Üvöltsön a szél

[●2002. 12. 24-27. ●]

Let's go below zero and hide from the sun
I'll love you forever where we'll have some fun
Yes, let's hit the North Pole and live happily
Please don't cry no tears now
It's Christmas, baby

●2002. 12. 24-27. ●

[2002 december 24 - 27.● E S T H E R ●⭃ Üvöltsön a szél ⥷tükörképem]

2002 december 24 - 27.
● E S T H E R ●
⭃ Üvöltsön a szél  ⥷
tükörképem

A szemem olyan szép, olyan szép akár a Balaton -
Ezt mondogatják, ha azt hiszik én is akarom.
Mindegy, leszarom, csak rendeljék az italokat -
Részegen futok rebbenő neonok alatt.

Az alpok. Sosem voltam még itt, de imádtam, gyönyörű volt hideg, havas és bár utáltam a hideget, és inkább Aiden terepe volt ez, mert ő élvezte ha be kell kuckóznia  akamdalló mellé, én meg nem bírtam ki, hogy ne rohangáljak kint, egészen addig míg kékre nem fagyok... De itt legalább volt mit csináléni. Eléggé meglepődtem, amikor kiderül, hogy mindannyian eljövünk ide karácsonykor, és igazából én örültem neki talán a legjobban. Esther is messze került a sok interjútól meg a rajongóktól, és én is. Itt legalább anyi réteg sál és ruha volt rajtunk, hogy nem ismertek fel minket, na megy a nagyrésze a síparadicsomban az embereknek mugli volt. Kicist idegenül is éreztem magam emiatt, mert bénán mozogtam ebben a világban. Végül is mégis csak aranyvérű voltam szóval a legtöbb dologra rácsodálkoztam, mintha csak egy ötéves lettem volna, aztán persze mindenki kiröhögött. Főleg Aiden. Meg Esther. De Esthernek ez jól állt, Aident meg seggbe akartam rúgni amiért gúnyolódott. Sokat töltötte a muglik között ő is az idejét, de én se cikiztem azzal, amikor nem tudta megkülönböztetni a kvaffot a gurkótól.
Ezer éve szerettem volna már síelni, még akkor is, ha a szörfözést és a repkedést tartottam az egyik legkedvesebb hobbimnak - és utóbbit a hivatásomnak -. Vonzottak ezek az izgalmas dolgok, amikor az adrenalin teljesen felpörgetett, és amikor csak az ügyességen és a szerencsén múlott az, hogy sérülés nélkül kijöjjön belőle az emeber.
Lehunytam a szemem, és csak élveztem, ahogy a szél az arcomba süvít. Nem éreztem a hideget ezek a síruhék olyan rohadt vastagak voltak, hogy még egy lavina alatt is életben maradtam volna, ha nem a levegőn múlott volna az életem. Legalább is ezt hittem, és nem is akartam most egy lavina alá kerülni. Aidenéket és anyékat már hamar leráztuk, mert sneki sem akart velem Estheren kívül eljönni síelni, bár talán Esther se pont a spontán akaratából tartott velem. Túl unalmasak voltak az extrém dolgokhoz, pedig én imédtam mindent olyan extrémet ami egy kicsit is felpezsdítette bennem az adrenalint.
- Gyere, Estehr most megmuattom, mit tudnak a profik - húztam magam után, miközben caplattam felfelá a lebegő muglivalamik felé, amiknek Esther úgyis jobban tudta a nevét. Magasan voltak és mozogtak, és ki kellett belőlük ugrani, szóval imádtam. persze még messze voltunk attól, de elvileg a fekete pályához úgy lehetett éejutni. Nem tűnt túl bonyolultnak a dolog, ugrani is tudtam meg repülni is. Meg persze nem akartam nagymama tempóban a kezdőknek való pályát hazsnálni, az túlságosan unalmas lett volna. A fekete pálya meg vad volt és emberi üvöltéseket hozott onnan a szél, szóval ki akartam próbálni.
- Egyébként jól nézel ki ebben a cuccban - viygorogtam rá egy kacisntás közben megint. Örültem, hogy ez a karácsony másabb volt, mint a tavalyi, hogy most tényleg azt éreztem, hogy egy család voltunk. Tavaly Aiden eltűnt aztán hozzánk vágta az ajándékokat, aztán pedig... csak úgy eltűnt és minden olyan kibazsott sza volt. Most anya boldog volt, mert Aiden férjhez ment, és mellette volt Metz is. Meg talán miattam is boldog volt, hogy Estherrel voltam, és az élete célja úgy tűnhetett számára, hogy megvalósulni kezdett. Lett saját életünk és felnőttünk. Nagyon nehezen, nagyon fájdalmasan, súlyos árat fizetve, de felnőttünk és éltünk tovább.
Most is sokat gondoltam rájuk, és tudtam, hogyők is minden nap ezt tették. De apa és a húgom is biztosan azt akarta, hogy éljünk tovább, hogy találjuk meg a célunkat az életünk értelmét, és éljünk teljes életet, ahogy az tőlünk tellett. Szerettem azt hinni, hogy bodlogok most, ahogy láttak minket élni, szerettem azt hinni, hogy velünk vannak még akkor is, ha nem úgy tűnt.
Ahogy megálltunk a lebegő izék előtt, miközben ledobtam magam egy padra, és felcsatoltam a sílécelet a lábamra, és felnéztem estherre, majd magam mellé húzam és átöleltem.
- Biztos vagyok benne, hogy nem olyan ijesztő, mmint amilyennek hangzik - győzködtem és megcsókoltam. - De ha nem akarsz menni, akkor szólj és megyünk a másik színű pályán - iagzából nem tudtam még milyenek voltak ezt jegyeztem meg mert ez tűnt izgalmasnak.

