képeslapodat, milyen volt Japán? - kérdezi, egy kis izgatottsággal a hangjában, miközben lehuppanunk egy kényelmes krémszínű kanapéra.
- Biztos izgalmasabb, mint mondjuk eljönni a gyerekeim szülinapjára - mormogja hűvösen Lizzy és végigméreget engem is meg Jaspert is.

[reunion]

reunion

2002. augusztus 11.
Sophie

outfit
 
„latley she’s the
only one
who can make me
smile”

Fogalmam sem volt, hogy Sophie mit érezhetett, amikor az apja háza felé tartottunk. Igazság szerint túlzottan lefoglalt a gondolat, hogy valami nagydarab pasas az, aki esetleg megpróbálja letépni a fejemet… a nagyszüleinek is nehéz volt megfelelni, nem hogy az apjának. Éreztem, hogy Sophie legalább annyira szorongatja a kezeimet, mint én az övét. Ez a családi dolog rendkívül stresszes. Cassennél is féltem, hogy majd szétszed a félóriás faterja… Elliot meg egy törpe agresszornak tűnt. Úgyhogy nagyjából pont ennyire volt kellemes az a helyzet is.
– Hááát. Ő olyan kellemes ember. Magas, vörös szakállas, békés és jámbor fickó, aki a légynek se tudna ártani. Kissé olyan kis álmodozó – magyarázta Sophie. Nem lepett meg, hogy ő mindenkiben a legjobbat látja meg… de a nagydarab, vörös szakállas valaki számomra inkább egy veszélyes favágót takart. Olyanok bővem megfordultak Pulmbridge-ben is. Állandóan morogva néztek az emberre. – Lizzy, a felesége eeegy kicsiiit... kicsit... kemény kiállásű nő, de kedves... azt hiszem.
Ez a történet kezdet egyre furcsább lenni. Persze sejtettem, hogy nem lesz könnyebb, mint a nagyszülőkkel, de fogalmam sem volt, hogy muglikról beszélünk-e vagy félvérekről. Igazság szerint csak annyit mondtam Sophie-nak indulás előtt, hogy én mindenben támogatom, ezért nem is kérdezősködtem. A nagyszülős sok után nem sokat beszélgettünk családi dolgokról. Elutaztunk, aztán jött az a Foltozott Üstös eset. Egyszóval mindennapra volt valami, aztán egyszer csak itt voltunk Whiteheavenben és arra vártunk, hogy találkozzunk az apjával.
– Neeeem, mert ők... őők mindannyian muglik. A gyerekeik is mugli iskolába járnak. Vagyis azt hiszem Lizzy is varázstalan, tudod, nem nagyon beszélgettem vele... Deee el kell mondanom nekik. Úgy értem, most, ahogy bemegyünk, ugye? És akkor majd mondhatod hogy medimágus leszel... Csaaak szépen felvezetem... valahogy – Folytatta. Hangosan sóhajtottam, fogalmam sem volt, hogy ez jó ötlet-e. Azt hittem csak beugrunk egy teára, nem pedig rájuk döntjük a családi drámát, hogy aztán mindenki sírjon. Ezt sem akartam igazából átélni ismeretlen emberekkel.
