Big Iron

Elliot

Mit keres egy skót életművész boszorkány egy amerikai mugli aukciós házban? Jó lenne tudni, különösen, hogy én vagyok az. Dobálózhatunk a szokásos bölcseletekkel, mint "semmi jót", de kivételesen kevésbé lenne igaz most, mint néha valóban szokott. Például nem keresem azt a két ürgét a háttérben, akik makulátlan fekete öltönyben és napszemüvegben nagyon feltűnően néznek ki úgy, mint akciófilmekben szoktak a titkosszolgálati ügynökök. Bár érdekes módon a legtöbben mintha nem vennék őket észre.
Talán a választ keresem erre a kérdésre...
Eredetileg tanulmányi kirándulás gyanánt jöttem Amerikába. Az egy további dolog, amit sikerült otthonról, könyvtárazással és hasonlókkal kinyomozni William Wyne kapcsán, hogy az egykori pálcaboltjában kiállítás üzemel. Másik fogós kérdésnek vehetjük, hogy megszállottnak számítok-e a projektemmel, ami ezen a ponton rég kimerítette és többszörösen meghaladta a Pálcaev beadandómat, amihez elkezdtem foglalkozni vele. Például egy aprócska kirándulással az arizonai Brighthornba, egy múzeum kedvéért - amit aprólékosabban kijegyzeteltem, mint bármelyik órámat valaha, biztos ami biztos. A hely javára legyen szólva, ez viszont tele volt Wyne tervrajzokkal és munkanapló-jegyzetekkel - többekközt a sétabot-pálcáról is, amit újraalkotni próbálnék. Ezen a ponton szakdolgozatként kéne beadnom minimum, ha valaha elkészül.
És ennek még mindig kevés köze van az aukcióhoz.
Valamelyik reggel a város egyetlen, szinte üres fogadójában böngésztem az újságot, mert nem sok érdekesebb dologgal lehetett ott lekötni magamat, akkor találtam egy érdekes cikket.

"...A MACUSA beavatkozási terveit azonban keresztülhúzta a műgyűjtő egy váratlan lépése, amikoris a fegyvereket - köztük gyanítottan a megbűvölt példányt is - egy történelmi különlegességekkel foglalkozó aukción eladásra bocsájtotta. Mint kinyomozta, legalább az egyik revolver egy a magnix polgárháborúban szolgált tiszt, Charles Bate tulajdonát képezte egykor, és az ezen történelmi eseménnyel foglalkozó magnix körökben egy ilyen információ sokkal értékesebbé tesz egy ilyen tárgyat. Az FBCVNO munkatársainak nyilatkozata szerint ennek a váratlan fordulatnak a tervezett akcióval való egybeesése csupán a vakszerencse játéka volt, és már rajta vannak az ügyön."

Charles Bate, amerikai polgárháborús tiszt. Ismerősen hangzik. Olyan gyanúsan üknagyapám ismerősen. Aki viszont minden ismeretem szerint mugli volt, úgyhogy mégérdekesebb, honnan lehet mágikus tárgy pont ebben a tételben.
Brighthornban a múzeumon, egy unikornisfarmon és valami kalapos szuvenyírbolton kívül nem sok érdekes volt, az aukció meg még ugyanazon a héten esedékes - bevallom itt elkezdtem olyasmin gyanakodni, hogy vajon ilyen szerencsém volt pont ideérni rá, vagy valami sorskeze lenne a dologban. És az országos hopphálózatnak köszönhetően tessék, az aukció napján itt vagyok a helyszínen.
Leginkább arra számítok csak, hogy kibicelek a háttérben, meg esetleg utánaolvasok-kérdezek a sztorinak, biztos vannak itt nagy történelemszakik, akik tudnak röhelyesen aprólékos részleteket a mindenféle generálisaikról, megejthetek egy kis családfakutatást, mert nem mintha lenne pénzem licitálni bármire. Bár őszintén, arra nem számítok, hogy bárki varázslóval fussak össze, úgyhogy a kétlem, hogy bármit megtudnék arról a részről, amire igazán kíváncsi vagyok. Aztán meg, ki tudja...

◂big iron▸

2003. május 9.
este 9 óra

◃Vale▹

chaos has come again

style: simple, but elegant ║ zene: skugge

Felmerülhetne a kérdés, hogy ugyan mi a fenét keresek már megint Amerikában, miközben minden porcikámmal gyűlölöm az egészet… de még csak el sem gondolkodtam rajta. Nem volt rá időm ugyanis, túlságosan lefoglalt az aukciós ház mosdójában való tollászkodás. Na nem azért tollászkodtam, mert a világos kék ing és a többi felesleges elegancia nem mutatott volna jól rajtam. Egyszerűen csak ellenőriztem mi van nálam: instant sötétségpor, varázspálca, csalizajgép, egyszóval minden ami ahhoz kell, hogy ne feltétlenül kelljen átkoznom. Pont elég élet száradt a lelkemen az elmúlt időszakban, nem volt kedvem újabb embert ölni, még csak hirtelen felindulásból sem. Főleg, hogy lehet, ez az utolsó ilyen kis akcióm az elkövetkezendő időszakban.
Egy hónap és Rosemary otthon lesz, és ki más vigyázna rá, ha nem én? Még sem várhattam el Aidentől, hogy pelenkát cseréljen, miközben egy birodalmat igyekszik felépíteni a Zsebpiszok közben. Így hát rám maradt a büfiztetés és egyebek. Egyrészem persze nem is bánta, mert szerettem volna ezt a családot, mert Aiden is szerette volna és egy ideje már csak az tartott a királyságban, hogy őt boldognak lássam. Valószínűleg, hogy áprilisban nem jön vissza, én nem tudom… már az északi sarkkörnél várnám, mikor fagyok halálra, vagy máshol próbálnék nemtúlélni.
Megigazítottam magamon a ruhát. Aztán már mentem volna kifelé, de belém ütközött egy férfi, majd úgy rontott be az egyik vécé félkébe, mintha üldözték volna… hát így is volt. A gázok üldözték a hangok és a szagok alapján. A lábam elé pedig pont odaesett az a számos nyalóka, amit ezeken az aukciókon szoktak használni. Mellette ott volt valami hitelesítő papír is, hogy Mr. A. Garcia birtokolja a 17-es számot. Így hát felvettem, majd előhúzva a pálcámat gondoskodtam róla, hogy a vécéfülke se nyíljon ki egy hamar.
Csendesen, kegyetlen mosollyal az arcomon kerestem fel a termet, ahol már gyülekezett a nép. Lehetetlenség volt nem kiszúrni a sötét ruhás alakokat. Bizonyára a MACUSA révén voltak itt, azt mondta Fogadósné, Aiden egyik legjobb informátora Londonban, hogy még az amerikai lapok is lehozták, hogy a varázstárgy nyomát kutatták éppen akkor, amikor annak mugli tulajdonosa aukcióra bocsátotta a gyűjteményét. Azt sem tudtam milyen gyűjteményről van szó, mindenesetre, ha a varázstárgy terítékre kerül, talán kiszúrom. Rá tudtam érezni a mágiára, amit ezek magukon viseltek, sokkal inkább, mint bármelyik másik varázsló, ám az elmúlt évben annyi átok és egyéb behatás ért, hogy az érzékeim tompulni kezdtek. Nem hagyhatod cserben az Aranyfogat, O’Mara. – A hang emlékeztetett a küldetés fontosságára… hiszen, milyen gyönyörű leköszönő ajándék lenne egy varázstárgy, amit éppen a MACUSA vagy akármi egyéb bűnügyi szarság orra elől lopnék el.
Elégedetten sétáltam hát végig a termen és huppantam le valami nő mellé. Meg sem néztem magamnak.
– Hello vagy… hola – közöltem, ha már Mr. Garcia vagyok a papír szerint. Nem, mintha érdekelt, minek néznek. A kellő pillanatban itt el fog szabadulni a káosz, én meg megszerzem, amit akarok és akkor jó lesz. – Garcia vagyok. A tizenhetes. – Böktem a számra, de ekkor fogtam fel, hogy valamiféle ismerősebb arc ül mellettem. Név. Mi a neve. Ha én nem emlékszem ő sem, ugye?
– Téged már láttalak valahol, vagy csak tucatarcod van? - merengtem hangosan.

