Nappali

A skandináv stílusban berendezett nappali szinte fürdik a napfényben a szép, hatalmas ablaknak köszönhetően. A bútorok kellemesen harmonizálnak a halovány, szürkés pasztel színű bútorokkal, és a barna falakkal. Itt kap helyet egy kis könyvespolc is, valamit egy játékos kosár Rosie leendő játékainak. Egyben nyitott a konyha étkező részével.

[2003. június 11 - június 16outfit >><< humanSzürkék és csupaszak, akár a kígyók, és úgy is tekeregtek.]

2003. június 11 - június 16
outfit >><< human

Szürkék és csupaszak, akár a kígyók, és úgy is tekeregtek.

A levél váratlanul érkezett, a szokásos módon, névtelenül lebbent be auz életünkbe, mint a messziről sunyiban lesujtó vihar, és mi csak néztük az ismerős, de annál inkább gusztustalanabb címert és a betűket, amik megtöltötték a drága levélpapírt. Rowle írta, ezt már akkor tudtuk, amikor a lábunk elé érkezett a semleges színű boríték. És ami benne volt egy időre megint csek felborította az életünket. Ha az ember halálos gfenyegetést kap, és nem iagzán kérhet tanúvédelmet a Minisztériumtól, akkor kénytelen lelépni egy bizonyos időre. Utáltam ezt a bújkálást, de nem volt más választásunk. Meg akarták ölni Rosie-t. Legszívesebben azonnal felkerestem volna Rowle-t, hogy én váltsam be a saját fenyegetését, de nem voltam olyan indulatos, mint Benjamin. és ha Benjamin lennék, meg se tudnám ölni.
A nappali fényes, hatalmas ablaka előtt álltam, nekitámaszkodva a fal szélének, egyik kezemben a cigim volt, a másiklban egy csésze erős, fekete kávét szorongattam. Snekinek se mondtuk, hogy hova mentünk. Az öcsémék azt hitték, valahol megint eltöltjük az ezredik mézeshetünket, ami végül is igaz is volt, mert nagyjából csak szeretkeztünk, vagy pedig vártuk Szepi kajaküldeményét, ami a házunk alatt elterülő kisvárosból hozott fel nekünk. Ő is itt volt, természetesen szemmel tartott minket onnan. Elképzeltem, ahogy hóálca felszerelésben hasal valahol, és távcsővel bámulja a házunkat, mintha valami hülye muglifilmben szerepelnénk. Felsóhajtottam, utáltam ezt. Utáltam távol lenni a lányomtól és még attól is félnem kellett, mi van ha Rowle meg találná látogatni az öcséméket vagy anyáékat. Tudtam, hogy Metz vigyáz rájuk, de mégis, utáltam, hogy nem voltam ott a közelükben.
Az ujjaim a rokonoktól kapott festett csészén doboltak, miközben egy lassú mozdulattal kifújtam a levegőt az ajkaim közzül. Már nem is tidom mióta raktároztam magamban a füstfelleget. Hátranéztem a vállam mögé, még kihallatszódott ELliot tollászkodása a fürdőszobából. Egészen jól sikerült berendezkednünk, bár soha többé nem fogok mugliboltból muglitárgyakat vásárolni és összererelni. Még el is fintorodtam az emlékre.
- Nyuszi, most már biztos nagyon gyönyörű vagy, de elhűl a kávéd - kiabáltam hátra, mert most nem tettem rá melegítő bűbájt. Szép volt a táj, ami körbevett minket és azt hiszem még elégedett is voltam. Azért Elliot ízlésében bíztam anynira, hogy még kétségeim se legyenek felőle, és alig vártam már, hogy Rosie is itt lehessen velünk. Nem most. Majd valamikor, amikor már nem hallatszódik a kígyók csörgése és sziszegése.
Amikor végre Elliot előjött a kezébe nyomtam a csészémet, miközben fújtam felé egy szív alakú füstfelhőt, mielőtt még elnyomtam vonla az egyik csicsás aranyszínű hamuzótálban a maradék cigimet.
- Remélem élvezed a sokadik mézeshetünket - simítottam rá a fenekére, miközben magamhoz húztam egy csókra és beszívtam a puha, selymes hajából áradó kellemes Elliotos kókuszos illatot. Éppen egy vad reggel után voltunk, aminek örültem is, már elég ideje voltunk itt, hogy a feszülstéget és  afélelmet legyűrjük egy éegészen kicsit. Ráböktem a konyhapulton ácsorgó sörökre, amiket Soren csempészett be valahonnan.
- Rave se akarja, hogy szomjan haljunk. Van karamellás lótuszos és valami gránátalmás amiben sellőpikkelyek és aranypor is van - mormogtam hümmögve. Ravennek szinte mindenféle söre volt a pultja mögött, a jobbak pedig a pultja alatt, amiket természetesen nekünk adott. Már ha jó kedve volt és nem ordított azokkal, akik lehányták a kocsmáját.
- Remélem Benjaminék vigyáznak Rose-ra - sóhajtottam kissé feszülten, és újra kipillantottam az ablakon.

◂i can kill for you▸

2003. június 11 – 16.

◃ a i d e n▹

we do terrible things
for the people we love

style: something ║ zene: wolf song

Rosie nélkül csupasz voltam, mintha egy szál ruha sem lett volna rajtam abban a végtelen hidegben, ami körbe vette a nyugAlomnak nevezett kis házikót kívülről. Szinte reszkettem is, amin még Aiden cigijének illata sem segített. Nem ma voltunk itt először, én mégis idegennek éreztem magam. A kislány születése óta nem voltunk külön, nagyrészt én vigyáztam rá napközben, ha pedig el is mentem, a hiányát érezve loholtam haza hozzá. Egyszerűen átjárt az a felelősségteljes szülőérzés, ami azelőtt sosem volt meg igazán.
Rosie-t azonban hátrahagytuk. Benjiéknél nem keresnék olyan gyorsan, mint mondjuk nálunk… és most az ő élete volt a tét. Az, hogy mi leléptünk, feltételezte, hogy magunkkal hoztuk. Reméltem, hogy nálunk keresik majd. Én bárkivel szembe szálltam, csak éppen a kisbabánk nélkül. A levélről persze nem gondoltam, hogy apám küldte, Lisbeth-hez jobban illet volna a gyerekgyilkosság. Apám minden megszületett aranyvérűben üzletet látott inkább.
Ezekkel a keserű gondolattal a fejemben néztem ki az óceánra, a havas hegycsúcsokra. Itt akármilyen meleg is lehetett, a hegyeken ott ült a vastag hótakaró, csak a lentebbi területeken nőtt ki valami hevenyészet mértékű fű, ám fák nem léteztek itt. A talaj szinte mindig túl fagyott volt ahhoz, hogy normális növénytakaró legyen, így az ember egész messzire elláthatott. Ezen a helyen nem érhetett minket sok meglepetés.
– Nyuszi, most már biztos nagyon gyönyörű vagy, de elhűl a kávéd – szólalt meg Aiden kicsit hangosabban. Talán észrevette, mennyire elrévedtem. Így vágtam egy hátraarcot, aztán odasétáltam hozzá a nappaliba, hogy elvegyem tőle a csészét, amit egyenesen felém tartott. A hozzá járó szív alakú füstre pedig elmosolyodtam.
– Köszönöm, Mucusom. – Adtam egy finom puszit az arcára, direkt kerülve az ajkait, hogy békésen dohányozhassa tele a házat. Szerettem, mikor élvezi a közösen töltött időt a körülmények ellenére is. Tudtam persze, hogy legalább annyira feszült, mint én… hiszen a kisbabánk életéről volt szó. Rosie még mindig újszülöttnek volt mondható, ráadásul nagyon apró volt. Nem tudtam elképzelni, hogy Ben testhője ugyanazt a hatást váltja ki, mint az enyém vagy Aidené.
– Remélem élvezed a sokadik mézeshetünket – Simította meg a fenekemet Aiden, ahogy közelebb vont magához egy csókre. Jól esett az íze a nyelvemen, ahogy a szippantása is a hajamban. Tudtam, hogy imádta a kókuszos illatomat, megnyugtatta kicsit.
A tekintetem oda vándorolt végül a sörökre, amikre mutatott. Biztosan az az üvöltöző nő küldte a kocsmából, akinek általában egy szavát sem értettem… de talán addig volt jó. Sejtettem, hogy valami becenevet aggatott rám, de nem tudtam kivenni még véletlenül sem, mi lehetett az.
– Rave se akarja, hogy szomjan haljunk. Van karamellás lótuszos és valami gránátalmás amiben sellőpikkelyek és aranypor is van – motyogta. Hát a sellőpikkely nem rázott meg annyira, sőt inkább kerültem volna. – Remélem Benjaminék vigyáznak Rose-ra – sóhajtott fel aztán, mikor rájött, hogy még mindig nem reagáltam. Csak odabújtam hozzá hirtelen, leöntve a fenekét a kávéval a nagy ölelgetés közben.
– Megőrülök nélküle… de legalább Lulu biztonságban van a Roxfortban. – Próbáltam pozitívabban állni a helyzethez, de nem érdekelt… nem érdekelt semmi, csak az, hogy akarom a lányomat. Most. Aztán persze a nagy intim pillanat véget ért, mert Szepi őrülten csapkodni kezdte kintről az ajtót.
– Főnök, az érme bejelzett, hogy megsérültél! – Üvöltött a házba, majd a következő pillanatban szó szerint kitépve az ajtót bevetődött a nappaliba. Így persze beengedte a hűvös kinti levegőt is.
– Csak leöntöttem a fenekét kávéval… – sóhajtottam és megráztam a fejemet a földön szenvedő nagydarab ember láttán.

