Árnyas Pagony

Az az óriási, mély tóval és sportpályával és hosszú ösvényekkel és kocogóösvénnyel ellátott park a város szívében található, hétvégente megtelik élettel és gyerekzsivajjal. Mindet persze nem akadályozza meg az itt tanuló ifjúságot a legendás lények megfigyelésében - a muglik persze ebből semmit sem vesznek észre... azok azt se vették észre múltkor, mikor egy kentaur tévedt el a Pagony utacskáin, és a fagylaltostól kért útbaigazítást arról, merre található a Mandragóra! Az Ispotály itt van egy koboldköpésre. Meg a Kollégium is, csak a másik irányban.

[Anna egy fejjel magasabb volt a másik kettőnél. A pontosság kedvéért: a saját fejével.]

◂ thief ▸

2002. augusztus 28.

◃l e a h▹

long story short:
i’m survived.

style: black style ║ zene: paint it, black

Anna egy fejjel magasabb volt a másik kettőnél. A pontosság kedvéért: a saját fejével. A három lány éppen előttem sétált és hangosan vihorásztak azon, hogy „jaj, de cuki pasi sétál mögöttük a gyűrött kutyájával.” Cleo persze büszkén, peckesen járt, mint valami díjnyertes ló. Nem lepett meg. Még is kicsit kihúztam magam, hátha akkor ráfoghatom, hogy: igen, én bizony 180 centiméter magas vagyok. A legutóbbi medimágus látogatáskor persze az orrom alá dörgölték, hogy azt az öt centit még mindig nem sikerült megugornom és ha nem eszek rendesen, hát akkor bizony szép lassan elkezdek összemenni is, immáron nem csak széltében. Nem számított. Én olyan típus voltam, aki a pillanatnak élt és most éppen nem sok fájdalmam volt, legalábbis fizikálisan kevésbé.
Az Anna nevű lány még egyszer hátra pillantott, majd felnyerített nagy örömködve, mielőtt lekanyarodtam volna az egyik is ösvényen. Nem sokszor sétálgatok Cleoval Hertfordshire-ben, de most találkozóm volt az Árnyas Pagony lombkoronái alatt, hogy átvegyek egy szállítmányt a boltba… és miért is ne jöttem volna el járni egyet előtte? Határozottan rám fért, ahogy Cleora is, bár még mindig jobban élvezem a dolgot közösen, Aidennel. Valahogy most bejött ez a családi életforma, még ha nem is erre voltam kódolva éveken keresztül. Szerettem vele, velük sétálni, ebédeket és vacsorákat főzni, amitől persze aztán mindannyian ételmérgezést kaptunk – főleg Aiden, mert gyakorlatilag ő evett helyettem is.
Zsebre dugtam a kezemet és elengedtem Cleot, hogy előre kocogjon a zöld fűben, letérve az ösvényről. A fák közé ment, mert miért is nem ment volna oda, ha már egyszer szabad volt. Én is gyakran vágytam az erdőbe, hogy a régi énem keressem, akinek nem voltak olyan kötöttségei, mint jegygyűrűk, család vagy saját otthon. Nem. Régen csak én voltam és a természet, na meg a kalandok, amiket úgy űztem, mintha muszáj lett volna. Valójában csak a felejtés volt a cél, hogy ne gondolkodjak a kicsapáson, a hátra hagyott családomon. Az egész csak egy álarc volt, ami mögé bújva nem kellett szembenéznem azzal, aki voltam, akit hátra hagytam ott a Roxfortban. Kalandornak, tolvajnak lenni veszélyes és menő volt, míg kicsapott tizenéves srácnak aligha. Igazából ez még most is vérciki volt, hiszen mások a R.A.V.A.SZ-ukkal meg az akadémiai diplomájukkal a kezükben hatalmas karriereket futottak el, én meg tolvaj voltam, jobb napokon patikus, ha be kellett segíteni… de rendszerint egy üzlet hátsó részében bujkáltam, hogy ne üvöltsem le a betévedő vásárlók fejét. Nem volt türelmem az emberekhez, ezen kár volt bármit is tagadni.
Cleo megállt az egyik fánál és hangosan ugatott egyet, ahogy hátra fordult. Szokás szerint összerezzentem és bepánikoltam tőle. A szívem hangosan zakatolt, a fülemben hallottam a ritmust… nem voltam oda a kutyákért. Csak is Aiden miatt voltam hajlandó bevállalni ezt az egészet, mert tudtam, hogy neki jót tenne valaki, akiről gondoskodhat. Egyszerűen ki kellett szednem az akkori depressziójáról. Cleo a kabátom alatt remegett, ahogy a decemberi hóesésben vittem hazafelé és akkor megállapodtunk, nem ugat, hogy ne féljek tőle. Persze bizonyára már elfelejtette ezt az egészet.
– Nyugi, babám, nem kell hangoskodni… – paskoltam meg a hátát, ahogy felnéztem a fára. Pontosan azt az irányt kerestem, amit ő is figyelt. Talán valami mókust látott meg vagy egy madarat, amit kergethet játékból. Nem volt egy nagy vadásztípus. Ezért is mertem elengedni. Erre rám nézett és megint ugatott egyet. Újra összerezzentem és csak valami matatást éreztem a kezemnél. Azt hittem valami dög tarantula, ezért megráztam a kezemet, de azzal a lendülettel az órám is távozott a csuklómról.
– Merlin segge!

Elliot O'Mara 2002. augusztus 28. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem az itthoni lustálkodást. Sőt most kell igazán kiélveznem, mert amint elkezdődik a félév, úgy sem fogok tudni megülni a fenekemen és mindig járni fogok, mint a Bolygó Hollandi. Ilyen alapon pedig, csak be kellene szereznem pár új ruhadarabot… Legalább pár új csizmát, na, nem mintha a szekrényből konkrétan nem folynának ki, de hát cipőből sose elég. Van, aki ruhákat vesz és van, aki csizmákat. Be is léphetnék egy csizmaimádó klubba. Nem is tudom létezik-e ilyen, de ha nem meg kellene alapítani. Ezzel a lendülettel pedig pattantam is fel és egy gyors rendezés után fel is kaptam az egyik western stílusú csizmámat, hozzá pedig egy laza szett és útra készen álltam. De amúgy hova is indulok? Körbenéztem a szobában és mivel túl sok dolgot nem kellett csinálnom, se vennem így felkaptam egy könyvet, NeMo-t és Miett-et kiengedve az ablakon már robogtam is a közeli parkba.   Milyen jó, ha az ember lakhelyéhez közel egy most még csendesnek mondható park található. Ide egyébként is érdemes kijárni. Színes embertömeg található és az egyik árusnál mennyei a fagylalt. Az pedig csak hab a tortán, hogy bőven van olyan eldugott hely, ahol egyáltalán nem látják meg az embert és mindenféle jó dolgot lehet csinálni. Példának okáért, leülni egy eldugott kis padra, könyvvel a kezemben és hagyni, játszani a barna szőrcsomót a csillogó nyaklánccal. Tapasztalatból tudom, hogy ha előre látó vagyok, akkor kevesebb baj ér, mint egyébként. Tudom-tudom, erre már akkor is figyelmeztettek és NeMo amúgy is sokkal több érdeklődést mutat az ilyesfajta szépségnek, mint egy némelyik társa. Tehát ha ügyes vagyok, csak a parkban található emberek töredékét zsebeli ki, akiknek könnyen vissza tudom adni a holmiját, akár anélkül is, hogy észrevennék annak hiányát. Csodálatos a varázsvilág! Így tehát a béke teljes nyugalmával dőltem hátra és igyekeztem befejezni, az amúgy már rongyosra olvasott Háború és békét. Már majdnem a végére értem, amikor is jóval, de sokkal, jóval könnyebb lett a combom. Én ezt komolyan nem hiszem el. Az előbb még itt volt. Az igazándiból… Áhh legalább 2 órával ezelőtt volt.  Az ember csak egy picit nem figyel oda. Hiszen itt játszott és elaludt a mancsai között a kristállyal, erre szőrén, szálán eltűnik. Viszont a kristályt itt hagyta, úgy hogy nagy esélyem lesz visszaszerezni a kissrácot, minden komolyabb galiba nélkül. - NeMo. Tudom, hogy hallasz, mert nem csak a szemed, de a füled is jó! Ha megtalállak, bezárlak egy ketrecbe és eldobom a kulcsát! – Nyilván ez sose fog bekövetkezni, de valamit még is mondanom kellett. Váram még pár percet, hátha visszajön, de mivel nem volt ekkora szerencsém, elpakoltam a könyvemet, bekészítettem a pálcát és útnak indultam. Elmentem pár futó mellett, egy csoport babakocsis nő mellett, akik élénk hangon gügyörésztek. Nem tudom, kinek mit tanítanak, de Én úgy tudom, hogy értik, amit mondunk nekik, ha nem is a szavakat, de a hangszínt igen. Szóval nem kell ilyen ostoba arccal és hanggal magyarázni nekik. Nyilván Én is egyszer majd- erősen talán, ott fogok gügyögni a gyerekemnek, de addig erős, független nő látszatát keltve azt vallom, hogy nem kell gügyögni és gagyogni. Ellenben normálisan, emberi hangon igazán lehet nekik beszélni mindenféléről. Tudom, van olyan, akinek már az anyaméhben fizikát tanítanak, meg bájitaltant, hogy ha felnő, remélhetőleg zseni legyen. Mondjuk ez nem egy rossz kísérlet és talán, ha lenne minimum 30 év felesleges időm még akár benne is lennék, mint asszisztens, mert ha ez beválna, akkor könnyebb dolga lenne az emberiségnek. Az egyik magzatnak biológiát, a másiknak asztrológiát és így tovább. Aztán felnőttként pedig Ők lehetnének a jövőnk, akik mindenre tudják a megoldást és megmentenék a világot. De mivel kétlem, hogy lenne ilyen nagyszabású kísérleti projekt, jobb, ha tovább keresem a kis tolvajomat. Eddig senki nem viselkedett úgy, mintha kirabolták volna, vagy csak nem tud róla. Imádkozom, hogy ne raboljon ki mindenkit, mert ennyi embert az életben nem találok meg. Befordultam az egyik mellékutcán, ahol 3 lány jött Velem szembe és élénk társalgást folytattak nedves bugyikról és egy helyes srácról. Azért ha mind a hármuknak tetszett annyira rossz parti csak nem lehet. Na, elég kíváncsivá tettek, szóval csak remélni tudom, hogy ugyan arra verődök, mint a fiatalember és meggyőződhetem saját szemmel arról a bizonyos képességről. Nem kellett sokat keresnem, ugyan háttal állt Nekem, de egy édes kis négylábút paskolgatott. Csak Ő lehet az! Viszont. Viszont az a viszont ott nagyon hasonlít egy általam keresett kis lényre. És az a viszont, nagyon is rossz helyen matat. Csak remélni tudom, hogy nem veszi észre és, úgy tehetek, mint aki a földön találta meg azt a bizonyos elveszett tárgyat. Tovább sétáltam, mintha mit sem vennék észre, de egy nemes mozdulattal megrázta a karját és ugyan nem ez volt a szándéka, de hozzám vágta NeMo-t és az óráját is. Rosszallóan pillantottam a csillogó szemű barátomra, akitől erőszakkal elvettem az órát és a kezébe nyomtam a nyakláncomat. Innen aztán már nem menekül tovább. Majd ha nyugodt helyre kerülök, megnézem miket zsákmányolt, de addig is… - Azt hiszem, ez az Öné. – Nyújtottam felé a karóráját és rámosolyogtam a kutyára.

