Stockholmi varázslónegyed

A varázslónegyed pont ugyan olyan autentikus, mint maga a város, és éppen olyan lenyűgöző is. Az ember itt vásárolhatja meg a szükséges bájitalhozzávalókat, bájitalokat, betérhet egy-egy mágikus étterembe vagy kávézóba, esetleg különleges könyvek után kutathat. A fiatal varázslók és boszorkányok megtalálhatják itt a kedvenc szórakozóhelyiket, és található itt egy 1700-as években épült mágikus színház is.
A bejutás a macskaköves útra helyezett rúnakövek helyes megérintése után lehetséges, egy sikátor fala előtt.

[2004. április 16.outfit >><< you get me so highaz ember törékeny, mint a pohár II]

2004. április 16.
outfit >><< you get me so high

az ember törékeny, mint a pohár II

Nagyjából Jaspernek köszönhettem azt, hogy itt vagyok. Sikerült annyira lenyugtatnia, hogy a pánik mellett meg is érezzek valamit abból a mágiából, ami összekötött minket. Most az egyszer hálás leszek annak a hülye manónak. Akit akkor sem bírtam, ha Elliot ragaszkodott hozzá. Lepillantottam a gyűrűre, ami az ujjamon volt, éreztem a belőle áradó rezdüléseket, amik mind-mind Elliottól jöttek. Nem volt így nehéz vele sem bújócskát játszani. Benjamin mellett az embernek amúgy tapasztalata van abban, hogy valakit tudja, hol keressen. Néha a dolgok elég egyszerűek voltak, a bonyolultságuk ellenére is. Benjaminékra hagytam most Rosie-t, bár igazából ők is eléggé le voltak terhelve. Nem mintha ez látszódott volna Benjaminon, túl fiatal volt még ahhoz, hogy lestrapáltnak érezze magát. Anyáék meg éppen a végére jártak az örökbefogadásnak, lehet a következő hónapban lesz egy testvérem. Ez még mindig rohadt fura volt. Most meg tudnám érteni Elliiotot, miért akart eltűnni.
Lehunytam a szememet. Előbukkant a nap, a felhők mögül, a hűvös szél úgy sodorta őket, mintha csak valami hullámok lettek volna az ég tengerén. Elővettem a napszemüvegemet, és a szemem elé tettem, miközben a varázslónegyedet kémleltem körbe. A zsupszkulcs egy kávézó mellett tett le, érezni lehetett a péksütemények és a frissen őröl kávé kellemes elegyét. Eszembe jutottak a közös szombati reggelizéseink is. Menynire hiányzott most minden megszokott rutin, még az is, hogy állandóan bele volt gyömöszölve a rózsaszín melegítő a konyhaszekrénybe.
Jó kérdés, hogyan éreztem meg, ide kellett jönnöm. talán, mert tudtam, hogy Elliot valami északi helyre szökött volna. Első gondolatom az volt, talán éppen Sorennél volt, de ő éppen megint a Hakonnal hajózott a tengeren. Raven meg ismét tiszta ideg volt, de valahogy ezt már mindenki megszokta. A megérzéseim és a gyűrű húzott ide, nem is kellett azok sokat meditálni, hogy hol volt, szinte egyből kirajzolódott a fejemben Svédország neve. Azt nem tudtam, hogy azon belül hol volt, de bíztam a profizmusomban.
Nem akartam elveszíteni, olyan sokat jelentett nekem, és még most sem értettem, mit rontotam el, hogy nem szerettem-e eléggé, nem értékeltem valami apróságot, vagy esetleg Rosie-t unta meg, mert a legtöbbször ő foglalkozott vele, ha én még dolgoztam. Sóhajtottam, és cigit nyomtam a számba majd meggyújtottam azt. Szerettem volna, ha ez a megszokott rutin, a régi öngyújtó, ami apától maradt rám, ad némi erőt ehhez. Lassú mozdulatokkal fújtam ki az orromon a füstöt, el se véve a szálat az ajkaimtól, csak megindultam valamerre. Azzal is számoltam, hogy nem biztos, hogy Stocholmban lesz, úgyhogy hoztam magammal némi ruhát, mert több napra készültem. Meg ha már megtaláltam se akartam azonnal hazarángatni. Azt hiszem sok mindenről fogunk bezsélgetni. Már ha egyáltalán vissza akar jönni hozzám. Ez a gondolat megijesztett, és inkább el is hessegettem, ahogyan kacskaringóztam a varázslónegyedben. Hosszúra nyúlt, szinte végighúzódott a mugli városrészek háta mögött. Autentikus volt, és olyan mágikus, mint az Abszol út, csak itt mindenki svédül rikácsolt. Amúgy se nagyon figyeltem a boltokra, örültem annak, hogy csendesek voltak az utcák, mert csak a férjem járt a fejemben.
Nem tudom meddig sétálgattam,  csak a megérzés hajtott előre, a kusza negyed labirintusában. Talán már elmúlhatott pár óra is, amikor egy kisebb utca nyílt rá a tengerre, talán éppen az vezetett ki a varázslónegyedből, vagy át egy másikba, egy hídon keresztül. Ott pillantottam meg őt, ahogyan állt, messziről is felismertem az alakját. Háttal volt nekem, nézte a víz hideg hullámait. Biztos voltam benne, hogy tudja, hogy érte jöttem, még ha elsőre nem is nézett rám, ahogy mellé értem.
- Hmm, milyen szép - jegyeztem meg, és én is nekidőltem a híd korlátjának, majd újabb füstöt eregettem ki. Ki tudja hanyadik szál volt ez ma, és még csak a nap felénél se tartottunk.

◂az ember törékeny, mint a pohár II▸

2004. április 16.

