Claus Hill

CLAUS HILL

Never cared for what they say
Never cared for games they play
Never cared for what they do
Never cared for what they know

Alapok

jelszó || a lélekállatod Smith professzor
nem || férfi
születési hely, idő ||London; 1986. 03. 31.
kor || 16
vér || sárvérű

A múlt

Volt egy kis padlás részünk a garzon tetőterében. Nem volt tőlünk messze, hiszen eleve tetőtéri lakásban éltünk. Szerettem. Olyan elhasznált volt és mégis otthonos. Apa növényei pedig el is feledtették az emberrel, hogy hol is lakott. Általában otthonról dolgozott, pötyögte a súlyos billentyűket a klaviatúrán, vagy pedig éppen nagyon okosakat mondott egy-egy konferencián. Olyan tipikus elvont fickó volt az apám, vörös bajszos, vastag szemüvegkerettel a szeme előtt. Kegyetlenkedve ült meg az orrán ifjúsága, a hippikorszakbeli fiatal lázadó emlékére. Sovány volt, és a tekintetében volt valami megfáradt fény, ami valahogy furcsán ellentmondásos volt a kedves szavaival, amik élénkebbek voltak a tekinteténél.
Karácsony délelőtt volt, apa meg éppen a fa felállításával küzdött, szóval átsurrantam a padlásra, hogy megkeressem a mi bérelt fülkénket, és megint kutakodjak a régi, ócska, poros cuccok között. Tod, a bátyám éppen valamit gitározgatott odalent, nagyon szeretett játszani és nem akartam megzavarni. Meg néha kiküldött a szobájából, és akkor fogalmam sem volt mit csinált. Azt mondta, hogy ha nagykorú leszek, akkor meg fogom tudni. Valami őrülten menő ajándék lehetett. Tod őrülten menő volt, aki be merte vallani, hogy belezúgott Amy Leebe. Szép nő volt, de akkor, kilenc évesen ezek valahogy nem fogtak meg. Csak a gyűjthető pokemonos tazók, meg a zene.
A padláson sok jó dolgot lehetett találni, a pókokon kívül. Ott volt például egy csomó flopi lemez. Meg joystick és tönkrement tamagochik. Sose voltam koszosabb, mint amikor a padláson jártam. Szerettem felmászni a dobozokon, de egy kicsit szomorú voltam, mert mi lesz, ha nincs több felfedezni való? Azon gondolkodtam, hogy akkor bemegyek a többi lakó fülkéjébe. Aztán egyszer csak rosszul léptem, megcsúsztam, és mire ész bekaptam lezuhantam a poros padlóra. Nem rémültem meg csak felröhögtem, és leporoltam magam. Akkor láttam meg a dobozt. A fekete dobozt, ami a két másik közzé volt begyömöszölve, és ha nem rántok magammal egy halom egymára pakolt virágcserepet, akkor meg se láttam volna. Izgatott lettem, mintha valami nagyon különlegeset találtam volna meg.
Ahogy kiszedtem a fekete dobozt a helyéről, izgatottan téptem fel, és még talán azt is elfelejtettem, hogy az eséstől lehorzsoltam a lábam, ami kellemetlenül lüktetett. Nem volt sok minden benne. Egy aranykarikagyűrű, egy régi vörös bársonyos tartóban, és egy album. Egy megviselt album. Ahogy kinyitottam nagyot dobbant a szívem. Apámat láttam a képeken, egy fekte hajú nővel. Egyből tudtam, hogy az anyám az. Volt benne valami olyan kellemetlenül és furcsán ismerős. Nem tudtam, hogy miért nincs velünk. Apa úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdésemet róla, Tod pedig olyan utálattal és mérgesen vágott vissza, hogy hamar megtanultam: az anyám egy tabu téma. De mégis fontos volt, hogy ha itt őrizték. Dús, hullámos fekete haja volt a képeken, és olyan gyönyörű mosolya, hogy Amy Leenél is szebb volt. Egyszerre hiányzott és éreztem őt idegennek, egy olyan életből, ami előttem volt. Apa és az anyám képe aztán egy idővel egy személlyel gyarapodtak. A bátyámmal, aki először csak pólyásként feküdt anya ölében, aztán ahogy nőtt egyre jobban látszódott a szemében az az őszinte, gyermeki rajongás, amit a szülei iránt tanúsít minden kölyök. Kivettem az egyik képet az albumból, ami valami béna, idétlen karácsonyfa előtt pózolós kép volt. Tod öt éves lehetett rajta, és a fülét az anyánk kerekedő hasára tapasztotta, miközben apa valami nagyon béna, nevettséges arccal hunyorgott a kamera felé, mintha azon gondolkodott volna, bekapcsolta-e az időzítőt vagy nem. Bekapcsolta. És elkészült az egyetlen fotó a családomról, ahol négyen voltunk.
- Te meg megint mit csinálsz itt? - hallottam a bátyám hangját, a semmiből felbukkanva, én meg rémülten pattantam fel, mintha valami bűnön kapott volna rajta. Az ölemből kiesett az album, a bátyám elé, és csak anynira volt időm, hogy a képet a farzsebembe tűrjem.
- Én semmit - motyogtam zavartan, de ahogy kimodtam, láttam ahogy az arca dühösen elborult.
- Ezt meg hol találtad?! - csattant fel a hangja, én meg csak szerencstlenül álltam ott, azt se értve miért baj. Csak megvontam a vállamat és zavartan ácsorogtam. Tod olyan mérges volt, ahogy a képekre nézett, még a szája is összepréselődött, az egész állkapcsa megfeszült. Sose láttam ilyen mérgesnek, még sírni is elfelejtettem.
- Ennek a nőnek semmi köze hozzánk, érted? Fasznak tartotta meg őket apa, mondtam, hogy dobjon ki tőle mindent - magyarázta idegesen, aztán egyszerűen csak rátaposott a képekre. Összerezzentem, ahogy a cipője az album lapjaihoz ért, és szakadtak a lapok a képek. A múltunk. A családunk. Olyan fájdalmas volt, hogy könnyes lett a szemem.
- Tod, mit csinálsz? Mi bajod van? - kérdeztem teljesen összezavarodottan, ő meg lehajolt és felkapta a rongyos albumot.
- Hogy mi a bajom? - üvöltötte az arcomba. - Mi a bajom? Ez a nő egy szar alak, érted? Semmit se értünk neki. Semmibe vesz minket. Arra se méltó, hogy beszéljünk róla... Csak fájdalmat okozott apának. Bárcsak... ne is élne! Remélem, meghalt valahol - kiabálta az arcomba dühösen, aztán hátat fordított nekem, én pedig tudtam, hogy mit akar csinálni. Annyira tudtam. Kiabáltam és szaladtam utána, de elkéstem. Az album akkor már égett, amikor a tűzbe dobta.
- Boldog karácsonyt, baszdmeg... - mondta feldúltan a tűznek nekem. Az albumnak. Apának, aki tehetetlenül nézte, hogyan ég el az élete. Én pedig már nem is tudtam miért kezdtem el bőgni. DE azt tudtam, hogy Tod miért sírt. Nem azért, mert mindent elégetett aznap a tűzben. Hanem szégyellte, hogy az anyja halálát kívánta.
Sosem tudtam meg, miért gyűlölte úgy. Sosem mondta el, hogy mi lett anyával. Ahogy én se mertem megmutatni neki az egyedüli fényképet, amit megmetettem a haláltól. Olyan sok mindenről beszéltünk és olyan kevés dolgot osztottunk meg egymással. Az a karácsony életem legrosszabb karácsonya lehetett volna, de apa valahogy értett ahhoz, hogyan nyugtasson meg minket. Csak hárman voltunk. Nem eshettünk darabokra ennél jobban.