-Hello vagy… hola- köszön a mellém leülő Garcia, a tizenhetes, egyben a legázsiaibban kinéző mexikói britgyanús akcentussal, akihez valaha szerencsém lehet.
-Ó, én kérem elég emlékezetesen egyedi szoktam lenni- válaszolom a kérdésére. Visszapasszolhatnám neki is a kérdést, de ha őszinte vagyok, kinéz úgy, mint tetszőleges számú keleti fiúbanda, úgyhogy a "látásból ismerősnek tűnik" nem jelent olyan sokat, mint tudhatna.
-Londonban járt az utóbbi időben? Abszol és Zsebpiszok környéke?- Hátha ez segít pontosítani.
Sokan hüledezni kezdhetnének, hogy ilyen nyíltan beszélek muglik előtt varázslóhelyekről, de legyünk reálisak. A legtöbbek ide se figyelnek. Ha igen, nagyrészt amcsik, ezek lehetnek a fura, régimódi nevei városrészeknek, amit úgyis csak a helyiek ismernének. Ha helyiek, maximum legyintenek, hogy "azokat pont nem ismerem, mindegy is". Ha pedig gorcsös pedanciával fejből tudják London minden utolsó macskakövét név szerint, és ezt elvárnák minden valamirevaló embertársuktól is, legfeljebb majd jól hülyének néznek.
És nem mintha fejtegetném, hogy "tudod, az a mágikusan elrejtett utca, ahol seprűt, üstöt, macskákat és békaszemlekvárt lehet venni, mint ha nem múl volna el rég halloween". Ha tudja, úgyis tudja, ha nem, akkor meg legrosszabb esetben hülyének néz. És legvalószínűbben meg csak legyint, hogy "nem, akkor tényleg nem találkoztunk még, cső".
-Bár be kell valljam, maga sem látszik teljesen idegennek, lehet, hogy futottunk már össze valahol- teszem hozzá végül mégis, biztos ami biztos. De el kell ismerjem, részemről pillanatnyilag tényleg kimerül ennyiben a gyanú, úgyhogy nem számítok többre a valóban csak látásból ismeretre.

◂big iron▸

2003. május 9.
este 9 óra

◃Vale▹

chaos has come again

style: simple, but elegant ║ zene: skugge

Egészen jól állt ez a Garcia szerep. Mindig is volt bennem valami egzotikus, amit az új név egyenesen kiemelet. Hát nem csodás megkoronázása ez az utolsó nagyobb küldetésemnek? Dehogy nem, O’Mara, pont annyira, mintha elkezdenél csingcsangozva kínait játszani. A hang gúnyolódására csak sóhajtottam egyet és felvéve a szerepet, lehuppantam valaki mellé. Valaki mellé, akinek már majdnem biztosan láttam az arcát korábban, bár beazonosítani sem tudtam, pontosan hol és mikor.
– Ó, én kérem elég emlékezetesen egyedi szoktam lenni – felelte a kérdésemre, hogy találkoztunk-e valahol. Ez akár igent is jelenthetett, de nem tudtam biztosan. Na nem baj, játszani egészen szerettem, így pedig, ha ez valamiféle „találd ki a választ” féle mókázás akart lenni, egy ideig képes voltam türelmes lenni. Egy ideig, aztán kikészültem és átvettem az irányítást. – Londonban járt az utóbbi időben? Abszol és Zsebpiszok környéke?
A kérdésre kicsit megköszörültem a torkomat, aztán a félreismerhetetlen, ravasz mosoly ült ki az arcomra. Boszorkáyn volt. Ez ettől a perctől kezdve egyértelmű volt. Talán magamfajta volt, aki gyakran fordul meg sötét ügyletekben, csak valamikor a régi időkben futottam bele. Egy ideig Cartwrightnak dolgoztam… vagy öt évig… tovább? Talán tovább, kit érdekel. Akkoriban nem csak az Annwn és az Aranyfog volt a rejtekhelyem. A Vakegérben is rendszerint megfordultam vagy éppen az Édes Mérgek kocsmában, ahol kevésbé akarták kiütni a fogaimat vagy betörni az orromat éppen.
– Nem kizárt. – Feleltem egyelőre puhatolózva, hogy vajon miféle kapcsolat köthet hozzá. Nem feszegtem persze cseppet sem, elhelyezkedtem a székbe, keresztbe vetettem a lábam és megnéztem magamnak a kezemben szorongatott táblát és a papírokat. Az állt rajta, hogy Mr. Garcia utólagos utalással fizet az itt megszerzett dolgokért és számlát kér. Ez nekem kapóra jött, hiszen minden hülyeséget megvehettem, amit csak akartam. A papírjai alapján meg egész megbízható arcnak tűnt, ha ilyen hitelezést engedtek neki.
– Bár be kell valljam, maga sem látszik teljesen idegennek, lehet, hogy futottunk már össze valahol.
A megjegyzésére elmosolyodtam. Talán nem őt csábítottam el valamelyik részeg estémen, amiből semmire sem emlékszem. Egész régen most már, a harmincaséveim legelején volt pár furcsa esetem, amikor boszorkányok mindenféle ok nélkül püfölni kezdtek, hogy otthagytam őket az éjszaka, miután elvettem azt, ami kellett. Voltak kihágásaim, sosem tagadtam, de mostanság egészen rendes arc voltam. Mármint majdnem úriember.
– A. Garcia vagyok. – Olvastam fel a nevet a papírról, cseppet sem álcázva a dolgot. Még egy vigyort megengedtem mellé, hogy érezze, ami ma itt történik az élete legjobb színdarabja lesz. Egy dolgot szerettem jobban a lopásnál, a szórakoztatást. Ha valakit lenyűgöztem, hát olyan büszke voltam magamra, mint még életemben soha. Ezért hát megérte felkészítenem erre. Miért pont őt? Hát nem tudom. Azt mondta emlékezetesen egyedi, ha pedig megbotránkozna ilyesmin, hát rendkívül uncsi lenne.
– Kegyed pedig bizonyára valami előkelő asszonyság. – Feleltem, megfogtam a kezét és még drámaian kezet is csókoltam neki, hogyha már színjáték, hát legyen annak is elég stílusos. – És mi szél hozott ide? – váltottam aztán közvetlenebb stílusra. Én azt hallottam, hogy van itt valami, amit ők nagyon akarnak… – Böktem a fejemmel a fekete ruhás alakok közé. – Szinte már sajnálom őket, hogy ennyire benézték. Cudar az élet az ilyen karót nyeltek világában. Talán még ki is rúgják őket. – Ráztam a fejem, már-már csalódottságot mímelve.

