a nyár illata

Oxford és Banbury

[elnyűtt gönc]

a nyár illata


2002. július 10.
to; Louise
elnyűtt gönc

Ezer éve, hogy tart a nyári szünet én meg itthon vagyok. Anyával kettesben összezárva. Minden napossá vált ahogy elkezdett piszkálni arról, hogy miért nem vettem fel valami értelmes RAVASZt, és miért nem megyek a minisztériumba. Szokásos napi téma ez, és egyre inkább zavar. Valahogy örülnék neki, ha egy kicsit támogatna is, mondjuk legalább abban az egy dologban, amiben jó vagyok. Apa persze rögtön mindenben közölte, hogy velem van, hogy bármiben segít, de anya csak az ellenszél volt. És ellenszélben létezni egy idő után nagyon is fárasztó kezdett lenni. Arról nem is beszélve, hogy nem tudott arról, hogy egy fiú tetszik, és az a fiú egy ranayvérű, ráadásul Morrow vér csorog az ereiben. Anya gyűlölte az aranyvérűeket, a munkája során mindig találkozott velük. Talán ez is keserítette meg őt. Nagyon-nagyon régen. Igazából mindig is ilyen fásultnak és kiégettnek látta, amióta csak az eszemet tudtam. Nem hibáztattam apát, hogy végül elhayta. Bár egy kicist még mindig az én hibámnak érzem. Ha nem fecsegek, talán apa nem költözött volna el, anya nem dobálja ki a cuccait a házból. De ez van. Fridáék mondták, hogy nem az én hibám. és kezdtem is elhinni.
Hiányzik Louise, nem talált válaszra egy levelem se, és őszintén aggódom érte. összezsorul a gyomrom minden nap a tehetetlenségtől, de valahogy túl szerencsétlen voltam ahhoz, hogy megkeressem. Iagzából midnig eltévedtem közben és ilyen-olyan városokba kötöttem ki, amiknek hírből se volt közük a Morrow birtokhoz.
- Hányszor mondjam el neked, hogy nem élhetsz meg a gyerekes vágyaidból? - anya újabb veszekedése éles késként hatol át a kissé régies, félig-,eddig lepukkant angol házunkban. A falak fehérek és kopottak, a parketta sötétbarna és karcos, akár csak a bútorok is, mind-mint olyan régi volt, és sosem volt elég pénzünk arra, hogy lecseréljük. Nem voltunk olyan szegények, de gazdagok sem. Engem ez nem zavart, de anyát ez is fusztrálta. - A semmiből építesz várat, és egyszer csak az éhenhalás szélén találod magad az utcán! - harsogja, én meg összerezzenek. A nappaliban ücsörgök, mert a szobám ilyenkor túlságosan felmelegszik, a nyuagti fekvése miatt és kicsit fülledt odabent az idő. Felsóhajtok, és anyára nézek aki a konyhaszigetből bámul vissza rám. Fakó haja kócos kontyban van felfogva, karikás, megfáradt zöld szemei kutakodóan fürkésznek. Egyszerű sötét farmer és sötétkék kissé kinyűtt póló van rajta.
- Miért nem hiszel csak egy kicsit is bennem? Hogy van egy kis tehetségem mondjuk! - morranok fel kissé sértődötten. Sosem értékelte  atörténeteimet mindig gyerekes zagyvaságban tartotta minden egyes kitalációmat és leszűrte, hogy ezek miatt rosszak a jegyeim. Pedig egyszerűen csak nem vagyok a legokosabb varázsló.
- Nem! Ezek csak csakcsaságok! Senkit sem érdekelnek az álmodozásaid! Fel kell nőnöd, mert ez a világ kegyetlen! - ledobom a könyvet amit a kezeim között szorongatok, és felállok. Megigazítom a szemüvegemet az orromon, és anyára nézek.
- A te világod ilyen. A te világod unalams és szürke. Az enyém tele van színekkel, és ezt te nem tudod elfogadni - mondom halkan, majd kilépek a hátsó ajtón.
- Jason! - kiabál utánam még anya, de nem állok meg. Ujjaimhoz tapad néhány lepergett öreg fehér festék, majd elindulok a hátsó kertből kimászva, kissé összekoszolva a fejem a dombon lévő öreg barackfa felé. Nem is tudom mióta áll it, gyümölcs már rég nem terem rajta. És a törzsénél, a hatalmas sötét odújánál, ott van a barátaim keresztje, amit én állítottam fel nekik.
- Remélem ti jól szórakoztok a Csodaparkban. Bárcsak megismerhettétek volna Louise-t.