– És ezt ma akarod csinálni? – kérdeztem némileg aggódva, ahogy visszaléptünk az ajtóhoz. Sophie kopogott be, én pedig csak nyeltem egyet. Igen, ezt most túl kellett élnem és támogatnom őt. Nem akartam, hogy bárki a szemem láttára bántsa őt, ezért tudtam: ez megint egy olyan nap, amikor nekem is erősnek kell lennem. Sosem voltam az, inkább menekültem a helyzetekből. Bár ezt sosem mondtam Sophie-nak ismert annyira, hogy tudja, a konfliktusokat általában próbálom kerülni.
– Helóóó nővérkém! Már nagyon vártunk. Jó, anyát nem tudom, de ő fura. – Egy szőke srác nyitott ajtót, majd odalépett Sophie-hoz hogy megölelgesse.
–  Szia Will, één is örülök – mosolyodott el Sophie. Gondolom ő lehetett az öccse. – Hadd mutassam be a barátomat, Jaspert – karolta át a karomat és odabújt hozzám.
Elfogadtam az ismeretlen srác kézfogását, de azért végig mértem újra. Jobb lesz tisztában lenni, kitől kell komolyabban is megvédeni Sophie-t.
– Hello. – Közöltem egyszerűen. Szívem szerint máris rágyújtottam volna, erre persze nem sok lehetőség volt az ajtóban ácsorogva.
– Csáá.  Még sose találkoztam egy tesómnak se a pasijával. Abigail kicsit unalmas ahhoz hogy barátot szerezzen... Milyen kibaszott magas vagy. Vigyázz majd a csillárra jó?
– Olyan, mint egy tornádó – suttogta Sophie a fülembe. A finom puszi az arcomon talán egy egészen kicsit megnyugtatott. Ezután néztem csak körbe.
Odabent sötét padló volt, ami egészen szépen nézett ki. Ezen sétáltunk végig a nappalihoz. Ott egy nő, valami lány és a korábban emlegetett apuka volt. Az utóbbi pattant fel és sétált elénk. Hát valóban nem tűnt veszélyesnek. De egyelőre csak nyeltem egyet.
– Jó napot. Jasper Flynn vagyok. – Nyújtottam felé a kezemet, hátha akkor normálisnak gondol, ha bemutatkozom, bár illendőbb lett volna neki kezet nyújtania.
– Megkaptuk a képeslapodat, milyen volt Japán? – mondta kicsit izgatottan, ahogy terelgetett minket a kanapé felé. Lehuppantunk a krémszínű anyagra, átkaroltam Sophie vállát és magamhoz húztam. Ez után jött a furcsa mostohaanyuka gúnyos megjegyzése.
– Biztos izgalmasabb, mint mondjuk eljönni a gyerekeim szülinapjára.
– Igen. Izgalmas volt. – Közöltem hűvösen, de nagyon hiányzott a nikotin és nagyon szerettem volna kihúzni a levegőre és rágyújtani. Egyelőre megpróbáltam megállni a feszültséget. – Sophie rengeteg nyuszit simogatott össze, meg összevesztett a ház ajtajával. – Magyaráztam valamit, fogalmam sem volt, mit kéne mondani.

