Ha jő a sötét

[●2002. 10. 09. ●]

Every time I look at the sky after the rain
I think of the past when I was only a crybaby
I was frantically going after
someone's back
And saying "I wanna become stronger"

●2002. 10. 09. ●

[2002 október 9. ● ESTHER ●⭃ Ha jő a sötét ⥷tükörképem]

2002 október 9.
● ESTHER ●
⭃ Ha jő a sötét ⥷
tükörképem

Now there's the "Thank you" the wind faded
Can I really become stronger?
I wonder because it seems there's no answer yet
As I thought,
I have to go even farther

Furcsa érzéssel keltem fel aznap, mintha a gyomrom a túlságosan összeszűkült volna. Igazából aztán csak betudtam annak, hogy lehet túlreagáltam a Hárpiák elleni meccset. Nem nagyon szerettem azért nekimenni a lányoknak, mégis csak úriember voltam, de ha már ezen múlt a selejtezőnk, nem akartam elszúrni, meg lerontani a Montrose hírnevét. Kicsit szánalmas lett volna, hogy miattam égtek volna be a többiek. Szóval felkeltem nagy nehezen, mert kényelemtlen volt a párnám, és rohadtul nem aludtam kényelmesen. Lehet talán szétszexeltük az ágyat, Esthernél egy kicist. Igyekeztem halkan felkelni, és nem úgy elrohanni, hogy mondjuk felébresztettem. Sebeseb kaptam fel a kviddicses cuccomat, mert hazahoztam, most kivételesen, mert rendes körülmények között akartam leápolni a seprűmet, nem pedig folyton rohanva. Persze észrevettem, hogy Fánknak a dús, lompos farkincája már megint kilóg a sport táskámból, de nem volt arra időm, hogy kipateroljam, amúgy is valahogy visszamászott volna. Rohadtul el fogok késni.
Kirohantam Esther lakásából, aztán visszaszaladtam, hogy adjak neki egy búcsú puszit, s utána megint kirohatam, mert bazra késésben voltam. A hűvös őszi szél megcsapta az arcomat, ahogy szaladtam elfelefe egy biztonságos sikátorba, hogy végre a meccs helyszínére hoppanáljak. Most legalább nálunk játszottunk, nem pedig a Hárpiák stadionjában, és nem kellett tökölnöm a kandallóval sem. Éppen át tudtam öltözni, amikor végre elkezdődött a meccs és felreppentem a seprűmmel a levegőbe.
Mindig szerettem a magasban lenni, élveztem, ahogy a semmibe lógathattam a lábamat, ez valahogy gyerekkorom óta mindig kellemes bizsergéssel töltött el. Élveztem, hogy a levegőben lehettem, szép volt onnan a kilátás, mintha a komoran bolyongó felhők is sokkal közelebb lettek vona a fejemhez, éppen egy karnyújtásnyira tőlem, akár meg is érinthettem volna őket. A családomban apa kviddicsezett régen, de ő aztán nem köteleződött el emelett a sport mellett, azt hiszem én voltam az első, aki profibb szinten is akart játszani a családomban. Egy részem szerette vonla, hogy ő itt legyen a nézők között és a húgommal szurkoljon. De most nem álmodozhattam, játszanom kellett.
Először csak émelygést éreztem, miközben a kvaffal a hónom alatt kerülgettem a játékosokat. íHIrtelen megszédültem, és olyan volt, mintha az egész világ a feje tetejére állt volna, és jól el is csesztem a dobásomat, ami pedig biztosan betalált volna. Ehelyett tökre mellé dobtam, és hallottam a közönség felől is a felháborodott hörrdülést, hogy mégis mi a szart csinálok. De én sem tudtam, kicsit rzott a hideg és homályosan kedztem látni. Pedig tudtam, hogy velem tuti nem volt baj, és magamban mérges is lettem Aidenre, hogy ő szedett össze valamit biztosan. Kellett neki folyton a szabadban szexelni.
A következő passzt is elrontottam, miközben szinte kezdett kicsúszni az irányítás a kezem közzül, és a terelőink is alig bírták a közelemből arrébb ütni a gurkókat, mert így kegyetlenül könnyű célpont lettem. A picsába. Szinte csak vergődtem, aztán hirtelen teljesen elvesztettem az uralmat a testem felett, és a sperűm is kicsúszott alólam. Mintha valami sötét feketeség húzott volna le, egy éjsötét szakadékba, és tudtam, hogy Aiden is velem együtt zuhant. Akárhol is volt. Egyszerűen elvesztettem minden erőmet és energiámat, csak bámultam az egyre távolodó égboltot, a messzebb kerülő, homályos köpenyes alakokat. Végtlen hosszúnak éreztem a zuhanásomat, mintha sosem lett vonla vége, mintha egy feneketlen, sötét katlanba hullottam volna bele.
A becsapódásomat már meg sem éreztem. Csak lángolt a testem, úgy, hogy ordítani tudtam volna, de egy hang sem jött ki a torkombl, kiszaladt belőlem minden levegő, ahogy a földre zuhantam. Azt a fájdalmat pedig elnyomba valami, ami a másik felemből kúszott át hozzám.