l'odeur de l'été
 


2002. július 10.
to; Jason

style

A Morrow ház egyetlen, gyászos, sötét maszlagnak tűnt, ami vastag falaival csak arra volt jó, hogy távol tartson minden fényt és jókedvet az embertől. Ezen az sem segített, hogy össze voltam zárva Seth-tel és az anyámmal. Az unokatestvérem megjegyzései fenyegetőek voltak. „Nem szeretem a nagyszájú alattvalókat, Soulier” - súgta egy este a fülembe, ahogy megjelent a sötétben az ágyam mellett. Szinte csak az ajkait éreztem a bőrömön, aztán eltűnt. Megkezdte a lelki terrort, aminek a hangulatát anyám kitörései is fokozták. Hol sírt, hogy miért nem tudok olyan lenni, mint az apám volt, máskor csapkodott és dobált... egy alkalommal egy könyvvel arcon is talált, de annyira, hogy a bőrt felsértette a szemem alatt és kékzöld folttal tündökölt még most is. Azt mondta, nem lesz meggyógyítva, hogy emlékezzek rá, milyen engedetlen voltam. Engedetlen. Jó formán meg sem szólaltam már a társaságában.
Jason nélkül kiszáradt kagyló voltam. Annyira kiszáradt, hogy úgy éreztem, szép lassan érezni is elfelejtek és csak a hiányára emlékeztető űr marad. Szép lassan visszaváltoztam az igazi Louis Soulier-vé, aki nem mert kötődni, aki csendesen meghúzódott a háttérbe. Csak a zsebemben meglapuló Szeléné és a macskám jelentett némi békét. Talán ezért is döntöttem úgy, hogy elég volt. Ezért is akartam elmenekülni.
Csak begyűrtem pár dolgot a hátizsákomba. Coco magától is beugrott a ruhák közé... szívem sem lett volna otthagyni. Szeléné a zsebembe tekeredett szokás szerint. Így hát óvatosan, velük együtt tudtam kisasszézni a házból. Biztos voltam benne, hogy valamelyik festmény majd beárul Seth-nek. Ezeket is a maga irányítása alatt tartja, akárcsak az apja. De nem érdekelt. Sok mindent gondolhattak rólam, de az ötleteket nem tudták kiolvasni a fejemből... így azt sem, hogy éppenséggel hova készülök.
Jason címét senki sem tudta itthon... valójában a nevét sem. Morrow-ból sem néztem ki többet a „nyomi hugrabugosnál”, ezért nem tartottam tőle, hogy ott keresnének. Gray pedig már régen megígérte, hogy megvédi a titkaimat Seth-től. Ezért mindennél hálásabb voltam neki. Talán szerelmes volt belém és azt hitte, majd visszakap, ha elég kedves lesz. Erre nem sok esélyt láttam... Jason volt a világom, ő adta a színeket, a formás felhőket, álmokat és minden mást is, amire szükségem volt. Kellett volna a melegsége, a csókjai, hogy megint életet leheljen belém.
Nem is tudom, hogyan jutottam el Jasonhöz. Az Abszol úton keresztül, vonattal... aztán gyalog, amikor végre sikerült egy helyi térképet beszereznem. Nem is tudom, kicsit azt vártam, hogy majd meglátom és jobb lesz... de ahogy megálltam a ház ajtaja előtt, nem mertem kopogni. Féltem, hogyha meglát majd, másnak gondol, hogy nem látja már azt a fényt a szememben, amivel a Roxfortban néztem rá. Jason volt az én kísérletem... először csak szórakoztam, próbálkoztam, el tudok-e csábítani valakit. Aztán ő gyönyörűnek látott és minden, minden olyan tökéletes lett.
Az első csókunk emléke a Bájitaltan szertárból még kellemes melegséget okozott, de az is egyre haloványabban pislákolt. Féltem Jason szeme elé kerülni, s mivel bentről beszédet hallottam, gyorsan lebuktam, nehogy meglássanak az ablakokból és elosontam a kert felé, a ház hátuljánál haladva.
A kerítés mentén haladtam, mikor egy női hangot hallottam, ami Jason után kiállt. Aztán megláttam őt magát, ahogy haladt dacos léptekkel hátra felé. A tarkóját nézve is tudtam, hogy valami kellemetlenség érte. Ezért követtem. Mögötte álltam meg, ám nem hallhatta a lépteimet. Túlságosan elmerült a gondolataiban, ahogy megállt a barackfa előtt.
- Remélem ti jól szórakoztok a Csodaparkban. Bárcsak megismerhettétek volna Louise-t. – mondta. Talán a fának beszélt, talán valami képzelt lénynek vagy személynek... nem érdekelt.
- Talán megismerhetnek... – motyogtam. A fejem mellett Coco buksija is kivillant a hátizsákból, majd a vállamra pattant, hogy hangos nyervogással köszöntse Jasont. Hihetetlen volt, mintha hónapok óta nem láttam volna azt a szempárt, azokat a rendezetlen tincseket... pedig csak három hét volt.
- Szeretlek... - suttogtam.

[elnyűtt gönc]

