Shrewsbury

I'm coming back to the ones I know
Never lose hope 'cause I won't let go
I'm coming home
I'm coming back to the ones I know
Never lose hope 'cause I won't let go
I'm coming, I'm coming home

◂back to home▸

2003. április 2.

◃s e a n▹

chaos has
come again

style: simple outfit ║ zene: louder than bombs

Végre melegebb lett az idő. Még a vékony, bézs kabátomból is kibújtam, hogy a karomba vigyem, ahogy megérkeztünk Shrewbury városába. Ez a hely olyan volt, mintha egy történelemkönyv lapjairól lépett volna ki. A macskaköves utcák és az öreg épületek tökéletesen harmonizáltak egymással a mézszínű napfényben. Néhány lépésből gyorsan lelassítottam, hogy Seanra nézzek, vajon magába szívja-e a környéket… mondd-e neki bármit ez a látvány.
Türelmes voltam. Nem siettettem, bár tudtam, hogy Aiden majd megérzi rajtam az illatát és megint magyarázkodnom kell, mit tettem… főleg, ha még későn is érek haza. Az elmúlt időben kicsit sokszor húztam az agyát Seannal. Régen tényleg vonzódtam hozzá, talán kicsit most is… és aludtam mellette egy ágyban, sőt talán egyszer finom puszit is nyomtam az ajkai puha szegletébe, de sosem történt közöttünk semmi komoly. Egyszerűen csak szerettem, mikor Aiden mérges, volt benne valami őrülten szexi. Ahogy megcsillantak a szemében azok a bizonyos fények… én attól indultam be.
Gusztustalanul játszol emberekkel, O’Mara… – emlékeztetett a hang kegyetlenül a saját szívtelenségemre és annyira igaza volt. Mindenkivel csak játszottam, mert túlságosan is elhittem, hogy megtehetem. Megtehettem, mert hagyták, vagy amikor nem, az csak tovább hergelt. Játszottam Alexejjel, játszottam Seannal, játszottam Gabe-bel, de még Aidennel is.
Egy adag idős turista vágott át előttünk az úton, így közelebb léptem a farkasomhoz. Belekaroltam a karjába, hogy odabújjak hozzá. Jó lett volna nem elkeveredni mellőle, miközben ilyen fontos pillanat ez neki. Tudtam, hogy most bár játszhatnánk is, teljesen ott kell állnom mellette. Általában úgy viselkedek, mint egy bohóc, de most… most egészen más volt minden. Most a barátja voltam, a társa, aki mindenben támogatta. Ez volt a dolgom. Át kellett segítenem mindazon, amit a múltja jelentett neki. Az ugyanis csupa fájdalom és homály volt. Ezzel pedig együtt tudtam érezni, hiszen velem is pontosan ugyanez történt. Bár én emlékeztem minden percére annak, de annyira, annyira fájt, mikor visszajöttem, hogy azt hittem a szívemet fogja kiszakítani a családdal töltött minden percem.
– Merre kell mennünk? – kérdeztem csendesen és óvatosan végig simítottam a kézfején a szabad kezemmel. Az ujjaim gyengéden játszottak a bőrén, mintha csak egy gondoskodó nagytestvér lennék. Valójában iszonyatosan féltettem Seant attól, ami itt rá várt… és nem csak őt. Magamat is, és még azt a fura barátnőjét is. Tudtam, hogy ez lesz az a nap, amikor végérvényesen megváltozik valami vele… talán ő is tudta, azért nem akart hosszú ideig idejönni, pedig beszétlünk már róla.
– Nagyon szép város… – próbáltam csevegni. A hangom persze halk maradt és kedves. Nem akartam, hogy esetleg miattam érezze magát kellemetlenül. Tökéletesen bele akartam simulni a városka morajába, hogy Seant még ez se zavarhassa meg a teljes koncentrációban.
Valahol irigyeltem őt, hogy nem egyedül megy ezen végig. Én magányosan, keserűen ültem és néztem végig, ahogy Dean és az öcsém gyászolnak, ahogy engem vádolnak anyám boldogtalanságáért, ahogy nem vagyok számukra több, mint egy kolonc, akiről gondoskodni kell. Seannak viszont volt egy olyan barátja, aki mellette állt. Még ha ez én is voltam sokat számított.

[- csak induljunk el, át a hídon. Egyébként, Aiden tudja? -]

☾ Don't you forget me, I've become a ghost ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-3-á-p-r-i-l-i-s

☾ m y f u r ☽

- Hallottál a Shrewsbury ügyről?
- Ááá, az az az eset, ami '92-ben történt? Az a fura nevű család... Westerfeldék... Szörnyű gyilkosság volt. Miért?
- Előkerült a kislány teste... És a DNS-e... nem fogod elhinni. Egyezik ezzel a West nevű kölyökkel itt a cellában.
Az agyamba tódulnak ezek a szavak, amik miatt képes voltam kitörni lassan három évvel ezelőtt az Azkababól. belegondolva, ha akkor az unatkozó börtönőrök nem pletykálkodnak, akkor valószínüleg még most is ott ülnék a sötétben, a bennem lévő fenevaddal együtt, örökké egyedül, mégis ketten. Megborzongok, ahogy az utón stálunk, és csendes némaságban lépkedem Elliot mellett. Tekintetem az utat fürkészi, de egyelőre nem mond semmit. Ezt mindig is utáltam. Hiába néztem Leah tekintetébe nem rémlett fel előttem a múlt, mint ahigy a filmekben is szokott. kazdtem azt hinni, hogy velem van a baj, de mégis, hajt előre engem az az elveszett gyerek, akit még magamban érzek. Hogy talán... a farkassal is a leklem mélyében de képes vagyok emlékezni. Safiya azt mondta, lehet nem vehettél el előlem az összeset, mert ha nem profik csinálták, talán megmenthető ami elveszett. Iagzából amikor ezt mondta valahogy jobban hittem is. Csak egyszerűen már megint itt tartok, hogy mégsincs semmi. Hiába érzem az illatokat, hiába hallom a város hangjait, hiába áll előttem a város látképe, nem suttognak felém, és bennem a csend fájdalmas szürke fátyla susog egyedül.
felsóhajtok, amikor ELliot megérinti a kezem. Örültem, hogy ő van velem, persze Aident se bántam volna, ha itt van. Ők a barátaim voltak, még akkor is, amikor néha érezte, hogy aiden feleslegesen féltékenykedik velem. Néha Benjaminra is az volt, de az inkább volt az a testvéries féltékenység. ürültem, hogy ők voltak nekem Benjaminnal, Fraser mamával, a bánatosan jó illatú kertjükkel, a házukkal. És mindennek a közepén ott van Safi krémes és édes illata. Nekik köszönhetően a farkas jelével a lelkemben egész lehettem, és... Leah is sokat segített azon, hogy egy kicsit kevsébé gyűlöljem magam.
- Merre kell mennünk? - kérdezi Elliot én pedig csak megvonom a zsürke melegítőfelsőbe bújtaott vállamat. A farkas belül fesízt engem, ahogy a túristák között kiszimatol egy számára szimpatikus szagú ember, és éhesen mordulva köröz a belsőmben, én pedig masszívan állom a sarat, és nézek vele farkas szemet. Az én városom... Még úgy is, hogy szinte a részese sem vagyok... Az én városom, és itt nem ölhet. Csak összeszorítom az ajkamat, és aztán halkan sóhajtok egyet, az ég felé, és a nap kellemes cirógatással bíztat.
- csak induljunk el, át a hídon. Egyébként, Aiden tudja? - dünnyögöm, és elindulok, miközben belém kapaszkodik ELliot, hogy ne sodorja el a túristák tömege, és valahogy jól esett a közelsége és az a kellemes erdős-mohás kókusz illat, amiben ott bújkált Aiden fűszeresen mentolos illata is. Aztán ahogy a hdíra lépünk alig észrevehetően beleszimatolok a levegőbe. Nem mintha  amúltból bármi ismerős illatba belekaphatnék, szóval csendesen sétálunk át a jellegzetes, szép vonalú hídon.
- Nagyon szép város… - folytatja csevegő hangon ELliot én meg csak hümmögök, miközben a szemem sarkából hirtelen egy alakot látok sétálni a korlátjának a tetején. Kamilla. Kamilla illat volt, és a vállig érő barna haja csapkodta a nyakát, ahogy ugrált a híd szélén.
- Nagyon szép város, Sean. Nem értem mi a bajod vele
- Hallottad? - csúszik ki a szám közzül a kérdés, amint szertefoszlik a párás kép, de az illat az orromban van. Kamilla, és a napfény illata, amit olyan régen elvettek tőlem a dementorok, amikor még az Azkaban őrei voltak. Furcsa remegés szalad végig rajtam, és tudom, hogy az illat az övé. Susie vezetni akart, még most is. Ahogy vezette Leaht. Ahogy próbált engem is, pedig még a hangjéra se emlékszem.
- Gyere, a városba megyünk - mondom aztán, akármit is válaszol Elliot, csak húzom magammal, hátha még jobban őröltnek néz, és a farkas most néma csendben követ engem, és követi ő is a szagokat. És a fátyolon túl, a szemem sarkából haloványan látom, ahogy hangszínek nélkül, szürkés fakóan sétál a húgom, és mellette én lépkedem.