[2003. június 11 - június 16outfit >><< humanSzürkék és csupaszak, akár a kígyók, és úgy is tekeregtek.]

2003. június 11 - június 16
outfit >><< human

Szürkék és csupaszak, akár a kígyók, és úgy is tekeregtek.

Furcsa érzés volt távol lenni szülőként a gyerekemtől, és láttam Ellioton, hogy ő talán még jobban meg is viselte ez az egész, mint engem. Nem szerettem, hogy a Rowle-ok így felborították az életünket, persze számítottam is rá, hiszen ott voltunk, amikor Ophelia meghalt. Nem mintha annyira nagyon megviselt volna az elvesztése, de a halála rohadtul megnehezítette most az életünket. Néha volt egy olyan érzésem, hogy olyanok voltak mint a szürke szellemek, még hláluk után is kísértettek.
Még mindig nagyon nehezen szoktam meg azt, hogy apa lettem. Máshogy kellett állnom a világhoz, más dolgok lettek fontosak számomra. Tudtam persze, hogy ilyen gyökeres változásokre nem számíthattam Benjamin felől, de örültem, annak is, hogy Elliotot láttam szülőként és mindig szívet melengető látvány volt, amikor olvasott Rosie-nak, vagy amikor csak az ölében feküdt. Rosie szép nagy, csillogó szemei pedig olyanok voltak, mintha folyton mosolyogna ránk. Nem is sejtette, hogy miféle szülők köré csöppent és ez az ártatlan tekintet szinte megsimogatta a lelkemet. Utoljára Chrissie kék szemei csillogtak így, amikor rám nézett még az utolsó évünk elején is, amikor tudtam, hogy én már csak egy leszek a sötétséggel. Felismertem benne a Chrissie-hez hasonló játékos hercegnős csillogást is. Vagy csak én kerestem benne azt, amit már soha többé nem fogok látni.
Csak csendesen vontam oda magamhoz Elliotot, miközben néztem kifelé az ablakon és a kezébe adtam a kávét. Egy kicsit még sajogtak a tagjaim, amikor belegondoltam, hogy mennyit szenvedtem ezzel a házzal, hogy így nézzen ki. Az biztos volt, hogy ha egy nagyobb és a többiekhez jóval közelibb házat keresünk, én inkább felfogadom a mágusvilág legdrágább építészét, hogy ne nekem kelljen berendeznem egy komplett villát. Elliot közelsége egy kicsit megnyugtatott kevésbé érzetem azt, hogy megőrülök, amiért itt kellett bujdokolni és azért ha bár Estherben megbíztam, mint ideiglenes bébiszitterben, Benjamint alkalmatlannak találtam rá. Persze tudtam, hogy mindent megtesz ő is érte, csak még számomra is abszurd volt az a kép, hogy pelenkát cserél. Elliot csak zaklatott csendességben bújt hozzám, majd felszisszentem, amikor leforrázta a fenekemet. A plafon felé fordítottam a szememet és csak mormogtam, miközben éreztem az égető forróságot a hátsómnál és a kávé kellemetlen folyását amit beivott a ruhám.
– Megőrülök nélküle… de legalább Lulu biztonságban van a Roxfortban - erre csak bólintani tudtam, válaszolni nem, mert hirtelen bevetődött a leghűségesebb testőröm, és a vetődésére még a házunk falai is beleremegtek, ahogy az izmos hatalmas teste elterült a földön. Megköszörültem a torkomat és színpadiasan Elliotra pillantottam.
– Főnök, az érme bejelzett, hogy megsérültél! - kiabálta, miközben a nyitott ajtón behordott némi havat is a szél kintről, ami persze rögtön olvadásnak is indult  apadlófűtés miatt. A friss hűvös levegőtől megborzongtam egy kissé, miközben drámai pillantásokkal forgattam hátra magam, hogy megnézzem a foltot a sötét nadrágomon. Megvolt az előnye annak, ha az ember feketében járt, nem igaz?
– Csak leöntöttem a fenekét kávéval… - adta meg a választ, mire Szepi felpattant olyan hirtelen mozdulattal, hogy a házunk megint egy kissé beleremegett. Attól féltem, ha még párszor ilyen akciózva beveti magát betörik alattunk a padlő és elnyel minket a ház alja. Az meg megint csak furcsán bizarr volt, amit nem tudtam hova tenni. Főleg hogy ha szex közben megsérültem volna el tudtam róla képzelni, hogy azonnal ilyen drámai vetődéssel bent terem nálunk, akárhol is vagyunk éppen Elliottal és akármit is csinálunk akárhol is.
- Nyugodj meg Szepi - sóhajtottam én is, és beletúrtam a hajamba, miközben az egyik kezemmel még mindig Elliotot öleltem. - Mit szólnál hozzá, ha elmennél bevásárolni? Nem szívesen mozdulnánk ki, jobb, ha mi itt maradunk és nem jelentünk veszélyt a lenti lakókra se - villantottam egy vigyort Szepi felé. Nem igazán ugráltattam, de tény, hogy már lassan éheztünk. Például Elliot csokija is elfogyott tegnap este.
- Nyuszi, mondd mit kérsz - nyomtam egy puszit az arcára, majd miután végre elment Szepi bevásárolni, csak még erősebben húztam magamhoz. Szerettem volna minél közelebb érezni őt a testemhez, hogy így is egy kicist megnyugodjak, miközben csókolgatni kezdtem a nyakát és  a fülébe súgtam.
- Most mit csináljak veled, hm? Leforráztad a fenekem - mormoltam szexi hangon, és az ujjaimmal odalent is megsimítottam.

◂i can kill for you▸

2003. június 11 – 16.

◃ a i d e n▹

we do terrible things
for the people we love

style: something ║ zene: wolf song

18+

A nyugAlomnak nyugalmat kellett volna árasztania. Ez a hely békés volt, csendes, olyan, ahol az ember elbújhat a világ elől romantikázni vagy babázni. Egyszóval csak szerettünk volna egy helyet, ahol munka és egyebek nélkül élhetjük a családi életet… ahol az ablakunkból kinézve megleshetjük a fókákat és a rénszarvasokat. Itt tényleg lehetett gyönyörködni az érintetlen természetben. Én ezt akartam Rosie-nak adni a világból, hiszen Aiden mindent gyűlölt, ami zöld volt vagy éppen állatokkal teli.
Ahogy bújtam Aidenhez és kicsit lekávéztam, hallottam, hogy szisszen. Nem számított, még így is teljesen romantikus volt a hangulat. Ő nyugtatott, én pedig szomorkodtam, hogy a kisbabánk nélkül vagyunk itt északon. Volt ebben valami szomorú… valami végtelenül furcsa bánatosság, ami miatt nem találtam a helyemet az egész házban. Hiába volt gyönyörűen megcsinálva, hiába mi választottunk ki mindent és szexeltük körbe, üresnek éreztem a lányaink nélkül. Ezen még az sem segített, hogy Szepi szó szerint bevetette magát a házba, kitörve a mágiával védett ajtót.
- Nyugodj meg Szepi - magyarázta neki Aiden. - Mit szólnál hozzá, ha elmennél bevásárolni? Nem szívesen mozdulnánk ki, jobb, ha mi itt maradunk és nem jelentünk veszélyt a lenti lakókra se - szerencsére nem engedett el, mert Szepi hatalmas, dübörgő lépteibe az egész ház mozdult bele újra és újra. Biztos voltam benne, ha nem kapaszkodnék Aidenbe, akkor elveszíteném az egyensúlyom, kilyukadna a padló és átzuhannék Kínába.
- Nyuszi, mondd mit kérsz - pillantott aztán rám Aiden.
- Sütit. Csokis sütit. - Böktem ki az első dolgot, ami eszembe jutott. Az étkezési palettám nem volt túl bőséges, általában azt ettem meg, amit Muci tányérjából kaptam vagy, ha dupla adagot készítettünk a neki szánt ételből.
- Rendben, akkor… - Mutatott a kijárat felé Szepi. Aztán már lépett is volna arra, de akkor észbe kaptam.
- Kávét is kérek. - Tettem hozzá hadarva, de addigra már beindultak a fogaskerekek, így amikor Szepi megint kilépett volna a hóba, újra megszólaltam: - Meg…őőő… gumicukor…. meg őőőő… kakaóspiskóta! Ja, és, és…! Puding! Barackos joghurt.
Szepi persze minden szavamnál visszafordult, majd végül segítségkérően pillantott Aidenre. Talán egy kicsit idegesítettem, hogy le-fel kell járkálnia és megjegyeznie a fél üzlet kínálatát. Lássuk be, nem az agyáról volt híres.
- Főnök… - Mutatott rám kétségbeesetten. Tényleg kiakasztottam. Nem volt kérdéses. Ha pedig megkapta a választ, felkapta az ajtót és egyetlen könnyed mozdulattal visszazárta a házat és távozott.
- MÉZSÖRT IS KÉREK!- kiabáltam utána még, így lényegében egyenesen Aiden arcába. Ő addigra már persze csókolgatni kezdte a nyakamat. Nagyon közel húzott magához, annyira, hogy minden porcikáját éreztem a rajta lévő ruhák ellenére is. - Ahh… ezt vártad végig… - sóhajtottam. Aztán az ajkai elérték a fülemet. A lehelete túlzottan is szexin cirógatott végig a bőrömön.
- Most mit csináljak veled, hm? Leforráztad a fenekem - közben már odalent simított végig rajtam. Beleremegtem a mozdulatba, a forró, bizsergő érzés azonnal reakciót váltott ki belőlem, ahogy hozzám ért.
- Ugyan már. Meg sem érezted… - leheltem felé, de az a bizonyos testrészem az ujjai közé simult. - Hogyan egeszteljem ki a feneked? - kérdeztem és letérdeltem elé, szinte fájdalmasan elszakadva a finom ujjaktól. Adtam a lábai közé egy puszit, aztán felnéztem rá.
- Így? - pislogtam nagyokat ránézve.