[üvöltsön a szél]

üvöltsön a szél



Ben
2002. december 24 - 27

style

Egészen különleges volt ez a hely. Nem csak azért, mert csillogva, szinte meseszerűen lógtak a jépcsapok a házat ereszeiről,  vagy mert forralt borra emlékeztető illat ült meg mindenhol. Egyszerűen csak békés volt, békés és gyönyörű, ahogy azt várhatná is az ember a hegyek között. Ezek a pillanatok Benjaminnal pedig egészen intimek voltak. Hol összebújtunk, hol a karácsonyfa körül gyűltünk össze a családdal, máskor pedig nagy sétákat tettünk a fehér, havas tájban. Szerettem ezeket a napokat. Nem kellett a munkára, sem Vitrol villogó fényképezőgépére gondolnom, vagy azokra a hülye kérdésekre, hogy nem zavar-e, hogy Elliottal csal meg Ben.
–  Gyere, Estehr most megmuattom, mit tudnak a profik – húzott magával Ben. A libegő felé haladtunk, amik felvittek a sípályához. Még sosem síeltem, túlzottan is félelmetesnek tartottam azt a sebességet. A gyomrom már attól kavargott, hogy a libedőgre pillantottam, ami a magasban. Valami nem volt rendben mostanában, folyamatosan kavargott a gyomrom és szédelegtem, mintha csak átélném azokat a magasságokat, amiben Benjamin is repkedett.
–  Egyébként jól nézel ki ebben a cuccban – vigyorodott el, ahogy közelebb értünk a helyhez, ahol be lehetett szálni a libegőkbe. Nem igazán akartam, de hagytam mégis, hogy egy kedvesen mosolygó mugli ember terelt minket feléjük.
– Köszi. Bár kicsit félek, hogy fázni fogok benne… – dünnyögtem és én is elkezdtem a sílécekkel bogarászni, ahogyan Ben is tette. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet azonnal vele kezdenem, bár tudtam, hogy kiváló oktató lenne belőle, ha nem menne fejjel a falnak, amikor adrenalinról volt szó. Túlságosan ismertem.
Ahogy találkozott a tekintetünk és maga mellé húzott, kicsit belebújtam az illatába. Ez volt az egyetlen, ami a kavargó testemet meg tudta nyugatni. Benjamin mellett minden kedves és nyugis volt, egészen addig, míg túlzottan fel nem pörgött. Ettől még most is féltem, mint a tegnapi hógolyozósnál, amikor kétszer is arcon dobott a hideg hóval. Most viszont, egy pillanatig csak voltunk és egy-egy hópihe szállt ránk a magasból. Alig havazott, így bájos volt, ahogy ezek az apró szemek megültek a fekete kabátjainkon.
–  Biztos vagyok benne, hogy nem olyan ijesztő, mmint amilyennek hangzik – magyarázta Ben, ahogy megcsókolt kicsit. – De ha nem akarsz menni, akkor szólj és megyünk a másik színű pályán.
Sóhajtottam egyet és megsimítottam az arcát.
– Ben. Ugye tudod, hogy én még semmilyen színű pályán nem mentem le? – kérdeztem és eljátszottam a tincseivel a kesztyűs ujjaimmal. Nem zavart, hogy kicsit megtapad rajtuk a haja és nehezebb elhúzódni tőle. – De felmegyek veled, ha megígéred, hogy vigyázol rám. – Suttogtam és nyeltem egyet.
Megint megfordult a fejemben, hogy esetleg terhes vagyok. Túl sok volt a tünet ismét, de mégis elhessegettem, legutóbb is csak egy kis gyomorrontásom volt, így biztos voltam benne, hogy most is erről van szó. Ezért nem is említettem meg Bennek, ahogy azt sem, hogy talán nem ilyen állapotban kéne lecsúsznom azon a pályán mellette.
– Indulhatunk? – kérdeztem és már húztam is a libegő felé, hogy végre mi is felpattanjünk. Csak haladni akartam előre, nem gondolkodni.

[2002 december 24 - 27.● E S T H E R ●⭃ Üvöltsön a szél ⥷tükörképem]

2002 december 24 - 27.
● E S T H E R ●
⭃ Üvöltsön a szél  ⥷
tükörképem

A szemem olyan szép, olyan szép akár a Balaton -
Ezt mondogatják, ha azt hiszik én is akarom.
Mindegy, leszarom, csak rendeljék az italokat -
Részegen futok rebbenő neonok alatt.