◃ a i d e n▹

you are my fate

style: winter time ║ zene: Endlessly

Az északi szellő csípősen simított végig az arcomon, ahogy a varázslónegyedre vezető hídon nekitámaszkodtam a korlátnak. A tenger kisebb hullámai felett elnéztem a távolban aranyló napra. Ki-kibújt a felhők mögül, jelezve, hogy nagyon is ott van, nagyon is ragyog. Szép volt, szinte fájdalmasan gyönyörű... és mennyire kínzó, hogy mindezt egyedül kellett néznem. Az én döntésem volt persze, de ez nem Aiden ellen szólt. Nem őt akartam ezzel megbántani vagy azt az érzést kelteni benne, hogy nem jó. Inkább csak az idillien szürke hétköznapokban, valahol félúton elveszítettem önmagamat. Hát most éppen önmagamba kapaszkodtam bele, ahogy ujjaim a fémkorlátra simultak és szorították, mintha azon múlna megmaradok-e ebben a világban annak, aki vagyok.
Milyen ostoba vágyik erdőkben aludni? Milyen ostoba vágyik ezekre a dolgokra? Hát én. Azért, mert azt hittem világ életembe, az tesz valakivé, hogy szembe megyek mindennel, hogy elítélem, ami normális... pedig milyen kellemes tudott lenni, magamhoz ölelni a lányunkat, Aidenhez bújni a reggeli órákban, mikor még nincs kedvem kimászni a takaró alól. Utáltam magam, amiért ezek a giccses érzések örömet okoztak. Aiden nem volt erőszakos. Ő nem megváltoztatni akart, hanem finoman formált, szavak, rángatás nélkül.
Ahogy ott álltam és kicsit dideregtem, megéreztem Aiden szívverését. Valahol ott volt a környéken, mert a gyűrű hevesen lüktetni kezdett az ujjamon... ez is a manó mágiájának a része volt. Összekötött minket. Túlzottan is egyértelműen.
- Hmm, milyen szép- hallottam meg aztán a hangját. Aztán a szemem sarkából láttam, ahogy a korlátnak dől. Eljött értem, hogy hazavigyen. A gondolattól máris könnyes lett a szemem, a sarkából talán ki is folyt egy csepp. Nem nyúltam oda, hogy letöröljem, de még nem bírtam ránézni. Túlságosan szégyelltem magam, amiért fájdalmat okoztam neki.
- Nem annyira, mint te... - pillantottam végül oldalra. Napszemüvegben volt és dohányzott, de tudtam, hogy nincs jól. Éreztem, mert a manó erről is gondoskodott. Nem csak szerelem és boldogság volt, hanem fájdalom és kín is.
A szellő végig simított a hajamon, ahogy a tekintetem rajta pihent továbbra is. Tényleg szép volt. Friss és üde, ahogy a fiatalok szoktak, annak ellenére is, hogy milyen nehéz időszakon megy keresztül éppen. Ráadásul miattam. A gonosz kis gondolatok persze azt súgták bennem, hogy megérdemli, mert egyszer ő is ezt tette velem. Megkínzott, mintha nem jelentettél volna neki semmit, O'Mara. A hang nem érdekelt. Szerettem Aident, mert a múlt a múlt volt, amibe nem volt szabad kapaszkodni, annak ellenére sem, hogy most itt álltam, magamat keresve a belső erdőmben.
- Hazaviszel? - kérdeztem, majd nyelve egyet megint a hullámokra pillantottam. Könnyebb lett volna belevetnem magam, hogy elbújjak a kellemetlen gondolatok elől. De mindig ott volt a visszatartó erő... még élni akartam.

[2004. április 16.outfit >><< you get me so highaz ember törékeny, mint a pohár II]

2004. április 16.
outfit >><< you get me so high

az ember törékeny, mint a pohár II

Éreztem, hogy Elliot el volt veszve, a mágia sok mindenben összekötött minket, az igaz, de én voltam olyan makacs, hogy elhitessem magammal: amúgy is kurva jó emberismerő vagyok. Már akkor is olvastam benne, amikor nem volt se manó, se gyűrű.. gyűrűk, amik még erősebbé kovácsoltak össze minket. Nem hittem abban, hogy a mágia miatt éreztem iránta mélyebben. Ez már akkor megvolt kettőnk között, amikor először találkoztunk. Az apám meg mindig azt mondta, hogy a szeretetnél nem volt erősebb és hatalmasabb mágia, erő ezen a világon. És ebben, mint minden másban, most is mocskosul igaza volt.
Ide húzott a szívem Stocholmba, követtem Elliot keserű, fájdalmas érzéseit. Én sem volta a toppon, az elmúlt napok nélküle megviseltek, de tudtam annyira erősen előre nézni, hogy igen. Most ezt megérdemeltem, egyszer én is eltűntem az életéből. És akkor vissza sem akartam fordulni, hátra sem akartam nézni, mert minden túl jó volt, túl tökéletes egy olyan elbaszott léleknek, mint amilyen én voltam. De aztán megkaptam az élettől a feloldozást, és képes voltam folytatni. Talán Elliotnak is erre volt szüksége. Ezt nem tudhattam, viszont ugyan úgy keringtek bennem a gondolatok, mint a város mellett elhúzó folyó örvényei.
Megtaláltam a hídon, mintha valami elcsépelt szimbolizmusa lett volna az életnek, ahogy a két városrészt átszelő úton állt, a víz felett, mintha nem lett volna egyikben sem helye. De ez nem vol igaz, a helye mellettem volt és a lányunk mellett. Odamentem mellé, mélyet szippantottam a cigimből, és lusta mozdulattal elemeltem az ajkaimtól, hogy kifújjam magamból a füstfelleget.
Áréreztem, hogy megilletődött, ahogy mellé értem, ahogy biztos voltam benne, azt is érezte, amik bennem voltam. Fájt, hogy elhagyott, fájt, hogy nem tudtam mellette segíteni neki, fájt, hogy nem vettem észre semmit. Fáj az egész. Egyelőre én is csak félig-meddig néztem rá, a szemüvegemet nem toltam fel a fejemre, és élveztem ahogy a nap fénye megérinti néha az arcomat, miközben előbukkant a felhők mögül.
- Nem annyira, mint te... - felelte Elliot, mire én felé biccentettem a fejemet, és úgy néztem rá a szemüvegem sötétsége mögül. Nem válaszoltam rögtön, hagytam, hogy egy kicsit a csend megüljön kettőnk között. Néztük egymást a gyenge kis szélfújás közben. Tudtam, hogy meghatotta, hogy itt voltam. De tudhatta azt is, hogy nem hagyom egyedül, és a világ végén is felkerestem volna.
- Hazaviszel? - kérdezte, aztán a vízta nézett, és éreztem, hogy mire gondolhatott. Még a mágia se kellett ehhez, hogy tudjam, ahogy azt is tudtam, nem ugorna bele. Annál ő erősebb volt, és makacsabb, még akkor is, ha most egy kicsit árnyéka volt önmagának.
- Haza. De előbb sétáljunk - javasoltam. Beszélnünk kellett, ezeken a dolgokon át kellett rágnunk magunkat, és ellöktem magam a korlátról, majd felé nyújtottam a kezemet. Ha elfogadta megindultam vele, egy ideig némán ballagva a kellemes kis utcákon. Most még csak nem is humorizáltam azon, hogy Írország helyett költözzünk ide.

◂az ember törékeny, mint a pohár II▸

2004. április 16.