[ha jő a sötét]

ha jő a sötét



Ben
2002. október 9.

style

A kezemben szorongattam Benjamin fehérjeitalát. Ezt iszogatta mindig edzés után, mondván, hogy a benne lévő bájitaltól kicsit kevésbé fájnak az izmai a meccsek után. Nem akartam látni odafent repkedni… valahogy mindig attól féltem, hogy baja esik. Túl brutális játék volt a kviddics. Ezért remegő gyomorral léptem be a helyszínre. Odabentről őrjöngés hallatszott… vagy valami olyasmi. Aztán azonnal elszabadult a pokol.
– Fraser zuhant le! Azonnal hívják a medimágusokat! – Kiáltozott egy köpcös férfi. Kellett egy pillanat, hogy az újságokból felismerjem Ben edzőjét. Az egyiket, merthogy egy ekkora kviddicscsapatnál kettő is van, ha nem több. Ő mindenesetre mindig csak annyit emlegetett, én meg igyekeztem rá koncentrálni.
A férfi kiáltozásától összeszorult a szívem, mintha ki is hagyott volna egy ütemet, majd nagyot dobbanva újra életre kelt. Ezzel hirtelen valamiféle tettvágy is érkezett… Ben… tennem kell érte valamit. Meg kell fognom a kezét, ott kell lennem mellette.
– Elnézést! – szólítottam meg a férfit. – Ben barátnője vagyok, Esther… – magyaráztam és tolakodtam az emberek között a köpcös alak felé. Éreztem, ahogy néhányan megbámulnak, de nem érdekelt. Elkaptam azokat a vizenyős barna szemeket. Szinte láttam, ahogy felismer. Mostanra már többször is szerepeltünk együtt a lapokban és biztos voltam benne, hogy Benjamin a szokásos lelkesedésével beszélt rólam.
– Miss Doyle. A legjobbkor jött, Benjaminnak szüksége van magára… valami… valami furcsa rohamot kapott és lezuhant a seprűjéről. – Magyarázta, a tenyere a hátamra simult, úgy mozdított előre a hátsó részek fel. A pályától elhúzódva már nem hallottam az üvöltözést, csak a fülembe lüktető szívverésem hangját.
Ben. Ben. Jövök.
Éreztem, hogy mennyire segítenem kell neki. Muszáj volt látnom… és csak megpuszilnom, végig simítani a haján, hogy érezze, számíthat rám. Benjamin volt a mindenem, már nem tudtam volna elképzelni nélküle az életemet. Közben persze, hiába tűntem erősnek, éreztem, hogy az ijedtségtől a könnyek is végig simítottak az arcomon.
Így léptünk be egy kisebb, túlzottan is fehér helyiségbe, ahol egy vizsgálóágyon feküdt Ben. A szemei csukva voltak, a bőre piszkos volt, a haja kócos, tele volt karcolásokkal… de élt. Láttam, ahogy emelkedik a mellkasa. Odarohantam mellé, megfogtam a kezemet és megszorítottam az ujjait. Olyan hidegnek tűnt… olyan betegnek…
– Benjamin… – suttogtam és lágy puszit adtam az ajkainak. Aztán elsírtam magam. Képtelen voltam feldolgozni, hogy így kell látnom, miközben ő mindig erős volt és határozott.
– Hamarosan itt lesznek a Mungóból. – Magyarázta az edző. Éreztem a hangja remegésén, hogy őt is megrázták a történtek. Ez nem egy sima baleset volt, még én is láttam, ahogy végig néztem rajta. – Nem találta el gurkó… nem értjük mi történt, mintha csak elájult volna.
– Rendben lesz… – Suttogtam a magamra megnyugtatására és még egy puszit adtam az ajkaira.

[2002 október 9. ● ESTHER ●⭃ Ha jő a sötét ⥷tükörképem]

2002 október 9.
● ESTHER ●
⭃ Ha jő a sötét ⥷
tükörképem

Now there's the "Thank you" the wind faded
Can I really become stronger?
I wonder because it seems there's no answer yet
As I thought,
I have to go even farther