◂back to home▸

2003. április 2.

◃s e a n▹

chaos has
come again

style: simple outfit ║ zene: louder than bombs

Nem tudom miért éreztem úgy, hogy hozzá kell érnem Seanhoz. Talán azért, mert pontosan tudtam mit érez. Egy apró gyerek volt a hatalmas kirakós előtt, aminek az összes darabja a múltjáról mesélt, de csak akkor állt össze a kép, ha mindent összeillesztett szépen, egymás után. Már lassan egy éve voltam vele ebben a keresésben és bár voltak kimaradt pillanatok, megfogadtam, hogy addig nem engedem el a kezét, míg az út végére nem érünk… legyen akármennyire fájdalmas is.
– csak induljunk el, át a hídon. Egyébként, Aiden tudja? – dünnyögte, aztán elindult. Tovább kapaszkodtam Seanba, mintha félnék tőle távol kerülni. Valóban nem így volt. Attól féltem, hogy ő sodródik el és elveszítem a nyomát is, pedig szüksége volt rám. Túl sok volt itt a turista, ami egy kicsit megzavarhatta a farkas érzékeit. Én már egészen megszoktam a tömeget, de Sean évekig tartózkodott az emberektől.
– Aiden sok mindent nem tud. Jobb a békesség. – Simultam a karjához olyan szorosan, hogy a nekem ütköző vállak és karok sem tudták hátrébb taszítani. Néha-néha persze kicsit fájdalmasan jöttek nekem, így elkáromkodtam magam: – Merlin heréjére, vegyél már fel egy szemüveget kisanyám.– Dörmögtem kicsit kellemetlenkedve egy pocakosabb kislányra, aki éppen óbégatva bámult a leejtett fagyija után. Te jó ég… talán mégsem kellene nekem gyerek, mert borzalmasan bosszantott a felesleges hiszti – ha éppen nem belőlem származott az.
Az embertömeget leszámítva a város gyönyörű volt. Nem akartam a bosszúságommal megfertőzni Sean városban töltött napját, ezért csevegőre fogtam. Próbáltam lazább lenni, mintha nem zavarna, hogy félpercenként a fülembe bömböl valaki, hogy „a gonosz bácsi miatt elvesztettem a fagyimat.” Már-már megvoltam róla győződve, hogy a kislány megállás nélkül követni fog minket, míg ki nem fizetem neki az átkozott édességet… de Merlin legyen a tanúm, ha nem kopik le rólam fél percen belül, akkor betömöm a száját egy tölcsérrel.
– Hallottad? – kérdezte Sean. Hirtelen megtorpantam és füleltem, mintha tényleg hallanom kéne valamit… Talán csak képzelte, O’Mara… A hangra nem figyeltem. Tudtam, hogy egy farkas bármit hallhat, amit én még csak távoli susmorgásként sem érzékelek.
– Mit hallottál? – kérdeztem, ahogy megéreztem Sean remegését és még jobban hozzá bújtam. Nagyon meleg volt, még kabát sem volt rajtam, ő viszont úgy reszketett, mintha hűvös szellő szaladt volna végig a hídon, hogy ledöntsön minket a lábunkról.
– Gyere, a városba megyünk – közölte aztán, mintha nem is akarna válaszra méltatni, vagy csak nem érezte fontosnak. Végig simítottam a karján, majd hagytam, hogy a macskaköves sétálóutcával tarkított belváros felé húzzon. Nem volt ez olyan nagy hely, hogy iszonyatos méretű távolságot tegyünk meg.
– Sean… akármit is érzel, vagy látsz, amit én nem, mondd el… – suttogtam halkan felé. Aztán az ujjaim végig zongoráztak még egyszer a karján. Egyszerűen csak éreztetni akartam vele, hogy itt vagyok, hogy rám számíthat.
– Ezen én is átmentem. Csak én nem az emlékeimet veszítettem… egyszerűen nem tudtam ki vagyok. Harmincévembe telt összeilleszteni a kirakósom darabjait, de az mindent elborított, ami valaha voltam. A senkiből valaki lettem. Valakinek lenni pedig fájdalmas. – Halkan beszéltem még mindig. Nem akartam megtörni a békét, ami talán azért állt be, mert magunk mögött hagytuk a túl buzgó turistacsoportokat.

[- Te tudod -]

☾ Don't you forget me, I've become a ghost ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-3-á-p-r-i-l-i-s

☾ m y f u r ☽

Egy kicsit megnyugtat, hogy nem egyedül csinálom ezt végig. Elliotban volt valami, ami megnyugtatott, meg hát azért elég sok mindenen mentünk keresztül együtt. És még le is vadásztam a segg rokonát, szóval így talán kvittek is ehetnénk, hogy ha ez számítana valamit, de már rég nem tartom a fejemben ezeket. Egy kicsit lehunyom a szemem és beleszimatolok a levegőbe is, hátha valami ismerősre bukkanok. Sokkal több mindent kifogok a levegőből, és még idáig érzem, hogy a város központban melyik étteremben van a legfinomabb kaja, vagy hogy mennyire van melege a kassza előtt ácsorgó embereknek. Olyan szinten a részemmé váltak ezek a szagok illatok, hogy furcsán fájdalmas módon nem is nagyon tudtam volna elképzelni nélkülük az életem. Gyűlöltem a bennem lakozó szörnyeteget, meg minden vérszomját megvetettem. Talán ha nem ellenkezett volna bennem az a ködből jövő kölyök rég letértem volna az útról, amit most taposok, és egy lettem volna a tébolyodott vérfarkasok közzül, akik már nappal se voltak emberek. Nem mintha én embernek számítottam volna.
– Aiden sok mindent nem tud. Jobb a békesség - jegyezte meg Elliot, mire én csak megforgattam a szemem. Taln ha nem heccelte vona Aident állandóan velem, nem tartott volna itt, hogy mindent eltitkol előle, amihez nekem is közöm van. Pedig amúgy tényleg semmi baja nem volt velem, éreztem a szagán is, és elég sokszor ücsörögtünk valami kis útszélen egymás mellett, mint ahogy annak idején, amikor az eső egymás mellé űzött minket.
- Te tudod - momrogtam és megvontam a vállamat, miközben átverekedtünk a tömegen és Elliot összeveszett valami kislánnyal. Csak megforgattam a szememet, és csak rámordultam a minket követő fagyi-gyászoló családra, miközben arrébb húztam a tömegből magunkat. Nem szerettem az embertömeget, nyomasztott és kiakasztóak voltak. A magány inkább volt a társam, ígyis épp elég belső társaságom volt a gondolataim mellett, amit néha megosztottam azokkal akiket kedveltem.
Közben megálltunk a híd szélénél, miközben megéreztem a húgom illatát egyszere öntöt el a keserűség és a fájdalom hogy már csak az emlékeimből megmaradt illata maradt meg bennem. Szinte szellemként ugrált az emlékkép a hdí peremén, és tudtam, hogy nem véletlenül volt griffendéles.
– Mit hallottál? - kérdezte Elliot, én pedig csak keserűen felsóhajtottam. Néztem, ahogy köddé válik és elillan a megelevenedett kép, amit csak én láthattam, mert csak az én felőrölt és kettéhasított hamuszínű emlékeimben élt.
- A húgomat, Susie-t - sóhajtottam, és csak néztem a hídon ugráló árnyat, amíg el nem tűnt egészen a szemem elől.
– Sean… akármit is érzel, vagy látsz, amit én nem, mondd el… – erre csak sóhajtottam egyet, de bólintással válaszoltam.
- Még magam se tudom, mit érzek, Elliot. Leginkább ürességet - mondtam lehangoltan, és Elliotra néztem kissé kutyusosan oldalra biccentett fejjel.
- Ezen én is átmentem. Csak én nem az emlékeimet veszítettem… egyszerűen nem tudtam ki vagyok. Harmincévembe telt összeilleszteni a kirakósom darabjait, de az mindent elborított, ami valaha voltam. A senkiből valaki lettem. Valakinek lenni pedig fájdalmas - halkan felmordultam, ahogy Elliot ezt mondta, és inkább vártam a válasszal miközben beljebb húztam magam után a városba. De hiába értünk oda, nem jelentettek a lelkemnek semmit az utcák, az emberek, a kirakatok és a hatalmas, gyönyörűen a magasba törő templom sem.
- Lehet nekem sem kéne senkivé se válni. Talán jobb így, hogy nem tudom mi voltam. Talán nem is kellene ezt az egészet végig csinálni - mondtam halkan kettőnk közzé. - Félek, mert mi van, ha semmit se találok?
Az illat egy edzőterem előtt állt meg, ahol üvegfala mögött feltűnt egy boxring, ahol gyerekek edzettek, valami tagbaszakadt pasival. Furcsa érzés tört rám, mintha valami gyerekes viszolygás fogott volna el. Az előttünk lévő üveg mögött aranyló kupák és érmek sorakoztak egymás mellett, de valahogy hiába néztem furcsa ösztönnel a neveket rajtuk nem nagyon fogtam fel semmit, hogy mi van az orrom előtt. Pedig ott volt.

