Foltos Tappancs Kávézó

A m a c s k á k s z é p e i
2004 • február • 14.



s k i n • d e l i a h

to: Macmillan

Macmillan határozottan úriember volt. Az a fajta, aki mintha egy Jane Austin regényből pattant volna elő. Nem mozogtam olyan előkelő tásaságban, hogy az ilyenekhez hozzászokjak, úgyhogy meglehetősen zavarban voltam a virágtól. Nekem sose adtak virágot ajándékba, csak némi hányást hagytak a pulton, vagy az asztalon, esetleg a padlón. Egészen jól nézett ki mellesleg, ahogyan végigmértem, miután felocsúdtam a sokkból és a megrökönyödéstől. Szerencsére voltam olyan laza és őrült, hogy ne feszéjezzen a civilben lévő főparancsnok. Egy biztos, hogy eltökélt szándékom lett kicsit kirángatni abból a furcsán merev közegéből, amiben benne ült. Maximum az agyára megyek, de eddig se menekült el úgyhogy ezt még félsikernek is elkönyvelhettem.
– Rendkívül megnyugtató, Miss. - válaszolta, én meg csak vigyorogtam tovább, hogy szerintem is. A Valentin-nap csak egy pszichológiai trükk volt, és én nem akartam ennek teljesen alávetni magam, még akkor is, ha szívesen enyelegtem volna Hakonnal. Ó, nem jól fogom magam érezni egy másik helyes pasi társaságában is, bólogattam magamban határozottan, mert hát vakságot mégsem fogadtam.
Ahogy helyet foglaltunk máris jött a röhejes szituáció, hogy macskákról kell eldönteni, hogy mégis ki a legszebb. Nem voltam egy nagy macskás csaj, és kissé aggódtam, otthon mit fognak szólni a kutyáim, ha egy halom cicaszagot fognak rajtam érezni. Málna nem jött ki jól a macskákkal, bár Puncs egészen elvolt velük. Modnjuk lehet azért, mert nem is látta őket, csak a szagukat érezte, meg a dorombolásukat, ha a parkban hozzánk jött egy-két macska néha sétáltatás közben. Az asztalnál Macmillanra pillantottam, és láttam ahogyan még mosolyra húzta a száját. Hát így aztán még kellemesebben festett, eddig meg voltam róla győződve, hogy nem is tud mosolyogni. Mindig azzal a hivatalos fejével bukkant fel.
- Kedveli a cicákat, Mr. Macmillan? - pislogtam felé kíváncsian, mielőtt még a nyakunkra szabadult volna a pincér csaj, azokkal a hatalmas fogkrémreklámba illő mosoylával. Úgy nézett ki, mintha ő lenne  avilág legboldogabb embere, mert macskák között lehetett. Megráztam a fejemet a kérdésre, azért nem akartam megkopasztani, és a csaj el is oldalgott, hogy elhozza nekünk azt a randis cuccot. Aztán alig hogy elment egy kövér macska ugrott az asztalunkra, csoda, hogy képes volt lendületet venni, én meg erre nem voltam felkészülve, kicsit össze is rezzentem. A táblákat elnyelte a hatalmas bundája és a teste, én meg csak nagyokat pislogva méregettem, miközben jobbra-balra csapkodta az orrom előtt a farkát, amin halvány szőkés csíkok is látszódtak. A macsaival egészen Macmillanig nyújtózott, és eszeveszett dorombolásba kezdett.
– Bizonyára úgy gondolja, neki kell nyernie - jegyezte meg, mire én hümmögve bólogattam.
- Hát az tuti. Úgy tűnik belezúgott magába - tettem még hozzá, mert a macska nagyon jól érezte magát, és a fejét Macmillan karjához nyomta. - Mindenkit ilyen hamar elcsábít? - kérdeztem kacsintva, miközben felénk lebegett a páros menünk is, ami persze egyelőre a macskától nem szállt le az asztalunkra.

[A macskák szépei2004. február 14. to; Raven Harvey]

 

A macskák szépei

2004. február 14.