Minden olyan ruhadtul furcsa volt. Nem értettem, hogy mi történt velem, hogy mi volt ez  afájdalmasan tompa sötétség, ami kiütött, de azt lreztem, hogy ez az egész Aidentől jött. Ha lett volna erőm, szinte biztosan szaladtam volna érte, még akkor is, hogy ha tudtam pontosan, ELliot a közelében volt és minden erejével segíteni akart neki is. Csak egyszerűen féltem, a fájdalom fekete, lüktető.
Üvölteni tudtam volna, még úgy is, hogy nem bennem volt a méreg, vagy bármi is volt ez. Egyszerűen nem bírtam a fájdalmat. Olyan szinten nem, hogy a legtöbb esetben teljesen kikészültem, és ha nem is mutattam ki, azért látszott rajtam, hogy egy-egy verekedés után a Roxfortban miután elhagyott az adrenalin, totál sápadt voltam. Nem egyszer hallgattam végig Madame Pomfreyt vagy Aident arról, hogy mekkore idióta vagyok, hogy verekedhetek ha ennyire szánalmasan alacsony volt a fájdalom küszöböm? Aiden jobban bírta. Vagy jobban viselte, mint én. De nem tudtam volna elviselni a tudatot, hogy nem védek meg valakit, akinek szüksége lett volna rá. És miért jöttem a fájdalom ellenére repülni? Mert imádtam. Annak ellenére, hogy talán a legjobban a fájdalomtól véltem a halálos átkokat követően.
Mindenem őrülten reszketett, hunyorogva néztem az eget, a fűben elterülve, és még egy pillanatra azt hittem, lebénultam az eséstől, azért nem éreztem semmilyen fájdalmat. De ahogy lehunytam a szememet minden erősebb lett, mintha csak sötét, méregfelhőbe burkolt hullámok csaptak volna át a fejem felett, és elvágták tőlem a levegőt. Tompán hallottam, ahogy az emberek kiabáltak, ahogy az edzőm idegesen magyarázott valamit. Csak csukva tartottam a szememet, mert úgy éreztem, Aiden sem tudta kinyitnni. Nehéz voltam és elgyötört, mintha minden pillanatban kiszökött volna belőlem az erőm.
– Benjamin… – szűrődött át a sötétségből hozzám Esther hangja, és tompán ugyan, de megéreztem a puha ajkainak édes ízét az enyémeken. Szerettem volna válaszolni, de képtelen voltam áttörni azt a fekete hullámot, ami a sötétségbe nyomott, és nem engedett felébredni. A testem tűzben égett, és egyszerre fázott, még a legrosszabb varázsnyavaja, amit elkaptam se volt rám ilyen hatással. Éreztem, ahogy Aiden egyre jobban és jobban gyengült én pedig a tehetetlenségtől üvölteni tudtam volna. Egy kicsit akartam csak összeszedni magam, hogy attól hátja jobban lesz.
Hallottam, ahoy Esther sírt, ahogy az edzőm tompán aggódó hangja mormogott valamit, de én teljesen elvesztem. Szerettem volna, hogy ha nem lát így, sosem akartam gyengének és sebezhetőnek látszani előtte, hiszen én voltam az akinek őt meg kellett védenie. Szánalmasnak éreztem magam.
- Jól vagyok, semmi bajom - szólatam meg, de úgy éreztem minden energiámat fel kellett emésztenem ahhoz, hogy ezt mondjam, és kinyitva a szememet Esther kék íriszét kerestem. - Csak egy kicsit megszédültem - dünynögtem, miközben fel akartam kelni, de máris zuhantam le a föld felé, és ha Esther meg az ezdőm nem kapott el, hát el is terültem rajta.
- Hohohó! Fraser, nem mész sehová, már itt is vannak a medimágusok - magyarázta az edzőm. Jó arc volt bírtam is. Párszor meghívott minket magához egy kis srözörésre vagy beültünk és összeettünk néha mindenféle fura muglikaját. Homályosan láttam csak, ahogy benyomultak a medimágusok, azt hiszem ketten... Hárman, négyen? Igazából hirtelen mindenkiből duplátt láttam. Esthert akartam megtalálni, az ő tekintetébe kapaszkodni, miközben ernyedten kinyújtottam felé a kezem. Nem is érzékeltem már mit mormogtak vagy csináltak velem a medimágusok.
- Ne hagyj el - suttogtam felé, és mielőtt újra berántott volna a sötét, egy homályos, szőke hajú koslányt láttam meg a többiek mögött. Göndör fürtje a hátára omlott, és kék szemekkel fürkészett.
- Chrissie? Esther, te is látod? Ugye te is látod a húgomat? - kérdeztem ernyedt, fakó hangon, ahogy a félig homályos alakot néztem a gyengélkedő fala előtt állva, én pedig ha nem fogtak volna le el is indultam volna felé. Hiszen mintha hivogatott volna.

[ha jő a sötét]

ha jő a sötét



Ben
2002. október 9.

style

Nem történhet ez meg. Nem történhet meg. Nem veszíthetem el csak úgy Benjamint. Fel sem tudtam fogni, hogyan alakulhatott így ez az egész, miképpen került ilyen helyzetbe. Láthatóan nem is igazán a zuhanás kínozta, hanem valami más, valami sötétebb. Láttam, ahogy megfeszül a teste és fájdalmai is vannak talán… meg akartam nyugtatni, de fogalmam sem volt, hogyan tehetném. Ez az érzés pedig könnyeket csalt a szemembe, éreztem, ahogy melegen, sósan végig futnak az arcomon az állam irányába, majd lecseppennek az ágyra, éppen Ben karjába.
–  Jól vagyok, semmi bajom – mondta gyenge, kissé rekedt hangon. Erre azonnal rápillantottam és megérintettem az arcát. Finoman simítottam végig rajta, ahogy kinyitotta a szemét és találkozott a pillantásunk. Csillogó barna szempár volt az övé, de most tompa volt és fénytelen. Valami kínozta őt nagyon-nagyon mélyen. Odahajoltam, lágy csókot leheltem az ajkaira. – Csak egy kicsit megszédültem – dünnyögte.
Nem értettem miért hazudik. Semmi oka nem volt rá. Én vele akartam lenni, akkor is, ha nem érezte jól magát, néha-néha gyenge volt. Ez teljesen természetesnek tűnt, mert én elfogadtam őt mindennel együtt, minden hogyan. Ahogy mocorogni kezdett, megpróbáltam visszatartani, de nem sikerült és már csuklott is össze a lába. Elkaptam az egyik karját, a másikat pedig az edzője.
– Benjamin… – suttogtam a nevét.
– Hohohó! Fraser, nem mész sehová, már itt is vannak a medimágusok – mondta az edzője és szépen visszafektettük az ágyra. Még egy takarót is ráhúztam, mert közben nyílt az ajtó, kellemetlen húzat követ, na meg három-négy medimágus. Nem akartam ellépni tőle, de kicsit félre toltak. De Benjamin felém nyújtotta a kezét, így megfogtam a z ujjait.
– Ne hagyj el – mondta.
– Sosem hagylak el, Ben. – Suttogtam, de láttam, hogy megint eluralkodik rajta a rosszullét. Közben a medimágusok vizsgálták. Fényes, kék mágia járta körbe a testét, de mintha éppen ez erősítette volna fel a rosszullétét.
– Chrissie? Esther, te is látod? Ugye te is látod a húgomat? – kérdezte. Nyeltem egyet, mert nem akartam felzokogni, de közben a gombóc ott nőtt a torkomban. Sírni tudtam volna, de próbáltam erőt venni magamon, hogy támasz legyek, ne csak egy érzelmi gócpont.
– Valami átok érte a testét… – magyarázta az egyik medimágus, ahogy találkozott a tekintetünk. – Muszáj lesz beszállítanunk a Mungóba kezelésre, de egyelőre stabilizálni kell az állapotát. – Folytatta a fehértaláros férfi, aztán az edzőjére pillantott. – Az már biztos, hogy a külső sérüléseit a zuhanás okozta, de ami benne dolgozik, amiatt veszíthette el az irányítást a seprű felett. – Láttam rajta, hogy valami nincs rendben. Talán fogalmuk sem volt, hogy pontosan mivel van dolguk.
Odahajoltam Benhez, finoman megpusziltam az arcát.
– Legyen óvatos kisasszony, az ilyen átkok ragályosak.
– Nem érdekel. Vele akarok lenni. – Odahúzódtam mellé, míg a négy medimágus félrevonultak beszélgetni. Biztosan azon tanakodtak, hogyan vigyék el, mert láhatóan a mágia valahogy felerősítette a rosszullétét. – Ben, mit csináljak? Hogyan enyhítsem a fájdalmadat? – hajoltam közelebb hozzá, finoman cirógattam az arcát.