◂ thief ▸

2002. augusztus 28.

◃l e a h▹

long story short:
i’m survived.

style: black style ║ zene: paint it, black

Milyen békés napnak indult ez a mai. Csak sétálni akartam egy kicsit Cleoval, átvenni a lopott holmit és abban reménykedtem, hogy más nem is fog történni. Meg hát, ha az ember fia tolvaj, nem igen számít arra, hogy valami aprócska jószág lelopja éppen a csuklóját körbeölelő, kisebb vagyonnyi zöld-piros-ezüst színű Gucci óráját. Még éppen elkaptam a kis kezek érintését, mielőtt bepánikolva megráztam volna a kezemet. Tudtam, hogy annak a karóárnak a csatja bombabiztos, szóval csak úgy magától nem repült volna le rólam… talán csak akkor, ha félpillanat alatt fogyok tíz kilót – de azt nagyon nem kellett volna.
Cleora pillantottam, aki nyüszítve toporgott mellettem. A nyelvem hegyén még ott égett a „Merlin segge” káromkodás, és hogy Aiden bizonyára meg fog ölni, amiért az óra, amit kikönyörögtem most valahol itt hever – vagy ki tudja hol. Invito, O’Mara… tudod, varázsló vagy! – Gúnyolt a hang és némi erőszakossággal próbálta belőlem kicsalni, hogy ugyan kaparjam már elő a varázspálcámat. Nyúltam is a zsebemhez, hogy megragadjam a lucfenyő tökéletesen kézre eső markolatát, amikor egy nő hang szólított meg.
– Azt hiszem, ez az Öné. – Cleo nyüszítésének kíséretében fordultam meg. Először a túlzottan is kék szempárt pillantottam meg, mely tökéletes kontrasztban állt a barna hajjal. Valahogy ismerősnek tűnt az arca és a tekintete, de nem tudtam volna nevet vagy eseményt társítani hozzá. Ezért csak kihúztam magamat és végig túrtam a sötét tincseimet, mintha haboznék elvenni tőle az órámat. Valójában csak meg akartam jobban nézni magamnak és a helyére tenni a dolgokat.
– Köszi, hát az enyém – válaszoltam. Nem nagyon érdekelt az udvariasság, nem tűnt olyan öregnek, hogy megpróbálkozzak magázással… és remélhetőleg én sem tűntem annak. Anyám félresikerült védőmágiájának egyetlen kellemes hozadéka a külsőm fiatalontartása volt. Az órámért nyúltam, az üvegen azonnal végig simítottam, ellenőrizve, hogy nem repedt-e meg és hogy jár-e még. Összeségében sértetlennek tűnt, úgyhogy felcsatoltam.
Egy kicsit megfeszegettem a csatnál, azt próbálgatva magától leeshet-e… de én éreztem! Éreztm, hogy valami elkapta a kezemet, mielőtt történt. Úgy tűnt stabilan a helyén van a csat, így hát nem volt indokolt azt feltételeznem, hogy nem meglopni akartak. Milyen groteszk… – gondoltam magamban és kicsit megráztam a fejem.
Cleo ellépett mellőle és nyüszítve szaglászni kezdte a túlzottan is kékszemű lányt. Aztán kettőt ugatott is, amire én összerezzentem. Igazi lázadó kamasz… pedig kicsiként, milyen bájos volt. Megkötöttük a kis paktumunkat és nem is nagyon ugatott akkoriban. Erre eltelt körülbelül félév – kicsivel több és máris szemtelenkedik.
– Merlin fasza, Cleo! Ne ugass már! – Mondtam és megpróbáltam a nyakörvénél fogva finoman hátrébb húzni. – Látod, ezért nem vehetted fel a csinos, rózsaszín mellényed, mert állandóan rosszul viselkedsz. Inkább azt az izét keresnéd meg, ami megpróbált meglopni. – Folytattam és egy nagyot sóhajtottam, mintha valóban gondterhelt lennék.

Elliot O'Mara 2002. 08. 28. Hát elgondolkoztam, hogy Én nem tűnök bizalom gerjesztőnek, vagy azt gondolja hopp, kicseréltem az óráját egy másikra? Vagy csak szereti, ha vadidegenek tartanak neki dolgokat, mert milyen viccesen állnak már az emberek, ha valamit nyújtanak a másik felé. Egyébként tényleg, most hogy belegondolok, a legtöbben mosolyognak, ha átadnak valamit, ez valami berögződés lehet. Visszaemlékezve, már gyerekkoromban is mosolyogva kaptam dolgokat, és ezt látva példaként Én is mosolyogva nyújtok át dolgokat. Tisztelet a kivételnek, de nagyon ritka eset. Ellenben a fürkésző tekintete elől nem tudok hova bújni, így valóban jobb képet fest Rólam a dolog, ha mosolygok, nem? Mondjuk a lányoknak igaza volt abban, hogy helyes, de nem az Én esetem. Noha megér pár ajtócsapkodást, de azért nem nyomnám a kezébe a fehér neműm, hogy most aztán, hú és ha. De ízlések és pofonok. Ellenben a négylábú barátja már jobban felkelti az érdeklődésem. Így tehát, amikor elveszi az óráját csak biccentek és lehajolok azokhoz a gyönyörű szemekhez, hogy közelebbről is megszimatolhasson. NeMo-t, feltettem a vállamra és mivel hasonló a szőrének színe és a hajamé, az avatatlan szemek csak egy kisebb gubancnak láthatják, nem úgy, mint az ugató új barátom. Ha pedig megengedi, megsimogatom és az ugatására csak tovább mosolygok, mint egy vadalma. Azért a kettősség élesen kirajzolódik bennem. A vérfarkasokat gyűlölöm és félek is tőlük, viszont a kutyákat imádom. Sose értettem, de lehet, azaz oka, hogy valahol a szívem mélyén nem pont gyűlölöm őket, pusztán csak a félelem és a harag az, ami ennyire elvakít velük szemben. A tényen mit sem változtat, hogy ha szembejönne Velem egy vérfarkas, a félelem mozgásképtelenné bénítana, hiába tanultam meg egyet, s mást a velük való küzdelemről. Viszont vissza kellene térnem a jelenlegi helyzetbe, mert nem fest túl jól, ha csak mosolygok a kutyájára kukán, mint valami kutyafetisizta. - Szóval Cleo-nak hívnak, Te szépség. Gyönyörűek a gyűrődéseid. – Dicsértem meg, majd felpillantottam a gazdájára. A muglik nem szoktak úgy szitkozódni, hogy Merlin fasza, így tehát varázslóval van dolgom. Legalábbis nagyon remélem. Ellenben a rózsaszín mellényen csak somolyogni tudtam, és Cleo-ra kacsintva felálltam. Nem sokkal magasabb nálam, mondjuk valamennyire magas a csizma sarka, de nem sokat nyom a latba. A korát viszont nem tudnám megmondani. Saccolhatnék, de nem sok értelme lenne. Viszont biztosra veszem, hogy jóval tapasztaltabb, mint Én vagyok. Mondjuk azt nem nehéz, tekintve, hogy nem szeretem a harcokat. - Szerintem feladhatod rá azt a mellényt, mert megtalálta a tolvajod. Én pedig, mint a tolvaj gazdája roppantul sajnálom, hogy enyves mancsok áldozata lettél és amennyiben ez lelki traumát okozott Neked, vállalom a teljes felelősséget és akár kereshetek Neked egy kiváló Pszicho-medimágus-t, aki segít túljutnod ezen a lelki traumán. A károdat-amennyiben történt ilyen, szívesen megtérítem. Az órádon kívül másnak nem kelt lába? – Pislogtam ártatlanul és a lehető legsegítőkészebb mosolyomat öltöttem magamra. Nem akarom mentegetni NeMo-t, mert értelme sem lenne, viszont a természete ellen nem tudok sokat tenni, így a legkevesebb, hogy igyekszem mindig kielégíteni a kívánságait, és megadni Neki mindent, amire vágyik. Mondjuk ezt nem nehéz tekintve, hogy a csillogást Ő is meg Én is nagyon szeretjük. A mondandóm egy részét komolyan gondoltam, viszont egy részét csak viccnek szántam. Csak remélni tudom, hogy veszi a lapot. De amennyiben varázsló, és még tovább fürkész, észreveheti majd a csöppséget a vállamon, ami hatalmas szemeket mereszt még mindig arra a bizonyos órára, de furkász legyen a talpán, ha még egyszer megszökik ma előlem. – Nos tehát, tehetek érted, akarom mondani, értetek valamit, amivel elfeledtethetem a kellemetlenséget, ami ért az óráddal kapcsolatban? – Pillogtam kettőt és ismét Cleo-ra kacsintottam. Ember legyen a talpán, aki ellen tud állni, ezeknek a gyönyörű gyűrődéseknek! Hát kérem, szépen csak fognám és meghúzkodnám, kisimítanám és elgügyögnék Neki, mint az iménti anyák a gyerekeiknek. Vajon ilyen lehet, ha a gyerekednek magyarázol? Mert akkor teljes mértékben megértem.

