Nyári mesemondó 2002

[Nyári mesemondó]

Nyári mesemondó



Elkezdődött a nyári szünet, meséld el hogyan telik a nyár, milyen volt az egyetemi felvételid, vagy éppen hogyan készülsz a Roxfortra a nyár vége felé.  

A játék június 25 - augusztus 31 között tart.  

Minden szösszenet 10 pontot ér.
Ha elkészültél jelezd ebben a topikban.

◂ in the silence ▸

2002. június 16.

i wan to be happy;
but something inside me
screams that i do not
deserve it

style: your day ║ zene: fix you

Könnyes lett a szemem, ahogy gyúrtam a tésztát. Nem kellett volna ennyire beleélnem magam. Nem kellett volna úgy tennem, mintha lenne jogom a születésnapját ünnepelni. Nem voltam ott, mikor szüksége lett volna rám… nem, mert az apját akartam megvédeni magamtól vagy magunktól. Noah volt a legnagyobb csoda, ami történt velem ebben az életben, mégis el kellett engednem. Az első szülinapja olyan volt, mint egy vízválasztó. Magamban eldöntöttem, hogyha magamhoz is veszem, azt még ez előtt teszem meg. Hát nem fogom magamhoz venni… nem tehetem meg vele innentől, hogy játszom az életével. Neki Tengerszem és Nat a biztonság, nem én.
Szánalmasnak éreztem magam, amiért annyira apává akartam válni és mikor megkaptam a lehetőséget, el kellett taszítanom magamtól. Talán nem csak az én hibám volt, talán nem így kellett volna történnie, de már nem ment. Nem tudtam megmenteni semmivel sem a házasságunkat.
Hamutartó konyhájában hűvösében csak Zeusz látta, ahogy mozdulatról mozdulatra magamba zuhanok. Azért sütöttem sütit, mert azt hittem, akkor majd jobb szülő leszek. Tudtam, hogy egy tálcányi félig égett, félig nyers kakaóscsiga sem fogja helyre hozni azt, amit csináltam. Hátat fordítottam az egész múltamnak.
Aidenre pillantottam, aki az étkező asztalnál ült, cigizett, volt előtte egy csésze kávé, meg egy könyv. Észre sem vette, mennyire ki vagyok borulva. Mondtam neki, hogy ma van Noah születésnapja és hogy sütök neki. De azt nem tettem hozzá, miért nem megyek oda és miért bagollyal akarom küldeni ezt. Legutóbb is Nat azt mondta, hogy szeret és totál kikészült. Nem akartam még jobban megkínozni. Elég volt az a majd’ három év, amit együtt éltünk le.
– Vajon… hogyan kéne kinéznie a tésztának… – magyaráztam rekedten, el akartam terelni a saját figyelmemet arról a sok érzésről. Már-már az volt a gyanúm, hogy szétfeszít, ha nem bőgöm el magam. – Anyja sokkal ügyesebb volt ebben. Ha tudtam volna, hogy valaha lesz családom… vagy mi… akkor figyeltem volna rá… – tettem hozzá egy hangos sóhajjal.
Aiden felkelt a székből, még beleszippantott a cigibe, majd elnyomta a hamutartóba. Így sétált oda hozzám és karolt át hátulról. Így lehelt finom puszit a nyakamra. Nem ment el, nem fordított hátat, csak mert kellemetlen volt neki, hogy érzelmeim voltak. Annyi minden változott… annyi minden lett sokkal, de sokkal jobb. Ahogy kimondta, hogy nyuszi még meg is borzongtam. Talán nála jobban senki sem tudta, mennyire nehéz nekem ez az egész.
– Jól vagyok, csak ügyetlenkedem a tésztával… – motyogtam és kicsit oldalra fordítottam a fejemet, hogy lássam őt. Erre kaptam az arcomra egy puszit, éppen a szemem alá, hogy a következő könnycsepp már ne tudjon csak úgy végig folyni az arcomon. – Sosem leszek ebben jó. – Tettem hozzá, csakhogy ne kelljen beszélgetnem arról, amit érzek. Nem lett volna túl tisztességes ezt az egészet Aidenre borítani. Nem is igazán voltam benne biztos, hogy megértené.
– Nat biztosan nagy bulit szervez neki…– dőltem kicsit hátra, hogy még jobban belevesszek Aiden testének érintésébe. A melegsége, a puszta jelenléte elég volt ahhoz, hogy megnyugtasson. – Mindig azt akartam, hogy neki jobb élete legyen, mint nekem volt. Ezért nem haboztam, mikor dönteni kellett, hogy kinél maradjon a kicsi. Sosem adhattam volna meg neki azt, amit Nat. – Szólaltam meg aztán ismét, pedig nagyon nem kellett volna. Nem kellett volna arról beszélnem, hogy a gyerekkorom nem is létezett, hogy az egész egy meneküléssel, könnyekkel teli massza volt, aminek a csúcspontja volt a kicsapásom a Roxfortból.
Lehajtottam a fejemet. Az ujjaim a sodrófára simultak, majd finoman nyújtani kezdtem a tésztát. Éreztem az állagán, hogy nem a legjobb, de mégis dolgoztam vele, csináltam, mert… nem akartam azt sem, hogy úgy kelljen élnie, hogy nem tudja ki a másik szülője. Létezek Noah, én létezek és itt vagyok!