[2003. június 11 - június 16outfit >><< humanSzürkék és csupaszak, akár a kígyók, és úgy is tekeregtek.+18]

2003. június 11 - június 16
outfit >><< human

Szürkék és csupaszak, akár a kígyók, és úgy is tekeregtek.

+18

Szerettem a helyet. Már akkor, amikor Elliot még üresen mutatta meg. Tudtam, hogy ez egy menedék lesz, távol a világ zajától, ahol senki se zavarhat minket, ahová kettesben elmenekülhetünk, vagy ahol a gyerekeinkkel lehetünk, amikor elegünk van a világ zajából. Szerettem így élni, függetlenül, mégis egy családként létezni. Családfőként, aki a messzeségből figyelt és vigyázott mindenkire. Szerettem ezt, egészen illett is hozzám, a sötétséget is, ami úgy tűnt ezen a helyen is hű társam lehet. Szinte biztos voltam benne, hogy ez a hely lesz a legszebb amikor felettünk fognak táncolni az északi fények.  Szepi rengő léptei zavarták meg az idiltt és az én lángoló fenekem, amit megpörkölt Elliot. Szerettem volna megérdemelten kettesben lenni vele, így hát az aggódó Szepit is el akartam terelni egy kicsit máshová, bár ha a radarja a bolt közepén jelzett volna be neki, akkor azon se csodálkoztam volna, hogy ha egyenesen a városból vetődik ide elénk.
- Kávét is kérek - kezdte el hadarni Elliot, én meg tudtam, hogy mi lesz ennek a vége. Szepi a felét el fogja felejteni, mire odaér, így hát szedtem elő gyorsan egy pennát és papírt, hogy feljegyezzem rá a gyöngybetűimet, míg Szepi kénytelen volt járkálni az ajtó és a nappali között. - Meg…őőő… gumicukor…. meg őőőő… kakaós piskóta! Ja, és, és…! Puding! Barackos joghurt.
- Főnök - nézett rám kétségbeesetten Szepi, miközben én felé reptettem a papírt Elliot óhajaival, aminek a felét már úgyse fogja kérni, amikor megérkezik vele. Szepi aztán csak elment kezében a papírral, miközben Elliot még az arcomba is üvöltött, amire mormogtam egyet, miközben én már vele akartam foglalkozni.
- MÉZSÖRT IS KÉREK! Ahh… ezt vártad végig… - sóhajtotta, miközben  én már erősen kívántam Elliotot. Feszültek voltunk és Rosie nélkül magányosak. Csak lágyan hümmögtem egyet, miközben végigcirógattam a testét, és lassan én is eléggé hangulatba kerültem.
Ugyan már. Meg sem érezted… Hogyan engeszteljem ki a feneked? Így? - kérdezte, miközben letérdelt elém, én pedig a csókra csak sóhajtottam, válasz helyett csak kiszedtem magam a nadrágból, miközben beletúrtam Elliot hajába, hogy közelebb húzzam magamhoz, és belesimultam a csókjaiba.
- Kezdetnek elég jó engesztelés - válaszoltam neki.
Szerettem, hogy a testünk egymáshoz ért, miközben eggyé váltunk. Imádtam érezni magamon a nyelvénak a játékát, miközben belemozdult a csípőm is a mozgásba, és nem is telt el sok idő, hogy átadjam magam az élvezetteli teli forró borzongásnak. Halkan sóhajtottam is egyet, miközben Elliotot felhúzva a nadrágjánál matattam, majd szinte teljesen az ablaknak simultunk, ahogyan leszedtem róla a nadrágot. Még éreztem magamban erőt, így könnyedén simultam bele Elliotba, hogy heves mozgással avassuk fel az üveget is. Szenvedélyes remegős tánc volt a miénk, és csak élveztem, hogy nem kellett semmi másra se gondolni, hogy csak ketten voltunk a világ végén, és csak egymásé lettünk. Mindig változatlan forróság volt közöttünk, mindig imádtam a hangját és az érintését, miközben mindenemet neki adtam úgy, ahogy most is. Az idő eltűnt mellettünk, miközben belereszkettem Elliotba, és megcsókoltam a vállát és a nyakát, és ujjiamal finom tempóban kényeztettem őt lent, amíg csak jól esett neki.
Amikor vége lett, és az idő is lassan közénk áramlott megfordítottam magam felé, hogy csókot leheljek az ajkaira, de tekintetem egy alak körvonalán akadt meg.
A havas téli fehér tájban olyan volt a maga sötétséggel, mint egy fekélyes seb.

◂i can kill for you▸

2003. június 11 – 16.

◃ a i d e n▹

we do terrible things
for the people we love

style: something ║ zene: wolf song

18+

Jó… végül is a játék nem is csak Szepivel szemben sikerült kellően idegesítőre. Éreztem, hogy Aident is szétvetik a vágyak és akármennyi is élveztem a közöttünk izzó szenvedélyt, néha vicces volt húzni az agyát. Már-már szórakoztatónak éreztem, ahogy végig cirógatott a testemen, miközben én az embere utána kiabáltam mézsörökről. Aztán egymásba gabalyodtunk, én pedig lágyan csókoltam végig a nyakát, térdeltem le elé, hogy a tetoválásán végig nyaltam és felnéztem rá.
Az ajkaim lágyan találtak rá a nadrág anyaga alatt. Hevesen, hosszan csókoltam, ahogy a hajamba túrva közelebb vont magához. Tudtam, mennyire akarja, hogy szinte remeg ezért a forróságért. Értettem őt, mert azén testem pontosan ugyanígy reagált az egészre.
– Kezdetnek elég jó engesztelés – dünnyögte.
Válaszolni már nem tudtam. Túlságosan lefoglalt az íze és a kényeztetés, amivel mind jobban simultam rá odalent. Csak lassan, finoman kényeztettem egy darabig, de amikor elkezdett belemozdulni az egészbe, forró levegőt leheltem rá, aztán gyorsabbra vettem a tempót. Azt akartam, hogy élvezze és elveszítse a fejét, annyira akarjon. Minden együttlétünk csak erősebbé tette közöttünk a kötődést. Akárhova is megy Aiden Fraser, én követem. Ha kellett a pokolba, ha kellett a felhők fölé.
Kicsit aléltan, kicsit kimelegedve húzott fel a földről. Éreztem, hogy az arcom is kipirult a közöttünk lévő hevességtől. Ezért hát könnyedén mozgathatott. A hátam a hatalmas üvegablakoknak ütközött, ő pedig könnyedén szedhette le rólam a nadrágot. Míg a gombokkal és cipzárral bajlódott, addig megéreztem a felsőm anyagán keresztül, milyen hideg is a felülete az üvegnek.
Aztán csak megfordultam, hogy a testünk könnyedén simuljon egymásnak. Odakintről senki sem láthatott meg minket, legfeljebb a hatalmas, hóval borított hegycsúcsok. Azok még csak nem is ítéltek el azért, mert ennyire szerettük egymást. Minden mozdulat egyetlen őrült táncmozdulattá vált, ami végül reszketős, vágyakkal teli forróságot váltott ki belőlem. Aiden csókjai a nyakamon és a vállamon nedvesek, hűsítők voltak, akár csak az üveg, amire most még inkább rádőltem.
Végül az ujjai játéka csalta belőlem elő a gyönyört. Így én is remegve, kicsit erőtlenül adtam meg neki magam. Ahogy maga felé fordított és csókot lehelt az ajkaimra, csak átkaroltam a nyakát és odabújtam hozzá egészen. A szívem hevesen dobogott az övé felett. Kívülről őrült, szenvedélyes szex volt, ami közöttünk történt, valójában csak levezettük a feszültséget… Rosie nélkül mindketten elképesztően magányosak voltunk. Ezért az összebújás sem volt több, mint vígasz ebben a végtelen, fekélyes sötétségben, ami mind jobban ránk települt.
– Ki kell találnunk, hogyan kapjuk vissza az életünket… – suttogtam Aiden fülébe a bújás közben. Kellett még egy pillanat így.  – Utálom a terveket… de azt hiszem, most kell egy terv. – Dünnyögtem. Gyűlöltem a terveket, világ életemben spontán voltam, hagytam, hogy az érzéseim irányítsanak… az utálat pedig agressziót váltott ki belőlem. Végzetes agressziót. Ritkán döntöttem el előre, hogy ez meg ez meg fog halni. Ha úgy alakult, az hirtelen döntés volt. Csak és kizárólag Reagant öltem meg előre tervezgetéssel. Tőle meg kellett szabadulni.
– Meg kell ölnünk a nővéremet. – Suttogtam magam elé, ahogy elhúzódtam Aidentől. Végre visszahúztam magamra a nadrágot, megigazítottam magamon a ruhámat.
 

