Flynn ház

Pulmbridge, Észak-Írország



2002. július 14.

[ღ A szívem kápolna ღ]

ღ A szívem kápolna ღ

Jasper

(2002. július 14.)

Ruci 2.

wake up world
i’m coming for you
i’m coming with all my might

Egy kicsit még émelygett a gyomrom, ahogy elhagytunk a házat... Házat? Birtokot.. kastélyt... akármit. Nagyokat pislogva lépkedem Jasper mellett, fel-fel lesve rá, hogy ő vajon ezt az egész szitut ő mennyire tartotta kínosnak. Vagy cikisnek. Esetleg bénának, és vajon mennyire ment el tőlem a kedve. Valahogy kicist... para volt a nagyim. Főleg ahogy hülledezett hogy anyut egy varázsló... De nem is tudom hibáztatni őt smemiért. Valahogy más világban él, mint én. Mint anya. Valahogy az ő történetük olyan szomorú volt. Még ha csak egy kevéske oldalát is olvastam el anya naplójának. Most inkább nem is akarok ezzel foglalkozni, inkább görcsöljünk azon, hogy találkozom Jasper szüleivel. Akik remélhetőleg nem tukmálnak be minket egy varázs... limuzin...szerű...valamibe. Megszorítom jasper kezét, majd egyszerűen próbálok nem hányni. valahogy a hoppanálás nem volt a kedvenc közlekedési eszközöm.
- Huhúúú - pislogok sűrűn és igyekszem a belső szerveimet nagyjából meggyőzni arról, hogy nem, nem estek ki belőlem, és akkor reménykedni kezdek, hogy végre abbahagyják a remegést, és ha ők abbahgajyák, akkor én is abbahagyom. - Hát.. Izgalmas elrablás volt ez, a szüleiddel való találkozás előtt... És még pitézni se tudtunk... - motyogom, bár ez a pitézés kissé megint csak bénán kétértelműen hangzik, de azért felvigyorgok Jasperre. - Tudod, lenyűgöző voltál amikor megvétdél - teszem hozzá és felágaskodom hogy megpusziljam.
Amikor végre olyan állapotba kerülök közben, hogy nem csak Jasper meg az előttem lévő gyepet képes befogadni az agyam, akkor körbenézek. Egy nagyon édes és barátságos kertben vagyunk, kellemes illat kúszik a levegőben, és a házikó. Hát nagyon édes. Szóval itt nőtt fel Jasper. Erre  agondolatra persze rettenetesen zavarba jövök. Biztos nagyon jó volt neki, hogy rendes családban él és rendes gyerekszobája is volt. Ettől persze nagyon izgatott leszek. Nekem régen volt, aztán olyan házban éltem ahol mindenhol macskák voltak. Nem zavart, valahogy. De szerettem volna én is megmutatni neki, hogy itt nőttem fel. Ez az a ház, kert és szoba. De valahogy olyan nekem nem igazán van.
- Szerinted... hogy kellene nekik köszönnöm? Csókolommal? Vagy az túl ciki, meg gyerekes? Esetleg Jó napottal? De az meg olyan hivatalos... - kezdek rápörögni az első kihívásra, ami elém gördülhet, de azért lehet hogy maradok a mosolyog és integet témánál... Vagy az túl debil? Azt hiszik, hogy néma vagyok, vagy eseleg nem értik miért integetek amikor bezsélhetnék is? Na jóóó, a fenébe is, hogy miért ilyen bonyolult minden. Azért mélyen beszívom az ír illatokat mert minden olyan íres, hogy nagyon. jasper meg ebben az írekkel teli ír tájban nagyon is szexin fest a szőke hajával. Szóval megint érzem azt a nagyon szerelme svagyok dolgot, miközben próbálok normális agyműködést produkálni, ahogy a házuk felé lépünk. De azért az ujjaimat Jasper ujjai köré fonom. Vagy ezt se illik? De ha nem fogom elájulok.
A házba lépve olyan kis otthonos illatú volt, amit egyedül apu házába lépve éreztem. remélem azért itt nem dúlom fel annyira az élelet. Ahogy belépünk rögtön elémsodródnak a szülők, én pedig elvörösödöm, mert valahogy sosem utottam még el idáig egy kapcsolatban se.
- Óóh, csókolom! - remek, ez úgy hangzik, mintha egy sütit áruló diák lennék. - Izé Sophie vagyok - folytaton szerencsétlenül miközben bemuttakozom.