◂ thief ▸

2002. augusztus 28.

◃l e a h▹

long story short:
i’m survived.

style: black style ║ zene: paint it, black

Hevesen dobogott a szívem, ahogy kicsit hátrébb húztam Cleot a lánytól. Persze csak ösztönösen jött az érzés, hogy esetleg mások sem szeretik, ha képen ugatják őket. Számomra az a hang mindig pánikot keltett. Gyerekkorom óta féltem a kutyáktól, a legtöbb vagy megkergetett vagy egyszerűen gyűlölettel pillantott rám.
–  Szerintem feladhatod rá azt a mellényt, mert megtalálta a tolvajod. Én pedig, mint a tolvaj gazdája roppantul sajnálom, hogy enyves mancsok áldozata lettél és amennyiben ez lelki traumát okozott Neked, vállalom a teljes felelősséget és akár kereshetek Neked egy kiváló Pszicho-medimágus-t, aki segít túljutnod ezen a lelki traumán. A károdat-amennyiben történt ilyen, szívesen megtérítem. Az órádon kívül másnak nem kelt lába? – Örültem, hogy a lány is inkább kerül a magázódást. Nem szerettem, valahogy öregebbnek éreztem magam tőle, mint kellett volna.
– Elvileg nem. – Tapintottam végig a kezemmel a zsebeimet. Így persze engedtem egy kicsit Cleon, aki persze azonnal megint közelebb ment a lányhoz, hogy izgatott farokcsóválással és nyüszítéssel meredjen rá és persze a furkászára. Kigondolta volna, hogy ezeket a kis szörnyetegeket háziállatnak is lehet tartani. Egy dolog, hogy én bájos tolvaj vagyok, de ez az izé… nem az.
– Nos tehát, tehetek érted, akarom mondani, értetek valamit, amivel elfeledtethetem a kellemetlenséget, ami ért az óráddal kapcsolatban? – pillantott rám, majd Cleora. Éreztem, hogy nem én vettem meg, hanem a kutya és ez egy cseppet bosszantó volt. Az emberek nagyrésze elalélva bámulta, hogy milyen helyes vagyok, a másik fele meg egyszerűen csak kedvelt az aranyosságomért. Nem szerettem, ha valaki elsiklott efelett. Persze ez leginkább az ő lelkiszegénysége volt… bár az sem volt kizárt, hogy a nőket szerette. Találkoztam én már mindenféle emberrel. Egyik véglet sem lepett volna meg. De azért az egom szerette, ha a helyén kezelnek.
Még volt egy kis idő, hogy átvegyem a csomagot. Az órára pillantva még egy bő negyvenöt perc akadt erre… úgyhogy a szórakoztatás most jól jött volna.
– A pszicho-medimágust inkább kihagynám. De a lelkemnek jót tenne egy sósperec… na meg Cleo is biztos nyugodtabb lenne, ha kapna egy kicsit a tésztából – Utaltam arra, hogy esetleg meghívhatna valamire, ebben a hatalmas parkban rengeteg árus van. Ha az ember akart, hát találhatott fagyizót, kávézót, hotdogost. De engem akkor is a perec érdekelt, már gyerekkorom óta nem ettem ilyesmit és úgy emlékeztem, hogy akkoriban ízlett. Anya persze mindig mindennel megpróbált megtömni, mert szerinte is túl sovány voltam. A medimágusok meg állandóan azzal piszkálták, hogy valami lelki bajom van, azért nem eszem meg. Végül is nem lett volna meglepetés, az aranyvérű apám vagy megölni akart vagy elszedni az anyámtól.
Ha követett, ha nem, elindultam vissza az útra. Nem tudtam mennyit kell sétálni ahhoz, hogy megtaláljam az első percest. De nem bántam egy kis mozgást, ma éppen nem fájt annyira a combom, ki kellett használni. És akkor most csevegj valamiről a csajjal, O’Mara… – Emlékeztett a hang, hogy minek kéne következenie. Megköszörültem a torkomat. Nem igazán tudtam, miről cseveghetnénk.
– Nem tudtam, hogy a furkászokat szokták háziállatnak tartani. Nem félsz, hogy lebuktat a muglik előtt? – kérdeztem, ahogy elhaladtunk egy andalgó párocska mellett. Valami féltégla kütyü is volt náluk, szóval biztosra vettem, hogy varázstalanok voltak.
Séta közben meg is pillantottam az első árust. „Merlin kedvence! pékárú és édesség” hirdette a kocsira felvésett írás. Volt ott mindenféle perec, sós, szivárványszínű, csillámporos. 
– Van nálad pénz? - kérdeztem a csajt, mert nálam nem igen akadt semmi. A pénzt otthon Aiden kezeli, ezért szinte sosem hordok magamnál egy-két galleonnál többet, de ma még annyi sem volt nálam.

Elliot O'Mara 2002. 08. 28. - Akkor a szerencsés áldozatokhoz tartozol vagy még időben elkaptuk a tolvajt. – Cirógattam meg az állát kedvesen és egy pillanatig lebiggyesztettem az ajkaim, amikor elhúzta Tőlem a kutyust. Pedig csak néztem, még bele se lendültem úgy igazán… De elfogadom, hogy vannak olyanok, akik nem szeretik, ha a kutyájukhoz érnek. Lehet, Én se örülnék, ha NeMo-t valaki elkezdené simogatni, de amilyen kis pocakos, Ő simán hanyatt dobná magát a szeretgetés reményében. -Hát akkor mindenképp keresnünk kell egy perecest, ha a hercegnő szereti! – Bólintottam és tovább csodáltam Cleo-t, na, nem fogom megsimogatni, nem kell így aggódni. Sőt ellopni sem fogom, ettől sem kell félni, meg aztán nem hiszem, hogy Cleo olyan könnyen adná a húsát. Szereti a gazdiját és rendesen is van tartva, ez messziről lerí róla. – És Cleo melyiket szereti? Mert azt már tudom, hogy Te a sósat. – Pillantottam rá és felzárkóztam. Na, nem mintha nagyon lemaradtam volna, de akkor is volt pár lépés előnye. Egy csöppet tűnik csak elkényeztetettnek, de hát mit tehetnék. Biztos meg van rá az oka. Mondjuk, örüljek, hogy ennyivel megúsztam. Amilyen drágának tűnik azaz óra kinézem belőle, hogy ismer pár fura alakot, és egyelőre nem nagyon kellene bajba keverednem. - Amúgy Leah vagyok. – Nem mintha kérdezte volna és nem mintha annyira érdekelné, de ez egy hasznos információ lehet, szerintem. Bár most elgondolkoztam, hogy illene megkérdeznem az Ő nevét is, ha már a hercegnő nevét megtudhattam. Igen, határozottan illene. – Téged, hogy hívnak? – Remélem, nem sértem meg a kérdéssel és azt is, hogy nem valami híresség, amiről már megint lemaradtam. Szép is lenne, ha az lenne. Bele se merek gondolni, mi történne, ha megsértenék egy hírességet. Ezután csak erről szólna az életem, már látom is magam előtt, ahogy megkeseredik a sorsom, amiért nem ismertem fel egy top férfit, a nem tudom milyen varázsranglistán és nem estem azonnal hasra tőle. Jó-jó tényleg aranyos meg minden, de nem az esetem. Mondjuk most, hogy belegondolok, lehet ez volt az oka, amiért elhúzta Tőlem Cleo-t? Áhh, hát akkor miért nem azt mondja, hogy simogassam a hiúságát? Ha ezt tudom, akkor elalélok a sármjától, a szeme csillogásától és a hajának a ragyogásától, a kellemes simogató hangjáról nem is beszélve, ami képes lenne bármelyik nő bugyiját leimádkozni és még sorolhatnám. Persze még szerencse, hogy nem gondolatolvasó, mert akkor most biztosan nagy bajban leszek, ha ezeket meglátja. - A muglik előtt? Nem. Mert az átlag vagy a szememet vagy a… Khm, mást szemel ki nézésre. Aki még is meglátná, az első ránézésre csak egy csomónak vélné a hajamban. Ha még is van olyan, aki annyira szemfüles és kiszúrja, akkor még simán mondhatom azt, hogy egy kiegészítő, vagy plüss állat. NeMo pedig addig a pár pillanatig mozdulatlan is tud ám lenni. De eddig még nem volt ilyen jellegű problémánk. Az esetek 80 százalékában varázslók az áldozatai, a maradék 20 pedig a mugli lenne, de általában 1-2 ember után elfárad. Tudni illik még kölyök. – Mosolyogtam kedvesen és úgy döntöttem eleget bámultam és néztem csodálattal rá, hogy ez egy ideig elegendő legyen a számára. Így még hátra pillantottam a párocskára, majd az előttünk lévő bódéra meredtem. Csillámporos! Az kell Nekem! De igyekeztem ám visszafogni a lelkesedésem, mert kábé mindenért rajongva pillantok, kivéve szegény srácra. Viszont igyekszem, tényleg! –Amúgy nem pont háziállatnak. Egy bemutató órán találkoztunk és már az első pillanatban meg volt köztünk az összhang. Így mikor kiszökött a gazdájától, hogy megkeressen megállapodtunk, hogy Velem maradhat, ha mindig küldök róla információt és képeket. – Ez amúgy egy fair ajánlat volt és hatalmas szerencse is, mert kevés varázslónak adatik meg a lehetőség, hogy megfelelő szakma nélkül gondozhasson egy ilyen édes csöppséget. Kérdésére csak bólintottam, majd végig néztem a kínálatot és szegénynek esélyt se adva elkezdtem a rendelésem leadni. – Abból, abból, abból kérnék becsomagolva. – Mutattam pár ínycsiklandozó édességre, majd ha már perecért jöttünk, akkor. – És olyan kék csillámosból is kérek egyet. A barátom majd rendeli, amit megkíván és valami nagyon finomat kérünk a hercegnőnek is. – Mutattam a kutyára. Szegény árus nyilván a háta közepére nem kíván egy olyan vevőt, mint jómagam, de kénytelen mosolyogva és kedvesen kiszolgálni. Tapasztalatból tudom, hogy a muglik ennél már csak rosszabbak, ha valami édes, kedves, cuki dolog miatt olvadoznak és „enyelegnek” az eladó orra előtt. Nagyrészük persze direkt is csinálja, mert ugye az eladó nem ripakodhat rá a vevőkre, és van egy két fura alak, aki ebből sportot űzve hecceli az árusokat. Amint kikérte, amire vágyott kifizettem mindent és ellépve beleharaptam a csillámportól hemzsegő perecembe. Imádom az ehető csillámport! Aki feltalálta egy igazi zseni! Nemo is belekóstolt, noha csak a csillámtól lett kékebb a bundája. Bár illet hozzá ez a szín. - Olyan a perec, amilyenre vágytál? – Illik megkérdezni, nem? – És Cleo-nak is ízlik? – Nem is tudtam, hogy a kutyák amúgy ehetnek ilyen kelt tésztás dolgokat. De ebből is látszik, hogy jobban értek a főzetekhez, mint az állatokhoz.

