Konyha

A konyha lényegében a nappalival van egybe nyitva, így aligha számíthat különálló helyiségnek. Világos színeivel egészen fiatalos, de Jasper ennek ellenére sem sokat tartózkodik benne, ez inkább Sophie terepe, hacsak nem egy gyors kávéfőzésről van szó. A lakásban található egyetlen kandalló is itt kap helyet, így az ideérkező vendégek azonnal a pultnál találhatják magukat.

[Amikor valaki az arcodba üvölt]

Amikor valaki az arcodba üvölt

2004. február 1.
Sophie

"i don't care how complicated
this get, i still want you.”

Csendesen ácsorogtam Mézlak konyhapultja mellett. A kávé ott gőzölgött a kezem mellett, miközben a kis vonalas füzetem margojára igyekeztem felfirkantani néhány sort. Egészen pontosan egy bájital receptet, hiszen hozzávalókat kellett rendelnem a Mungóba. Most éppen egy bájitalmester mellett dolgozom. Állandóan ugráltat és a legutóbbi remek ötlete az volt, hogy én rendeljem meg az alapanyagokat. Ezért még itthon is ezen kellett agyalnom, ahelyett, hogy Sophie-val beszélgetek, vagy Pete-et simogatom a hátsókertünkben.
Egy kicsit hiányzott a nyugalom, ugyanakkor azt is éreztem, hogy a karrierem is sínen van. Egyre több embert ismertem meg, egyre több lehetőséggel próbálkozhattam meg. A sok munka persze kicsit nehézzé tette a tanulást és Sophie-t is sokszor el kellett hanyagolnom, ő mégis támogatott. Ezért jó, ha az embernek van egy rendes felesége. Tényleg ott van jóban és rosszban is.
Csendesen kortyoltam bele a kávéba, miközben felírtam egy adag juharfátyolkát is a füzetbe. Ha nem tettem volna meg, bizonyára azt is elfelejtem. Az utóbbi időben minden ilyen volt. Amit nem írtam le, az egyszerűen kiesett. Így hát Sophie szülinapját, az ajándékait, a tortát, mindent feljegyeztem, de már azóta is három hét telt el. Az élet pörgött és a füzet bevásárlólistákkal, felnőttes teendőkkel, Sophie munkahelyi beosztásával telt meg.
Éppen újabb pontot akartam felvinni a papírra, mikor valaki őrült módon verni kezdte az ajtót. Nem. Nem kopogás volt, inkább dörömbölés és közben azt üvöltözte, hogy "nyisd ki az ajtót, te kis szörnyeteg!" Azonnal letettem a tollat, a biztonság kedvéért a pálcámra szorítottam, majd kitártam a bejárati ajtót.
A hang alapján meg sem lepődtem, hogy Sophie mostohaanyja majdnem beesett a konyhánkba. Úgy kellett megkapaszkodnia az ajtókeretbe.
- Hol van a lányom?! - üvöltözött velem. Egészen úgy tűnt, hogy nem tudja visszafogni az indulatait és még a szemei is könnyesek voltak. - Abigail azt írta, hogy boszorkány lesz és majd visszajön, ha sikerült a terve. - Lóbált az arcomba valami papírt. Egy pillanatra csak pislogni tudtam. Emlékeztem én a húgára, sajnos túl élénken is, de már rég nem láttam.
- Hát... itt nincs. - Válaszoltam egyelőre kimérten, de nem léptem odébb. Az kellett volna még, hogy belépjen a lakásba és Sophie-t kezdje keresni. Minden rosszat rá akart kenni folyton... és nem köszönöm. Nekem elég volt a nagyival megküzdeni minden hétvégén.
- Sophie! Hol van az a szörnyű lány? - kiáltott be a lakásba a vállam felett.
- Nem ér rá. - Hazudtam és reméltem, hogy elmegy végre. Semmi köze nem volt az otthonunkhoz. Valójában azt sem tudtam, honnan tudja a címét. Sosem jártak nálunk, csak mi náluk.

[ღ Hová lett? ღ]

ღ Hová lett? ღ

Jasper

(2003. október 5.)

otthoniban

És akar minden része
De el tűnődik
Mint füst elillan
Vajon merre megy?