Tod varázsló volt, ezt pedig menőnek tartottam. Szerettem hallgatni, ahogy előadta magát, Utánozta a tanárokat, akiket még akkor nem ismertem. Egy sima ággal suhantgatott a levegőben mindenféle hülye szavakat kántálva, és annyira szerettem ahogy mesélt. Nem irigyeltem, csak csodáltam őt. Akkor még nem is tudtam, hogy hamarosan én is kapok egy levelet onnan, és hamarosan a bátyámmal egy iskolába kezdek el járni. Olyan büszke volt rám, mintha én tartottam volna a palacsintaevők világrekordját.
- Na, öcsi. Most aztán aranyéletünk lesz. A két Hill lesz a tanárok életének megkeserítője - borzolta meg a hajamat. Annyira vártam az első évemet. Azt a sok csodát, amiről mesélt. De aztán azok a csodák elfogytak, és nem maradt más csak a sötétség és a félelem, amit a diákok éreztek, akárhányszor valak sérülten összeverten megjelent a klubhelyiségben. Tod akkor volt tizenöt éves. Folyton megsebesült. Általában miattam, mert könnyű célpont voltam. Sárvérű. Griffendéles. És gyenge. Tod erős volt. Nem félt, és elhittem, hogy én sem félek. De aztán, az ostrom napján nem számított, hogy mennyire volt erős vagy bátor valaki.
Kicsik voltunk, és éppen el akartak minket bújtatni a halálfalók elől. Lemaradtunk a többiektől, a nagy kavarodásban és mire elkezdődtek a harcok magunkra maradtunk. Tod vett észre bennünket, mert engem keresett. Tudtam, hogy ő harcolni szeretett volna, aminek az okát még csak halványan értettem meg.
- Ne aggódjatok, minden rendben lesz - szólt hozzánk, és ha ő ezt mondta úgy is volt.
- Ugye hazamegyünk, Tod? - kérdeztem halálos félelemben, miközben szorosan mellette vonultam. Már nem tudott válaszolni, mert az egyik halálfaló kiszúrt minket. Tod rögtön maga mögé sodort minket. Vagy négyen-öten voltunk ott. Láttam a hátát, azt az erős határozott hátát, ami olyan volt mint a megtörhetetlen hegy. De a zöld fénynél nincsen erősebb. Az még a hegyeket is leomlasztja. Tod pedig eldőlt, ellenállás nélkül, maga mögött hagyva egy soha meg nem válaszolt, és soha be nem teljesült kérdést. És egy fényképet, amit sose láthat újra.
Az elején nem fogtam fel. Nem értettem, mi történt. Nem volt benne Tod, csak a teste. Szólogtattam, sokáig. A harcok a távolban sötét masszává folytak el. És Tod nem ébredt fel. Nem mondta, hogy hazamegyünk, öcsi.
Nem mentünk haza. Ketten már sohasem.
Az apám pedig másodjára tört össze.