to; Raven Harvey

Mr. Macmillan nem volt a tündibündi helyek rajongó, de a macskákat szerette. Freddie, a sziámi macska volt egyetlen társa a hétköznapokban. Az állat mindig hangos dorombolással várta odahaza és ha nem érkezett meg időben, akkor sem sértődött meg. Talán azért, mert a szomszéd asszony, Miss Lavinson mindig átment megetetni az állatot, ha nem oltott villanyt hat óráig senki sem a kis, vidéki házikóban. Harold ezért végtelenül hálás volt az asszonynak, hiszen Freddie tényleg a legjobb barátja volt.
Most is rágondolt, mielőtt elmerült az elbűvölő külsejű, ám annál szemtelenebb Miss Harvey társaságában. A lány szemeit nagyon vonzónak találta, annak ellenére is, hogy mocskosabb volt a szája, mint egy kocsisnak.  Mégsem egészen ő, inkább a macskák csaltak mosolyt az arcára.
- Kedveli a cicákat, Mr. Macmillan?
A kérdésre először csak bólintott.
- Van egy macskám. Freddie. - Szokatlan volt neki az átlagos csevegés. Még Smith professzorral sem beszélgettek ilyen kötetlenül... általában valami kulturális dolog volt a téma, vagy a munka. Mindketten fontos munkát végeztek. Jó ideje csak ez tette ki az életüket. Szóval határozottan érezte, hogy még van hova fejlődnie, de a lány meglepően kedves is tudott lenni, ahogy beszélt vele. Ezt nem gondolta volna a kezdeti stíluskülönbségek alapján.
A jég bizonyára akkor tört meg igazán, mikor egy pufók macska landolt közöttük az asztalon. Az állat máris meggyőzte őket a szépségével és incselkedve kezdett Macmillan karjához dörgölőzni, miután kinyújtozott. A főparancsnok megint elmosolyodott. Mindig is úgy gondolta, hogy az állatok a világ legártatlanabb teremtései.
-  Hát az tuti. Úgy tűnik belezúgott magába - szólalt meg Miss Harvey, mire Mr. Macmillan kissé elvörösödött. Hát nem szoktak nagyon "belézúgni," még az állatok sem. Nem hogy nők vagy férfiak. - Mindenkit ilyen hamar elcsábít?
- Ha így lenne, a kollégák bizonyára nem így akartak volna rávenni egy randira. - Sóhajtott egy nagyot és megvakargatta újdonsült, doromboló társuk arcát. - Bizonyára azt hitték, jó vicc ez egy egyedülálló férfinak. De valójában nem nagyon van alkalmam ismerkedni. Ez igaz.
Azt is hozzátette volna, hogy a kisfaluban, ahol él nem sok fiatalabb hölgyemény akad. A legtöbben idősek vagy házasok... valójában azonban meg sem fordult a fejében az ismerkedés. Macmillan nem vágyott házasságra, sem gyerekekre, habár a rokonsága eltökélt szándéka volt ezen elképzelésének megváltoztatása.
- De kegyed bizonyára sokkal kapósabb, mint én... ha nem is a cicák körében.

A m a c s k á k s z é p e i
2004 • február • 14.



s k i n • d e l i a h

to: Macmillan

Röhejes volt ez az egész szituáció, és Macmillan sem tűnt olyan fickónak, aki ilyan mézes-mázos helyeken ütötte volna el a nem létező szabadidejét. Inkább olyan magánakvaló macskás pacáknak képzeltem el, aki olyan óangolosan, mint mondjuk a Csengetett Mylord?-ban modnjuk üldögél a kanapén és pipázik, öltönyben. De persze nem kellett volna olyan nagyon élőítéletesnek lennem, igazán megnyerő volt a maga furcsán gentlemanes stílusával. Ilyen fickókkal én komolyan nem nagyon találkoztam, csak a legaljával vagy az olyan nagyon magányos farkasoknak tituláló pasikkal, mint Hakon. Oké, azt hiszem vonzottam az ilyen pasikat, hát ez van. De legalább a macskáktól jobb kedvre látszott derülni, és az a jobb kedv is kissé emberibbé tette az arcát, én meg rákérdeztem, volt-e macskája. Mert persze olyan nagyon híresen tapintatos csaj voltam.
- Van egy macskám. Freddie - felelte én meg erre szélesen elvigyorodtam. Még a macskájának is úriemberes nevet adott, más meg Cukorkának meg Pötyinek nevezi el az állatait. Mint mondjuk én.
- Gondolom a macskája is olyan előkelő, mint maga - vigyorodtam el, de ha már itt voltunk egy ártalmatlan kis flörtölgetés sem ártott. - Nekem két kutyám van, valahogy nem vagyok az a macskás csaj - vontam meg a vállamat, miközben megnéztem magamnak a rendelést, amit végre kihoztak nekünk, és még egy Garfieldszerű cica is felugrott hozzánk. Szinte bájos volt, ahogyan Macmillan arca egyenesen kivirult a jószág láttán. Még a végén kiderül, hogy vajból van a szíve, és egy igazi állatbarát.
Hakont szinte lehetetlenség volt zavarba, hozni, ő hozott engem inkább, és olyankor persze szexi is volt. A páros romantikus menünk is rendkívül... romantikus volt, minden szívecskés és pink volt, még a poharunk is egy nagy pohár volt, két szívószállal, így kénytelen voltam abból inni, úgyhogy előrehajoltam és belekortyoltam a tejeskávénkba, miközben a cicus elégedetten fetrengett Macmillan előtt. Hát milyen bájosak.
- Ha így lenne, a kollégák bizonyára nem így akartak volna rávenni egy randira - hangzott a felelet, és megvakargatta a cicát is. Oké, nem lehetne mondjuk rájuk szavazni, engem megvettek kilóra, pedig sose voltam az aki azt mondja, imádom a macskákat. Inkább semleges voltam velük, és ha éhesen nyávogtak a sikátorokban akkor etettem meg őket maximum, ha volt mivel, én se voltam kőből.
- Bizonyára azt hitték, jó vicc ez egy egyedülálló férfinak. De valójában nem nagyon van alkalmam ismerkedni. Ez igaz - tette hozzá, mire hümmögve félrebillentett fejjel fürkésztem az arcát.
- Akkor most gyakorolhatja az ismerkedést - kacsintottam rá. - Nem is lenne magának olyan rendkívül nehéz - tettem hozzá szemtelenül, és el is mosolyodtam hozzá, majd vettem a közös tányérunkról egy pink macaront.
- De kegyed bizonyára sokkal kapósabb, mint én... ha nem is a cicák körében - tette hozzá, mire ismét mosolyra húztam a számat.
- De még mennyire - legyintettem, bár ez kissé irónikus is volt, még mindig nem igazán tudtam Hakonnak mit jelentettem egyáltalán, de persze tudtam, hogy akadtak mások is, akiknek tetszettem. - Szereti az édesen? - kérdeztem, és ha igen akkor felé nyújtottam a macaront, ha meg nem akkor én ettem meg. Közben odalépett megint hozzánk a lelkes pincércsaj, és úgy nézett ki a verseny miatt izgatottabb volt, mint itt bárki más.
- Hamarosan elkezdődik a szépségverseny, kérlek szavazzatok! A nyertes cicát a legöbbet díjazó haza is viheti magához! - lelkendezett, mintha valami természetvédő aktivista lett volna.
- Egy macska két kutya között, nagyon fasza lenne - dönnyögtem, majd a férfira néztem. - Harcolhatnánk a pufók cicáért, ha szeretne társaságot Freddie-nek.