[2002 október 9. ● ESTHER ●⭃ Ha jő a sötét ⥷tükörképem]

2002 október 9.
● ESTHER ●
⭃ Ha jő a sötét ⥷
tükörképem

Now there's the "Thank you" the wind faded
Can I really become stronger?
I wonder because it seems there's no answer yet
As I thought,
I have to go even farther

Éreztem, ahogy a sötétség körbe ölelt, olyan eszeveszettül fojtogatóan, hogy nem is bírtam levegőhöz jutni. MIntha valami ólomnehezet tettek volna a mellkasomra, miközben egy tűzokádó sárkány feje előtt lettem volna, aki folyamatosan ontja rám a forróságot. Egyszerre éreztem, hogy elolvad minden csontom, minden részem, és nem bírtam volna ki, hogy ne üvöltsek, de azt mégsem akartam. Éreztem, ahogy Esther ott volt mellettem, valahol a sötétségen túlról próbált beborítani a meleg napfénnyel, ami alig jutott el hozzám. Nem éreztem Aident, és egyre jobban tűnt el mellőem, én pedug egyre kétségbeesetten keresgéltem őt is és Estehrt is a sötétben. Nem akartam, hogy eltűnjenek, nem akartam, hogy eltűnjek, pont most,a mikor minden olyan normálisan jól ment. Éreztem haloványan, hogy Aiden is keresni akart engem, de olyan gyengén lobogott benne az élet, hogy teljesen kétségbe esetten akartam felé nyúlni, hogy megkeressem. De az egész olyan volt, mintha egy tompított üvegfal mögé lettünk volna zárva, és nem jutott el a hangunk a másikhoz. Csak reménykedtem abban, hogy ELliott ott volt mellette, és nem hagyta, hogy elvesszen. És én is csak annyit tehettem, hogy Estehr hangjába, és kezébe, lágy csójkába kapaszkodtam, hogy talán így több erőt kap Aiden is.
Azt akartam, hogy jól legyek, azt akartam, hogy ne aggódjanak, de teljesen nem voltam ura a testemnek, és ezt aszt hiszem a többiek is látták. Ahogy a szememet kinyitottam nem láttam élesen, Estherből is csak egy homályos szőke halyú kék szemű alakot láttam, és akik távolabb álltak tőlem egy arctalan masszává váltak a távolban. Esthernek akartam dőlni, hogy legaláb egy kicsit érezzem ebben az őrületben az illatát. Megható volt, ahogy az edzőm is aggódott értem. Olyan volt, mintha ő is a családom része lett volna. Végül is a kviddics csapatom részueként ezt úgy is éltem meg. Mindeki jó arc volt. És egészen összetartó közösség voltunk, az edzők is egészen jófejek voltak.
- Nem akarom, hogy elvigyenek... - suttogtam elhaló hangon, és rekedtes köhögés rázott meg, majd elöntötte a számat valami fémes íz. Nem tudtam megmodnani, hogy csak Aiden szenvedését éreztem, vagy az én számból is felszaakdt a sötétszínű vér, egy kicsit összefolyt a valóságom a bátyáméval, ami rettenetesen összazavart.
– Muszáj lesz beszállítanunk a Mungóba kezelésre, de egyelőre stabilizálni kell az állapotát. Az már biztos, hogy a külső sérüléseit a zuhanás okozta, de ami benne dolgozik, amiatt veszíthette el az irányítást a seprű felett. – olyan messziről jöttek a medimágusok szavai, de ezt én is meg tdutam állapítani, hogy belülről jött a fertőzés.  Éreztem, ahogy megremegtem a fájdalomtól, és halkan felnyögve kaptam oda a gyomromhoz, mintha ott fészkelt és feszített volna valami, pedig tudtam, hogy igazából nekem semmi bajom, és Aiden élete volt veszélyben.
- Nem érdekel. Vele akarok lenni.Ben, mit csináljak? Hogyan enyhítsem a fájdalmadat? - éreztem Esther illatát, ami betódult az orromba, miközben onnan letöröltem a szivárgó vért. Rázott egyszerre a hideg és a forróság.
- EZ az egész Aidentől jön - suttogtam olyan halkan, hogy csak ő hallja meg. - Ha Aiden jobban lesz én is... Ott van vele ELliot, biztos vagyok benne. CSak... Csak ne hagyj elveszni - suttogtam, miközben egy újabb, mélyről jövő köhögés tört rám, és már biztos voltam benne, hogy az én testemből is vér jött, és talán még esthert is összekentem vele. Nem akartam összevérezni. ÉS olyan erősen markolt belém a halálfélelem, aminek egy része szintén Aidentől jött. Nem akart meghalni, Én sem akartam meghalni. Megkerestem a sötétben tapogatózva Esther kezét és megmarkoltam, mintha csak abba tudtam volna kapaszkodni ebben az egyetlen, szaggató, fekete örvényben.
- Ne hagyj eltévedni a sötétben - mormogtam, miközben jra meghallottam a medimágusokat.
- Baglyot küldtünk egy átoktörőhöz és egy mérgezés szakértőnek is, akik hamarosan itt lesznek. Nem vihetjük be a mungóba, a hoppanálás mégjobban felerőstíené a tüneteket, és ez igaz a kandalózásra is - közölte hivatalosan, miközben felnyögtem megint a fájdalomtól, de lassan éreztem, hogy a lüktetés bennem mintha kezdett volna tompulni, majd újra felerősödött. Valamit csinált biztos Elliot Aidennel. - lehetséges, hogy ha le is győzi ezt a... ismeretlen kórt, a mágikus utazások kissé ki fognak hatni a szervezetre - sóhajtotta, miközben Estehrnen döntöttem a fejemet. És ahogy néztem a falakat megint ott láttam a húgomat, aki egyre csak nézett engem, így én is csak meredten bámultam a falat. Biztos voltam benne, - magam sem tudtam, hogy miért, hogy Esther is látja. Ijesztően néztem magam előtt őt, ami kívülről valami meredt bámulásnak tűnt. Tettem ismét egy mozdulatot, hogy lemásszak Estherr mellől, hogy a húgomat magamhoz szorítsam.
- Bárcsak játszhaték veled Ben- szólalt meg azon akedves hangján, amitől fájdalmas gombócot éreztem a torkomban. - De neked még nem szabad velem lenned. Apa szomorú lenne, ha velünk lennétek most.
- Miről bezsélsz, Chrissie? Játszani akarok veled - dünnyögtem kábán, miközben lehet, hogy ezt nem csak Esther, hanem az orvosok is hallhatták. Teljesen összezavardova bámultam rá, miközben bennem kavarodtak és fonódtak össze a sötétben az örökkévalóságok. Még azt is elhittem, hogy Chrissie életben volt.