Nincs bennem gyűlölet, az aranyvérűek iránt, akik ezt az egészet elkezdték. Egyszerűen csak most sem értettem meg, mire volt ez jó. Ahogy azt sem, miféle erő volzt képes arra sarkallni embereket, hogy valami hülye eszme miatt öljenek. De nem is kellene csodálkoznom ugye? Viszont Tod azt mondaná, fátylat rá, tesó. Még ha anyával ezt nem is tudta megtenni, azt akarná, hogy ne legyek ugyan olyan dühös, bosszúszomjas és mérhettelenül csalódott, mint amilyen ő is volt.
Hát, Tod, nem vagyok. A zenénket még az aranyvérűek is bírják. És engem meg Alf bír. Bárcsak elmesélhetném neked. Bárcsak elmondhatnám, hogy miattad vettek fel a bandába, mert olyan jól megtanítottál zenélni. Bárcsak elmondhatnám neked milyen érzés volt először szerelembe esni. Bárcsak láthatnád, hogy mennyire élvezek játszani, zenélni, és élvezem kikészíteni Alfot. Bárcsak elmondhatnám neked azt, hogy meg akarom keresni az anyánkat. Bárcsak... De hisz tudod, nem?
Tudom, hogy tudod. Mindent.

Jellem

Claus egy nagyon vidám, laza személyiségnek látszik elsőre, akinek semmi gondja nincs a világon, maximum az, hogy elfogyott a cigije. Olyan srác, aki mindig benne van a rosszban, és még azt természetesen a sajátos módján még jobban felturbózza. Nem ő a Roxfort legjobb magaviseletű tanulója, és ő ezt rendkívül élvezi. Mindennél jobban utál unatkozni, talán még hiperaktív is. Hangos, harsány, az ember egyszerűen mindig tudja, hogy éppen hol járt. Vidám és megkapó személyiségéhez hozzátartozik a laza szlenges beszédstílusa is. Képes a nagyon drámai és nyálas pillanatokat eltrollkodni, hol azért mert zavarban van, hol pedig mert egyszerűen fel akarja donbni a hangulatot. Teljesen látszik rajta, hogy mugli családból jött, mindennél jobban utálja ha valaki őt vagy a társait lesárvérűzi. Szereti a komolyabb dolgokat is könnyelműen venni, de persze nagyon együttérző és hűséges barát. Képes kiállni magáért, a társaiért. Erős igazságérzete van.
Talán nem is gondolná az ember, hogy ezt az erős, magabiztos srácot is ki lehet billenteni, elég ha valaki tudja hogyan kell zavarba hozni. A vidám álarc mögött megbújik a keserű, mély szomorúság, amit a testvére iránt érez. Ezt persze elrejti magában, és nem nagyon láthatja az ember csendese melankóliába süppedni. Leginkább másik miatt sem mutatja ki a szomorúságát, szeret erősnek és gondtalannak tűnni.