◃ a i d e n▹

you are my fate

style: winter time ║ zene: Endlessly

Az élet olyan vicces és szánalmas tudott lenni… mintha most köpne képen, amiért végre megkaptam, amire vágytam. Hányszor sírtam éjszakánként magányt emlegetve… hányszor zokogtam, mert Nat Forest nem szeretett igazán, csak birtokolni akart, mert az ő mértékének éppen elég szép voltam. Beillettem a giccsbe, beillettem a tökéletes családi életbe, míg jól viselkedtem. Évekig harcolt, hogy belepréseljen az elképzeléseibe, de képtelenek voltunk együtt jól működni, amint elmúlt az újdonság varázsa.
Most pedig tényleg boldog voltam. A mindennapok gyönyörűen szürkék voltak… küzdelem sem igazán maradt. Nem ragadhattam meg semmit, hogy az adrenalin őrülten tomboljon és talán éppen ez hiányzott az új életből. Az, ami addig hajtott és előre lökött. Csupán élveznem kellett volna az egészet és ez volt az, ami nem ment. A nagy örömködésben és szépségben éppen én vesztem el, az a kis összetevő, ami vágyott minderre. Talán Aiden is észrevette, hogy nem csak a bennem pislákoló átkok erősödtek fel, de én is elvesztem a mindennapok forgatagába.
Nagyot nyelve bámultam a tenger felett aranyló napfényre. Szerettem a látványát, ahogy az alattam csapkodó hullámok hangját is. Azt kívántam, bár nyelne el, vesznék bele, akkor nem kéne gondolkodni, nem kéne, hogy megint magamat kutassam egy házasság árán. Még hány gyereket kellene elhagynom, hogy az legyek, akinek lennem kell? Borzalmas apa voltam, legalább annyira, mint amennyire az én tulajdon apám. Önző voltam, csak a magam érdekel hajtott és ezért még Aidenen is képes voltam áttiporni. Éreztem, hogy fájt neki, amit tettem. Minden egyes gondolatát, minden egyes titokban ejtett könnycseppjét felismertem, ahogy a gyűrű lüktetett az ujjamon. Azt mondhattam volna persze, hogy visszakapta… de miért is kellett volna bosszút állnom azért, mert ő nélkülem akart lenni valamikor régen? Az a tett már rég megbocsájtást nyert. Nem gondoltam rá bűnként, habár a hiánya akkoriban igencsak elviselhetetlen volt. Még Milton sem tudta feledtetni, akármennyire is akartam.
Aiden nem Nat volt. Ő nem engedett el, hogy aztán visszarángasson, mintha a tulajdona lennék. Csak haza akart vinni és maga mellett tudni, mint egy társat. Ez az érzés, pedig mindennél furcsább volt. Éreztem a tekintetét magamon, ahogy visszafordultam a hullámok felé. A szépsége persze bőven ezek felett a természeti dolgok felett állt. Nem is tudtam kiverni a fejemből, hiába néztem félre. Hiába viselt napszemüveget, az ajkai, az álla szép ívének szépséges fényt adott az aranyló napfény. A haja pedig pontosan olyan túrni valóan sűrű volt, mint máskor.
– Haza. De előbb sétáljunk – felelte és még csak meg sem rángatott. Ezért hát felé fordultam, a kezét nyújtotta nekem. Képtelenség lett volna nem elfogadni, így hát kinyúltam oldalra, hogy az ujjainkat összefűzzem és meginduljuk a kis utcák macskaköves sziluettje felé.
A cipőm koppanása a köveken kicsit magamhoz térített. Valahogy olyan volt, mintha valaki fejbe kólintott volna, hogy kapjam össze magam, mert itt van mellettem a férjem, aki szeret és akar…
– A svédek borzasztóan kimértek – szólaltam meg csak úgy mellesleg. Aidennel sosem szoktunk elmélyülten beszélgetni problémákról és érzésekről. Nem. Az nem a mi világunk volt, ezért fogalmam sem volt, hogyan kezdhetnék bele valami olyanba, ami a kapcsolatunkra is hatással volt. Valójában nem is láttam értelmét annak, ami bennem volt.
– Az utcán sem aludhat csak úgy az ember… – sóhajtottam fel, már-már gondterhelten. Az elmúlt napokat végül is egy boltraktárában töltöttem, mert nem hoztam magammal pénzt, csak egy zsák ruhát és próbáltam túlélni.
– Soren annyival lazább.

[2004. április 16.outfit >><< you get me so highaz ember törékeny, mint a pohár II]

2004. április 16.
outfit >><< you get me so high

az ember törékeny, mint a pohár II

Nem akartam még több embert elvesízteni, csak mert szarul álltam a dolgokhoz. Egy részem azt mondta, hogy meg is érdemelném, ahogyan olyan sok mindent megérdemeltem. Egy másik, makacsabb részem pedig azt mondta, szarj bele Aiden. Ennyi neked is járhat. Az a hang volt bennem Benjamin hangja, az én makacsságommal összekeveredve. Elrejtettem inkább a tekintetemet Elliot elől, nem akartam, hogy mindent lásson rajtam. Persze úgy is tudtam, hogy érezte, hogy mindent érzett, a gyűrűnek köszönhetően.
Mellette tapasztaltam meg milyen érzés tényleg szeretni valakit. Ez mély volt, mélyebb és őszintébb bárminél, amit eddig valaha is éreztem. A tudat, hogy ezt elvesíztem mindennél jobban megrémített. Szánalmas volt és olcsó közhely, de úgy éreztem Elliot nélkül nem is tudnám normálisan élni az életemet. Haza akartam vinni az otthonunkba, amit nekünk épített az a hülye manó, ahol volt a lányunk, és hogy egymás mellett társként éljünk. Nem akartam sosem bezárni a falak közzé, és ha valamiben szigorú voltam is csak a féltés miatt volt. Most pedig nem tudtam csak arra gondolni, hol szartam el a dolgokat, mikor kellett volna észrevennem, hogy kisiklott alólam hirtelen az életem, mint a seprű a seggem alól az első Repüléstan órámon.  
A szemüvegem mögül néztem rá, ahogyan körbevette a napfény. Meglehetősen idillikus kép volt így előttem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. De kurvára nem volt rendben, és most tényleg erről beszélnünk kellett, a dolgokat nem lehetett csak úgy a szőnyeg alá seperni, bármennyire is kényelmesnek tűnt ez. Inkább kinyújtottam felé a kezemet. Örültem, hogy összefonódtak az ujjaink, mintha megkönnyebbültem is. De nevettségesen féltem, hogy nem nyúl érte, és akkor tényleg nem tudtam volna mit csináljak. Jasper biztatott arra, hogy keressem meg, és ne hagyjam el önmagaat, pedig közel álltam hozzá. Szánalmas volt, de igaz. Ha ő nem lett volna, maximum az öcsém kapart volna össze, de ő éppen megint szétverette magát a meccsen, és... nem akartam magammal terhelni. Sose akartam igazából, úgy voltam vele, elég erős vagyok a gondjaimhoz. De Elliot nélkül teljesen kifordultam.
Olyan volt, mintha felélegeztem volna egy nehéz súly után, amikor megfogta a kezemet, és a bőrünk összeért. Nem tudtam, hogyan is kezdjek bele, csak megindultam vele valamerre, miközben sirályok vijjogtak a fejünk felett. már nem félek az élettől, mondta Nyinaa Sirályban. Most én is így éreztem, mintha teljesen kiegészültem volna Elliottal. És mégsem tudtam, hogyan kérdezzek rá. Az öcsém ebben jobb volt, nyíltabb, őszintébb, és nem érdekelte ha mindenki egy hülyének nézte.
– A svédek borzasztóan kimértek - törte meg a csendet, ahogy az autentikus kis utcák között bóklásztunk. Kivettem a csikket az ajkaim közül, miután mélyet szippantatom belőle. Bólintottam is, eléggé azoknak tűntek, ránézésre is.
– Az utcán sem aludhat csak úgy az ember… – sóhajtott Elliot, mire rápillantottam, a szemüvegem kerete mögül, az arcára.
- Na de Elliot - sóhajtottam. Lehet csak visszavágyott a régi életébe, én meg elvettem tőle ezt? Már komolyan nem tudtam mit gondoljak. Köszönet a svédek kimértségének, hogy a férjem feje felett legalább volt valami fedél... mertem remélni.
- Soren annyival lazább - ezzel egyetértettem. A norvégok nem voltak olyan karót nyeltek, még ha Soren kemény fickó is volt, aki esküszöm elpusztíthatatlannak tűnt, még Hakon mellett is.
- Hát ő nagyon laza - sóhajtottam ki a füstöt. - Elliot - fordultam felé, másodjára is a nevén hívva, de most komoly dolgokról volt szó.
- Miért mentél el? Nem azért, hogy számon kérjelek, csak szeretném tudni az okét, hogy miben változtassak. Hogy miben segítsek - böktem ki végül esetlenül a szavakat. Sophie volt folyton ilyen suta, hát most én is annak éreztem magam.