[a szívem kápolna]

 

a szívem kápolna

2002. július 14.
Sophie
 
„Comin' like a hurricane, I take it in real slow
The world is spinning like a weather vane
Fragile and composed
Though I am breaking down again
I am aching now to let you in”

A kerítésen belül állt anyámék fehérre meszelt kőháza. Mióta elköltöztem Hertfordshire-be, nem éreztem annyira a magaménak ezt a helyet, mintha kinőttem volna a szobát és ezt az egész életet. Ezért nem is rángattam be azonnal Sophie-t, csak megvártam, hogy összeszedje magát. Tudtam, mennyire megviseli a hoppanálás, legalább annyira, mint engem ez az egész. Nem sok csajt mutattam be a szüleimnek, lényegében csak Cassent. Valójában sosem volt anyámékkal túl mély kapcsolatom, bár kedvesek voltak és éreztem, hogy szeretnek a Vincent ügy az egész családot megviselte és ők a munkájuknak éltek, én meg elvoltam magamban. Sokáig azt hittem, észre sem vették, hogy felnőttem, mégis, mikor bekerültem az akadémiára, hirtelen nagyon támogatóak lettek.
– Hát.. Izgalmas elrablás volt ez, a szüleiddel való találkozás előtt... És még pitézni se tudtunk... – magyarázta Sophie. Hát igen, kicsit én is sajnáltam, hogy elmaradt a piteevés, ott akartam neki mondani, hogy a napot igazából itt tölthetjük nálunk, de holnap reggel indul az apám által intézett zsupszkulcs Japánba. Igen. Végül is hálásnak kellett volna lenne, mégis csak ők segítettek ehhez az úthoz is. Segítettek megírni a pályázatomat, amivel nyertem egy kis ösztöndíjat, meg ezt az utat. Úgyhogy igen, kicsit munka, kicsit tanulás, mégis pihenés. Ezért is akartam, hogy Sophie jöjjön velem. – Tudod, lenyűgöző voltál amikor megvétdél – ágaskodott fel, hogy finom csókot adjon, én meg csak közelebb vontam magamhoz, hogy kicsit jobban, mélyebben csókoljam. Hagytam, hogy kicsit körbe nézzen aztán. A kert szép volt, nem csak gyógynövényekkel volt tele, akadt itt pad, kis asztal székkekkel, egy kis madárfürdető. Tökéletes, vidéki nyugalom volt.
– Szerinted... hogy kellene nekik köszönnöm? Csókolommal? Vagy az túl ciki, meg gyerekes? Esetleg Jó napottal? De az meg olyan hivatalos...
– Csak mondd, hogy jó napot és megmondják, hogy tegezheted őket. – válaszoltam és finoman megszorítottam a kezét, mielőtt belöktem volna a bejárati ajtót. Az is egy öreg, üvegezett darab volt, de a benne lévő mágia tökéletes biztosítékot nyújtott a váratlan vendégekkel szemben. Ahogy beléptünk, Sophie a konyhánkban találhatta magát. Az öreg kőpadló szépen csillogott, anyám mindig nagytakarított, mielőtt valaki jött… gyakran már engem is így fogadott.
A négy székkel körülvett, öreg, fából készült, faragott lábú asztal jól mutatott a régies konyhabútorral. Kicsit sötét volt összességében a ház, de valahogy kellemes hangulatú volt. Nem mindig éltünk mi sem itt.
– Hát, inkább otthonos, mint nagymenő. – Magyaráztam Sophie-nak, de nyilván rájött, hogy ez egy egyszerű vidéki ház. Viszont mielőtt tovább magyarázhattam volna, hogy előttünk egy aranyos, idősnéni lakott itt és mindenféle állatokat tartott, megjelentek a szüleim. Apa a szokásos komorságával nézett végig Sophie-n, anyu viszont kedvesen mosolygott rá.
– Óóh, csókolom! Izé Sophie vagyok.
– Drágám, hát végre megismerhetünk. – Mondta anya és kezet nyújtott Sophie felé. – Én Matha vagyok, ő meg a férjem Albert. – Apám is kezet fogott gyorsan Sophie-val. Aztán anyám folytatta a magyarázást. – Jasper már mesélte a nagyhírt? Gyere, gyere, ülj le! – Irányította Sophie-t a székek felé, aztán amint leültette, elé rakott egy tálca süteményt, meg egy kancsó limondét.
– Anya, hagyd levegőhöz jutni… és nem, még nem mondtam.– dörmögtem és leültem a székre, mikor poharak is kerültek végre az asztalra. Apa is leült aztán és végre szóhoz is jutott anya mellett.
– És te mit tanulsz? – kérdezte apa, sejtve, hogy el kell terelni a szót, mielőtt még idő előtt kibukna a meglepetés.

[ღ A szívem kápolna ღ]

ღ A szívem kápolna ღ

Jasper

(2002. július 14.)