-Óóó, titokzatos- szájalok a sejtelmeskedésére - mint ha tőlem idegen lenne ugyanez.
Garcia, a tizenhetes, a legázsiaibban kinéző mexikói a britgyanús akcentusával nagyon buzgón puskázik a nevét viselő iratairól meg számtáblájáról, és úgy ismétli meg a - most egy egész betűvel teljesebb - nevét, mint ha örvendetes hír lenne. Mint amit nemrég tudott meg, és még túl kell tennie magát a hitetlenkedésen, hogy valóban lehet ekkora szerencséje, hogy ő bizony A. Garcia. És vigyorog hozzá, mint egy önelégült ovis.
-Kegyed pedig bizonyára valami előkelő asszonyság.
Proper angol úrihölgyként pirulni sajnos nem tudok önként, de a csókra emelt kezem ujjait integetve meglibegtetem, a tizenhetes Garcia figyelmébe ajánlva a még ingujj által sem teljesen rejtett tetoválásokat. Például a minden ujjamon lévőket.
-Hát persze, az előkelő, nemes és nagymúltú házam képviseletében, Lady Valerie személyesen. Remélem, több szóval nem is kell fáradnom egyértelmű személyem kapcsán.
Nemes és nagymúltú házam, ha lenne, minden bizonnyal már attól sikítófrászt kapna - persze csak szolíd rövid hanggal, száj elé kapott megilletődött kézzel - hogy a hajam is milyen, nem hogy a "börtöntetkók" gondolatától. De kérem olyan úrihölgy vagyok, amilyen tizenhetes hispán ez a "Garcia".
-Mondjuk úgy, hogy családi ügy.- Amit még az utolsó gombokig hiteles egyenruhákon gözülő történelemrajongók se biztos, hogy visszakövetnének, de éppenséggel ez még igaz is. Valamennyire. A változatosság kedvéért.
-Ó, én úgy hallom, híresek a lankadatlan éberségről, lehet nem lesznek olyan esetlenek- sandítok az öltönyöseink irányába.

◂big iron▸

2003. május 9.
este 9 óra

◃Vale▹

chaos has come again

style: simple, but elegant ║ zene: skugge

– Óóó, titokzatos – felelte az ismeretlen lány. Nos igen, rátapintott a szexepilemre, egyrészről titokzatos voltam, másrészről kellően egzotikus, hogy felkeltsem mások érdeklődését. Mondjuk ezen a téren ő sem panaszkodhatott, nem volt átlagos cicababa, ezért is volt furcsa, hogy ismerős az arca, ám hova tenni nem tudtam. Talán tényleg csak egy pillanatra láttam a Zsebpiszok közben és ugyanígy elmerengtem, ki a fene lehet ő. Ha az embernek annyi kapcsolata van, mint nekem, elég nehéz az egyéb apróságokat számon tartani.
– Remélem a titokzatosság jópont. – Vágtam rá. Ha már belefutottam egy másik varázslóba, nem volt kétséges, hogy ugyanazon céllal vagyunk itt… akárcsak a fekete ruhás alakok. Az pedig csak még inkább véletlen egybeesés volt, hogy mindketten megfordultunk a Zsebpiszok közben.
– Hát persze, az előkelő, nemes és nagymúltú házam képviseletében, Lady Valerie személyesen. Remélem, több szóval nem is kell fáradnom egyértelmű személyem kapcsán.
Vigyorra húztam a számat. Talán nem nézett ki úrinőnek, de ez nem jelentett azt, hogy nem is lehet az. Ezen néhány tetoválás nem változtat. Én is csak egy mocskos tolvaj voltam, mégis a nagymúltú Rowle-ház becses tagja voltam, abból is első az öröklési sorban, apám mókolásainak hála már a félvilág aranyvérűnek hit. A játék kedvéért elkaptam Lady Valerie kezét és csókot nyomtam rá.
– Mondjuk úgy, hogy családi ügy. – Fejtette ki röviden, hogy miért van itt.
A válaszára lassan bólintottam.
– Azt kell mondjam, akkor hasonló cipőben járunk. Nekem is családi ügy. – Ez nem volt hazugság. A baba születése előtti utolsó bevetésem volt, büszkévé akartam tenni még utoljára Aident. Az itteni varázstárgy – legyen akármi is pontosan – tökéletesen mutatott volna az Aranyfogban.
Kicsit ficeregve a széken hajoltam közelebb a lányhoz. Így kicsit halkabban tudtam beszélni: – Mit szólnál, Ladym, ha összedolgoznánk. Megszerezzük a szajrét, s később az osztozkodást megoldjuk. – Fejtettem ki a véleményemet. Elég volt a túlzottan is feltűnő, fekete ruhás alakokra koncentrálni, ha már az évtized lopását akartam kivitelezni itt. Egy halom mugli, a hatóság orra előtt enélkül is épp elég kockázatos volt, lehetett nálam akármilyen felszerelés is… bár tény, imádtam a feltűnést. Talán egy színpadias meghajlást is kapnak majd a végére.
–  Ó, én úgy hallom, híresek a lankadatlan éberségről, lehet nem lesznek olyan esetlenek – felelte a hölgyemény, ahogy mindketten az öltönyösök felé sandítottunk. Kicsit megigazítottam magamon az öltönyt és kihúztam magam ültömben, hogy arra koncentráljak, mikor kezdődik ez a vacak.
– Ugyan már, unalmasak és kiszámíthatóak. Ezek mind ugyanazt a kiképzést kapják. – Sóhajtottam fel és még a szemeimet is megforgattam. – Kiszámíthatlanság, gyorsaság. Ez a lényege mindennek. – Magyaráztam, mintha csak okítani akarnám. Nem akartam. Minden tolvajnak és alviláginak megvolt a maga módszere, az enyém ez volt… eddig bevált, hiszen még nem haltam bele és nem is vesztettem el egyetlen testrészemet sem. Egy-két alkalmat leszámítva pedig még sebesülés nélkül is megúsztam.
– Csak azt ne mondd, hogy szimplán megvenni akarod. Nem tűnsz ilyen uncsinak. - Paskoltam meg a combját olyan flörtölősen, aztán már inkább az embereket figyeltem, akik szép lassan megtöltötték a helyiséget, így kitakarva az öltönyösöket is.

