A Glenhull és Cranagh közötti erdőség

Elliot O’Mara pennájából



Erdő. A legtöbben csak így hivatkoznak a meglehetősen kicsi, ám annál sűrűbben fával borított területet. A rengetegben egy kispatak is csordogál és néhány régi rom is helyet kap benne. A helyi varázsló legendák pedig úgy tartják, hogy egy játékos manó lakja, aki hol jót, hol rosszat tesz az odatévedőkkel, attól függően, éppen milyen kedve van.
A falu annyira távol esik az erdőtől, hogy a környéken forgalmas utak sincsenek. Meglehetősen kevés zaj szűrődik így be a fák közé. Gyakorlatilag minden lehetősége megvan az embernek, hogy vadakat lessen meg vagy éppen elmélyüljön a gondolataiban.

◂megint te▸

2003. október 14.

◃vincent▹

we do
terrible things
for the
people we love

style: autumn vibes ║ zene: paint it black

A lábaim gyorsan vették a tempót. Egy pillanatra még a jobb combomon lüktető, fájdalmas sebhely sem tűnt fel. Inkább volt hegnek mondható, még is olyan erőszakosan tudott begyulladni, hogy még azt is képes lettem volna megbánni azokon a napokon, hogy egyáltalán megszülettem. Daniel persze minden alkalommal, amikor a lábamat kenegette, elmondta, hogy magamnak köszönhetem. Ebben pedig lényegében igaza is volt, hiszen én mentem abba a kastélyba, én akartam ellopni valamit, aztán meg majdnem levágta tőből a lábam egy csapda. Szinte még láttam a lelki szemeim előtt, ahogy a nadrág anyagát átszakítva a bőröm alá fúrja magát a tüske. Magamnak köszönhettem és még csak nem is nyertem. Szánalmas volt, hogy örökre a testemen viseltem a nyomát.
Kicsit összehúztam magamon a kabátot, ahogy elértem a falu szélén álló erdőt. Viszonylag sokat jártam erre gyerekként, ám felnőttként minden megváltozott. Sőt. Már sokkal korábban, hiszen onnantól, hogy tizenöt évesen kicsaptak a Roxfortból, nem tértem vissza Észak-Írországba, sőt mindent megtettem, hogy a lehető legtávolabb kerüljek innen, elmenekültem a világ másik végébe, Európába, majd Afrikába, majd megint Európába. Képtelen lettem volna a családom szeme elé kerülni, pedig minden éjszaka arról álmodtam, hogy ezt a tájat járom, hogy az itteni szellő borzolja meg a hajamat. Minden mozzanatával, illatával ez volt az otthon.
Hiányzott ez a hely, hiányzott a levelek zizegése. Még egy kicsit talán a romok is, ahol annak idején annyit játszottam az egyik unkatestvéremmel. Valójában nem játszottunk, hanem azt hittük, hogy egy ősi település nyomait fedeztük fel, ami alatt talán varázslatos kincsek rejtőznek. Nem voltak persze kincsek és még csak az unokatestvérem sem volt igazán. Vincent csak és kizárólag Daniellel állt vérségi viszonyban… hiszen Daniel unokatestvérének a gyereke volt. Én csak anyám miatt kerültem ebbe a családba és sosem volt igazán helyem benne.
James bácsi persze sosem volt ellenséges velem, sőt még bíztatta is Deant, hogy töltsön velem jobb időt. „Tanítsd meg legalább horgászni!” Ezt annyiszor mondta felém mutatva, de igazából éppen én voltam az oka, hogy a család valamennyire eltávolodott a nevelőapámtól. Anyámmal sok bajt hoztunk a fejükre…
A gondolattól keserűség ült meg a számban, ám a lábaim viszonylag ösztönösen sétáltak el az erdőnek azon részéig, ahol annak idején annyit voltunk. A romok ugyanott álltak, ahol Aidennel utoljára láttuk őket. Cleo pedig olyan ösztönösen rohant előre a lábam mellett, mintha ő is tudná, hova igyekszünk. Aztán csak megállt és szimatolni kezdett. Én viszont maradtam a romok körül. A tenyeremet ráfektettem a hideg kőfalra.  
– Látod Cleo, apuci itt nőtt fel… – magyaráztam a kutyának, aki erre megállt a szimatolásban és egyenesen rám nézett. Csupán akkor rezzent össze és kezdett el öblös hangon ugatni, mikor valami zaj jött mögülem. Na engem persze nem a zaj, hanem sokkal inkább az ugatás zavart. Minden egyes újabb hangra összerezzentem, ami a kutyából szakadt ki. – Cleo! Merlin szerelmére! Megbeszéltük, hogy nem ugatsz!

[<---->]

Nosztalgia

2003.10.14



Autumn outfit <----> Journey style

16+

Gyönyörű ilyenkor az erdő, friss a levegő, a fákról lehulló levél pedig szinte mint ezernyi színes sárkányrepülő hull alá és ha mákod van egy-egy eltalál, amitől mindig mosolyra húzódik a szám. Na persze éppen erre a kis kusza gondolatra csapódott az arcomba egy nagyobb levél, köpködve és kapálózva szedtem le a kissé nyálkás, nedves levelet a számról. A pulóverem ujjába töröltem a végterméket, majd az égre nézve megráztam a fejem.
- Ma nem szeretjük a látogatókat? – motyogtam alig hallhatóan, majd sóhajtottam egyet és úgy sétáltam tovább. Megannyi emlék fűz ehhez a helyhez, nem csak gyerekkorom meghatározó helyszíne, sokat jártam itt, ha éppen itthon töltöttem egy kis időt, vagy nem a rendelőben praktizáltam. Volt valami spirituális ereje ennek az erdőnek, feltöltött energiával vagy éppen gondoktól szabadított meg. Jó kedvre derített, ha szomorú voltam és együtt sírt velem, ha magammal hoztam a problémáimat. Egy kicsit talán meg is elevenedett a fejemben, együtt élt velem, követte a lépteimet és figyelte, mit cselekszem. Lehet, szentimentális vagyok, vagy csak mindig egy nagyobb jóra vágyom vagy gyarló emberként én is mindig máshol keresem a megoldást és más nálam nagyobb erő segítségét várom egy adódó problémával szemben. Nem tudom, a lényeg, hogy az, ahogy ropog a túrabakancsom alatt az avar, az megnyugtat. Isten tudja már hány éve hagyott el Tia. Lehet annak már öt vagy hat éve is, nem számolom egy ideje. Monty szerint nem egészséges. Ő már csak tudja. No persze, sokáig próbált segíteni átjutnom a szakításával járó depresszión, holott tudta ő is, én szúrtam el. A galád nem is általlotta ezt velem nap, mint nap közölni. Kapja be. Mit tudhatna ő?
Egyszer talán Tiát is kihoztam ide. Igen, emlékszem, felbukott egy nagyobb fa gyökerében és tiszta sár lett. Mennyit nevettünk, Merlinre.
Eszembe jutnak az Elliottal való csatangolások is, bár az kicsit homályosabb, az még Tiánál is régebben volt. Akaratlan mosoly húzódik végig a számon, ahogy a kicsi unokatesómra gondolok. Az a baj, hogy manapság többször találkozom vele az újságok címlapján, mint a való életben. Persze a reggeli kávé mellé elmaradhatatlan olvasmány, de azért mégis ilyenkor kicsit rosszul érzem magam, hogy nem járok el feléjük annyiszor, mint amennyiszer kellene. Bár az sem tudom már milyen a viszonyunk, tehát lehet jobb is ez így. Sok a szar most körülötte, lehet, nem hiányzik neki az én hülyeségem is.
Éppen kiértem a régi romokhoz vezető ösvényen, ami általában a túrám végét szokta jelenteni, mikor zajt hallottam magam előtt. Lehet, mondjuk csak valami erdei állat, vagy más is errefelé túrázik. Az évszak e szakaszában sok turistával találkozni, nem lenne, meglepő, ha most is összefutna valakivel. Mondjuk egy szép hölggyel. A romok egyébként is a maguk módján elég romantikus jelenség, bár nekem inkább az Eliottal töltött emlékek ugranak be elsősorban a helyről.
- Na, nézzük megtalálom-e a kincseket? – kérdeztem ismét alig hallhatóan, leginkább magamtól, bár félő, hogy kezdek megbolondulni, habár én úgy gondolom az, hogy magunkban beszélünk, nem feltétlenül rossz.
Végre kiléptem a kis tisztásra, mikor erősödni kezdett a zaj és egy kutya ugatása csapta meg a fülemet. Felnéztem és egy négy lábon járó ráncos heregolyó öblös vakkantásai rázták meg az erdőt és ijesztették el a közelben éneklő madarakat.
- Úgy látom, megtaláltam. – mosolyodtam el meglátva rég nem látott unokatestvérem.
- Elliot, te gazember! – kiáltottam oda nevetve, s ahogy kezeimet tágra nyitottam leginkább azon morfondírozva, hogy lehetnek ekkora véletlenek, elindultam felé.

◂megint te▸

2003. október 14.