◂ thief ▸

2002. augusztus 28.

◃l e a h▹

long story short:
i’m survived.

style: black style ║ zene: paint it, black

Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a hercegnőt rám vagy Cleora használja. Talán túl sokat voltam kilencéves kislányok közelében, akik állandóan ki akartak sminkelni vagy tiarákat nyomtak a fejemte. Persze, ha Ada és Amber együtt voltak, akkor fokozódott a helyzet. Az egyik apró játékfésűvel fésülgetett, a másik műanyag ékszereket aggatott rám, majd közölték szinte kórusben: Te szebb vagy, mint Nat. Ezért te vagy a hercegnő. Hát kösz, baromi férfias voltam rózsaszín gyöngyfülbevalóval és nyaklánccal. Belegondolni is ijesztő volt, hogy esetleg majd Aiden is úgy lát, ha Nat lepasszolja nálunk, a kölyköket.
- És Cleo melyiket szereti? Mert azt már tudom, hogy Te a sósat.
A lány időközben felzárkózott, ahogy az erdősebb részről megindultam vissza a sétáló út felé. Már megszoktam, hogy megkapom, amit akarok, ígyhát aligha volt kérdés, hogy valóban meghív-e a sós kajára. Amúgy is elég kevés sós dolgot eszem, lényegében csak azt, amit az Aidennel közös étkezések során neki köszönhetően elfogyasztok. A denevér alakú hús mondjuk poén... hülyeség lenne nem elfogadni, ha kínálják. De még mindig a sütik és a kávé tette ki a napi étkezésem nagy részét. Az étvágyam csak nem akart megjavulni.
- Majd kap az enyémből, egy kevésbé sós részt. - Válaszoltam, hiszen Cleo lényegében bármelyik részét szereti az én kajámnak. Olyan dolog még nem volt a kezemben, amire ne csorgatta volna a nyálát.
- Amúgy Leah vagyok. – Mutatkozott be hirtelen, bár engem igazából csak a perecárús érdekelt. Jó régen jártam ilyen helyen csak úgy kedvtelésből. Anya állandóan egy percet vett nekem és Danielnek, a végén meg összevesztünk rajta... gyanítom azért sem ismételtük meg akkoriban a dolgot túl sűrűtn. – Téged, hogy hívnak?
- Benjamin. - Vágtam rá. Egyelőre jobbnak láttam megőrizni a kilétemet. Végül is nem tudtam a lányról semmit és nem szívesen keveredtem volna vele bármibe. A kedvenc sógorom neve meg kényelmes takarózás volt. - De szólíts Bennek. - Kacsintottam rá. Jobb esetben nem olvasta a pletykalapokat, amikben "Nathaniel Forest kínai exférje, Elliot" voltam. Nehezen nyertem vissza az anonimitásom a házasságunk végével. Valamiért Vitrolt rendkívül érdekelte a szexuális életem. Amikor még lett volna értelme, hogy kutasson, teljesen váratlan alakokkal boronált össze, amikor meg nincs értelme, mert már megházasodtam, akkor előhúz mindenhonnan értelmetlen dolgokat. Megházasodtam és hűséget fogadtam, nem fogok félrekefélni.
- A muglik előtt? Nem. Mert az átlag vagy a szememet vagy a… Khm, mást szemel ki nézésre. Aki még is meglátná, az első ránézésre csak egy csomónak vélné a hajamban. Ha még is van olyan, aki annyira szemfüles és kiszúrja, akkor még simán mondhatom azt, hogy egy kiegészítő, vagy plüss állat. NeMo pedig addig a pár pillanatig mozdulatlan is tud ám lenni. De eddig még nem volt ilyen jellegű problémánk. Az esetek 80 százalékában varázslók az áldozatai, a maradék 20 pedig a mugli lenne, de általában 1-2 ember után elfárad. Tudni illik még kölyök. - Magyarázott. A folytatásra nem is nagyon figyeltem, mert hát... kinek van ideje ennyi információt felfogni. Inkább megnéztem a melleit, ha már finoman célozgatott a kipárnázottságára. Tény, ami tény, érdekesebb, mint a furmász és a három évvel ezelőtti Elliot talán még meg is próbálta volna elbájolni Őmellességét. Most azonban csak egy hümmögéssel jeleztem, hogy látom a domborulatokat. Miss Csöcsös, így fogom hívni magamban. Az elhatározást követően a tekintetem inkább a megfelelő standot kereste.
Nem annyira zavart, hogy nincs nálam egy galleon sem. Már meghívattam magam, ha meg nem egyezett volna bele, hát kilopom a zsebéből a csillogó aranyérméket, hogy megvegyem, ami kel. Mindenképpen megoldottam volna a dolgot. Kicsit megköszörültem a torkom és végig néztem a kínálatokat. Sósperce, édes perc, csillámos perce, szivárványos perec, minden féle volt, amit az egyszerű mugli árusok nem is árulnak.
- Abból, abból, abból kérnék becsomagolva. - Adta le a saját rendelését. Addig Cleot pórázra kötöttem, mert túl élénken kezdte el szaglászni a kínálatot és nem akartam kisebb rendbontással távozni. A túlzott feltűnőség nem a legjobb, ha az ember lopott árúért érkezett. - És olyan kék csillámosból is kérek egyet. A barátom majd rendeli, amit megkíván és valami nagyon finomat kérünk a hercegnőnek is.
Megköszörültem a torkomat. Ezek szerint a hercegnőt valóban a kutyára értette, ez némi csalódottsággal töltött el. Már megszoktam a furcsa bókokat, de ha nem hát nem... pedig megvolt az esélye. Várjunk a barátja? Akkor most a pasiját kellett volna játszanom vagy a haverját? Nem tudtam eldönteni, így az előbbi opciót választottam.
- Köszi, bébi, hogy meghívsz. - Kacsintottam rá, aztán a sósperceből kértem kettőt. Bár lehet felesleges volt, mert gyanítottam, hogy Cleo fogja megenni az enyémet és a második árván marad majd a csomagolásban. Az eladó gyorsan a kezembe pakolta a válaszékot, Miss Csöcsös fizetett és már léptünk is tovább, hogy lassú sétával koronázzuk meg a szerzeményt.
Cleo nem sok érdeklődést mutatott egyelőre, jobban érdekelte, hogy előre rohanjon és elijesszen néhány galambot. Csak euztán rohant vissza és kunyerált egy falatot. Meg is álltam, hogy letörjek egy tetemes darabot, megszabadítva a sósabb részektől. Egy pillanattal később már el is veszett benne. Csak euztán tudtam én megkóstolni. Egészen olyan volt, mint gyerekként.
-  Olyan a perec, amilyenre vágytál? És Cleo-nak is ízlik? - a kérdéshullámra némileg meglepődtem. Nem sokakat érdekel, hogy bejön-e a kaja, amit vettek, inkább csak elvárják, hogy megegyem... főleg, ha azok a valaki Nathanielek, Natok vagy Forestek. Ami óta ez a helyzet nem állt fenn, kevesebb volt az étkezésem miatti cseszegetés is és nem gondoltam, hogy a csaj besértődne, mert csak egy két milliméteres darabot tömtem be.
- Hát... sós... és tészta ízű...gyerekkorom óta nem ettem ilyesmit. - Vontam meg a vállam és még egy kis darabot Cleo szájába tuszkoltam, hogy aztán megint tovább induljak. - Ami már elég régen volt. - Magyaráztam, na nem mintha az élettörténetem bárkit is érdekelhetne. Szóval rövidre fogtam inkább, ennyi információ tök elég volt egy idegennek belőlem. Nem, mintha több időm lett volna magyarázni. Cleo marha nagyott rántott rajtam és elkezdet húzni előre. Ez a kutya is sokkal erősebb ennél az 56 kilós vézna testnél. - Cleo! Cleo! - Próbáltam megállítani, de nem sikerült. Ehelyett egy újabb nagyobb rántás volt, amitől elhasaltam, a kutyus meg elfutott előre, és eltűnt a fák között. A perecek is szétrepültek, éreztem, hogy a nadrágom is kiszakadt. De nem nyöszörögtem szerencsétlenül, hiába fájt a lábam, nagy neheten felnyomtam magam a földről. Kicsit szerencsétlenül, de kihúztam magam.
- A francba! Aiden ki fog nyírni, mert elhagytam a kislányunkat... - nyafogtam.