[2003. június 11 - június 21outfit >><< humanSzürkék és csupaszak, akár a kígyók, és úgy is tekeregtek.+18]

2003. június 11 - június 21
outfit >><< human

Szürkék és csupaszak, akár a kígyók, és úgy is tekeregtek.

+18

Elliotra lestem, miközben szerencsétlen Szepi úgy mászkált, mint manóban a görcs. Hát nem lehetett könnyű neki sem, és el nem tudtam képzelni milyen lett volna, hogy ha megkérem, vigyázzon Elliotra, miközben én valahol máshol voltam. Valószínüleg felmondott volna, mert Elliot néha szerette szándékosan szivatni. Közben persze szinte mindig beáramlott egy kis hideg, amikor már éppen nyitotta ki az ajtót, aztán mégis csak hátra kellett fordulnia. És azért én is egészen megkívántam már, miközben egyre csak éreztem az a kellemetlen űrt bennem, amit a lányom hagyott maga után, miután nem hozhattuk ide magunkkal. Csak még jobban gyűlölöm emiatt Elliot családját. Még mindig belemásztak az életünkbe és még csak nem is nagyon tudunk ellene jelenleg védekezni. A lányom után még a szokottnál is megfontoltabbnak kellett lennem. mÉg csak most született meg, és nem akartam kitenni semmilyen veszélynek. Ezt a terhet nem tehetjük rá.
Szinte örültem, amikor végre Szepi is véglegesen becsapta maga mögött az ajtót, és eltrappolt a városba. Reméltem, hogy a néha fel-fel támadó szél nem viszi ki a kezei közül a papírt. A fenekem még egy kicsit kellemetlenül bizsergett a forróságtól, amit Elliot rám öntött, és a ruha anyaga rám tapadt. Kárpótlást követeltem Elliottól, így szenvedélyesen megragadtam az alkalmat, hogy kárpótoljon is. Meg kitöltse bennem azt a furcsa heges ürességet. Szinte beletemetkeztem a sóhajok és nyögések hálójába, ahogy összeért a testünk. Vágytam az érintésekre a forróságra, miközben szinte újra és újra megbolondított ELliot testének illata, arcának kipirult bőre, és nem is tudtam túl sokáig visszafogni a vágyaimat. Egy kicsit magamhoz öleltem Elliotot hátulról, miközben még remegett a testem, aztán magam felé fordítva odavontam egy lágy csókra. Az üresség nem változott, de legalább embernek éreztem magam.
Régen nem tudtam így gondolni saját magamra. És ehhez még csak meg sem kellett ölnöm a saját apámat. Egyszerűen kivül estem a körön a családomon, és igazából én voltam saját magam szörnyetege, aki leválasztott tőlük, aztán már túl késő volt megváltozni, és a szörnyeteg én lettem. Talán ezért is értettem meg annyira Seant, amikor saját magával harciolt minden nap. A különbség az volt kettőnk között, hogy én ezt a szörnyeteget magamba tudtam olvasztani, mert én magam hoztam létre. Ő azt hiszem ezt sosem fogja tudni megtenni. Erre pedig mindig elszomorodtam. Egy testtel nehéz volt két életem osztozni.
- Ki kell találnunk, hogyan kapjuk vissza az életünket…-suttogta Elliot én pedig még éppen az érzelmek sodrásában öleltem, és csak bámultam az Elliot által belehelt párafoltokon keresztül a kinti tájat. Egészen el lehetett látni a horizontig, ami olyan volt tényleg, mintha a végéről le lehetett volna esni. Hümmögtem egyet, miközben próbáltam visszatérni a lüktető forróságból a jelenünkbe.
– Utálom a terveket… de azt hiszem, most kell egy terv - tette még hozzá ELliot, mire én kicsit elhúzódtam tőle, és csak felvontam a szemöddökömet, miközben a barna tekintetébe bámultam.
-Elliot? Jól vagy? - kérdeztem aztán drámai mozdulattal még a kezemet a homlokára tapasztottam, mintha csak a lázát akarnám megmérni. - Milyen tervről beszélsz? -
– Meg kell ölnünk a nővéremet - jelentette ki, miközben elhúzódott, és magunkra tudtuk rángatni a ruhánkat. Felvontam a szemöldökömet, miközben lassú, kimért mozdulatokkal pöcköltem az ajkaim közzé egy szál cigit és az öreg gyújtóval meggyújtottam a szálat. A füst töményen áramlott ki az ajkaim közül, komor szürke esőfelhőként ülve meg felettünk, hogy aztán eloszlódjon a semmivel.
-Lisbeth nem lesz egyszerű. - Sóhajtottam egyet, miközben leültem a fotelbe és hátradőlve a plafont kezdtem nézni. - Nem ronthatunk be hozzá. És hogy akarod megölni? A mérgezést már valaki ellőtte. A mugli módszerek mind prűdek. Balesetnek kellene beállítani, nem gondolod?
Nem örülnék annak, hogy ha Elliotnak kellene meghúzni azt a bizonyos ravaszt. Nekem nem okozott volna nehézséget megölni. AMióta át kezdtem alakítani az Alvilágot sokszor kellett ölnöm is, ha olyan alkalom volt. Már a részemmé vált, mintha az is egy új bőrréteg lett volna rajtam, akár csak a sötétség és a belém olvadt szörnyeteg.
- Küldjünk neki zsupszkulcsot, levélnek álcázva. Egy olyan helyre, ami mindentől messze van, és csak mi tudjuk hova viszi. Vagy egy luxus hajóútra, ami egy kalózhajó - mormogtam csak úgy. - A cápáknak biztos ízlene.

◂i can kill for you▸

2003. június 11 – 21.