Ruci 2.

wake up world
i’m coming for you
i’m coming with all my might

Az egész hely olyan kellemes és bájos volt. Sokkal másabb, mint Blackpool. Valahogy a házunkhoz nyáron mindig felszűrődött a tengerpartról a zene, a lüktetés, a pezsgés, és a villódzó fények. Régen nem igazán foglalkoztam ezzel, de mostanában kicsit kilestem a házból, ahonnan egész szépen el lehetett látni a híres tengerpartra. Egyszer majd jó lenne oda is elvinni Jaspert. Blackpoolba meg Rose nénihez, és a régi öreg kis házhoz, amiben felnevelt. Persze kicsit fájt is ott lenni, hoszen Rose néni a szomszédunk volt, és mellette ott volt az a ház, ahol anyával éltem.
De megrázom a fejem, mélyen beleszippantok a levegőbe, ami frisss esős és íres, nagyon íres.
Kissé még rajtam van a limuzinozás és a nagyszülőkkel való találkozás sokkja, de azért igyekszem üsszeszedni magam, hogy egészségesebben pánikoljak ne pedig olyan... eszeveszettül vezsélyesen, amikor mindenféle hülyeségeket hordok össze. Elvégre... elballagtam, vége a Roxfortnak, vége az életem egyik legkülönlegesebb szakaszának, azt hiszem. Szóval... Felnőttesebbnek kellene lennem, nem? Azt hiszem. Szóval, hajrá Sophie, legyél felnőttesebb nőiesebb és olyan... olyan normális.
Nagyon kellemes volt a kis fehér házikó belseje, olyan régi és barátságos, ahol az emberek felett megül egy kicsit az idő.
– Hát, inkább otthonos, mint nagymenő – mondja Jasper, mire én felmosolygok rá, ahogy a kezét szorongatom. Mielőtt azonban válaszolnék, megjelennek a szülők. kicsit mindig furcsa szülőkkel így együtt találkozni. Mármint, hogy együtt is vannak, nem pedig úgy ahogy apa mellett van a mostohaanyum... Nehezen tudom kezelni a szülőkkel való dolgokat, de azért csak nem lehet olyan bonyolult, mint mondjuk egy sima felnőttel bezsélgetni, gondolom. Nagy szemekkel pislogok a komor arcú apukára és a barátságosan üdvözlő anyukára is.
– Drágám, hát végre megismerhetünk. Én Matha vagyok, ő meg a férjem Albert - félénken és lehet kicsit ügyetlenül, de kezet fogok, és azon gondolkodom, milyen aranyos nevükl van. – Jasper már mesélte a nagyhírt? Gyere, gyere, ülj le!
A nagy hírt? Milyen nagy hírt? Valaki terhes? Godnolom nem én... Én biztos nem. Akkor az anyukája az? Óvatosan lelesek a hasára, de az se olyan babásan kerek meg ilyenek. De akkor milyen nagy hír? Határozottan olyan izgatottan mondta ezt az előbb, mintha babavárásról lenne szó. De lehet, hogy csak megártott a koszorúfonás májusban. Meg miféle hír ez, hogy le kell hozzá ülni? Most akkor tényleg tehres valaki? Sűrűn pislogok, ahogy leülünk, és hol Jasperre, hol a szülei lesek, hogy mégis miről maradtam le.
– Anya, hagyd levegőhöz jutni… és nem, még nem mondtam - oké, most már tényleg nagyon tudni akarom.  Kérdőn nézek Jasperre, miközben a kezimmel megkapaszkodom egy pohárban, mert még egy kissé zavarban vagyok, és kapaszkodnom kell valamibe, azért az asztal mellett nem tudom mennyire fura még mindig fogni egymás kezét. De azért a lábammal belekapaszkodom Jasper lábába. Kell a testi támogatás na.
– És te mit tanulsz?  - szegezi nekem a kérdést az apuka, mire megköszörülöm a torkomat.
- Óh, hát én pálcakészítőnek jelentkeztem az egyetemre - pislogok szeppenten. remélem ez nem valami teszt kérdés, hoogy eldöntik mennyire vagyok nem okos Jasperhez és ezek után már megutálnak. - Szeptembertől leszek elsőéves - teszem hozzá. Eszembe jut, hogy vajon Avery találkozott-e velük. Nem mintha számítana... csak remélem nem zavarja őket. Vagy szokta ez egyáltalán? Fogalmam sincsen.
- Nagyon aranyos ez a ház! - mondom aztán zavartan. Persze remélem nem hanguik ez úgy,. mintha be akarnék költüzni. Vagy ilyesmi. De olyan bájos és hangulatos. Meg itt nőtt fel Jasper, ami egy kicsit... megható és aranyos.