◂back to home▸

2003. április 2.

◃s e a n▹

chaos has
come again

style: simple outfit ║ zene: louder than bombs

Túlságosan megrázó volt ez az egész. Olyan érzéseket ébresztett fel bennem, amiket évekkel ezelőtt magam mögött hagytam, pedig a korábbi harminc évnek meghatározói voltak. Annyiszor kutattam, ki vagyok, s annyiszor ütköztem falakba… pedig nekem nem tűntek el emlékek, amiket mélyről kellett előásni. Annak a történetnek nem én voltam a kulcsa, hanem az a sok titok, amiket anyám sosem osztott meg velem őszintén. Sean ebben más volt… benne ott volt annyi minden, amire emlékezhetett… amire emlékeznie kellett ahhoz, hogy összerakja a saját képét. Egy képet, ami vagy tetszetős és fájdalmas lesz, vagy sötét és még kellemetlenebb.
- Te tudod - felelte. Elég volt ez a két szó, hogy tudjam mit gondol: túl sokat játszok Aiden béketűrésével. De csak is azért tettem, mert kellett egy kis tűz, egy kis szerelem, egy kis szenvedély… egyszóval egy halom dolog, amitől még izgalmasnak talál. Aiden egy ragadozó volt, majd’ olyan módon, mint Sean, aki ténylegesen vérfarkas. Kellett neki a megszerzés öröme, én pedig megadtam neki minden alkalommal, mikor féltékenységében az ágyba vitt. Elvehetett, megtehetett bármit és kielégtette ez. Engem meg az elégített ki, hogy kellően intenzíven bánt velem ezekben a pillanatokban. De ha sokat játszol, O’Mara, előbb-utóbb megégeted magad… - ismételte meg időnként a hang, az én hangom.
- Én mindent tudok, Seanci. - Feleltem csak úgy, hogy elvegyem a dolog élét. Nem érthette ezt a helyzetet. Ő egészen másképp ismerte Aident, mint én… a kapcsolatunkat is máshogy látta, hiszen nem volt ott, amikor elromlott közöttünk ez a mindenség… amikor elhagyott.
Az egész gondolatkörből az ragadott csupán ki, hogy Sean hallani vélte a húga hangját. De gyanítottam nem csak hallotta… mert a tekintete előre révedt, végig a hídon. Nyeltem egyet, mintha engem is kísértene itt valami, de igazából csak érte aggódtam. Túl fontos volt nekem, hogy lelkileg sérüljön és attól féltem, ez az élmény megváltoztatja majd őt.
- Még magam se tudom, mit érzek, Elliot. Leginkább ürességet - pillantott rám. Tudtam, mit érez, mert én minden alkalommal ezt éreztem, mikor szembe akartam nézni a múlttal, de amit ott találtam nem azonnal ütött. Nem. Volt, hogy nem volt időm beletemetkezni, csak tűrtem és tűrtem, hogy aztán egyedül, a rejtekembe omoljak végleg össze.
Hagytam, hogy addig húzzon, amíg csak szeretne. Végig az utcákon, az egyre csökkenő tömegben, a régi épületek mellett haladva el. Aztán amikor megállt végre és felém fordult, közelebb léptem hozzá, mintha csak bizalmasan beszélgetnénk. Megsimítottam a karját biztatóan, mert tudtam, most az kell, hogy valaki ott álljon mellette és támogassa. Nekem is volt ilyen valakim, még ha végül csalódás is volt az egész.
- Sean… - dünnyögtem magunk közé, várva, hogy szólaljon meg.
-  Lehet nekem sem kéne senkivé se válni. Talán jobb így, hogy nem tudom mi voltam. Talán nem is kellene ezt az egészet végig csinálni - kezdte. Máris hátrált volna, mert nem azt találta itt, amit keresett. -  Félek, mert mi van, ha semmit se találok? - A hangja halk volt, kicsit megtört, mintha tényleg ennyi volna, itt és most fel akarná adni. De ennek nem volt értelme. Nem volt értelme, mert erősnek kell maradni és minden áron küzdeni, amíg csak szükséges.
- Csak akkor leszel igazán önmagad, ha meg tudod, honnan jöttél… - válaszoltam csendesen, az ujjaim a karján eljutottak egészen a válláig. - Sosem leszel senki, csak valaki, aki keresi magát.
Láttam, ahogy a tekintete valami kirakat felé vándorol. Mugli edzőterem lehetett, ahol egy halom tizenéves bohóckodott. Nem néztem meg jobban, de tudtam, fontos hely. Sean valami érzékelt. Ezért megfogtam a kezét, összefűztem az ujjainkat, hogy ne tudjon könnyen szabadulni, majd behúztam oda.
- Sosem félj megtenni az első lépéseket… - suttogtam, nem akartam megzavarni az edzést, hogy aztán kérdezősködni kezdjenek, helyette odahúztam Seant a kupákkal teli falhoz, mintha azt nézegetnénk.

[- Hmmm. Talán... Megkereshetnénk a házat.... vgagy ilyesmi -]

☾ Don't you forget me, I've become a ghost ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-3-á-p-r-i-l-i-s

☾ m y f u r ☽

Az egész olyan valószerűtlen volt. Sosem hittem volna, hogy valaha is veszem a bátorságot és hazatérek. "haza". valahogy egyszerűen nem éreztem az én vérosomnak ezt a helyet. A házaival, a zsibolygó emberekkel az utcán, a híddal együtt, nem volt az enyém. Egyszerűen cska kivülállónak éreztem ezt is, mint olyan sok minden mást is. De így éreztem ezt az egész életemben, mindegy volt, hogy hol éltem, mintha mindeki egy üvegfalon túl lett volna, és én nem tartoztam közzéjük, meg az ő világukba. A lelkemben egy kegyetlen billog lángolt, ami miatt képtelen voltam normélisnak érezni magam az emberek között. Egyedül benjaminék és Aidenék voltak kivételek, akik takarót adtak, meg ételt. Aztán itt van az életemben Safiya is, aki nélkül már nem is tudom elképzelni magam. Egyszerűen imádtam minden kis hisztijável és kirohanásával együtt. Nélküle meg talán nem is lettem volna már régen életben. Vagy a börtönben ültem volna újra,, mint egykor, hosszú-hosszú éveken át. Még most is azt éreztem, hogy le voltam maradva.  lemaradtam én, az életről is. Az eltűnt éveket nem lehetett visszahozni. A Gödörben töltött éveket nem lehetett kimosni a bőröm alól. Thomast nem lehetett nem valóságnak felogni. Összeszorítom a szememet, mintha csak egy rémképet szeretnék elhessegetni. Miközben ott ül az orromon a húgom illata, és azt hiszem a lelkemen is. A bennem lévő farkas pedig acsarkodik velem, hogy neki nincsen kedve ehhez, és inkább a levegőbe szimatol, hogy friss húsok édes illatán csorgassa a nyálát, akikbe talán majd a telihold ezüstös fátylánál megmártózhat. Egyszerűen udnrodtok ettől. Az egésztől.
odasandíok Elliotra, és csak sóhajtok, amikor megindulunk, és inkább ejtem az Aiden témát. Szeretem őket együt, az igazat megvallva, az illatuk is tökéletesen harmonizál egymásssal, de ugyan ilyen Ben és Esther vagy Fraser mama és Metz is. Valahogy nem lennék boldog attól, ha Aiden végleg bepöccenne rám, teljesen feleslegesen. Fontos volt nekem ELliot, és valahogy hálás is vagyok neki, hogy a nyakába válalta ezt az utat miattam, mert nem engedte, hogy egyedül járhjam végig, vagy mással. Mintha csak ő értené meg igazán, hogy milyen is ez.
- Csak akkor leszel igazán önmagad, ha meg tudod, honnan jöttél… Sosem leszel senki, csak valaki, aki keresi magát. - felsóhajtok, és csak belehaparok a számba, miközben kicsit belesimulok az érintésébe. Kicsit mégis csak van bennem valami kutyás, hiszen jól esett a testemnek a kis törődés.
- De mi van, ha csak jobban összezavar? Ha még több kérést kapok válaszok helyett... Vagy ha nem találok semmit, csak ürességet? - dünynögöm magunk közzé.
A szél belekap a hejamba, miközben az illat nyomában lépkedünk, és mindenféle illatot hordoz ami megtölt, de semmi sem ismerős. Se a pékség, se a könyvkereskedésből kiáramló öreg könyv illat. Ahogy beérünk a városba, és megállunk az edzőterem előtt, a fellegek kicsit eltakarják a napot, túlvilági félhomályt adva a városnak, és így az üveg sem tükröződik anynira vissza, a képek, és a nevek a kupák is mind egy kicsit jobban látszanak, és lassan a sziluettünk Elliotéval elhalványodik az üvegen, mintha csak megszűntünk volna létezni.
- Sosem félj megtenni az első lépéseket… - mondja miközben közelebb von a kirakathoz, miközben meg-meg rezzenek, ahogy odabentről kiszűrődnek az erős ütések, mintha csak a fülem mellett ütlegeltél volna egymást, vagy a boxzsákot. Ahogy közelebb lépek, a szemem megakad valamin. Egy kupán, egy nagyon régi serlegen, aminek a fénye kopottas, de a név olyan ismerős. Gerard Westerfeld. És mellette ott áll a húgom neve is. Susan Esterfeld. Szinte úgy rátapadok az üveg falára, hogy az orrom is benyomódik, a lehelletem pedig körbeteíri az üveget. Addig nézem amíg el nem tűnik a pára miatt a felriat a szemem elől, majd Elliotra nézek.
- Az az apám neve. És a húgomé is. pedg nem is vagyok olyan mexikói - dünnyögöm aztán csak ús megállok a levegőben, és érttelenül nézek Elliotra. Valahogy kicsúsztak a szavak a számon, én meg zavarba jövök és ácsorgok, mint egy hülyegyerek. - Hmmm. Talán... Megkereshetnénk a házat.... vgagy ilyesmi - makogom, és csak megtúrom a hajam miközben ácsorgok, aztán csak megragadom Elliot kezét, kissé zaklatottan, mert valahogy furcsán köröznek a gondolatok a fejem felett, miközben ösztönösen húzni kezdem ki a belvárosból, mintha valami néma hívószót követnék.