[ha jő a sötét]

ha jő a sötét



Ben
2002. október 9.

style

Borzalmasan tehetetlennek éreztem magam. A szememben ott gyűltek a könnyek, fájdalmasan várva, hogy újra és újra végig folyjanak az arcomon. Én csak szerettem volna, ha nem feszül meg minden pillanatban a teste a fájdalomtól, hogy ne érezze azt, amit érez… mert láttam, ahogy szinte belülről tépi szét ez az egész.
– Ha Aiden jobban lesz én is... Ott van vele ELliot, biztos vagyok benne. CSak... Csak ne hagyj elveszni – hallottam, hogy már korábban is azt motyogta, hogy Aidentől jön. De engem nem érdekelt Aiden, engem Benjamin érdekelt, még ha ez önzőség is volt. Finoman szorítottam meg a kezét, nem akartam, hogy magányosnak érezze magát, miközben ott voltam mellette.
– Nem hagylak elveszni. Sosem hagynálak. – Suttogtam és felemeltem a kezeit, hogy a pálya porától bepiszkolódott ujjaira lágy puszit adjak. Közben éreztem, ahogy a könnyeim megint elerednek. Meg tudott volna szakadni a szívem érte… mert nem tudtam enyhíteni a fájdalmát. Az lenne a dolgom, hogy minden pillanatban támogassam őt, most viszont úgy éreztem, nem tehetek érte semmit.
– Ne hagyj eltévedni a sötétben – motyogta. Erre végig simítottam az arcán, finoman, puhán, hogy legalább úgy érezze, mellettem biztonságban van. Mást nem tudtam adni, csak ezt az érzést. Ez viszont többet jelentett mindennél. Aztán jött az a fekete valami… a szájából… én pedig elborzadtam. Nem tudtam, mit kéne tennem, hogyan segíthetnék.
– Baglyot küldtünk egy átoktörőhöz és egy mérgezés szakértőnek is, akik hamarosan itt lesznek. Nem vihetjük be a mungóba, a hoppanálás mégjobban felerőstíené a tüneteket, és ez igaz a kandalózásra is – magyarázta az egyik medimágus. Nem figyeltem rájuk, bár hallottam, ahogy mozgolódnak. A tekintetem csak és kizárólag Benre vetült.  – lehetséges, hogy ha le is győzi ezt a... ismeretlen kórt, a mágikus utazások kissé ki fognak hatni a szervezetre – érkezett a folytatás.
Végig simítottam az arcán, ahogy a fejét egészen a testemhez támasztott. Éreztem benne ezt a valamit, de nem olyan erősen… csak a negatív energiát. Ezt viszont a Benjaminra jellemző illatok képesek voltak semlegesíteni annyira, hogy ne űzzön el. Csak még jobban ölelni akartam és szeretni. Valami nem volt rendben, valamit nagyon nézett, aztán mozgolódni kezdett… úgy kellett ott tartanom az ágyon. Egyedül persze nem ment, ekkor szállt be az egyik medimágus is.
– Benjamin, maradj nyugton… pihenned kell… – dünnyögtem. Olyan volt, mintha két világ között ragadt volna. Félig a valóságban, félig egy álomban. Nem veszíthettem el, ahogy ő sem veszíthetett el engem. Azt akartam, hogy azonnal mentsék meg, hogy azonnal legyen ennek vége.
– Miről bezsélsz, Chrissie? Játszani akarok veled – a hangja elhaló volt, de a szavai éppen eléggé kivehetőek. A medimágus végül mágiával kötött a fekhelyére. Olyan volt, mintha még mélyebbre, még fájdalmasabban süllyedt volna ebbe az egészbe. Ez átok volt, nem betegség vagy egyéb kor, amire az ember bevett egy bájitalt és egy óra múlva semmi baja nem volt.
Valami fény jelent meg a tenyerénél, amitől megijedtem és összerezzentem.
– Ben… mi történik… – ijedten néztem a kezét. A fény szép lassan halványodni kezdett és ronda heg jelent meg a helyén. – Merlinre, ugye ez nem fáj neki? Ugye nem??