◂az ember törékeny, mint a pohár II▸

2004. április 16.

◃ a i d e n▹

you are my fate

style: winter time ║ zene: Endlessly

Hülye voltam, amiért elmenekültem. Tudtam én, még is úgy üldöztem azt az álomképet, ami egykor én voltam, hogy képtelen voltam ellenállni a hívásának. A régi Elliot ott sétálta előttem, hátha és hátra nézve újra, meg újra. Szinte szólítva, hogy kövessem. Valójában csak meg kellett volna fognom a kezét, visszahúznom, hogy jöjjön, ölelje Aident, érezze az illatát, legyen végre őszintén boldog.
Ott álltam a hídon, néztem a hullámokat és olyan idiótán elveszettnek éreztem magam, mintha nem lenne meg a boldogság, amit áhítottam. Pedig ott volt. Minden erejével, minden szépségével ott tombolt. Engem keresett, engem akart. Éreztem a gyűrűben, mennyire kétségbeesett, mennyire zokog, mikor senki sem figyel. Miattam sírt, nem a saját boldogsága miatt. Cseppet sem hasonlított Nat Forestre, cseppet sem volt önző, hiába állította be magát annak. Neki én kellettem.
- Na de Elliot - sóhajtott Aiden. Végre megtalált, végre hallotta a hangomat... nyugodtabbnak érződött, ám az elkeseredettség nem csökkent. Talán nem tetszett neki, hogy utcán akartam aludni, de nem hoztam magammal sok galleont, csak az a ruhám volt, ami rajtam volt. Ételt is csak úgy szereztem, hogy mások maradékát loptam el.
Vállat vontam. Ismert. Tudta, hogy mindenre képes vagyok. De mégis csevegtem tovább, magyarázatot magamtól csak azért sem adva. Sorenről, Svédországról, rideg északaikról... csak azért sem volt szabad érinteni mindazt, ami történt. Túl kellemetlen volt. Nem akartam látni Aiden fájdalmát, habár a napszemüveg kellően takart. Ismertem és éreztem minden rezdülését Szenvedni pedig nem sokszor láttam. A változás egyértelmű volt. Gyáva vagy... O'Mara... egy gyáva féreg. Nézz szembe azzal, amit tettél! A hang kegyetlen volt, mint mindig. De legalább őszinte.
-  Hát ő nagyon laza - sóhajtott újra. Hirtelen torpantunk meg és fordult felém. - Elliot. - Nem becézett. Kimondta a nevemet, vagyis komolyan akart csevegni. Hát én nem akartam, de azért megköszörülve a torkomat vártam a folytatást. A napszemüvegen keresztül a szemébe néztem és vártam, hogy a fejemhez vágja, tönkretettem.
- Miért mentél el? Nem azért, hogy számon kérjelek, csak szeretném tudni az okét, hogy miben változtassak. Hogy miben segítsek - s érkezett a folytatás. Annyira más volt, mint amire számítottam. Annyira figyelmes, annyira gyengéd, hogy képes lettem volna újra belészeretni. A szívem őrülten kalapált.
- Ezt annyira nehéz szavakba önteni Aiden... - Feleltem kicsit talán rekedten. A sírás határán álltam, de erősnek kellett maradnom. Ő is erős volt. Idejött és minden fájdalma ellenére beszélt. Most végre nem odázta el azzal, hogy poénkodik vagy szexre próbál csábítani. Most hallgatni akart és őszintén. Ezt még én is láttam rajta.
- Csak félek, hogy elveszítem önmagamat ebben a fene nagy boldogságban... és ez a sok felelősség összenyom. - Motyogtam halkan. - Nem érzem magam Elliot O'Marának... - tettem hozzá és a hangom megremegett, a könnyek pedig kiszakadtak belőlem. Nem akartam, hogy ilyennek lásson. Nem akartam, nagyon, nagyon, nagyon nem. Belemarkoltam a karjába, mintha kapaszkodó kéne.
- Sajnálom, hogy ez rajtad csattant... - Nyeltem egyet és tovább zokogtam vele szemben állva. Csak úgy felszakadtak az érzések. Szinte kitörtek. - Sajnálom...