Egy nagy kupac ruha előtt ácsorogk a fürdőszobában, miközben Jasper valószínűleg odalent kávézik. Honnan tudom? Hát, mindig kiszimatoltam a kávé illatát, ha éppen arra járt már ivott is egy friss csészével, és ez valahogy olyan kellemes illatú volt mindig is, szinte a ház részévé vált az elmúlt hónapok alatt. Szeretem ezt az érzést, hogy van egy élettel teli otthonom, ahová kedves emlékek kötnek engem. Szeretem ezeket az egyszerű békés illatokat, és már  a tudatot is, hogy Jasper még itthon van. Mostanában sokkal elfoglaltabb, de büszke vagyok rá, mert olyan okos és ügyes medimágus lesz belőle. Na meg olyan szexi azokban a köpenyekben. Én pedig tényleg mindenben támogatni szeretném, még akkor is, ha éppen csak este az ágyban, vagy reggel ébredéskor futunk össze, jó látni, hogy mellettem alszik el vagy ébred. Ezek olyan megnyugtató és szép dolgok, hogy mindig majd elolvadok, ha tudatosul bennem, hogy a felesége vagyok.
A fürdőben nézem a mosásból frissen elkészült ruhakupacot, ami azt jelenti, hogy kellemesen hűvös, jó illatú... és amibe imádnak belebújni az állatkák. Felsóhajtok, amikor látom kát pulcsi között kikandikálni Tarzan farkincáját, vagy pedig az alsógatyák és a bugyik között két ismerős nyuszifület.
- Jól van, Puszedli és Tarzan, bújjatok elő, mert bizony kellemetlen lesz, ha viszket miattatok Jasperrel a fenekünk - sóhajtok, de amint az állatkák feje előbukkan a ruhakupacból csak felkuncogok. Olyan édesek, nem is lehet rájuk haragudni. Csak megcsóválom a fejem, és megpróbálom a ruhákat a szárítóra lebegtetni, bár még most is nagyon sok dolgot mágia nélkül csinálok. Jasper meg mindig emlékeztet rá, hogy hahó, Sophie boszorkány vagy, tudod?
A következő pillanatban azonban hangos és sajnos ismerős kiabálást hallok odalentről, az állatok pedig akik végre kimásztak a kupacból egyenesen visszamenekülnek a ruhák közzé. Igazából én is szívesen követném őket, elég lenne csak a hűs, kellemes, frissen mosott ruhák közzé rejtőznöm. De odalent éppen Jasperrel kiabál apa volt felesége, de olyan hangosan, hogy minden szavát tisztát értetek idefent is.
- Abigail azt írta, hogy boszorkány lesz és majd visszajön, ha sikerült a terve. - Erre határozottan döbbenten pislogok egyet. Abigail furcsa lány, nem sikerült vele kibékülnöm, és hát egy kicsit még a távolságot is tartottam tőle, mert megcsókolta Jaspert. De hogy boszorkány akarjon lenni. Lelkiismeret furdalásom kezd lenni, mert ha nem szólom el magam, hogy boszorkány vagyok, akkor talán... talán ez nem is történt volna meg. Te jó ég! Felelős vagyok a húgom eltűnéséért! Sophieeee! Le is sietek hozzájuk, miközben hallom Jasper hangját is.
- Hát... itt nincs - válaszol olyan menőn Jasperesen, én meg szinte el is olvadnék, ha nem visítanék belülről, hogy a féltestvérem miattam tűnt el. Az meg frucsa volt, hogy enynire tudta hol lakunk, és Zserbót is lehet úgy megijesztette a kiabálással, hogy meg sepróbált bátor kutyaként ráugatni, ám ahogy leértem láttam, hogy a kutyám is mérgesen méregeti.
- Sophie! Hol van az a szörnyű lány? - Szörnyű lány? na jó, ez azért rosszul esik.
- Nem ér rá. - válaszolja, de én már fel is bukkanok Jasper mellett, és megsimítom gyengéden a karját, hogy itt van ez a szörnyű lány.
- Izé... itt vagyok - dünnyögöm és nagyokat psilogva nézek Lizzie könnyes szemébe, ami a dühtől, vagy az anyai aggodalomtól úszik a könnyekben, nem tudom eldönteni.
- A te hibád! - esik nekem mersze, mire én önkéntelenül is összerezzenek, majd hevesen kalimpálni kezd a kezével előttünk, én meg attól félek megtép, vagy megver nem tudom, nincs tapasztalatom egy anyukával sem - Miattad szökött el, miattad! Nem elég, hogy a családom is kettészakadt, amikor feldúltad az életünket! Még a lányomat is elveszed tőlem! Azonnal mondd meg, hogy hol van! - üvöltözve egyre magasabb lesz a hangja, én meg Jasperre lesek.
Nem tudom mit csináljak, vagy mondjak. Nem sokat beszélgettünk azt se tudja, hogy hol a Roxfort, de nem mintha megtalálná, vagy ilyenek.
- Én nagyon sajnálom tényleg, de... fogalmam sincs... Izé, nem lenne jobb, beülni a konyhába és rendesen megbeszélni? Mondjuk egy forrócsokival? - kérdezem bizonytalanul, mert így hogy csak kiabál, tényleg nem tudunk még csak gondolkodni sem. Hol vagy Abigail? Szegény Will is biztos aggódik.

[Amikor valaki az arcodba üvölt]

Amikor valaki az arcodba üvölt

2004. február 1.
Sophie

"i don't care how complicated
this get, i still want you.”