a nyár illata


2002. július 10.
to; Louise
elnyűtt gönc

Azt hiszem dühös vagyok. Dühös, mert anya sose lesz képes megérteni. Persze a tetsvére sokkal másabb volt, mint ő. Kedvesebb, és nem olyan kifásult megfakult szürke felhő, akiből nem az eső esik állandóan, hanem a villámom és a dörgés hangja hallatszik felőle. Megállás nélkül.  Szomorúvá is tesz vele, mert nem tudom megértetni, hogy számomra mennyit jelent az írás, és nem fogok unalmas órákat eltüóölteni a Minisztériumban furcsa túlöltözött szerelésben sok fura karótnyelt ember között, akik állandóan kinevetnének a bénázásaimért. Ezt az utóbbit megszoktam ugyan, és iagzából sok esetben magam is szórakoztatónak találom, de egyszerűen ott megfulladnék.
Magam mögött hagyom hát a házunkat, hogy kiszaladjak dühös léptekkel a fa elé, hogy aztán a három kis keresztet bámuljam, mintha csak valami vigasztalást várnék tőlük. De talán jobb is, hogy nem látnak így, hogy ők túlságosan is jól szórakoznak a Csodaparkban, talán jobb is, hogy nem lett egyikük sem szellem.
Anynira elmerülök a gondolataimba, hogy nem is hallom a közeledő léptek zaját, a zöld, frissen nyírt pázsit zizegését. kezemiet a zsebembe sülylesztve bámulok ki a fejemből, nézem az öreg fát, a levelein átszűrődő fényt.
- Talán megismerhetnek... – a hangra összerezzenve pattanok fel, és megpördüle a tengelyem körül majdnem fenékre esek, egyenesen a barátaim keresztjére, és csak az isteni szerencse tart meg, félig hátradőlve.
- gváááááá!! - Kikerekedett szemekkel bámulom aztán őt, ahogy előttem áll, úgy macskástól, kígyóstól, cuccostól mindenestől, és szinte nem is hiszem el, hogy csak úgy megjelent nálam. MIntha csak valami fura délibáb lenne.
- Szeretlek... - suttogja, én meg hirtelen csak odalépek hozzá, és megböködöm az arcát, attól félve, hogy csak a levegő az. De nem. Tényleg itt van, tényleg itt áll előttem tényleg itt van, mintha csak valami héroszi találkozás lett volna.
- Louiseeee - csillan fel a szemem, és egyenesen rávetem magamra, menet közben összenyomva az orrunkat, megpaskolva a cicáját meg ujjammal. Olyan nagy lendülettel ugrom rá, hogy eldőlünk, és ha Louise nem tart meg minket el is terülünk a fűben. Csak ölelgetem és csókolgatom. - Te...te itt mi? Mit csinálsz? Hogy kerülsz ide? Jól vagy? HOgy telt a nyarad? Ugye nem bántott senki? Honnan tudtad, hogyan kell idejönni? - halmozom el a kérdésekkel, de iagzából csak tódul ki a sok hülyeség a számon. Aztán végül megtalálom az ajkait, és hoszsasan megcsókolom, ujjaimmal megsimogatva az arcát, miközben Covo halkan örömködve nyávog. - Annyira szeretlek, és örülök hogy itt vagy! Mármint nem azért szeretlek, mert itt vagy, az általánosan folyamatosan megvan, de úúgy örülök, hogy itt vagy - ölelgetem meg, majd miután megnyugodom, sóhajtok egyet, és a kezemmel a három kis kereszt felé bökök.
- Louise... Ők a barátaim... Frida, Adam és Robin. Ők.. szóval ők... elvesztek a háborúban de... De most már jól vannak! Csodaparkban játszanak. Megígértem nekik, hogy elhozom őket, és ott a bejárat az odóban, szóval... - magyarázom kissé zavartan. Nem bezséltem még erről senkinek, de ők is biztosan örültek volna annak, hogy Louise itt van nekem.
Kicsit jobban odahúzódok Louise mellé, és csak élvezem hogy velem van, hogy érezhetem magam mellett. Nagyon hiányzott, szinte nem múlik el úgy egy másodperc se, hogy ne legyen valamilyen formában a gondolaatim között. Aggódva nézem a hátizsákot, és amilyen sápadt és törékenynek tűnik, mintha egy kicsit elhagyta volna önmagát. Lehet egy finom krémkakaó helyrehozná, azt anya nagyon jól tudja csinálni. Még annak ellenére is, hogy teljesen ki van égve.