farkascsapda


2002. július 23.

Az erdő hűvöse betört a faház romos belsejébe. Az elmúlt néhány óra komoly nyomott hagyott a berendezésen. A nehéz faasztal darabokra tört, a székek sérülten, felborulva álltak közötte. Az ágy is beszakadt, a matrac véres volt, a takaró és a párnák pedig szanaszét hevertek.
Hangosan kaptam levegőéért, hogy megpróbáljam csillapítani a fájdalmat, amit éreztem. Nem a véres marásnyom lüktetése fájt igazán, hanem a furcsa égő érzés, amit az ereimben éreztem, mintha mozgott volna alattuk valami. A szaglásom is megváltozott, a saját vérem fémes bűzét olyan erőteljesen éreztem, hogy öklendezni tudtam volna. Éreztem, hogy a gyomrom nem bírja, görcsölt és szenvedett, mégsem jött a hányás. Elviseltem, mert megtanultam elviselni.
Apám csehül beszélt hozzám, ott állt felettem, immáron emberi alakban. A vérfarkas visszahúzódott, ahogy felkelt a nap és aranyos színűre festette az eget. Nem bírtam ránézni, lesütöttem a szememet, ahogy a tekintete az arcomra vándorolt. Láttam a kezén, az arcán a saját véremet… hogy tehette ezt velem? A szavait nem értettem, túl rosszul voltam ahhoz, hogy felfogjam.
– Túl fogod élni. Az utódom leszel. A falka vezére. – Lassan kirajzolódott a mondandója értelme. Az oldalamon tátongó sebre simítottam a tenyeremet, ahonnan a méreg szép lassan szét áradt a testembe, hogy olyan szörnyeteggé válljak, mint ő.
– Gyűlöllek… – dadogtam, ahogy a hangom bírta. Rekedt, idegen hangom volt, mintha nem is a sajátjaim lennének. Az ujjaim belemartak a sebembe, mintha ki tudnám tépni. De nem, fájdalmasan jelezte, hogy már pedig marad és mostantól a részem lesz. Képtelen voltam felfogni, mi lesz velem… mennyit változik minden… hogy veszélyes leszek a saját családomra, a barátaimra…
– Ez anyád nevelésének az eredménye. – Úgy közölte, mintha tény lenne, de fogalma sem volt, hogyan életem odahaza. A nevelőapám ugyan nem kezelt sosem a saját gyerekeként, mégis jobban éreztem magam vele, mint a sajátom közelébe. Apám veszélyes volt… és most… engem is azzá tett. Remegve próbáltam felülni, remélve, hogy el tudok szökni, de a mellkasomra fektette a talpát, hogy lenyomjon a földre.
Vicsorogva bámult rám, mintha mondani akarna valamit. Csakhogy nem volt ideje kinyitni a száját, ugyanis időközben egy valami zaj jött odakintről. Egy pillanattal később már olyan élesen hallottam a zajokat, hogy tudtam, körbe vették a házat… körbevették és volt egy ismerős illat, egy ismerős szívverés. Anya.
Apám arcára pánik ült ki, felkiáltott, majd egész egyszerűen elhoppanált. Az érkező aurorok úgy törtek be a házba, hogy már csak engem találtak ott… félig eszméletlenül. Az erőm elhagyott, sötétség talált rám és már csak azértem, ahogy anyám a karjai közé vesz. Talán sírt is, mert éreztem még a nedvességet, mielőtt egészen elvesztem volna a sötétségbe, ami körbevett. Az biztonságot adott, megnyugtatott, lecsendesítette az elmém kattogását arról, hogy mi is lesz a jövő, ami vár rám.