◂back to home▸

2003. április 2.

◃s e a n▹

chaos has
come again

style: simple outfit ║ zene: louder than bombs

Okoskodhattam Seannak akármit és mondhattam, én is ezen mentem keresztül… valójában már alig emlékeztem azokra az érzésekre, amikor még olyan végtelenül apátlannak éreztem magam. Már volt apám. Jó pár éve volt, de nem Phillip Rowle volt az, hanem Dean O’Mara, anyám egykori szerelme, a mostohaapám. Csak nem ismertem fel, mert állandóan a morgós külsőt láttam és ahelyett, hogy vártam volna türelemmel, hogy szeressen, elkönyveltem ridegségnek és utálatnak azt, amivel hozzám állt. Egy ideig hibáztatott, hogy apám miattam üldözi anyát, tudom én… aztán elmúlt és simán tehetetlen volt. Én voltam az első kisgyerek, akit látott.
Nekem tehát volt második esélyem. Seannak nem volt. Az ő múltjában csak halott rokonok voltak az alapján, amit tudtam. Sokat nem adhattam neki ilyen téren. Még én is tanultam, milyen családban létezni… de mindig ott akartam lenni neki, hogy számíthasson rám. Ez voltam én, egy támasz, amibe akármikor belekapaszkodhatott. Ezért érintettem finoman, cirógattam meg. Egyszerűen csak ott akartam neki lenni.
– De mi van, ha csak jobban összezavar? Ha még több kérést kapok válaszok helyett... Vagy ha nem találok semmit, csak ürességet? – dünnyögte magunk közé, én pedig felnéztem, egyenesen a szemébe.
– Sean. Annyira az út elején vagy még, hogy úgy fogod érezni mindent, amit kapsz összezavar és üres. De nem az. – Suttogtam halkan és kicsit közelebb hajoltam, hogy a többi járókelő még véletlenül se hallhassa a szavamat. Olyan volt ez, mintha bizalmas információkat osztanánk meg egymással. Talán így is volt. Az én tapasztalatom adtam hát át neki. – Amit itt találunk csak egy apró darabja lesz egy sokkal nagyobb kirakósnak.
Végül úgy döntöttem behúzom abba a klubba. Valami óra volt éppen, így nem foglalkoztak azonnal velünk. Volt lehetőségünk közelebbről megnézni azokat a csillogó, műanyag kupákat, amiket a muglik aranyos színnel vontak körbe, hogy megtévesszék az olyan szarkákat, mint én. Ezeket adták a kölyköknek, mikor azok megnyertek valamit.
Nem szóltam semmit. Csak szorosan álltam Sean mellett, hozzá nyomtam a fejemet a vállához, úgy figyeltem, milyen kupákat nézeget. Sajnos nem láttam jól a rajtuk lévő írást, mert a látásom mostanra megint romlott. Tudtam, hogy Aiden megint az orrom alá dörgölni, hogy vegyek ugyan fel egy szemüveget. De nem akartam. Túl büszke és csinos voltam hozzá. És tök hülye is, mert még azt sem látod, amit el akarsz lopni… A hang gúnyosan csendült a békés pillanat mellé, mintha legalábbis szükséges lett volna tönkre tenni azt. Seannak ez fontos volt, nem foglalkozhattam a saját kínjaimmal. 
– Az az apám neve. És a húgomé is. pedg nem is vagyok olyan mexikói – dünnyögte. Aztán rám nézett. – Hmmm. Talán... Megkereshetnénk a házat.... vgagy ilyesm – nem bántam, hogy kicsit érdeklődőbb lett. Egyértelműen felismert valamit, ez pedig felpezsdítette a pillanatot. Hálás voltam a sorsnak, hogy kiszúrta azt a kupát és ismerősek voltak a rajta csillanó nevek. Legalább erre emlékezett.
– Tudod merre van? – kérdeztem, ahogy néhány lépésből az épület elé kerültünk. A hideg levegőben belefúrta a hajam közé magát. Éreztem, amit megborzolja a fekete tincseket és valószínűleg úgy néztem ki, mint valami kölyök. Tovább szorongattam hát a kezét, összekulcsolt ujjakkal és hagytam magam húzni kifelé a belvárosból. Most nem volt alkalmam arra, hogy a hiúságommal foglalkozzak.
– Akármi is jön most, itt vagyok melletted… csak szorítsd a kezem, ha úgy érzed arra van szükséged…

☾ Don't you forget me, I've become a ghost ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-3-á-p-r-i-l-i-s