Utáltam, mikor ránk törtek. Sophie rokonai viszont egészen mások voltak, mint anyámék. Zsizsegtek, bejelentés nélkül felbukkantak, én pedig ezt tiszta szívemből gyűlöltem. Egy napunk sem telhetett el anélkül, hogy ne hadonásszon valaki az ajtóban. Ha éppen nem engem szidott a kedves nagymama, akkor Sophie-t szidta nevelőanyja. Olyan volt, mintha vonzanánk ezeket az őrülteket, Vincenttől megszabadultunk, erre mindenki más talált meg minket. A kellemes látogatok közé már jóformán csak a Frasereket soroltam.
– Izé... itt vagyok – szólalt meg Sophie a hátam mögül. Éppen akkor, amikor közöltem Lizzie-vel, hogy nem ér rá. Erre a hisztire tényleg egyikünknek sem volt szüksége… viszont én egy olyan nőt vettem feleségül, aki történetesen mindenkit megsajnált, aki könnyeket hullatott.
Hosszan sóhajtottam egyet.
– Sophie… – Dünnyögtem rosszallóan és megráztam a fejemet. Semmi értelme nem volt megint vitába bonyolódni ezzel a nővel. Még azért is Sophie-t tette felelsőssé, hogy a férje elhagyta. Miért lenne ahhoz köze a neveltlányának? Nekünk is megvolt a magunk élete, nem szóltunk bele az ő dolgaikba, inkább csak elkerültük messziről őket.
– A te hibád! – esett egyből Sophie-nak. Úgy kellett belépnem elé, hogy ne üsse meg a nagy kalimpálás közben Lizzie.  – Miattad szökött el, miattad! Nem elég, hogy a családom is kettészakadt, amikor feldúltad az életünket! Még a lányomat is elveszed tőlem! Azonnal mondd meg, hogy hol van!
Lizzie hangja elviselhetetlen frekvenciákat ütött meg eddigre. Természetesen ez elég volt ahhoz, hogy végképp elszakadjon nálam a cérna. Sophie persze a lehető legkedvesebben akarta ezt megoldani, miközben már igencsak távol álltunk attól, hogy ez elfogadható legyen.
– Én nagyon sajnálom tényleg, de... fogalmam sincs... Izé, nem lenne jobb, beülni a konyhába és rendesen megbeszélni? Mondjuk egy forrócsokival?   – kérdezte.
– Kizárt dolog. Az én házamba nem fog bejönni valaki, aki így beszél a feleségemmel. – Jelentettem ki határozottan és közelebb léptem Lizzie-hez. – Fogalmunk sincs, hogy van a lányod, de őszintén szóval nem csodálom, hogy megszökött inkább.
A hangom kegyetlen volt, de a lehető legőszintébb. Elegem volt már ebből a helyzetből, legszívesebben az orrára vágtam volna az ajtót. Azt is csak a Sophie miatti tiszteletből nem tettem meg.
– Miattad tűnt el! És miattad is! – Bökött végül felém. A mutatóujja a mellkasomnak ütközött, mire egy fagyos pillantást is adtam viszonzásul. – Elcsábítottad valami mágiával. Ő csak egy kislány. – Veszekedett velem tovább, mintha Sophie meg sem próbált vele korábban kedves lenni. Nem érdekelt. Megfogtam a kezét és eltoltam.
– Hát persze… – sóhajtottam fel.

[ღ Hová lett? ღ]

ღ Hová lett? ღ

Jasper

(2003. október 5.)

otthoniban

És akar minden része
De el tűnődik
Mint füst elillan
Vajon merre megy?

