Elliot csodás küldetéseinek még csodásabb feljegyzései

◂ Makacs leprikón az erdőben▸

2002. november 24.

◃alone▹

hell was boring

style: hello, little thing ║ zene: My Universe

Az erdő illata megnyugtatott, kitisztította a gondolataimat. Ezen a helyen nem volt semmi, ami felidézhette volna az elmúlt napok kellemetlenségét. Nem éreztem magamban azt az átkot sem, amit Aidentől szívtam el és a tenyeremen húzódó heg sem kezdett el őrülten lüktetni. Ezt szerettem Írországban. Az itteni mágia egészen más volt, mint amit a nagyvárosokban talált az ember. Talán ősibb és kicsit természetközelibb. Ha fel is borzolt bennem valamit, hát az inkább kellemesen csiklandozott belülről.
A főtéren hallottam, hogy van itt egy „gonosz manó.” Egy boszorkány óbégatott róla a közeli kisfalu főterén, hogy kicsalt belőle a szemtelen szörnyeteg egy felbecsülhetetlen értékű eljegyzési gyűrűt egy bödön aranyért cserébe. Másnap persze az arany eltűnt, a gyűrű miatt pedig egészen elszégyellte magát a vőlegénye előtt. Milyen ostoba cseréli el az ilyesmit aranyra? Persze felajánlotta, hogy megfizet, ha segítek neki, én viszont inkább a leprikónra voltam kíváncsi. A leírtak alapján egyértelmű volt, hogy valami hasonló lényről lehet szó… játékos és szereti az aranyat… na meg az eltűnős aranyat. Nem voltam egy nagy lényszakértő, de azért a roxfortos tanulmányaimból ennyit felismertem.
Ahogy haladtam az erdő belseje felé még a mugli túrázokat is lehagytam. Már nem volt más, csak én meg a természet… és a kicsi, csiklandozó mágia. Talán volt a közelben valami régi rom is vagy egyszerűen csak itt ragadt egy varázslat ezer évvel ezelőtt. Gyönyörű volt, olyan természetes és szépséges…
– Hol vagy te kis szarházi… – dünnyögtem magam elé. Szinte éreztem, hogy valamihez közeledek. Valami volt előttem, csak még nem láttam a fák sűrűjében. A szívem egyre hevesebben vert, ahogy reagált a mágiára. Kegyetlenül hasított belém a fájdalom, de nem olyan durván és hevesen, mint máskor. Csak jelezte a jelenlétét, de próbáltam nem foglalkozni vele.
– Ha engem keresel, akkor fordul jobbra… – énekhang szűrődött a fák között. Nem hallgattam rá, balra fordultam. Leprikónról beszélünk, én pedig meg akartam találni… ő meg persze tudta, hogy őt keresem. Talán ezért is kezdett rohanni. Hallottam, ahogy újra és újra a száraz avart éri valami. Szerencsémre napok óta nem eshetett itt az eső, így minden sokkal, de sokkal hangosabb volt, mint amire számítana az ember.
A csendben csak úgy visszhangzottak az apró léptek, én pedig gyorsabbra vettem a tempót. Először a zöldszínt láttam meg, majd a szakállát, a levelekből készült ruháját. Egészen kicsi volt, talán húsz centinél is sokkal kisebb. Azonban hamar kifáradt és csak annyi ereje volt, hogy egy kisebb sziklára felmásszon és ott várjon be.
– Mit akarsz, te bot? Miért vagy ilyen sovány és kicsi… – Nézett végig rajtam, ahogy sipító hanggal megszólalt. – Csak nem aranyat akarsz, hogy ételt vegyél magadnak?
Megköszörültem a torkom és megráztam a fejem.
– Nem. Van pénzem és kajám is, kösz. – Mondtam és belenyúltam a zsebembe, hogy kivegyek egy tábla csokit. Az a málnás volt, amit Merellel vásároltam először korábban a Mézesfalásban. Kellemesen felmelegítette az embert, ha hideg időben ette. – Hoztam neked valami finomságot, cserébe kérem a banya gyűrűjét.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz, pipilő kisfiú… – Erre a névre összerezzentem. Ezt csak az én manóm ismerte, aki odahaza a romnál élt. Igazából lehet van valami manó egyezmény, hogy egymás között megosztják az emberekre aggatott furcsa beceneveiket.
– Tudod te nagyon jól azt. Add ide és megeheted a csokimat. – Mutattam meg neki közelebbről. Talán éhes volt, nem voltam benne biztos, de láttam, ahogy nyelt egyet.
– Na jó, te nagyra nőtt óvodás. – Fonta össze maga előtt a karjait. – De nem tetszik ez a feltétel. Kérem a csokit és válaszolnod kell a találós kérdésemre. – Jelentett ki, egy szót sem tudtam szólni, máris folytatta: – Fekete kancsóból kiömlött a tej, Fényesen folydogál, sosem folyik el.
Elmosolyodtam. Nem azért, mert túl könnyű lett volna, hanem tetszett, hogy gondolkodni kell. Végre nem egy unalmas feladat volt, hogy öljek meg valakit vagy lopjak el valamit. Ahhoz már túlságosan hozzá szoktam.
– Akkor egy kocka csokit megtartok. Ha te feltételeket szabsz, hát én is fogok… – Közöltem és letörtem egy kocka csokit. Azt felé nyújtottam, egy másikat pedig én kaptam be. Figyeltem, ahogy a vékony kezei közé veszi az édességet és a csücskéből harap egyet. A kóstoló után azonnal elmosolyodott, mintha érezné, milyen gyorsan felmelegíti.
– Ez mennyei manna! – kiáltott fel és vidáman nyamnyogott tovább.
– Akkor mondd meg egy egész tábla ilyenért cserébe, hogy mi az? Fekete kancsóból kiömlött a tej, Fényesen folydogál, sosem folyik el. – Kérdeztem. Az evés lefoglalta, ezért nem gondolta végig. Láttam, ahogy majszol és csak úgy mellesleg kibökte:
– Hát a Tejút. – Aztán hirtelen észbe kapott és felkiáltott. – Pipilő kisfiú, hát így kell bánni egy ilyen vénséggel, mint én? – vinnyogta magas hangon. – Hát ezt érdemlem? – A szája viccesen csokis volt, de aztán felnevetett és megütött a térdet. – Na jó, de csak mert ilyen ravasz voltál... Megkapod a gyűrűt, de a csokit kérem. – Jelentette ki egy csettintéssel eltűnt a kezemből a csokoládé. A helyén pedig egy aranylógyűrű csillogott… amit én bizony megtartottam.

VÉGE