Elliot O’Mara 2002.08.28. Szegény kicsi hercegnő. Még csak rendesen nem is kaphat perecet? Mi lesz így a tökéletesen édes vonalaival? Hogy fogja táplálni azt a gyönyörű hangot, ami kifér azon a csöpp éles fogas szájon? Hát van ennek az embernek szíve?! Nem látja, mennyire szeretne egy egész saját perecet? Borzasztó. Mondjuk, lehet, elrontaná a pocakját, azt pedig nem szeretném. Szóval beletörődően bólintottam. Ha csak keveset kap, akkor nyilván annyit szabad neki. Ezért is nincs kutyám. Nem tudnék nemet mondani azoknak a csillogó szemeknek. -  Benji? Nem is hasonlítasz egy Benji-hez. Már, mint ne vedd sértésnek, csak megállapítottam. Más névvel biztos jobban néznél ki.- Rántottam vállat és elengedtem a dolgot. Remélem nem haragudott meg, amiért elmondtam a véleményem. Lehet, a szemében én sem vagyok túl Leah-s, mondjuk más Leah-t nem is ismerek, így nincs összehasonlítási alapom, de Benji-t igen, és a Benji-k helyesebbek, az Én szememben. Bár lehet, ha más lenne a haja, hosszabb esetleg, ami félig felfogna, lenne egy két fülbevalója, magára szedne, egy kis izmot- mondjuk, utóbbit nehezebben tudom megállapítani, mert lehet kocka hasa is, csak ez a lebernyeg teljesen eltakarja a jó részeit. Na, szóval, összességében, ha máshogy nézne ki, akkor jól állna neki ez a név. Belegondolva, tényleg nagyon gonosznak tűnhetek most a szemében. Remélem nem vette nagyon a szívére és a perec majd megenyhíti a zabos lelkét. Noha szerintem már az elején elvesztettem azt a kegyet, amiben mindenki mást részesít, még pedig a szimpátiáját. Valamiért orrol rám, csak azt nem értem miért. Néma gyereknek az anyja sem, mint tudjuk Én meg aztán végképp nem. A végigmérésére csak felnevettem. Olyan egyszerűen működik majdnem minden ember. – Nem Téged nevetlek, ki félre ne értsd. Csak a szituáció. – Utaltam a pillantására, bár úgy döntöttem meg is magyarázom. – Ha valaki felemlít egy érdekesnek tűnő dolgot magán vagy valakin, aki szembejön velük, az esetek több mint 90% alaposan megnézi azt a valamit; valakit a maradék pedig csak rávágja, hogy „Igen Én is láttam”. Szóval tényleg bocsi, de kíváncsi voltam Te melyik csoportot erősíted. Mondjuk tudnom kellett, volna, mivel nem tanúsítottál túl sok érdeklődést irányomban, a perecen kívül és azon kívül, hogy elhúztam a kutyusod. – Utaltam a cselekedetére. – Nem akartam bántani, vagy ilyesmi. Szeretem a kutyákat. – Adtam a tudtára és a vidáman csóváló leányzóra kacsintottam, aki mintha értené, mikor kerül a beszélgetésben őrá a sor és lesz megemlítve. Nagyon okos egy MyLady, meg kell hagyni. És gyönyörűen jár, mintha kifutón lenne. Bár valljuk be, ezekbe a ráncokba ki ne tudna beleszeretni? Szívem szerint agyon dögönyözném a kis testét, és addig cirógatnám a fülét, amíg el nem alszik. Viszont a standnál nem dicsérhettem tovább, mert a gyomrom erősebb hívó szó és prioritást, élvet bizonyos dologban. Így nem kis meglepetéssel a stand elvette Cleo elől a rivaldafényt, de remélem, tudja, hogy nemsokára-amint megtömöm a pocakom ismét Ő lesz a fénypont. A bébi-re csak nagyot néztem. Bébi… Most valamit nagyon félre érthetett. Ha azt akartam volna, hogy a pasim játssza, akkor máshogy viselkedem. Én fogalmaztam félre érthetően. szóval igazán nem róhatom fel neki a dolgot, bár ennyi év után csak nem hagyhatom szó nélkül ezt az egészet. Így amikor tovább mentünk és hallótávolságon kívülre estek az emberek felé fordultam, megjátszott haraggal. - Ezt túltoltad, bébi . – Pillantottam rá, majd kiöltve a nyelvem megleshette mennyire szépen fog a csillám és remélem ezzel vette a lapot, hogy biza nincs harag. Mert vicces volt. Ha a pasimat kellene játszania, akkor a kezem is megfoghatta volna… Bár a barát valóban kétélű kard. – Nem úgy gondoltam a barát szót. Ne haragudj. Nyilván nem vagyunk azok, Kérlek, ne vedd sértésnek, amiért annak hívtalak. – Valamiért azt érzem, hogy egy rossz szó és kirobban belőle valami veszedelmes fenevad és leüvölti a hajat a fejemről. Ami nehéz lenne, tekintve mennyi van belőle és milyen erős és dús… na de elég az önfényezésből. Még a végén, valami olyan ül ki az arcomra, amit Merlin se tudna lemosni Rólam és amiről Vitrol egy egész új újságot indíthatna. – Akkor örülök, ha ízlik és erre az ízre vágytál. Mindig jó, ha az ember olyat eszik, amire vágyott. – Mosolyogtam és megtömtem a bendőm a pereccel és persze NeMo bendőjét is. Sajnos annyira elvonta a hasam a figyelmet, hogy csak a hangos szóra és a puffanásra lettem figyelmes. Először nem is tudtam mi történt, de nyilván látott valamit a kutya és elhasaltatva szeretett gazdáját úgy döntött, hogy „Biza neki azt meg kell lesnie”. Odaléptem Ben mellé, hátha tudok segíteni, felállni, de megoldotta. Bár látványosan fájlalta az alsó végtagját. Így látatlanba vagy a csípőjét vagy a lábát. De ez nem is rám tartozik, meg aztán miért is érdekel, ha egy vadidegennek esetlegesen az esés következtében baja lett? Ja, igen, azért mert ez a hivatásom. Én és a fene nagy szívem, egyszer ez fog a sírba vinni, erre mérget is vennék. - Jól vagy? Na…- És félbe szakítva elkezdett nyafogni. Azt a leborult főnixfarktollat. Kinyitottam a szám, majd becsuktam. Ezt megismételtem háromszor, majd torok köszörülve elnéztem arra, amerre Cleo futott. - Ha ügyesek vagyunk, még elkaphatjuk. Van esetleg olyan hívó szó, amire azonnal visszajön? Az „invito”-n kívül? – Kérlek-kérlek, legyen valami. Mert a fene nagy parkban simán lebuknánk, ha magához varázsolná a kutyáját. Még ha el is bújunk, rengetegen látnának egy repülő kutyát. Na, még csak az kéne, hogy feltűnést keltsünk. Meg sem várva a válaszát elkapva a karját, persze a sérült oldalról, hogy ha kell, tudjon támaszkodni – bár férfiúi büszkesége nem hiszem, hogy ezt engedni fogja, plusz simán kinézem, hogy kitépi magát a karjaim körül, de ez most mellékes, mert egy édes kishölgy szaladgál a gonosz kutyarablók között. De mivel rengeteg előnyre tett szert, addig is valahogy oldani kellene a dolgokat. - Szóval Aiden és Te nevelitek a Hercegnőt? Melyőröknek tetszett meg a Cleo név? Vagy honnan jött? – Kérdeztem rá, és noha csak a mondandóm második fele érdekelt, úgy éreztem illik az elsőre is rákérdezni, bár arra nyilván nem sok választ vártam. – Lehet a tónál lesz. Pár napja láttam arra kacsát meg hattyút meg vadlibát. Cleo szeret vadászni? – Mert ha erre igen a válasz, bajban leszünk, és minimum kijár majd Neki egy alapos fürdés. – A csípőd vagy a lábad rendben van? Nagyon beütötted? – Utaltam itt a nehézkes felállására és igyekeztem alaposan végig pásztázni a környéket, hát, ha meglátom a ráncos kis testét.

◂ thief ▸

2002. augusztus 28.

◃l e a h▹

long story short:
i’m survived.