[A macskák szépei2004. február 14. to; Raven Harvey]

 

A macskák szépei

2004. február 14.



to; Raven Harvey

Macmillan gyorsan rájött, hogy Miss Harvey egészen másnak látja, amilyen. Előkelőnek aligha nevezhette magát. Bár nagyobb háza volt, mint a faluban másoknak és a szülei is tehetős emberek voltak, Macmillan nem érezte magát különösebben úriembernek. Világ életében erre a falusi életre vágyott, csenddel, saját éléskamrával, virágokkal teli kerttel. Azon a helyen ugyanis tényleg ki tudott kapcsolódni és ez jól eset a lelkének. A macskája Freddie, akiről amúgy meglepően szívesen beszélt, pedig csak tovább fokozta a kényelmet, amit odahaza érzett.
- Gondolom a macskája is olyan előkelő, mint maga- nos a fent említettek miatt volt pont olyan meglepő Miss Harvey kijelentése. - Nekem két kutyám van, valahogy nem vagyok az a macskás csaj.- Tette hozzá a fontos információt, amire Macmillan elmosolyodott. Sosem találkozott olyan nővel romantikus célzattal, aki "csajnak" nevezte magát. A legtöbben gazdag családok előkelő sarjai voltak, akiket a legtöbb esetben unalmasnak talált.
- Nos. Talán előkelő én magam sem vagyok. - Rázta meg a fejét. - Egyszerű vidéki életet élek, bár tény, hogy a családom előkelő, aranyvérű népség. - Folytatta kimérten, miközben a frissen érkező, pocakos macskát simogatta. Az állat talán éppen azzal a szándékkal érkezett, hogy rajta kívül senki más se kaphasson szavazatot. Épp a lapokra feküdt rá.
Macmillan pedig társalgott. Erre igencsak ritkán nyílt ilyen formában alkalma. Meg is lepte a dolog, hiszen tényleg nehezen tárulkozott ki... de Miss Harvey átlagos embernek tűnt, mindenféle egyéb nélkül. Neki megnyílhatott, bár azért megfordult a fejében, hogy szerelmi élete nem létező részleteit hamarosan majd egy Vitrol-féle cikkben olvashatja.
- Akkor most gyakorolhatja az ismerkedést -  kacsintott rá a nő. Ez persze egyenesen zavarbaejtő volt Harold szemében. Nem. Nem pirult el annyira, még éppen meg tudta őrizni a méltóságát ebben a helyzetben is. - Nem is lenne magának olyan rendkívül nehéz - tette hozzá tovább mosolyogva. A flörtölés persze inkább tűnt cukkolásnak, ezt még Macmillan is érezte. Jól tudott olvasni az emberekben, nem véletlenül volt kiváló vallató.
- Miss, ne flörtöljön velem. Zavarba hozza Mr. Gombócot! - bökött a fetrengő macskára, akinek csupán bilétája árulta el a nevét. A főparancsnok inkább ütemesen vakargatta a macska oldalát, minthogy komolyabb sértésnek vegye ezt a fajta megjegyzést. A külsejéből ítélve Raven úgyis azt kapott meg, akit akart. Bizonyára másokkal is így játszott, mint most vele.
- Hamarosan elkezdődik a szépségverseny, kérlek szavazzatok! A nyertes cicát a legöbbet díjazó haza is viheti magához! - szólalt meg a kávézó egyik pincérje. A szépségverseny menetét értette Macmillan, de azt nem, hogy a legtöbbet díjazó mit jelent. Rengeteg kategória volt, amiben lehetett szavazni egy-egy macskára, ám képtelenség volt, hogy csak ő töltse ki a lapot maximálisan.
- Egy macska két kutya között, nagyon fasza lenne - szólalt meg a maga stílusában Miss Harvey. - Harcolhatnánk a pufók cicáért, ha szeretne társaságot Freddie-nek.
- Kiváló ötlet. De szerintem Mr. Gombóc vinné el az összes kategóriát. Tökéletes orrocska - mondta ki a tőle szokatlanul hangzó szót Macmillan. - Rózsaszín és formás. Tökéletes. - Bökött Mr. Gombóc orrára, aki fektében ezért megnyalogatta a főparancsnok ujjait. De ha már itt tartottunk a főparancsnok tökéletesnek talált a kövér macska formáját, a tappancsait és a pofiját is. A sárgás-zöldes szemekről nem is beszélve. Ráadásul még volt olyan trükkös is, hogy dorombolt a két vendégnek.
- Ha mindenhova őt írom be, bizonyára nem nyerünk.