Mindig is a napfényes, forró táj vonzott, mint a havas kietlen vidék, de el kellett ismernem, hogy lenyűgöző volt. persze nem láttam bele olyan nyálasságokat, mint Aiden, nem iagzán éreztem magamban azokat a költői, csicsás gondolatokat egy-egy hóesés, vagy frissene sett szűz hó után, mint ő. Nekem a hó csak arra volt jó, hogy megdobáljak vele másokat, vagy a lányokat megfürdessem benne, és ennél többet nem  is foglalkoztam vele. Így is várt Estherre még egy fürdetés is, fel kellett avatni a havat. De persze jó volt kicsit látni, ahoyg egy családdá kezdtünk válni, azok ellenére is, hogy végtelen mély sebeket hordoztunk mindannyian. Még egészen elfogadtam Metz jelenlétés is, főleg amikor modnjuk ő képes néha odaszólni Aidennek is, ha már én folyton csak anyától kaptam még most is azokat a letolásokat. Iagzából már kevésbé zavrt, mint régen, valahogy egy részem, még a morcos dünnyögések közepette is örült, hogy anya is kezdett visszatérni ahhoz a nőhöz, aki egykor volt. Szerettem látni azokat a szerelmes csillogásokat a tekintetében, még akkor is, ha örökké hiányozni fog mellőle apa.
– Köszi. Bár kicsit félek, hogy fázni fogok benne…  - dünnyögte Esther, miközben már a sícuccokkal foglalkoztunk. Rá-rá pillantottam közben, és valahogy egészen gyönyörűnek tűnt ebben az egész téli köntösben is. Jól állt neki a hó, meg amúgy is a síruha is, de én azt se bántam volna, ha mondjuk pucáran állt volna előttem. Túlságosan rajontam érte, minden egyes vonásáért, és még az életem árán is meg akartam védeni. Ha valami baj lenne a síelés közben akkor is tudtam, hogy képes lettem volna megmenteni. Furcsa volt belegondolni, hogy menyni mindenen mentünk keresztül, ahhoz, hogy összejöjjünk. Még szét is mentünk, és valahogy újra keresztezték egymást az útunk, valahogy ebben is aidennel egy cipőben jártunk, mégha a körülmények egy kicist másak is voltak. Külön életet éltünk, külön természetünk volt, és valahogy ez mindig is olyan különlegessé tett mindent. Persze nem akartam esthert életveszélybe sodorni, ezért is öleltem meg, hogy tudja.Belélegeztem az illatát, miközben a hópihék szépen csillogva ültek meg a szőke hajszálaiban és a sötét kabátján is. Hozzábújva éreztem cska igazán, hogy mennyire tőkéletesen egyben van a világom.
- Ben. Ugye tudod, hogy én még semmilyen színű pályán nem mentem le? De felmegyek veled, ha megígéred, hogy vigyázol rám. - erre villantottam rá egy menő vigyort, és megcsókoltam finoman az ajkait, miközben kicsit még meg is ölelégettem közben. Talán nem is volt olyan nagy baj, hogy én nem voltam két percenként olyan kanos vadállat, mint Aiden. Igazán gondolhatott volna rám is közben, hogy mennyire szar érzés nekem ezt amúgy is tudni, de nem, még most is egy önző köcsög volt. DE azért játékosan én is rákacsintottam estherre, miközben megsimítottam finoman a formás hátsóját.
- Ha túléljünk, lesz miért összebújnunk - mondtam könnyed hangsúllyal. - De mindennél jobban fogok rád vigyázni - suttogtam kicsit lágyabban, majd megindultunk  atényleges pálya felé, miután kibabráltuk egymást. Már az agyam máson se csattogott, csak azon, hogy lesuhanjunk a hegyoldalon, és beleüvöltsek a semmibe. Modnjuk lehet nem kéne állandóan ezt csinálni majd, de úgy érzem teljesen rá fogok kattanni, pedig lehet Esther jobban örülne mondjuk egy kis korizásnak, mint ilyen-olyan életveszélyes sportoknak, túl önző lehettem, de ez a Fraserek egyik főb ismertetőjegye volt, amiben Aiden járt magasan az élen.
– Indulhatunk? – kérdezte, én meg válaszul beleültem vele ebbe a lebegő izébe, ami lassan emelkedett felvelé, a hegyoldalon. Alattunk már suhanó alakokat láthattunk, hol békésen, hol pedig eszeveszett profizmussal száguldva. Lassan emelkedett alattunk az elektromos valami, miközben élvezettel nézegettem a lábam alá, és a fekete rész ugyan csak vezsélyesen kanyargósnak nézett ki és meredeknek. Egyre izgatottabb voltam.
- Na jó, tündérem, majd a nyakamba kaplak, ha leugrunk, akkor nem fogunk megsérülni - néztem rá, és nyomtam egy puszit az arcára, mert lassan következett a leszállás pillanata, Aztán ha végre készen vagyunk, akkor meg is ragadom Esthert, hogy együtt lépjünk ki a libegőből, és megkezdjük az őrült suhanást a hegyoldalon. Jobban biztonságban érzem Esthert is, hogy a hátamba kapaszkodik, miközben a sebesség közben az arcomba csak a szél, a talpam alatt porzik a hó, miközben kanyargó ösvényt vályok bele, és heves slalomozó mozdulatokkal kerülgetem az esetleges fákat, miközben arra koncentrálok, hogy ne veszítsem el az irányítást a lábam és a kezem alatt. Néha Esther szálló szőke tincsei is megcsiklandozták az arcomat, de igyekeztem megtartani magunkat, és amikor már egészen felpörögtem, még egy felszabadult üvöltés is kiszakadt belőlem.

[üvöltsön a szél]