style: black style ║ zene: paint it, black

– Benji? Nem is hasonlítasz egy Benji-hez. Már, mint ne vedd sértésnek, csak megállapítottam. Más névvel biztos jobban néznél ki. – Közölte, amire enyhén felment bennem a pumpa. Már eleve a feltételezés, hogy én nem nézek ki annyira jól bármilyen névvel, vagy bármitől nevetséges volt és sértő. Mégis ki mond ilyet valakinek, aki ráadásul bizonyítottan legalább a harmadik legszebb ember Angliában? Megköszörültem a torkomat.
– Egyrészről nem Benji, hanem Ben. Másrészről meg, nem a név tesz helyessé vagy nem helyessé… Az egy egyszerű tény. De minden szépérzék kérdése ugyebár. – Vontam vállat. Eldönthette magában, hogy ez sértés-e vagy valami ténymegállapítás, én nem tettem hozzá semmi olyat, ami többre képes.
Végig mértem. Mert miért ne miértem volna végig, ha már egyszer az ember arcába mászik a melle? Talán évekkel ezelőtt tényleg felkeltette volna az érdeklődésem, ha más nem egy éjszakára, mert egyelőre nem keltette fel bennem a szimpátiát, hogy randira hívjam… de hát régen is volt ilyen. Amikor az ember éveket, sőt másfél évtizedet él az erdőben, meg tanulja értékelni az olyan dolgokat, amiket elé sodor az élet. Például ha bekötnénk a száját egészen kellemes lenne a párnák között is… bár tény, ami tény, a nagymell nálam nem különösebben volt előny sohasem. Az is csak egy testrész.
– Nem Téged nevetlek, ki félre ne értsd. Csak a szituáció. – Szóval észrevette, de nem bántam. Hát vegye, mindenkinek kell valami elcseszett léleksimogatás, ha neki a csöcsbámulás az, hát bámulom szívesen. Előbb-utóbb úgyis vissza kell majd simogatnia, ha más nem a perecmennyiséggel, amit a kutyámnak fog venni. – Ha valaki felemlít egy érdekesnek tűnő dolgot magán vagy valakin, aki szembejön velük, az esetek több mint 90% alaposan megnézi azt a valamit; valakit a maradék pedig csak rávágja, hogy „Igen Én is láttam”. Szóval tényleg bocsi, de kíváncsi voltam Te melyik csoportot erősíted. Mondjuk tudnom kellett, volna, mivel nem tanúsítottál túl sok érdeklődést irányomban, a perecen kívül és azon kívül, hogy elhúztam a kutyusod. Nem akartam bántani, vagy ilyesmi. Szeretem a kutyákat. – Tette hozzá, mire Cleo őrülten csóválni kezdte a farkát. Durva, hogy az emberek mennyire képesek félreérteni a másik cselekedetét, azért húzta el tőle a kutyát, hogy ne ugassa képen, mikor bepörög. De nem baj, nem akartam, hogy kiismerjen, mert Elliot O’Mara nem éppen nyitott könyv.
– Én csak azt szoktam megnézni, amit az arcomba nyomnak. – Közöltem egyszerűen, nem akartam a bámulás filozófiájában elveszni. A kibaszott sósperecet akartam, amire most már lassan öt perce csorgattam a nyálamat. De nem vagyok türelmetlen, csak nem akarok cseverészni túlságosan mélyre hatóan.
A pereceshez érve az illatok, az étel látványa valahogy kicsit oldották a hangulatom, de még mindig nem voltam elájulva a társaságtól. Rá kell jönnie, hogy igenis jó parti vagyok. Na mindegy, majd ennek a végére megtanulja.
– Nem úgy gondoltam a barát szót. Ne haragudj. Nyilván nem vagyunk azok, Kérlek, ne vedd sértésnek, amiért annak hívtalak.
Felvontam a szemöldököm.
– Mondtam, hogy baj? – kérdeztem vissza. Ilyen rövid időn belül két félreértés már engem is őszintén meglepett. De nem számított, kicsomagoltam a percet és enni kezdtem. Közben egy falatot még Cleonak is adtam. Felesleges volt neki külön vásárolni, neki az a kedvenc perece, ami az enyém. Élveztem is volna a pillanatot, hogyha az eb nem éppen akkor őrül meg, ránt el és keveredek a földre. Állandóan csak esek és kelek, már nem lepett meg, hogy elterültem a mocskos betonon. A nadrágom szakadtsága már annál inkább irritált.
– Jól vagy? Na… – Nem érdekelt most a kedveskedés vagy akármi. Kiszakadt belőlem a pánik, hogyha nem lesz meg Aiden kutyája, akkor nekem annyi. Nem érdekelt a lopott cucc, amiért jöttem, sem más… a kibaszott leesett perc sem. Sóhajtva keltem fel és bámultam el a távolba.
–  Ha ügyesek vagyunk, még elkaphatjuk. Van esetleg olyan hívó szó, amire azonnal visszajön? Az „invito”-n kívül? – kérdezte.
A nadrágomat poroltam, nem mintha szükséges lett volna. Leginkább véres volt a felhorzsolt térdemtől… de valamit tennem kellett, hogy egy pillanatra lenyugodjak. Csakhogy a fejemben ott volt a mérges Aiden képe, meg ahogy közli: Mit műveltél már megint, Elliot? Ha ingerült volt, nem hívott nyuszinak. Nem voltam elég aranyos olyankor. A rendetlenségre is megorrolt, akkor milyen lesz, ha megtudja, hogy elhagytam a kutyáját?
– Még sosem futott el. – Indultam meg dumálás közben arra, amerre futott. – A nevére szokott hallgatni. – Rántottam vállat. A szívem közben hevesen kalapált. Már Miss Csöcsös sem érdekelt, meg a furcsa modora, csak Cleo. Aiden mindig a kislányunknak hívta… majd gyereket sem akar velem, mert a kutyát meghagytam.
–  Szóval Aiden és Te nevelitek a Hercegnőt? Melyőröknek tetszett meg a Cleo név? Vagy honnan jött? – kérdezte.
– Aidennek szereztem karácsonyra. – Sóhajtottam és beletúrtam a hajamba. Úgy éreztem menten megőrülök, ha nem kerül elő a kisállat. – Ő nevezte el. Basszus… basszus… – magyaráztam magam elé, mikor a következő kis elágazásnál sem pillantottam meg a gyűrött, barna kis testet. Egyre jobban aggódtam, hiszen fogalmam sem volt, miképpen mondhatnám el Aidennek, hogy Cleo miattam tűnt el. Talán megint elhagyna, talán megint egyedül maradnék, miközben én őt szeretem, vele akarok lenni most már egész életemben… pontosan úgy, ahogy akkor is gondoltam, amikor elment legutóbb.
Kicsit sántikáltam. Nem a térdsérülés miatt, hanem a régi sebem miatt, ami elcsúfította a lábamat.
– Lehet a tónál lesz. Pár napja láttam arra kacsát meg hattyút meg vadlibát. Cleo szeret vadászni? – kérdezi aztán. Hát erre sem tudtam válaszolni, a kertben nagyrészt heverészett, ahogy a házban is legfeljebb összenyálazta a kedvenc játékait. Nem volt túl vad típus.
– Nézzük meg… – Bólintottam és mentem előre sántikálva. – Szinte sosem rohan el mellőlünk. Ha ketten sétáltatjuk és elengedjük, akkor is ott van folyton mellettünk, mint egy kisgyerek. – Remegtem is egy kicsit. Ez is csak velem történhet meg… mintha elhagynám Noah-t! Még csak az kéne, akkor nem csak magamat kötném fel, de Nat is utánam jönne a pokolba, hogy megöljön újra.
– A csípőd vagy a lábad rendben van? Nagyon beütötted?
Csak megráztam a fejemet. Nem akartam elmagyarázni neki, hogy azért vagyok sánta, mert úgy három éve rohadt menő srácnak gondoltam magam és elmentem kifosztani egy csapdával teli kastélyt három másik tolvajjal… én meg persze beképzelten azt hittem okosabb és gyorsabb vagyok náluk, ezért leszakadtam tőlük. Aztán persze úgy kellett lefeszegetniük rólam azt a szöges csapdát.
– Most Cleo a legfontosabb. – Hangsúlyoztam ki és benyúltam a zsebembe, hogy megszorítsam a lucfenyő pálcát. Nem sok haszna volt ebben a helyzetben, nyomolvasó varázslatokat meg nem ismertem. Az invitot sem mertem volna Cleon használni, nem akartam kárt tenni benne semmilyen módon. Végig dörzsöltem az arcomon, éreztem, hogy a nyuszis eljegyzési gyűrű keményen karcolja az arcomat. Aiden nem fogja megbánni, hogy összeházasodtunk… ugye? Még a gyomrom is összerándult, éreztem, hogy ennek csak rossz vége lehet.
– Ha emiatt válunk el… én kicsinálom magam… – Hangosan mondtam ki a gondolataimat, pedig nem kellett volna. Közben elértünk a tóig, de a nádas rész éppen a virágkorát élte idén, úgyhogy nem lehetett tökéletesen belátni a területet. – Cleo, gyere apucihoz!– kiáltottam bele a tó környéki csendbe, itt most valamiért kevesebb ember volt. A gyerekek nyilván a játszótéren lógtak, a szüleik meg valamerre sétáltak, hogy a nyár végi, tipikus angol hűvösségben inkább melegen tartsák a végtagjaikat.

Elliot O’Mara 2002. Augusztus 28. dress Az biztos, de hogy Te az Én szépérzékemben egyáltalán nem vagy benne az hétszentség. Noha tagadhatatlan, hogy van benne valami kisfiús sárm, ami képes megdobogtatni a női szíveket, sőt el is varázsolja azokat, és szerintem ez mindenkire is hat, kivéve persze egy-két embert és amint látszik ebbe merőn beleestem, és ha most erre a mosolyon kívül mondok is valamit biztosra veszem, hogy akkora átok kerül a nyakamra, amit 1000 év múlva sem tudok levakarni. Viszont a jelenlegi állásban nem engedhetek meg semmi bajt, így bármennyire is nem hasonlít egy Benji-re, attól még el kell fogadni, hogy az a neve. Csak ki ne csússzon még egyszer ez a becenév a számon, mert képes lenne egészben bekapni. Amilyen kicsi, olyan harcias. Noha ez rám is igaz, mert mint látszik megbántottam, és egy találkozás alkalmával már másodszorra. Úgy néz ki, ez nem lesz egy hosszú életű kapcsolat. Noha a balsorsos Énem mérget is venne arra, hogy mi még bizony találkozni fogunk egyszer. Ha így lenne, tehetnék úgy, mint aki nem ismeri, de az igen nagy bunkóság lenne a részemről. Viszont ha Én üdvözlöm és Ő tesz úgy, mint aki nem ismer, akkor csak nevetni fog a markában, mint egy jóllakott napközis. Nehéz dilemma ez és még oly’ messze is van, talán igaz sem lesz soha. De ha az lesz, akkor biztosra veszem, hogy tudnám úgy manipulálni a dolgokat, hogy még Én jöjjek ki belőle jól. Hah, na, most hogy ezt eldöntöttem, ideje lenne rá is figyelnem és a perecre. De mielőtt rendesen belevethetném magam, elhasal és a hercegnő messzire szalad. Ritkán látok ennyire kétségbe esett férfit, és már értem a miben is rejlik a sármjának egy bizonyos része. Az ember akaratlanul is a segítségére rohanna, és addig ölelgetné a cuki szomorú pofiját, míg a ráncok el nem tűnnek róla és meg nem nyugszik a háborgó kis lelke. Hát most már erre is rájöttem. Legalább nem vagyok annyival lemaradva a többi nőnemű és hímnemű társ mellett, akik egyből odaadnák magukat neki, egy mosolyért cserébe, vagy legalább egy lopott pillantásért. A tónál valóban nem láttam, noha a vízbe is bemehetett, amit annyira nem lehetett látnia a susnyástól. Nem is értem miért nem kókadoznak ezek jobban ennél. Nekik senki nem szólt, hogy már itt az ősz és ideje lenne aludni, menni, vagy minimum elszáradni, mint minden normális gaznak? Nem szép dolog tőlem, gaznak hívni egy növényt, úgy meg igazán nem kellene, hogy bájitalokat készítek. Áhh, szörnyű vagyok. Rám férne egy ital. Ma is túl korán kezdem. Nem kellene ennyit innom, de ha hazaérek biztos, hogy megiszok valami erősebbet, mint a szokásos teám. - Nem hiszem, hogy elváltok, ne aggódj. Megtaláljuk a kishercegnőt. – Még ha ehhez le is kell vetkőzni. Elbaktattam a tóig és levettem a csizmám. Sok mindent megteszek, de nem teszem tönkre ezt a csizmát. Imádom és extra kényelmes. Körbenézve megállapítottam, hogy nincsenek körülöttünk, így besétáltam a nádasba és egy apró kis varázslattal szét is nyitottam, hogy be lehessen látni rendesen. Viszont itt nem volt a hercegnő. – Van egy ötletem. – És ezzel, nemes egyszerűséggel Ben felé dobtam Nemo-t, amíg kikászálódok a nádasból és a vízből. Szörnyűséges szagom lesz, mire hazaérek. Na, mindegy. - Kapd el, mert ha leejted, megharap… - Leráztam a lábamat és belebújtattam a csizmámba. Így nem fog tönkremenni, remélem. Mondjuk, ennyi idő alatt nagyon kellemetlen lenne, ha baja lenne. De mindent helyre lehet hozni egy kis varázslattal. Áldom az eszem, hogy megtanultam ilyen szépítő varázslatokat is. Ahány éve nyúzom ezt a csizmát, már rég darabjaiban kellene lennie, és még is pont úgy néz ki, mint az új, amit most vettem le a polcról. - Nemo lesz a mi furkászunk. Ő megtalálhatja. Ahogy Cleo ki tudja Őt szimatolni, úgy Nemo is tud nekünk segíteni… - Utaltam vissza a találkozásunkkor bekövetkezett-utólagosan kiderült lármára, ami szerintem gyönyörű volt, mert egy édes hercegnő adta ki a hangot a torkából, de hát ez, az Ő szavaival élve, ízlés dolga. Amennyire rettegek a vérfarkasoktól és gyűlölöm őket, úgy szeretem a kutyákat. – Légy jó fiú és keresd meg Ben-nek Cleo-t, jó? Cserébe kapsz Tőlem valami igazán csillogót és szépet. – Kacsintottam a kis barátomra, aki ennyi idő után jól tudja, hogy amit ígérek, azt be is tartom. Na meg aztán, mind a ketten rajongunk a csillogásért, így nem nehéz kitalálni, mi is tetszhet egy ilyen édes falatnak. Jó páros vagyunk mi ketten. Na meg aztán remélem végre a perecen kívül a kedvében is tudok járni, azzal, hogy egy ici picit kiemeltem, a nevét, lássa, hogy megértettem és nem fogom becézni. Ezzel pedig remélem lezártuk a kínos dolgainkat és nem lesz több félre értés köztünk. Kiugorva Ben kezei közül Nemo elkezdett szaglászni, és amint szagot fogott, már rohant is. Ha az ember nem elég fürge, bizony elveszíti a nyomát. Így ismételten elkapva Ben kezét rohanni kezdtem Nemo után és csak remélem, hogy tudja tartani az iramot, na meg azt, hogy én is!