[a szívem kápolna]

a szívem kápolna

2002. július 14.
Sophie
 
„Comin' like a hurricane, I take it in real slow
The world is spinning like a weather vane
Fragile and composed
Though I am breaking down again
I am aching now to let you in”

Még éreztem a feszültséget, amit a nagyszülőknél tett látogatás okozott. Kicsi, kellemetlen érzés volt, ami megült a gondolataim mögött. Vajon Sophie is így érzett? Nem tudtam elképzelni, hogy ne foglalkoztatná, habár anyám olyan hirtelen támadta le, hogy esélye sem volt megosztani a figyelmét. Ez pedig valahol szerencsés volt.
Az asztal közepére került tálca süti illata megtöltöttem az orromat. Zavaróan, túl édesen… hiába is volt Sophie illata is édeskés, az valahogy kellemesebb volt. Őt nem utasítottam élből el, mint ezeket a meggyes szeleteket. Sőt, ahogy leült, az asztal alatt a combjára simítottam a tenyeremet, mintha azt akartam volna mondani, hogy nyugi nem esznek meg. Apám persze hideg és furcsa volt, mint mindig, anyám meg csak a vendégekkel volt ilyen lelkes… de ez volt a Flynn család féle furcsa kabaré, amit csak az érkezőknek adtunk elő. Egymáshoz alig-alig szóltunk.
– Óh, hát én pálcakészítőnek jelentkeztem az egyetemre – válaszolta Sophie a kérdésre, míg anya limonádét töltött mindenkinek. Szerencsére sosem csinálta túl édesre, inkább a citrom dominált, így én is tudtam belőle kortyolni egy kicsit, ami ebben a melegben szükséges is volt. – Szeptembertől leszek elsőéves.
– Pálcakészítő. Milyen érdekes szakma is az! – Bólogatott apám, mintha értene hozzá. Nem sok köze volt az ilyesmihez, ő gyógynövényekkel foglalkozott, bár mostanában inkább csak anyám praxisába segített be. Mióta nem éltem itthon, nem is nagyon tudtam, mivel foglalkoznak a szüleim. Anya persze mindig éppen a vasárnapi ebéd közben hozta fel, hogy éppen kiket segített a világra… ami picit furcsa volt.
– Ezért is tud majd hozzám költözni. – Magyaráztam. A szüleim persze tudtak a dologról, már korábban bejelentettem nekik, hogy össze akarok költözni Sophie-val, ha elvégzi a Roxfortot.
– Nagy örülünk neki, hogy nem lesz Jasper egyedül abban a lakásban. Főleg most, hogy látjuk, milyen szép is lesz, ha végre teljesen elkészül… kell oda egy gondos női kéz. – Vágta rá anyám és elmosolyodott, majd közelebb tolta a süteményes tálcát Sophie-hoz. – Vegyél csak! Nem rég készült el, de már nem forró. – Tette hozzá és szinte örömmel várta, hogy Sophie végre beleegyen az édességbe, amit készített. Hát igen, én sosem kóstoltam meg, amire rendszerint felháborodott, de most volt egy új lánya, akit megtömhetett mindennel, amit csak készített.
– Nagyon aranyos ez a ház! – mondta aztán Sophie, bár még mindig zavarban volt, hallottam a hangját. Ezért kicsit megszorítottam a térdét az asztal alatt, jelezve, hogy nyugodjon meg. A szüleimet nem érdekli, hogy a Cassennel való szakítás után most vele vagyok. Nem, sőt igazából pontosan úgy fogadták, ahogy annak idején őt. Nem szoktak véleményt nyilvánítani a barátnőimről.
– Nagyon régi ház… – magyaráztam, de anyám persze a szavamba vágott.
– Igen, már háromszáz éves. Úgyhogy télen, meg szeles időben kissé huzatos, de egyébként nagyon hangulatos. Bármikor aludhatsz itt! – magyarázta, de erre már meg kellett forgatnom a szemeimet. Mintha egyedül nem tudnám meghívni a barátnőmet, hogy aludjon velem.
– Gyere drágám, hagyjuk magukra őket… – Mondta apám, aztán kézen fogva anyámat, kihúzta az udvarra. Szerencsére ellenkezés nem volt, így végre tényleg kettesben maradtunk, még mielőtt helyettem elmondja a meglepetést is.
– Sophie… – simogattam meg a térdét még mindig az asztal alatt. – Az az igazság, hogy csak egy estét maradunk itt. Nyertem egy ösztöndíjat Japánba és egy hétre elmehetek egy szigetre, ahol mindenféle medimágiával kapcsolatos kutatás végeznek. – Magyaráztam, aztán adtam neki egy csókot. – De félig-meddig nyaralás is lesz, szóval azt gondoltam, hogy velem jöhetnél. Így egy kicsit kettesben lehetnénk és csinálhatnánk valamit.