üvöltsön a szél



Ben
2002. december 24 - 27

style

A ruhám nem volt éppen síeléshez tökéletes, hiába próbáltam beöltözni. De valahogy túl melegem volt bennük, vagy úgy éreztem, hogy nagyon szorítanak. Benjamin mellett persze nem lett volna meglepő, ha hízom egy kicsit. Mindig jó helyeken ettünk, vagy ő maga készített jó ételeket - azzal a címszóval, hogy kell Aidenéknek vinnünk valamit. Nem is számított. Ben talán észre sem vette, hogy híztam, mert a karjaiba pontosan ugyanolyan tökéletesen illettem. Beszippantottam az illatát, ahogy öleltem. Minden olyan végtelenül kellemes volt.
Aztán jött a csók. Kellemes volt és melengető, ahogy a puha ajkak az enyémre simultak. Kicsit átkaroltam a nyakát, aztán mosolyogva bújtam megint a karjai közé. Legszívesebben így maradtam volna örökre, ahelyett, hogy lecsússzak a mélységbe… még úgyis, hogy mellettem volt.
- Ha túléljünk, lesz miért összebújnunk - mondta Ben, miközben megpaskolta a fenekemet. Bennem eddig az az opció fel sem merült, hogy esetleg ne éljük túl. Szinte azonnal elfogott a hányinger is. Na igen, csak túl akartam rajta esni… Ben kedvéért. - De mindennél jobban fogok rád vigyázni.
Talán észrevette, hogy nem vagyok egészen jól, pedig minden porcikámmal azon voltam, hogy ezt elrejtsem előle. Muszáj lett volna. Éppen elég volt egy felesleges pánik azon a borzalmas kajafesztiválon… aztán után kiderült, hogy csak megjött a szokásos vörös lavina. Reméltem, hogy ezúttal is csak erről van szó. Nem lett volna benyelni valami hegyi kórságot, főleg, hogy aztán még a legújabb könyvem bemutatóját is el kelljen tolni.
Hagytam magam vezetni a libegő felé. Úgy estem be az ülésbe, aztán lefelé nézve pedig megint elfogott az émelygés.
- Jaj… de szép… - próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de nagyon nehezemre esett. A testem sem akart együttműködni igazán. Egy öklendezést úgy kellett visszatartanom. 
- Na jó, tündérem, majd a nyakamba kaplak, ha leugrunk, akkor nem fogunk megsérülni - közölte Benji, én pedig csak egy bólintással követtem. A pálya szélére érve - miután a libegőt egészen könnyen elhagytuk - erősen kapaszkodtam meg benne. Tényleg úgy éreztem, hogy az életem múlik rajta. Aztán jött a siklás… egyre erősebben… egyre hányingerkeltőbben. Éreztem, ahogy a mozdulatok felszakítanak bennem mindent. A gyomrom kavarogni kezdett, szédültem. A táj nem volt több elmosódott pontoknál.
Aztán leértünk. Talán még hallottam Benjamin örömkiáltását is, de én elhúzódtam és szószerint elhánytam magam… bele a tiszta fehér hóba… aztán még egy ember is belém csapódott, ahogy ujjongva megállt a síelroham végén. Elvesztettem az egyensúlyomat és belezuhant a hideg hóba.
- Ben… - nyafogtam. Mindenem fájt, de a karjaimmal nyúltam felé, hogy szedjen már ki a hideg fehérségből.

[2002 december 24 - 27.● E S T H E R ●⭃ Üvöltsön a szél ⥷tükörképem]

2002 december 24 - 27.
● E S T H E R ●
⭃ Üvöltsön a szél  ⥷
tükörképem

A szemem olyan szép, olyan szép akár a Balaton -
Ezt mondogatják, ha azt hiszik én is akarom.
Mindegy, leszarom, csak rendeljék az italokat -
Részegen futok rebbenő neonok alatt.

Anynira lelkes voltam, hogy Esther szokásosabbnál fakóbb bőre és a furcsán álmos csillogás a tekintetében nem tűnt fel. Egyszerűen csak fel akartam kepni a hátamra, hogy együtt lecsússzunk az egyik legveszélyesebb helyen a világt tetejáről. Jó érzés volt, ahogy a szél az arcomba csapott, ahogy a sílécek a talpam alatt utat véstek mögöttünk a friss, hófehér hóba. Szerettem ezt, mint amikor az ember seprűn repült, hasította keresztül a levegőt és csak megszűnt egy pillanatra létezni. Eggyé olvadtam a világgal,  és úgy éreztem, hogy a saját múltam elől ios el tudtam volna menekülni. Talán csak egy idióta voltam, akit nem érdekeltek a világ szabályai úgy, mint ahogy Aident midnig is. Szerettem vadakat alkotni, megszegtem amit lehetett, csak mert az több adrenalint adott, és valahogy egyszerűen csak olyan jól esett. Persze önző dolog volt a részemről, hogy Esthert is belerángattam ebbe, simán megvárhatott volna lent is, de... Szerettem volna neki is megmutatni, milyen lehet ez az érzés. Ahogy leértünk meg kiszakadt a torkomból egy győzelmes kiabálás, aztán a következő pinnatanban Esther mellém hányt, majd beleüttközött egy másik lesiklóba, én meg a frászt kapva totyogtam oda, már amennyire  a sílécem engedte, miközben a másik alak a hóban átkozódott felénk.
- Merlin szakadjon rád, te segg, mit ütsz el egy nőt? - kiabáltam le, ő meg csak nagyokat pislogott felém, hogy mégis mit átkozódtam. Igaz, hogy muglik voltak itt inkább, de azért nem hittem volna, hogy ezek errefelé mind alpesi tirpákok.  Amúgy is nekem voltak elveim, nőket nem szívesen bántottam, bár egyszer majdnem behúztam Esther régi legjobb barátnőjének, de az már egy másik történet volt. Lassan odaevickéltem Estherhez is, hogy segítsem felállni, és erősen tartottam a kezeim között.
- Esther? Megint rosszul vagy a képoszta salátától? - kérdeztem a szemébe nézve, bár az utóbbi pár napban egy kicsit minden kajától rosszul volt. csak betudtam annak, hogy biztos azért nem, mert nem az én zseniális fősztjeimen él, de most már furcsa kezdett lenni. - Oké, azt hiszem ideje lenne mondjuk haza menni - mormogtam, és a karjaim közzé vettem, olyan hősies pózban, miután lehámoztam a lábamról a síléceket, és a hónom alá csaptam a cuccomat is.
- Oké, lehet kicsit rossz ötlet volt ez tőlem, nem akartalak felzaklatni - magyaráztam, miközben úton voltunk haza. A síelőhelytől nem volt olyan messze az a hely, ahol megszálltunk, és nagyon reméltem, hogy sneki se lesz otthon, amikor hazaérünk, semmi kedvem nem volt kapni anyámtól és Aidentől is az ívet, hogy már megint mibe rángattam bele Esthert.
Szerencsére azonban mindeki talált más elfoglaltságot ekkorra, és örültem, hogy nem szexelik odafent a többiek szét az ágyat is. Ahogy beértünk a nappaliba, segítette magunkat megszabadítani a sícucctól, és mivel itt már varázsolhattam is, Esther hótól ázott arcát megszárítottam, és meg is ölelgettem, miközben odavezettem az egyik puha fotelbe. Cleo és Fánk lelkesen jöttek üdvözölni is minket, majd utána folytatták a keressük meg a láthatatlan fánkot nevű játékot.
- Hozzak neked bájitalt? Szerinted mitől lehet ez? Egyszer már volt ilyen, de... - haraptam el a szavaim végét, mert... Csak megrázom a fejem, és sóhajtok egyet, nem, nem az nem lehet, biztos csak elrontotta a gyomrát valamivel.