◃vincent▹

we do
terrible things
for the
people we love

style: autumn vibes ║ zene: paint it black

A természet így ősszel egészen különleges színekbe öltözött. Az aranyló, máskor pedig vöröses levelek finoman ropogtak a cipőm talpa alatt. Nem csak én élveztem. Cleo is időről időre belefúrta az orrát a száraz avarba, majd hangosan prüszkölve futott tovább előre. Talán ő is érezte az itt gyűlő mágiát, ami egyenesen a romokhoz vezetett minket. Gyerekként mindig kincset véltem ott, valójában csak valamiféle ősi varázslat uralkodhatott a helyen. Meglehet, valamiféle védelmi bűbáj nyomai, amit már elmosott az idő tengere. Az sem volt kizárt, hogy ez olyasmi, mint a Szeszély. Megült ezen a helyen, hogy anomáliát okozzon, ha éppen nem tetszik neki valami.
Valójában, éppen ezen a helyen találkoztunk a manóval, még tavaly tavasszal, amikor Aiden visszatért az életembe. Furcsa érzés volt, mert a gyomrom megállás nélkül remegett, mintha csak ott érződne igazán, mennyire rettegek, hogy megint elmegy... féltem ettől a kapcsolattól, meg attól is, hogy ismét csak egy tátongó seb marad utána. Mégis, nem ez volt a legrosszabb. A manó aranyos varázslatának véltem mindazt a gyengédséget, amit Aidentől kaptam. Talán most már kezdtem elhinni, hogy nem csak egy kutyakinézetű apró lény tevékenysége mindez a boldogság, ami 2002 eleje óta az életemben van. Meglehet Aiden tényleg megért arra, hogy komolyan vegyen.
Ahogy elértem a romokat, ugyanaz a kellemes, bizsergő érzés fogott el, mint már gyerekként is. A tenyerem ráfektettem a régi kövekre. Szerettem a hideg, durva érintését.
-  Úgy látom, megtaláltam. - hallottam meg egy hangot, Cleo ugatásának mellékzöngéjeként. Kellett egy fél pillanatig, míg megfordultam és megtaláltam azokat az ismerős kék szemeket az aranyló színkavalkádban. Bár nem sokat találkoztam vele mostanában, szinte azonnal tudtam, kivel állok szemben. Vincent, vagy Vinnie, ki hogyan szereti nevezni a családban. Nekem amolyan pajtás volt, akivel minden hülyeségbe belel lehetett kölyökként keveredni, a közöttünk lévő három év korkülönbség ellenére is.
- Elliot, te gazember! - mondta és kitárta a karjait, én pedig már mentem volna oda ölelni őt, ám Cleo megelőzött. Odasietett, majd két lábra pattanva megtámaszkodott Vinnie mellkasán, aztán olyan szájra puszit adott neki, amit cseppet sem irigyeltem. Igazi hercegnő, szereti, ha övé az elsőbbség.
- Na de kislány... - léptem oda, majd a nyakörvnél fogva finoman visszahúztam. - Hát őt csókolgatod helyettem? - kérdeztem, majd mikor Cleo már nem húzott annyira, elengedtem és megpróbáltam nem arcon röhögni Micit.
Odaléptem, adtam neki egy nagy, családi ölelést. Még kicsit meg is lapogattam közben a hátát és igyekeztem nem extrém törpének érezni magam mellette. Ez is hogyan nőtt ekkorára? Jó, azért nem egy Daniel, vagy éppen Dean akik a százkilencvent karcolgatják és kitörik a nyakam, mire felnézek rájuk a felhők fölé... de azért gyerekként - legalábbis a kamasz éveink hajnalán - nem tűnt ekkorának a magasság különbség.
- Hogyhogy éppen itt...? - kérdeztem és kicsit hátrébb lépve, a tekintetem újra az arcára tévedt. Kicsit megnéztem magamnak, mintha azon agyalnék, mekkora változás történt rajta... valójában csak rádöbbentem, hogy nagyjából senki sem nézett volna minket rokonoknak. Vér szerint nem is voltunk azok igazán, de a szőkés hajával most egyenesen idegennek tűnt mellettem.

[<---->]

Nosztalgia

2003.10.14



Autumn outfit <----> Journey style

A környezet úgy vált hirtelen egy emlékkapszulává, mintha villám csapott volna kettejük közé. Gyönyörű az idő, szép őszies, a lehulló levelekkel, gyenge szellő fúj, mellettük a régen sokat látogatott romok, melyek biztosan re-jtenek maguk alatt valami elfeledett tudást. Még most, hogy felnőtt is úgy gondolja, gyerekként biztos volt benne, de jelenleg is azt érezni, hogy átjárja őt az omladozó kőtornyok és bomló falak közül felszálló mágikus energia. Micsoda vélletlen egybeesés, hogy Elliot is ide jár ki elmélkedni, vagy kutyát vagy mi is ez, na mindegy izét sétáltatni, ahová én is merengeni járok. Hogy nem találkoztunk még eddig?
Persze, biztos ritkábban járok ki, mint ő, hiszen van hogy hetekig oda vagyok egy üzleti úton, de van, hogy még rápakolok pár napot egy-egy hölgy kedvéért, kik bővebb tudást remélnek disszertációmról, igaz ezen esetek ritkábbak. Megvallom az őszintét, ezeken a rövid sétáimon reméltem, hogy Tiával is összefuthatok egyszer, bár inkább csak elképzeltem a dolgot, minthogy bíztam benne. Nem hiszem, hogy olyan mély nomyokat hagyot volna benne a hely varázsa, inkább csak az olyan szentimentális bolondokat csábította, mint amilyen én és Elliot vagyok.
Éppen indultam volna, hogy magamhoz öleljem unokatestvérem, de valószínűleg a széttárt kar a blökinek azt jelentette, gyere a papához, vagy mamához? Nem tudok Ellioték kapcsolatában ki a férfi, így lehet megbolondítják a kutyát ezzel a mondattal.
Akkorát nyal a fejemen, hogy, mint más még soha, pedig aztán sok nő nyalakodott rajtam, bár kicsit azért vonzóbbak és dekoratívabbak voltak, mint ez a két lábon járó gyurma. Nem ódckodok én a kutyáktól, de hát azért smárolni sem szeretek velük, így mikor Elliot magához hívta és rosszallóan konstatálta, hogy engem puszilgat helyette, arcomat törölgetve vigyorogtam.
- Hidd el, átadtam volna ezt a megtiszteltetést. – nevettem, majd fogadtam unokaöcsém ölelését. Diszkrét, visszafogott, családias ölelés volt, az O’Marákban van tartás és ha nem muszáj nem mutatunk érzelgősséget, de azért magamhoz szorítom, amennyire az illem és a vékonyka testalkata azt engedi.
Valószínűleg édesanyja miatt lett ilyen kis töpszli Elliot, viszont a gazfickó nem öregszik. Még mindig olyan formás és gyermekded az arca, mint, mikor fiatalok voltunk. Egy tízest símán letagadhatna, én meg arcpakolásokat tolok, hogy eltűntessem ezeket a szarkalábakat.
- Hogy nem öregszel szép öcsém? Megadhatnád ennek a csodaorvosnak a számát, aki örök fiatallá tett. – mosolyogtam, mielőtt kellemetlenné vált volna az ölelkezés és hozzá hasonlóan magam is távolabb léptem. Milyen furcsa is ez a rokonság, bár talán Elliot az egyetlen a távoli rokonok közül, akinek feltétel nélkül örülök a társaságának. Minden hülyeségben benne van, csajt felszedni vele kész öröm, hozzám hasonlóan stílusos, sármos és tudja, mit kell mondani a nőknek, hiszen ő mindkét kapura játszik, igazi szárnysegéd. Mondjuk manapság már nem szedek fel nőket bárokban, divatjamúlttá vált és nem is stílu-sos, idegen. Könnyen mellényúlhat az ember.
- Hogyhogy éppen itt...? – kérdezte, mikor már elmúlt a családi légyott felett érzett örömünk. Na ez jó kérdés, hát mondhatnám, hogy a Tia felé érzett szerelmem utáni vágyódás és remény hogy összefuthatok vele, de inkább csak kiszellőztettem a fejem. Régóta nem láttam, nem terhelem ilyen dolgokkal.
- Kis túra karbantartja az izmokat a friss levegő pedig kitakarítja a fejem. Mindig erre jövök, ha ilyesmi megújulásra vágyom. – mondtam mosolyogva, oldalra fordítva a tekintetem a romok szépségébe mélyedve. – Nosztalgikus, tudod. – tettem még hozzá.
- Na és te? – csaptam végül össze a kezeimet pár másodpercnyi szünetet követően, ahogy elméláztam a természet szépségétől.
- Orvul arconcsókoltatod Morzsit a túrázókkal? – nevettem a kutyához hajolva megsímitva gyűrött fejberendezését.

◂megint te▸

2003. október 14.