◃ a i d e n▹

we do terrible things
for the people we love

style: something ║ zene: wolf song

18+

Aiden talán őrültnek nézett, amiér még forróságtól izzó testtel terveket emlegettem. Éreztem, ahogy az ujjai a homlokmra csúsznak, összetúrva a fényes fekete tincseket. Azt hihette beteg lettem vagy elromlott bennem valami, de a forróság, amit érezhetett az éppen csak a testünk heves mozgása miatt ült meg ott. Józanabb voltam, mint valaha. Olyan tisztán láttam magam előtt a gyilkos célt, mint még soha ebben az életben. A lányomért. A lányunkért. A családunkért. Már majdnem két éve vártam arra, hogy beteljesüljön az, amit Aidne iránt éreztem. A kezdetektől fogva esküvőre és gyerekre vágytam... aztán elengedtem és mikor megkaptam végre rettegtem, hogy elveszítem. Ezért kellett most tíz körömmel kapaszkodnom Aidenben és a családunkba, mégha ezért át is kell tipornom Lisbeth-en.
- Elliot? Jól vagy? - kérdezte, már-már túl gyengéden is.
- Akkor leszek jól, ha végre velünk lehet Rosie. - Sóhajtottam fel és végig cirógattam az arcán. Aztán lehajoltam, hogy öltözködni kezdjek, vissza, ugyanabba a ruhába, amit az előbb leszedett rólam. Bőven a nadrág gombjával babráltam, amikor Aiden ismét megszólalt.
- Milyen tervről beszélsz?
Csak úgy mellesleg szúrtam oda, ahogy a pulóverem gallérját igazgattam. "Meg kell ölnünk a nővéremet." A szavaim kemény visszhangot vertek az üres házban. Aiden nem is válaszolt azonnal, inkább rágyújtott egy szál cigire.
- Lisbeth nem lesz egyszerű. - Sóhajtott fel aztán, majd lehuppant a fotelbe. Én meg csak álltam előtte és figyeltem, ahogy az ajki közül előtáncol a füst, ahogy beszél. - Nem ronthatunk be hozzá. És hogy akarod megölni? A mérgezést már valaki ellőtte. A mugli módszerek mind prűdek. Balesetnek kellene beállítani, nem gondolod?
Nehéz volt eldönteni, hogy Nellie-re gondol-e, vagy rám. 2001 szeptemberében a fél családot megmérgeztem, mikor apám szó szerint a bábjaként akart bemutatni a családjának. A bor az én pincémből származott, ahogy a benne megülő, maró méreg is az én boszorkánykonyhában született meg. Gyűlöltem a Rowle családot, de ahelyett, hogy végeztem volna velük, csak még inkább felbőszítettem őket. Ezért nem találkozhattam Irene-nal sem, mert ő is célponttá vált.
- Küldjünk neki zsupszkulcsot, levélnek álcázva. Egy olyan helyre, ami mindentől messze van, és csak mi tudjuk hova viszi. Vagy egy luxus hajóútra, ami egy kalózhajó - folytatta Aiden, csak úgy ötletelésnek. - A cápáknak biztos ízlene.- A mondandója végén odasétáltam hozzá, leültem a combjára és végig cirógattam a mellkasán. Még egy finom csókot is leheltem az arcára, éppen csak érintve a bőrét.
- Azt hiszem, valami kevésbé színpadias is megtenné Muci... - bújtam kicsit közelebb, elvettem a cigijét. Egy nagyot szippantottam belőle és egyenesen az arcába fújtam a füstöt. - Hoppanáljunk mögé és állítsunk egy kést a nyakába. Le is van tudva a baj. Folytattam és még egy puszit kapott az arcára, ahogy vissza adtam neki a cigarettát. Csendesen sóhajtottam fel, mert jó volt Aidennel, de Rosie nélkül minden üres volt. Már elképzelhetetlen volt az élet nélküle. Annyira kellett a mindennapjainkba, annyira teljessé tette őket. Igazi családdá váltunk.
- Csak legyünk egyszerűek és lényegretörők. - Folytattam, de a hangom nem volt elég erős, így azonnal kiszúrtam, hogy valami neszelés hallatszik. Nem tudtam pontosan honann jött, de a házból, az bizonyos. Nyeltem egyet, elhúzdva Aidentől, egyenesebb háttal ültem fel és körbenéztem. - Remélem csak egy jegesmedve... - suttogtam, de a szemem sarkából megláttam a villanást. Épp csak annyi lelkierőm volt, hogy Aident lerántsam magammal együtt a fotelbe, mielőtt kirajzolódott volna előttünk egy termetes alak. A pálcáját egyenesen ránk szegezte.
- Hol van a lányod, Fraser? Azt hiszed elrejtheted? - kérdezte öblös hangon. Közben a többi helyiségből is zajok hallatszottak. Ellepték a házat és Rosie-t keresték.

[2003. június 11 - június 21outfit >><< humanSzürkék és csupaszak, akár a kígyók, és úgy is tekeregtek.]

2003. június 11 - június 21
outfit >><< human

Szürkék és csupaszak, akár a kígyók, és úgy is tekeregtek.

Elliot ölni akart, szinte a saját nővérére vadászott, és miközben ezt kijelentette egy kicsit megborzongtam. Az ölés kegyetlen módon tudja széttépni és kettéhasítani az embert. Könnyedén átformál, és a végén csak valami héj marad meg a régi emberből. Én már csak tudtam. Eleget öltem és elég életet tettem tönkre ahhoz, hogy tudjam. Az ölés megváltoztat, és tudtam, hogy Elliot már ebben nem volt tiszta mégis örültem, hogy amióta velem volt, még csak nem is kellett gyilkolnia. Nem akartam, hogy olyanná váljon, mint én. Hideggé és kegyetlenné. És nem is beszélve arról, hogy a nővére volt.
- Akkor leszek jól, ha végre velünk lehet Rosie - sóhajtottam, miközben elvettem a kezemet a homlokától. Ragaszkodtunk a lányunkhoz, most mégis pont a Rowle-ok miatt nem lehettünk vele. Ezt pedig szívbúl utáltam is.
 Csak azért tettem a homlokára a kezem, hogy érzékeltessem, ez egy kissé erős és meglehetősen lázas gondolat volt. De persze értettem nagyon is Elliot indítékait, hiszen a családja veszélyt jelentett ránk. Olyanok voltak, mint egy rajló darázsfészek, amibe belenyúlni csak halálos vétek volt. És a darazsakat bizony ki kellett írtani, hiszen felfalták a méheket és ellopták a fészküket is. Ledőltem inkább egy szál cigivel a számban és ott pöfékeltem, hátha jobban tudtam tőle gondolkodni. Egy Rowle éltüntetése mindig is macerás volt, és nem lehettünk feltűnőek, így is minden gyanú először inkább terelődne ránk, mint mondjuk Nellie Nottra. És nem akartam Milton féléket szaglászni látni az otthonunk körül, nem akartam, hogy anyámék vagy Benjaminék ebbe belecsöppenjenek. Túl kockázatos volt, nem veszthettem még egyszer, nem akartam.
Elliot tervet akart, én pedig szőttem is a terveket, amik láthatóan neki túlságosan is bonyolultnak és túlkombináltnak tűnhettek. De én csak azt akartam minél kevesebb köze legyen hozzánk, és minél tökéletesebbnek fessen. Tervekből állt az életem, amióta csak az alvilág uralását tűztem ki célul. Terveztem, hogy a családomat ne érjék bántódások, terveztem az ellenséges kisebb alivági figurák ellen, terveztem a beszerzésünket, hogy minden tökéletesen menjen.
- Azt hiszem, valami kevésbé színpadias is megtenné Muci...- magyarázta elliot, miközben elvette a cigimet és beléeszívott majd rám fújta a füstöt. megráncoltam az orromat és visszavettem az ujjaim közzé a szálaz, miközben úgy néztem rá, mintha nem jól hallottam volna. Még hogy én színpadias... - Hoppanáljunk mögé és állítsunk egy kést a nyakába. Le is van tudva a baj.
- Ez így túl feltűnő. Legalább szemtanúk ne legyenek és a kést se hagyjuk a nyakában. EL kell vinnünk valahová, amit mondjuk egy barátságos vacsorának álcázunk - magyaráztam miközben még kicsit morcos voltam, amiért le lett szavazva a tökéletes tervem.
- Csak legyünk egyszerűek és lényegre törők - mondta Elliot, mire csak sóhjatottam egyet. Valami kint motoszkált, és én is halkabban kezdtem el beszélni. Rossz érzés fogott el, így minden érzékemmel koncentráltam a zajra is.
- Nem hagyhatjuk, hogy Lisbeth után rnák találjon a családod. Nem tehetjük ki ennek se Rosie-t, se Benjaminékat, se Deant és Danieléket - tettem még hozzá fontoskodva. Túl sok mindenünk volt, amit nem lehetett csak úgy hagyni, hogy elvessze. Én is most már ismét túl sok mindenkihez kötődtem, akiket meg akartam védeni. MIelőtt azonban válaszolhattam vonla bármit is a jegesmedvére, lszabadult a káosz, és a következő pillanatban már eldőlve feküdtem, miközben kibontakozott Phillip Rowle alakja. Kint tudtam, hogy többen is ellepték a házat. Ahogyan azt is, hogy Szepi hamarosan ideér. Erős fickó volt és tudott párbajozni elbírt volna a többiekkel, akik a lányunkat keresték.
- Hol van a lányod, Fraser? Azt hiszed elrejtheted? - kérdezte, én pedig feltápászkodtam, miközben lesajnáloó tekintettel néztem a padlóra esett, gyűrött cigimet, miközben elővettem én is a pálcámat, de nem szegeztem rá.
- Ahoz túl ostoba vagy, hogy megtaláld, após - vvigyorodtam el szemtelenül. - Csak nem ajándékot hoztál neki? Még túl kicsi viperákkal játszani - mondtam tovább szemtelenül. Nem féltem tőle. Egyszerűen csak taszító volt. Azt viszont nem hagyhattam, hogy ezt a helyet is befeketítse méreggel. El kellett innen csalni, de minél gyorsabban és minél hamarabb. Elliotra néztem, majd az ablak felé, tudtam, hogy ebből úgyis értni fogja, hogy mire gondoltam. Ahogy azt is, hogy meg akartam ölni ezt az embert. Túl sokszor dúlta fel az életünket.
- De kicsit szűkösen vagyunk itt, nem? El kéne menni egy kellemes kis sétára - szólaltam meg, majd olyan gyorsan léptem Elliottal mellé, hogy kirántsam a házból egy hoppanálással, hgy még csak ellkenkezni se volt ideje.