[üvöltsön a szél]

üvöltsön a szél



Ben
2002. december 24 - 27

style

A hóban fetrengve csak arra tudtam gondolni, hogy most meghalok. Fájt a derekam, a világ fordott közben, pedig nem ütöttem meg magam annyira. A hób puha volt, még az ütközés sem fájt annyira, mégis, mikor Ben Segített lábra állni, azonnal megöleltem. Tetszett, hogy megvédett, még ha csak szóban is. Magamba szívtam az illatát, aztán kicsit elhúzódtam és a szemeibe néztem.
- Esther? Megint rosszul vagy a képoszta salátától? - kérdezte és a szemembe nézett. Láttam rajta, hogy aggódik és hogy neki is megfordul a fejébe az, ami nekem. Nem akartam újra ijedtnek látni. Nem akartam megint ráhozni a frászt. Nem sok esély volt rá, hogy gyereket várjak… mármint legutóbb is így voltam rosszul és egészen más volt.
- Nem vészes. Csak kicsit megszédültem ebben a nagy ledünletben.   - válaszoltam és kicsit végig simítottam a hasamon, hátha attól elmúlik az a különös, kavargó érzés. Tény, hogy nem voltam teljesen rendben, de kár lett volna máris riadót fújni a legutóbbi helyzetből kiindulva. Nem akartam tönkretenni a kapcsolatunkat, most úgy minden rendben volt.
- Oké, azt hiszem ideje lenne mondjuk hazamenni - közölte, majd elkezdett kibújni a sílécekből. A következő pillanatban pedig már a karjai közé vett, én pedig odabújtam hozzá, hogy könnyebben tudjon cipelni engem.
Szép lassan haladtunk lefelé a pályáról. A hó ropogott Benjamin minden lépése alatt. Nem tudtam mit mondjak. Nem akartam arról beszélni, hogy baba, meg terhesség… de éreztem, hogy Ben fejében is megfordult. Előbb-utóbb ki kellett mondani, legalább olyan téren, hogy ez biztosan nem az.
- Oké, lehet kicsit rossz ötlet volt ez tőlem, nem akartalak felzaklatni - tette hozzá. A hangja alapján azt hihette, hogy miatta vagyok rosszul… pedig fogalmam sem volt, mi okozza. Valószínűleg étel és az csak rásegített a hányásra, hogy lesiklottunk azon a végtelen hosszú pályán.
- Nem zaklattál fel. Talán tényleg nem kellett volna tegnap este annyit ennem… tudod, hogy a sok étel mit vált ki belőlem. - Mosolyodtam el és megcirógattam az arcát, hogy egy kicsit lazábbá tegyem a hangulatot. Nem volt szükség erre a kellemetlen érzésre a kapcsolatunkban. Tényleg csak élvezni akartam volna a közös utunkat, hogy esténként összebújhatunk, hallgatjuk, ahogy Aiden és Elliot szétszedik a szobát. Volt ebben az egészben valami olyan családiasan meghitt, amit csak Ben mellett kaptam meg. 
A sípályától nem volt messze a ház. Hagytam magam addig cipelni, hogy aztán a nappaliban bele is bújtam Benjamin ölelésébe. Boldog voltam vele, aztán szépen kibújtam a nedves ruhákból és csak a leggingsem meg a kötött pulcsim maradt rajtam. A cicák is megjelentek, ott játszottak körülöttem.
- Hozzak neked bájitalt? Szerinted mitől lehet ez? Egyszer már volt ilyen, de…
- Nyugi… nem vagyok terhes. - Jelentettem ki magabiztosan, mire megint őrült hányingerem volt. Kezdett az az érzésem lenni, hogy a testem szándékosan szivat, hogy próbára tegye a kapcsolatunkat.
- Egy pillanat… - pattantam fej, majd berontottam a mosdóba, hogy megin hányjak egy kicsit. Remegő térddel húztam le a vécét és léptem az ajtóhoz, hogy onnan nézzem meg Bent. - Nem vagyok terhes, esküszöm. - Próbáltam bizonygatni, de máris könnyesek lettek a szemeim.

[2002 december 24 - 27.● E S T H E R ●⭃ Üvöltsön a szél ⥷tükörképem]

2002 december 24 - 27.
● E S T H E R ●
⭃ Üvöltsön a szél  ⥷
tükörképem

A szemem olyan szép, olyan szép akár a Balaton -
Ezt mondogatják, ha azt hiszik én is akarom.
Mindegy, leszarom, csak rendeljék az italokat -
Részegen futok rebbenő neonok alatt.