l'odeur de l'été
 


2002. július 10.
to; Jason

style

Mély lélegzetet vettem, ahogy megálltam Jason mögött. Egyszerre volt minden az ő édes illatától telve és közben a természet, a fű, a levelek, a fák aromája keveredett vele. Ez volt a szabadság illata számomra… ami tökéletesen illet Jason kicsit rendezetlen világosbarna tincseinek látványához. Oda akartam menni hozzá és megölelni, mégsem tudtam. Inkább csak csendesen szólaltam meg, nem rontva el a pillanatot.
Coco a vállamnál lesett ki, várva, hogy Jason őt is észrevegye. Ezért, amikor Jason végre felénk fordult vékony hangon nyervogott egyet, jelezve, hogy örül a viszont látásnak. Édes volt ez a srác még mindig. Kikerekedett szemekkel bámult rám, nem is fogva fel, hogy valóban én állok előtte. Talán kicsit meg is ijedt, nem számítva látogatóra. Nem érdekelt, csak ölelés akartam és csókokat.
Hirtelen lépett aztán oda. Az orrát az én orromhoz nyomva. Cocot is talán megsimogatta, nem láttam, csak lehunytam a szememet inkább és élveztem, hogy megint engem érintenek az ujjait. A macska közben leugrott a vállamra, hogy kicsit megnézze, hol is vagyunk, így éppen elkerülte, hogy felboruljon velem együtt és esetleg félig összenyomorítsuk kettőnk súlyával. Ahogy kiterültünk a fűben, Jason vadul ölelni és csókolgatni kezdett, én pedig csak boldog mosollyal fogadtam.
– Te...te itt mi? Mit csinálsz? Hogy kerülsz ide? Jól vagy? HOgy telt a nyarad? Ugye nem bántott senki? Honnan tudtad, hogyan kell idejönni? – Faggatózott, ahogy végre megint egymás szemébe néztünk. Mielőtt még válaszoltam volna újabb csók és simítás következett. Elképesztően boldog voltam, a szívem úgy zakatolt, mint a Roxfort Expressz… de nem fájt, nem rossz értelemben történt ez az egész. Egyszerűen csak túl hirtelen vette át az öröm a melankólia helyét.
– Megadta a címed és volt pár kedves mugli útközben, akik segítettek. – Motyogtam az ajkainak. Közben a nyelvem átvándorolt a szájába megint. Imádtam az ízét, a puha érzést, amit keltett bennem. Nem is akartam igazán elengedni. Bárcsak úgy maradhattunk volna örökre… de igazából már tudtam, hogy anyámék keresnek.
– Annyira szeretlek, és örülök hogy itt vagy! Mármint nem azért szeretlek, mert itt vagy, az általánosan folyamatosan megvan, de úúgy örülök, hogy itt vagy – magyarázta, én pedig elmosolyodtam. Oda akartam súgni, hogy én is szeretem, de akkor kicsit elmozdult és hátra felé mutatott. Egy fánál állt korábban, aminek most láttam meg az odvas részét, a kis kereszteket… hát ezért beszélt. Valakikhez beszélt. Szinte azonnal megértettem, mi ez az egész… na meg, hogy nem tudok még mindig eleget Jasonről.
–  Louise... Ők a barátaim... Frida, Adam és Robin. Ők.. szóval ők... elvesztek a háborúban de... De most már jól vannak! Csodaparkban játszanak. Megígértem nekik, hogy elhozom őket, és ott a bejárat az odóban, szóval... – magyarázta. Hirtelen gombóc ült meg a torkomban, ahogy felültem és kicsit hozzányomtam az arcomat. Sosem mondta el mennyit szenvedett, mert a boldogságunk közben sem neki, sem nekem nem jutott eszembe igazán min mentünk át.
– Sajnálom, Jason. – Motyogtam és a nyakára leheltem egy finom puszit. – Biztos vagyok benne, hogy ők már most egy sokkal jobb helyen vannak. – Tettem hozzá. Talán így volt, ki tudja… de legalább őket nem üti meg már senki, neki már nem fáj. Ez a tény valahol megnyugtató volt, mikor apám halt meg. Egyszerűen csak próbáltam azt mondogatni magamnak, hogy neki már nem árthatnak. Neki már nem lehetnek fájdalmai.
– Sajnálom, hogy idejöttem… csak… csak már nem bírtam otthon… ugye anyukád nem fog utálni?  - Bújtam hozzá még jobban. – Ha kell segítek a házimunkába, csak ne küldjetek vissza. - Igazából láthatta a sebhelyet a szemem alatt, meg azt hogy fogytam egy csomót és hogy nem vagyok jól, mert sosem aludtam rendesen.

[elnyűtt gönc]

a nyár illata


2002. július 10.
to; Louise
elnyűtt gönc

Annyira jó látni Louise-t, szinte el is felejtem, hogy mennyire lehangolt mérges és késégbeesett voltam, amikor otthagytam anyát és a folyamatos krákogását. Ki szerettem volna futni a világból, de most, hogy ő itt van velem, már egyből úgy érzem, hogy minden olyan tökéletesen a helyén van. Hogy minden egyszerre szép és édes, akár a sütőtökös pite a halloweeni vacsorákon. Egész nap tudnám ölelgetni és csókolgatni Louise-t.
– Megadta a címed és volt pár kedves mugli útközben, akik segítettek.
A csók közben olyan forró és lágy egyszerre, ahogy a nyelveink találkoznak szinte megint belepirulok az egész érintésébe, a nyelvének ízébe. Érezhetően belesóhajtok Louise finom csókjába, és ha egy golymók lennék, akkor boldogan tudnék csipogni is. A fűbe borulva ölelgetem egészen addig míg fel nem fújja a virágszirmokat körülöttünk a szél. Olyan gyönyörű látvány volt ez, hogy orülük, ennek velem együtt részese Louise is. Közben kissé felülök,, hogy megmutassam azt a három kis keresztet a fa tövében. Szerettem volna máshogy bemutatni őt nekik. Mondjuk örültem volna, ha az a nagydarab Adam megölelgeti és összeborzolja a haját. Vagy, hogy Frida rám mosolyog és rá, és összeölel minket, miközben Robin morcosan áll szélen és megfenyegeti Louise-t, hogy ha bánt élete végéig elátkozza. Hiányoztak, és szerettem volna újra hallani a hangukat. Ezért is akartam róluk mesét írni. Egy történetet, ahol bezsélnek élnek, és éreznek. Ahol felnőnek és szép életük lesz.
Átkarolom Louise-t, amint hozzám bújik, és a csend szomorú tükrében a hozzá tartozó boldogságba kapaszkodom. És nem az ostrom kegyetlen napjaira, ami szépen csendesen ellopta tőlem a barátaimat és a barátaimtól pedig az életüket.
– Sajnálom, Jason. Biztos vagyok benne, hogy ők már most egy sokkal jobb helyen vannak. - A nyakpiuszira felsóhajtok, majd bólogatok és egy szomorkás mosollyal belenézek Louise szemébe, miközben ujjaimmal kisöpröm a tincseit a homlokából.
- Persze, hiszen Csodaparkban vannak. Az a hely egy hatalmas kalandpark. Tele van izgalmasabbnál izgalmasabb dologgal, karamellás vattacukrot is lehet ott venni. És van egy hatalmas állatsimogató, ahol minden állat bolyhoz és legalább három fejjel magasabb egy embernél - bologatok meggyőzően. Régen ebben a parban sokat jástzottam egyedül, ide menekültem, ha annyáék veszekedtek. Most pedig mindenével odaadtam nekik.
– Sajnálom, hogy idejöttem… csak… csak már nem bírtam otthon… ugye anyukád nem fog utálni?  Ha kell segítek a házimunkába, csak ne küldjetek vissza.
Feltűnt, hogy nem olyan kiegyensúlyozott, mint amikor elváltunk, a szeme alatt sebes, és olyan, mintha minden nap egy kínszenvedés lett volna neki. Megcsókolom és magamhoz húzom, mintha ezzel enyhíteni tudnám az állapotát.
- Nem baj... várj. Nálam akarsz lakni?? - kiáltok fel, és erre még jobban magamhoz ölelem. - ha anya nem is engedné meg, akkor se hagynám, hogy elküldön - bújok oda hozzá, majd felhúzom, és a házunk felé kezdek sétálni.
- Anya itt van a barátom, aki mostantól nálunk fog aludni, jó? - kiabálok be a házba, ahonnan valami hatalmas csörömpölés hallatszik. - Ó. Elfelejtettem neki mondani, hogy én... hogy te... hogy mi... - mondom zavartan, de a következő pillanatban anya kiront az ajtón és ránk bámul, miközben Louise kezét szorongatom.
- Micsoda? Kicsoda?