[2004. április 16.outfit >><< you get me so highaz ember törékeny, mint a pohár II]

2004. április 16.
outfit >><< you get me so high

az ember törékeny, mint a pohár II

Akkora segg voltam, de komolyan. Semmit se vettem észre, és ez volt a legszánalmasabb az egészben. Egy kész csődnek éreztem magam, pedig ott volt. Ott voltak benne ezek az érzések, amiket most erősebben éreztem a gyűrű mágiája miatt. Csak én vak voltam, nem csak a fél szememre. Éreztem benne azt a furcsa fájdalmat, ami mardosta belül. Azt akartam hogy ne érezze magát így, hogy teljes életet éléhessen mellettem, mérgek és fájdalom nélkül. Nem szögeztem magam mellé, és sosem bántottam, se fizikálisan sem szavakkal. Eleget szenvedett már, azt akartam, hogy a házasságon belül is szabad legyen, mozgástere. De lehet még jobban csak megkötöttem, Rosie-val is? Nem tudtam, a kérdések a fejemben hullottak a fejemre, mint a zápor. Csak válaszokat nem kaptam, a válaszokat megtalálni meg ebben a helyzetben kibaszott nehéz volt. Lehet féltem is tőle, hogy igen, én tehettem erről, hogy egészen Svédorzságig rohant el. Talán előlem is.
Ahogy egymás mellett sétáltunk és az ujjaink egymáshoz értek, sóhajtottam egyet belül, Hol a fejünk felett bámultam a napszemüvegem mügül a felhőket, amik fehéren foltozták össze a végtelen kékséget. Hol pedig az előttünk elnyúló békés kis utcákat, ami túl tiszta volt, túl idegen, és túl barátságos. Akár egy festmény, Sandberg ecsetvonásával. A levegő sós volt egy kicsit, érezni lehetett a vízből áradó hűvösséget, meg a felfeltámadó szelet, ami néha belekapott a ruhámba, és végigkaristolta a bőrömet is. Talán télen sokkal jobban fájt volna a hideg ölelése, de most jól esett. Elliot mellett semmi se volt olyan kibaszottul üres és fájdalmat, célja volt és értelme a létezésemnek. Amikor nem volt mellettem, még a karjhaim is olyan szánalmasan feleslegesnek éreztem, hiszen nem volt, akit átölelhettem volna, akihez hozzáérzehettem volna. Hiányzott az illata, a bőrének melege, a hangja, és a fura zakjos csörtetése is.
Elhaladtunk egy kocsma mellett, aminek a neve olyan groteszkül röhejes volt, a bűvölt túristafelirat pedig segítette a szavak megértését is.
- Van egy kalóz a pincében - olvastam fel a nevét, és csak horkatottam egyet. - Ki ad egy ilyen nevet bárminek is?  - dünnyögtem magunk közzé, és még egy halvány mosoly is játszott a szám sarkában. Aztán mindenről beszéltünk, csak arról nem, ami fontos kell, hogy legyen.
Az apám megtanított beszélgetni, mindig amikor odahívott magához, próbált utat törni hozzám, ha nem is beszélt. Várt, hogy kinyitom az ajtót, hogy beengedem, de sosem történt meg, csak kamaszos faszágból utáltam. Az apám őszinte ember volt, aki sosem szégyellt a gondokról beszélni, sosem érezte úgy, hogy el kelljen előle menekülni, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyni. Ebben az öcsámre hasoníltott, talán ő mindenkinél jobban felvállalta az érzéseit és a godnolatait, mint bárki akit ismertem. Én csak kerültem ezt, gyűlöltem szembenézni mindazzal, hogy hová vezettek a döntéseim, vagy milyen következményei voltak bizonyos dolgoknak. De most meg kellett tennem, még ha a válasz szarul is fog esni. Mert ettől féltem a legjobban. De most tényleg azzá kellett válnom, amivé az apám nevelni akart, és amihez sosem volt elég erőm, mert egy gyáva fasz voltam, nagy szavak mögött.
Megkérdeztem, tudni akartam, és a szemébe néztem, lassan feltolva a fejem búbjára a szemüvegem.
- Ezt annyira nehéz szavakba önteni Aiden... - szólalt meg kisvártatva, én pedig vártam, hogy találja meg a szavakat. Éreztem, hogy a könnyek fojtogatták, és láttam rajta, hogy mennyire szenvedett. Csak néztem rá, vártam, hogy megszólaljon, és nem basztam el azzal, hogy nem érdekelt. A falak mögött könnyű volt, nem sebzett meg sem szó, sem érzelem, de most kívül álltam azokon, hogy megértsem, és hogy rendbe hozzam.
- Csak félek, hogy elveszítem önmagamat ebben a fene nagy boldogságban... és ez a sok felelősség összenyom. Nem érzem magam Elliot O'Marának... - mondta, és éreztem, hogy kűzdött, de közben belém kapaszkodott, én pedig a támasza lettem. Magamhoz húztam, és szorosan megöleltem, hagytam, hogy sírjon, én pedig belélegeztem a hajának kellemes illatát, ahogy az arcom a tincseihez nyomtam.
Fazság lenne azt mondani, hogy ebben a házasságban ő a másik filem, és én teszem azzá,a ki valójában. Nem akartam semmit belenyomni, hogy neház legyen neki. Egy ideig csak öleltem, és felsóhajtottam, kerestem a szavakat ebben a kibaszott sós levegőben, mintha minden a könnyekkel tellett volna meg.
- Semmi baj, semmi baj - suttogtam és csendesen simogattam a hátát. Nem volt ebben ő hibás, csak lehet én varrtam rá nagy terheket.
- Szeretném, ha tudd, hogy nekem mindig is Elliot O'Mara maradsz, akármi is legyen, akárhová is mész. Az a férfi, akibe beleszerettem- mondtam halkan. Nem tduom mit modnhattam volna, ha egyedül akart lenni nélkülem, nem tudom képes lettem volna elengedni, holott vtudtam, hogy Forest se akarta és csak még több lett a seb. De én is voltam elveszett, nem éreztem magam se Jamesnek se Aidennek se Frasernek. Nem kérdeztem, hogy mit tegyek hogy jobban legyen. Valószínüleg úgysem tduta volna a választ.
- Akárhogy is lesz, én támogatlak, és nem állok az utadba, hogy az legyél,a ki lenni akarsz - dünnyögtem halkan, persze mégsem akartam most sem elengedni. Felsóhajtottam.

◂az ember törékeny, mint a pohár II▸

2004. április 16.