- Nem vészes. Csak kicsit megszédültem ebben a nagy ledünletben - dünnyögte csöppet sem túl bíztatóan. Nem hittem, hogy egy szimpla szédülés így kiüthetett bárkit is, és azért valljuk be, szegény Esthert kicsit hozzászokattam a furcsán extrém dolgokhoz. Bár lehet, hogy ez nem volt túl egészséges, és egy kicsit le kellett volna állnom, mondjuk olyan nagypapa tempójúra, mint amilyenben Aiden tolta az életet. belegondolva is csak a hideg futott végig a hétamon, mert hát az nem én voltam, nagyonnem én. De ha Esther érdeke ezt diktálta, hát akkor én is benagypapáztam volna. Ilyeneken agyaltam, ahogy lefelé baktattam a hegyoldalon a kis biztonságos ösvényen, amit a túrázók és a nyugisabb síelők véstek bele a hóba. A táj gyönyörűen festői volt, bár én nem sok időt és energiát frodítottam ezen dolgok megbámulásásra, túl sok izgalmas dolgot rejtett a világ ahhoz, hogy én csak úgy merengjek. Főleg most, hogy csak és kizárólag Esther körül csattogtak a fogaskerekeim.
- Nem zaklattál fel. Talán tényleg nem kellett volna tegnap este annyit ennem… tudod, hogy a sok étel mit vált ki belőlem - suttogta Esther a fülembe kissé erőtlen hangon, mire én felsóhajtottam. Engem kifejezetten meg tudott viselni az, ha valaki rosszul volt a közelemben. Aiden megőrizte a hidegvérét és tökéletes nyugalom áradt belőle, mindig tudta, hogy mit kellett csinálni, de én inkább csak bepánikoltam attól, hogy nem vigyáztam rájuk eléggé, és nem tudom őket meggyógyítani. Talán ezért is kerültem apáék halála után a Mungóba nyárig. valahogy túlságosan sokk volt az az egész... minden. Még midnig nem mondtuk el ezt anyával Aidennek. És én se  mondtam el neki, hogy apa miket suttogot utolsó pillanataiban a fülébe. persze egyre jobban úgy éreztem, hogy ezt tudnia kell, csak nem voltam benne biztos, hogy mikor lesz erre felkészülve lelkileg. Taléán sosem.
- pedig most direkt kiszámoltam a kalóriád, meg minden - dünnyögtem és sóhajtottam. A lábam kicsit már begörcsölt a megfeszített sétában,. mégis csak a repkedéshez voltam hozzászokva, de tovább meneteltem rendületlenül a szállásunk felé, hogy a lehető legyorsabban takaró alá dugjam Esthert.
Hiába győzködte magát és engem is, hogy nem terhes, valami őrült nagy balsejtelem lett rajtam úrrá, miközben elő akartam neki készíteni egy kényelmes kis vackot a nappaliban a kandalló mellett, hogy ott pihengessünk, összebújva, miután kiszabadítottam magunkat a síruhánkból, de szinte utána rögtön már rohant is a fürdőszobába és már hallottam is a félelmetes hányás hangokat onnan. A szívem rémülten zakatolni kezdett, miközben rohantam utána, bármennyire nem bírtam ezeket, ott kellett lennem mellette.
- Nem vagyok terhes, esküszöm - mondta, könnyes szemekkel én pedig odaléptem hozzá, és szorosan megöleltem. A tekintetem a neszeszerünkre vándorolt, amiben a biztonság kedvéért mindig lapul egy  agy két mgikus teszt, mert hát... sose lehetett tudni, nem mintha eddig bárminek is lett volna eredménye, mert amúgy tényleg igyekeztünk vigyázni.
- Sss, semmi baj, semmi baj. Nem változtatna semmi, Esther, ne félj - ölelgettem és csókolgattam az arcát, majd a kezembe invitoztam egy kis fiolát. - De most is muszáj megnéznünk. Aztán meg ha minden oké, megyünk egy medimágushoz, és kiderítjük milyen ételre lehet allergiás, vagy ilyesmi - mondtam és próbáltam olyan aidenesen nyugpdt meg okos lenni, miközben teljesen tanácstalan voltam. Aztán csak kinyitottam azt az eszkimós bábás fiolát, mint amit legutóbb is kapunk attól a creepy nénitől, és az ujja felé nyújtottam, miközben a másik kezemmel összekulcsoltam az ujjunkat.
- Minden rendben lesz - csókoltam meg, majd belül ideg és gyomor görccsel vártam az eredményt.

[üvöltsön a szél]