◃vincent▹

we do
terrible things
for the
people we love

style: autumn vibes ║ zene: paint it black

Az erdő addigi csendjét nem csak Cleo ugatása törte meg, hanem az a furcsa élettel teli érzés is, amit Vincent látványa okozott. Rég beszéltem az unokatestvéremmel, régen vontam magamhoz egy hosszú ölelésre. Bár most inkább úgy tűnt, ő von önmagához és szorongat meg. Még az sem zavar, hogy az arcom a kicsit még Cleo-nyálas képéhez ér. Annyira nosztalgikus volt az illata, hogy eddigre már meg sem kérdőjeleztem tényleg Vincenttel van dolgom. Az öregedés még jót is tett neki, végre nem csak egy szőke bájgúnár, hanem igazi férfi.
- Hogy nem öregszel szép öcsém? Megadhatnád ennek a csodaorvosnak a számát, aki örök fiatallá tett. - magyarázott, miközben távolabb került tőlem, én pedig ismét végig nézhettem rajta. Tetőtől talpig végig mértem, ahogy az emberek a rég nem látott ismerőseiket szokták. Változásokat kerestem rajta, mert az ő esetében több akadt. Én már tizenöt éves korom óta ugyanazon arcot viseltem és a magasságom sem ment át drasztikusabb változásokon.
- Ez genetika, Vinnie - forgattam meg a szemeimet és még büszkén kis is húztam magamat. Mások előtt mindig magabiztos voltam, de a szívem mélyén rettegtem, hogy egyszer csak vége lesz ennek az állapotnak. A férjem húsz éves, a világ talán leggyönyörűbb férfi embere a magas termetével, a szép izmaival, a görögistenes, barna hullámaival. Ha anyám mágiája egyszer csak úgy dönt, mégsem dolgozik tovább bennem, akkor talán egyik napról a másikra öregszem tizenöt-húsz évet és megint egyedül találom magam. - Na meg némi csiganyálas arckenőcs Madame Csinibabától. - Vontam vállat megint.
A csevegés könnyedén folytatódott, mintha nem is lettek volna ott azok az évek, amikor nem láttuk egymást. Vinnie nem is igazán volt unokatestvér, sokkal inkább közeli jó barát. Talán azért éreztem így, mert vér szerint semmilyen módon nem kapcsolódtunk egymáshoz. Ezt mindig is irigyeltem Danieltől. Ő ennek a családnak a része volt, míg én csak egy betolakodó.
- Kis túra karbantartja az izmokat a friss levegő pedig kitakarítja a fejem. Mindig erre jövök, ha ilyesmi megújulásra vágyom. - magyarázta.
Egyelőre csak biccentéssel válaszoltam. Ezért szerettem én is az erdőket, kicsit kipucolta az ember fejét, félretolta a kellemetlen érzéseket, amik mindig oly' fájdalmasan találtak rám. Mostanában sokat rágódtam ilyen-olyan dolgokon, amiken nem kellett volna. A válásomon, a gyerekeken, akiket magam mögött hagytam Nat óvó szárnyai alatt. Bűntudatom volt miattuk, mert a saját lelki egészségem vettem előre. Egyszerűen nem tudtam a volt-férjem szemébe nézni és újra meg újra végig hallgatni, mit tettem vele, vagy csak látni azt a megtört arcot. Mindenről azt gondolta, hogy az én hibám volt.
- Nosztalgikus, tudod.- Folytatta Vincent, ki is rángatva ebből a kicsit letargikus állapotból. Cleo meg éppen az ujjaimon kezdett el nyalakodni, így még el is vigyorodtam. Szerettem ezt a kutyát, volt közöttünk ez a különleges kapocs, mióta a kabátom alá dugva, apró kölyökként elhoztam őt magunkhoz.
- És csak még nosztalgikusabb, hogy mind ketten itt vagyunk. - Bólintottam, majd kihúztam magamat, hogy ne tűnjek már olyan aprónak mellette.
Megint az öreg kőfalra néztem. Furcsa, mágikus erő vibrált ott. Szinte kedvem lett volna elkezdeni ásni alatta, megnézni rejlik-e ott valami kincs. Szerettem ezt a helyet, mintha minden alkalommal valami újat mutatna.
- Na és te?- kérdezte kisvártatva Vincent, ám az én tekintetem még mindig a régi köveken pihent. Ezért szerettem régen is ezt a helyet. A mágia miatt. - Orvul arconcsókoltatod Morzsit a túrázókkal?- nevetett fel, majd megsimogatta a kutyát. Cleo édesen lehunyta a szemét, élvezve a kényeztető érintést.
- Ő Cleo. A férjem kutyája. - Vontam vállat, majd zsebre dugtam a kezemet, hogy fenntartsam az Elliotosan laza énemet. - Csak ő mindig dolgozik, ezért én hozom ki sétálni. - Tettem hozzá, ám a fülemet valamiféle zaj csapta meg. Talán egy madár, nem törődtem vele, hiszen most itt volt Vincent és én vele akartam foglalkozni. - De érezd magad megtisztelve, hiszen egy igazi hercegnő, nagyon kényes, téged viszont máris megkedvelt.
Újabb csörgés érkezett a bozótosból, a távolban pedig mintha a kutyamanót láttam volna meg. A manót, aki varázst bocsátott ránk, mikor Aident újra felbukkant az életembe... és azt hiszem, csak miatta szeretett belém igazából. Az előtt kegyetlen volt és hideg, folyamatosan piszkált és szórakozott velem, míg a végén el nem hagyott. Valójában ugyanezt vártam tőle 2002 tavaszán is. Visszajön, elszórakozik és eltűnik. Az élet azonban máshogy hozta.
- MERLIN SEGGÉRE! ÁLLJ MEG!- Kiáltottam a manóra, ám az két lábon, még is csaholva menekülni kezdett. Én meg siettem utána.

[<---->]

Nosztalgia

2003.10.14



Autumn outfit <----> Journey style

Örömmel az arcomon bámultam a romokat, bár nem az a fajta boldogság volt, mint mikor újra látsz egy régi ismerőst és már nem is a nosztagia felett érzett örömöm let úrrá rajtam. Ez inkább megszállottság vagy maga a romoknak hívó szava, de lehet kezdek megbolondulni és tényleg csak túl nagy jelentőséget kerítünk ennek az omladozó bontásra ítélt romhalmaznak. Szinte érezni, ahogy fodrozódik a mágia az építmény körül, kézzel fogható, tapintható. Minden esetre jó ismét itt lenni, meg van a hely varázsa, aki mást mond, mialatt ugyanitt áll, ahol most mi, az hazudik.
- Ez genetika, Vinnie. – halandzsázott, mire csak nemes egyszerűséggel felvontam a szemöldököm. Genetika, persze, én meg madár vagyok, na jó persze, lehet hogy az ázsai vére miatt fiatalabbnak tűnhet a koránál, de hogy szépségápoláshoz folyamodik, az fix. Ugyanolyan hiú mint én, ha tehetném én is bojkottálnám az öregedést, de sajnos napról napra jobban látszódik rajtam, hiába nyúlok én is csodaszerekhez, ne tűnjön álomittasnak a fejem egész nap.
- Na meg némi csiganyálas arckenőcs Madame Csinibabától. – tette hozzá megrántva a vállát szinpadiasan.
- Majd beugrom hozzá magam is, hátha engem is fiatalabbá varázsol. – mosolyogtam még mindig a kutyus fejét cirógatva. Nem emlékszem a nevére, pedig érkeztemkor elhangzott, bár nem is igazán érdekelt, olyan puha, selymes és rongyos volt a feje, meg aztán jópofa jószág, szeretem az állatokat. Lehet nekem is kellene valami otthonra, bár nem sokat vagyok odahaza, ha elutaznék vagy túlóráznék a rendelőben, ki vigyázna rá.
- És csak még nosztalgikusabb, hogy mind ketten itt vagyunk. – válaszolt, miközben mindketten a romokra tekintettünk.
- Mennyit bohóckodtunk itt annak idején. Talán már akkor is megfogott a varázsa. – somolyogtam, ahogy felidéztem azt a sok kellemes emléket, amik már eszembe jutottak, mert meg kell valljam magamnak, nem mostanában volt, vannak részletek, amik már kiesnek. Amit az agyam úgy gondol, hogy nem fontos, valami sötét zúgba rejtette el jó mélyre. Más is volt annak idején, szebb volt minden, szinesebbek a fák, boldogabb vagyis inkább gondtalanabb az élet. Nem tudtam még akkor, mi is az elkötelezettség, nem voltam gondterhelt, szerelmes.
- Ő Cleo. A férjem kutyája. – válaszolt, mikor már abbahagytam a símogatását és az ő ujjainak nyalakodásán is túl volt már. - Csak ő mindig dolgozik, ezért én hozom ki sétálni. – nocsak, mikor lett ilyen házias és felelősségtudatos ez a pasi. Felnőtt végre és próbál megfelelni? Bár nem valami szépen ért véget az előző kapcsolata, a sajátoméhoz hasonlóan, tehát pont én nem törhetek pálcát senki feje fölött. Itt kellett volna lennem. Ahogy ez a gondolat áthúzott a fejemben, akaratlanul is lesütöttem a szemem és ökölbe szorítottam a kezeimet. Kiállhattam volna mellette és segíthettem volna neki a nehéz időkben. No, nem mintha nem tudna vigyázni magára, mindig is kemény kötésű férfi volt, de azért jobb az emberi szívnek, ha fűti valaki az erejét, még akkor is, ha ő úgy gondolja, nincs rá szüksége.
- De érezd magad megtisztelve, hiszen egy igazi hercegnő, nagyon kényes, téged viszont máris megkedvelt. – tette hozzá, ami kicsit megzavart az önmarcangolásban, mosolyogva ráemeltem a tekintetem.
- Tudod, nem változtam. A hercegnők sosem tudtak ellenállni nekem. – nevettem felszínre hajítva egoista bájgúnár énemet, bár inkább csak szellemeskedni akartam, minthogy emlékeztessem arra mennyire csapodár férfi vagyok még mindig. Ha tehetném, megállapodnék már, de a nagy Ő-re várok, aki megvolt annak idején, csak elszalasztottam.
Bokor csörgése zavarta meg a könnyed diskurzust, mire mindketten a zaj irányába fordultunk. Valami fura lény mozgolódott és úgy tűnt, felkeltette Elliot figyelmét, olyannyira, hogy csapot-papot otthagyva utána iramodott.  
- Elliot! Várj! – kiáltottam utána, majd remélve, hogy a kutya követ minket, én is utánuk iramodtam. A fenébe is, most akartam rágyújtani, errefel, valami furcsa manó miatt kell kiköpnöm a tüdőmet.
- MERLIN SEGGÉRE! ÁLLJ MEG! - hallottam magam előtt a bokrokon túl a hangot, így arra fordultam és vigyázva, el ne essek valami ágban vagy valami földtúrásban, követtem őket. Rosszat éreztem, a romok felöl, talán a mágia csúfot akar űzni belőlünk és az erdőt használja fel.