-Csakugyan?- vonok fel egy szemöldököt. Vajon mekkora eséllyel tartozhat egy százéves mugli pisztolyhoz két egymástól idegen varázsló is családi alapon?
-Nos, ez mindenképp egy ...ajánlat- ismerem el a felvetéséről somolyogva. Hangozhatna burkolt szarkzmusnak is, hogy a minimális egyértelműt említem csak meg, de az arckifejezésemről leolvashatja, hogy legalábbis megfontoltam az ajánlatát. Ebben az országban még nem is keveredtem balhéba, általában ki is szoktam keveredni valahogy belőlük, és itt még a priuszom is elbírhat ennyit.
Otthon talán nem kockáztatnám meg ugyanezt, de az már megint egy más téma, hogy ott ...bizonyos előző rendszer okán részletesen megvannak az adataim a hatóságoknak.
Apropó hatóságok,..
-Az otthoniak lehet, de azok közismert gyökerek. Itt azért lehet még kompetenciaelvárás a felvételüknél.- Ahogy hallom, legfeljebb ráküldik az egész örsöt egy eltévedt állatidomárra, de az azért mégsem összehasonlítható olyanhoz, mint amikor egy háborús, auror múltú Minisztert és gárdáját darálják be első nekifutásra... Nem, kicsit sincsenek sérelmeim a közelmúltbeli történelmünkből, nem tudom, honnan veszed.
-Aztán ha nekik is ez az ütemtervük, az gyönyörű lesz.
Az kérdés lehet, hogy mennyire jó ötlet, amivel épp előrukkolunk itt, de annyi legalábbis garantált, hogy unatkozni legalább nem fogunk.
-Áh, egyeseknek akkora szenvedélye a történelmi gyűjtőség, hogy úgyse tudnám túllicitálni őket reálisan.
A combpaskolásra is kap egy szemöldökfelvonást, egyelőre csak felmérőleg. Miből van, milyen szándékai lehetnek, hogy fog kelleni bánni vele. Mehet ez a nap még akármerre, szóval ráér majd menetközben ítélkezni róla.
Meg ami ribilliót itt frissensült közös ismeretlenségünk örömére tervezünk, szerencsésebb is nem hívni fel figyelmet magunkra ...Igen, mielőtt minden figyelmet felhívunk magunkra, elég nagy valószínűséggel.
De mivel nem a minket érdeklő tétel az első a napirenden, a feltűnés is ráér még, úgy... fél tucat kitüntetés meg antik katonai borotvakészletig. Aztán térnek rá a komoly darabokra, mint a titkon mágikus fegyverek.