[2002 október 9. ● ESTHER ●⭃ Ha jő a sötét ⥷tükörképem]

2002 október 9.
● ESTHER ●
⭃ Ha jő a sötét ⥷
tükörképem

Now there's the "Thank you" the wind faded
Can I really become stronger?
I wonder because it seems there's no answer yet
As I thought,
I have to go even farther

Szánalmasan éreztem magam, mint akit teljesen levett a lábáról és a mélységbe taszított a fájdalom. Mérgező volt és bennem lüktetett, úgy borította el a testemet, mint annak idején a Cruciatus átok. A vérem frrt tőle, és minden pillanatában azt éreztem, hogy képes lettem volna felrobbanni. Ha nem lett volna mellettem Esther már a maradék önmagamat is elvesztettem volna, ha nem éreztem volna Aiden fájdalmát is. rég feladtam volna. Benne lüktetett jobban, és csak annyit tehettem, hogy tűrtem vele én is, hogy ezzel is egy kcsit megosszuk a fájdalmat, hogy ha én azért kűzdöttem, hogy életben maradjon, akkor talán életben is maradt. Éreztem, hogy ő ugyan úgy harcolt értem, értünk, és talán egy kicsit józanabb állapotban lettem volna, akkor még meg is hatódtam volna. De nem voltam
Tudtam, hogy valami történt bennem, valami meghasadt, mert betegesen láttam magam előtt a húgomat, én pedig elhittem, hogy a valóság volt, hogy nem történt meg a halála, hogy életben volt, és az se tűnt föl, hogy igazából ugyan olyan 10 éves kislányként állt előttem. Hiszen felette az idő is megfagyott. Olyan természetes volt a hagnja, ahogy nézett, ki akartam nyúlni, megölelni, de visszarángattak, és ő egyre kezdett előttem kifakulni. Én pedig üvöltöttem volna a kétségbeeséstől, hogy ne menjen el, ne hagyjon itt minket.
Esther mellett erősebb voltam, tutdam kűzdeni, éreztem az érintését az arcomon, és nem akartam magam még ennél jobban is elhagyni. De kezdetem kifulladni, kezdett elhatalmasodni felettem a fekete örvény. És a szervezetem talán emiatt is lökte ki magamból a fekete vért, ami úgy tűnt, mintha nem is a sajátom lett volna. Esther hangja tompén jutott el hozzám, mintha két szobából odébb beszélt volna, de én csak kapaszkodtam a húgom haloványodó képébe. És belül őszintén reméltem, hogy Aiden nem látta őt. Neki még nagyonn fájdalommal járt volna.
Aztán lassan haloványodni kezd bennem a lüktetés, mintha a bennem, mintha valami kiszovárgott volna belőlem. Csak a tenyerem zsibbadását éreztem, miközben lehunytam a szememet és vártam, hogy vége legyen ennek az egésznek. Úgy éreztem magam, mint akit teljesen kicsavartak. Vagy akin átrohant egy
– Ben… mi történik…  Merlinre, ugye ez nem fáj neki? Ugye nem??
Nem tudtam válaszolni, csak néztem a halovány jelet a tenyeremen. Még ilyen sose történt velünk, hogy ha a másik megsérült, akkor kaptunk volna mi is egy heget. A fájdalom ott volt, akár a fantom fájdalom. Értetlenül néztem a tenyeremet, és nem akartam belegondolni, mit tettek Aidenék, hogy megmeneküljünk. Nyúzottnak éreztem magam, és csak megráztam a fejemet válaszul. Nem tudtam egyelőre rávenni magam arra, hogy rögtön megszólaljak.
Az orvosok is tanácstalan némaságba burkolóznak, majd megérzem, ahogy az egyik megfogja a tenyeremet, és megvizsgálja.
- Olyan, mintha egy átog heg lenne. De mégis olyan, mintha a hegnek csak egy része lenne rajta. Különös. Meg kellene vizsgálnunk jobban, és megfigyyelés alatt kellene tartanunk pár napig.
- Nem akarok a Mungóba menni. Csak otthon akarok lenni - dünyögtem fáradtan, majd Estehrnek dőltem. Nem nyitottam ki a szememet. Nem akartam Chrissie-t megint megpillantani. Még mindig olyan volt, mintha velem lenne.
- De Mr. Fraser, a legjobb lenne ha velünk jönne, ott biztonságos kezek alatt tudnánk kezelni - magyarázta a másik orvos is, de csak makacskodva ráztam a fejemet. Nem szerettem anynira a mungóba lenni, annyi sérülésem volt már, hogy egész vaskos volt a zárójelentéses mappám odabent. És csak Estherhez akartam bújni. Érezni akartam az illatát, és a meleg érintését.
- Jól vagyok. Most már... tudom, hogy nem lesz semmi baj - mondtam, és megfogtam Esther kezét. Bár nem tudtam, hogyan is juthattam volna el innen bárhova is, úgy éreztem rögtön hányni tudnék egy sima hoppanálástól is. - Menjünk haza, Esther, kérlek.