üvöltsön a szél



Ben
2002. december 24 - 27

style

Ennél jobban le sem égethettem volna magam Ben előtt. Mármint biztos voltam benne, hogy nem arról van szó, amit hisz… hisz… minden rendben volt a női dolgaimmal is az elmúlt időszakban és még jobban figyeltem a védekezésre, mint korábban. Mindent megtettem, hogy ne sodorjam őt kellemetlen helyzetben. Benjamin még mindig egy hatalmas gyerek volt, aki élvezte a repkedést, a sebességet, a veszélyes dolgokat. Egész egyszerűen nem álltunk készen a családalapításra. Én is még bele voltam veszve a karrierembe, éppen a legújabb mesémen dolgoztam, ami a korábbi történetem folytatása volt. A legszebb könnycsepp hatalmas sikert aratott, most pedig a Jégherceg életét terveztem bemutatni, akinek egy kedves róka olvasztotta meg a megfagyott szívét. Egészen jól haladtam a történettel és már az illusztrátor is lelkesen dolgozott párhuzamosan velem… erre ez történik. Mármint nem ez! Csak mindenki azt hiszi.
Megráztam a fejem, ahogy a mosdóból kijöttem és kicsit sápadtan bámultam Benre. Nem akartam, hogy ilyennek lásson, de éreztem, ahogy az érzések alaposan megkavarodnak bennem.
– Sss, semmi baj, semmi baj. Nem változtatna semmi, Esther, ne félj – sétált elém Ben. Azonnal odabújtam hozzá, hogy az illata megnyugtasson és pontosan úgy érezzem mellette magam, ahogyan mindig. Biztonságban. Szerettem, mikor ilyen figyelmes és törődő. Egészen olyan érzése volt ettől az embernek, mintha nem is ugyanaz a Benjamin Fraser lenne, aki odafent repked a levegőben.
– Csak… nem tudom. Ez nem jó. – Suttogtam, mintha sejteném, hogy Ben érti mire gondolok. Egy kicsit tényleg korai és gyors volt az egész, még mind a ketten nagyon fiatalok voltunk.
Figyeltem, ahogy a kezébe reppen a kis fiola, amit már egyszer láttam. Nyeltem egyet és máris a torkomban dobogott a szívem. Nem szerettem volna megérinteni, mert tudtam, hogy abban a pillanatban minden kiderül… és nem akartam látni, hogy elszíneződik.
– De most is muszáj megnéznünk. Aztán meg ha minden oké, megyünk egy medimágushoz, és kiderítjük milyen ételre lehet allergiás, vagy ilyesmi – magyarázta Benjamin nyugodt hangon. Nem értettem, hogy ő miért nem borul ki, miért nem mondja azt, hogy most mi lesz. Mert nekem csak szörnyű kérdések jártak a gondolataim között.
Talán érezte, hogy nem vagyok nyugodt. Biztosan, mert olyan kapocs volt közöttünk, ami már régóta nem volt meg senkivel. Voltak hosszabb-rövidebb kapcsolataim a Roxfort után, de a legtöbb mind másra futott ki. Nagyrészt szexről szólt, de Bennel egészen másmilyen érzés volt az egész. Nem csak összebújni volt jó, hanem együtt szórakozni is, meg beszélgetni, mégha nem is tudott igazán elmélyülni a közöttünk lévő társalgás, mert Ben a komolyabb dolgokat sokszor elviccelte.
- Minden rendben lesz. - Csókolt meg lágyan. Ezért a gesztusért olyan hálás voltam, hogy megsimítottam az arcát, hogy erőt gyűjtsek. Csak ezután duktam bele az ujjam a fiolába. Kicsit hűvös volt a benne lévő anyag, aztán vettem egy mély levegőt és gyomorgörccsel pislogtam rá. A változás megindult... szinte azonnal lilás-rózsazsínes árnyalatatot öltött, majd lassan egészen elment halovány rózsaszínes, hercegnős színvilágba.
– Ez biztosan valamiféle tévedés. - Sóhajtottam fel, majd elhúztam az ujjamat. Zaklatottan bámultam a fiolát. – Biztosan nem járt le a szavatossága? - Éreztem, ahogy ott gyűlnek a könnyek a szemembe. Talá nem is Benjamin túl gyerekes az apasághoz, hanem én vagyok az az egész szülői léthez. Nem akartam elhinni egyszerűen, amit látok.
– Ez... ez egyszerűen nem lehet! - Jelentettem ki.

[2002 december 24 - 27.● E S T H E R ●⭃ Üvöltsön a szél ⥷tükörképem]

2002 december 24 - 27.
● E S T H E R ●
⭃ Üvöltsön a szél  ⥷
tükörképem

A szemem olyan szép, olyan szép akár a Balaton -
Ezt mondogatják, ha azt hiszik én is akarom.
Mindegy, leszarom, csak rendeljék az italokat -
Részegen futok rebbenő neonok alatt.

Sosem voltam egy olyan érett, komoly ember, mint az apám. Vagy Aiden. Kicsit féltékeny voltam Aidenre, amiért benne minden megvolt, ami bennem nem, és csodáltam apámat a józansága és a bölcsessége miatt. Mindig is tudtam, hogy esélytelen, hogy olyan legyek, mint ő, mégis valahogy mindig megpróbáltam legalább egy kicsit rá is hasonlítani. talán a kedvességét tőle vettem át, de akárhogy is kűzdöttem inkább voltam egy nagy gyerek, aki... mindig talált valami szórakoztatót a világban. Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy ez az évek során sem fog változni, mert mindig történt valami izgalmas. Esther néha nem is tudtam, hogy képes elviselni engem, sokkal érettebb volt, mint én, és imádtam ezt benne. Olyan kifinomult és csodálatos nő volt, aki mégis elviselte a baromságaimat. Mindig is elviselte már kölyök korunk óta, és valahogy... mélyen belül mindig is hozzá vonzódtam igazán. Úgy akvarta fel bennem az érzéseket, minth a szél a hamvas, puha havat a leejtőkön, és aztán csak lavinaként tarolt le bennem mindent. Mindennél jobban meg akartam óvni őt a rossztól.
Eszembe sem jutott, hogy ez lesz. Iagzából nem is nagyon gondoltam rá, mert hát nekünk még úgysincsen időnk ilyenekkel foglalkozni mind a ketten éppen építettük a karrierünket, és elvoltunk ketten egyedül. nem godnoltam még a családalapításra, mert igazából nem álltam rá készen, és úgy voltam vele, hogy ha Aiden ennyire rákezdett, akkor mi még bőven ráértünk arra, hogy anyának adjunk mondjuk unokát vagy unokákat. Amúgy is, nem tdutam elképzelni magamról, hogy babakocsit tolok, vagy modnjuk tisztába rakom a gyereket, meg semmi ilyen apás dolog nem volt meg bennem. Aiden még Chrissie baba korában is ott volt körülötte, ha éppen fürdették, vagy altatni kellett, vagy pelenkázni. Én nem... én csak játszottam vele, vagy befontam a haját, amikor már lehetett neki. Furcsán éreztem magam, amikor olyan apróságképnt csak feküdt jóformán, hónapokig és féltem hogy valahogy összetöröm. Ettől még most is a gyomrom görcsbe rándult. De biztosan nem ez van a dolgok mögött, és Esther is olyan... Estheres okok miatt volt rosszul.
De persze éreztem, hogy Esther nem volt nyugodt, így a lehető leghiggadtabb próbáltam én lenni ebben a helyzetben, mert mást nem nagyon tehettem, attól, hogy idegeskedtem nem akartam, hogy Esther olyannak lásson, és megijedjen, hogy elhagyom ha esetleg az lesz... Ami nem lesz, de sose hagytam volna el. Úgy csókoltam és öleltem a tesztet pedig a kezébe nyomtam, és magam is abban reménykedtem, hogy ugyan olyan színtelen valami lesz a végeredmény, mint amikor először nyomta a kezébe az eszkimó bábánál.... De....
Rózsazsín lett.
– Ez biztosan valamiféle tévedés. Biztosan nem járt le a szavatossága? - kérdezte, én meg megráztam az üvegges löttyöt, mintha valami lenne vele, de nem továbbra és rózsazín maradt. Etsher hihetetlenkedve jelentette ki mellettem, hogy ez az egész nem lehetett igaz, én pedig döbbent csendbe burkolóztam. Mert most komolyan, ez a cucc ha tényleg nem hazudott... Akkor ha anyagilag nem is voltunk nagy bajban, de... bajban voltunk. Fogalmam se volt mit kell ilynekor csinálni, valéahogy az a "Apa leszek" öröm is elmaradt bennem mert túlságosan is hirtelen volt. Egyre csak azon kezdtem kattogni, hogy mikor vagy hol, és miért és merre, meg... meg MIÉRT.
- Khm. Hát azt hiszem... Minden jel arra mutat... Most mégis mit csináljunk? Most nem rohanhatom le ezzel anyáékat se... - makogtam, és felsóhajtottam majd odahúztam magamhoz hogy megöleljem. - Esther... tudod vannak módszerek, ha úgy érzed... ha úgy érezzük - köszörültem meg a tprkom, de a gondolatától még el is borzadtam, de ő hordozta, neki kellett megszülnie, és ha közösen tudtuk is volna nevelni, meg kellett tőle kérdeznem. - Szeretnéd? Úgy értem a babát... - zavarodtam bele magamba, mert valahogy a megtartani olyan lelketlenül hangzott... És én valahogy mélyen belül szerettem volna. Finoman csókoltam meg közben és a szemébe néztem.
- Nem hagylak el... Emiatt se semmi más miatt se. Ha szeretnénk... Ha szeretnéd, melletted állok, mindenben  - tettem hozzá, miközben a kezeit szorongattam.