◂i can kill for you▸

2003. június 11 – 21.

◃ a i d e n▹

we do terrible things
for the people we love

style: something ║ zene: wolf song

18+

Legalább annyira békét akartam, mint Aiden. Már idős voltam, legalábbis elég erősen benne jártam a harmincas éveim közepében ahhoz, hogy most már nyugalomra vágyjak. Egész életemben menekültem és futottam, gyakorlatilag saját magam elől. Ha pedig éppen szórakozásra vágytam, akkor mások idegein táncoltam, nem kis energiát beleölve. Éreztem, hogy az erőm fogyni kezd, hogy kevesebbet bírok, mint tíz, de akár öt éve is. Rosie-t akartam és Aident, csak ölelni magamhoz őket, a közös pillanatokat megélni, mert az élet csak elillan. Elillan és hiába nyújtanám meg a napokat, azok őrült gyorsan zakatoltak.
A családom elleni támadás hátterében csak is Lisbeth-et gondoltam. Apám sosem ártott volna Rosie-nak, ő inkább egyfajta üzletet látott mindenben. Lisnek viszont akadály volt még ő is a hatalom megszerzésében. Hiába volt kislány, apám engem és a vérvonalam preferált inkább a saját lányaival szemben. Nem tudom miért. Talán, mert az anyámba szerelmes is volt, nem úgy, mint Opheliába.
– Ez így túl feltűnő. Legalább szemtanúk ne legyenek és a kést se hagyjuk a nyakában. EL kell vinnünk valahová, amit mondjuk egy barátságos vacsorának álcázunk – jegyezte meg Aiden, ahogy elmondtam neki az álláspontomat. Én megöltem volna gondolkodás nélkül List. Elég lett volna hozzá egy hirtelen mozdulat, egy váratlan felbukkanás. Az sem érdekelt volna, ha meglátnak. A családomért bármire képes voltam.
– Nem hagyhatjuk, hogy Lisbeth után rnák találjon a családod. Nem tehetjük ki ennek se Rosie-t, se Benjaminékat, se Deant és Danieléket – folytatta. Ebben legalább igaza volt. Tudtam, hogy Aiden átgondoltabb, tisztában látja a világot, míg bennem az indulatok őrült tornádót voltak képesek indítani. Az pedig őrülten táncolt, mindenkin átgázolva, míg meg nem kaptam, amit akartam. Heves voltam, de nem úgy lángoltam, mint a hűt, inkább pusztító és megállíthatatlan voltam, mint egy hatalmas árvíz.
A káosz pedig elszabadult, mielőtt még elhoppanálhattam volna megölni Lisbeth-et. Képes lettem volna egy konyhakéssel végezni vele… ehelyett azonban Aident mentettem meg egy becsapódó átoktól. A padlóról felkelve őrülten kalapált a szívem. Megéreztem az ismerős szivarillatot, aztán megláttam a mákosra őszült sötét hajakat, a barna szemet.
– Ahoz túl ostoba vagy, hogy megtaláld, após – vigyorodott el szemtelenül Aiden. Nekem ez most nem ment. Rengeteg erő kezdett bennem tombolni. – Csak nem ajándékot hoztál neki? Még túl kicsi viperákkal játszani – folytatta.
Nyeltem egyet.
– Ha nem én kaparintom meg, megölik. – Jelentette ki apám. Nem a szavai érdekeltek, bár azt hittem, sejtem mi lapul mögöttük. Ő csak magának akartak megszerezni, én viszont neki sem akartam odaadni, ahogy Lisnek sem akartam hagyni, hogy kárt tegyen a gyerekemben. Az jutott eszembe, hogy valami alapján követett… hogy megint rám tett egy nyomjelet, vagy valami tárgyat bűvölt meg, amit magamon viseltem.
Éreztem, hogy Aiden rám pillant. Viszonoztam hát a tekintetét, mélyen a szemeibe nézve és tudtam, mit jelent az, hogy kifelé néz egy minutum erejéig. Nem volt jó bent a terep a harcra. Apró ház volt, minden modernség és tágas hatás ellenére.
– De kicsit szűkösen vagyunk itt, nem? El kéne menni egy kellemes kis sétára– jegyezte meg aztán. Megszorította a kezem és a következő pillanatban már odakint voltunk a hófoltos tájon. Nem volt már olyan erőteljesen fagyott a talaj, hiszen beköszöntött a nyár idefent északon is.
– Miért kell nekik Roise… – magyaráztam, bár tudtam, hogy hamarosan megjelenik az apám. Így hát rámarkoltam a lucfenyőpálcámra és kihúztam a zsebemből. Szükségem volt ennyi biztosítékra, hogy ne érezzem magam védtelenül. Megint le tudod győzni… – a hang ezúttal bíztatott. Nem ez volt az első párbajom apámmal, vagy nem ez lett volna az első.
– Elliot állj meg! – Egy pukkanással együtt érkezett meg közvetlenül mögénk. A hangja olyan volt akár a múlt sötét mementójának jele. – Én a lányod javát akarom. A gyerekei egy családot vezethetnének. – Magyarázta erőteljesen. – Neki miért kéne eldobnia egy jobb életet? Nem dönthetsz helyette!
A szavaira remegni kezdtem a dühtől. Épp csak annyi erőm volt, hogy előre szegezzem a pálcámat és fenyegetően a mellkasa felé emeljem.
– Az a jobb élet, hogy folyamatosan fenyegeti a saját családja? Vagy az, hogy megpróbálnak az életére törni? Csak egy kislány. Azt érdemli, hogy gondtalan élete legyen. – Válaszoltam. A kezem megremegett. Ki akartam irtani az egész bolond famíliát, de nem akartam többé szörnyeteg lenni. Nem akartam, hogy azok a sötét árnyak a fejemben életre keljenek megint. – Sosem engedném, hogy megfertőzzétek őt. –Morogtam.

[2003. június 11 - június 21outfit >><< humanSzürkék és csupaszak, akár a kígyók, és úgy is tekeregtek.]

2003. június 11 - június 21
outfit >><< human

Szürkék és csupaszak, akár a kígyók, és úgy is tekeregtek.