◂megint te▸

2003. október 14.

◃vincent▹

we do
terrible things
for the
people we love

style: autumn vibes ║ zene: paint it black

A tekintetem újra és újra a romokra vándorolt. Talán az is érezte a körülöttük táncoló, ősi, kicsit zabolázatlanabb mágia hatását. Ez még abban az időben készült, amikor még nem alkották meg a mai törvények és szabályok nem léteztek. A druidák, varázslók akkoriban még kísérletezőbbek voltak s ez lehetővé tette, hogy akár méterekről megérezzem a lüktetés. Az a lüktetés pedig szinte az ereimben érzősdött, mintha a vérem egyenesen összeforrna, egyetlen ritmusba vele. Persze ez azóta csak még jobban fokozódott, hogy néhány átkot magamba szívtam... mintha én magam is csak egy varázstárgy volnék, ami képes összekapcsolódni a többivel. Ezt nem óhajtottam megosztani Vincenttel. Ez a magam titka volt... őt amúgy is jobban érdekelte, mitől ránctalan a bőröm. Mondhattam volna neki, hogy anyám védőmágiájában csúszott félre valami. Csak félázsiai vagyok, indokolatlan lett volna erre fogni a külsőségeket.
- Majd beugrom hozzá magam is, hátha engem is fiatalabbá varázsol. - Ujjai Cleo fejének vakarászásával voltak elfoglalva. Persze a kutyus imádta ezt. Szeretett a figyelem középpontjában lenni, a buksi vakargatásra, mint mindig, most is lehunyta szemét. Így szerettem, amikor nem ugatott s nem hozta rám a frászt.
- Nos. Talán ahhoz egy kenőcs kevés lenne - öltöttem ki a nyelvem felé. Nem tűnt öregnek, inkább csak érettnek, mint egy jó bor... képtelenség lett volna, hogy megközelítse a belőlem áradó fiatalságot. Bár azt sosem súgtam volna meg neki, hogy ma reggel is kihúztam egy ősz szálat a hajamból. A fekete tincsek között túlzottan is feltűnően világított.
A beszélgetés a szépítkezésről gyorsan átterelődött a romokra. Azon a téren magabiztosabban mozogtam, hiszen a félelem, hogy egyik napról a másikra összeaszok egy húszéves partner mellett, túlzottan is frusztrált... főleg, mióta néhány hónaponként felfedeztem azokat a bizonyos ősz szálakat.
-  Mennyit bohóckodtunk itt annak idején. Talán már akkor is megfogott a varázsa.
Bólintottam.
Ebből megtudtam, hogy ő is érez valamit. Meglehet, nem olyan intenzíven, mint én, de olyan kellemesen, bizsegően, mint gyerekként magam is, bizonyára. Akkor még nem szúrtak keresztül egy átkozott késsel, nem vágták meg a kezemet, nem fogdostam össze halálos átkokkal kísért tárgyakat.
Természetesen az ilyen évek után bekövetkező találkozások egyfajta újra ismerkedések is... ezért Cleoról is beszélnem kellett s nyilván általa Aidenről is. Az esküvőnk gyakorlatilag annyira szűk körű volt, hogy csak a nagyon közeli ismerősöket hívtuk meg. Részemről csak Dean és Daniel volt ott. Nem akartam nagydobra verni, főleg, hogy Nat még azt is személyes támadásnak vette, hogy egyáltalán próbáltam tovább lépni, élni az életemet. Ha csak kinyitja az ember a lapokat, ott látja a hatását: az a hülye kínai szeretője tönkre tette, Elliot miatt került pszicho-medimágushoz... és hasonlók. Egy ideig sajnáltam és bűntudatom volt, hogy elhagytam, de valójában kettőnk érdeke is volt. Szenvedtünk egymás mellett, sőt egyenesen bántottuk a másikat. Nem, nem csak lelkileg, hanem fizikálisan is.
- Tudod, nem változtam. A hercegnők sosem tudtak ellenállni nekem.
Erre elvigyorodtam.
- Hát persze, mert... O... - elakadta a lélegzetem is. A manó. Ott volt az az átkozott kutyamanó, akivel már annyiszor akartam szótváltani, ám mindig csak akkor bukkant fel, mikor Aiden is velem volt. Csak meg akartam tőle kérdezni, mert tudnom kellett, tudnom kellett a válaszokat arról, hogy miért varázsolt 2002 áprilisában... mit ért el vele. Ha Aiden csak ezért szeret, úgy meg kellett kérnem, hogy szűntesse meg... de nem akartam, hogy megszűntesse... FASZOM! Hirtelen ingerült lettem a sok kérdéstől és úgy vetettem magam utána, mintha a legnagyobb ellenségemet üldözném.
- Elliot! Várj!- Hallottam meg magam mögött Vincent hangját, de rohantam, ahogy csak tudtam. Nem figyeltem, hogy követ-e... semmire sem figyeltem. Csak arra, hogy Cleo már jóformán előttem suhan. Aztán, ahogy egy kisebb tisztásra értünk, lefékeztem. Talán kicsit hirtelen is, mert a combomba belenyilallt a fájdalom. Pontosan ott, a baloldalon, ahol megsérültem három éve.
- Ezt nem hiszem el... - dünnyögve hajoltam előre. A tenyeremmel végig simítottam a heg felett, ami őrülten lüktetett a fájdalomtól. - Gyere vissza te rohadék! - Nyöszörögtem, bár kicsit hangosabban, de még így is képtelenség lett volna, hogy a manó esetleg hallja.
Cleo odasietett mellém és elkezdte a kezemet nyalogatni, amit még mindig szorítottam az egykori seb fölé. Aztán persze nagy nehezen feltoltam magam, hogy megint egyenesen álljak, mintha kutyabajom sem lenne. Azért még vissza kellett nyelnem a fájdalmamat.
- Faszom... - dünnyögtem és sántikálva indultam tovább. Épp csak hátranéztem Vincentre, hogy követ-e. - Beszédem van a manóval.

[<---->]

Nosztalgia

2003.10.14



Autumn outfit <----> Journey style

Halvány foglalmam sincs mi lehet Elliottal, ja, mondhatnám, hogy kényelmetlen a helyzet, még mindig a romokról társalgunk, ami egyébként jó érzés, szinte elvonja a figyelmem a látványa, s nem csak a mágia miatt, amit magából áraszt, hanem mert egyáltalán szép látványt nyújt. Jó, persze, takarózhatunk azzal, hogy külön utakon járunk, meg, szerintem mindkettőnk számára nyűg a családi kör, de Merlin verje meg, a húgomon és az öcsémen kívül őt szeretem a rokonságból a legjobban, mármint a távoliak közül.
-  Ezek a romok. – erőltettem tovább. – nem csoda, hogy én is idemenekülök a Tia miatti szakításom miatt.. – hopp…ezt nem hangosan akartam kimondani, lehet ezt pont nem akarja Elliot végig hallgatni. Hosszú idő után találkozunk, erre lebuktatom magam, hogy egy csaj miatt járok fel a romokhoz. Szánalmas. (KOPP teljesítve)
Szerencsére, nem nagyon van idő ezen rágódni, mert Elliot megindul az ismeretlen irányába egy manó után. Furán viselkedik, igazából lehet, hogy valami furcsa dolga van ezzel a lénnyel, ami miatt ilyen zak-latott lett, hogy csapot-medimágust otthagyjon?
Úgy hallottam, tudnak futni az ázsiai emberek, bár ez elég szélsőséges gondolkodás, de tapasztaltam útjaim során, hogy sokkal több energiájuk van, mint nekünk európai embereknek. Így nem meglepő, hogy Elliot úgy itthagy, mint a borravaló, bár meg kell hagyni, mostanában nem is igazán vagyok edzésben, csak önsajnálat, italozások és nők jelentik számomra a szórakozást. Ezen válztoztatnom kel-lene, tudom, Tia sokszor el is vitt futni magával, meg miatta jártam edzeni is, mert egy vitánk alatt pu-hánynak nevezett. Mára már elég szálkásnak mondhatom a testem, ami azért 38 évesen nem rossz teljesítmény, de hogy a futás még mindig extrém sportnak számít nálam, az tuti.
Persze, Cleo is egy idő után elhagy, igazából, kezdtem azon gondolkodni, hogy el fogok tévedni és nem találom meg a visszavezető utat, vagy Elliot bajba kerül, esetleg a manót fogja kinyírni, akkor pedig jobb lenne, nem a közelben tartózkodni. Szeretem a Kicsi Ellit, de azért nem lenne jó a közelében lenni, ha bedühödik, bár Merlin tudja, mit akar attól a manótól.
- Elliot! – ordítom, ahogy átverekszem magam egy nagyobb bokron, persze az egyik ága még szájon is vágott, amitől ismét prüszköltem erőteljesen a leveleket. Végül azonban megláttam az unokaöcsémet, ahogy hajol és levegőért kapkod. Egy tisztáson lehetünk, bár nem tudom, mennyit futhattunk, de én a tüdőmet kiköpöm. Leguggolok és kezeimet a füves talajnak nyomom, úgy próbálok levegőért és szóért rimánkodni.
- Ez…mi…a…fene…volt? – kérdeztem.
- Gyere vissza te rohadék! – nyöszörögte ő is a fáradságtól vagy fájdalomtól, vagy mindkettő egyszerre, bár arca valóban fintorgott, s én már azért sok ilyen arcot láttam a rendelőmben. Sántítása viszont igazolta a sejtésem. Lehet megsérült a futástól, azért bemelegítés nélkül ilyen terepen szaladni igen csak megerőltető lehet.
- Meghúzódott? – kérdeztem közelebb lépve, miután már könnyebben jutottam levegőhöz.
- Segítsek? – próbálkoztam tovább, de ha nem fogadja el a segítséget, vagy megoldja magától egy Hip-pokrax varázslattal, akkor a manóra terelem a témát.
- Nem tudom elképzelni sem, mi a frászt akarhatsz egy szaros manótól. De ismersz, nem igen szoktak érdekelni az emberek magáügyei. – magyaráztam megrántva a vállam, majd belsőzsebembe nyúltam és elővettem a cigitárcámat.  – A rokoniamé mégúgysem. – folytatam meggyújtva a cigarettámat, majd egy aprót szívtam bele, ugyanis még mindig érzem, hogy majd kilukad a tüdőm.
- De, ha bajod van a manóval, kapjuk el a grabancát. Köhököhöö… - a fenébe, mélyet szívtam a cigibe, oda az epic fellépésemnek. Majd szétrobban a mellkasom…hozzátehettem volna, hogy csak futnom ne kelljen.