[ღ A szívem kápolna ღ]

ღ A szívem kápolna ღ

Jasper

(2002. július 14.)

Ruci 2.

wake up world
i’m coming for you
i’m coming with all my might

furcsán bájos és kedves volt a légkör, bár ahogy elnézem Jasper inkább csak arra várt, mikor hagynak minket végre kettesben a szülők. Én nem mertem ilyenre gondolni, pedig tényleg örültem volna, ha ezen is túlesek gyorsan mindenféle fura keresztkérdés után és csak Jasper van meg én, és minden jó. De nem illik gondolom olyat gondolni, hogy ajj menjenek már el innen, és hagyjanak békén minket. Valahogy az túlságosan gorombának tűnik, és mégis az ő házuk... Meg minden... Pedig örültem volna, ha már nem fürkész több szülő a mai nap.
– Pálcakészítő. Milyen érdekes szakma is az! - kezd el bólogatni, mire én is bólogatok, szóval elbólogatok az apukájával. Basszus, megrejedt a beszélgetés, ilyenkor vajon mit kell csinálni? Az olyan ynomulós, ha azt mondom, hogy bizonyára az öné is nagyon érdekes szakma, Mr. Flynn! Vagy... nem is tudom. te jó ég, sose tudom mit kéne ilyenkor csinálni. De szerencsére a bólogatást megszakítja a nagyon finom és édes illatú süti, amit biztos nem díjaz Jasper, odalesve rá, látom is az apró rándulásokat meg a mozdulatait. Furcsa, mennyire megismertem ezalatt a pár hét alatt. Már készülök is nyúlni a süti felé, de elbizonytalanodom, nem-e fogok  kinézni úgy, mint egy harmadik világbeli éhező árva, galandféreggel a hasában? Vagyis... nagyon szimpatikusak azok a sütemények... Csak... előbb kinek kell belőle venni?
– Ezért is tud majd hozzám költözni. – Erre meg nagyokat pislogva Jasper felé nézek, és érzem, hogy el is pirulok. Iagzából a legszebb álamim válnának ezzel valóra, de egyelőre, nem tudok annál többet reagálni, hogy:
- Óóóó! - szóval óóó. Hát óóó. Mindegy, már így is egy retardált fókának gondolhatnak a szülei.
– Nagy örülünk neki, hogy nem lesz Jasper egyedül abban a lakásban. Főleg most, hogy látjuk, milyen szép is lesz, ha végre teljesen elkészül… kell oda egy gondos női kéz. – Erre is sűrűn pislogok, aztán csak megköszörülöm a torkomat és megszólalok. Hátha.. nem mondok valami nagyon cikiset.
- Óó, egész biztosan hasznát tudjuk majd venni a... gondoskodó női kezeimnek - mondom miközben enyhén furán kétértelműen hat már megint ez a mondat, de inkább csak gyorsan elveszek egy szelet sütit a felém tolt tálról, hogy ezzel is inkább befogjam a számat. Egy kis időre.
- Nagyon finom a sütemény, Mrs. Flynn! - teszem hozzá, mert.. tényleg nagyon ízlett. Sosem ettem még anyuka által csinált sütit... Apánál nem mertem Lizzy süteményeihez nyúlni, olyan dühösen bámult rám az a nő, féltem, hogy esetleg hashajtó van benne... vagy iylesmi... Vagy túl sok fura filmet néztem és gyáva vagyok. Inkább csak bedobtam random a házas témát. Hátha nem csak egymást nézzük és bólogatunk. De amint Jasper elkezdte volna magyarázni, az anyuja fejezte be, miközben hálásan rápislogtam a nyugtató érintését megköszönve.
– Igen, már háromszáz éves. Úgyhogy télen, meg szeles időben kissé huzatos, de egyébként nagyon hangulatos. Bármikor aludhatsz itt!
- Ó, hát, ez nagyon kedves önöktől - dünnyögöm, majd közben Flynn apuka érzékelte, hogy jobb lenne, ha kettesben maradnánk, szóval kiterelte az anyukáját is, én pedig kifújtam a levegőt.
- Oké... Mondd, hogy ehhez hozzá fogok szokni, és megtanulok majd a szüleiddel kommunikálni és nem lesz minden alkalom ilyen... furán... fura - sóhajtok fel, és kihasználva az alkalmat gyorsan oda is bújtam hozzá az arcomat  anyakába nyomva. - Egészen aranyosak a szüleid. Nem akarnak elrabolni... És az anyukád se bámul úgy rám, mint aki hashajtót tett a süteménybe - teszem hozzá felidézve Lizzy arcát.
- Sophie… – szólal meg aztán Jasper, miközben élvezem a simit. – Az az igazság, hogy csak egy estét maradunk itt. Nyertem egy ösztöndíjat Japánba és egy hétre elmehetek egy szigetre, ahol mindenféle medimágiával kapcsolatos kutatás végeznek.
Erre elhúzódom tőle és lelkesen rápislogok, miközben megragadom mind a két kezét.
- Tényleeeg? Hűűű, Jasper ez nagyszerűű. Anynira zseniális vagy - mondom vigyorogva és puszit nyomok az arcára, és boldogon viszonzom a finom kis csókot.
- De félig-meddig nyaralás is lesz, szóval azt gondoltam, hogy velem jöhetnél. Így egy kicsit kettesben lehetnénk és csinálhatnánk valamit. - Erre persze még inkább csodálkozba nézek a szépen csillogó kék tekintetébe, és próbálom nem visítva lereagálni ezt az egészet, mert... ugyebár már érett felnőtt vagyok, meg minden.
- El fogunk menni együtt Japánba? - kérdezem nem mintha nem mondta volna el az előbb. De olyan hihetetlen volt és... és te jó ég. El fogok menni Japánba. Jasperrel. - Na jóó, ennünk kell egy csomó... olyasmit amit te is szeretsz! Meg elmehetünk vajon megnézni Hachi szobrát az álomáson? És... És majd kihalászhatunk fura figurákat egy olyan plüsshalászó gépizével? És ejtőzhetünk együtt a Japán strandon? Hűűűű! Már alig várom - ugrok a nyakába, és kicsit meg is billenünk a székkel, de ha nem adom ki magamból, hogy mennyire bodlog lettem attól, hogy Jasper ilyen ügyesen pályázatot nyer meg rám is gondol, és együtt leszek vele. - Vajon olyan szállásunk lesz, ahol az a fura járóvalami van és a földön lesznek az ágyszerű matracok?