[üvöltsön a szél]

üvöltsön a szél



Ben
2002. december 24 - 27

style

A gyomrom nem akart nyugodni. Ezúttal nem a rosszulléttől, hanem az idegességtől, mert a fiola tartalma egyre erőteljesebb rózsaszín lett. Egy kislány… egy olyan kislány, aki a kettőnké, aki belőlünk lesz… és akire egyáltalán nem számítottam. Mindent megtettem, hogy a legutóbbi után ez még csak elő sem fordulhasson… és megint nem én voltam a felnőttes. Benjamin volt az, akin most még csak a pánik sem futott végig. Legalábbis látszólag. Ha még is, hát jól rejtegette, velem ellentétben.
A könnyen már is végig futottak az arcomon. Csak magyarázatot akartam találni, hogy hogyan lehet ez… hogy nem tévedhetett-e az a valami. Legutóbb kimutatta, hogy nincsen baba, most meg olyan határozottan színeződött el. Bárcsak… bárcsak rossz lenne.
– Khm. Hát azt hiszem... Minden jel arra mutat... Most mégis mit csináljunk? Most nem rohanhatom le ezzel anyáékat se... – magyarázta Ben. Ebben egyet értettünk, így átkaroltam és odabújtam hozzá. Az ölelése most jól esett. Nem éreztem azt, hogy magamra hagy ezzel az egésszel. – Esther... tudod vannak módszerek, ha úgy érzed... ha úgy érezzük – mondta aztán. Benjamin hangján is éreztem, mennyire elborzasztja a puszta gondolat. Az igazság az, hogy én sem tudtam volna azt mondani, hogy annyira nem akarom. Mármint… ő kettőnkből volt. A kettőnké volt és a Ben iránt érzett szerelmem annyi mindent tudott felülírni. Gyakorlatilag a józanészt is.
– Hát én… – dadogtam kicsit szerencsétlenül és könnyes szemekkel néztem rá. Nem tudom, csak szerettem volna, ha egy kicsit most nem kell beszélnem, nem kell kimondanom. De erősnek kellett lennem. Ben nem volt legilimentor, hogy ezeket kiolvassa belőlem. Ráadásul a kapcsolatunk kedvéért komolyabbnak is kellett lennem. Most nekem kellett felnőttesnek lennem és kimondani mindazt, ami bennem volt.
– Szeretnéd? Úgy értem a babát...
Nem válaszoltam azonnal. A finom csókra kicsit végig simítottam az arcán, aztán megint a szemébe néztem.
– Persze, hogy szeretném. Életem szerelme az apja. – Suttogtam és nem szakítottam el a tekintetem. Az sem érdekelt, hogy ez mennyire nyálasan hangzik. Régóta tudtam, hogy így van és sejtettem, hogy Ben is érzi ezt. Sosem tudtam kiverni a fejemből, mindig ott volt, mint egy árnyék, ami azt várta, forduljak már felé. Szerettem. Mindennél jobban szerettem. – Akármi is lesz, Ben. Ezt a babát én egyedül is megszülöm.
A keze finoman simult az ujjaimra. Jól esett az érintése, mégha a bőre kicsit érdes is volt a sportolástól.
– Nem hagylak el... Emiatt se semmi más miatt se. Ha szeretnénk... Ha szeretnéd, melletted állok, mindenben.
Felzokogtam. Fogalma sem volt, mekkora boldogság volt ezeket a szavakat hallani. Nem tudtam szólni. Csak átkaroltam a nyakát és úgy bújtam hozzá, hogy érezze mennyire hálás vagyok most ezért. Talán nem volt ideje, hogy a család elé tárjuk ezt az egészet, de a kettőnk szövetsége abban a percben megköttetett, hogy ezt kimondta.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!