l'odeur de l'été
 


2002. július 10.
to; Jason

style

Jason illata hosszú pillanatig átvette mindenem felett az uralma. Nem számított már semmi, hiába emlékeztem anyám szavaira, vagy ütésre, aminek a nyoma ott volt az arcomon még mindig. Nem, csak Jason volt, azok a kellemes pillanatok, amiket együtt töltöttünk. Imádtam, hogy így rám telepedett a béke és élvezettel simultam bele azokban az emlékekbe, meg a jelenbe. Csak bújtam és szívtam be az illatát. Persze volt némi keserűség, mert sajnáltam Jasont, amiért elveszítette a barátait, de olyan bájos és kedves kis emlékhelyet épített nekik…. ez a hely vezet Csodaparkba.
– Persze, hiszen Csodaparkban vannak. Az a hely egy hatalmas kalandpark. Tele van izgalmasabbnál izgalmasabb dologgal, karamellás vattacukrot is lehet ott venni. És van egy hatalmas állatsimogató, ahol minden állat bolyhoz és legalább három fejjel magasabb egy embernél – mesélte. Volt idő, mikor én is inkább ebbe a Csodaparkba vágytam volna, csakhogy megszabaduljak anyámtól, Seth-től, az egész Morrow háztól. Most azonban az én kis csodahelyem Jason karjai között volt. A finom érintései megint visszahozták belém az életet. Nem csak egy élőhalott voltam, aki csak ténfergett a hatalmas házban. Muszáj volt kiszabadulni.
A csókja megnyugtatott. Az ölelés is. Valahogy enyhített azon a sok fájdalmon, amit átéltem. Nem akartam neki panaszkodni vagy rázúdítani azt a sok szörnyűséget, ami történt… mert nem akartam Jasont is megfertőzni a saját keserűségemmel. Ezért csak odabújtam és élveztem tényleg a melegségét, a szíve lágy ritmusát.
– Nem baj... várj. Nálam akarsz lakni?? – kérdezte aztán hirtelen és még jobban ölelte. – ha anya nem is engedné meg, akkor se hagynám, hogy elküldön – Tudtam, hogy jó helyen vagyok itt vele. Ezért az arcomat odanyomtam a nyakához és elindultunk szép lassan a ház felé.
– Jó lenne, ’a kicsit maradhatnék… vállalhatok valami munkát is, ’a az segít… – magyaráztam, bár életemben nem dolgoztam semmit, szóval fogalmam sem volt, hogy mit csinálhatnék itt vidéken. Nem is érdekelt, bármit elvállaltam volna, csakhogy Jason közelébe maradhassak és az anyám ne találjon rám… sem a nagybátyám, aki rám akarja kényszeríteni a Morrow féle dolgokat.
– Anya itt van a barátom, aki mostantól nálunk fog aludni, jó? – Ahogy kinyitotta az ajtót máris bekiabálta olyan bájosan, harsányan, Jasonösen a dolgot. Valami hangos csörömpölés érkezett a konyhából… aztán kirohant az ajtón elénk valami nő.  Ó. Elfelejtettem neki mondani, hogy én... hogy te... hogy mi... – Zavartan magyarázott tovább Jason, de engem a nő arca foglalt le. Láttam, ahogy megpillantja az ujjainkat összekulcsolva. Nem egészen számíthatott erre.
– Micsoda? Kicsoda? – kérdezett vissza nagy nehezen, mintha nem értené a jelenetet. Jason mondott ezt-azt az anyjáról, de azt hittem legalább mesélt neki rólam… mondjuk én sem mondtam el otthon túl szívesen, ami közöttünk van. Rendkívül féltettem őt a Morrow-családtól.
– Bonjour… Louis vagyok – mondtam kicsit szerencsétlenül és megpróbáltam úgy ahogy összeszedni magam. – Jason barátja vagyok. – Az akcentusom borzalmas volt, de azért nagy nehezen kipréseltem magamból ezt a néhány szót.
Kihúztam magam és reménykedtem benne, hogy könnyen elfogad majd az anyuka. Meg azon agyaltam mit kéne mondani, hogy udvariasnak tűnjek. – Nagyon szeretem a fiát. – Próbálkoztam ismét.