[a szívem kápolna]

a szívem kápolna

2002. július 14.
Sophie
 
„Comin' like a hurricane, I take it in real slow
The world is spinning like a weather vane
Fragile and composed
Though I am breaking down again
I am aching now to let you in”

Nem bántam, hogy apám, tőle szokatlan módon sikeresen felfogta, hogy anyámnak nem kéne Sophie közelében lenni. A túlzott lelkesedésével csak zavarba hozta. Nem lepett meg, ő már csak ilyen volt. Csakhogy Sophie nem ehhez volt szokva, a túlzott rámenősségtől elpirult… még tőlem is elszokott, pedig most már egészen rendszeresen szexelünk is. Azt gondolná az ember, hogy ezek után már nem lehet zavarba hozni, de nagyon is.
Az asztal alatt simogattam a lábát, finoman, puhán. Kicsit sajnálva, hogy most nem szoknyában van, amit óvatosan fel is tűrhetnék kicsit.
– Egészen aranyosak a szüleid. Nem akarnak elrabolni... És az anyukád se bámul úgy rám, mint aki hashajtót tett a süteménybe – magyarázta, amire el kellett mosolyodnom. Éreztem rajta, hogy még mindig kicsit izgatott, pedig a szülők már ajtón kívül voltak. Szerettem ezt Sophie-ban, a kis izgalomtól, amitől zavarba jött, hirtelen minden kis dolog eseménynek tűnt mellett.
– Pedig sosem tudhatod mi volt benne.– Vigyorogtam rá, hátha egy kicsit még inkább zavarba hozom. Amúgy is ez volt a tervem, na meg, hogy kicsit örüljön, hogy időt töltünk együtt.
– Tényleeeg? Hűűű, Jasper ez nagyszerűű. Anynira zseniális vagy – jött a válasz, viszont a lényeget még nem is hallotta. Persze a csókot értékeltem, lágyan viszonoztam, bele is sóhajtva kicsit az elhúzódásba. Legszívesebben átrángattam volna a hálóba, mert az elmúlt napokban hiányzott az összebújás.
– El fogunk menni együtt Japánba? – kérdezte csodálkozva, ahogy beavattam a részletekbe. Persze nem így készült, de apám kapcsolatainak köszönhetően pillanatok alatt el lehetett intéztetni egy külföldi zsupszkulcsot. Egy halom nagymenőnek szállít gyógynövényeket, akik a minisztériumban jelentős pozíciót foglalnak el. Apám ezekkel az emberekkel gyakran összebarátkozott, volt akiknél még kiskoromban vacsorázni is kellett, meg a gyerekeikkel játszottam. Ezért hitte néhány diáktársam, hogy én magam is aranyvérű voltam. A szüleimből is áradt egyfajta túlzott dekadencia a félvérségük ellenére. – Na jóó, ennünk kell egy csomó... olyasmit amit te is szeretsz! Meg elmehetünk vajon megnézni Hachi szobrát az álomáson? És... És majd kihalászhatunk fura figurákat egy olyan plüsshalászó gépizével? És ejtőzhetünk együtt a Japán strandon? Hűűűű! Már alig várom.
A nyakamba borult, amitől megbillent a szék és csak a hasizmomnak köszönhetően sikerült megtartanom. Szorosan húztam magamhoz, adtam egy puszit a tincsei közé.
– Vajon olyan szállásunk lesz, ahol az a fura járóvalami van és a földön lesznek az ágyszerű matracok?
Fogalmam sem volt, miről beszél, de az ölembe húztam és adtam egy finom csókot az ajkaira. Kellemes volt, lágy… és persze, hogy megint többet akartam. De nem kaptam fel és vittem a szobába, ahogy arról álmodoztam.
– Egy hagyományos japán házban fogunk lakni. A nyulak szigetén. Ismered? – kérdeztem és eltűrtem egy vörös tincset az arcából. – Van ott egy kis varázslófalu, ahol a kutatók laknak. Szóval egy komplett házat, meg egy halom japán kaját kapunk tök ingyen. Aztán lesz egy nap, mikor Tokióba megyünk. Mit szólsz? – Aztán hirtelen felkaptam az ölembe és elindultam vele a szobámba.
– De most megnézzük az ágyamat… majd holnap álmodozunk Japánról – Odahúztam magamhoz és megcsókoltam, ahogy beléptünk a szobába és a lábammal berúgtam magam mögött az ajtót.