[ღ Titkok találkozása ღ]

ღ Titkok találkozása  ღ

Jasper

(2002. augusztus 11.)

Ruci

Gyere ki a rétre játszani,
a kezem a kezedben tartani,
nem félek,ez véd meg.

- És ezt ma akarod csinálni? - kérzdeni, én meg bólogatok, de nincs időm kifejteni, mert hallom Will lépteit.
- Muszááj. Azt hiszik direkt nem jöttem el a tesók szülinapjára... Szóval... - suttogom felé izgulva, de Will kirobban, így a magyarázatom félbe marad.
az első nehezén túlvagyunk, azt hiszem. Will nagyon laza és kedves fiú, olyan, mint apa, de Abigail olyan hűvös vörös szépségnek tűnik nekem, és olyan átható tekintettel méreget, mintha csak elemezné, hogy miben is hasonlítuk. Hát azt hiszem a vörös hajon kívül talán semmiben, mert... Túl nőies és kecses és okos ahhoz, hogy olyan legyen, mint én. Will egyszerű, Abigail bonyolult, sose tudom, hogy mit gonodl. Mondjuk Will arcát nézve most is teljesen máshol jár az esze, talán az autókon, vagy  a hajózáson.
Szóval a barátságos, egyszerű angol bűtorokkal berendezett nappaliban belesüppedek Jasperrel a kanapéba, hogy utána nagy szemekkel nézzek hol Lizzyre, hol a többiekre. Kicist kínos is, mert tudom, hogy négyük közül ketten nagyon mérgesek rám, amiért nem illeszkedtem be a családba, mert nem jöttem el hétvégén a szülinapokra, de nem tudtam egyszerűen elintázni a kikérőt, mert azokat... hát... eljátszottam Jasperre. Meg a koliba sokkal egyszerűnn - és fájdalmasabb - volt eljutni a kandallón keresztül, vagy most már hoppanálva, mint keresztülvonatozni Angliát.
Lizzi előre dőlve felénk cssúztatja a ropis tálat majd apa mellett hátra dől a velünk szembeni kanapén, mellette Abigail feélig az ablak felé fordulva, félig Jasperre lesve mreget, Will meg apa csak... egyszerűen Willes meg apás.
– Igen. Izgalmas volt. Sophie rengeteg nyuszit simogatott össze, meg összevesztett a ház ajtajával. – válaszolja Jasper, majd én közelebb húzodm. A szülők összenéznek, mintha valami fura dolgott mondott volna, de mielőtt belekzdenék, Lizzy sóhajtva apa felé frodul.
- Aha, szóval megtámadta egy ajtó. Ernest, mondtam én, hogy nem stimmel a lánnyal valami. Biztosan drogoznak - mondja, majd hátra dőlve lustán elővesz egy szál cigit és fejcsóválva rűgyújt.
- Wooow - nyújt el egy hűhát Will, majd ő is rágyújt, és felénk nyújtja a dobozt, meg a gyújtót. - Cigit? Én udvariasabb vagyok, mint anya. De nem füves - vigyorodik el.
- Öhm... Mii nem csinálunk semmi olyat - köröszülöm meg a torkomat, mert valahogy apa kezében megállt a teáscsésze.
- Prostik? csempészet? - rohan le Lizzy mire Abigail felsóhajtva felénk fordul.
- Ugyan már, anya agyadra ment az újságírás. Kinéznéd bármelyiket Sophie-ból?
És itt valahogy a beszélgetés teljesen furcsa fordulatott vesz, amiből nem hiszem, hogy Jasper ért bármit is, mert szóbajön a maffia, meg minden, és én is kezdem elveszíteni a fonalat mert teljesen belemerülnek a vitába, hogy mégis mivel foglalkozhat Jasper.
- KHM - köszörülöm meg a trokrom. Jó, nem így akartam felvezetni, de ő varázsló, én meg boszorkány vagyok... És hét évig egy olyan iskolába jártunk, ahol megtanultuk, hogyan bánjunk a mágiával - hadarom el, miközben előszedem a pálcámat a kezemből. - Laminae pluviam - suttogom, majd mielőtt bárki bármit reagálhatna, esni kezd a virágszirom eső.
A döbbenetet meg apu köhögése szakítja meg, mert azt hiszem lenyelt egy virágszirmot a tátott szájjal való csodálkozás közben, én pedig aggódva pillantok Jasper felé.

[reunion]

reunion

2002. augusztus 11.
Sophie

outfit
 
„latley she’s the
only one
who can make me
smile”