☾ m y f u r ☽

– Sean. Annyira az út elején vagy még, hogy úgy fogod érezni mindent, amit kapsz összezavar és üres. De nem az. – Amit itt találunk csak egy apró darabja lesz egy sokkal nagyobb kirakósnak. - Elliot tartotta bennem a lelket továbbra is, én pedig megadóan sóhajtottam, Iagzából hálás vagyok neki, hogy nem hagy elfutni. Gyáva vagyok, folyton elfutok. Safi elől is elfutottam, de önmagam elől már nem tudok. Valahogy nem lehet...
- Bárcsak... bárcsak szép lenne az a kirakós, amit találunk... - motyogom, miközben lassan feltűnik előttünk annak az ezdőteremnek a kísértetiesen ismerős, mégis ismeretlen alakja.
A gyomrom remegett, és legszívesebben szerettem vona visszamenekülni Safi karjai közzé, és továbnbra is csak jobb lenne, ha eltemetném az egészet. legalább is a gyáva részem ezt akarja. De annak a homályos kölyöknek a hangja bennem túl erős ahhoz, hogy visszameneküljek. És Elliot is hitt bennem. Nem is tudom miért. Csak egy üres vaéaki voltam,mégis akadtak akik támogattak, akadtak olyanok, akik szerettek is. pedig belül még midnig csak egy üres lap voltam. Nem voltam emlékeim, amik a múltamhoz kötöttek volna. MÉg a saját húgomra se emlékeztem, csak villanásokra, képekre és az illatára, amik néha fel-fel törtek belőlem. Ha nem lett volna az a fénykép, amit Leah adott rólunk, azt se tudnám, hoyg szeplős volt, hogy vállig érő szertelen, rövid barna haja volt. És fájt a hiánya, fájt, hogy azt az ürességet nem tudtam úgy újraszínezni, mint ahogy Leah-val színeztük újra, vagy ahogy új színt kapott minden Szafival, Aidenékkel vagy Elliottal. Nem volt és most sincsen. Nem is tudom. Nem godnoltam bele, mi van ha nincs már ott a házunk, nincs itt az életem nyoma, nincs itt semmi.
Mire ellenkezni tudnék behúz a terembe, hogy aztán megnézzük azokat a fénylő kupákat a kirakatokban, és így fel tudom fedezni a neveket, az ő nevüket. Nézem a két nevet, és  agyomrom fájdalmasan összezsugordik. A komor felhők újra eloszlanak a nap elől, és a hides széllel elmosódnak a kirakatban, miközben az arcunk is újra visszatükröződik a fényjáték miatt, elmosva a neveket, az apám és a húgom nevét. Csak a serlegek csillogása fénylik fel néha az üveg mögött és a bentről jövő ütések ritmusos suhogása, meg az ezdő visszhangzó orgánuma. Olyan messzi és mégis olyan kegyetlenül siemrős mozzanatok ezek mind, hogy egyszerűen túl sok és elkapom a telintetem. A földre pillantok, amit már kopottra koptattak az ezdőcipők. A levegőben bőr és izzadság szaga keveredett odabent ami nem is tudom. Furcsán nosztalgikus volt.
– Tudod merre van? - kérzdete, miközben csendesen ácsorogtunk a nevük előtt, mintha csak nem is tudom... valami méltóságos emléktáblák lettek volna. A kérdésre csak hümmögtem, és aprón megráztam a fejemet.
- Nem... ide is csak... valahogy a húgom illatát követtem. Meséltem Susie-ról? - kérdeztem halkan, miközben újra a nevére pillantottam. Nem is emlékszem miket osztottam meg Elliottal. Bár annyira sokat nem tudnék róla mondani. Aztán csak megindultam. Szinte furcsán ösztönösen. Ebből a szempontból tényleg olyan voltam, mint valami otthonát vesztett állat. Aki egyszerűen csak érzi a hívást.
– Akármi is jön most, itt vagyok melletted… csak szorítsd a kezem, ha úgy érzed arra van szükséged… - mondta én pedig nem is tettem másképpen,. Szorngattam Elliot kezét, ahogy lassan kerülgettem az utcákat, az emberekkel együtt. Lehunytam néha a szememet, amikor megálltam egy-egy utca sarkán. Követtem az illatot. Követtem a fűszeres kamillát, és a húgom néha fel-fel villanó, szökdécselős árnyékát. kísérteties volt. Mintha itt lett volna a szemem előtt.
- Suisie szalad előttem - magyarázom közben, hiszen ezt kérte. - azt hiszem zöld szeme van. És azt mondja mejünk haza nézzünk régi, ócska mugli dobozból filmet. Azokat most is szeretem... - mormogom, miközben lassan a hátunk mögött hagytuk a várost és kiérünk egy kisebb, nyugodtabb résztre. Körben legelők terültek el, hallani lehetett  abirkákat és az orromban éreztem a gyapjújuknak az illatát. Klasszikus, kissé omladozó kőkerítések között vezetett az utunk.
- Rajtuk ugrál - mutattam a kerítéesk tetejére. - Azt hsizem megőrültem - tettem hozzá, de csak követtem őt.
Aztán egyszer csak hamuvá foszlott a kép. És az orromba belekúszott a tűz és a füst fájdalmasan keserű illata. befordultunk a kanyarban, és ott állt. A házam. A házam és  amúltam megfekedett, széntől és esőtől összekorhadt darabjai.

◂back to home▸

2003. április 2.

◃s e a n▹

chaos has
come again

style: simple outfit ║ zene: louder than bombs

A fény úgy játszott az arcunkon, ahogy a felhők kúsztak keresztül az égbolton a hűvös szél lökéseire. Talán nem ez volt a legalkalmasabb nap a kirándulásra, mégis így volt a legjobb. Seannak szüksége volt már régóta arra, hogy betegye a lábát ebbe a kisvárosba és addig ásson, míg meg nem leli azokat a korhadt gyökereket, amik egykor az életét jelentették. Ha nincs meg az emlék, fel kell idézni, kis kirakósokat keresni és összeilleszteni őket addig, amíg hatalmas képpé nem válik. Mondtam volna neki, hogy én már tudom ki vagyok, de az igazság az volt, hogy fogalmam sem volt mindezekről a dolgokról. Honnan is tudhattam volna? Annyi titok volt, amit anyám sírba vitt magával vagy éppen az apám nem mondott el. Sőt olyan is akadt, amit még az apám sem tudott a tulajdon családjáról. Így hát a kirakós mindig félig kész maradt. Ezt persze nem mondtam el Seannak, mert nem akartam lerombolni a vágyat, hogy megismerje önmagát.
– Nem... ide is csak... valahogy a húgom illatát követtem. Meséltem Susie-ról? – kérdezte halkan, ahogy a kupára vésett nevet figyelte. Még az sem volt zavaró, hogy valami izzadtságszagú edzőteremben ácsorogtunk.
Találkozott a tekintetünk, én meg csak megráztam a fejemet.
– Nem túl sokat… – feleltem csendesen, aztán ahogy megindult követtem is kifelé. Éreztetni akartam vele, hogy ott vagyok mellett és szavakba is öntöttem. Nem azért fogtam a kezét kivételesen, hogy Aident féltékennyé tegyen. Nem. Barátok voltunk és számíthatott rám. Nem voltam hajlandó még csak félre sem lépni mellőle, amíg a mai utunk véget nem ér. Egész egyszerűen nem volt fontos, miképpen fest ez a helyzet kívülről.
Követtem őt, kerülgetve az embereket. Hol megálltunk, hol siettünk végig az utcákon. Aztán egyszer csak, hirtelen Sean megállt. Rápillantottam, láttam, ahogy lehunyja a szemeit és valamire koncentrál. Nem tudtam energiát adni neki a sajátomból, ezért csak jobban rászorítottam a kezére. Ez nem a te harcod, O’Mara… Súgta a fülembe a hang, imádta volna, ha egész egyszerűen kimaradok ebből az egészből, mert akkor elszigetelhetett volna a kevés barátomtól is, akik még akadtak ebben a világban.
– Suisie szalad előttem– suttogta Sean, ahogy kinyitotta a szemeit. Én nem láttam senkit, de szó nélkül hagytam, hogy a múltja rátaláljon. Ő is olyan sebzett volt, mint én, őt is ugyanúgy gyötörték emlékképek és rémképek, melyek valóságosnak tűntek. – azt hiszem zöld szeme van. És azt mondja mejünk haza nézzünk régi, ócska mugli dobozból filmet. Azokat most is szeretem...– A hangja átcsapott mormogóba, én pedig lassú léptekkel haladva mellette, ekkor eszméltem fel, kiértünk a városból. Legelők, birkák, a természet vett már körbe minket. Tipikus angol táj volt ez, aminél szebbet nem is kívánhatott az ember a tavasz közepén.
Az út mellett húzódó alacsony kőkerítések pedig mintha megbabonázták volna Seant, közelebbvont hozzájuk.
– Rajtuk ugrál – Mutatott az építmények felé. – Azt hsizem megőrültem.
A lépések nem lassultak. Követtük Sean képzeletben ugrándozó testvérét. Az út kicsit sáros volt a korábbi esőzésektől, felettünk pedig egyre kövérebb felhők gyűltek, mintha megint le akarna szakadni az ég.
Nem vagy őrült. – Feleltem, de nem kommentáltam jobban a dolgot. Nem akartam elrontani Sean pillanatát, ami egyenesen a múltjához vezetett… legalábbis én ebben reménykedtem. Az ujjaim kicsit megcirógatták a kézfejét. Talán nem is nekem kellett volna ott lennem vele, hanem inkább a barátnőjének, akkor Safinak vagy Sophie-nak, legyen akármi is a neve.
Elkanyarodtunk a sáros utacskán. Hamarosan pedig elénk tárult egy építmény leégett romjainak képe. Éreztem, ahogy Seanban megpattan valami, ezért, amikor megálltunk, odahúztam magamhoz egy ölelésre. Még én is sejtettem, ez lehetett az otthon, amiben született, amiben élt egészen addig, amíg ezt nem tették vele.
– Sajnálom… – suttogtam. A szemeim könnybe lábadtak. Azt akartam, hogy találjunk itt valamit vagy valakit, hogy legalább kapaszkodóhoz juthassunk. Az épület azonban teljesen le volt égve, nem maradtak benne bútorok vagy más tárgyak. Ha valaha voltak is, azt a környékbeliek már elpucolták. – Talán a szomszédok tudnak segíteni. Emlékezhetnek rájuk. Nagyon megnyerő vagyok, beszélek velük, ha szeretnéd.