[Az a bizonyos levél]

Az a bizonyos levél


2002 nyár
Caerlaverock-kastély

Csendesen lengedezett a szél a fák lombjai alatt. Kellemes volt, ugyanis az elmúlt napokban egészen durván meleg volt és nem szerettem nagyon kint lenni. A szél viszont könnyebbé tette és mintha nem is égetett volna olyan szörnyűségesen a nap. Így húzott be a tegnap érkezett levéllel a kezemben az egyik árnyékába.
Már tegnap feltépte a borítékot anyám és felolvasta a szöveget. Én viszont a saját szemeimmel is akartam látni a Roxfortból érkező levelemet. Így hát kihúztam a pergament a borítékból és szétnyitottam, hogy a cirkalmas betűket olvashassam.

Tisztelt Baldron úr!

Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. Mellékelten megküldjük a szükséges tankönyvek és felszerelési tárgyak listáját. A tanév szeptember 1-jén kezdődik.

Tisztelettel:
Minerva McGalagony
igazgatónő

Elégedetten néztem végig a szöveget. Baldron úr… és Roxfort. Olyan volt, mint egy valóra vált álom, hiszen minden erőmmel azt akartam elérni, hogy olyan lehessek, mint Dominic. Rá akartam hasonlítani, így attól kezdve, hogy megkezdték a tanulmányaikat az iskolába, én is ezt akartam. Magas akartam lenni, nagymenő, mint ő. A ruhatáramat is egyre inkább hozzá igazítottam, anyám nem kis aggodalmára. A szakad nadrág és a mugli ruhatár egyéb szépségei nem igazán nyerték el a tetszését. Ez biztosan jó, kicsim?– Faggatott újra és újra.
Kihúztam a másik lapot, amin egy lista volt arról, hogy mit kell majd venni.

Az első évben a következő ruhadarabok szükségesek:
1. Három rend egyszerű munkatalár (fekete);
2. Egyszerű hegyes süveg (fekete) mindennapi használatra;
3. Egy pár munkavédelmi kesztyű (sárkánybőr vagy hasonló);
4. Egy téli köpönyeg (fekete, ezüstcsattal)
A tanuló minden ruhadarabján köteles feltüntetni a nevét!

Tankönyvek Minden tanulónak saját példánnyal kell rendelkeznie a következő művekből: Dabrak, Miranda: Varázslástan alapfokon
Bircsók, Bathilda: A mágia története
Goffrid, Adalbert: Modern varázsláselmélet
Ripsropsky, Emeric: Az átváltoztatásról kezdőknek
Spora, Phyllida: Ezer bűvös fű és gomba
Mixel, Arsenius: Ismerkedés a varázsitalokkal
Salmander, Göthe: Legendás álltatok és megfigyelésük
Reskesh, Quentin: A sötét erők. Önvédelmi kalauz

Egyéb felszerelési tárgyak: 1 db varázspálca
1 db üst (ón, II. méret)
1 készlet üveg- vagy kristályfiola
1 db teleszkóp
1 db rézmérleg
Ezenfelül minden tanuló magával hozhat 1 db baglyot, macskát vagy varangyos békát.
A SZÜLŐK SZÍVESKEDJENEK TUDOMÁSUL VENNI, HOGY AZ ELSŐÉVESEK NEM HASZNÁLHATNAK SAJÁT SEPRŰT!

Nyeltem egyet. Akartam seprűt, volt is, egy egész komoly darab. Mégsem bántam, hogy nem vihetem magammal, anyám csak aggódna, hogy fel is ülök rá, nem csak dísznek tartom a szobámban. Ugyanakkor csak egy dolog érdekelt: kiszabadulni otthonról, kicsit függetlenebbnek lenni. Így hát, alig vártam, hogy ez az új élet elkezdődjön.

[ღ Diákmunka ღ]

ღ Diákmunka ღ

(2002. augusztus 5.)