A házban egyértelművé vált, hogy Sophie nem véletlenül izgul. Ez a Lizzy vagy ki a fene, nagyjából azonnal neki esett, mintha valami szörnyű teremtmény volna… pedig a vörös lányra akármit mondhatott, de azt nem, hogy nem lett volna kedves mindenkivel. Valójában még a szemét nagymamájával is egészen édesen viselkedett, miközben nekem már a bicska kinyílt a zsebembe. Azelőtt senkit sem védtem meg úgy ott, mint akkor őt. Túl ártatlan volt, hogy hagyjam bántani…
– Aha, szóval megtámadta egy ajtó. Ernest, mondtam én, hogy nem stimmel a lánnyal valami. Biztosan drogoznak – magyarázta a nő. Természetesen tökéletesen muglis megszólalás volt, mert náluk az ajtók csak úgy kézi úton működnek.
– Wooow – szólalt meg az a Will gyerek, aki korábban az ajtót nyitotta. Most pedig felém nyújtotta a cigarettás dobozt. – Cigit? Én udvariasabb vagyok, mint anya. De nem füves. – Mintha ezt ki kellett volna hangsúlyozni. Morogva húztam ki egy szál cigarettát és már nyúltam volna a pálcámért, aztán rájöttem, hogy azt itt nem lehet. Szuper… túl sok a mugli mostanában körülöttem. Elvettem a gyújtót. Nagy szerencsétlenkedve próbáltam vele meggyújtani a cigit.
– Öhm... Mii nem csinálunk semmi olyat – szólt közbe Sophie. Ekkor gyulladt fel nagy nehezen az a rohadt gyújtó. Ezt meg ki a franc találta ki? Hosszan szippantottam a dohányból, majd visszanyújtottam a nyomorult szerkezetet a srácnak.
– Pedig már reménykedtem, hogy füves cigit adnak, ha ennyire belelovallták magukat a témába. – Fújtam a furcsa mostohaanya felé füstöt. Egyszerűen ezen a ponton képtelen voltam már türtőztetni a véleményem. A gúny kitört belőlem és nem lehetett visszafogni már ezen a ponton.
– Prostik? csempészet? – folytatta a nő, mintha legalábbis vártuk volna, hogy magyarázzon tovább.
Csak sóhajtottam egyet.
–  Ugyan már, anya agyadra ment az újságírás. Kinéznéd bármelyiket Sophie-ból?
A beszélgetés kezdett káoszba torkollni. Ráadásul ezen az sem segített, hogy nem értettem a feléből egy szót sem. Maffia? Az nem az a bűnszervezet cucc, ami nálunk a Zsebpiszok közben van. Megköszörültem a torkom és valamit most már tényleg tennem keleltt. Mégsem hallgathattam, ahogy minden hülyeséget rá kennek a barátnőmre. Éppen rá, aki még egy légynek sem tud ártani.
– Nem is ismerik Sophie-t! – magyarátam és a cigivel az ujjaim között mutogattam, mintha a szövegemet is ezzel akarnám indulatosabbá tenni. Valójában Sophie sem sokszor hallhatott ilyennek. Inkább arrogáns és hideg voltam, de ha róla volt szó, tenni akartam valamit. Mégis csak a barátnőm volt.
– KHM – Sophie megköszörülte a torkát. Hirtelen minden pillantás rászegeződött… de én még mindig azért voltam dühös, hogy az apja még csak ki sem állt érte a nőjével szemben. Ez a Lizzy rohadtul rossz indulatú volt a lányával. – Jó, nem így akartam felvezetni, de ő varázsló, én meg boszorkány vagyok... És hét évig egy olyan iskolába jártunk, ahol megtanultuk, hogyan bánjunk a mágiával – Hadarta el, majd előkapta a pálcáját és kimondva a megfelelő varázslatot virágszirom eső borította be a szobának azt a részét, ahol ültünk.
Néma csend telepedett a szobára. Csak az apa köhögése törte meg a csendet. Én azonban Sophie-ra pillantottam. Láttam, hogy aggódik.
– És nem, nem vagyunk veszélyesek. Csak másképp élünk, mit maguk, mint ti. – Néztem végig rajtuk. – Sophie-val egy varázsló iskolába jártunk, a Roxfortba, ahol megtanultuk uralni a képességeinket. Ezért sem tudott többször meglátogatni senki. Aztán meg elnyertem egy tanulmányi ösztöndíjat és magammal kellett vinnem. Szóval gondolom érthető, hogy utólag jöttünk el a srácok szülinapja miatt. – Közöltem. A hangom erősebb lett és reménykedtem benne, hogy ez elég lesz Lizzy sakkban tartására.

[ღ Titkok találkozása ღ]

ღ Titkok találkozása  ღ

Jasper

(2002. augusztus 11.)

Ruci

Gyere ki a rétre játszani,
a kezem a kezedben tartani,
nem félek,ez véd meg.