◂megint te▸

2003. október 14.

◃vincent▹

we do
terrible things
for the
people we love

style: autumn vibes ║ zene: paint it black

Szerettem a romokat. Szerettem, ahogy a durva felületen végig táncoltak a fények, ahogy a mágia finom cirógatással bizsergette meg a bőrömet. Minden olyan eszeveszettül tökéletes volt ezen a helyen. Hölgyeim és uraim, íme Elliot Fraser-O'Mara és a furcsa, veszélyes mágiák. Talán, ha Vincent nem tűnik fel, addig kutakodok itt, míg bele nem túrok valami végzetesbe, hogy aztán Aiden szokás szerint egy kiskanállal kaparjon össze.
- Ezek a romok. – magyarázta. Azt hittem, neki áll magasztalni, éppen úgy, ahogyan én magam is tettem volna normál esetben. Azonban, egészen másképp folytatta a dolgot. – nem csoda, hogy én is idemenekülök a Tia miatti szakításom miatt..
Nyeltem egyet.
Nem voltam igazán jó rokon, főleg az elmúlt néhány hónapban. Aiden újbóli felbukkanása és a boldogságom annyira lefoglalt, hogy bele sem mertem gondolni, miféle dolgokon mennek át a rokonaim. Talán hallottam valamit Vincent szakításáról, ám közel sem tudtam annyit segíteni, mint kellett volna. Igaz a válásom után, engem sem pesztrált senki és miután Gabrielt is elvesztettem, csak Dean volt mellettem, aki visszaengedett a gyerekszobámba csövezni. De Vincent nem olyan volt, mint én, legalábbis nem olyannak tudtam őt elképzelni. Én minden áron túléltem és nem engedtem magam megtörni, ám neki nem volt talán annyi komoly kapcsolata, mint nekem. Csak is Tia.
- Ugyan már, Vinnie, te is tudod, hogy nem ér ennyit egy csaj sem. Találsz jobbat - köszörültem meg a torkomat. Persze mondtam én... bár erősnek látszottam, de az Aidennel való szakítás megviselt. Úgy éreztem nincsen előre és csak azért menekültem Milton karjaiba, mert biztonságosnak tűnt. Nem gondoltam volna, hogy az lesz a vége, ami lett.
A pillanatot szinte azonnal megszakította a manó felbukkanása. A manó. A manó! Az agyam azonnal kapcsolt, a lábam pedig szinte rögtön mozdult, ahogy az apró teremtmény eliszkolt a fák között. Magyarázatra vágytam, méghozzá azonnal, hiszen boldog voltam, már-már gyanúsan boldog. A repedések már ekkora megjelentek a Nattal való házasságom idején, ám Aidennel nem mutatkoztak.
A rohanásnak ára volt. A régi átkozott csapda által okozott sebet heg követe, az viszont még most is őrült fájdalommal lüktetett. Ezért is fékeztem le, na meg mert a nyílt repen a manó nem volt sehol. Elszalasztottam, ez az érzés pedig kellemetlenebb volt, mint a fájdalom, amit fizikálisan éreztem.
-  Ez…mi…a…fene…volt?  - nagyjából ekkora ért be Vincent. Láthatóan még nálam is jobban szenvedett.
Megpróbáltam lenyelni a fájdalmamat. Nem ment egy könnyen, a verjtékezés elárult, hiszen a sötét tincsek alól úgy kúszott ki, mintha azt akarná súgni, "lázas vagy." Ez aligha volt igaz, egyszerűen csak betegnek éreztem magam minden alkalommal, ahogy aktívvá vált az egykori sérülés.
- Csak a manó... - magyaráztam. Minden tagom remegett s a tenyerem még mindig a lüktető seb felett pihent, kellemesen és melegen. Vincent persze nem tudott ezekről a dolgokról, mert csak Daniel és Nat tudták, mi történt pontosan. Talán Aidennek sem meséltem el túl részletesen. Nem rohangálunk annyit, hogy a dolog különösebb magyarázatra szoruljon.
- Meghúzódott? - kérdezte, mikor már volt annyi ereje, hogy közelebb jöjjön hozzám. - Segítsek?
Megráztam a fejemet. Kicsit össze kellett szorítanom a fogaimat, hogy ne nyögjek fel. Egy pillanat volt csupán, de addig nem tudtam beszélni. Minden energiámat abba fektettem bele, hogy leküzdjem a remegést és a kínt.
- Egy régi vacak. A manó a lényeg. - Szűrtem aztán a szavakat a fogaim között felé. Még tettem is egy lépést, hátha megpillantom a lényt, de nem volt előttem.
- Nem tudom elképzelni sem, mi a frászt akarhatsz egy szaros manótól. De ismersz, nem igen szoktak érdekelni az emberek magáügyei. A rokoniamé mégúgysem. - Magyarázta, miközben elővett egy szál cigit, hogy rágyújtson. Egy erdőben. Szinte olyan érzés volt, mintha a férjem állna mellettem, aki még a konyhában való dohányzásról sem lehetett leszoktatni. Az egyetlen pozitív hatást Rosie születése okozta. Amíg mellettünk volt, nem gyújtott rá.
- De, ha bajod van a manóval, kapjuk el a grabancát. Köhököhöö…
Nem igazán akartam komolyabban belefolyni a dologba... de itt volt, utánam rohant, látta, hogy darabokra tudnám tépni azt a kis vakarcsot. Hát igen, talán kicsit elkapott az a sok indulat.
- Tavaly év elején Aiden elhagyott. Hónapokig nem voltunk együtt és már fel is adtam, mikor egyszer csak felbukkant... és hát csak így rám mászott. Jó érted, szóval kellett neki a szex és az exét kereste meg - kezdtem bele, már kevésbé lihegve. A történet persze rám nézve aligha volt kellemes. Sőt, inkább szánalmas, hogy hagytam magam... de a pillanat hevében történt, rám nézett, én meg rá és egy szó sem kellett már. - Aztán kijöttünk az erdőbe. Ez a manó meg előkerült a semmiből és azt mondta, hogy gyerekkorom óta figyelt. Csettintett egyet és valami aranyos mágia szállt felénk, Aiden meg azóta  velem van és... érted! - még dobbantottam is egyet a lábammal. Inkább ez, minthogy elbőgjem magam, hogy ez manó miatt szeret a férjem.
Tessék. Hát megmutattam neki a gyengébbik oldalamat.
- Azt akarom, hogy vegye le róla a varázslatot. Ha úgyis velem marad, akkor boldog leszek... de így nem tisztességes...