A m a c s k á k s z é p e i
2004 • február • 14.



s k i n • d e l i a h

to: Macmillan

Üdítő volt ez a bájcsevej, ilyen világo dolgokról nekem nem adatik meg sokszor beszélgetni, mint a macskák meg még tököm se tudja mi. Oscarral csak a hülyseég ment, Hakonnal meg minden túl intenzíven váltott át valami szenvedélyes forróságba, és a maradék időmben csak veszekedtem és kiabáltam a kocsmám kellemetlenkedő népeivel, és esetleg néha-néha hallgattam, ahogy Aiden éppen magáévá teszi a nekik fenntartott szobámat, Elliottal együtt. Egy élmény volt az életem, nem tagadom, de valahogy messze álltam az egyszerűségtől, főleg ha beütött a baj, és megjelent az apám. De jó is lett volna megölni, de tényleg, annyival kevesebb gondom lenne, még akkor is, ha több élet szárad rajtam, mint ahány ujjam van a kezemen. Néha az embernek el kell magától löknie a lelkét. És még a macskákra mondták, hogy nekik nincs lelkük... Ezt még én se mondtam volna, attól függetlenül, hogy kutyáim voltak. És csak rá kellett nézni erre a nagy tagbaszakadt macskára, aki halálosan beleszeretett Macmillanba. Persze meg is érteném, az igaz, hogy jóképű fickó volt.
- Nos. Talán előkelő én magam sem vagyok. Egyszerű vidéki életet élek, bár tény, hogy a családom előkelő, aranyvérű népség - magyarázta Macmillen, mire hümmögtem egyet, és nagyokat pislogtam rá. Az aranyvérűek mind el voltak maguktól ájulva, jó nem mindegyik, de elég sokan, így ritka volt olyan emberrel találkozni közülük, aki elvolt a flancos élet nélkül is.
- Óh, hát a végén kiderül, hogy maga micsoda lázadó - húztam mosolyra a számat, és ebben nem volt semmi pimaszság, csak egy kis elismerés. Nehéz volt mindenhol kiszakadni a begyepesedett családi hagyományokból, úgy, hogy épelméjű maradjon az ember, nem igaz, Raven? Igyekeztem most is inkább az előttem lévőkre koncentrálni, nem a kavargó árnyakkal, és furcsa, kúszó jelekkel a szemem sarkában. Ha odafordultam volna, is ott maradnának, de ezek csak képek voltak, amiket a megviselt agyam játszott le kínjában, és nem sok köze volt a ténylegi villanásokhoz.
- Miss, ne flörtöljön velem. Zavarba hozza Mr. Gombócot! - jelentette ki kicsivel kelőbb, én meg csak ártatlanul pislogtam feléjük. Mr. Gombóc, bírtam a nevét, és mosolyogtam továbbra is. Nem rendített meg, hogy nem vettek olyan komolyan, pedig olyan nagyon sértésnek sem szánta, végül is megszoktam már, miközben elrágcsáltam az előbb elvett macaronom.
- Eszem ágában sincs zavarba hozni Mr. Gombócot - billentettem félre a fejemet, majd beletúrtam egy kicsit a szőke fürtjeimbe. Közben jött a lelkes kislány is, aki szerintem szíve szeirnt mindenkinek odaadott volna már most egy macskát, bár én akkor tovább passzoltam volna az enyémet az előttem ülő cicabarátnak. De ha már álmai nője nem igen lehetek Macmillannek, legalább annyi jó élménye legyen, hogy segítek neki egy újabb macskát szerezni.
- Kiváló ötlet. De szerintem Mr. Gombóc vinné el az összes kategóriát. Tökéletes orrocska. Rózsaszín és formás. Tökéletes. - Már-már zavarba ejtő így látni a parancsnokot, de egyszerre volt bájos is, úgyhogy mindneféle kegyetlen vihogás és gonoszkodás nélkül néztem, ahogy éppen elolvadnak egymástól a cicával, aki láthatóan tényleg nagyon szimpatikusnak találta őt. Én csak komolyan bólogattam, hogy igen, mindene is tökéletes, bár nem sokat értettem a macskákhoz, csak azt tudtam, hogy szereti a halat, van amelyik olyan fájdalmas szőrgombócot köp, és néha halott állatokat hoznak a gazdáik elé, és ennyiben ki is merült a tudásom.
- Hmm, valószínű, úgyhogy muszáj lesz megnéznünk a többi cicát, és pontozni őket - bólogattam a megállapítására, nyilván okos ember volt. Ha kimacskázta magát megindultam vele és a táblákkal a többi cica felé. Mindenhol voltak, vagy nyevéltek, vagy hízelegtek, és persze mindegyik szép cicának tűnt, megvoltak a macskás dolgaik. Megálltunk egy karcsú, fekete cicalány előtt, akinek hatalmas rózsaszín masni volt a nyakában, és zöld szemével pislogott ránk.
- Milyen előkelően fest - jegyeztem meg kissé szokatlan lelkesedéssel, miközben a cica óvatosan felénk szimatolt a levegőben. - A kecsessége mindenképpen egy tízes - jegyeztem meg, miközben Mr. Gombóc lekiismeretesen követett minket - vagyis inkább Macmillant.