◂big iron▸

2003. május 9.
este 9 óra

◃Vale▹

chaos has come again

style: simple, but elegant ║ zene: skugge

- Csakugyan? - kérdezett vissza, mikor kifejtettem, miért is vagyok itt. "Családi ügy." Bár kétlem, hogy ugyanolyan ügy lenne a kettőnké, sem nem nézett ki leendő anyának, de még csak házasnak sem. Legalábbis az ujjain nem csillogott ott a bilincs. Bilincs, az O'Mara... nem is a szerelmed jelképe... nem a dolog, amire az elmúlt évben mindennél jobban vágytál. A hang gúnyosan csattant bennem, de az indulat legfeljebb a szemeimben tükröződött. Az arcom nyugodt volt, tökéletesen passzolva A. Garcia komoly szerepéhez.
- Azt hiszem másképp, mint neked, Lady. - kacsintottam rá. De az ajánlatot megtettem. Nem lett volna okos két tűz közé kerülni, ha már egyszer nem akarom elcseszni az egészet. Nem cseszhettem el. Az utolsó komolyabb bevetésem lesz ez egy ideig. Azt akartam, hogy Aiden megdicsérjen, azt mondhassan, igen, ilyen teljesítménnyel nyugodtan hazamehetek pár hónapra babaszünetet tartani.
- Nos, ez mindenképp egy ...ajánlat.
- A kérdés az, hogy elfogadott ajánlat-e. Ha megvan a szajré, utána úgyis kettőnknek kell... nos osztoznia rajta. De ahhoz ki kell játszanunk őket. - Böktem a fejemmel megint a talpig feketébe öltözöttek felé. Részemről nem aggódtam a dolgon. A hatóságokkal már húsz éve elbírok, más tolvajokkal és egyebekkel gyűlt meg inkább a bajom. Nem hittem, hogy a csaj leszerelhetetlen, de nem ismertem. Az ilyen kinyalt, szögletes hatósági embereket viszont igen. Szabályok szerint jártak el, így ha valaki igazán mocskosan játszott, könnyen megszabadult tőlük.
- Az otthoniak lehet, de azok közismert gyökerek. Itt azért lehet még kompetenciaelvárás a felvételüknél.
Vállat vontam.
Felőlem akármilyen módszereik is lehettek, a lényeg a kiszámíthatóság volt. Egyformák voltak nagyrészt, ugyanazokat tanulták, ráadásul rengeteg szabály kötötte a kezüket. Mi értelme aurornak lenni, vagy bármi hasonló nyavalyának, ha az ember még csak nem is küzdhet értelmesen az ellen, amire kiképezték?
- Aztán ha nekik is ez az ütemtervük, az gyönyörű lesz.
Megforgattam a szemimet.
- Álljunk meg, kislány - Emeltem fel a kezemet. - Te a barátjuk vagy... vagy mi? Nem nézel ki annak a vaskalapos bénának... de azért abban megegyezhetünk, az ő ütemtervük nem lehet ugyanaz, mint a miénk. De, ha mégis, legfeljebb kicsit bibisek leszünk. Gondolom, ez nem riaszt el. - tettem hozzá, bár kicsit feszengve húztam ki magam. Jobb lesz abban a hitben tartani, hogy félek ezektől a karótnyelt alakoktól, akiket minden bizonnyal a MACUSA küldött a tárgy begyűjtésére.
Valójában persze a félelemnek a szöges ellentétét éreztem. Csinálni akartam, menni, fejjel a falnak, letarolni mindent és mindenkit. A combpaskolás meg amolyan feloldása volt a remek színészi játékomnak, mintha biztosítani akarnám róla, hogy minden király. De ő nem ismert, vagy legfeljebb futólag... pedig akkor tudta volna, Elliot O'Mara nem fél. Sosem. A túlzott magabiztosságom azonban csak azt árulta volna el neki, hogy értem a dolgom, sok ilyen volt és nem volt szabad elfelejtenem, ennek a legvégén még vele is meg kell talán küzdenem.
A műsor hamarosan megkeződött. Kitűntetésekkel, jelvényekkel nyitották meg a dolgot... unalmas. Kinek kellenének ilyen vackok? Áh, biztos Garicának! Így hát, csakhogy minden jól menjen, megemeltem a táblát egy borotvakészletnél. Elég rozsdásnak tűnt, de kellően giccses volt ahhoz, hogy egy rajongó meg akarja szerezni. A borotva így hát A. Garcia birtokába került.
- Szuper, úgyis meg akartam tanulni borotválkozni. - Súgtam oda a csajnak.
A következő kalapálás után fegyverekkel kezdtek. Szinte éreztem, hogy bizsereg valami mágikus erő a teremben és a vérebek is, mintha erre az érzésre kaptak volna rá. Pisztoly. Egy nyamvadt pisztoly volt az, amiktől ösztönösen félnem kellett volna, de én már eljátszottam hasonlókkal, mintha nem is múlhatnának rajta életek.
A zsebembe nyúltam, hogy az instant sötétségporra markoljak, majd amikor lendült az első tábla és még mindig mindenki a tárgyat figyelte, én elhajítottam azt. Gyors, észrevehetetlen mozdulat volt és a sötétség leszállt a teremre.
- Na kislány, ha segítesz, akkor most segíts... - suttogtam, amerre sejtettem a sötétben, miközben körülöttün mindenki sikoltozott. Én a padlóra vetettem magam, hogy négykézláb jussak el a pódiumig. Padlóközelben kevesebb esély volt arra, hogy eltaláljon egy támadóátok.

-Álljunk meg, kislány. Te a barátjuk vagy... vagy mi? Nem nézel ki annak a vaskalapos bénának... de azért abban megegyezhetünk, az ő ütemtervük nem lehet ugyanaz, mint a miénk. De, ha mégis, legfeljebb kicsit bibisek leszünk. Gondolom, ez nem riaszt el.
-Nem, csak nem arra építem a siker esélyét, hogy én vagyok az egyetlen tag a környéken, aki éppenséggel tudja is, mit csinál.
És bár kényelmes lenne az ellenkezője, ez kiterjed az ellenkező félre is. Egy-egy pofonba még hülyék ellen is bele lehet futni, és ha a pofon mondjuk nem tenyérrel jön,..
-És nyugi, a "bibis" a 'kilencvennyolcas Roxforttal kezdődik nálam.- Ráhagyom, hogy vegye a lapot.
Végül csak elindul a fő műsorszám. A Garcia - a hihetetlen hispán - túlbizakodó lelkesedéssel tekint egy, a diavetítőn nagyban is mutatott, szomorú állapotú borotvakészletre.
-Jó szórakozást a tetanuszhoz- jegyzem meg válaszul. Végül a várva várt tétel is sorra kerül.
-Tizenegyes: kettő Remington polgárháborús revolver, az egyik forgótára átalakítva töltényekre, azonosítatlan származással. Egy Colt Dragoon revolver, utólag cserélt forgótárral, a sorszámozása szerint Charles Bate lovassági ezredes egykori személyes tulajdonába vezethető vissza...
Ledarálnak még további unalmas részleteket, amikre nem figyelek fel, mint a kikiáltási ár, mert a Garcia szúr inkább szemet. Hasonló - képletesen értett - macskaszerű pucsítással feszül ugrásra készen, mint a többi töribuzi, csak a zsebében kotorászik a licitáló táblája helyett. Készül valamire. Ami nem a történelmi egyenruhák büszkén bár szűkösen kitöltése több patriotizmussal, mint fizikai erőnléttel, mint a többi prédára leső vad esetében.
És az ő keze is lendül egyből, nem meglepően másik irányba, mint a táblák.
A hirtelen támadt sötétséget követő pillanatban, mielőtt a pánik kitör, megérzek valamit végigfutni a termen. Leírni nem tudom pontosan, de rossz előérzetem támad tőle. Aztán káosz.
-Na kislány, ha segítesz, akkor most segíts...
A szavakat még épphogy ki tudom venni a hangzavarban, de hogy azután a Garcia merre tűnik el, fogalmam sincs. Ennyit arról, hogy koordinálhatunk, ha nem tudunk egymás helyéről vagy tervéről, a szándék nem sokat ér. Remélhetőleg a túloldalon összefutunk.
Szerencsére nem ültünk mélyen, talán egy-két székkel a szélétől legfeljebb. Kivergődök a székek és lökdösődés között, a terem oldalfaláig, és ahhoz simulva előhalászom a bakancsom szárából a varázspálcám.
-Kérjük nyugodjanak meg, és maradjanak a helyükön, ez csupán egy áramkimaradás! Ez itt a biztonsági szolgálat, urai vagyunk a helyzetnek.
A bejelentés a hangerejéhez képest túl tiszta, se megafonnak, se kiabálásnak nem hangzik. Ugyanakkor áramkimaradástól sem lesz vaksötét, egy fényes nappal egy diavetítő kedvéért valamelyest besötétített teremben. Persze mi bennfentesek - a Garciával és vélhetőleg a két öltönyös fószerrel - soha nem is gondolnánk, hogy ennyiről lenne szó.
Feltűnik a sötétben két fénypont - gyanúsan az ő irányukból - amik nagy erejük ellenére is alig világítanak be bármit. Szinte csak a mozgásukat, és a közvetlen fényforrásokat látom. Jó eséllyel ők se sokkal többet, a Garciának hála. a káosz valamelyest csökken, de korántsem szűnik meg. Néhányan hittek a bejelentésnek, mások továbbra is egymáson át próbálnak eljutni a kijáratig.
Amit még nem hallottam kivágódni, és kétlem, hogy ilyenkor bárki finomkodna a kilincsekkel.
A fénypontok kétfele indulnak, talán a széksorok mentén, és mintha halványan vöröses derengéseket is látnék periodikusan átsejleni a sötéten. Bár ez utóbbi lehet, hogy csak a szemem, ahogy próbálja kitölteni az ingerhiányt, mint amikor csukva van. Az "áramkimaradás" bejelentése újra elhangzik időnként, bár nem sokkal nagyobb hatással, mint elsőre.
Sietve elindulok a fal mentén, ahhoz lapulva. Szerencsére a kijárat a másik oldalról van így csak egy-egy kósza tévelygő akad az utamba, nem a tömeg próbál a falnak passzírozni. Ha így követem a terem elejéig, és ott a sarok mentén tovább, egész tempósan eljuthatok a kikiáltó pódiumig. Reméljük, hogy a szajré is a környéken lesz.