[<---->]

Nosztalgia

2003.10.14



Autumn outfit <----> Journey style

Tia. Még mindig érzem az illatát. Mintha egy pohár mézbe mártanék egy vörös rózsát. Édes, mégis kellemes, romantikus illata van. Egyszerre otthon, biztonságban érzed magad mellette, mégis tudod, vele a holdat is meg tudnád kerülni. Miután felelevenítettem ezt az érzést, hagyom, hogy átöleljen karjaival, szőke fürtjei játékosan megcsiklandozzák az arcom és az orrom, majd azt suttogja. Vinnie maci.
Hatalmasat sóhajtottam, amikor hangján elevenítettem fel az emléket, s így fordultam Elliot felé, mikor pont egy benyögött, meggondolatlan mondatomra reflektált.
- Ugyan már, Vinnie, te is tudod, hogy nem ér ennyit egy csaj sem. Találsz jobbat. – Hm…nem hinném. Bár, tudom, hogy csak vigasztalni akart, ez tőle még így is több, mint amit elvártam. Nem gondoltam volna, hogy válaszra méltatja az elszólásomat, főleg, hogy próbál jó kedvre deríteni. Kedves tőle. Tényleg sokat változott. 
Persze, aztán a rohanás elejét vette a további ömlengésnek, így nem nagyon volt időm reagálni a véleményére, bár biztos csak illemből vágta rá a válaszát, nem hiszem, hogy komolyan meg akart volna vigasztalni, amolyan kedves gesztus volt, hogy mégis csak mondjon valamit a depis megszólalásomra.
Mikor végre véget ért a futkosás és a tisztáson levegőhöz jutottunk én persze cigihez, végre el kezdtünk beszélni és kezdtem is tisztábban látni a helyzetet, bár a lábához mért kérdésemre nem kaptam kielégítő választ. Nem is gond, nyilván személyes kérdés volt, mert régi vacakként emlegeti, tehát valamilyen sérülés, amit nem tudtak meggyógyítani neki. Elég meglepő tudván, hogy Daniel is érti a dolgát, de több nagy tudású medimágus élt a családban, köztük a szüleim is, de az is lehet, meg se mutatta nekik sérülését.
- Tavaly év elején Aiden elhagyott. Hónapokig nem voltunk együtt és már fel is adtam, mikor egyszer csak felbukkant... és hát csak így rám mászott. Jó érted, szóval kellett neki a szex és az exét kereste meg – persze, természetesen emberi reakció, ha viszket a töke az embernek, a volt kapcsolatát fogja felkeresni, ahol még talán lángol valamennyi érzelem és nem kell új csaj, ez esetben férfi után menni, hogy hosszú udvarlások árán végre megkaphassa, amire szüksége van. Gondolom pénzért pedig nem elegáns élvezetért folyamodni, így teljesen megértem Aiden tettét, még ha el is ítélem érte, főleg, mert az unokatestvéremről van szó. Mindegy, eddig se voltam odáig a srácért, eztán se lesz a kedvenc cimborám, de Elliot kedvéért elviselem. Hiszen valamilyen szinten erről szól a család. Elviseljük egymást, még ha nem is kedveled a másikat, vagy nem értesz egyet a döntésekkel, oda születtél, így kötelességed minimum tisztelettel viseltetni irántuk.
- Aztán kijöttünk az erdőbe. Ez a manó meg előkerült a semmiből és azt mondta, hogy gyerekkorom óta figyelt. Csettintett egyet és valami aranyos mágia szállt felénk, Aiden meg azóta  velem van és... érted! – Mi a f*sz? Ez így működik? Ki jön egy baszott manó az erdőből és azt mondja, teljesítem egy vágyad, meg gyerekkorod óta figyellek? Miért tenne ilyet egy erdei manó? Ez már kezdett engem is érdekelni. Na, meg hogy volt most ilyen szerencsénk, hogy ismét összefutottunk vele? Hallotta a hangokat, tehát nyugodtan az ellenkező irányba is mehetett volna, hacsak, nem akart velünk találkozni…
- Azt akarom, hogy vegye le róla a varázslatot. Ha úgyis velem marad, akkor boldog leszek... de így nem tisztességes... – Hm…igaza van. Vagyis én sem örülnék, ha ilyen eszközökkel nyerném vissza Tia szívét. Nem vagyok jó ember, de ez még nekem is túl morbid lenne, tehát teljesen megértem az érzéseit. Ám, ha az ember boldogságáról van szó, bármily nemes is annak szíve, a mai világban lehet kicsit önző az illető, főleg, ha mindent megad a másiknak? Nehéz kérdés.
- Nos… - törtem meg a pár másodpercnyi csendet, miután fel tudtam ocsúdni a történetből. Elgondolkoztam azon is, hogy lehet szivat, de akkor nem rohant volna ennyit egy sérüléssel a lábában és nem reagált volna ilyen hevesen. – Kezdjük szerintem a lábaddal. – léptem közelebb Elliothoz.
- Ahhoz talán jobban értek, mint a manók csapdába ejtéséhez. – mosolyogtam kedvesen, remélve, hogy oldom kicsit a benne felgyülemlett feszültséget.
- Mivel régi sérülés, biztos vagyok benne, hogy nem egy régi lábtörés, ami rosszul forrt össze, tehát, ha nagyon akarod, tudok rajta segíteni arra az időre, hogy elkaphasd a manót. – magyaráztam, majd lehajoltam a lábához és mélyet szívtam a cigimbe. Miután kifújtam a füstöt felnéztem Elliotra és fintorral az arcomon közöltem vele a hideg tényeket.
- Azonban csak a fájdalmat tudom eltüntetni, ami nagyjából estig fog kitartani. Utána pokoli kínokat fogsz átélni egy egész napos terhelést követően. Ha így is vállalod, akkor segítek. – mondtam tovább, majd felálltam és ismét szívtam egy slukkot, hogy átrágja a dolgokat, kicsit szabadon gondolkozzon.
- Plusz, nem kérdezősködöm, hogy szerezted. Ha tényleg ennyire meg akarod kaparintani a manót és elviseled a varázslat lejártát követő fájdalmakat, segítek, sőt, ki is találtam valamit, amivel elő csalhatjuk ezt a nyavalyást. – néztem körbe mosolyogva.
- Azonban a legfőbb megválaszolandó kérdésem mind közül. Biztosan ezt akarod? – engedtem el a mosolyomat szinte azonnal és a mondat mellé keményen megfogtam a vállát, hogy érezze döntésének súlyosságát, mindemellett támogatásomat. Bármi történjék itt a délután folyamán, rám számíthat. Nem tudom, hogy most a találkozásunk okozta öröm miatt, a Tia elvesztése miatt érzett mérhetetlen fájdalmam miatti együttérzés vagy csak a romok gerjesztette mágia hatása, de azt érzem, nekem itt most az unokatestvérem mellett a helyem, bárhogy is döntsön.

◂megint te▸

2003. október 14.

◃vincent▹

we do
terrible things
for the
people we love

style: autumn vibes ║ zene: paint it black

Kissé felületesen avattam be Vincentet az Aidennel való kapcsolatom árnyoldalaiba. El kellett volna talán mondanom neki, hogy mennyire éretlen volt még akkoriban, kereste a válaszait, mert annyira megsebezte mindaz, amit jóformán tudatlanul tett a saját családjával. Egyrészem sajnálta őt, de az akkori szavai és tettei örök sebet ejtettek rajtam. Mindig úgy éreztem, hogy nem szeret, csak azért van velem, mert addig sem kell az utcán élnie. Akkoriban nem volt még hajlandó a családi vagyonhoz nyúlni, talán úgy érezte, nem méltó rá.
Nyeltem egyet, ahogy a mondandóm végére értem. Kiszáradt a torkom a bűntudattól, hogy egy húszéves embert rángattam bele egy olyan házasságba, ami nyilván az ő életében nem fog örökre tartani, ráadásul olyan dolgokkal terhelem… nem! Ebben nem volt szabad így belemenni és elsüllyedni a sötétségbe.
– Nos… – kezdte némi csenddel Vincent. Már az is meglepett, hogy reagált rá valamit… mégis kit érdekeltek volna az én problémáim? Tia hiánya bizonyára előrébb valami – Kezdjük szerintem a lábaddal. – lépett közelebb végül.
Minden porcikám ellenkezett. Nem akartam, hogy esetleg megérintse, hogy megint elsírjam magam a fájdalomtól, mint annak idején Nat előtt. Persze az ő társaságában lehettem gyenge… legalábbis eleinte igen. Aztán fel kellett húznom közénk azt a kegyetlen vastag kőfalat.
– Ahhoz talán jobban értek, mint a manók csapdába ejtéséhez.
A mosolygását egy erőltetett „hihi” hanggal válaszoltam meg. Egyelőre nem sikerült visszabillenem a laza, jófej meg mindenes Elliot-állapotba. Egyszerűen csak ott maradt bennem az a sok keserűség, mert a történtek túl gyorsan jöttek a válásom után. Nem is érdekelt a lábam, sem a fájdalom. Csak Nat tulajdonított neki túl nagy jelentőséget, én a világ végéig is elvonszoltam volna magam, akkor is, ha összeesek és már csak kúszni tudok.
– Mivel régi sérülés, biztos vagyok benne, hogy nem egy régi lábtörés, ami rosszul forrt össze, tehát, ha nagyon akarod, tudok rajta segíteni arra az időre, hogy elkaphasd a manót. – Folytatta és odahajolt a lábamhoz. Zavartan elfordítottam a fejemet tőle, nem akartam látni, ahogy nem lát semmit, nadrágon kereszült. Már pedig, hogy én Vincentnek biztosan nem tolom le a gatyámat, az is százszázalék. – Azonban csak a fájdalmat tudom eltüntetni, ami nagyjából estig fog kitartani. Utána pokoli kínokat fogsz átélni egy egész napos terhelést követően. Ha így is vállalod, akkor segítek.
Megforgattam a szemeimet, majd hosszú sóhajjal visszanéztem rá.
– Most is kínokat élek át. Szerinted mennyire rázna meg? Csak egy újabb fájdalom… kit izgat. Valójában ez sem izgat. – Mutattam kicsit keserűen a sérült végtag felé. Négy év alatt sikerült már hozzászoknom s ezzel együtt éltem az életemet. Mindenesetre a felesleges feszültséget nem rajta akartam levezetni, szimplán csak baszta az idegeimet, hogy gyengének tűnök. Ez volt az egyetlen dolog, ami kölyök korom óta fel tudott bosszantani, pedig nekem csak egy vágyam volt, hogy rettegjenek tőlem és meg tudjam védeni az anyámat, az Aidenemet, a családomat.
– A lényeg, hogy amikor kell tudjak mozogni. – Folytattam. Nem is tudom, nem akartam kísérleti alany lenni, de egy tahónak sem akartam tűnni. Mégis csak rokon, méghozzá egy fontosabb rokon.
– Plusz, nem kérdezősködöm, hogy szerezted. Ha tényleg ennyire meg akarod kaparintani a manót és elviseled a varázslat lejártát követő fájdalmakat, segítek, sőt, ki is találtam valamit, amivel elő csalhatjuk ezt a nyavalyást. – Folytatta. Ez utóbbi jobban érdekelt, habár én csak üldözni akartam. – Azonban a legfőbb megválaszolandó kérdésem mind közül. Biztosan ezt akarod? – Váltott komolyabbra. Még a vállamat is megszorította.
– Nem vagyok töketlen. Még jó, hogy végig csinálom. – Ráztam meg a fejemet. Fogalmam sem volt, hogyan képzelte el a kezelésemet, de reméltem, hogy nem akar tűket belém szurkálni, mint a muglikba. – De mégis mi a terv? Itt most azonnal nekem esel? – Érdeklődtem, majd elvigyorodtam, hogy értse, ahogy akarja. Azonban mielőtt még reagálhatott volna, újabb mozgolódás hallatszott a bozótosból, majd egy hangos vihogás.
– Sosem kapsz el kisfiú! – Rikkantotta, majd a hangok alapján tovább futott az erdőben. A manó volt, vékony, sipító hangja alapján, ám látni nem láttam.
– Majd meggyógyítasz máskor, most haladunk! – Ragadtam meg a karját, majd sántítva húzni kezdtem magammal az erőd felé. Az erőlködéstől éreztem, ahogy a gombóc ott nő a torkomban, a szemeim mind inkább könnyfátyolosak lettek, de engem egy kibaszott manó nem győz le. O’Mara vagyok. Az O’Marák pedig mocskosul erősek.