Talán bennem van a hiba, és nem az emberekben, mert még mindig azt hiszem, hogy a kedvesség mindenkinél megoldást jelenthet. Persze, hogy nem jelentett, amikor a koncerten elkapott az az átok, és nem jelentett a kedvesség semmit akkor sem, amikor egy halálfaló Bal kedvesen csillogó barna szemeibe nézett. Nem számít, sokszor. És most megint itt tartok, hogy nem tanulok belőle. Egyszerűen nem tudom megkeményíteni a szívem, mert még  komolyan néha azon kaptam magam, hogy Vincentet is sajnáltam. Ettől csak elszégyelltem magam, mert mégis miket tett velünk, miket tett Jasperrel! Szinte az egész gyerekkorát beárnyékolta és megkeserítette az életét egy olyan dolog miatt, amiről nem tehetett. Szörnyű vagy Sophie, ne sajnál már meg mindenkit.
De nem akarom Jaspert egyedül hagyni azzal a furcsa, erőszakos nővel. Biztos az a baja, hogy apa lehet sose felejtette el anyát. Hogy apa biztos még most is szereti. Ezek a godnolatok lehetnek olyan erősek, hogy felemésszen egy házasságot. Azt hiszem ők ketten sose beszélhették meg a problémákat csak jobban széthúzta egy csend. És aztán én. Talán én voltam az utolsó repedés náluk? Ha nem bukkanok fel, lehet az összeomlás is megállt volna? Esetleg akkor Abby is Will is rendes családban nő fel? Egyre inkább ezen jár az agyam, és kezdem magam nagyon rosszul érezni.
- Sophie...
És Jasper is egészen biztos mérges rám, hogy nem hagyom ezt annyiban, és csak megköszörültem a torkomat Jasper nagy sóhajára. Amúgy olyan lenyűgözően hatalmas még mindig mellette egy kicsit kevésbé félek, még Lizzytől is. Bár lehet tényleg rá kellene hagynom, de valahogy kötelességemnek éreztem, hogy beleüssem az orrom. Meg hát sírt... akkor valami baj történt és azért Abby és Will is a... testvéreim voltak. Ahogy megcsóválja a fejét, nyilvánvaló, hogy ez nem tetszik neki. Jó, majd... engesztelésül megölelgetem. Nagyon sokáig. Nagyon kellemes helyeken.
Még csak válaszolni se tudok, egyszerűen nekem esik Lizzy teljes valójával, előttem hadonászva a hosszú körmeivel, miközben Jasper elém lép, én meg megcsodálhatom a szexi hátát. Mármint most koncentrálj Sophie. Itt most komoly dolgokról van szó.
Annyira koncentrálok, hogy a lehető legőrültebb és legbénább megoldás jut eszembe és Jasper oldala mögül kidugva a fejem javaslok egy békés családi uzsonnát. Vagy ilyesmit, angolok vagyunk, mindent egy csésze teával, és egy kis sütivel kellene megbeszélnünk. De azt hiszem ez se Jaspert, se Lizzyt nem hatja meg.
– Kizárt dolog. Az én házamba nem fog bejönni valaki, aki így beszél a feleségemmel.
- Nem mintha betenném a lában erre a... helyre - mormogja olyan megvetően, mintha valami lepratelep lenne. Na jóó, a szép otthonunkat miért kell bántaniii? Ajjj. Miért ilyen kegyetlenek az emberek?
- Fogalmunk sincs, hogy van a lányod, de őszintén szóval nem csodálom, hogy megszökött inkább - magyarázza Jasper, én meg nagyon is fantasztikusnak látom most is. Mármint. Igen, Lizzy szörnyen viselkedik. De ő nem hatódik meg rajta, én nekem meg nagyon jól esik, hogy Jasper ennyire óvni szeretne. Bárcsak egyszer én is lehetnék olyan erős, hogy megvédhessem. De már éppen felvetném azt, hogy nagyon szívesen megkeresem, nem merném többes számban ezt mondani, mert hát Jasper idegileg kivan tőle. Jó, én is, lesmárolta... LESMÁROLTAAA a húgom a pasim!! És mégsem az a gondolatom, hogy pukkanjon meg ahol van, hanem hogy hol lehet? Mérges vagyok rá, de sosem kívánnék neki semmi rosszat.
- Miattad tűnt el! És miattad is! Elcsábítottad valami mágiával. Ő csak egy kislány - esik neki Jaspernek. Az én Jasperemnek, és böködi a hegyes ujjával. Oké, erre aztán tényleg mérges leszek, miközben Jasper eltolja nemes egyszerűséggel magától én kilépek mellőle és megszólalok.
- Na de most ez már tényleg túlzás, fejezd be Lizzy! - még magam is meglepődők a hangomon. - Nem nyúlhatsz ilyen gorombán hozzá a férjemhez! És nem beszélhetsz vele így a... a ... izé! Jelenlétemben! - magyarázom és még ki is húzom magam. Igazából elfogynak az ötleteim, meg a határozott szavaim, a filmekben ezek a dolgok mennyivel egyszerűbbek! És még epikusabbak is. Van menő zene is. Megköszörülöm a torkomat, mert zavarba jövök.
- Nem... nem fogok így segíteni, ha nem viselkedsz rendesen Jasperrel! - teszem még hozzá, és Lizzy arcán átfut még a méreg, majd egyszerűen csak a szájába dug egy cigarettát és rágyújt.
- Nem a segítségetek kell. Hanem a lányom! - magyarázta még mániákusan, mintha mi rejtegetnénk itt valahol. Lehet! Lehet hogy! Elbújt Jasper szekrényébe??? Jó, mostantól csak ezen fog járni az agyam. Vajon ma kinyitottam? Vagy Jasper? Lehet a ruhák között lapul és... és les!

[Amikor valaki az arcodba üvölt]

Amikor valaki az arcodba üvölt

2004. február 1.
Sophie

"i don't care how complicated
this get, i still want you.”