[A macskák szépei2004. február 14. to; Raven Harvey]

A macskák szépei

2004. február 14.



to; Raven Harvey

Harold Macmillant sokféle jelzővel illették már, de "lázadónak" még sosem nevezték. Pedig nem volt az, ahogy különc sem éppen. Valójában csak az állandóan sűrű élete mellett jól esett neki a tavaszi szellővel együtt megnyugodni, amikor odakint járta a vidéki utcákat. Macmillan tipikusan az volt, aki az utcákat tartkító cseresznyefa mellett megállt és nézte a virágzás szépséges mámorát.
Ha pedig nem az utcákat járta és gyönyörködött az épületek között meghúzódó természetben, hát odahaza locsolta saját kertjének ékköveit. Szeretett így élni. Szerette a csendet, az ismerős arcokat az utcána, a hétvégi piacokat. Macmillan közel sem volt tipikus aranyvérű.
- Nem vagyok lázadó, Miss Harvey. Közel sem.- Rázta meg a fejét. Persze, ha a szőke lány flörtölni is akart volna vele, azt biztosan nem vette volna észre. Macmillan nem volt ilyesmihez szokva. A legtöbb randevút az anyja szervezte le, valamiféle aranyvérű család leányával és ő megpróbált csevegni. Sok nem is szökkent szárba vagy rövid életű volt. A parancsnok sosem érezte úgy, hogy meg akarna házasodni, gyerekekre vágyna.
- Eszem ágában sincs zavarba hozni Mr. Gombócot. - Elnézegette magának a hajtúrás közben Miss Harvey-t. Bájos teremtésnek látta, de nem érezte úgy, hogy a lány alkalmas lenne az újabb pár hónapig tartó kapcsolatnak, amit aztán csak csalódottság követ. A szórakozást azonban nem vetette el a hölgyemény társaságában, sőt egyenesen lelkessé tette, hogy Mr. Gombóc esetleg az ő cicája lehet majd.
- Hmm, valószínű, úgyhogy muszáj lesz megnéznünk a többi cicát, és pontozni őket.
Bólintott egyet.
- Igaza van- felelte. Aztán, ugyanazzal a lendülettel, a pontozótáblával a kezében követte Miss Harveyt. A legtöbb ember nem volt ilyen mozgékony, mint ők. Leragadtak egy-egy macskánál, ám Macmillannek olyan szerencséje volt, hogy Mr. Gombóc, akit imádott volna tovább simogatni, mindenhova követte. A fekete példány édes volt, gyönyörű nagy szemeivel egészen elvarázsolta Macmillant.
- Egy igazi szépség.
- Milyen előkelően fest- értett egyet Miss Harvey. A macska előre hajolt, kicsit beleszimatolt a levegőbe.- A kecsessége mindenképpen egy tízes - magyarázta Miss Harvey tovább. Mr. Gombóc pedig, éppen ezekre a szavakra, féltékenyen Macmillan hátára vetette magát, hogy lendületesen megüljön a vállán. Azt persze meg kell jegyezni, hogy Gombóc uraság nem volt kis termetű macska. Súlyát még Harold is megérezte, annak ellenére, hogy edzett férfi volt.
- Te vagy a legszebb, Mr. Gombóc.- Vakargatta meg a macska oldalát, majd beírt a pontozó lapra néhány számot. - Az a perzse ott, az a vörös lehetne a következő. - Bökött az egyik ablakban nyújtózkodó, méretes egyedre. Benyomott orrocskája bájosan szimatolt feléjük, majd Miss Harvey karjához dörgölőzve kérte a simit.
- Fenségesnek tűnik, mintha király volna. - Magyarázta Macmillan, ahogy a macska tulajdonságait pontozta a lapon.

A m a c s k á k s z é p e i
2004 • február • 14.