Apróságok

mindig || rock, metál, cigi, zene, gitározás, kviddics, repülés, pörgés, hülyeségek, sós dolgok, növények és állatok, az apukája, Alf,
soha || halálfalók, gyengeség, mazsola, lenézés, unatkozás, nyálas zenék, béna dalszövegek, fejfájás, látni egy szerettét meghalni, tehetetlenség
hobbik || Alfot idegesíti, valami őrült nagy baromságot csinál a suliban, hangoskodik, emberek idegeire megy, imád basszus gitározni, és ha a lehetőségei adottak, akkor próbálni és koncertezni a Roxfort Koboldjaival, a haverokkal lógni
merengő ||
- A legjobb emléke, amikor Tod először adta kezébe a gitárját, ami nagyobb volt, mint ő, és elkezdte megtanítani játszani rajta.
- A legrosszabb emléke a bátyjának halála, az ostrom napján
mumus || Az édesapja és Alf holtteste
Edevis tükre || Tod megjelenik az egyik koncertje után és megöleli, egy nővel, akinek nem látszik az arca.
százfűlé-főzet || zöld színű, és néhol fehér vagy lila virágszirom szerű pontok úsznak benne. Az íze pedig indokolatlanul sós.
Amortentia || menta és aloe vera illat
titkok || Gyerekként ő is szerelmes volt Amy Lee-be. Na meg fél a darazsaktól.
azt beszélik, hogy... || Igazából nem normális és füves cigit szív. Na meg, hogy Alfonz a szeretője. Ugyan már... Khm.

A család

apa || Jeremy Hill; 44; mugli, szerető apa-fia kapcoslat
anya || nem ismerte
testvérek || Tod; 15 (meghalt); sárvérű; nagyon szerette, felnézett rá
állatok ||Fahéj az abesszin cica

Családtörténet ||

Jeremy Hill egy egyszerű mugli családból származik, átlagos londoni családból. nem túl gazdag éppen, hogy nem túl szegény háttere ellenére mindent meg szeretett tenni azért, hogy a gyerekeinek biztos jövőt tudjon biztosítani. Jeremy botanikus jelenleg a Londonban található arborétumban.
Claus semmit se tud az anyjáról, se a nevét, se a származását.

Külsőségek

magasság || 185 cm
testalkat || izmos, sportos
szemszín || sötétbarna
hajszín || vörös
kinézet ||

Claus meglehetősen feltűnő a vörös hajával, a harsány hangjával persze. A teste arányosan izmos, hiszen az évek alatt megedződött a kviddics miatt. Egyébként kifejezetten laza, igazi rockeres stílusa van, általában feketét hord, és amit nem lehet róla levakarni az a farmerdzseki. A ruhatára laza, bő pólókból, amik persze mind-mind a kedvenc együtteseit ábrázolják, farmerekből áll.

A tudás

varázslói ismeretek ||

Claus meglepően jó egyes tárgyakból, amik természetesen lekötik a figyelmét. Persze, most, hogy tudatos célja van a továbbtanulással, még jobban telejsít a RAVASZ-os tárgyaiból. A kedvenc tárgya természetesen a Repüléstan, de szereti még a Gyógynövénytant is és a Legendás Lények Gondozását. A többi tárgyból meglehetősen átlagos, vagy éppen nem egészen jó, hiszen amik nem ragadják meg a képzeletét, azokkal nem foglalkozik.

pálca típusa || akác, sárkányszív izomhúr, 12 hüvelyk
RBF ||
* Átváltoztatástan: E
* Bájitaltan: E
* Bűbájtan: E
* Sötét varázslatok kivédése: E
* Gyógynövénytan: K
* Mágiatörténet E
* Asztronómia: E
* Repüléstan: K
* Rúnaismeret: V
* Számmisztika: E

Egyéb

avialany ||K. J. Apa