◃ a i d e n▹

you are my fate

style: winter time ║ zene: Endlessly

Aiden arcát nézve úgy éreztem ezer darabra törik a szívem. Az ajkaim megremegtek és azt kívántam, bár ne kéne látnom, amit vele tettem... gyáva akartam lenni, megfutamodni, félrenézni, azt mondani így volt helyes, megtenné azonban képtelen voltam. Szembe akartam vele nézni, megmutatni, hogy tudom, hibáztam. Ha fájt is, ha a könnyeim is folytak, ott álltam, hagyva, hogy a hideg északi szél a tincsim közé kapjon, amint egyenesen rá néztem. A szemeibe, ahogy feltolta a szemüvegeket a göndör tincsek sűrűjébe.
Egy pillanat volt az egész, mielőtt magához húzott. Átöleltem, belemarkoltam a kabátjába, hogy nehogy elvigye a szél őt is, mint a gondolatot, ami miatt elhagytam. Gyenge kis szar vagy, O'Mara...- kínzott a hang. Én azonban nem éreztem magam gyengének, hiszen itt voltam, készen álltam mellette maradni minden keserűségem ellenére. Ezerszer veszítettem volna el Elliot O'Marát, csakhogy így ölelhessem magamhoz őt.
A zokogásom hallgattam, ahogy bújtam hozzá. Bolond voltam, iszonyatosan bolond, amiért megkérdőjeleztem annyi mindent. Ha ettől nem voltam önmagam, akkor semmitől... csupán meg kellett szoknom, hogy nem mindennap tüzel fel az adrenalin. Nem mindennap kell megküzdenem azért, hogy életben maradjak. Néha csak élvezni kellett, amit elértem. Talán erőszakosan meg akartam szerezni Aident, de én mindent csak megszerezni akartam, ám amikor az enyém volt, nem tudtam mit kezdeni vele. Hát neki kellett a kezembe adni a folytatást. Megfogni és magával húzni a naplementébe... hangozzon akármilyen nyálasan undorítónak is.
- Semmi baj, semmi baj - suttogta, miközben a hátamat simogatta. Még erősebben bújtam hozzá, még jobban markoltam a felsőjét, annak reményébe, hogy nem lép el tőlem. -  Szeretném, ha tudd, hogy nekem mindig is Elliot O'Mara maradsz, akármi is legyen, akárhová is mész. Az a férfi, akibe beleszerettem.
Nyeltem egyet.
- Ha az az Elliot O'Mara lennék, már elfutottam volna... - suttogtam szipogva a nyakának. A könnyeim nem tudtak megállni. - Kérlek... kérlek, ne engedj újra elfutni... nélküled senki vagyok. - Szipogtam tovább és lehunytam a szemem még egy pillanatra, csakhogy érezzem az illatát. - Úgy érzem belehalok, ha még egyszer senkivé kell válnom. - tettem hozzá. A hangom erőtlen és gyenge volt.
- Akárhogy is lesz, én támogatlak, és nem állok az utadba, hogy az legyél,a ki lenni akarsz - folytatta. Elhúzódtam, hogy a könnyes szemeim most az ő fáradt, megviselt arca felé fordítsam. Látni akartam, mit tettem vele, mit vettem el tőle. A nyugalmát, a békés órákat, amik csak a közös otthonunkban voltak a mienk.
- Az akarok lenni, aki melletted vagyok. Nem mehetek vissza a startra, hogy újra kezdjem az egészet... nem fordíthatok hátat, hiszen már elértelek.   - Suttogtam. Talán célban nem voltam, de most már együtt kellett mennem Aidennel. Csak éppen nagyon nem akartam hazamenni... féltem, hogy visszatérek és megint ugyanazzal szembesülök és megint elűz.
- Nem mehetek vissza... ugye nem mehetek vissza? - kérdeztem nagyot nyelve. - Mindenki megutálhatott... amiért ezt tettem veled... - Lesütöttem a szemeimet, elléptem Aidentől, de nem akartam elengedni, ezért a garbó ujjába kapaszkodtam meg, mintha kéne még egy utolsó kapaszkodó, nehogy engem is magával vigyen a szél.
- Én... - nyögtem ,de nem tudtam folytatni.

[2004. április 16.outfit >><< you get me so highaz ember törékeny, mint a pohár II]

2004. április 16.
outfit >><< you get me so high

az ember törékeny, mint a pohár II

Átöleltem Elliotot, magamhoz húztam szorosan, hogy érezzem az illatát. Hiányzott, kurvára hiányzott, olyan volt, mintha kitépték volna egy részemet. Nem akartam belegondolni, milyen lenne elveszíteni őt, vagy az öcsémet. Talán akkor én is belehalnék. Most is úgy éreztem a szívem ketté hasadt, amikor nem találtam mellettem, az ágyunkban. Szinte eltűnt, csak a kínzó kókuszillatát hagyva hátra, ami minden pillanattal az arcomba dörgölte a kínzó hiányt. De igaz a mondás, hogy csak akkor tudjuk meg, ki a fontos igazán, amikor eltűnik mellőlünk. Ha Jasper nem lett volna mellettem, akkor nem tudtam volna úgy összekapni magam, hogy eljöjjek ide. Még ha fltem is a kérdésektől, meg a válaszoktól.
Mindig is ahhoz szoktam hozzá, hogy vezetek, az öcsémnek is folyton nekem kellett dirigálni, ha hülye volt vagy szerencsétlen. Tudtam, hogy előbb utóbb a családomat is nekem kell majd terelgetnem, és tudtam, hogy ELliotnak is arra volt szüksége, hogy vezessem. Mégis úgy éreztem, hogy egyszerűen nem tettem meg mindent magunkért, és legfőképpen érte. Ha ezt az öcsém megtudja, biztos voltam benne, hogy balfasznak fog hívni. De talán nem is lenne baj, ha kiosztana. Tőle még el is tudtam viselni. Akkor is, ha most láttam az apró repedéseket, amiket nem vettem észre időben. És hirtelen minden darabjaira készült omlani. Pont úgy, mint régen, pontosan kurvára ugyan úgy, mert megint elvakított a saját egóm.
Öleltem magamhoz, ebben a furcsán idillikus környezetben, mintha csak egy mindenki által áhított utópiába csöppentünk volna. Érzetem, ahogy hozzám bújt, még szorosabban, és a felsőmbe is belemarkolt. Eszembe se jutott tőle elhátrálni, főleg most, hogy a nyomára akadtam.
- Ha az az Elliot O'Mara lennék, már elfutottam volna... Kérlek... kérlek, ne engedj újra elfutni... nélküled senki vagyok. Úgy érzem belehalok, ha még egyszer senkivé kell válnom - suttogta elhaló hangon, én pedig csak a hajába nyomtam az arcomat, miközben éreztem a könnyeit a nyakamon.
- Nem engedlek el soha többé - mondtam halkan és megcsókoltam a puha tincseket a feje tetején. Nehéz volt nekem nem sírnom, utáltam ilyen szarul látni Elliotot. Úgy éreztem nem tettem boldoggá, hogy nyomást raktam rá, amit nem bírt el, és én észre sem vettem. De akárhányszor is tűnne el, én midnig megkeresném, hogy hazavigyem az otthonunkba, mert ott a helye mellettem, a házban, az ágyunkban... és a szívemben is, bármilyen csöpögősnek hangzott.
- Az akarok lenni, aki melletted vagyok. Nem mehetek vissza a startra, hogy újra kezdjem az egészet... nem fordíthatok hátat, hiszen már elértelek - mondta halkan én meg felsóhajtottam, és rápillantottam ahogyan elhúzódott egy kicsit. A kezemmel megsimítottam az arcát, hogy letöröljem róla könnyeket.
- Mellettem elférsz, Elliot, ezt tudnod kell. Húzni foglak magammal, ha arra van szükséged - mondtam csendesen, és adtam neki egy finom csókot, a puha, kissé sós ízű ajkaira. - Úgyhogy nem foglak elengedni, az már biztos - kacsintottam rá egy halovány félmosollyal.
- Nem mehetek vissza... ugye nem mehetek vissza? - kérdeztem nagyot nyelve. - Mindenki megutálhatott... amiért ezt tettem veled... - kezdte elliot, mire felsóhajtottam, és beletúrtam a hajamba.
- Nem tudják - feleltem csendesen. - Csak Szőke. Miatta tudtam úgy lenyugodni, hogy megkeresselek. De nem hiszem, hogy elpletykálta volna - mondtam és a szemébe néztem. Persze ha tudnák is, úgyis mindekki visszafogadná. Mert ilyen a családom.
- Maradjunk itt egy ideig - mondtam hirtelen. Rosie jó kezekben volt. Nekünk meg beszélnünk kellett sok mindenről. A kezemmel megzsoírtottam a kezét, és körbenéztem.
- Biztos van itt valami szállás, ahol lehetünk - néztem körbe, mert most éreztem, hogy nem kéne hazarohanni. Magunknak kellett idő.