s k i n • d e l i a h

to: Macmillan

Nehezen igazodtam ki ezen a pasason is, előttem, aki egyszerre tűnt nagyon gyengédnek, és mégis olyan távolságtartónak. Minden esetre, reméltem, hogy a társaságom és a bájcsevejem feldobja annyira, hogy nem legyen neki erről kellemetlen emléke. Nem mintha annyira érdekelne a véleménye. Nem voltam én olyan kedves. Megszelídített Hakon, vagy csak a macskák teszik. Inkább megint a számba tömtem egy macaront. Nem voltam sajnos olyan nőies nő, mint aki illett volna Harold Macmillanhez. De lehet neki is egy kis változatosságra volt szüksége, na meg a macskákra.
- Nem vagyok lázadó, Miss Harvey. Közel sem.- ingatta meg a fejét, én pedig egészen bájosnak találtam, hogy a flörtöket se vette annak. Ez rendkívül szórakoztató volt és aranyos. Nem akartam visszaélni vele. Csak egy félmosollyal elnéztem magamnak, és ahogy Garfield ikertestvérét simogatta.
- Mr. Macmillan, nem is sejti, milyen izgalmas maga - jegyeztem meg vígan. Tényleg annak találtam, én nem is sértésnek szántam, hanem kedveskedések.
Nem is hiszem el, hogy pont én teszek most jót, és lelkesítem fel az egyik legismertebb embert a világunkban arra, hogy fogadjon örökbe egy macskát. Ha én ezt láttam volna előre esküsöm körberöhögtem volna saját magamat. Vagy elővettem volna Oscart, hogy mit kevert előző nap a piámba. Erre itt szemezgettünk egymással, még ha a szándékaink nem tartottak ott, hogy hűű randi után irány az ágy! Nem voltam én olyan tisztességtelen csaj.
Láthatóan lelkes lett, ez meg elég volt hozzá, hogy én is komolyabban vegyem ezt a furcsa és nevetséges szórakozást.
Neki is indultunk a cicáknak, hogy mindekinek adjunk valami számot. Szívem szerint letudtam volna mindet egy tízessel, de már csak Mr Gombóc és Macmillan miatt is komolyan kellett vennem.
- Egy igazi szépség - mondta a fekete cicára, én meg helyeslően bólogattam. Csak el ne olvadjon itt a kedves parancsnok. Persze rögtön féltékeny lett Gombóc, és rá is ugrott a férfi vállára, hogy jelezze mindekinek, ő már kiválasztotta az emberét. Hmm, ki is fogad örökbe kit? Erre szélesen elvigyorodtam, és kuncogtam.
- Féltékennyé tette - jegeztem meg.
- Te vagy a legszebb, Mr. Gombóc. Az a perzse ott, az a vörös lehetne a következő. - magyaráztam én meg nem tudtam milyen egy perzsa, gondolom perzsás. Semennyire nem ismertem a macskákat.
- Na igen, rendkívül.. perzsás - bólogattam ahogy megláttam a cicát, én is pontoztam persze, amennyire tőlem tellett.
- Milyen sokat tud róluk - szólaltam meg, majd odaléptünk egy nagyon nagy testű cicához, aki mindenkinél nagyobb volt, de nem volt kövér csak majdnem akkora mint egy kisebb kutya.
- Hűű, de széép őőő Viktória - olvastam le a nevét, majd irkáltam a pontokat. Lassan megnéztük a cicákat, akik büszkén macskáskodtak, és amikor a végére értünk a vigyorgó lány kezébe nyomtuk a ponttáblát.
- Kész vagyunk - sóhajtottam fel,  majd megnéztem Mr Gombócot Macmillen vállán. - Rendkívül bájosak így - vigyorodtam el ismét.

[A macskák szépei2004. február 14. to; Raven Harvey]

A macskák szépei

2004. február 14.



to; Raven Harvey

-  Mr. Macmillan, nem is sejti, milyen izgalmas maga- jegyeztem meg Miss Harvey. Hát igen, Harold valóban izgalmas volt, ha valaki hajlandó volt a parancsnokság maszkja alá benézni. Mégis ki gondolná róla, hogy egyszerű, vidéki uracskaként éli az életét egy igazi angol villa falai között. Hétvégén pedig piacra jár és pipázgat, ha éppen nincsen munkanapja. Még Mr. Macmillannek is megvoltak a maga titkai, ám eddig senki sem óhajtott mélyebbre ásni ebben. Meglehet, ezért dobbant kisebbet-nagyobbat a szíve, amikor Miss Harvey kedveskedett. Csupán egy dolgot nem engedett meg magának újra: az elpirulást.
- Kegyed is rendkívül izgalmas, Miss - felelte. Nem tudta, hogyan kell erre reagálni, ezért csupán visszamondta a neki szánt szavakat. Talán a lány is érezhette, hogy a kissé zavart parancsnok a pontozás közben nem igazán mer ránézni.
Inkább a fekete cicalánnyal és a hamarosan vállán trónoló Mr. Gombóccal volt elfoglalva. A termetes cica erőszakosan dörgölte magát az arcához, jelezve mindenkinek, hogy Macmillan immáron az övé.
- Féltékennyé tette - kuncogott Raven, aki ebben a pillanatban tűnt eddig a legnőiesebbnek. Bájost volt és jól állt neki a nevetés. Harold egy pillanatra el is időzött a fiatalos vonásain... és még mindig nem értette, ki szerint volt jó vicc, hogy őket együtt beossza. Ennek a lánynak egy életerős, korabeli férfire lett volna szüksége.
Inkább nem beszélt sokat. Csak tovább állt a dáma vonásokat magán hordó Viktóriához. A szépséges perzsa elnyújtózott a székben, ahol feküdt, megmutatva méreteit és gyönyörű bundáját.
- Milyen sokat tud róluk.
- Nem többet, mint mások.- Vont vállat Macmillan. Nem volt ő nagy macskaszakértő, csak tisztában volt egy-két alapfajjal, ahogy az emberek általában. Hamarosan végeztek is a pontozással, miután a kávézó apraja-nagyját látták már.
- Kész vagyunk- sóhajtott fel. Raven mellett, Gombóccal a vállán visszasétált az asztalukhoz. - Rendkívül bájosak így- vigyorodott el ismét a lány. Ezt Macmillan megint csak kedvesnek találta, így amikor leült, nagyon lefoglalta Mr. Gombóc arcának vakargatása.
- Nem annyira, mint maga.- Felelte, de mielőtt még mondott volna valamit, szerencsére megkezdődött a macskák szépségversenyének hirdetője. Így Macmillan lefoglalta magát a figyeléssel és a kávézással.