A villám, azt modnják, nem csak kétszer ugyan oda, de ez a mi esetünkben nem volt igaz. Sőt, egyre több viharfelhő gyülekezett a háttérben, pedig én tényleg azt akartam, hogy a gyerekem is olyan békében és szeretetben nőjjön fel, mint amiben mi is nőttünk. Nem mintha garancia lett volna az egy boldog életre. Nem mintha én nem szennyeztem volna be magam, de akkor is. Minden gyerek megérdemelte a boldog gyermekkort, mert felnőni fájdalmas volt. És belecsöppenni egy olyan világba, ahol vadállati törvények uralkodak megint csak fájdalmas. Akkor legalább az elején ne fájjon. Persze ez mind csak ostoba szentimentalizmus, de úgy tűnt, hogy ez a családom jellemzője volt. Nem akartam, hogy fájjon neki az, ami nekünk. AMi ELliotnak. De úgy tűnt, hogy azért, mert mi ketten voltunk a szülei, még nem jelentett neki mindenhonnan biztonságot. Főleg a Rowle-ok miatt nem.
Éreztam a dühöt szétáradni bennem, de nyugodt maradtam, higgadt és kiszámíthatatlan. Az agyamban átszáguldottak a lehetőségeink, miközben felkászálódtam a földről és szembenéztem a Rowle család fejével. Mindig is összetűzésbe keveredtek ők apámmal, és csak az, hogy anyám mellette Hope volt tartotta vissza őket attól, hogy apámékat is tönkre tegyék.
– Ha nem én kaparintom meg, megölik - erre csak felvontam a szemödlökömet és megvetően végimértem. Hallottam a zörömbölést, hogy mindent csak úgy felforgattak ezen a helyen. Gyűlöltem ezt. gyűlöltem, hogy a kígyók ennyire képesek voltak beférkőzni nem csak az otthonomba, hanem a bőrünk alá is. Mintha rábíztam volna a lányom életét, miután meg akart engem ölni és ami miatt majdnem magammal vittem az öcsémet is. Meg ELliotot. Megbocsájthatatlan volt. És én meg akartam ölni. CSak nem hoztam ezt mindeki számára nyilvánvalóvá, mint ELliot.
- Ó. Már a te kezedben is meghalna - jegyeztem meg frappánsan. Nem ölte vona meg,. Fizikálisan nem. Csak úgy tette volna tönkre, ahogyan ő Elliotot. Ezt pedig nem hagyhattam, hogy megtegye. - Ne nézz így, após. Ne próbálj meg szentet játszani egy háborúban - tettem még hozzá, majd kihoppanáltam a megfelelő pillanatban a havas, hűvös tájba. Messze kellett lennünk a háztól is. Nem akartam, hogy tönkretegyék az esetleges párbaj miatt az átkok. És a falutól is. Egy jeges mezőre kerültünk. Még eléggé szilárdnak tűnt, de nem ugráltam volna rajta. A pálcám készenlétben simult az ujjaim között. Főleg, hogy az előbb vettem számra a háborút is.
– Miért kell nekik Roise… – suttogta a karjaim között Elliot, miközben ő is elővette a pálcáját.
- Hogy legyen Rowle - böktem ki az első tippet ami eszembe jutott, aztán nem sok kellett, és Elliot apja is mögénk hoppanált, mitha csak egy sötét baljós árny lett volna. A tekintetében szinte már nem volt semmi emberi, csupán valami beteges őrület, ami eltorzította azt, aki egykoron volt.
- Én a lányod javát akarom. A gyerekei egy családot vezethetnének. Neki miért kéne eldobnia egy jobb életet? Nem dönthetsz helyette! - megvetően felhorkantam, de a józan hideg válaszom helyett Elliot mellettem szinte felizzot, mint egy forró gömb, és kirobbant belőle minden indulat.
– Az a jobb élet, hogy folyamatosan fenyegeti a saját családja? Vagy az, hogy megpróbálnak az életére törni? Csak egy kislány. Azt érdemli, hogy gondtalan élete legyen. - láttam Ellioton, ahogy kűzdött sjaát magával, tudtam, hogy a dühe vezérelte, de nem engedhettem, hogy öljön. Ő még egy gyilkosságra sem volt méltó, és nem akartam nyílt háborút kezdeni velük. Eleget harcoltam. Megfogtam Elliot pálcát tató kezét és összekuclsoltam a sajátommal. - Sosem engedném, hogy megfertőzzétek őt.
- Ahogyan én sem. A lányunk nem tenyészkanca. Lehet nálatok ez így szokás, de nálunk nem. Ahelyett, hogy görcsösen próbálnál olyan után kapkodni, ami soha nem lesz a tiéd, vedd a bártorságot és nézz szembe az igzasággal. A családod ki fog halni. És te se mentheted meg. Előbb vagy utóbb minden aranyvérű erre a sorsra jut - tettem még hozzá inkább csendesen, mint indulatosan. A világ változott. De nem tettem volna tönkre senki életét emiatt a családomból. Vártam, mit fog erre visszavágni Philipp.
Közben valami halkan, nagyon halkan megreccsent a talunk alatt, mintha valami túlvilági dobszó lett volna.

◂i can kill for you▸

2003. június 11 – 21.

◃ a i d e n▹

we do terrible things
for the people we love

style: something ║ zene: wolf song

18+

Apám jelenléte olyan volt, mint a méreg egy pohár ízletes borban, amit az ember csak úgy kedvtelésből kortyolgat el egy forró nyári estén. Elrontotta a harmóniát, pedig Aiden és közöttem az ott vibrált, kicsit elcsitítva a kislányunk hiányát és a fájdalom nem maradt meg. A szavai pedig egyenesen olyanok voltak, mintha kis tűvel bökdösné valaki a bőröm, bosszantó, olyan, ami képes belőlem kihozni az állatot és aminek a vége csak és kizárólag rossz lesz. Valaki meghal.
– Ó. Már a te kezedben is meghalna – vetette a szemére Aiden. Tudtam, hogy jobban bele fog folyni, ahelyett, hogy szépen lelépett volna. Az ő vérét venni képtelen voltam legutóbb is… mégis csak az apám és még némi lelkiismert szorult abba a makacs fejembe. – Ne nézz így, após. Ne próbálj meg szentet játszani egy háborúban.
- Fraser. A lányom meg akarja ölni az unokámat. – magyarázta.
Reméltem, hogy a hoppanálás megakadályozza abba, hogy kövessen minket. Talán feladja… de nem. Megint utánunk jött, ki a hidegbe, hogy a félig fagyos, félig olvadt északi táj körül ölelje a várakozó tragédiát. O’Mara… valakinek meg kell tennie. A hang emlékeztetett, én pedig tudtam, mennyire igaza van. Ha nem én ölöm meg Aiden fogja. De nem akartam, hogy az ő kezéhez az apám vére tapadjon.
Végig néztem a hófoltos vidéken, a környéken éppen mosómedvék sem voltak, így könnyen sétálhattunk le a partra, ahol egy kis jég még borította a vízfelszínt. Szerettem ezt a helyet, volt benne valami annyira tisztán természeti erő. Csakhogy az indulatjaimat nem volt képes lenyugtatni, hiába állt ott Aiden. A düh és a védelmezés minden mást elemésztett. El tudtam volna pusztítani az egész világot Aidenét, Rosie-ért, a családomért.
A férjem ujjai az én kezemre simultak, ahogy a pálcámat egyenesen az apám felé szegeztem. Ebben most itt egyek voltunk. Ez a küzdelem kettőnké volt a közös családunkért.
– Ahogyan én sem. A lányunk nem tenyészkanca. Lehet nálatok ez így szokás, de nálunk nem. Ahelyett, hogy görcsösen próbálnál olyan után kapkodni, ami soha nem lesz a tiéd, vedd a bártorságot és nézz szembe az igzasággal. A családod ki fog halni. És te se mentheted meg. Előbb vagy utóbb minden aranyvérű erre a sorsra jut – magyarázta Aiden azt, amit már apám is tudott. Azért küzdött, hogy ne így legyen, hogy mindaz, amiért valaha áldozatot hozott, ne legyen hiába való. Csakhogy tisztavér már távolról sem létezett, minden családnak megvolt a maga kukacos almája. De nem ez volt a főgond, hanem, hogy a sok belterjességtől egyre kevésbé lettek termékenyek. Frissíteni kellett a vért, ám apám ágán ez a szokottnál is merevebb szabályokhoz volt kötve.
– Úgy tesztek, mintha bántani akarnám a lányotokat. Én csak egy fényes jövőt kínálok neki, hogy megvédhessem a saját rokonaitól. – Magyarázta tovább, ám ahogy közelebb lépett hozzánk, megreccsent a lába alatt a jég. Valahogy rosszul mozdult, a víz fölé lépett.
A szívem hatalmasat dobbant. Féltem, hogy végig reped a lába alatt és bezuhan a jéghideg vízbe, ami aztán elnyeli örökre a testét. Egy kis erő nem akarta ezt bennem az apám volt. Az egyetlen ember, aki fel tudta oldani mindazt, ami évek óta kínzott.
– Állj! – Emeltem fel a tenyerem, mielőtt tovább mozdulna. – Ha megmozdulsz, meghalsz. – Közöltem a tényeket. A jég persze tovább repedve reccsent meg, a következő pillanatban eltűnt.
– Apa! – Pánikoltam be, majd hasra vetve magam próbáltam még elkapni a kezét. Nem. Nem akartam, hogy ez legyen a vége a közös fejezetünknek… csak négy éve tudtam meg, ki is vagyok, honnan jöttem.

[2003. június 11 - június 21outfit >><< humanSzürkék és csupaszak, akár a kígyók, és úgy is tekeregtek.]

2003. június 11 - június 21
outfit >><< human

Szürkék és csupaszak, akár a kígyók, és úgy is tekeregtek.