[elnyűtt gönc]

a nyár illata


2002. július 10.
to; Louise
elnyűtt gönc

Nem akartam elengedni Louise-t, mert féltem, hogy akkor megint eltűnik, és hosszú napokra nem látom őt, már megint. Ahogy egymás mellett ülünk a barackfa alatt, a fejünk felett elúszó nyári felhők tömegében, csak arra tuok gondolni, hogy már megint ez egy fenemód tökéletes pillanat, amit egyszerűen muszáj újra meg újra belevésni az emlékezetembe. AHogy a kis kereszteket nézem, szinte érzem  a szomorúságom mellett a melegséget, ami belőlük árad. Azt hiszem kedvelik Louise-t. Ha nem így lenne, biztos lepottyant volna valami gusztustalan a fáról,a mi eltalálja pont. De tudom, hogy a barátaim is kedvelik. Ha már sose lesz alaklmuk vele találkozni, majd e könyvemben, amiben róluk mesélek, adva mindegyiküknek jövőt. Ez az én álmom. És az lesz az utolsó ajándékok nekik.
– Jó lenne, ’a kicsit maradhatnék… vállalhatok valami munkát is, ’a az segít… - elgondolkodva nézek rá, és hümmögök.
- Anya engem midnig a mosogatással bíz meg, meg a virágok locsolásával... tudsz mosogatni? - kérdezem, kicsit aggódva. - Ha nem én válalom a mosogatást, neked meg csak vizet kell adnod a növényeknek... Csak ne felejtsd el, hogy melyiknek mennyi víz kell, meg hány naponta. Egyszer egyet túlöntöztem, anya akkor nagyon mérges lett. De veled nem kiabálna - nyugtatom meg, miközben megint hadarva magyarázok, és lassan felállunk a fűből.
Anya döbbenete az ajtóban csak még inkább az arcára ül, ahogy meglát engem és Louise-t. Fogom a kezét, véletlenül sem engedem el, de anya tekintete egyre csak zavartabb és zavartabb lesz. Nem túl rózsás, hűvös kapcsolatunknak köszönhetően ugyanis szinte smemit se osztottam meg vele... Sandyvel is meg anya testvérével is egészen jól kijöttem, egyszerűen az egész anya egy nagy furaság volt mindig is. Idegesen köszörülöm meg a torkomat, de mielőtt bármit is szólnék, Louise megelőz.
– Bonjour… Louis vagyok. Jason barátja vagyok. – Anya csak feljebb tolja az oprrára lecsúszott feete keretes szemüvegét, mint aki teljesen le van fagyva.
- SZóva a... barátja? Hogyan a barátja? - kérdezi aztán köhintve a szavakat. Sose sikerült még enynire lesokkolnom anyát, pedig az is érdekes jelenet volt,a mikor álmosan lementem a konyhába, csak elfelejtettem hogy csak pólót húztam fel magamra, de alsót nem. És még valami vendége is volt a Minisztériumtól. De mentségemre legyen szólva éppen a REM fázisomból keltett fel.
– Nagyon szeretem a fiát. - Erre elvörösödöm és azt hiszem olyan szerelmes fejet vágok, ami már tényleg eléggé egyértelmű.
- Óó, Louise - motyogom, de anya idegesen felsóhajt.
- Aha, szóval a fiam csak úgy betoppan, egy másik fiúval, és még itt is akarnak laki. Aha. Ez az egész Hektor hibája! - mondja mérgesen, majd félre áll az ajtóból, ami bíztató, mert nem csapja az orrunkra,
- Szóval... maradhatunk?
- Azt csinálsz amit akarsz, bánom is én! - horkan, majd visszafordul a konyhába, és csörömpölni kezd megint.  Én pedig bíztatóan mosolyogva behúzom és felvezetem a szobámba, ami ugyan olyan kacatos és lomos, amiben sose talál semmit meg az ember. Kellemes halovány kék falai vannak. A bútor egyszerű vidéki fabútor. Szerényen megvonom a vállamat ha Louise körbenézett.
- Ne aggódj, már vacsit csinál nekünk. Biztos azt hiszi apának elmodntam, hogy a barátom vagy - ölelem meg és finom csókot nyomva az ajkára lehúzom magammal a nyikorgós ágyamba.