Utáltam az ilyen helyzeteket, gyakorlatilag ennél kellemetlenebb szituációt el sem tudtam képzelni. Már végig hallgattam, ahogy szidja Sophie-t, ahogy őt hibáztatja olyan dologért, amiről egészen biztosan nem tehetett. Abigailt nagyjából az esküvőnk óta nem láttuk… mégis mi közünk lenne hozzá amúgy is? Az a lány csak a bajt okozta nekünk. Lényegében Sophie orra előtt kezdett ki velem. Ki csinál ilyet a saját nővére pasijával? Gusztustalan, de hát látszott, hogy ki nevelte fel.
– Nem mintha betenném a lában erre a... helyre – morogta megvetően. Le akarta húzni az otthonunkat, pedig gyönyörű volt, modern és nagyjából tiszta… ha az állatok éppen nem beleznek ki csak úgy random egy díszpárnát vagy éppen Pete nem trappol be sáros patákkal a nappaliba.
– Ó, ne aggódj, a helynek nincs szükséges rád. – Kontráztam rá, de nem nagyon érdekelt a véleménye. Tudtam, hogy csak féltékeny, mert vele ellentétben a mi házasságunk tökéletesen működött. Nagyon boldogok voltunk Sophie-val.
Nem kellett volna ennél tovább menni. Az orrára kellett volna zárni az ajtót, hogy magában oldja meg a szenvedését. A lánya sem véletlenül lépett le. Ha így viselkednek valakivel, az természetes, hogy menekül. Én sem voltam jóban a szüleimmel, valójában az egész kapcsolatunk végtelenül rideg volt, de nem kellett tartanom attól, hogy megőrül és elkezdi ráborítani bármelyik is az asztalt valakire.
– Na de most ez már tényleg túlzás, fejezd be Lizzy! – Lépett ki mögülem Sophie. – Nem nyúlhatsz ilyen gorombán hozzá a férjemhez! És nem beszélhetsz vele így a... a ... izé! Jelenlétemben! – A hangja elég dadogós lett, ezért nem volt elég meggyőző. Nem értettem, miért csinálja eleve. Én kiálltam volna kettőnkért is és most már készen is álltam, hogy elküldjem a nőt a picsába. Nem volt szükség erre… főleg nem úgy, hogy Sophie itt görcsöl mellettem, mert komfrontálódnia kell. Én ezt sosem vártam el tőle.
– Nem... nem fogok így segíteni, ha nem viselkedsz rendesen Jasperrel! – folytatta.
Lizzy persze pontosan annyira volt meggyőzve, hogy elővett egy cigarettát és rágyújtott. Dühös volt, de nem annyira, hogy komolyan vegye Sophie-t, meglepő módon. Túlságosan is kislányosan próbálkozott beleállni ebbe a helyzetbe, de nem volt ezzel gond. Nem mindenki arra született, hogy máris vitatkozni kezdjen.
– Sophie… hagyd… – dünnyögtem halkan és a kezem szorosan simult a kilincsre. Részemről befejeztem ezt a vitát.
– Nem a segítségetek kell. Hanem a lányom! – magyarázta most már olyan hisztérikusan, hogy tudtam, rövidre kell zárnom a témát. Nem engedhettem meg, hogy itt rendezzen jelentet.
– Végeztünk. Menj a hatóságokhoz, talán ők megtalálják az elszökött lányodat. – jelentettem ki. Hideg maradtam és kimért. Nem engedhettem meg, hogy elszabaduljanak az indulatok.
– Szia. – Csaptam be az ajtót és még kulcsra is fordítottam a zárat, nehogy megpróbáljon bejönni.

[ღ Hová lett? ღ]

ღ Hová lett? ღ

Jasper

(2003. október 5.)

otthoniban

És akar minden része
De el tűnődik
Mint füst elillan
Vajon merre megy?

Ez az egész helyzet egyre kellemetlenebb volt. Főleg, ahogyan Lizzy az otthonunkhoz állt, ahogy hozzánk állt, ahogy ránk nézett, mintha tényleg mi tehettünk volna arról, hogy a házassága teljes zátonyra futott. Nem is tudom, valahogy apa mintha inkább reménytelen kétségbeesésében nem is nagyon figyelte volna meg, kihez megy hozzá. Vagy talán akkor Lizzy teljesen más volt? Nem tudom. Nem tudom, miért hűlhet ki egy házasság, miért lesz hirtelen két ember idegen teljesen egymásnak, és ez valahogy olyan félelmetes képet fest. Lehet nem is feküdnek le évek óta? Jaspert nem nehéz elcsábítani, és amúgy engem se, szeretek vele összebújni, és nem szeretném, hogy kihűljünk. Lehet Lizzy csak lefeküdt apával, és teherbe esett? Ez így még el is képzelhető... és... És a helyes sorrend biztos nem az, hogy már az első randi előtt szexeljünk.
– Ó, ne aggódj, a helynek nincs szükséges rád - válaszol Jasper helyettem is, és áldom a leleményességét. Én csak valami ostobaságot motypgnék, a szokásomhoz híven, aminek semmi értelme nincsen, nagyjából olyan határozott vagyok, mint egy bólintér, aki elszakad a családjától, szóval semennyire sem. Goromba nőszemély, én meg ritkán gondolom ezt egy emberről, de Lizzy ezt kivívta magának. Úgy böffentette ki a gonosz szavakat, mintha azzal lenne tele a haza.
Aztán még fel is húz, én meg tényleg olyan nagyon úgy érzem Jaspert meg kell védenem ettől a gonosz nőtől. Még ha nem is teljesen határozott a mondanivalóm, én úgy érzem, mintha csak legyőztem volna önmagamat és teljesen kikerülve a komfortzónámból, még ha nem is üvöltök, de megmondom a véleményemet. Túl kedves nekem Jasper, hogy ne tegyem meg ezt érte, még ha ezt tudom, hogy el se várja tőlem. De egy picit szeretnék én is hozzátenni ehhez, ne csak ő érezze úgy, mindenért neki kell erősnek lenni. Vagy valami ilyesmi.
- Sophie… hagyd… - szólal meg Jasper, én meg csak felsóhajtok, és hagyom. Ő a felnőttebb kettőnk közül, azt hiszem, bár nem szeretnék életem végéig kislányos lenni. Csak idegesít, hogy Jasper ilyen hülye helyzetekbe keveredik miattam. A nagyi se kedveli. És Lizzy is megőrült, meg a jelek szerint Abigail is. Jesszus, mi történik az emberekkel, a bolygók állása vagy mi?
Lizzy tovább dörmög, cigarettával a szájában, a dohánytól szinte sárgák az ujjai, mintha az elmúlt napokban még többet szívott volna el, mint amúgy. És a mugliknál ennek még következménye is volt, nem úgy mint nálunk. Egy részem pedig elkezdi megsajnálni, azt hiszem sose tapasztaltam meg, milyen egy aggódó anyuka, az enyém elvesztette a lába alól a talajt, aztán, amikor minden olyan sok lett neki a sok hang, és a világ, meg minden, hogy nem is akarta folytatni. Egy részem szeretett volna egy rendes anyukát, reméltem, hogy ha apát megtalálom őt is kapok hozzá, de valahogy úgy tűnik az nekem nem jár.
– Végeztünk. Menj a hatóságokhoz, talán ők megtalálják az elszökött lányodat. Szia  - jelenti ki Jasper, majd nemes egyszerűséggel az orra előtt becsapja az ajtót. Ez még a filmekben is menő, úgy értem hatásos, drámai végszó, már csak a dam dam dam kéne. És, hogy Jasper csinálta méééég menőőőbb. Az én férjem a legmenőbb ember a világon.
- Jasper - fordulok felé, és átölelem, majd az arcomat a mellkasába nyomom. Nem szeretem az ilyen embereket, és tudom, hogy amúgy pont nem izgatja, de na. - Biztos reggel gyömbért evett, azért van ilyen csípős hangulatban - motyogom és élvezem, ahogy belélegzem a kellemes illatát. Én bezzeg palacsintát ettem reggel, egy csomó csokiöntettel, miközben Jasper az angolos reggelijén nyammogptt.
Zavar, hogy nincs meg Abby, nem akarom még egy rokonomat elveszíteni, de mégis hogy kereshetnénk mi meg? Azt se tudom, hogy kell elveszett embereket megtalálni. Még az elveszett játékaimat se tudtam előkeríteni.
- Biztos jól van, és igazából felfedezi önmagát, mint a filmekben - mondom bólogatva, hogy magamat is meggyőzzem erről. Ha ez a hatvanas évek lenne, lehet beállna hippinek, és volkswagen kisbusszal végig zötyögné az országot. Nem is várom el, hogy most menjünk megkeresni. Mert felbukkan ugye? Úgy értem, nem találja meg a baltás gyilkos, és szeletelik fel... meg ilyenek. Jó ég.
Akármi is van, most cak olyan jól esik Jaspert ölelgetni.
- Hogy kompenzáljalak azárt, amiért ilyen furin gubancos a családom? - pislogok fel rá.