Ruci

A kalapom pont a kobakomra fújja fel a szél,
Csupa galamb, csupa morzsát szóró mama a tér.

nyomok egy csókot jasper álmos arcára, mielőtt kirobogok a házból. Furcsa megszokni, hogy elkezdőtött egy új élet... mármint nem kezdődött el, csak egy újabb szakasz, és furcsa, hogy már felnőttnek számítok, hogy saját lakásban vagyok életem legfontosabb emberével. Hogy együtt élve alakítjuk ki a kis közös szokásainkat, és egymáshoz simulunk. Imádok vele együtt lakni, imádom a házat a fényes, nagy ablakokat, az állatokat a falai között, minden kis apróságával együtt. Szeretnék valamit tenni is, nem csak ücsörögni, míg egyetemre járok, meg míg itt a nyár, úgyhogy eldöntöttem, hogy a mai napomat munkakereséssel töltöm. És reménykedem benne, hogy nem keveredem el, nem tévedek el, és nem ijesztenek meg vagy másznak rám fura alakok mindenféle állásajnálatokkal.
Persze ez a félelmem rögtön megtalál, amikor elegyek az első helyre, ahova behívnak. Egy bárba, ahol pultoslányt keresnek, és kiderül, hogy egyéb szolgáltatásra is kéne jelentkezni, mint  afura és ijesztő rúdtánc. Igazából nagyon megdöbbenve pislogok, még kérik is, hogy mutassam meg mit tudok. Kedvem lenne sírva, sikítva elszaladni, és eszembe jut, hogy lehet nem lett volna baj hogy ha Jasper elkísér, de szerettem volna neki is és magamnak is bebizonyítani, hogy azért... tudok én is egyedül önállóan csinálni bármit. Szabályosan kimenekülök a pubból, amikor mutogatják a felszolgáló, sok midnent nem takaró, szegenyes bikinit és a zsinórból álló bugyika szerűséget meg a szegenyes egyéb kiegészítőket.
Oké, azt hiszem nem a legjobb helyre jöttem. Elkeveredek egy kisállatkereskedésbe is, ahol megtámadnak a baglyok, egy boltba, ahol visító sajtok mellett árulnék a pult mögött és már az interjún is megsüketültem, na meg a munkaadó is nagyot halló volt.
Elkeseredet vagyok, miközben megint csak kimenekülök egy bácsi boltjából, ahol a hírdetéssel ellentétben kissé túlságosan is pajzán dolgokat kellett volna árulnom ami már a beniytáskor is szemsokkot okozott nekem. De nem ghittem volna, hogy a Varázspálcák és Aranyrudak ilyesmiket árul, a hírdetésben is inkább megvezetésesen romantikus árucikkek kiszolgálása volt írva. Egyre inkább arra gondolok, hogy lehet mégis csak jó ötlet lett volna az, hogy Jasperrel átnézzük ezeket, amiket összegyűjtögettem, de nagyon határozottnak akartam tűnni a szemében, mint aki tudja, hogy mit csinál. Mert ő is az, és szeretném, hogy büszke legyen rám.
Amikor véget érek a listán lévő helyekrek, elkeseredetten sóhajtok fel, és térek be az Alderton büfébe, hogy egy kis edédet betuszkoljak az amúgy is görcsös gyomromba. Amíg az unatkozó arcú lány a megelszendvicsemet sütögeti, kibukkan a tulajdonos feje, mikután valami hangosab robban a konyhába, és a lány aki csinálta volna a szendvicsemet kiabálva ledobja a kötényét.
- FELMODNOK! - harsogja, én meg pislogok mint galamb a macskára, hogy te jó ég mi történik.
A kis furcsa alacsony, köpcös figura csak fejcsóválva nézi a lány hűlt helyét.
- A mai fiatalokban nincs semmi belső tűz! Micsoda világban élünk. Mondja, kedves, magában van belső tűz? - bámul rám és összeszűkült szemekkel méreget. Én erre elpirulok, és nagyokat pislogok, miközben próbálok valami értelmes választ kinyögni.
- Minden bizonnyal... azt hiszem, csak olajra vár - motyogom zavartan, mire összecsapja a tenyerét és elégedetten bólogat.
- Remek, fel van véve! - harsogja és még kis tütűs hangon pukkanó konfettiket is varázsol én meg pislogok, továbbra is, hogy ez mégis micsoda, meg hogy történt, és mit kell csinálni, de ő csak lelkesen végig méreget, én meg sóhajtva sodródom. Végül is ez is jobb, mint a visító sajtok és a rúdtánc, azt hiszem.

Paris
 


2002. július 3.
 