Nem értetten, Lizzy miért ilyen ellenséges velem, Igazából apa se csinált semmi rosszat, nem csalta meg vagy mi. Nem is volt sehol se szerintem ő, amikor apa és anya találkoztak a halászhajón. Iagzából maximum anyára lehetne mérges, hogy apát így ejtette. De még én se tudok rá haragudni, túl sok szabály volt az életében. És azt hiszem csoda, hogy engem mégis csak megszült és próbált felnevelni. Amíg nem vesztette el a talajt a lába alól tényleg jó anya volt. Felsóhajtok, miközben azon agyalok, Lizzy tud e egyáltalán bármit is. Bár nem hiszem, hiszen apu se tudott semmit. Lehet fel se kellett volna bukkannom, egyre inkább úgy éreztem, Will cuki kedvessége ellenére is, hogy megbolygattam a méhkast. Pedig csak egy családot szerettem volna, egy apukát, aki kitölti azt a furcsa üres űrt bennem.
Lizzy és Jasper kezdett összeszólelkozni, én pedig képtelen voltam a kezembe ragadni az irányítást, de Will csak unottan legyintett, miközben hátradőlt a fotelben és szórakozottan pöfögött a plafon felé. Bárcsak én is ilyne laza lennék. Ellenben Abigail továbbra is hűvösen méregetett minket, kicsit többször pillantgatva Jasper felé, aztán el is kapja róla  atekintetét, hogy megtekergesse a tincseit. Ez a mozdulat modnjuk zavarba ejtően ismerős volt. A káosz ami eluralkodott a családban egyszerre volt bájos és furcsán groteszk, ahogy midnenféle dolgokat szőnek körénk, és Jasper tuti nem érti a felét sem.
– Nem is ismerik Sophie-t! - véd meg mutogatva, mire én elmosolyodom és megsimítom a karját. Amikor ilyne erős és határozott volt, csak még jobban belézúgtam. Valahogy olyan roppant férfisnak és legyőzhetetlennek tűnt ilyenkor.
A káosz még inkább elhatalmasodni készül, úgyhogy inkább kibököm, hogy mi is vagyok, kik is vagyunk. Persze rögtön beáll a néma csend, Will félre feli a cigifüstöt és köhögni kezd, apu kezében megáll a csésze és meredten csöcsörítve bámul ránk a bozontos szakállas fejével. Abigail és az anyukája pedig úgy néz ránk, mintha retardáltak lennénk, de aztán nagy szemekkel bámulják a virágszirmokat, amik potyognak, és apu is mintha félre nyelt volna.
– És nem, nem vagyunk veszélyesek. Csak másképp élünk, mit maguk, mint ti. Sophie-val egy varázsló iskolába jártunk, a Roxfortba, ahol megtanultuk uralni a képességeinket. Ezért sem tudott többször meglátogatni senki. Aztán meg elnyertem egy tanulmányi ösztöndíjat és magammal kellett vinnem. Szóval gondolom érthető, hogy utólag jöttünk el a srácok szülinapja miatt.
A csend sokáig ott kígyózik a fejünk felett, ki-ki a saját maga módján próbálja megemészteni a hallottakat. Apa csak értetlenül megvakarja a tarkóját, miközben Lizzy felpattan olyan hevesen, hogy a közelében ücsörgő Abigail össze is rezzen, miközben Will szórakozik ezen az egészen a legjobban.
- Te... Te képes voltál összefeküdni egy banyával? - akad ki Lizzy, pontosan úgy, ahogy a nagyim is tette. Ez a jelenet azért egy kicsit viccesnek néz ki így, miközben apa magyarázkodni kezd.
- Nekem fogalmam sem volt! - magyarázza apa. - És még ha... ha boszorkány is lett volna. Szerettem őt - mondja kissé határozottabban, ami valahogy olyan kellemesen megmelegíti a szívem, miközben bocsánatkérően nézek Jasperre.
- Anya se volt boszorkány - szúrom közbe, de nem nagyon fooglalkoznak velem, mert elkezdenek veszekedni. Abigail és Will egyszerre pattannak fel, és kithúznak minket a konyhába. - Ne haragudj, hogy belekevertelek - suttogom neki út közben.
- Sütit?  - kérdezi felénk lépve sütis tányérral a kezében Abigail, és mire nyúlnék érte hirtelen elrántja az orrom elől, és Jasper elé nyomja. - Én sütöttem - böki ki, nagyokat pislogva, mintha ettől finomabbnak kéne lenniük.
- Nyugi Abby, kiszúrod Sophie pasijának a szemét - dünnyögi Will, mire kap egy lesújtó pillantást Abigail részéről. - Szóval ti tudtok varázsolni? Az kurva jó. Tudtok még valamit a virágesőn kívül? Mondjuk dolgokat lebegtetni vagy... vagy láthatatlanná válni?

[reunion]

reunion

2002. augusztus 11.
Sophie

outfit
 
„latley she’s the
only one
who can make me
smile”