[Amikor valaki az arcodba üvölt]

Amikor valaki az arcodba üvölt

2004. február 1.
Sophie

"i don't care how complicated
this get, i still want you.”

Remegtem a dühtől. Utáltam, mikor a semmiből rám támadnak, mert arra emlékeztetett, amikor az az őrült bemászott a gyerekszobámba. Szinte éreztem a fájdalmat, ahogy a bőrömbe véste azt a mocskos szót "halál." Megbélyegzett. Úgy gondolta a jövőmet marja a bőrömbe ezzel. Addig akart terrorizálni, míg önként nem menekülök bele vagy amíg ő maga meg nem unja a szórakozást. De ő nem unta meg, én pedig nem akartam meghalni. Ezért került ő a föld alá, én pedig nyugalomba... leszámítva Sophie rokonainak felbukkanását.
Lizzy persze nem csak felbukkant, hanem egyenesen letarolt minket. Persze belőle is kinéztem volna, hogy meg akar ölni, nem csak engem, hanem minket. Sophie-ért aggódtam a legjobban a helyzetben, őt érzelmileg jobban megviselte az ilyesmi. Én viszont már megtanultam hidegen kezelni mások hisztériáját. Senki más nem érdekelt, csak Sophie, na meg Fraserék. Az érzéseikkel foglalkoztam, másokét viszont kívül akartam zárni a kis falamon.
Egy ideig még az ajtót bámultam, várva, hogy Lizzy talán újra bekopog.
-  Jasper- fordult felém hirtelen Sophie. A tekintetem az ő kék szemeire vándorolt s ahogy átölelt, finoman simítottam végig a vörös tincseken. Érezhette, hogy milyen hevesen ver a szívem. Talán azt is sejtett, hogy legszívesebben egy átkot küldtem volna a mostohaanyja után. - Biztos reggel gyömbért evett, azért van ilyen csípős hangulatban - motyogta a mellkasomba.
Fene sem érti, hogy tud még mindig ilyen veszett ártatlanul állni az emberekhez.
- Ez a nő komplett idióta. Nem csoda, hogy megszökött a lánya - morgolódtam magamban. Az ujjaim még mindig Sophie tincseivel játszottak. Nekem ez volt a megnyugtató, nem az ölelgetés, habár kétségtelenül az is jól esett. Talán olyan vagyok, mint Fraser kislánya, ő is állandóan Elliot haját morzsolgatta alvás előtt vagy ha kicsit felzaklatta magát.
- Biztos jól van, és igazából felfedezi önmagát, mint a filmekben - szólalt meg aztán Sophie. Nem kellett volna magát nyugtatnia, ez nem a mi gondunk volt. Nem is válaszoltam rá, csak morogtam egyet magunk közé.
- Hogy kompenzáljalak azárt, amiért ilyen furin gubancos a családom? - kérdezte.
Hát lettek volna ötleteim, de valahogy a mostohaanyja ordító képe után nem az ágyban akartam kikötni. Nem volt éppen motiváló, ahogy dühösen hozzám vágta a szavakat.
- Süthetnél olyan túrós, sajtos pogácsát. - Dünnyögtem és lehajoltam, hogy lágy puszit nyomjak az orra hegyére. Talán ő is többre gondolta ennél, de most egy kis lélekmelengető kényeztetés tudott volna helyrerakni, mielőtt összefekszem vele. Utána persze nem kizárt, hogy egésznap meg sem szabadul tőlem. Ha már ez az a nap, amikor kettesben akartunk lenni, határozottan megérdemljük.