Anyám előttem sétált a félelmetesen magassarkú cipőiben. Hallottam, ahogy meg-megkoppan a macskakövön, miközben az aktuális szeretője karjába karolva magyarázott hadarva franciául. Valami a legújabb táskadivatról cseverészett, miközben Jean az előttük sétáló fiatalabb nő hátsófelét vizsgálgatta. Tudtam, hogy pillanatokon belül kirobban anyámból a düh és majd egy kisebb jelentet rendeznek a francia varázslónegyedben. Ezek voltak ők… a kapcsolatuk drámai volt, sokkal inkább, mint az angol szeretőivel.
Anyám apám óta nem hitt a monogámiában. Úgy gondolta, hogy megérdemli mások rajongását és az ajándékokat, amiket ezért kapott… így amikor megpróbáltam neki mesélni Jasonről, nem értette mire akarok kilyukadni. Sőt. Teljesen nyugodtan közölte, hogy feleségül kell vennem az egyik Morrow lányt, aki az egyik másodunokatestvérem. Nem igazán jegyeztem meg a nevét. Már azóta a szökést terveztem, hogy a vonatállomáson elváltunk egymástól Jasonnel. Szükségem volt rá, vele akartam lenni éjjel-nappal és közel sem akartam a hagyományokat követni. Az MMMM-re akartam járni, hogy festő lehessek, ezt pedig anyám elől kénytelen voltam eltitkolni. A rajzaimat és festményeimet elrejtettem a mágikusan kibővített roxforti ládámban, remélve, hogy sosem bukkan rájuk.
Ahogy anyám felcsattant Jean újabb bámészkodásán, egész egyszerűen ez volt a tökéletes alkalom. Beléptem az egyik kis sikátorba, majd átsiettem rajta a bevásárlónegyed másik felére. Meg akartam lepni valamivel Jasont, ráadásul úgy hallottam van erre egy remek művészellátó. Szépséges, mozgalmas színekkel.
Így hát, végig siettem a piszkos kis úton, s szemben egy pékséget pillantottam meg, na meg egy cukrászda. Finom, édes illat áradt onnan, annyira vonzóan, hogy azonnal megindultam felé. A kirakatban láttam a hippogriff alakú fánkokat és az apróssüteményeket, amik aranyos farkasfejformát ábrázoltak. Hangosan sóhajtottam, ahogy bementem. Sebastian Bates jutott eszembe és hogy mennyire örülne ennek a finomságnak.
– Szia! Mit adhatok? – kérdezte az eladólány a pult mögött, ahogy sorra kerültam. Valahogy a francia nyelvvel könnyebben, otthonosabban mozogtam. Az önbizalmam is sokkal, de sokkal jobb volt. Itt nem éreztem úgy, hogy érthetetlenül magyarázok, miközben a partner kikerekedett szemmel próbálja megfejteni a mondandómat. Jasonnek és Beth-nek elég türelme volt hozzám.
– Szia. A farkasfejsütiből kérek annyit, hogy egy ilyen kék csíkos dízdoboz tele legyen. – Mondtam és megvártam míg kiszolgált. Kifizettem gyorsan az édességet és már slisszoltam is át a szomszéd íróboltra. Jasonnek akartam venni egy sohasem betelő füzetet akartam venni, amibe annyi mesét írhat, amennyit csak akar.
Ezt egy kicsit könnyebben választottam ki. A borítója fekete volt, de ahogy az ember a fény felé fordítottam, láttam, hogy olyan, mintha a csillagos égbolt jelenne meg, rajta a Tejúttal. Hozzá választottam egy fekete töltőtollat is, ami állítólag nem folyik és nem fogy ki. Alig vártam, hogy a kezébe nyomjam és nézzem csendesen a könyvtárban, ahogy megtölti gondolatokkal. Annyira hiányzott a látványa, hogy könnybe lábadt a szemem, amint elképzeltem az egész jelenetet. Hangosan fújtam ki a levegőt, nem akartam sírni, de olyan rohadtul egyedül éreztem magam nélküle. Anyám mellett nem voltam ember, csak egy probléma, ami megkeseríti az életét.
Éreztem, hogy gombóc nő a torkomba. Gyorsabbra vettem a lépteimet, hogy a művészellátóba jussak és megszerezzem magamnak a festékeket. De közben ott lüktetett bennem végig, mennyire hiányzik Jason, Beth, Bates és az iskola…

[Köszönjük a történeteket!Hamarosan beírásra kerülnek a pontjaitok!]

Köszönjük a történeteket!

Hamarosan beírásra kerülnek a pontjaitok!