Elbaszott egy család volt ez. Nem is ismerték Sophie-t és csak vagdalkoztak, az apja meg csendesen viselte ezt. Talán túlzottan is idillikus gondolat, hogy egy apának meg kéne védenie a gyerekét – hiszen az én szüleim sem éppen tökéletesek –, de azért ez túlzás volt. Egyszerűen nekem kellett felemelni a hangomat és megvédeni őt… pedig nekem kevesebb indokom lett volna, mint a vörös szőrpamacsnak. Ráadásul ezt a boszorkány témát is olyan furcsán kezelte… Lizzy bezzeg úgy pattant fel, mintha izzó parázsra ültették volna. Biztos voltam benne, hogy a világ legnagyobb drámáját adja majd elő.
Megszorítottam Sophie kezét. Kicsit végig simítottam az ujjain, hogy tudja, bármikor elhoppanálhatunk innen, ha úgy gondolja elege van ezekből a muglikból. Nekem ugyanis már bőven az volt, pedig negyedórája sem voltunk még ott.
– Te... Te képes voltál összefeküdni egy banyával? – vágta az asszony a férje fejéhez a kérdést. Az már megnyugtató tény volt, hogy legalább a tudatáig az eljutott, hogy Sophie valóban boszorkány és hogy amit látott, nem csak bűvésztrükk volt, hanem tényleg varázslat.
– Nekem fogalmam sem volt! – magyarázta az apa. – És még ha... ha boszorkány is lett volna. Szerettem őt – tette hozzá. Kicsit érdekes volt, hogy megvolt az első normális érzelemnyilványítás tőle. Hangos hümmögéssel fogadtam a dolgot. Nem sokat vártam ettől a családtól. Éppenséggel eddig mindent a legrosszabbul kezeltek.
Elkaptam Sophie pillantását. Éreztem, hogy ő is tudja, mennyire kellemetlen ez a helyzet… de csak vállat vontam.
– Anya se volt boszorkány – jegyezte meg Sophie. Közben a testvérei felpattanta és belénk karolva húztak ki minket a konyhába. Gondolom már megszokták, hogy a szüleiknek hülye vitáik vannak az apuka exkapcsolata miatt. Bár ahogy elnéztem csak Lizzy paprikásodott fel, az apuka ezt is túlzott nyugalommal kezelte… vajon ezek hogy a francba csináltak gyerekeket?
– Ne haragudj, hogy belekevertelek – súgta Sophie, ahogy haladtunk a konyha irányába.
– Én inkább téged sajnállak. Ez a nő borzalmas… apád meg olyan, mint egy rossz papucs… – Sóhajtottam fel némileg gondterhelten. Fogalmam sem volt, ez miképpen kellett volna szebben közölni. Engem az sem érdekelt, hogy a kölykeik meghallják. Nem akartam hazudni: Sophie ennél sokkal jobba érdemelt.
– Sütit? – lépett elénk a lány. Nem emlékeztem a nevére, de ő is olyan furcsa arcot vágott végig, mint az anyja, úgyhogy nem volt éppen szimpatikus. Ráadásul annak a vacaknak a kezében túlzottan édes illata volt. – Én sütöttem – dugta még jobban a képembe.
– Hát ez szuper. – Közöltem nyersen és elfordítottam róla a pillantásomat anélkül, hogy vehettem volna belőle. Közben úgyis megszólalt az a szerencsétlen kölyök is.
–  Nyugi Abby, kiszúrod Sophie pasijának a szemét – dünnyögte. –  Szóval ti tudtok varázsolni? Az kurva jó. Tudtok még valamit a virágesőn kívül? Mondjuk dolgokat lebegtetni vagy... vagy láthatatlanná válni?
Megköszörültem a torkomat, remélve, hogy nem akarnak egy komplett bemutatót.
– A szádat is be tudom ragasztani, ha túl sokat magyarázol. – Hideg volt a hangom. Ebből Sophie sejthette, hogy visszatért a morcos Jasper. Nem szerettem azt látni, amit a családja csinált vele. Még az én anyám is értelmesebb volt ennél, pedig ő aztán mindenkire nyomul. – Inkább azt mondjátok el, hogy az anyátoknál hogyan lehet elérni, hogy normálisan bánjon Sophie-val.

[ღ Titkok találkozása ღ]

ღ Titkok találkozása  ღ

Jasper

(2002. augusztus 11.)

Ruci

Gyere ki a rétre játszani,
a kezem a kezedben tartani,
nem félek,ez véd meg.