◂big iron▸

2003. május 9.
este 9 óra

◃Vale▹

chaos has come again

style: simple, but elegant ║ zene: skugge

– Nem, csak nem arra építem a siker esélyét, hogy én vagyok az egyetlen tag a környéken, aki éppenséggel tudja is, mit csinál. – Meg sem lepett a válasz. Túl merev, túl sok tényezővel számol, pedig időnként annyival jobb szimplán csak élvezni dolgokat. – És nyugi, a "bibis" a 'kilencvennyolcas Roxforttal kezdődik nálam.
A válaszra lassan bólintottam. Ostrom, Roxfort… világos, mint a reggeli napsütés, ami kivakítja az ember szemét az össze nem érő függönyök között résen. A borotvakészletet leginkább poénból ütöttem le, úgyis ennek a Garciának a muglikártyaizéjáról vonják majd le a pénzt érte, én meg szépen eltűnök a szajréval, még mielőtt kiveri a budiajtót, ahová bezártam.
– Jó szórakozást a tetanuszhoz – jegyezte meg mellettem. Csak egy kegyetlen mosollyal pillantottam rá. Ha nem olyan hülye, úgyis tudja, hogy nem Garcia vagyok és végképp nem a tizenhetes táblácska tulajdonosa. Amúgy sem az kellett, hanem az a bizsergő erő, amit a következő tárgy hordozott magában… valami lövőízé, aminek ereje ott lüktetett a helyiségben. Nem csak én húztam ki magam, hogy megnézhessem magamnak jobban.
– Tizenegyes: kettő Remington polgárháborús revolver, az egyik forgótára átalakítva töltényekre, azonosítatlan származással. Egy Colt Dragoon revolver, utólag cserélt forgótárral, a sorszámozása szerint Charles Bate lovassági ezredes egykori személyes tulajdonába vezethető vissza...
Ahogy az információk elhangzottak, bennem őrülten harsogni kezdett a parancsa: Szerezd meg, O’Mara! Szerezd meg! SZEREZD MEG! – A testem egészen beleremegett a vágyba, a szívem őrülten kalapált s a csuklómon díszelgő hegek is vad lüktetésbe kezdtek.
A sötétségben, amit természetesen én okoztam, négykézláb közeledtem a pódium irányába. Meg kellett szereznem a varázstárgyat, mielőtt a feketeruhás, hivatalos szervek túlzottan is közel kerülnének. Persze az instant sötétségpor egyik előnye volt, hogy nagyon sűrű, így egy Lumos is meglehetősen gyengén hatol át rajta… és volt még ott, ahonnan ez jött.
– Kérjük nyugodjanak meg, és maradjanak a helyükön, ez csupán egy áramkimaradás! Ez itt a biztonsági szolgálat, urai vagyunk a helyzetnek. – Gyorsabbra vettem a tempót. Hagytam, hogy a combomban lévő állandó lüktetés most fájdalommá kovácsolódjon. Nem volt időm gyengeségre, egész egyszerűen csak haladtam előre, miközben egyre kevesebben értek hozzám vagy tapostak meg menekülés közben. A káosz úgy tűnt csendesedik, ami nekem nem volt jó… következő lépés.
Az csalizajgépek kerültek elő a zsebemből, amiket igyekeztem jó messze hajítani magamról. Az apró szerkezetek hamarosan hangos kürtszóval zengték be a termet, én pedig végre elértem a pódiumot. A mágikus erő forrása ott volt, ám az elmúlt évben erősen tompultak az érzékeim, mióta átvettem Aidentől annak az átoknak a hatását… legalábbis részben, hogy megmentsem az életét.
– Merre vagy kislány…? – kérdeztem csendesen, de még mindig alacsonyan maradva megpróbáltam egy néma invitoval magamhoz hívni a fegyvert, hátha ez elég lesz. Ezek muglik, mennyire védenék le?
Lefeljebb egy üvegkalitkába zárják, azt meg semmiség áttörni.

Óvatosan osonok a falat követve, befordulok a sarkán, és ahogy hirtelen valami trombitálások töltik meg a termet, majdnem felbukok a pódiumban. Gyönyörű... Szerencsére bármi a zaj forrása, - valami ismerősnek tűnik, de fogalmam sincs, honnan - legalább ennek a hangját elnyomja. Amit viszont felismerek, egy patrónus ezüstös fénye átsejlik a sötéten, ahogy apró kolibriként az ablakok vélhető irányába repül, aztán eltűnik azon keresztül.
Már csak meg kéne találni a szajrét.
A Garcia kislányozása kezdi lassan bökni a csőrömet, de egyelőre jó helyzetjelző, valahogy ő is elkeveredett idáig. Helyzetjelző lehet viszont a csattanás is, ahogy valami vastag üvegnek csapódik, de nem töri át - egészen a közelünkből. Plusz apró kerekek gurulása, de ezt közelről is csak két kürtszó között hallom meg.
-Itt- suttogom vissza, ahogy a hangokat követve kitapogatom azok forrását, egy zsúrkocsira applikált vitrint. Minden bizonnyal ebben tologatják elő az olyan tárgyakat, amiket elzárva akarnak tartani közben. Például lopás ellen? Nos, ma nincs szerencséjük.
Ami hideg és sima, minden bizonnyal az üveg lesz. Nem akarok szarozni a nyitható oldal megkeresésével, egyszerűen átváltoztatom ezt az innensőt papírrá, és keresztülütöm kézzel. A pisztolyok jellegzetes formáját kitapogatni nem nehéz, de nagyobbak, mint számítottam, nem könnyű mindhármat felmarkolni. Bár gondolom a Garcia úgyis be akar segíteni mindjárt, a maga javára.
-Megvan. Ki kéne jutni- Csak a közreműködés gesztusa gyanánt nem egyből hoppanálok, végülis nem elsősorban anyagi nyereségért csinálom ezt. Hogy miért igen, jó kérdés, bár egy esélyes tipp lehet a szokásos, az adrenalin és a hecc kedvéért mentem bele. Akkor meg minek égessek kapcsolatokat, amik még bizonyulhatnak előnyösnek a jövőben?
Öltönyösék viszont megunhatták a finomkodást, mert az egyik fellő a plafon közepére egy egyértelműen mágikus, erős fényforrást. Meg nem szünteti a sötétséget, de bevilágítja annyira a teret, hogy éjszakai fényviszonyokra kiegyenlítse.
Ami azt jelenti, a még mindig mozgolódó tömeg fölött farkasszemet nézünk öltönyösék sziluettjeivel - ahogy ők is a miénkkel...