◂ thief ▸

2002. augusztus 28.

◃l e a h▹

long story short:
i’m survived.

style: black style ║ zene: paint it, black

Csendesen pásztáztam végig a tó felületét. Nem tűnt úgy, mintha csobbanni készült volna, de láthatóan a környéken sem volt. Bár nem néztem meg, hogy akadnak-e tappancs nyomok, de Cleora nem volt jellemző, hogy csak úgy elrohanjon. Ki fog nyírni Aiden… – ostoroztam tovább magam, de már a kezemben volt a pálcám, hogy megpróbáljak tenni valamit.
Én nem akartam begyalogolni a tóba. Azt meghagytam a társaságomnak inkább… ha már olyan készségesen vette le a csizmáját, én nem szóltam semmit. Megköszörültem a torkomat és inkább a távolból figyeltem a mozdulatsort. Biztos voltam benne amúgy is, hogy Cleo nem a nádasban van. Valahogy éreztem, másról lehet szó.
– Van egy ötletem. – Szólalt meg hirtelen a lány, ahogy mászott ki a tóból. Mi is volt a neve? Már régen elfelejtettem, hiszen magamban leginkább Miss Csöcsösnek hívtam. Nem sokat fogtam fel a külsejéből lufiméretű melleken kívül.
Éppen mondani akartam neki valamit, mikor magasba dobta a furkászát úgy, hogy az a levegőben még meg is pördült. Nyilván örülhetett neki, hogy a gazdája jóformán similabda módjára dobálja ide-oda.
– Kapd el, mert ha leejted, megharap… – közölte éppen akkor, amikor a kezeim közé kaptam a lényt. Egy kicsit hozzá nyomódott a testéhez a kezemben szorongatott lucfenyő varázspálca, de ez láthatóan nem zavarta meg. Ahogy az sem, hogy a csaj éppen visszabújt a csizmájába… jó büdös lehetett az a tó. Megköszörültem a torkomat és visszanéztem a furkász csillogó szemeibe.
– És mi az a szuper ötlet? – kérdeztem sóhajtva. Valójában úgy gondoltam, egyszerűbb lett volna lerázni és magamtól megoldani a dolgot… végül is csak két percig volt a csajom, amíg megvette a perecemet. Nem vártam el, hogy együtt keressük meg a kutyát. Aiden amúgy is egyedül engem fejez le, ha a kislányunk nélkül térek haza. Szóval, ha tíz évig kellett volna a parkban bolyonganom, hát én akkor is megtettem volna csak azért, hogy megtaláljam. Ennél fontosabb egész egyszerűen semmi sem lehetett.
–  Nemo lesz a mi furkászunk. Ő megtalálhatja. Ahogy Cleo ki tudja Őt szimatolni, úgy Nemo is tud nekünk segíteni… – mondta. Végül is ebben igaza volt… mikor előkerült a furkász Cleo hangosan ugatni kezdett. Talán ha meglátná most is, hasonlóan tenne, vagy egyszerűen csak az apucija hívására végre felbukkanhatna, mielőtt Aiden rá talál jönni és idejön az Aranyfogból, hogy lemészároljon.
Biccentettem. Túl feszült voltam ahhoz, hogy lényegében frappáns választ tudjak most erre mondani. Egy próbát megért, többet aligha.
– Légy jó fiú és keresd meg Ben-nek Cleo-t, jó? Cserébe kapsz Tőlem valami igazán csillogót és szépet. – Kacsintott a végén, amit nem tudtam mire vélni. Kicsit megköszörültem a torkomat és elfordítottam a fejemet. Hagytam, hogy a furkász kimásszon a kezeim közül és elkezdjen rohanni valamerre.
Miss Csöcsös keze belém kapaszkodott és már vont is magával a lény után. A sérült lábamba néha-néha belenyilallt a fájdalom. Reméltem, hogy nem kell sokáig tartani az iramot, mert borzalmasan kemény volt. A végére már kicsit sántítottam is, de egy olyan részére értünk el a parknak, ahol kicsit erdősebb volt már a terület… és jött a kutyaugatás. Ezer közül is felismertem volna Cleo öblös hangját, akármennyire is utáltam a zajt, a mindennapjaim része volt.
– Ez ő… – húztam el a kezem és kissé bicegve, de előre siettem. Cleo ott állt az hatalmas gödör mellett, amit minden bizonnyal ő ásott ki. A lábai, az orra hegye is piszkos volt a földtől. – Mit műveltél itt? – kérdeztem, majd kicsit nyüszítve a fájdalomtól, leguggoltam elé és átkaroltam a nyakát. Ezután, mikor elhúzódtam, néztem csupán a gödörbe. Valami csillogó dolog volt benne. Lehajoltam és amint az ujjaim közé kaptam a földes-aranyos darabot egy kis, madárkás medált pillantottam meg. 
Cleo nyüszített egyet, mintha csak sejtené, hogy zsebre akarom vágni. De hát olyan szépen csillog… – győzködött a hang. Én mégis felkeltem és a lány elé sétáltam. Megfogtam a kezét, ahogy a szemébe néztem és a tenyerébe fektettem az ékszert.
– Köszönöm. – A hangom halk volt, leginkább suttogásszerű. Így néztem hosszú pillanatokig a kék szemekbe, majd elengedtem a kezét. Hagytam, hogy kicsúszon a bőre az ujjaim közül. – További szép napot… neked… nektek. – Néztem le a csillogó ékszert figyelő Nemora is. Aztán megkötöttem Cleot és már útnak is indultam vissza az útra, hogy még nyélbe üthessem az üzletet, amiért idejöttem…

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT.
 