[ღ Hová lett? ღ]

ღ Hová lett? ღ

Jasper

(2003. február 1.)

otthoniban

És akar minden része
De el tűnődik
Mint füst elillan
Vajon merre megy?

Idegesen dobog még a szívem, az is eszembe jut, hogy mondjuk kihívja ránk a rendőrséget, amiért miattunk tűnt el a lánya, vagy egyéb ilyen őrült ötlete támad. Olyan ijesztő volt ez a nő, mogorva még akkor is, amikor Averyvel először beállítottam hozzájuk az ajtón. Jasper sokszor mondta már nekem azóta is, hogy nem az én hibám volt, hogy szétment a kapcsolatuk. És igaza is van, úgy értem már akkor sem lehettek olyan jó házasságban, amikor megjöttem, én csak egy bizonyíték voltam a múltból, hogy apa mást is szeretett rajta kívül, ha szerette Lizzyt egyáltalán. De lehet én gyújtottam meg a kanócot, és robbant fel minden. Lehetne azt mondani, hogy így jobb, apának jobb, de hogy Willnek és Abbynak nem az is biztos. Ketten két szülőhöz kerültek. Willel kaptam egy aranyos kissé hebehurgya kistestvért, Abbyval meg egy olyan húgot, akivel szerintem sosem leszek már jóban. És most még el is tűnt. Vajon tudja, hogy Skóciába menjen? Meg amúgy is... lehetetlen lesz neki bármi mágikusat találni. Anyának se ment, és ő is éppen ebbe őrült bele... Ettől határozottan kétségbe esek, nem akarom, hogy vele is az legyen, mint anyával, hogy ugyan az a furcsa megszállottság kerítse a hatalmába.
Inkább belebújok Jasper ölelésébe és illatába, talán nem csak őt akarom ezzel megnyugtatni, de magamat is, a közelsége mindig olyan jó hatással van az én őrült, cikázó, túlpörgött gondolataimra, hogy teljesen le tudja nyugtatni őket, mert elfelejtek mindent, és csak azt érzem mennyire szeretem Jaspert. Most is olyan jól esik csak úgy hozzápréselődni.
- Ez a nő komplett idióta. Nem csoda, hogy megszökött a lánya - mormog, miközben a hajamat piszkálja én csak sóhajtok egyet. Aranyos mindig, amikor piszkálja a tincseimet, legalább van valamim, amivel én is meg tudom nyugtatni. Abby nem tudom miért csinálja ezt, de tény, hogy Lizzy nem túl jó fej. De lehet, csak... nem tduom klimaxol?... Esetleg bal lábbal kel fel... mondjuk az év 365 napján? Vajon Abigail hol van?
- Igazad lehet - motyogom a mellkasába, és egy kicsit felfelé pislogok, hogy az arcára lássak, meg a szép szemére. Szeretem Jasper szemét, olyan, mintha az eget nézném, különleges. Aztán csak meg kellett nyugtatnom a zavart gondolataimat, egyre inkább úgy érzem, hogy még itt fogok pánikba esni, csak azért, mert a féltestvérem úgy döntött bevonul boszorkánynak. Igazából én sem akartam ez lenni, az elején utáltam az egészet, mert belekerültem abba a világba, amiről anya álmodott és attól lett teljesen elszakadva a valóságtól.
Aztán megszerettem, találtam barátokat, és beleestem Jasperbe, na meg kiderült, hogy Ben és Aiden a rokonom, Esther meg az egyik legjobb barátnőm lett. AZ élet furcsa dolgokat hoz, és valahogy jó lett minden. Remélem egyszer Abbynak is jó lesz.
Jaspert meg tényleg meg akarom vigasztalni, hogy az apám volt felesége, akihez amúgy tényleg semmi közünk, még csak a mostoha anyámnak se tudnám nevezni ilyen álnokságokat mondott az otthonunkról.
- Süthetnél olyan túrós, sajtos pogácsát - válaszolja végül, és nyom egy puszit az orromra is. Oké, talán nem egy heves összebújás ez, de én imádok Jaspernek kedveskedni meg sütögetni. Rose néni mondogatta mindig is, hogy a férfiak szívéhez a hasukon át vezet az út. Megfogom a kezét és húzni kezdem a konyha felé, majd ott megállok, körbenézek a szobán és bólintok is egyet.
- Igen is szép az otthonunk - mondom ki, aztán még egyszer bólintok egyet, és nekiállok a pogácsának az elkészítéséhez, egy pálcaintéssel oda is hívom a hozzávalókat, és elkezdem csinálni. Nem vagyok a világ legjobb harcosa, de a bűbájok mennek, azok egyszerűek és nem kell vele senkit sem bántani.
- Megsütöm neked a legfinomabb túros sajtos pogit - mondom olyan elszántan, mintha csak azt mondanám húsz emeletes tortát fogok készíteni. Közben még fel is ágaskodom, hogy adjak egy puszit Jaspernek, majd nekiállok a tésztának. Mondjuk általában, ha finom is meg jól is néz ki minden is, amit csinálok, én már annál kevésbé. Általában mindenem lisztes meg tésztás, és most sincs ez másképp. Nem tudom, hogyan csinálom.
- Ééén vagyok aaa... izé... liszt ember - fordulok drámaian Jasper felé, és játékosan el is mosolyodok.