[ha jő a sötét]

ha jő a sötét



Ben
2002. október 9.

style

A szívem vadult kalapált, ahogy Benjaminra pillantottam. Nem tehettem mást, csak szorítottam a kezét, azon aggódva, vajon mellettem marad-e… vajon nem most lesz-e vége az egésznek.
– Olyan, mintha egy átog heg lenne. De mégis olyan, mintha a hegnek csak egy része lenne rajta. Különös. Meg kellene vizsgálnunk jobban, és megfigyyelés alatt kellene tartanunk pár napig. – magyarázta az egyik medimágus, én pedig csak még rosszabbul éreztem magam. Benjamin súlya egészen nekem feszült, de nem lehettem gyenge, nem léphettem hátrébb.
– Nem akarok a Mungóba menni. Csak otthon akarok lenni – dünnyögte fáradtan. Kezdett úgy tűnni, mintha elveszítené az eszméletét. Én viszont csak megsimogattam, miközben a medimágust figyeltem, amint a tenyerét vizsgálja.
– Talán tényleg jobb lenne neki, ha otthon lábadozna. Gondját tudom viselni… és… – kezdtem. Kicsit úgy éreztem magam, mint aki túl tehetetlen, ezért elakadt a hangom, mintha nem tudnék többet szólni. Csak álltam ott, mint egy szerencsétlen és tényleg, az ég világon semmit sem tehettem Benjaminért.
A bőgés határán álltam. Nem láttam, hogy javulna az állapota és a fájdalom, mintha belülről akarta volna darabogra szaggatni. Fogalmam sem volt, hogy mi történik és úgy éreztem, a gyógyítók sem tudnak nálam sokkal többet. Ezek a vizsgálatok szinte teljesen feleslegesnek látszottak. Ben határozottan szenvedett.
Ne sírj Esther! Légy erős! Próbáltam magam bíztatni, hogy megfelelő támasz legyek… mint egy jó barátnő. Ezért csak megint végig simítottam rajta, finoman érintve az arcát, eljátszva a tincseivel. Csak biztonságban akartam őt tudni.
– De Mr. Fraser, a legjobb lenne ha velünk jönne, ott biztonságos kezek alatt tudnánk kezelni – magyarázta a másikuk, aki kicsit távolabb állt és látszólag valamiféle feljegyzést készített Ben állapotáról. 
– Jól vagyok. Most már... tudom, hogy nem lesz semmi baj – magyarázta. Valójában nem tudtam eldönteni, tényleg jobban van-e vagy csak azért mondja, hogy megússza a kezelést. Nem akartam elvinni sehova, főleg nem úgy, hogy bármikor összeeshet a rosszul léttől. – Menjünk haza, Esther, kérlek.
Nyeltem egye.t Közelebb húztam hozzá egy széket, hogy leülhessek és finoman simítsam végig újra és újra az arcát. Már úgy tűnt, mintha nyugodni kezdene a teste. Az egyik medimágus pedig olyan nyugtató kék fénnyel húzta felette végig a pálcáját újra és újra. Szinte éreztem, ahogy valamiféle béke kezdi körbevenni az ágyat, pedig én csak ráhajoltam, hogy foghassam finoman a kezeit.
– Mr. Fraser szívverése normalizálódott. – Súgta oda az orvos, mintha nem akarná megzavarni ezt a pillanatot. A hangja beleveszett a szobában beálló csendbe. A másikuk pedig mindent letisztított Benjaminról, ami bemocskolta a testét a zuhanás és egyebek miatt. Így persze, csak még sápadtabbnak tűnt.
– Egy kicsit pihenj még… aztán hazaviszlek. Az urak meg fogják érteni… – beszéltem csendesen és megsimítottam az ujjait. Lekötözték, hogy ne mozogjon, de az most szép lassan visszahúzódott. – Mi történt Ben? Meséld el…

[2002 október 9. ● ESTHER ●⭃ Ha jő a sötét ⥷tükörképem]

2002 október 9.
● ESTHER ●
⭃ Ha jő a sötét ⥷
tükörképem

Now there's the "Thank you" the wind faded
Can I really become stronger?
I wonder because it seems there's no answer yet
As I thought,
I have to go even farther