[<---->]

Nosztalgia

2003.10.14



Autumn outfit <----> Journey style

Feszülten figyeltem, ahogy szenved, nem szívemre való az ilyesmi. Nem tudok szemet hunyni afölött, ha valaki rosszul van, de játssza a hőst, mert oké, elhiszem hogy valaki ezt kibírja, azok erős emberek, elismerem őket, de attól a sérülés vagy betegség nem fog változni. Nem fogja azt mondani, hogy ez erős ember, hagyjuk inkább békén. Úgy tűnt kezdetben, hajlik arra, hogy segítsek neki, na még annak ellenére is, hogy tudta, estére erős szenvedésben less része és bár orvos vagyok, nem füllik a fogam, ahhoz hogy szándékosan romlasszam az állapotát, készen állok ráhagyni a döntést.
– Most is kínokat élek át. Szerinted mennyire rázna meg? Csak egy újabb fájdalom… kit izgat. Valójában ez sem izgat. – erősködött tovább, mire én csak megráztam a fejem. Mie z a makacskodás kérem, minden betegem folyton erősnek próbálja mutatni magát, vagy másokért, vagy hogy impomá-ljanak, de volt aki elvekért és csak mert fütykös lóg a lábai között. Valahol ebben a listában látom most szerencsétlen Elliotot is, aki minden körülmények között erősnek próbálta mutatni magát, lehet ezzel akarta kompenzálni törpe alkatát. A csivavák is aggresszívek.
– A lényeg, hogy amikor kell tudjak mozogni. – tette hozzá még mindig combját szorongatva, mikor csak bólogatva vettem tudomásul kérését.
– Nem vagyok töketlen. Még jó, hogy végig csinálom. – Ez a beszéd Elliot, erről van szó, bár tudtam, hogy ezt fogod válaszolni, csak egy enyhe mosollyal jeleztem, megértettem céljait és elszántságát, majd lehajoltam, hogy megvizsgáljam az izmokat és idegeket.
– De mégis mi a terv? Itt most azonnal nekem esel? – kérdezte, majd felnéztem még a fizikai behatás előtt, hogy megválaszoljam a kérdést, de sajnos ismét közbejött a manó és nem átallott beszólni El-liotnak. Tényleg elég szemtelen egy jószág.
– Sosem kapsz el kisfiú! – rikácsolta, bár mondjuk nem volt valami nagy beszólás, Elliot tényleg kicsi.
– Majd meggyógyítasz máskor, most haladunk! – kiáltotta megragadva a karomat és felrántott, ahogy már majdnem neki estem lábának. Sántikálva iramodott meg előttem, mint egy rossz horrorfilm legde-bilebb zombija úgy nézett ki, ahogy sziszegett és vánszorgott szorongatva a pulcsim ujjait, valószínűleg fájdalmát kisugározva benne.
- Igen Elliot, majdnem megvolt…ja nem. Ilyen lajhár tempóban a hányingert sem kapod el, nem hogy ezt a manót. – magyaráztam neki, majd nagyot sóhajtva nemes egyszerűséggel kibuktattam a lábait.
Valószínűleg nagy fájdalmak közepette fog ismét a sérüléséhez kapni, így nem lesz ideje velem szöszölni, ebben az esetben gyorsan megfordítom és ráülök a hátára. Ha meg akar támadni a pálcájával, vagy nem sikerül kibuktatnom durvább eszközökhöz folyamodom, előkapom a pálcámat és alkalmazom rajta Petrificus totalus sóbálvánnyá változtató átkot, hogy maradjon nyugton, míg segítek neki.
- Tudom, mérges leszel rám, és az is lehetsz, hogy megversz utána, bár ha sikerül a gyógyítás, inkább a manóval foglalatoskodj, csak aztán velem. – magyaráztam neki, miközben a sérülés környékét gyúrtam. – Az igen, meggyűlt itt egy kevés csomó és be is vannak gyulladva az izom. – lepődtem meg az izomrostok masszírázása közben, bár valószínűleg ő mindeközben pokoli fájdalmakat él át. Mivel nincsenek nálam tűk, így kénytelen leszek egy erőteljes ideget érő nyomással ellazítani a testrészt, majd eztán alkalmazom a Hippokrax varázslatot, miután pálcámat jó mélyen belenyomtam az idegbe, mely a fájdalmat közvetíti az agyba. Valószínűleg ez fog a legjobban fájni Unokaöcsémnek, de ha minden jól megy, mire magához tér, már hatni fog a mágia és az idegeinek elzárását követően csak kisebb bicegés fogja jelezni átok súlytotta sérülését.
Egy finite varázs kimondásával megszüntetem a bálvánnyá változtatást vagy ha nem volt rá szükség, felállok róla és megnézem az eredmény.
- Na, mivel a manó megszökött, elmondanám az ötletem, ha a lábad már használható és kidühöngted magad. – javasoltam, ismertem annyira Elliotot, hogy most kitölti rajtam haragját, amiért meggátoltam a manóval való versenyfutásban.
Amennyiben nem tudok ráfeküdni, de az átkom sem találja telibe, nem vitázok vele, hagyom, had sántikáljon kedvére a manó után, én pedig támogatom, max megpróbálom körbekeríteni.

◂megint te▸

2003. október 14.