◂az ember törékeny, mint a pohár II▸

2004. április 16.

◃ a i d e n▹

you are my fate

style: winter time ║ zene: Endlessly

Aiden illata különösen megnyugtató volt, mint amikor a nagy zokogás közben kisgyerekként megölelt az anyukám. A karjai között meg tudtam békélni a világ minden problémájával. Aiden karjai között pedig saját magammal. Az egyetlen problémám én magam voltam... a saját magam korlátja, a saját magam elgáncsolója, az, aki megragadta a vállamat, aki elhúzott és kitépett a családomból. Miért is? Mert egyszerűen jobb volt azt mondani, hogy tovább lépek, mint szembenézni az egyértelmű változások tényével.
- Nem engedlek el soha többé- suttogta. Az arca a hajamhoz simult. Éreztem a leheletét a fejbőrömön. Ösztönösen hunytam le a szememet, hagytam, hogy a könnyek óvatosan cirógassanak végig az arcomon, majd az államhoz érve lecseppenjenek az egymás ölelő testünkre. Undorodtam tőle, hogy ilyen keserűséget hoztam egy ilyen gyönyörű kapcsolatba.
- Mellettem elférsz, Elliot, ezt tudnod kell. Húzni foglak magammal, ha arra van szükséged - mondta végül, ahogy hüppögve felnéztem a szemébe. A kis csóktól csak még inkább bűntudatom volt... megérdemeltem, hogy megüssön, ököllel verjen az arcomba. A gyűlöletét is megérdemeltem volna, de ő túl jó volt, túl ártatlan, még akkor is, mikor férfiasan komoly volt. - Úgyhogy nem foglak elengedni, az már biztos - kacsintott rám azzal az őrjíteni szexi félmosolyával, amitől azonnal bizseregni kezdett a testem.
De most mégis inkább a bűntudat dolgozott. Hogy hagyhattam ott? Úgy nézett rám, mint valami kincsre, amire ismét rálelt, miután elveszítette. Ráadásul az egész családja tudta, mit tettem vele. Erica mit szólna hozzá? Felróhatná a közöttünk lévő hatalmas korkülönbséget, vagy hogy nem bántam jól a fiával. Tényleg nem bántam. Nem voltam elég jó Aiden Fraserhez, ahogy Nat Foresthez sem voltam. A különbség csupán az volt, hogy Nat ki is mondta.
- Nem tudják - mondta végül. -  Csak Szőke. Miatta tudtam úgy lenyugodni, hogy megkeresselek. De nem hiszem, hogy elpletykálta volna - tette hozzá. Na persze! Pont Jasper ne pletykálná el? Pont ő, aki annyira sokszor mondta, hogy a tizenöt év túl nagy korkülönbség, aki még akkor is ferde szemmel nézett ránk, mikor elvállaltuk Rosie-t. Én nem akartam Aident befolyásolni... egy részem persze akkoriban nagyon vágyott Aiden gyerekére. Úgy hittem, az valahogy beteljesíti a kapcsolatunkat.
- Maradjunk itt egy ideig- javasolta aztán, mert még mindig nem tudtam megszólalni. A gombóc őrülten fojtogatta a torkomat. De aztán sóhajtottam egyet. Ha eltűnünk, akkor Rosie miatt mérgesek lesznek. Megint megkapnám, hogy nem vagyok elég felelősségteljes. Hányszor kaptam már meg, hogy nem vagyok jó szülő. Még  Aiden is kiakadt, mikor el akartam magammal vinni kincsvadászatra... nem hitte el, hogy tudnék rá vigyázni. - Biztos van itt valami szállás, ahol lehetünk.
Megráztam a fejem.
Kicsit még mindig kellemetlenül éreztem magam, hogy miattam borult fel minden, ami eddig amúgy teljesen rendben volt. Mert rendben volt az életünk... én szedtem szét magamat, a saját addigi örömömet, csakhogy megint érezzem a keserűséget, amit sokkal inkább magamnak éreztem, mint azt a gondtalanságot.
- Jó ötlet ez...? - kérdeztem rekedten. Megköszörültem a torkomat és félrenéztem, hogy a hídon át húzódó mugli világ felé pillantsak. Ők nem láttak minket, de mi láttuok őket... - Az egyik sikátorban, a kuka mögött van egy lyuk, ahonnan be lehet mászni egy pincébe. Ott aludtam. - Dünnyögtem. Nem, ez nem volt Aidenhez méltó szállás hely. Sokkal jobban érdemelt, mondjuk egyenesen a királyi palotát, ám azt nem tudtam zsebrevágni és elhozni neki, hogy éjszaka benne szexeljünk.
- De neked az nem jó... - suttogtam magunk közé. Végig simítottam a mellkasán, most is olyan szexi volt. Annyira, de annyira szexi.