l'odeur de l'été
 


2002. július 10.
to; Jason

style

Mindent megtettem volna, csakhogy Jasonnel maradhassak. Nem akartam hazamenni anyához, hogy megint bántson vagy Seth-hez, aki kinézett magának boxzsáknak, amiért magántanuló lett. Persze abba bele sem gondolt, hogy ez a saját tettei eredménye lett. Mindenkit terrorizált, akit elég gyengének tartott ahhoz, hogy elnyomja valamilyen módon. Jason is ilyenné vált volna, ha előbb tudomást szerez rólunk… ezt pedig nem hagyhattam. Én nem akartam egy eszköz lenni, amit úgy irányít, ahogyan neki tetszik. Talán még túl fiatal voltam, de Jasonnel képzeltem el az életemet. Csak azért, hogy vele maradhassak, képes lettem volna még elmenni dolgozni is és a fizetésem az anyjának adni.
– Anya engem midnig a mosogatással bíz meg, meg a virágok locsolásával... tudsz mosogatni? – kérdezgetett Jason. Nyeltem egyet, én soha semmit sem csináltam a ház körül, voltak manóink, meg egyéb személyzet, akik mindent kézben tartott. Én csak „Louis úrfi” voltam, aki ha lement a konyhára kapott teát és süteményt egy szép mosolyért. – Ha nem én válalom a mosogatást, neked meg csak vizet kell adnod a növényeknek... Csak ne felejtsd el, hogy melyiknek mennyi víz kell, meg hány naponta. Egyszer egyet túlöntöztem, anya akkor nagyon mérges lett. De veled nem kiabálna.
Sóhajtottam egyet és elhúztam a számat. Hirtelen elbizonytalanodtam, hogy lenne-e bármi is, amiben jó vagyok. Valójában elkényeztettek, hiába ütött meg anyám vagy karomolt meg a szemem alatt, aminek a nyoma még most is ott volt. Nem kellett soha semmit csinálnom… de tényleg… Ráadásul tuti felbosszantottam volna Jason anyukáját.
– Nem tudom… sosem csináltam iyleneket… – motyogtam magam elé.
Amikor az anyja meglátott, már éreztem, hogy nem fog kedvelni. Ezen a durva francia akcentusom sem segített, meg a félig-meddig franciás szóhasználat. Nem akartam rossz benyomást kelteni, de csak annyit tudtam kinyögni, hogy Jason batárja vagyok és szeretem. Láttam rajta, ahogy méreget, mintha valami szörnyű ember lennék. Azt hittem, hogy Jason azért mesélt rólam, legalább is egy kicsit.
– Óó, Louise – mondta Jason. Legalább ő örült nekem, még akkor is, ha hónapok óta nem helyesen mondta ki a nevemet. Nem bántam, ez még tőle is rendkívül bájos volt és imádtam minden kis hülyeséget, amivel megnevettetett.
– Aha, szóval a fiam csak úgy betoppan, egy másik fiúval, és még itt is akarnak laki. Aha. Ez az egész Hektor hibája! – kapta fel a vizet megint a nő. Aztán félre állt az ajtóból, de éppen elég dühösen ahhoz, hogy azt higgyem ránk is csapja azt, de nem.
– Szóval... maradhatunk?
– Azt csinálsz amit akarsz, bánom is én! – Horkantva tűnt el a konyhába, hogy aztán hangosan csörömpölni kezdjen. Én csak hagytam, hogy Jason megragadjon és felvonszoljon a szobájába, mert ott valahogy biztonságosnak éreztem. Az sem zavart, hogy egyszerű, vidékies kis helyiség volt a maga ódon bútoraival. A kék falak tetszettek. Ez a halovány szín annyira illet Jasonhöz… kicsit meg is nyugtatott, hogy az ő közegében vagyok. Mégis az volt a legjobb, mikor odavont magához, átölelt és finom csókot nyomott az ajkaimra. Így húzott le az ágyára.
– Ne aggódj, már vacsit csinál nekünk. Biztos azt hiszi apának elmodntam, hogy a barátom vagy.
Reméltem, hogy így van és nem azért utál, mert én is fiú vagyok. Nem akartam még véletlenül sem kellemetlen helyzetbe hozni Jasont a szülei előtt. Igazából teher sem akartam lenni, ezért mondtam korábban, hogy még dolgoznék is a lakhatásért, csak ne kelljen visszatérnem a Morrow birtokra.
Kihúztam a nadrágjába tűrt pólót, hogy megérintsem a bőrét. Még mindig azt éreztem, hogy milyen jó teste van annak ellenére, hogy amúgy nem volt egy sportos alkat. Én csodálatosnak és erősnek láttam.
– Nem kéne segítenem neki…? ’ogy kedveljen? – súgtam a kérdést az ajkai közé, aztán még közelebb vontam magamhoz. Csak érezni akartam a melegségét, habár odakint forróság tombolt, úgy éreztem, eddig fáztam. Jason nélkül a világ fagyos hely volt, amit csak az ő mosolya tudott megváltoztatni.
– Nem akarok rosszban lenni vele… – simítottam fel az oldalán, ahogy még jobban magamra húztam őt.