[Amikor valaki az arcodba üvölt]

Amikor valaki az arcodba üvölt

2004. február 1.
Sophie

"i don't care how complicated
this get, i still want you.”

Sophie ölelése volt az egyetlen, ami meg tudott bármikor nyugtatni. Most pedig szükségem is volt rá, mert Lizzy tökéletesen értett hozzá, hogyan hozzon ki a sodromból. Olyan volt, mint valami szörnyeteg, aki beférkőzött a nyugodt hétköznapokra, hogy beköpje a mérgével és tönkre tette az egészet.
Nem csodáltam, hogy az a furcsa lány megszökött. Biztosan tükörbe nézett és rájött, hogy pontosan ugyanolyan volt, mint az anyja. Nem. Ez sosem lenne bók az ő esetében. Nem azért, mert csúnya volt vagy hasonlók, egyszerűen a személyisége annyira ütött mindent, amit normálisnak találtam, hogy csak sajnálni tudtam. Kellemetlen jelenség volt és túlzottan is törekvő olyan dolgok irányába, amit józanésszel tudhatott, sosem lehet az övé. Az én kiszemelésem is egy ilyen hiba volt, ahogy az is, hogy boszorkánnyá akart hirtelen válni. Mugli volt. Annyi köze volt a mágiához, hogy ismert varázstudókat.
El kellett ezt felejteni. Tovább lépni és csak élvezni a mai nap hátralévő részeit. Sophie-val akartam lenni, mert még alkalmam sem volt rendesen kiélvezni, hogy a feleségem lett. Pedig imádtam a házasságunk minden percét, ahogy az előtte lévő hónapokat, sőt éveket is.
Az előszobából, ami lényegében a konyha kis szeglete volt, Sophie áthúzott a pulthoz. Tudtam, hogy a kérésemre azonnal neki áll sütni, de nem bántam. Eközben is szépen elnézegettem őt és azt sem bántam, hogy a lisztbe belelóg a haja és a vörös szálakat majd a fogaim közül húzhatom ki. Ez is ő volt. Nem vártam tőle tökéletességet. Valójában semmit sem vártam.
– Igen is szép az otthonunk – mondta. A kezében már villant a pálca és a hozzávalók engedelmesen előbújtak a konyhaszekrényből. Egyre ügyesebb volt a háztartási bűbájokkal, pedig eleinte még a mosogatást is nekem kellett csinálni. Fejlődött és érettebb lett.
– Nem kérdés. Benne van a legszebb dolog, amit valaha láttam, hogy lehetne csúnya? – Támaszkodtam meg a pultnál és végig mértem Sophie-t. – Persze később nem csak a konyhában kell kiengesztelned, hanem a kedvenc helyünkön is. – Mutattam a fölfelé, amerre a hálószobát sejtettem. Aztán bájosan rákacsintottam, hogy érezze a törődést. Tudtam, hogy ez zavarba hozza… de Lizzy és Abby közös hisztériamenése nem tehette tönkre a libidómat. Az csak addig tartott, míg egy kicsit a helyére nem billent a lelkibékém.
– Megsütöm neked a legfinomabb túros sajtos pogit – váltott elszánt hangra Sophie. Lábujjhegyre állva csókot lehelt az ajkaimra. Szerettem, mikor felszabadult és nem kipirultan bámul rám, mintha valami olyat mondanék, amihez ő nem volt hozzá szokva.
Figyeltem, ahogy nekiáll a tésztának. Ha rám pillantott, csak bátorítóan elmosolyodtam, tudtam, hogy azt csinálja, amihez ért, de azért nem kellett volna nyakig lisztesnek lennie.
– Ééén vagyok aaa... izé... liszt ember – mondta drámaian.
Felemeltem a pálcámat a pultról és a kötény felé intettem, hogy szépen ölelje körbe Sophie-t és óvja meg a tovább lisztesdéstől. Egyelőre csak a karjai voltak szörnyen porosak.
– Jól van, lisztember. – Bólintottam. – Akkor most már a kötényt lisztezd össze, ezért vettük neked. – Tettem hozzá és jó csattanóst adtam a fenekére, meg kicsit meg is markoltam.
Nem akartam nagyon zavarni, úgyhogy az asztalhoz sétáltam, hogy az újságot lapozzam végig, míg ő elkészül a finomsággal. Ez volt Sophie, még az is zavarba hozta, ha csak figyeltem… így szerettem, szeleburdin, szétszórtan, szerelmesen.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!