◂big iron▸

2003. május 9.
este 9 óra

◃Vale▹

chaos has come again

style: simple, but elegant ║ zene: skugge

A zaj és a sötétség egyben már elég volt ahhoz, hogy legalább eltereljék a figyelmet rólam és a kellemes kis ténykedésemről, aminek a végén aztán úgyis én nyerek… na meg a kislány, aki velem volt. Mi is volt a neve? Már el is felejtettem addigra és nem is számítottam.
Az invitom hatás csörömpölés volt, éreztem, hogy ezek az idióták elzárták a fegyvert, amiért idejöttem, és nem, nem igazán szerettem volna bombardával szétcsapni a helyet. Nem. Szép csendben akartam ezt intézni, míg a feketeruhások nem látnak, kiosonva. Az persze jó jel volt, hogy a hang legalább közelről érkezett.
– Itt – hallottam meg a lány hangját. Nem érdekelt, ha az ő kezébe kerül, odakint úgyis meg kell állapodni velem, hiszen nélkülem még csak a kezébe sem vehette volna a fegyvert. Azok az alakok azért jöttek ide, hogy a MACUSA szerezze meg magának a varázstárgyat, ami valamiért a mugliknál kötött ki. Nem lepett persze meg, hogy a minisztérium itt is ugyanolyan „gyűjtögető,” mint odahaza. De hát ezért voltam én a világ legjobb varázstárgytolvaja, mert rendszerint lecsaptam az orruk elől azt, ami megtetszett nekem vagy Aidennek.
– Megvan. Ki kéne jutni – mondta, miután némi zaj jött abból az irányból, ahol állt. Gondolom sikerült bombarda nélkül átszakítania a vitrin falát… de belőlem az adrenalin mindig drasztikus lépéseket váltott ki. Képes voltam akár fejjel is falnak rohanni az ilyen helyzetekben, csakhogy minden átvigyem a saját terveimet. A logikus gondolkodás, a tervezés meg pláne nem volt az erősségem. Én csak győzni óhajtottam minden helyzetben.
Valami fény jött a hátunk mögül. Persze az instant sötétségport ez még bőven kevés volt áthatolni, de azért finom körvonalak látszani kezdtek. Nem volt más választás, minthogy a falhoz lapuljunk, ahová nehezebben tört a fény. Csak egy pillantást vetettem rájuk, aztán egyenesen a falnak nyomtam a lányt, felborítva ezt-azt a pódiumon. Ha egy erotikus könyvben lettünk volna, akkor persze ez a jelent szexi is lehetett volna, így viszont kicsit kényszeredetten simultam hozzá.
– Mennyire ismered a környéket? Hoppanálni kéne… – kezdtem, de éppen a fejünk felett becsapódott egy átok. – Pherecitius mangicus– Böktem hátra. Ebben a kellemes, kora nyári időben jót fog tenni a fiúknak egy kis fagyás, nekünk meg ad némi időt talán.
Nem akartam elmagyarázni neki, hogy nem vagyok éppen hoppanálos állapotomban. Még mindig nem voltam benne elég ügyes, ráadásul mikor a pillanat heve hajtott csak a támadásra tudtam koncentrálni s félő volt, hogy valaminket elhagynám félúton. Ő nem nézne ki jól a formás hátsója nélkül és én sem az enyém nélkül.
– Gyorsan… – Suttogtam, mert közben egy újabb átkot lőtt mellénk. Csak nagyjából sejtették, hogy hol vagyunk, de ez kellően veszélyes volt.

-Mennyire ismered a környéket? Hoppanálni kéne...
Hajrá akkor. Vagy nem tudsz, vagy nem volt nyitva a szemed idefele?
-Mindig ott a tető.- Tény, csak többé-kevésbé láttam rá, és nem úgy figyeltem akkor még, hogy kifele menekülni kell majd, de egyszintes épület. Meg ha kicsit fölé is célzunk, egy-két métert még tudunk esni nagyobb probléma nélkül.
A Garcia mellkasába nyomom az egyik pisztolyt - remélem veszi a lapot legalább - és amint azt megfogja, ugyanazzal a kézzel átmarkolok a gallérjára. A másik kettőt tudom stabilan a másik karom alá nyalábolni.
Érzem, ahogy sikerül belecsavarodni a téridőbe, és átpréselődni a valóságon ütött lyukon. Meg ahogy egyből le is pattanunk valamiről, jobb leírás híján, és kilökődünk vissza a világba.
-Faszom...
Ugyanott kötünk ki, épphogy sikerül megtartanom az egyensúlyomat visszaérkezve, és valami mozgást is meglátok a sötéten keresztül. Csak az egyik öltönyös, de egyértelműen felénk tart, és néhány fontos másodpercet is vesztettünk ellene a sikertelen hoppanálással. A következő kábítóátkot is csak azért sikerül időben kivédeni, mert egyből látom, merről jön. A fal mellől, amerre én is osontam nemrég, kényelmetlenül közelről. És tudom, hogy van mozgástere könnyen felzárkózni onnan.
-Ablak!- Még ha zárva is van, csak üveg, meg valami műanyag árnyékoló, felőlem a Garcia ki is robbanthatja. Ha kijutunk, remélhetőleg már tudunk hoppanálni. Remélem erre már méltóztatik valami az eszébe jutni, addig még tudom fedezni. Nem szivesen vallom be, de nem vagyok a legjobb párbajozó.
Közben kivágódik a terem bejárati ajtaja - ami nekünk nem sokat segít, egyszer mert a terem túlvégében, egy embertömegen túl van, de azért is, mert három további fénypont is érkezik arról. Erősítés.
Gondolom, mostanra ők is úgy döntöttek, hogy ha az igazságot úgyis utólag kell már újraalkotniuk az eseményekről, akkor nem kell tovább finomkodniuk velünk se...