[elnyűtt gönc]

a nyár illata


2002. július 10.
to; Louise
elnyűtt gönc

Anya mormogasat nem nagyon veszem fel, mert tudom, hogy igazából apanak szól, es majd csak később emészti meg, hogy az egyetlen fia egy másik fiúval jár. Majd holnap biztosan azon is fog morogni, hogy apa nevelése rontott el és apa új felesége meg a gyerekei rossz hatással van rám. Igazából, most hogy itt volt velem Louise, jobban el is tudom anya hülyeséget viselni, mert tudom, hogy van valami aki szeret es aki megert engem, meg hozzá tudok bújni ha nagyon felzaklat, és mar nem csak a halott barataimhoz tudok a fánál beszélgetni.
A szobámba rögtön belebujok az ágyba, hogy végre közel erezzem magamhoz Louise-hoz.
Az érintése, ahogy a pólóm alá nyúlt, borzongással tölt el. Nem olyan kellemetlen fajtával, hanem azzal ami olyan jólesően végigszalad az emberen, amikor egy jó könyvet olvas, vagy ha egy izgalmas filmet lát. Szeretem az érintéseit kellemesen gyöngédek az ujjai is, amivel ugy szeret festeni.
Felsohajtok, miközben én is a ruhája alá nyúlok, hogy én is érezzem a kellemes melegét, a bőrét. Olyan törékeny, olyan ártatlan teste van, néha én is félek, hogy véletlenül egyszer csak összetöröm.
-Nem kéne segítenem neki…? ’ogy kedveljen? – kérdezi a csókunk közben, én pedig közelebb bujok, hogy még mélyebben erezzem az ajkait az enyémen.
- anyának nem lehet a konyhában segíteni - motyogom vissza a csókba.
-Nem akarok rosszban lenni vele…
- Nem leszel…-mondom, és hirtelen belenezek Louise szemébe. - Én nem megyek egyetemre, írni fogok. Szeretném, hogy ha kész a mesém te rajzolnál bele - suttogom es megcsokolom. jobban ölelem, hogy érezzem azt a kellemes Louise illatot,miközben a kezeim már a nadragjanal matatnak. Nem sok idő most már, mire megtalalom az utat hozzá, és kicsit már ösztönösebben es ugyesebben szabaditom meg magunkat a ruharol.
 Finoman csokolgatom végig a bőrét a kezemmel simogatom a csipojenel miközben fölé kerülve óvatosan osszedorzsolom magunakt.
Felsohajtok,ahogy végül finoman összeforrunk csípőben es miközben finom ritmusban mozgok vele.
-Szeretlek, Louise - suttogom szerelmesen, mámorban úszva.

l'odeur de l'été
 


2002. július 10.
to; Jason

style

18+

Jason ujjai a ruhám anyaga alatt furcsa, borzongós érzést hagyott maga után. Imádtam, ahogy lüktet minden porcikám a simítása alatt, most viszont azt akartam, hogy vetkőztessen le mindennél jobban, hogy minél többet érezzek belőle magamon. Közben kigomboltam a nadrágját, túrtam le róla a maradék ruhadarabokat… annyira hiányzott már.
– anyának nem lehet a konyhában segíteni – motyogta Jason a csókba, én meg csak simítottam a hasát, a mellkasát és minden részét. Végre megszabadítottam a ruháitól… még mindig gyönyörű volt. Számomra nem volt olyan nyomi, mint ahogyan azt mások látták. Szálkás volt, jó felépítésű, bár nem az az izomagy kategória, ami most menő. Nekem viszont tökéletes.
– Nem leszel… – próbált bíztatni, mikor közén sóhajtottam az aggodalmamat. Nem akartam az anyukájával rossz viszonyt. Én tényleg csak nagyon-nagyon szerettem Jasont és ezért az anyukája véleménye is fontos volt nálam. – Én nem megyek egyetemre, írni fogok. Szeretném, hogy ha kész a mesém te rajzolnál bele – suttogta.
Újabb csókban forrtunk össze. Már nem számított, hogy miről beszéltünk, csak hozzábújtam abban az ölelésben. Éreztem a finom illatot, ahogy mind jobban átveszi felettem az uralmat. A testéből áradó forróság az én forróságom lett. A nadrágomtól igyekezett megszabadítani, aztán, mikor már egy darab ruha sem volt rajtam, összesimult a testünk. Minden ösztönössé vált: azok a csókok, azok az ölelések, meg mindent más, ami ott lüktet közöttünk.
A ritmus változott, a sóhajaim hangosabbá váltak. Készen álltam mind jobban összeforrni vele és azt suttogta szerelmesen, hogy: - Szeretlek, Louis.
Nem tudtam viszonozni a szavait. Egyetlen nyögéssel adtam meg neki magam. Éreztem, hogy a forróság lüktet a testemben. A gyönyör úgy kúszott végig rajtam, mint egy őrült hullám, ami egyszerre volt borzongató és izzó. Csak belekapaszkodtam még jobban, beletúrtam a hajába és addig vártam rá, ameddig muszáj volt. Aztán végre egymáshoz bújva elterültünk az ágyon… és odanyomtam a homlokomat a nyakához, hogy elrejtsem az arcom a fény elől. Csak ezt akartam: sötétséget, az illatát, az érintését. Biztonságot adott ez így és nem is húzódtam el, míg el nem készült a vacsora és le nem mentünk, hogy beszélgessek Jason túlzottan is szigorú anyukájához.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
Imádlak.