Talán... talán az egész egy hatalmas nagy hiba volt a részemről. Nem csak ez, hogy tisztázni akartam, hogy ki is vagyok, hogy ne legyenek titkok, hogy elfogadjanak. Nem, talán ide se kellett volna jönnöm, mintha minden rossz dolgot amit Lizzy apa fejéhez vágott, miattam tette volna. Úgy éreztem nem kellett volna annyira keresnem a válaszokat, hogy megtaláljam ki is vagyok. Azt hittem akkor minden olyan lesz, min a filmekben a nagy egymásra találás, de úgy tűnik a filmek csak filmek... Nem zavar, hogy Lizzy ilyen gonsoz, biztos csak rossz a napja, vagy nem tudom, de apával is olyan ijesztő hangon kiabált. Ő meg olyan, mintha nem is tudom... hozzászokott volna.
megszorítom jasper kezét, és olyan jól esik, hogy velem van. Egyedül azt hiszem telejsen elveszett lennék ebben a helyzetben. persze utálom, hogy nem tudok bátor lenni és határozott, de egyszerűen nincsennek meg hozzá a szavaim.
Inkább még a saját gyerekeik is menekülőre fogják, én pedig követem őket jasperrel a hátam mögöt, miközben mardos a bűntudat, hogy én okoztam ezt, hogy én tehettem töbkre egy jó házasságot. Pedig ha az jó, nem kéne csak tőlem szétesnie. De az agyam csak zakatol és zakatol.
– Én inkább téged sajnállak. Ez a nő borzalmas… apád meg olyan, mint egy rossz papucs… - mondta Jasper mire én nagy szemekkel pislogok fel rá. Oké, ez egy kicsit durva megfogalmazás, de tényleg nem sok ellenállás van benne, csak a hallgatás és a tűrés, amiket Lizzy a fejéhez vág. Még szerencse, hogy nem kell itt laknom velük.
- Lehet csak belefáradt... Ajj én tettem tönkre ezt a családot... - sóhajtok én is. A konyhában Abby sütit tol jasper képébe, engem teljesen figyelmen kívül hagyva, de egészen biztos azért mert ez valami kamaszkori agresszió lehet, vagy csak utál ő is, mint az anyukája. Ez egyre kínosabbá kezd fordulni, és érzem a kis görcsös gombócokat a hasamba, amik élesek és nehezek, mint a kövek. Jasper nem nyúl a sütihez, Abby meg csöndesen bámulja majd gonoszul rám bámul, de szerencsére mielőtt bármit is a fejemhez vághatna, megszólal Will, mintha a feszült hejzetet akarná megmenteni.
– A szádat is be tudom ragasztani, ha túl sokat magyarázol - egyből odahúzdódom hozzá és vígasztalóan meg nyugtatóan megsimogatom jasper kezét. Will persze zavartalanul vigyorog tovább is, és megvonja a vállát, miközben bezsűrődik a két szülő vitája a konyhába.
- Inkább az övékét akkor légyszi - bök hátra lazán, miközben kifújja a cigifüstöt a nyitott konyhaablakon.
– Inkább azt mondjátok el, hogy az anyátoknál hogyan lehet elérni, hogy normálisan bánjon Sophie-val.
- Utálja - szólal meg Abby. - Igazából őt hibáztatja mindenért, ami tönkre ment a házasságukban - teszi hozzám. Most valahogy nem volt olyan goromba inkább csak csalódottan dőlt neki a konyhapultnak, miközben a kezében bámulta még a lávasütit. Lebiggyesztem a számat és felsóhajtok.
- Pedig én is csak egy családot szerettem volna - csúszik ki szomorúan a számon.
- Ezt is sikerült tönkretenned - csattan fel Abby, mire összerezzenek.
- Ááááácsii, ááácsiii - emeli fel a kezét Will. - Anyáék már évek óta egyre jobban nem jönnek ki egymással. Soph csak rosszkor érkezett és anya azt hiszi mindent jogosan ráfoghat - húzza el a száját, majd rám mosolyog, és megpaskolja a vállamat. - Nem a tehibád. Te meg fogadd el, hogy lehet el fognak válni.
- Anya sose fogja megkedvelni, de apának fontos, csak túl félős ezt kifejezni - fordul aztán Jasper felé.
Hálásan mosolygok Willre, és bátortalanul nézek Abby felé. Kifújom a levegőt, mind a ketten zaklatottnak tűnnek, még annak ellenére is, hogy a magul módján akarják ezt palástolni. Szeretném előszedni magamból azt a nővért aki érett, aki felnőtt és aki nem fél. Elvégre ők a tetsvéreim, akárhogyan is állnak hozzám.
- Jól van. Tudom, hogy ez nektek is nehéz. Tudom milyen nehéz ha nincs meg az a családi légkör amit megszoktatok... De én akárhogy is, de a nővéretek vagyok, és szeretném ha tudnátok, hogy számíthattok rám. Ha baj van. Meg ha csak egy ölelés kell. Nem lehetek itt veletek, de tudtok nekem üzenni - nézek rájuk bíztatóan, Will elvigyorodik, de Abby nem néz a szemembe, jasperre pillant, majd tüntetőleg piszkálja a sütistányért.