A m a c s k á k s z é p e i
2004 • február • 14.



s k i n • d e l i a h

to: Macmillan

Meglepően üdítő volt Macmillan társasága, főleg, hogy még csak nem is volt olyan rettentően bosszantó és unalmas, aranyvérű létére. Az ilyen bizony ritka, és ezért is volt nekem rendkívül izgalmas. Mégis kellemes társaság volt, főleg nekem. A bunkó, trampli emberekhez voltam hozzászokva, és ha sebtapaszt nem is kapok a lelkemre, élveztem mellette lenni. És biztosan jól esik neki is a bók. Olyan ember nem létezik, akinek ne esne jól. Legalább is szeretném ezt hinni, nem tudok annyira olvasni az emberekben, mint a látomásaimban. Amik szerebcsére békén hagytak most. Béna lett volna, ha éppen így rohannak le.
- Kegyed is rendkívül izgalmas, Miss - viszonozta a bókot, mire szélesen elmosolydodtam, Csak zavarban lehetett, ha inkább a pontozásban merült el. Még, hogy nincsenek neki érzelmei. Hát aki az állatokat szerette rossz és buburnyák ember nem lehetett, ugyebár.
- Maga milyen kedves - mondtam jókedvűen. És jól is esett nekem is ez. Még ha semmi komoly nem is alakulhat köztünk, azért csak nem éreztem így magam olyan... elfuseráltan nyominak. Jól éreztem magam, ami ritka volt nálam, vagy ideges voltam vagy szomorú, de most jól esett ez. Talán a macskák, vagy Macmillan nyugodt jelenléte volt rám ilyen hatással. Igaz is, Hakonra mindig mérges voltam, akkor is, amikor bolondultam érte. Lelkiismeretesen pontoztuk a cicákat, még én is komolyan vettem, hogy neki lehessen még egy macskája otthon. Csupa báj vagyok és kellem ma, komolyan mondom.
- Nem annyira, mint maga.- viszonozta ismét a bókomat, én meg majdhogy nem elpirultam. Jó, talán egy kicsit, tényleg nem voltam ehhez hozzászokva. Maximum olyan bekiabálásokat kaptam, hogy jó a segged, vagy szia begyes. De ezeket megszoktam már, részeg embernek a szavaira amúgy sem adtam túl sokat.
- Óh - csúszott ki a számon, és megköszörültem a torkomat, majd én is beleittam a kávémba. Szerencsére mellénk pattant a lelkes csaj, és elkérte a pontjainkat.
- Na, milyen szorgalmas vendégek - kacsintgatott ránk lelkesen. Óh, a fiatalság, hol vagyok én már ehhez. Reggel még a hátam is fájni szokott, öregszem. - Nem sokára elszámolunk a pontokkal, és kihírdetjük a győztest, és az ajándék cirmost - mondta és ugrándozva odébb állt.
- Vajon hány kávét ihatott - tanakodtam, aztán én is odanyúltam, hogy megsimogassam a cicát. Nem nagyon babusgattam még macskákat, így nagyon jó érzés volt a pihe-puha bundás jószágot simogatni. A vörös macska meg mindjárt el is olvadt a kezeink alatt.
- Hölgyeim és Uraim! Kedves párjaink, elérkezett az idő, hogy kihírdessük a győzteseket! - bukkant fel egy macskamintás ruhában egy nő, gondolom a tulajdonos lehetett. - A szavazatok alapján a legszebb  macska, Viktória lett - kiáltotta, és a cica mintha cska tudta volna, kihúzta magát, hercegnősen felemelt orrocskájával nézett körbe. - A leglelkesebb szavazóink pedig a négyes asztalnál ülő bájos pár! Kérem válasszanak egy cicát! - mondta lelkesen, tapsikolások között.
- Mr. Gombócot kérjük! - szólaltam meg, és a cica Macmillan kezei között boldogan dorombolni kezdett.

[A macskák szépei2004. február 14. to; Raven Harvey]

A macskák szépei

2004. február 14.



to; Raven Harvey

Bár Harold Macmillan merev ember volt, aki nehezen oldódott női társaságban, Miss Harvey mellett határozottan jól érezte magát. Talán, ha nem lett volna oly' nagy korkülönbság közöttük, még el is hívta volna egy kötetlen ebédre a napokban. Így viszont, inkább visszafogta magát. Amúgy is bizonyosra vette, hogy egy kis kedves megjegyzésre a vállán csüngő Mr. Gombóc azonnal féltékeny lenne. Ő pedig nem bánta, hogy csak egyszer hozta zavarba Miss Harveyt.
Az asztalnál ülve hamarosan megkezdődött a műsor felkonferálása. Mr. Macmillant persze nem érdekelt melyik macska nyert. Neki valójában az összes gyönyörű volt a hízelkedő arcocskájával és a hangos dorombolásával. Mégis valamiért a kövér, vörös macska ragadta meg igazán. Mr. Gombóc már kezdetektől fogva hű társa volt és úgy tűnt a randevú után nem a lányt, hanem őt viszi haza.
-  Mr. Gombócot kérjük!- Kiáltott be az amúgy is lelkes Raven, mire a macska dorombolva, nyávogva belevetette magát Macmillan karjába. Így egészen úgy festett, mint egy csecsemő, aki dajkálásra vágyik és Harold szívesen meg is adta neki.
- Egy cicus gazdára talált. Gratulálunk az új anyukának és apukának! - Kiáltotta bele a csendbe a pincérnő, mire Macmillan egészen zavarba jött. Apafigurának sosem tartotta magát, dehogy egy macskának az apja legyen... az egyenesen abszurd volt.
- Köszönjük.- Bólogatott vörös képpel, még jobban magához ölelte a súlyos macskát. - De magácskának köszönöm a legjobban, Miss Harvey. - Tette hozzá, kicsit közelebb hajolva Macmillan.  - Azt hiszem Freddie el lesz ragadtatva az új jásztótárstól.
Az este ezután csendesebben telt. Beszélgetéssel és Mr. Gombóc végeláthatatlan dögönyözésével, aminek eredménye egy békésen alvó macska hazaszállítás volt. Így hát, miután Mr. Macmillan úriemberhez méltó módon a legközelebb zsákutcáig kísérte Miss Harveyt, hogy megvárja, míg elhoppanáljon, elégedetten tért haza vidékre, az új macskájával.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad.