◃vincent▹

we do
terrible things
for the
people we love

style: autumn vibes ║ zene: paint it black

Akárhányszor elhatalmasodott a fájdalom a régi sérülés miatt rajtam, valahogy sokkal, de sokkal bunkóbb voltam, mint alapvetően. Oké. Nem vagyok egy kedves teremtés, csak Aidennel cukiskodom, mert ő a férjem, meg mert örülök, amikor bájosnak talál és finom puszikkal jutalmaz meg. Másokkal viszont kemény voltam, gyakorlatilag rideg is, ha a helyzet azt kívánta meg. A kisfiús énemet nem kellett mindenkinek kiadni. Kicsit úgy éreztem, hogy Vincent elől is rejtegetem a gyengébb oldalamat, mert nem tűnhettem erőtlennek... nem volt szabad sebezhetőnek mutatnom magamat. Ez a maszk volt az egyetlen, ami megóvott a világ sötét oldalától. Így hát, nem is volt kérdés, hogy akármilyen módszert is ajánl, azzal én bizony élni fogok.
A fájdalom nem érdekelt. Sosem érdekelt, mindig addig mentem előre, amíg el nem ájultam és most is haladtam. Túl makacs voltam, hogy attól a hülye manótól távol tartson egy kis heg. Tudnom kellett a választ, tudnom kellett, hogy mégis mi a fenéért kellett az a varázslat, hogy amiatt szeret-e Aiden... hogy a házasságom nem csak egy kamu. Egyszer már elhagyott. Ha annyira szeretett volna, csak nem hagy el... de akkor miért jött vissza. Ajj! Tudtam, hogy ez a manó fog az őrületbe kergetni.
-  Igen Elliot, majdnem megvolt…ja nem. Ilyen lajhár tempóban a hányingert sem kapod el, nem hogy ezt a manót. - Szólalt meg Vincent, miközben vonszoltam magam után. Nem érdekelt a véleménye. Neki csak az volt a dolga, hogy jöjjön velem, ha meg nem akar, akkor húzzon el. Egyedül is megoldom. Mindent megoldok egyedül.
Valamit éreztem a lábaimnál, mintha belém rúgott volna vagy kigáncsolni próbált. Megbotlottam és egy pillanatra azt hittem, hogy benne megkapaszkodva majd sikerül megtartanom magam, de a fájdalomtól megremegett a lábam. Előre buktam, egyenesen térdre.
- Mi a kurvaélet bajod van... - magyaráztam előre, az avarnak. Hallottam, hogy Cleo ugatni kezd mellettem. Annyi erőm volt, hogy a hátamra fordulva rászegezzem a pálcámat. Még éppen sikerült kivédenem a támadását. Azonban túl kimerült voltam és le kellett engednem a kezemet, hogy egyáltalán lélegezni legyen erőm.
- Egy barom vagy... ha még egyszer pálcát emelsz rám, kiheréllek - magyaráztam tovább magam elé.
- Tudom, mérges leszel rám, és az is lehetsz, hogy megversz utána, bár ha sikerül a gyógyítás, inkább a manóval foglalatoskodj, csak aztán velem. - Szólalt meg ismét. Éreztem, ahogy az ujjai a fájó területet masszírozzák. Össze kellett szorítanom a fogamat. -  Az igen, meggyűlt itt egy kevés csomó és be is vannak gyulladva az izom. - Magyarázta, de ettől még nem hittem, hogy azért akart rám varázsolni, hogy fájdalomcsillapításban részesítsen. Már fogalmam sem volt, mint csinál, mert a fájdalomtól csak szédülést éreztem. A fák lombjai ide-oda táncoltak a szemeim előtt, de csak azért sem ordítottam. Még is éreztem, ahogy a kíntól a szemeim nedvesek lettek, a könny pedig újra és újra végig folyt az arcomon.
- Na, mivel a manó megszökött, elmondanám az ötletem, ha a lábad már használható és kidühöngted magad. - Szólalt meg, mikor befejezte a kínzásomat.
Hangosan, lihegve ültem fel. Még szipogtam egy kicsit, mint egy sértett kisgyerek. Megpróbáltam megtörölni a szemeimet, de ha a könnyeim nem is folytak volna, hát a vörös szemeim amúgy is elárultak. Dühös voltam, amiért ezt tette velem, amiért meg sem kérdezett, amiért! Amiért sírok miatta!
- Soha. Többé. Ne. Nyúlj. Hozzám. - Tagoltam el, majd mordultam egyet, ahogyan Alexej szokott, amikor felbosszantom. A következő pillanatban, pedig lendületesen ellöktem magam a földtől, hogy neki ugorjak és lenyomjam az avarba. - Majd elmegyek a rendelődbe, ha megfelelő időpontot találok. Világos? - Ha sikerült lenyomnom, akkor az arcába szórtam egy kupac avart. Ha nem sikerült, úgyis előre buktam az avarban, mert még nem nyertem vissza teljesen a józanságom a sok fájdalom után.
- Cleo, nyugi. - Szóltam aztán a még mindig, morgó, ugató kutyára. - Ma én tépem szét Vincentet, holnap a tiéd lehet... ami marad belőle.

[<---->]

Nosztalgia

2003.10.14



Autumn outfit <----> Journey style

Eszemet sem tudom hányszor alkalmaztam egy bűvigét és hányszor kellett valakit lefognom, ártal-matlanítanom, hogy tudjak rajta segíteni. Nem okozott gondot ez egy rokonomon sem, nem volt drámaibb, nem éreztem szomorúságot, sajnálatot, sem pedig szánalmat. Ez egy amolyan alap reackió, berögzült cselekvés. Nem érdekelt sosem ki van előttem, minden esetben ugyanúgy végeztem a munkámat, úgy láttam neki minden betegem meggyógyításának, hogy segíteni akarok, bármi legyen is a vége, lehetett az sár vagy aranyvérű, tolvaj vagy hivatalnok, bűn ronda, túlsúlyos banya, vagy fiatal, karcsú bombázó. Ez esetben egy unokaöccs. Nem éreztem azt, hogy különleges bánásmódban kellene részesítenem, vagy hogy enyhébb módszerrel kellene ellátnom. Hogy messzire mentem? Talán. Azonban soha nem fogom megbánni. Mondhatnám, hogy meg fogja köszönni később, de nem…ezért sokáig fog rám haragudni, de ha választ kap a kérdésére és megnyugszik tőle, üsse kavics, nem érdekel. Érte elv-iselem a haragot. Elliotért elviselem a bűnbak szerepét.
- Mi a kurvaélet bajod van... – akadt ki elterülve a földön.
- Elhinnéd, ha azt mondanád, hogy kapuzárási pánik? – kérdeztem mosolyogva, ahogy ráemeltem a pálcámat.
A varázslatot kivédte, bár ezen nem lepődtem meg. Még akkor sem lenne ellene esélyem varázslópárbajban, ha fél lábon ugrálna, be lenne kötve a szeme és a pálcát más tartaná helyette. Piszkosul erős mágus volt, nem véletlen nem vették még elő semmilyen probléma miatt, vagy nem tudtak rábizonyítani semmit, vagy féltek tőle. Azonban szerencsém volt, mert minden energiáját felemésztette az, hogy a fájdalmat elviselte és izmait a végtelenségig erőltette. Persze, lehet még lenne ereje ahhoz, hogy felemelje a pálcáját és leparancsoljon magáról, de a fájdalom, amit okozok erősebb annál, mint hogy épésszel tudjon gondolkodni.
- Egy barom vagy... ha még egyszer pálcát emelsz rám, kiheréllek. – magarázta, de ez jelen pillanatban üres fenyegetés volt csupán. Persze, ereje telljében már lehet fáról fára pattognék a pálcája kedve szerint, akár egy merges gurkó, de jelenleg annyi ereje sincs, hogy gondolatban ártson nekem.
- A régi szép idők emlékéért. – nevettem fel, ahogy nyomkorásztam a lábát, persze tudom, hogy nem igen érdekli most a közös kalandozásunk és nevetséges gyerekes párbajaink, de orvosi kötelességem szóval tartani, ameddig tart a művelet.
Végül felkeltem róla és figyeltem a reakcióját. A fájdalomtól bekönnyezett a szeme, igazából taknya-nyála egybefolyt, amitől normál esetben nevetőgörcsöt kaptam volna, de tudtam jelenleg élet és halál között táncolok. Miket beszélek…szó szerint halálra vagyok ítélve.
- Egy cigit elszívhatok, mielőtt meggyil…
- Soha. Többé. Ne. Nyúlj. Hozzám. – tagolta el félbevágva a mondatom, felvetésemre ügyet sem vetve. Úgy rontott nekem, mint egy sebzett vadállat, még csak nyekkenni sem volt időm, úgy vetette rám magát. Elterültem a fűben tehetetlen rongybabaként, egyrészt mert nem számítottam arra, hogy ilyen gyorsan visszanyeri erejét, másrészt, hogy a lába ilyen szépen helyrejön, harmadrészt pedig, hogy termete ellenére ilyen elképesztő ereje van.
 - Majd elmegyek a rendelődbe, ha megfelelő időpontot találok. Világos? – sziszegte fogai között, mire én csak elmosolyodtam. Megszólalni nem tudtam, mert jelenleg a két tüdőm egymást átkarolva pörgött a mellkasomban légszomjat okozva az eséstől, bár, ettől eltekintve sem lett volna rá lehetőségem, mert Elliot elkezdett a fejemre szórni egy csomó fű és gazdarabot földestől mindenestől kirángatva a talajból.
Nem ellenkeztem, csak prüszköltem a sarat és a földet, kezeimmel próbálván védekezni a rámszóródó koszmaradványoktól.
- Cleo, nyugi. – Szólalt meg végül odafordulva a vicsorgó, ugató kutyára. - Ma én tépem szét Vincentet, holnap a tiéd lehet... ami marad belőle. – magyarázott ő is mostmár lihegve, én pedig letöröltem az arcomról az avar maradékát. Nem kértem meg, hogy szálljon le rólam, jó volt kicsit fetrengeni a fűben, ehelyett elővettem a cigimet és végül rágyújtottam, mintha a lehető legnormálisabb cselekvés lenne ebben a helyzetben.
- Sose jönnél el a rendelőmbe és sosem kérnél segítséget. – Magyaráztam mélyet szívva a cigimbe. – Ehelyett megőriztem a méltóságod, bár azt hittem drágább árat fizetek érte. – prüszköltem a füst kifúlyását követően nevetve.
- Mi lenne, ha mesélnék Tiáról? – kérdeztem végül felnézve a rajtam ücsörgő Elliotra. – Az a nyavalyás mindig akkor bukkant fel, amikor épp érzelgősködtünk a múlton, lehet ebből táplálkozik. – vetettem oda kicsit hallkabbra véve a figurát.