[- Egy évvel volt nálam fiatalabb. Barna, válig érő haja volt, sok szeplője és olyan zöld szeme, mint az enyém. Leah volt a legjobb barátnője a suliban. Másodévem előtt este bement Susie az erdőbe, mert minden gyerek valami furcsa lényről beszélt, ő meg vakmerő volt és felelőtlen. Én pedig követtem, pedig nagyon álmos voltam. Az erdőben aztán megtalált minket egy vérfarkas. És ha akkor nem ugrom elé, és a farkas fogai közzé, talán ő lett volna az,a ki most én vagyok -]

☾ Don't you forget me, I've become a ghost ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-3-á-p-r-i-l-i-s

☾ m y f u r ☽

kevés mindenre emlékeztem, de azokat kincsként őriztem. Az iolyan halovány emlékek is vígaszt nyújtottak a gödör óta csak a rossz képek után, mintha hűsítően friss tavazsi szellő borzolta volna meg a bundámat. Szerettem még a régi, emlékeimbe betülekedő fűszeres, kamilla illatot. nem volt sok ez sem, és mégis boldog vibrálást juttatott eszembe, ami egy kicsit keserédes is volt, mert másra nem tudtam visszamelékezni. De volt valami, ami több volt, mint az illatok. Egyszer segítettem annak a vérfarkas kölyöknek, és akkor eszembe jutott a húgom. És hogy hogyan lettem vérfarkas. Amikor megkérdeztem Elliotot is, hogy meésltem-e róla már tudtam, hogy úgyis el fogom neki ezt mondani. A házunk illata, Susie halovány léptei a szemem előtt messzebbre vittek minket  abelvárosból. Kicsit már éreztem a levegőbe keveredni a temető hűvös illatát is. A város szélén túl pedig ott volt az az erdő. Ahol én is két lénnyé szakadtam.
– Nem túl sokat… – válaszolta Elliot csendesen, én pedig tudtam, hogy meg kell tisztelnem őt azzal, hogy elmesélem neki. Legalább ő is tudni fogja, hogyan lett egy részem őrjöngő, gyilkos gépezet. Hogy a húgom miatt nem szabad ezt megbánnom. Hogy ő miatt ezt a terhet cipelnem kell. Mert ő az életét adta értem, és én végre meg tudtam torolni Thomast is.
- Egy évvel volt nálam fiatalabb. Barna, válig érő haja volt, sok szeplője és olyan zöld szeme, mint az enyém. Leah volt a legjobb barátnője a suliban. Másodévem előtt este bement Susie az erdőbe, mert minden gyerek valami furcsa lényről beszélt, ő meg vakmerő volt és felelőtlen. Én pedig követtem, pedig nagyon álmos voltam. Az erdőben aztán megtalált minket egy vérfarkas. És ha akkor nem ugrom elé, és a farkas fogai közzé, talán ő lett volna az,a ki most én vagyok - dünnyögöm az út közben, miközben arra godnoltam, hogy vajon Kate hol élhetett. És őszintén rmeéltem nem kell majd semmelyik rokonának a szemébe néznem. Még most is ott volt az íze, a torkomban. Az emlékeimben, mintha csak megfertőztem volna önmagamat vele. Mintha csak a farkas is azt akarta vonla, hogy szenvedlyek. Thomassal együtt. - Boxolt. talán mindig el is vert - vontam meg végül a vállamat, de mégis olyan kegyeten rossz érzés volt róla múlt időben bezsélni. És talán ezért is érthettem meg Aident és Bent, amikor az az örökös szomorú csillogás ott bújt meg a tekintetük mélyén. Elveszteni valakit, akire kibaszottul vigyázni kellett volna... mocskosul fájdalmas volt.
Aztán lassan befordultunk, és az illatt a romok elé vezetett. Hirtelen mintha minden megszűnt volna létezni körülüttem. Egyszerűen nem is tudtam, hogy mit érezzek. Zavart lettem, és olyan üres, mint egy éhező állat gyomra, aki hónapok óta nem evett. Az elszenesedett romok kegyetlen karmokként meredeztek ki a földből. Nem is látszott rajtuk semmi, az sem, hogy valaha ez egy ugyan olyan tipikus angol cottage ház volt, mint itt a körnéyken az összes többi.
– Sajnálom… – suttogta, miközben magához ölelt, de én valahogy nem fogtam fel a szavainak az értelmét. Nem értettem mi történt itt, és mégis kezdtej a homélyos szagok és illatok a helyükre billenni bennem. AMikor Thomas szaga mindent megszennyezett azt a bűzt hamu és füst lengte körbe. - Talán a szomszédok tudnak segíteni. Emlékezhetnek rájuk. Nagyon megnyerő vagyok, beszélek velük, ha szeretnéd.
- Be kell mennem - válaszoltam inkább a bezsélgetés helyett, mert tudnom kellett nem maradt-e valami. Vagy nem találok e valamit... De lehet nem halt meg itt snekit. ÉS mégis úgy éreztem a belőlem áradó üre sszomorúságból, hogy ebben nem reménykedhetek. De nem akartam cska úgy elmenni innen. Ahogy kibontakozta az ölelésből, ami egy kicsit sikerült engem összetartani, csak megragadtam Elliot kezét, és a kapu elé húztam. Ott pedig egy hatalmas halom emlék fogadott. Gyertyák, virágkoszorúk, fotók a húgom boxcsapatával, és mellette egy kép, ahol az én kölyök arcom bámult vissza rám, egy halom kölyökkel a focipálya közepén. Olyan feliratokkal, hogy te voltál a legjobb kapitány. A legerősebb boxoló csaj a világon. Az apámnál a legjobb edző, és ott volt anya. Nélküled  amúzeum se lesz a régi szöveggel a sok-sok kép alatt. Elliotra néztem, aztán csak belöktem a kapuajtót, ami öregen és nagyon ynikordulva kinyílt, mintha csak régi ismerősét üdvözölte volna. Még ha ebben a városban halottnak is számítottam, közelebb akartam menni.
- Közelebb kell engednem a múltam - mormogtam Elliot felé, miközben odasétáltam a ház romos, füstös léceihez, ami üres volt olyan kegyetlenül üres. Olyan elmélyülten bámultam, mintha csak azt akartam volna, hogy legalább valamit hadd találjak a romok alatt, hogy egy frucsán idegenül simerős hang törte meg a csendet.
- Segíthetek? - ahogy a hang felé frodultam pedig... Egyszerűen csak nem tdutam megszólalni. Mert Kate anyja állt a kapuban. Kétségbeesetten néztem Elliotra. Most tényleg nagyon kellett hogy jól elbeszélgessen vele. Én egyszerűen képtelen voltam a szemébe nézni. Szinte ugyan olyan illatuk volt. A szemük is ugyan olyan volt. Segélykérően bámultam hát a mellettem ácsorgó Elliotra.

◂back to home▸

2003. április 2.

◃s e a n▹

chaos has
come again

style: simple outfit ║ zene: louder than bombs

Nem tudtam mit mondjak… vagy hogyan nyugtassam Seant. Valamiért az egész helyen ült egy furcsa, mélabús hangulat, amitől már nem csak egy egyszerű, vidéki kisvárosnak tűnt, hanem annál sokkal, de sokkal többnek. Éreztem a fájdalmat, amit hordozott. Olyan volt ez, mint a mágia, amit érezni szoktam, ám kevésbé kusza, inkább mély és fájdalmas.
– Egy évvel volt nálam fiatalabb. Barna, válig érő haja volt, sok szeplője és olyan zöld szeme, mint az enyém. Leah volt a legjobb barátnője a suliban. Másodévem előtt este bement Susie az erdőbe, mert minden gyerek valami furcsa lényről beszélt, ő meg vakmerő volt és felelőtlen. Én pedig követtem, pedig nagyon álmos voltam. Az erdőben aztán megtalált minket egy vérfarkas. És ha akkor nem ugrom elé, és a farkas fogai közzé, talán ő lett volna az,a ki most én vagyok – dünnyögte Sean. Minden szava olyan hosszú és vontatott volt, mint egy-egy lépés, amit megtettünk az egyelőre ismeretlen cél felé. – Boxolt. talán mindig el is vert.
Sóhajtottam egyet.
Sokszor sírtam, milyen szörnyű gyerekkorom volt. Sokszor éreztem azt, hogy senki sem ért meg, hogy nem tudják, milyen amikor az embert a saját apja akarja megölni, amikor nem tartozik sehova. Sean volt az első, aki szörnyűségeken ment át olyan fiatalon, mint én magam. Ezért úgy éreztem rokon lelkek vagyunk. A szavai mögött meghúzódó fájdalmat.
– Tudod, ezek az emlékek tesznek minket azzá, akik vagyunk. Erőt adnak, hogy felálljunk és tovább küzdjünk. – Halkan beszéltem. Nem is tudom miért. Talán, hogy a tanácsom ne hasson tolakodónak. De igaz volt, amit mondtam. Valaki talán fogyatékosságként tekintene arra, hogy kicsaptak és nem tettem le még az RBF-eket sem. Valójában az adott erőt, hogy mindig dacosan jobb akarja lenni másoknál s remek varázsló váljon belőlem.
A ház ahová érkeztünk már nem is volt az. Elszenesedett romhalmazként állt az ápolatlan telken, mintha nem is lett volna sosem olyan gyönyörű sorház, mint a körülötte lévők. Sajnáltam Seant, hogy ezt kell látnia, hogy minden, amit a múlt emlékének gondolt most elveszettnek látszott. Éreztem, ahogy a szemembe könnyek gyűltek, inkább odahúztam magamhoz őt és kicsit hosszabban öleltem. A tenyeremmel megpaskoltam a hátát. Az arcomat a ruhájába töröltem, nehogy észrevegye a könnyeket.
– Be kell mennem – válaszolta. Éreztem, hogy dobban egyet a szíve, én pedig hátrébb léptem, hogy odanézzek a romhalmazra. Nem volt nagyon befelé, mert tényleg az egész csak egy rom volt, körülötte pedig, ahol nem volt égett a föld, a növények egészen elburjánoztak, bár most még sok levél nem volt rajtuk.
Nyeltem egyet, de azért közelebb léptem, bár egyelőre engedtem, hogy előre menjen. Óvatosan követtem, ahogy nyikorogással felsírt a kertbe vezető kapu. Borzongató érzés volt, de nem azért voltam itt, hogy elsüllyedjek ezekbe az érzésekbe. Nem. Az én célom az volt, hogy addig szorítsam az ujjait, míg mennie kell. Csak egy árny voltam, aki támogatta, de a lépéseket neki kellett megtennie.
– Közelebb kell engednem a múltam– mondta. Ekkor értük el a feketére színezett falakat. Odabent semmi sem volt, csak kosz és némi hamuval borított kupac, amik bizonyára a régi bútorok maradványait jelezhették. Már majdnem mondtam valamit, mikor beszéd hangja törte meg a fájdalmas csendet közöttünk.
– Segíthetek? – kérdezte a nő, akit megfordulva a kapuban szúrtam ki. Fogalmam sem volt, hogy ki ez, de úgy tűnt, hogy Sean nem akar megszólalni. Kapd össze magad Elliot… hazudj.
– Ő… meg szeretnénk venni ezt a telket. – Böktem ki nagy nehezen, majd gyorsan felöltöttem egy bájos mosolyt az arcomra és közelebb léptem hozzá, hogy a kezemet felé nyújtsam.. – Elliot Fraser vagyok. Jó napot. Azon gondolkodtunk éppen a barátommal, hogy ki a tulajdonosan ennek a teleknek? Nagyszerű helyen van és… – A vége béna tátogás volt. Legszívesebben kimondtam volna, hogy Sean itt nőtt fel... legalábbis részben.