◂big iron▸

2003. május 9.
este 9 óra

◃Vale▹

chaos has come again

style: simple, but elegant ║ zene: skugge

Még mindig nem voltam igazán magabiztos a hoppanálás terén. Nem csak azért, mert nem ismertem a környéket, hanem ismertem magam. Amikor ennyire túlpörgött bennem az adrenalin rendkívül veszélyes volt az egész. Nem tudtam rendesen összpontosítani, a szívem őrülten kalapált és hát, na... nem akartam, hogy Lady Valerie egyes részei itt maradjanak, míg a többi velem landol akárhol is.
- Mindig ott a tető.
A kijelentésére nyeltem egyet. Gyűlöltem a tetőkön landolni, az ízlésemnek túl magasan volt... de valóban kézenfekvőbb megoldás volt, mint abban reménykedni, hogy nem valami kereken guruló koporsó elé hoppanálok be véletlenül. Nem féltettem annyira a seggem alapvetően, de már csak néhány hét, néhány hónap volt az, hogy megszülessen a közös gyerekem Aidennel. Ezért pedig élnem kellett, méghozzá szabadlábon.
A mellkasomhoz nyomott valamit megérintettem. Fegyver formája volt, ahogy az ujjain rásimultak, könnyen kitapintottam. Most persze nem volt idő alaposabb vizsgálatra, tekintve, hogy elég sötét volt és mozgolódásnak sem sok helye volt a falhoz préselődve. Csak a lány melegségét éreztem, meg a zajt, ami a két alak irányából érkezett.
A galléromon apró rántást éreztem. Aztán jött az a forgó, kavargó érzés, ami minden egyes hoppanálás alkalmával képes volt kavargóssá tenni a gyomrom. De most valahogy más volt az egész, mintha félúton megakadt volna. Hirtelen ugyanott voltunk abban a gyanús sötétben.
- Faszom...
- Hát még az én faszom... - dünnyögtem magam elé mérgesen. Pontosan tudták, hogy hol vagyunk. Ha más nem, a hoppanálással járó durranó hang elárult minket. De neked kurvára meg kell szöknöd innen, O'Mara - csendült fel a hang bennem, miközben Vale kivédett egy támadás.
Az ujjaim erősen szorították a pálcámat. Tudtam, hogy hamarosan be kell vetnem, ám én nem ellenük akartam. Nem érdekeltek, úgysem találnak meg, ha kijutok. Ezért hát, minden idegszálammal a kijutásra koncentrált. Aiden és a kisbaba számított csak most, na meg az, hogy ennek az egésznek a végén ne üres kézzel távozzak.
- Ablak!
- Ura vagyok a helyzetnek, nyugalom! - válaszoltam, majd felemelve a pálcámat, hirtelen mozdulattal böktem az ablak, sőt az egész fal felé. Igenis stílusosan fogok távozni innen. Tanulják meg, hogy engem nem lehet elkapni. Nem csak Európában, de az Államokban sem. - Bombarda Maxima! - Dünnyögtem el.
A fal recsegni, ropogni kezdett a támadás hatására, majd az egész ház beleremegett. Az ablaknál keletkező nyílás felé indultam, éppen csak megragadva a Ladymet és húztam magam után kifelé. Az sem érdekelt, ha az egész épület ráomlik a két támadóra. Hallottam, ahogy be-becsapódik mögöttünk néhány átok. Nyilván nagyon ott akartak tartani, de én meg nem álltam. Csak kihúztam a lányt magam után a levegőre, mire a ház megdőlt és a hátunk mögött egyenesen magába omlott az az oldala, ahol távoztunk.
- Ez elég király volt. - Közöltem és a tekintetemmel már azt kerestem, merre tovább.

A Garciával gyönyörűen kiegyezünk a kollektív faszunkban. Ez mind szép és jó, de önmagában nem visz sokra, ha a nyakunkon vannak a varázzsaruk, és még a kis barátaikat is hozzák már. Ő meg persze, hogy tényleg kirobbantani fogja a konkrét falat, nem is csak ablakot, utóbbira már mot csak a félig-meddig betöltött parkolóra hulló szilánkok emlékeztetnek, hogy valaha létezett.
A szilánkokkal együtt érkezik mégtöbb vakolat- és faltörmelék, úgyhogy néhány hobbitörténész ott lerakott országúti bálnája be is riaszt ijedtében. Csak hogy hangsúlyozza, mennyire - nem - vagyunk diszkrétek.
Nos, nincs más hátra, mint spuri.
A kinti napfény már átüti a Garcia sötétségét - bár az új kijáratunkon belülre nem világít meg bármit - így legalább látjuk a tényleges fényt a képletes alagút végén. Ami dudál. Az autók miatt ténylegesen, de képletesen is, mivel mire a falon ütött lyukig elérünk a közel vaksötéten nyargalva át, három alak - minden bizonnyal az imént épp csak belépő erősítés - ezen a ponton elenyésző pukkanásokkal az utunkban jelenik meg.
Amint kilépünk, vár is a sortűz.
-Fedezz!- Remélem, a Garcia kapaszkodik a szajré ráeső részébe is annyira, mint a kezembe, mert ha elhagyja, reklamációt nem fogadok el. A buszról idefele jövet láttam valamerre egy kukoricaföldet, első megállónak az is megteszi. A többit onnan kitaláljuk. Ha más nem, megy mellette országút, amit követhetünk.
Mert hát persze, az erősítés épp csak betoppant, ahogy kirobbantottuk a falat, csak ki kellett lépniük megint, és hoppanálhattak is elénk. Nos, reméljük, vannak olyan militánsak, hogy ne a blokkolót felrakni legyen az első dolguk abban a két másodpercben, amég felzárkózunk hozzájuk.
Ez szar lesz...
Még kiderül hogyan, de valahogy biztos szar lesz. Megpróbálom minnél jobban felidézni a kukoricaföldet, amit eddig csak egyszer láttam, unottan bámulv ki a busz ablakán. Reménykedek, hogy a Garcia legalább a kollektív seggünket be tudja védeni a következő pár pillanatra.
Látok az utolsó itt töltött pillanatban felvillanni pár átkot - ilyen közelről azok ideérnek, mire eltűnnénk...
Rászorítok a Garcia kezére, és átrántom mgunkat a téridőn...