[- Szép napot! Elisa vagyok. Hozhatok valamit? -]

if I can't be close to you
I'll settle for the ghost of you...

to: Morgan

2004.06.03.



♫

outfit

Szorongva vártam a találkozást Morgannel. Amióta Dél-Szudánban elbúcsúztunk egymástól, nem találkoztunk személyesen, mindössze bagoly útján érintkeztünk egymással, és ennek bizony már lassan fél éve. Ez a fél év igen hosszú idő... ennyi idő alatt rengeteg dolog történt, velem és vele egyaránt. Annyi minden, hogy azt egy kávézás alatt talán el sem lehet mesélni. Talán csak nagyvonalakban.
A szívem a torkomban dobogott, ahogy beléptem a kávézóba, de szerencsére én érkeztem előbb. Mondjuk ez nem csoda, tekintve, hogy úgy időzítettem, hogy tíz perccel előbb ideérjek. Madame Fossine szívélyesen fogadott, mint mindig. Bár ritkán jártam erre, akkor is törzsvendégnek számítottam, még azt is megengedték, hogy Yves-Saintet magammal hozzam, ha ahhoz támadt kedvem. Most azonban nélküle jöttem, nem akartam, hogy elvonja a figyelmünket a jelenléte, vagy megzavarjon a beszélgetésben. Ahogy helyet foglaltam a kávézótól, mágikus növényoszloppal elválasztott belső teremben, amit az olyan vendégeknek tartottak fent, akik szerették elkerülni a tömeget és a figyelmet, cserébe busás borravalóval hálálták meg a diszkréciót, a székemre kanyarítottam könnyű kis tavaszi blézeremet és a táskámat, majd utóbbiból előhúztam a kedvenc divatlapom, és azzal foglaltam el magam, amíg befutott Morgan. Nem akartam elkeseredettnek, vagy feszültnek tűnni, és az egyetlen dolog, ami lekötötte a figyelmem, az ebben az esetben a legújabb nyári kollekció vizslatása volt.
- Túl harsány... - mormoltam magam elé halkan, amikor meghallottam azokat a lépteket, amiket bármikor, bárhol felismernék. Ahogy ráemeltem a tekintetem, áramütésszerűen járt át az összes érzés, amit ebben a pillanatban éreztem. Gyorsan behajtottam a magazint, felálltam és közelebb léptem hozzá, hogy megölelhessem, mielőtt leülne. Még egy lágy puszit is adtam az arcára. Mélyen beszívtam jellegzetes illatát, és éreztem, hogy menten elsírom magam. De ennek most még nem volt itt az ideje. Egy ideig még tartanom kellett magam...
- Szia! De jó látni! - mosolyogtam rá szomorkás pillantással. Sok - egyelőre kimondatlan - dolog húzódott most közöttünk. Kezdve azzal, hogy fél éve nem láttuk egymást, hogy az utóbbi hónapokban alig váltottunk levelet, és hogy a lapokban olvastam róla és Blaire Montregóról. Közben persze neki is fájhattak dolgok... hiába nem mutatta soha, mégis zavarhatta a kapcsolatom Malikkal, ami nagyon erőssé vált Morgan távozása után. Ha helyet foglaltunk, nem sokkal később egy kedves mosolyó pincérnő közeledett hozzánk, akit még nem láttam. Érthető, hisz hosszú ideig egy másik kontinensen voltam.
- Szép napot! Elisa vagyok. Hozhatok valamit? - pillantott ránk púdersárga kis kötényében, ami nagyon jól illett a hely atmoszférájához.
- Igen... Én a szokásosat kérném... vagyis egy mogyorós lattét, egy málnás limonádét, és egy pisztáciás macaront. Köszönöm - fejtettem ki a rendelést, hisz ezt a lányt még nem láttam itt, így biztosan nem tudhatta, mit szoktam rendelni. Ha Morgan is leadta a rendelést, úgy meleg tekintettel kapcsolódtam az oly jól ismert barna zsarátnokokhoz.
- Mesélj... hogy vagy? Hiányoztál... - szaladt ki a számon egy másodperc töredéke alatt. Aztán zavartan elmosolyodtam, hisz felesleges lett volna megjátszanom magam előtte. Biztosan láthatta a rászegeződő kék íriszekben ezt is, a számtalan többi őrült érzés között kavarogni.