[- Nem akartunk felzaklatni, csak... nem is tudom...]

☾ Don't you forget me, I've become a ghost ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-3-á-p-r-i-l-i-s

☾ m y f u r ☽

Elliot csendes társam volt ezen az úton, hagyta, hogy átéljem a látottakat, nem szabott gátat annak sem, amikor furcsa árnyképként láttam a húgom magam előtt rohanni. Szerettem ezt benne, hogy megértett, talán ő és Aidenék értettek meg engem a legjobban, mert mindannyian olyan dolgokon mentönk kerezstül, ami fájdalmas volt, és ami elől menekülni akartunk volna, de nem tehettük. Nem akartam, hogy a köd mindent elfelejtsen velem, nem akartam, hogy örökké elterelje a múltam a szemem elől. Fel kellett tépnem a múltam, át kellett mennem a fehér gomolygáson ahhoz, hogy tovább tudjak lépni. Másképpen nem lehetett. És eppen igaza is volt ELliotnak.
- Tudod, ezek az emlékek tesznek minket azzá, akik vagyunk. Erőt adnak, hogy felálljunk és tovább küzdjünk - hümmögtem egyet csendesen, miközben mhaladtunk a házunk helye felé, és már a levegőben éreznem kellett volna, hogy valami nem stimmelt. A halál szagát mindenhol felismerem, ott bújt meg a Fraserek lakta házban, hiába töltötték meg újból élette. Ott bújt meg a hátunk mögött, és bennünk is, amit a múltunkból magunkkal hordoztunk. És a halál szaga ezt a vidéket is belengte, ahogy közeledtünk a házunk felé úgy lett egyre erősebb és úgy mart egyre fájdalmasabban a szívembe.
Ahogy a romos ház látványa elénk tárult, és a kapu, meg a kerítés előtt mindenféle emléktárgyak, feliratok és egyebek voltak, éreztem, hogy nem volt elég, csak úgy megölnöm Thomast. Éreztem, hogy ez hirtelen nem gyógyír a sebekre, amit rámhagyott, a felejtés homályára. A húgomat megbosszultam, de az életemet nem. És már nem volt kin bosszút állni, csak maradt a fájdalmas keserű tehetetlen üresség, amivel szembetaláltam magam. ELliot megpaskolta a hátam, miközben megölelt és éreztem, hogy összeszorítom a számat. Elléptem tőle, mert látni akartam... Látni, hogy mi maradt belőlem. Az életemből. És itt volt a szaga is, oly sok év után, mintha féregként belerágta volna magát a szenes födlbe, itt volt Thomas bűzös undorító szaga.
Bementem, de nem volt ott smemi, nem is tudom, miben reménykedtem. Csodában? Ugyan, hiszen még egy ép bútor sem volt előttem. Mindent eltorzított a romos ház képe, és bennem csak a kérdések kavarogtak, de aztán Kate anyjának hangja törte meg a füstfellegbe borult csendet. Nem mertem ránézni, hogy is tehetem volna.
– Ő… meg szeretnénk venni ezt a telket.  Elliot Fraser vagyok. Jó napot. Azon gondolkodtunk éppen a barátommal, hogy ki a tulajdonosan ennek a teleknek? Nagyszerű helyen van és… 
Kate anyja zavartan megköszörülte a torkát, majd a szemem sarkából megrázta a fejét.
- Én pedig Matilda Winchaster vagyok és ez a hely nem eladó, ez egy emlék - magyarázta hevesen, mire én inkább csak elnéztem mellette és igyekeztem ELliot mögé bújni, bár a méreteinket nézve kicist lehetetlen volt. Legszívesebben farkassá változtam volna, hogy elfussak, de akkor megismert volna. Csak mi és Kate-ék voltak varázslók itt, felismert volna.
- Hogy is képzelik, hogy idejönnek, egy birtokra, ami nem az övék, és még el is akarják venni! Micsoda gyalázat! - emelte fel a hangját majd hirtelen elhallgatott. - Sean? Sean... te vagy az? - kérdezte, én pedig megköszörültem  atorkomat. LAssan bólintottam és Kate anyjára néztem. Zavartan nézett rám, én meg csak sóhajtottam.
- Nem akartunk felzaklatni, csak... nem is tudom... - magyaráztam és inkább megráztama fejem, és megindultam kifelé, hogy behúzott farokkal elsomfordáljak, ha csak Elliot nem húz vissza.

◂back to home▸

2003. április 2.