Igazából egyszerre volt Philipp próbálkozása szánalomra méltó és gyűlöletes. Tudtam, hogy mindezek ellenére Elliotnak fontos volt, hogy hiába akarta a halálát, tudtam, hogy képtelen megtenni. Egy gyerek mégsem ölheti meg a saját apját, nem igaz? Ez olyan teher volt, amit senkinek sem kellett volna cipelnie. Az én keresztem volt egyedül, és ezt nagyon is nehéz még most is cipelne. Úgy nézni a tükörbe, úgy ébredni, és akárhányszor mentem haza az iroda mellett nehéz volt elhaladni. Az ajtó csukva volt, talán örökre úgy is maradt. És nekem nem is kellett minden nap ezzel szembetalálkoznom, mint az öcsémnek. Én elmenekültem onnan, ő pedig ott maradt. Ő bátor volt minden nap megvívni azt a láthatatlan csatát az ajtóval, a ház furcsa mostanra kevésbé lehangoló csendjével, én viszont erre képtelen voltam. Mégis szerettünk ott kezdeni reggel Elliottal, anya is ott várt minket a kávéval Metzgerrel és valahogy ez az ottani reggeli kávézás is egy olyan hagyománnyá nőtte ki magát, ami hiányzott volna, ha nincs. Elliotnak is hiányzott volna az apja, tudtam, hogy miket vívódott magába, hogy egyzserre gyűlölte és nem akarta elveszíteni. Ezért nem támogattam annyira, hogy feszüljünk nekik, mégis ott voltam mellette. Ophelia-ért nem volt kár, az a nő egy kígyó volt.
- Fraser. A lányom meg akarja ölni az unokámat - kezdte el magyarázni Philipp, de addigra én már elhoppanáltam, válasz nélkül, indulatosan dobogó szívvel. Lehet, hogy volt benne valahol mélyen jó szándék is, de a lányomat akkor sem formálhatta senki sem a saját elvesztett álmai képére. Így is túl fiatalon csöppent bele ebbe a néma háborúba, és nem akartam, hogy ennél több köze legyen hozzá. Biztonság kellett neki, hatalmi játszmák nélkül. Ha az ember abba belekeveredik, nem szálhat ki belőle. Ha ott veszít, mindent elveszíthet. Én már benne voltam a játékban.
Őszintén nem akartam megölni, eleget öltem amjúgy is, és nem akartam még egyszer egy apa életét elvenni. Akkor sem, hogy ha ELliot apjáról volt szó. De ha tényleg potenciűális fenyegetést láttam benne, inkább én válaltam volna magamra a gyilkosság terhét, mint hogy hagyjam ezt Elliotra. Az ember lelke ketté hasad és leválik belőle, akárhányszor csak öl. Egyre hidegebb lesz egyre érzéktelenebb és egyre közömbösebben tudja elvenni mások életét. Inkább odaszúrtam neki, amit csak tudtam. Szavakkal is olyan tökéletesen okoztam fájdalmat, mint a pálcámmal. Phillipp pedig egyre elgyötörtebben nézett ki. Most el is hittem, hogy valamennyire fontos volt neki Rosemary. Csak a szándékai nem tetszettek. Hogy az ő igazsága hamis volt. És ezt nem látta.
- Úgy tesztek, mintha bántani akarnám a lányotokat. Én csak egy fényes jövőt kínálok neki, hogy megvédhessem a saját rokonaitól. - közelebb lépett, de a talaj ingoványos. Mi is éppen hogy nem szakadtunk be a jéggel, de ő rossz helyre lépett, a reccsenéssel együtt pedig éreztem Elliot szívének kétségbeesett dobbanását. Mintha nem is a jég reccsent volna ilyen élesen és kegyetlenül, hanem egy fiú megszakadt szíve.
- Állj! Ha megmozdulsz, meghalsz - magyarázta Elliot és Phillipp tényleg nem mozdult meg a jég viszont annál inkább. A követező pillanatban a lába alatt beszakadt a jég és elsüllyedt a szemünk láttára, ELliot pedig olyan gyorsan vetette utána magát, hogy engem is meglepett. Éreztem, hogy az én szívem is a fülemben kezdett dobogni de megőriztem a nyugalmamat és arra gondoltam, hogy kurva gyorsan meg kell mentenünk. Nem tudtam úszni. Elliot sem, a hideg vízben meg pláne nem tudott úgy úszni az ember, amikor minden tagja egyszerre zsibbadt le.
Eliot teljes pánikban kapta el a kezét, miközben én is odaléptem hozzá. Nem volt idő varázsolni, gyorsan kellett cselekedni, így benyúltam a vízbe, a jeges lyukba, és megfogtam a felfelé nyúló kétségbeesetten kalimpáló kezét.
- Egyszerre kell kihúznunk - magyaráztam nyugodt hangon, hogy a jelenlétemmel ELliotra is hatással legyek. A pánik itt nem segíthetett senkin sem. Ahogy ezt mondtam megfezsülve húzni keztdem, de egy tehettelen viszonylag erős férfi testet, akinek a ruhái nehezek voltak már a víztől nem volt egyszerű kihúzni, de gyorsnak is kellett lennünk, mert megfulladt volna. Magam sem tudtam, mennyi idő telt el, mire kihúztuk, de biztosan csak én éreztem az időt olyan keservesen lassúnak. A kezem fájt, miközben a hóna alá nyúlva sikerült teljesen kihúzni a vízből, majd amilyen gyorsan csak lehetett, Elliottal együtt biztonságosabb talajra hoppanáltam, amikor végre volt idő a pálcámhoz nyúlni. A férfi reszketett, én pedig óvatosan elkezdtem szárítóbűbájjal megszárítani.
- Már jól van. Jól lesz - suttogtam Elliot fülébe aztán ránéztem a lányom nagyapjára. - Te aztán tudsz veszélyesen élni.

◂i can kill for you▸

2003. június 11 – 21.

◃ a i d e n▹

we do terrible things
for the people we love

style: something ║ zene: wolf song

18+

Úgy vetettem magam a jégre, mintha velem nem történhetne meg, hogy bereped az egész és a bolondjával együtt süllyedek el. Az apám idős volt, hiába mutatta a magát állandóan erősnek. Tudtam, hogy megvannak a maga korlátai és sérülékenyebb, mint hinné. Ezért, amikor elkaptam a kezét, igyekeztem erősen tartani. Semmi esélyem nem volt. A súlya miatt szép lassan én is csúsztam a lyuk felé.
– Muci! Nem bírom el! – kiáltottam. Éreztem, hogy a szemem könnyes lesz, hogy tehetetlen vagyok és az izmaim fájdalmasan remegtek az erőlködéstől addigra. Nem engedhettem, hogy meghaljon, csak most találtam… csak most lett nekem is apám, úgy ahogyan azelőtt csak Danielnek volt. Tarts ki, O’Mara… Tarts ki a franca is! – Erőlködött a hang, én pedig könnyektől ázott arccal, próbáltam mindent bevetni, hogy ne hagyjam most itt meghalni az apámat.
Aiden hamarosan ott termett mellettem. Elkapta a másik kezét és ahogy megtartott, már én sem csúsztam tovább. A korábbi mozgástól éreztem, hogy nadrágom kiszakadt a térdemnél és égő, mégis fagyos fájdalommal horzsolta fel a jég a bőrömet. Összeszorítottam a fogaimat, minden fájdalmat ki tudtam bírni.
–  Egyszerre kell kihúznunk – Aiden nyugodt hangon beszélt. Hiába, az én szívem olyan őrülten kalapált, szinte éreztem visszhangozni a jégből. Iszonyatosan fájt a kezem, az ujjaim képesek lettek volna eltörni a feszengéstől.
– Akkor háromra. – Suttogtam felé. Túl ideges voltam, hogy normálisan beszéljek. Csak akkor szólaltam meg újra, amikor számolni kezdtem: – Egy… kettő… három! – mondtam, majd mindkét kezemmel fogva az apámét, erősen húzni kezdtem kifelé. A test nehezen, de végül csak kicsússzant a vízből.  Nedvesen terült elő előttünk a földön, ahogy Aiden egy könnyed mozdulattal odébb hoppanált.
Láttam, hogy mennyire reszket, de letérdeltem mellé. A mellkasára tettem a kezemet és bár magánál volt, egészen megnyugtatott, hogy érzem a szívverését. A ruhája átmelegedett a tenyerem alatt, de tudtam, hogy ez kevés lesz. Valószínűleg az itteni hideg vízben egészen átfázott néhány perc alatt.
Előhúztam hát a lucfenyő pálcát és a teste felett húztam végig, hogy újra és újra kellemes meleget bocsássak rá.
– Már jól van. Jól lesz – suttogta Aiden a fülembe, ahogy közelebb került hozzám. – Te aztán tudsz veszélyesen élni.
Aiden úgy tűnt visszanyerte a humorát, én azonban nem. Tudtam, hogy azonnal ágyba kell dugnunk, melegen tartanunk, mert ennek még komolyabb következményei is lehetnek. Nem voltam még kész rá, hogy elveszítsem, akkor sem, ha tudom, előbb-utóbb nekem kell ezt a döntést meghoznom.
– A házba kell vinnünk. Ágyba kell tenni… – suttogtam vissza, erre megéreztem a hideg tenyeret az arcomon. Visszanéztem apám barna szemeibe és megláttam a könnyeket. Hát ez meglepett. Nagyon meglepett.
– Annyira jófiú vagy… még mindig. – A hangja rekedt volt és halk, de ugyanolyan erős, mint bármikor máskor. Tudtam, hogy honnan örököltem a kitartásomat. Nem anyámtól, ő még az életet is képes lett volna feladni, mikor rosszra fordult a sorsa. Az elméje beleroppant abba, amit nekem adott, amit értem tett… és igen, sokszor voltam padlón, de én mindig felálltam. Vérző sebbel, fájó szívvel, de mentem előre.
– Sosem voltam jó. De az apám vagy és szeretlek, te barom. – Közöltem most már inkább dühösen, majd megfogva Aiden kezét és belemarkolva apám ruhájába, visszahoppanáltam a nyugAlomba. Egészen konkrétan az ágyba a hálószobában.