Elliot O’Mara 2002. Augusztus 28. dress Szegény Ben, tényleg nagyon sajnáltam, hogy úgy vonszoltam magam után, mint… Mint inkább nem is gondolom ki micsodát, mert az se nem szalonképes se nem szép dolog. Éreztem, hogy meg-megbiccen futás közben, de csak nem engedhettem el. Mivel ha elengedem, minimum orra esik, emiatt elvesztem NeMo-t a szemem elől és aztán fújhatom a dolgot. Vagy elesik, én tovább rohanok, megtalálom a hercegnőt, aztán együtt megkereshetjük a gazdáját, aki biztos szörnyen mérges lesz rám, amiért elesett és még ott is hagyom. Talán, de csak, talán ha elengedném, megállna a saját lábán, itt maradna-mondjuk, ezt erősen kétlem, amilyen akaratosnak tűnik és megkeresem egyedül az elszökött kisleányzót, majd visszajövünk Ben-hez és mindenki boldog. A legjobb még is az lenne, ha minden pluszsérülés és elhagyás nélkül együtt találnánk meg Cleo-t. Akkor mindenki boldog lenne, és magukra hagyhatnám őket, mert nem terveztem ilyen kalandos és büdös pihenést mára, nem hogy még Ők. Gondolom egy kellemes sétára jöttek, hogy együtt kiélvezzék a nyár utolsónak mondható sugarait, amik képesek felmelegíteni az emberi szív fagyosságát. Erre nem elég, hogy kizsebeljük őket-igen királyi többes, elvégre NeMo az Én felelősségem így jár a többes; meghívjuk perecezni, amiből nem lett semmi, mert Cleo elrohant, Ben akkorát esett, hogy csak remélni tudom, hogy húzódás és nem ficam; majd kénytelen kedvetlen bementem a büdös tóba, hogy biztosra menjünk Cleo nem akadt-e bele valami hínárrengetegbe. Ezek után még meg is futtatom; az meg már mellékes, hogy magában biztosan a Nagyúr mellé átkoz engem is meg a szerencséjét, hogy velem futott össze. Vagy a nem létezővel, mivel velem futott össze. Egy biztos, hogy nem róhatom fel neki, ha legközelebb találkoznánk és rám se hederítene. Mondjuk, nem esne jól, de hát mit tehet a boszorkány, ha így jár? Semmit, na, ugye? NeMo éles kanyarjait még én is nehezen veszem be, de nagyon remélem, hogy nemsokára odaérünk, mert kezd, sok lenne ez a Flúgos futam, még Nekem is. Szerencsémre nem kellett az egész parkot körbe futnunk. NeMo megtalálta a hercegnőt és így végre megállhattam, míg Ben tovább sietett és most már jól láthatóan bicegett is, de azért látszik, hogy kicsoda apuci szemefénye és kiért érte meg ez a nagy rohanás, még ha ezután egy hetes fájdalomcsillapító bájital kúrára is fog szorulni. Rámosolyogtam az ugató Cleo-ra, és lehajoltam NeMo-ért, amíg odaát zajlott a nagy találkozás pillanata. - Te vagy a világ legügyesebb furkásza NeMo! Büszke vagyok Rád! – Adtam egy puszit a fejére és kezdtem nyugtató simogatásba. Belegondolva, ha mi így kifulladtunk, egy ekkora testnek ez a nagy rohanás még inkább nagyobb sok volt. Éreztem, ahogy a pici szíve hevesen ver és látszott a testtartásán, hogy Ő biza, most nem a mázsás súlytól van így kimerülve, amit összelopott, hanem egy igazi kardio edzéstől. – Ha hazaérünk, ígérem egy kellemes relaxáló fürdővel fogom kényeztetni a tappancsaidat és a kedvenced lesz vacsorára, rendben? – Bármilyen fáradt is a kaja és az ékszerek mindig feldobják, így nagy mosollyal a száján felpattant és körbeszaladta a karjaimat, majd visszacsüccsent a tenyerembe, és kimerülten hátradőlt, mint aki jól végezte dolgát. De valljuk be, jól is végezte! Ismét masszírozni kezdtem, amikor is Ben odajött Cleo társaságában megfogta a kezemet és belenézett a szemembe. Oké, az első gondolatom az volt, hogy Mi? Ezt követte, a felismerés, miszerint milyen aranyos és szép szeme van. Viszont olyan sokáig nézett, hogy elgondolkoztam mennyire is lát mélyre és a muglik szavajárásával élve, ha lelát a bugyimig, lát egyáltalán bugyit?! De ez először is ostobaság, mert nem láthatja, hülyeség ez a mondás, és szerintem nem is jól használtam, másodszor pedig, miért ne lenne rajtam bugyi? Még jó, hogy van rajtam, a… Igen azt hiszem az. Noha erre a gondolatra elpirultam és csak remélni mertem, hogy nem érti félre a pirulásom, de az még kellemetlenebb lenne, ha elkezdenék magyarázkodni. A következő kizökkenés akkor történt, amikor elengedte a kezem és éreztem, hogy hiányzik az a meleg, ami a kezeiből áradt. Csak ez után kaptam észbe, hogy valamit a tenyerembe helyezett. NeMo már rá is kapott, szóval biztosan valami ékszer, de… - Ben, várj! Ezt nem …- És itt elhalkult a hangom, mert már messze jártak.- Nem fogadhatjuk el…- De nem hallotta én pedig annyira ledermedtem, hogy még csak el sem köszöntem tőle. Eközben NeMo ujjai fürgén simogatták és csinosítgatták az ékszert. Biztosra veszem, hogy elég jóban lennének Cleo-val és akár a kettejük párosából bőven meg tudna élni jó pár család. Ilyesmiket találni… – Egyébként köszönjük! – Mondtam csak úgy a semmibe. Illett is megköszönni és annyira még sem lehettem sóbálvány, hogy legalább egy köszönömöt ne mondjak el a szélbe, hátha valahogy utoléri. KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT! SZABAD HELYSZÍN!

KARÁCSONYI VÁSÁR

2002. december

Gyönyörű hóesés köszönti azokat, akik úgy döntenek, hogy meglátogatják a karácsonyi vásárt.  Herfordshire most sem csak az akadémiai diákok számára volt nyitva, hanem szívesen látta a látogatókat is, akik még talán az sos-ajándékukat gyűjthették be. Azonban bármennyire is rohantak az emberek, mind meg-megálltak, hogy egy gyönyörködő pillantást vessenek a tér közepén álló, hatalmas és méltóságteljes karácsonyfára. Díszei pompázatos vörösben és zöldben tündököltek, itt-ott néhány fehér gömb is megfordult rajta. A csúcsdísz egy hatalmas csillag volt, mely pompásan ragyogott az ég felé nyúlva. A fa alatt néhány különlegesebb, becsomagolt ajándék doboz hevert, hogy a lenyűgöző dekorációtól mindenki hanyatt essen.
A vásárban megvolt minden, mi szem-szájnak és kapkodó ajándékvásárlók kezének az ingere volt. Egy kis placcon még lehetett vásárolni szebbnél szebb fenyőfákat. Néha egy-két vásárló heves alkudozása törte meg a csendet, amint a kissé talán túl kapzsi koboldokat próbálták rávenni arra, hogy adjanak egy kis árengedményt. Nem messze a fáktól húzódott hosszan végig az ajándékos sor, ahol sok idősebb és fiatalabb boszorkány és varázsló topogott, ki rohanva, ki pedig minden egyes csodás bódét megbámulva. Egyik árus sem árulta ugyan azt, mindegyiknél volt valami különleges, vagy mágikus játék, a vásárló meg nem tudott ellenállni annak, hogy na még egy ajándékot ne vegyen.
Voltak olyanok is, akiket se az ajándékok, sem pedig a fák nem vonzottak, ők inkább az ennivalós sátraknál lebzseltek, ahol finom téli ízesítésű, forralt borokat kínálgattak az árusok. Volt közöttük fahéjas, almás, mézeskalács ízű is, amiről azt suttogták, talán a legfinomabb a forraltborok között idén. És még nem is csíntalan manók árulták őket. Mások éhesen, vagy csak nyál csorgatva válogattak a pompásabbnál pompásabb ennivalók között, és természetesen a legnépszerűbb hely ismételten a Babi néni mézeskalácsos sátra volt, ahol a bájos sütemények a létező minden alakban és formában várták azt, hogy egy elégedett diák, vagy felnőtt vele tömhesse a bendőjét.
Néha egy kisebb emberkupac állította meg a bámészkodókat, hogy a nénik és gyerekek áhítatos tömege elkornyikáljon egy-egy karácsonyi dalt, vagy éppen halálra ölelgessék meg csókolgassák az embereket, megtelítve őket a szeretettel. Az utolsó bódé mögött húzódott egy viszonylag közepes méretű, mesterséges jégpálya is, ahol vígan csúszkálhatott - vagy éppen eleshetett - az, aki rá mert suhanni a fényesre polírozott jégtáblára.
Szépen lassan mindenkire ráült az ünnepi áhítat, ahogyan egyedül, vagy a szeretteivel mászkált a bódék között, és a hóesésbe, mintha némi haloványabb csillámpor is vegyült volna, hogy még gyönyörűbbé tegye ezt az amúgy is - végre - békés és kellemes estét.

A játékra január 16-ig lehet írni.
Lehet szösszenet, vagy minijátékot is játszhattok.
Hozzászólásonként +5 pont jár.
Akárkik is csatlakozhatnak, akik megfordulnak Hertfordshire-ben.

let it snow


2002. december 28.
este 8 óra

Csak a két ünnep között jöttem el a Roxfortból, hogy kicsit a családommal legyek. Nem vágytam anyám sajnálkozó pillantására, csak azért, mert közelgett a telihold vagy mert látta még apám marásának nyomát a nyakamon és a karomon. Így is jól esett kicsit Miriammel játszani egy kicsit, enni anya gondosan elkészített menüsorából és a szokásos zserbómennyiség is olyan jól esett, mint egy forró ölelés… arra viszont inkább december 28-án volt kilátásban, amikor végre összefutottam Aprillel.
Hetek óta nem láttam. Neki vizsgaidőszaka volt, nekem pedig a Roxfortban kellett maradnom, hogy leadjam a házi feladatokat, elkerüljem az otthoni nyüzsgést. Hiányzott. Rengeteget változtam miatta. Elkezdtem ragaszkodni, szeretni, olyan dolgokat érezni, amik korábban nem voltak az életemben… és talán kicsit a farkaskor is érzékenyebbé tett. Ahogy közeledni kezdett a telihold, egyre inkább ölelésre, csókokra és bújásra vágytam.
Decemberben már túl voltunk egy holtöltén és most kevésbé volt vibráló a hangulatom. Így megálltam a karácsonyi vásár egyik végében – ahol megbeszéltük a találkozót – és rágyújtottam egy szál cigire. Egy adag füstöt fújtam ki hosszan, elnyújtva, aztán a kezemben szorongatott kis dobozra pillantottam. A karácsonyi ajándék apróság volt, egy dalszöveg, amit írtam neki, meg egy kisebb medálos nyaklánc, amit egy hasonló vásárban vettem korábban.  Csak meglepni akartam, tudtam, hogy nem ez lesz életem választása.
Aztán körbe néztem. Volt forralt bor árus, vinnyogó banyakórus, minden, amitől a karácsony vállalhatatlanul nyálas lesz. Alig vártam, hogy April végre befusson, megfoghassam a kezét, magamhoz ölelhessem és megcsókolhassam. Az képes lett volna velem máris elfeledtetni a visító néniket, akik szerint a „Csendes éj” inkább „Rendes éj” volt. Az enyhén avantgárd feldolgozásra persze rövid hümmögéssel elvigyorodtam, de aztán a tekintem a hömpölygő tömegre vándorolt, ahonnan a lány érkezését sejtettem.
– Fiatal ember, nem venne egy csomag csokis bonbon? – Mutatott fel egy hatalmas gömböt egy banya, aki szökkent elém, mintha nem is száz éves lenne. – Egy kis forró tej és máris a világ legfinomabb forrócsokija lesz belőle. – Magyarázta és még jobban az arcomba nyomta az édességet.
– Kihagyom, mamus. – böktem oda morcosan és eltoltam, hogy aztán kikerülve, némileg odébb sétáljak. Eddigre már magamban mantráztam, hogy siessen April, mert a következő biztosan az lesz, hogy egy mikulásnak öltözött varázsló próbál meg az ölébe ültetni, hogy mondjam el, mit kérek karácsonyra… miközben már régen túl vagyunk az ünnepen.