◃s e a n▹

chaos has
come again

style: simple outfit ║ zene: louder than bombs

Gyanítottam persze, hogy Seannak nem sok kedve van az aranyköpéseimet hallgatni múltról és emlékekről. Hasonló dolgokat éltem át, mint ő, de meg nem érthettem sosem igazán azt, amin átment. Sőt, az igazat megvallva még ha ugyanazt éltem is volna át, mint ő teljesen, másképp tapasztaltam volna meg. Egészen eltérő személyiség voltam hozzá képest, ő inkább volt búskomor és sokszor magányos, míg én bár hagytam magam elmerülni a sötétségben, túl sokáig nem maradt úgy. Volt egy fénysugár, ami kirángatott abból és én mindig hagytam neki, még akkor sem zárkóztam el egészen, mikor rettegtem, hogy úgyis vége lesz. Aidennél mindennap ott a félelem, hogy meggondolja magát, másképp vélekedik majd kettőnkről… mégis vele vagyok, mégis kapaszkodom abba a boldogságba. Sean más volt. Túl sokáig hagyta, hogy kiderítse a múlt, most meg nem győzött a végére járni. Ezért voltam hát mellette, hogy támogassam.
A leégett ház látványa szíven ütött. Talán azért, mert évekkel ezelőtt, mikor még Esmével laktunk az anyámtól örökölt aprócska házban, sokszor kísértett az álom, hogy Dean háza lángokban áll, én pedig nem tudok berohanni az emlékeimért. El sem tudtam képzelni, mint érezhet Sean. Itt már nem volt más csak hamu és üresség. A falak feketén bámultak vissza a gyomos kertből.
A kellemetlen érzés csak a kínosság tudta igazán felváltani, ahogy az az asszony felbukkant a kerítésnél. Gyerekek módjára kért minket számon, hogy mit tegyünk s mivel Sean nem akart megszólalni, így hát nekem kellett elővennem a bűbájosabb arcomat. Az emberek könnyen megkedveltek, ha tettem róla, ám ez a nő csak szúrós pillantással reagált a szavaimre.
- Én pedig Matilda Winchaster vagyok és ez a hely nem eladó, ez egy emlék - felelte kissé szemrehányóan. Seanra akartam pillantani segítségért, ám valamiért mögém keveredett. Mögém… mintha el tudna  bújni. Bő egy fejjel volt magasabb, így legfeljebb az álla vonaláig tudtam kitakarni őt.
- Ó. Elnézést… csak tudja, nagyon tetszik nekünk ez a város. Szívesen élnénk itt, ez az utca pedig kiváltképp csendes. - Magyaráztam, persze a szokásos Elliotos stílusban, mintha abban reménykednék, hogy ezzel majd magamra terelem a figyelmét. Éreztem én, hogy ma nem én leszek a nap középpontjában, hiába is szerettem volna annyira szerepelni.
- Emlékhely a családnak, aki itt élt… talán? - kérdeztem, de a nő elnézett felettem. Ezen a ponton ütött be a gubanc, mert bár nagyon szerettem volna Seant a testemmel megvédeni a múltjától, ez egyre kevésbé tűnt sikeres küldetésnek. A nő még össze is vonta a szemeit, mielőtt megszólalt. Láttam benne a felismerést.
- Hogy is képzelik, hogy idejönnek, egy birtokra, ami nem az övék, és még el is akarják venni! Micsoda gyalázat!- folytatta aztán, mintha nem lenne biztos a gondolatban, aztán: -  Sean? Sean... te vagy az? - kérdezte Seant, én pedig kicsit félreálltam. Nem volt már mit takargatni.
A vérfarkas bólintott, biztossá téve a nő találgatását. Ezen a ponton már nekem nem is kellett beleszólni ebbe a beszélgetésbe.
- Nem akartunk felzaklatni, csak... nem is tudom... -  Ahogy ezt kimondta, már fordult is volna kifelé a kertből, de elkaptam a karját. Nem úgy tűnt, hogy ez a nő tudna bármi terhelőt is Seannal kapcsolatban, hiszen nem esett azonnal neki, hogy agyonverje. Így hát, nem maradt más, mint ez.
- Sean nem igazán emlékszik mindenre a gyerekkorából. Ezért jöttünk ide. - magyaráztam.
- Gyertek be egy teára.- Intett, aztán megindult a saját háza felé, én meg belekaroltam Seanba, hogy húzzam magammal. Ez volt a mi nagy lehetőségünk, hogy megtudjuk, kik voltak a családtagjai és mi történt velük. - Te a fiúja vagy? - Nézett rám menet közben a nő, ahogy beléptünk a ház ajtaján.
- Dehogyis… csak a barátja. - Magyaráztam széles vigyorral.

[- Elliot, mit csináljak most? -]

☾ Don't you forget me, I've become a ghost ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-3-á-p-r-i-l-i-s

☾ m y f u r ☽

Kate anyja úgy éreztem, hogy még egy szeg volt a koporsómon, ami betakarta  amúltamat. Ott létezett, félig a homályban, félig a valóságban állva, és felidézte a vonásai Kate-et is. Kathrina. Kathrina Winchester. Csak a nevét tudtam, és azt, hogy ő adta vissza a nevemet, abban a fehér szobában, ahol mágia szorította ki az életet a torkunkból és aminek a hegét még most is ott viseltem a nyakamon, mint egy örökké nem szűnő bilincs, vagy billog, amit még egy menő plasztimedimágus se lenne képes eltávolítani. Átok heg, egy olyan személynek, aki szintén el volt átkozva. Szépen összeillettünk, nem igaz?
Elliotba akartam kapaszkodni, hogy vigyen innen el, de nem lehettem gyáva. Tartoztam ennyivel, a szüleimne és Kate-nek, akinek csak az illatára emlékeztem, és hogy valaha kamaszosan szerettem. Néztem az üres, elszenesedett telken a nőt, a felhőket a fejünk felett, a madarak szánycsapkodását hallgatva. A házunk mögött húzódott hosszasan egy erdő, amiből mindenféle hangok szűrődtek ki, és a közelben egy suta legelt, aki elég okos volt ahhoz, hogy ne jöjjön közelebb az emberekhez. Tompa lépteit elnyelte a puha avar. Élt a város, élt a hely, és itt halott volt az idő. Abban az erdőben harapott meg a farkas, és lettem én is egy szörnyeteggé. És itt töröltek ki belőlem minden emberit, hogy formálhatón legyek, és üres, mint egy elbaszott sci-fiben.
A farkasom éhesen nézte Kate anyját, én pedig úgy éreztem, hogy rosszul vagyok. Tudtam, hogy szerette JKate ízét elégedetten pöffeszkedett bennem, miután felébredtem a széttépett, halott teste mellett, és a vérének íze kimoshatatlanul beleégett a számba, a testembe, és megint ott volt éreztem, mintha csak most ébredtem volna fel. Megráztam magam, és igyekeztem a farkast bennem visszafogni. A határ az őrület között vékkony vonallá préselődött, és minden nap nehéz volt vele harcolnom. Anna azt mondta egyszer, hogy ez csak egy olyan betegség, mint a többi, de én ténylegh úgy érezte, hogy bennem él egy másik láény, aki kapargatja a lelkem, hogy egyre vékonyabb legyen az elválasztób vonal, és hogy uraljon. Nagyot sóhajtottam.
- Emlékhely a családnak, aki itt élt… talán? - kérdezte Elliot halkan, amit csak én hallottam meg és ez valahogy még jobban fájt, mintha azt mondta volna, hogy egy síremlék. Ahogy felismert éreztem, hogy futnom kell, mintha a tűz, amitől anynira rettegtem az arcomba csapott volna, de Elliot megragadta a kezemet és nem engedett elszaladni. CSak megadóan sóhajtottam.
- Sean nem igazán emlékszik mindenre a gyerekkorából. Ezért jöttünk ide. - magyarázta Elliot én pedig láttam Matilda arcán azt a sötéten szomorú tekintetet, ami mindekinek van, ha elvesztett valaki fontosat. Közben elindulunk a teázásra, pedig elrohannék, magam se tudom hová. Safihoz, ott biztonságban vagyok.
- Te a fiúja vagy? - nézett Elliotra Matilda, mire csak felsóhjatottam, és a tekintetem a ház melletti temetőre vándorolt. Biztos voltam benne, hogy ott vannak ők is. Ha a testük ne, hát a hamvaik, vagy ami maradt belőlük.
- Dehogyis… csak a barátja. - válaaszolta Elliot, miközben leültünk, és Matilda feltett a teát. Kint fújt kissé a szél, a fák lombjai zizegtek és az egész ház fűszeres illatú volt, pedig Katet biztos piszkálták, amiért itt lakott a temető mellett. Matilda nem volt boszorkány,ahogy látszott, biztos az apja volt az KAte-nek, akiről meglepő módon nem tudtam semmit megint csak. A fénykép az asztalunk mögötti szekrényen állt, ott lobogott Kate haja a mágikus képen a szélben.
- Elliot, mit csináljak most? - kérdeztem miközben Kate anyja a konyhában sürgött forgott. A falak és a ház is idegen volt csak az illat volt ismerős valahonnan régről. - Megöltem a lányát... Amikor farkas lettem a fehér szobában, ahol Thomas mindent látott... Egyszerűen nem tudok a szemébe nézni - suttogtam. Míg elliot válaszolt, Kate anyja is megérkezett a régi csorba késekkel, miközben éreztem, hogy fehér árnyak nyúlkálnak vissza a múltamból, de nem hallom őket, és nem látom mert vakított a fehér.
- Szóval nem a pasid? Pedig úgy néz ki, mintha lefeküdtetek volna - mondta csevegve, miközben kiöntötte a mézes kamilla illatú teákat a rózsás, csorba teás poharakba. Éreztem, hogy egy kicsit elpirultam, és megköszörültem a torkomat, ahogy Elliotra lestem. Matilda öntött a csészékbe tejet is. Anya mindig tejjel adja a teát. De nem bunkó, csak elfeljeti megkérdezni, hogy úgy szereted e. Az emberek azt hiszik róla, hogy goromba, pedig csak sokat veszített.
 Kate hangja úgy vájt belém, mintha villám csapott volna agyon, és reszkető kézzel vettem el a csészét, miközben jelentőségteljesen Elliotra néztem. Tudtam, hogy tudni fopgja ebbből, valami hangot hallottam a múltból. Megköszörültem a torkomat.
- Szóval nem emlékszel semmire? - kérdezte, és a tekintetét rám emelte.
- Nem... én válaszokat szeretnék... Én tudni akarom... - magyaráztam, és most úgy éreztem, mindent megadnék ahhoz, hogy farkas legyek és csak vakargassák a hasamat. - Elliot... Elliot vett rá, hogy jöjjek el - néztem rá ismét. - Hogy kapjak egy esélyt megismerni azt az életet, amit elvettek tőlem. De nem tudtam... nem hittem volna, hogy itt... minden csak por és hamu.