[ღ A szívem kápolna ღ]

ღ A szívem kápolna ღ

Jasper

(2002. július 14.)

Ruci 2.

wake up world
i’m coming for you
i’m coming with all my might

Határozottan kellemesebb volt a szülők nélkül... Mármint ez illetlenség nem? úgy értem telejsen jó, hogy vannak Jaspernek szülei, és nem kellett kinyomoznia őket, de annyira el vagyok szokva tőlük. Rose néni vigyázott rám, és ő még a családom tagja sem volt csak egy szomszéd néni, akiről mindenki mást hitt. Avery azt hitte a nénikém, de valahogy ez vicces volt, hogy igazából senki sem tudta, hogy ő nekem kicsoda. Bár olyanná vált számomra, mint egy nagymama. Egy nagyon macskás nagymama, akiért aggódhattam.
Kicsit zavartan piszkálgatom Jasper haját, ahogy az ölébe csusszanok, és a fejemet a homlokának döntöm. Szeretek hozzábújni, és valahogy vele érzem tényleg azt, hogy őrülten imádom. Valahogy nem csak olyan aranyos kamaszos szerelemmel, ahogy Teddynél is volt, hanem olyan nagyon-nagyon szeretemmel. Vajon ez normélis, vagy csak olyan megzsállott lettem? Bár szívesen vagyok Jasper megszállott.
– Pedig sosem tudhatod mi volt benne - vigyorog rám jasper, mire én ijedten pislogok rá. Oké, lehet, hogy hashajtó pont nem... de... Nem is tudom, lehettek venne olyan varázshashajtók? Vagy amitől szívárvány hányásom lesz? Oké, te jó ég, állj le, mert... mert jaj.
- Lehet, hogy vágyfokozó volt bennük? - meredek rá, bár igazából nem tűnne fel, ha az lenne, mert... Túlságosan is jó és élvezem magamtól is azt, hogy lefekszünk egymással. - Az egyik háztársam mesélte, hogy az első találkozásakkor a szülőknél folyton rohannia kellett a mosdóba. A barátja kisöccse valami furát tett a vizébe - magyarázom. Bár azt hiszem itt virgonc kistestvérekről nem nagyon kell tartani.
Kiélvezem Jasper karjaiban a békés nyugalmat, és a ház hűvös, kellemes légkörét is. Valahogy olyan meghitt volt, de lehet megint csak túlságosan szentimentális vagyok. Minden esetre már nagyon várom, még azt is, hogy együtt lakjak vele, és együtt menjünk egyetemre, ahh. Na jó, elszaaldt velem a thesztrál, azt hiszem. De aztán teljesen bepörgök Japántól, meg attól, hogy Jasper menynire ügyes és okos, és ajj, de szeretem, mert menő és okos, és... És aaaw.
– Egy hagyományos japán házban fogunk lakni. A nyulak szigetén. Ismered? – felcsillan a szemem, ahogy ezt kérdezi, és bólogatok. Nyusziiik. Óó erről eszembe jut Puszedli, vajon ő hogy van? Elszorul a szívem, mert nehezen hagytam ott, de olyan jó barátok lettek Agyarral. – Van ott egy kis varázslófalu, ahol a kutatók laknak. Szóval egy komplett házat, meg egy halom japán kaját kapunk tök ingyen. Aztán lesz egy nap, mikor Tokióba megyünk. Mit szólsz?
- Ez varázslatosan hangzik, Jasper! - felelem csillogó szemekkel, és csókot nyomok a szájára vigyorogva, majd hirteken már jasper ölében vonulok a szobája felé, én meg erre kissé elpirulok, mert ez olyan romantikus.
– De most megnézzük az ágyamat… majd holnap álmodozunk Japánról - belemosolygok a csókba.
- Biztos nagyon izgalmas az ágyad - mondom egy kis huncut mosollyal a szám sarkába, aztán, ahogy beérünk a szobájába, ahogy az ágyra keveredünk, magamhoz húzom Jaspert, és hosszan csókolni kezdem, miközben a ruhájával babrálok közben, hogy minél közelebb érezhessem a testét az enyémhez.