[reunion]

reunion

2002. augusztus 11.
Sophie

outfit
 
„latley she’s the
only one
who can make me
smile”

– Lehet csak belefáradt... Ajj én tettem tönkre ezt a családot... – mondta Sophie, mikor közöltem, hogy ez a Lizzy borzalmas egy nő. Olyan tipikus mostoha… de mégis ki menne bele ilyenbe.
– Te? Hát, ha egy ilyen nőt kell apádnak ágyba vinnie, nem lepne meg, ha már régen tönkre ment volna – sóhajtottam, ahogy a konyhába léptünk. Nem nagyon érdekelt, hogy a testvérei meghallják a véleményemet. Látszólag amúgy sem nagyon érdekelte őket, az egyik süteményt nyomott az arcomba, a másik meg megállás nélkül pofázott, mintha azzal a szülői vitát túl tudnák harsogni.
Hosszan szippantottam a cigiből inkább, miután leszálltak rólam. Kellett egy perc nyugi és ezt a dohányzás jelentette.
– Utálja – jelentette ki a lány, mikor a véleményüket kértem, hogy hogyan lehetne úgy mégis helyre hozni ezt a kapcsolatot az anyjukkal. – Igazából őt hibáztatja mindenért, ami tönkre ment a házasságukban – folytatta, én meg nyeltem egyet. Szuper. Mi köze van ahhoz Sophie-nak, hogy az apja nem tudja megdugni, mert ilyen seggfej? Senki sem kívánna egy ilyen nőt.
– Pedig én is csak egy családot szerettem volna – mondta Sophie.
– Ezt is sikerült tönkretenned – A lány megjegyzésére éreztem, hogy elpattant bennem valami. Mi a francról beszél ez? Beledobtam a cigit a mosogatóba és kihúztam magam, hogy midnenki fölé magasodjak és egy kicsit rám pillantsanak.
– A faszt tette tönkre. – Jelentettem ki rigeden. – A szüleitek házasságához egyedül a szüleiteknek van közé. Az, hogy nem tudnak lefeküdni egymással vagy ellenni kettesben az ő hibájuk. Ha elég erős lett volna a kapcsolatuk Sophie jelenlétét is megoldják. Egyébként meg, ha még egyszer valami ilyet mondasz Sophie-ra bibircsókot növesztek a képedre. – Közöltem a lánnyal és megpaskoltam a nadrágzsebemből kilógó varázspálcát. Teljesen közönyösen beszéltem, nem dönhette el, hogy komolyan gondolom e.
– Ááááácsii, ááácsiii! – Szólt közbe végül a fiú is. Az sem volt jobb, adta a nagymenőt, közben egy szerencsétlen volt. – Anyáék már évek óta egyre jobban nem jönnek ki egymással. Soph csak rosszkor érkezett és anya azt hiszi mindent jogosan ráfoghat. Nem a tehibád. Te meg fogadd el, hogy lehet el fognak válni. –Paskolta meg Sophie vállát. Megengedtem, hogy hozzáérjen? És nem, nem érdekel, hogy az öccse. Ez a család több a soknál. – Anya sose fogja megkedvelni, de apának fontos, csak túl félős ezt kifejezni. – Pillantott végül rám.
Bólintottam. Ezt még a vak is látta.
– Jól van. Tudom, hogy ez nektek is nehéz. Tudom milyen nehéz ha nincs meg az a családi légkör amit megszoktatok... De én akárhogy is, de a nővéretek vagyok, és szeretném ha tudnátok, hogy számíthattok rám. Ha baj van. Meg ha csak egy ölelés kell. Nem lehetek itt veletek, de tudtok nekem üzenni – mondta Sophie, de én megfogtam a kezét.
– Elég volt ebből mára. Ha beszélgetni akartok, keressétek Sophie-t, most viszont mindenkinek jobb lesz, ha mi elmegyünk. – Sóhajtottam egyet és odahúztam magamhoz. – A szüleiteknek mondjátok meg, hogy köszönjünk a vendéglátást. – Ezzel elhoppanáltam magunkat haza.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!