Ahogy lassan kezdtem elveszíten a lábam alól a talajt, úgy kezdett visszaszivárogni belém az erőm is. Már csak azért is, mert ahogy egyre inkább összemosódtak előttem az emberek, és még Esther szőke ticnsei is mellettem egre messzebbnek tűntek, úgy közeledett felém Chrissie alakja, mintha csak át akart volna vezetni egy másik világba, és én képes is lettem volna megfogni a kezét, ha kinyújtotta volna, de nem tette. csak nézett és nézett a kék szemével, miközben úgy éreztem egészen a lelkemig hatol, és csak... Egyszer csak halványodni kezdett előttem, úgy ahogy a fájdalom is. nem mintha egy csapásra jobban lettem volna, úgy éreztem a belsőmben lüktet ezernyi felszakadt gennyes seb, és tudtam, hogy ezt Aiden még szarabbnak érezte, mint amilyennek éreztem most. Utáltam ezt a köteléket olyan sokszor kívántam, hogy ne lett volna, mégis ez tartott minket össze annyi üres éven keresztül is, ez tartott minket össze akkor is, amikor Aiden hazaküldött az ostrom napján, és ez tartott egyben ezekben a pillanatokban is, miközben esetlenükl kapaszkodtam bele Esther illatába.
éreztem, ahogy Estehr megsimogatott, olyan jól esett, mintha csak egy friss borogatást kaptam volna  aforró, lázas homlokomra, a bennem lévő tüzet nyugtatta meg, és a fájdalom is lassan kezdett tompulni valami olyan kegyetlen líraisággal, ahogy az aiden unalmas verses könyveiben meg volt írva. Egyszerűen csak nyugalmat szerettem volna, hogy Esther mellett pihen jem ki ezt a... valamit ami bennem is ugyan úgy lüktetett, ahogy Aidenben is. Nem akartam anynira bemenni a Mungóba, hogy anya aggódjon, mert ha én ott vagyok, Aiden is érdekelni fogja, bár volt egy olyan tippem, hogy hamarosan ránk fog nézni, amilyen kíérteties megérzései voltak néha. De most csak Esthert akartam, és azt, hogy szűnjön a fájdalom, nem pedig azt, hogy irvsok álljanak körbe és mindenféleét kérdezzenek tőlem, vagy hogy vizsgáljanak. tudtam, hogy a javamat akarták, de... Most nem akartam.
– Talán tényleg jobb lenne neki, ha otthon lábadozna. Gondját tudom viselni… és… – szólalt meg mellettem Esther és egyből tudtam, hogy mitől csuklott el a hangja. Szedd már össze magad benjamin neked legyőzhetetlennek és menőnek kell lenned, és akkor sneki se,m fog miattad aggódni, hiába fájt mindened. Sosem szerettem kimutatni ha fájt valamim, még ha belepusztultam sem, és most mégis sikerült megijesztenem Esthert is és a jófej edzőmet is, aki olyan aggódó pillantásokat vetett rám a többiek mögül, mintha csak a saját fia miatt aggódott volna.
- Tök jól vagyok, csak... melletted akarok ledőlni egy kicsit - győzködtem mindenkit arról, hogy semmi bajom nem volt de nyilván láthatóan volt, ezért marasztaltak annyi ideig a gyógyítók is. Iagzából magamat és Esthert meg az edzőmet akartam ezzel a leginkább megnyugtatni, de kicsit még nem tartottam a kezeim között a testem feletti irányítást, olyan voltam, mintzha csak egy uszadékfa lettem volna egy kibaszott nagy víz közepén. Sodródtam, magam se tduva merre.
Lehunytam a szememmet a szemhéjam mügül valami féle villanásokat láttam, és éreztem, ahoyg Esther közelebb ült hozzám, talán ő ahszontalannak érezhette magát, de nagyon sokat jelentett nekem, hogy itt volt, miatta még jobban kűzdöttem azért, hogy életben maradhassak, hogy Aidennel életben maradhassunk, hiszen Aiden is fontos volt neki is és nekem is. És nem akartam kurvára elveszíteni a bátyámat már megint. A bennem lévő zaklatottság elillant, és csak odabújtam Estherhez, hogy ő legyen az én menedékem ebben az őrületes fekete öörvényben.
- Egy kicsit pihenj még… aztán hazaviszlek. Az urak meg fogják érteni…  Mi történt Ben? Meséld el… - reszketve sóhajtottam, miközben a medimágusok lassan, ahogy minden rutinvizsgálattal elkészültek szedelőzködni kezdtek és kimentek az ajtón, hogy a kettőnk pillanatát ne zavarhassák meg, és bezséljenek az edzőmmel, talán arról, hogy most egy ideig nem kellene játszanom. Utáltam ha sérülés miatt kikerültem a képből, de most valahogy nem is bántam ezt. AHgy életképesebbnek éreztem magam, rekedt hangon szólaltam meg. halkan bezséltem szinte beleveszett a suttogásom a csöndbe.
- Nem tudom. Az egész... az egész Aiden felől indult. Mintha valami olyat fogott volna meg, ami megmérgezte őt és ezzel engem is magammal rántott. Dühös, és kétségbeesett emiatt, de azt hiszem Elliot ott van vele, és talán miatta lettünk jobban. Nem tudom pontosan mi ez... de valami átok vagy méreg lehet... - mondtam elhaló hangon és mégjobban odabújtam Esther mellé.
Remegve sóhajtottam egyet, egyre csak haza akartam menni, fel, hozzá, hogy az ágyában összebújjak vele.
- Köszönöm. Nélküled elhagytam volna magam - súgtam még erynedt hangon, aztán csak sóhajtottam - Menjünk haza.
Lecsuktam a szememet, és ha Esther is elérkezettnek látta az időt a pihenésem után akkor hagytam, hogy még egyszer berántson engem is a sötét, miközben egyre csak arra vágytam, hogy a karjai között találjam magam egy olyan álomban, ahol nincsen bennem ennek a kígyónak a fekete méregfoga.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!