[a szívem kápolna]

a szívem kápolna

2002. július 14.
Sophie
 
„Comin' like a hurricane, I take it in real slow
The world is spinning like a weather vane
Fragile and composed
Though I am breaking down again
I am aching now to let you in”

– Ez varázslatosan hangzik, Jasper! – válaszolta Sophie, az ajkaim közé lehelve a szavakat. Nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el. Mindig olyan lelkes volt, akármi is történt velünk, én meg ezért őszintén hálás voltam. Ő volt a mindenem.
Nagy vigyorogva emeltem fel Sophie-t, miközben finom csókot nyomtam az ajkaira. Már nem gondolkodtam, csak össze akartam bújni vele, hogy megkoronázzuk ezt a napot is. Éppen elég volt a túpörgött szüleimből, na meg a boszorkányüldözős nagymamából. Csak szabadulni akartam.
– Még az milyen varázslatos lesz, amit most fogunk csinálni… – suttogtam felé, remélve, hogy egy kicsit legalább zavarba hozom. Aztán közöltem vele, hogy megnézzük az ágyamat, de addigra már képtelen voltam az ajkaimat levenni az övéiről.
– Biztos nagyon izgalmas az ágyad.
Sophie határozottan bátrabb lett az elmúlt időszakban. Így hát finoman csókoltam tovább, élvezve az ajkai ízét. Rajta minden finom és édes volt, de nem úgy, hogy attól undorodjak, hanem úgy, hogy még többet akarjak belőle. Még többet és még többet. Sóhajjal húzódtam el ahogy feltéptem az ajtót, majd egy mozdulattal rúgtam be magam után.
Nem gondolkodtam, csak ledöntöttem az ágyra Sophie-t. Hagytam, hogy vetkőztessen, én is a ruháival voltam elfoglalva. Ahogy felgyűrtem rajta a felsőt, úgy csókoltam a bőrét, ahol éppen kivillant szépen, fehéren. Finoman sóhajtottam rá a bőrére egy kis meleg levegőt. Az ujjaim eljátszottak a tincseivel. Egészen addig, míg össze nem simultunk.
Megszűntek a kinti zajok, csak mi voltunk ketten, ahogy újra és újra összesimult a testünk. A forróság mind inkább elvette az eszemet, meg sem próbáltam elhúzódni. Kicsiket mozdulva ért el a gyönyör, ahogy még egyszer utoljára végig simítottam a bőrén. Így húztam oda magamhoz, hogy a fülét a mellkasomra fektethesse, hallhassa, hogy milyen erőteljesen dobog a szívem tőle, és nem mástól.
Azelőtt fogalmam sem volt, hogy milyen szerelmesnek lenni. Talán Cassenbe is az voltam, talán nem, de ilyen erősen sosem éreztem a közöttünk lévő dolgot. Sophie az első pillanattól más volt… meglehet csak azért, mert vele beszélgetni is más volt. Éreztem, hogy figyelt rám, és én is képes voltam ráfigyelni. Nem csak azt hallgattam tőle, hogy nem tudja mit akar kezdeni és életével, nem is erre volt rágörcsölve. Valahogy vele minden lazább és gördülékenyebb volt, mintha nem kérdőjelezné meg állandóan az életet, amit élt. Nem is volt rá szüksége. Az ő vidámsága rám is hatással volt rá.
Finoman húztam oda, hogy lágy puszit adjak a homlokára. Jól esett a pihenés, holnap úgyis hosszú út vár ránk egy olyan országba, ahol szinte senki sem beszél angolul. Erre még fel kellett készülnöm lelkileg… de Sophie mellett nem volt nehéz. Ő ezt is egy hatalmas kalandnak gondolta, én meg egy próbának, hogy hogyan álljuk meg a helyünket kettesben.

Köszönöm a játékot!