[2004. április 16.outfit >><< you get me so highaz ember törékeny, mint a pohár II]

2004. április 16.
outfit >><< you get me so high

az ember törékeny, mint a pohár II

Nem akartam, hogy azt gondolja, nem számított nekem. Talán nem voltam a szavak embere, sőt. Sokkal szarabbul fejeztem ki magam, még az anyámnál is, aki megint csak elég béna volt az ilyenekben. Azokkal kiabált a léegjobban akiket a legjobban szeretett, amikor még fiatalabb volt. Úgy gondoltam akkor mér mindent elmondta, ha csak eltűrtem magam mellett azt aki fontos volt nekem. Büszke voltam ennél több mindnet kimutatni, de Elliot mellett ez is változott. Megtanultam hogy mutassam ki, ha szeretek valaki úgy merlin igazából.
A karjaim között tartottam, hogy érezzem az illatát, a puha tincseit ahogyan az arcomat cirógatták. Utáltam magam, amiért ennyire nem figyeltem rá, hogy erre késztettem, hogy eltűnjön mellőlem, és még könnyeket is hullatott. Nem érdekelt, ha az öcsém sírt, általában, de amikor Elliotot láttam a könnyeivel kűzdeni, akkor úgy éreztem menten ketté tudnék szakadni. Utáltam szenvedni vagy gyötrődni látni. Nem is tudom, mit csinálnék, ha tényleg eltűnne az életemből, akkor talán tényleg beszippantana az a kibaszott nagy, sűrű sötétség, ami ott bújkált a bőröm alatt, mintha bennem lett volna már  aszületésem óta. A sötétség pedig ürességet tartogatott, én pedig ELliot mellett megtapasztaltam a melegséget is, ami anynira az öcsém része is volt, hogy anynira tudtam érte gyűlölni.
Japserben bíztam, rá is rábíztam volna az életemet, akármenynire is volt kurva szerencsétlen néha. Tudtam, hogy nem helyeselte ezt, de csak aggódott, mi lesz velem, ha Elliot már... De én még nem gondoltam bele. Élveztem minden egyes napot, amit vele tölthettem. Nem becsültem meg az otthonomat az apámat és az öcsém, hosszú-hosszú évekig. És már nem tudom visszahozni azokat a napkat, se az apám sem a húgom. Elliot mellett úgy ébredtem, hogy minden napot valami kibazsott giccses ajándéknak éreztem attól a kurva sorstól. És mennyire utáltam hogy olyan szentimentális hülye vagyok, mint az öcsém. De már mindent értékeltem, ami az élethez tartozott.
- Elliot, ismered a családom. Az öcsém így is zokogva kapna az ölébe, amilyen kurvára nyomi - sóhajtottam, és megforgattam a szemem. Anya meg egy égett süteményt tolna Elliot szájába és ő is bőgne. De most nem erre volt szükségem, hanem arra, hogy Elliottal legyek, máshol, és a dolgokat talán meg tudjuk beszélni rejtegetés nélkül.
- Jó ötlet ez...? - kérdezte, és bólintottam, miközben a tekintetemmel az ő barna szempárját kerestem. Szerettem ahogy csillogott benne a fény, ahányszor észrevett. Úgy csináltam, mintha nem vettem volna észre, de minden alkalommal olyan mocskosan jól esett.
- Az egyik sikátorban, a kuka mögött van egy lyuk, ahonnan be lehet mászni egy pincébe. Ott aludtam - mondta, mire csak felsóhajtottam, ahogy egy újabb cigit dugtam az ajkaim közzé, és meggyújtottam az öngyújtómmal. Felpillantottam az égre, a fejünk felett vonuló felhőkre, amik átkúsztak a muglik világába is, ami most olyan volt, mintha egy ablak mögül nézhettük volna őket. Mennyi, de mennyi ideig aludtam az utcán, mert úgy gondoltam nem érdemlek mást. De a gondolat, hogy Elliot is ezt tette, egyszerűen csak kurva szar volt.
- De neked az nem jó... - tette hozzá, és megsimította a mellkasomat, én pedig erre lehunytam a szememet, szerettem amikor hozzám ért, és az ujjia a bőrömmel játszottak.
- Nem hoztam magammal pénzt - közöltem a tényt, csak úgy iderohantam. Nem volt megszokott tőlem, ez volt inkább Benjaminra jellemző. A hülyesége esküszöm megfertőzött. Biztos hozájutahttam volna a pénzemhez itt is valahogy mellesleg, de most anyira kibazsottul nem érdekelt a flacn. - Nem gondolkodtam, csak meg akartalak találni, hogy újra érezhessem az illatod... - és újra érezhessem, hogy élek és ember vagyok. De ezt nem tettem hozzá.
- Aludtam már az utcán, úgy találkoztam Seannal is - tettem hozzá halkan, bár nem tett boldoggá a tudat, hogy kukák mögött kell átverekednem magam a pincéig. - Talán ha eltereled a figyelmem, nem is fog érdekelni, hol vagyunk - hajoltam hozzá közel és a fülébe suttogtam ezeket a szavakat.

◂az ember törékeny, mint a pohár II▸

2004. április 16.

◃ a i d e n▹

you are my fate

style: winter time ║ zene: Endlessly

Nem akartam ilyennek látni Aident. Annyira ragaszkodtam hozzá, annyira szerettem... valójában éppen ez ijesztett meg. Amikor utoljára éreztem így, azt hittem, ki fogják tépni a szívemet. Annyira fájt, ahogy azok az erőszakos, akarnok ujjak szorongatták, elvéve a szabadságomat. Aiden nem vett el, még nem, hiába telt el időközben három év. Ezért is féltem, hogy a pánik és a menekülés keserű ízt ébreszt a rokonai nyelvén... hiszen megbántottam. Összetörtem, megsértettem, mert indokolatlanul tovább álltam, habár ezer meg ezer magyarázatot tudtam volna magamban felsorolni... csak éppen senki sem értette volna meg.
- Elliot, ismered a családom. Az öcsém így is zokogva kapna az ölébe, amilyen kurvára nyomi - bíztatott. Talán igaza volt és csak bíznom kellett volna bennük, hogy pontosan úgy szeretnek, mint eddig... minden hibámmal együtt. De hiába bújtam közelebb, simítottam meg és verz a szívem őrült zakatolással, a bűntudat ott maradt bennem. Mert elárultad a kapcsolatokat...- visszhangzott bennem a sötét orgánum, kicsit bele is remegett.
- Nem hoztam magammal pénzt- vallotta be aztán, miután én magam is vallomást tettem neki arról, hogy az elmúlt napokat az utcán töltöttem el, egy kuka mögött bemászva valamelyik üzlet pincéjébe. Nem volt olyan poros így talán használhatták is. - Nem gondolkodtam, csak meg akartalak találni, hogy újra érezhessem az illatod...
Nyeltem egyet. Aztán megsimítottam az arcát, mert olyan hálás voltam neki, amiért ennyire akart... a keserűségem eltűnt, csak szégyenkezés maradt utána. Inkább finom csókot leheltem az ajkaira és még egyszer végig simítottam az arcán és a tincsein. Meg sem érdemeltem ekkora szerelmet.
-  Aludtam már az utcán, úgy találkoztam Seannal is- motyogta halkan, ahogy találkozott megint a pillantásunk. - Talán ha eltereled a figyelmem, nem is fog érdekelni, hol vagyunk - folytatta a fülemhez hajolva, mire megint szorosan magamhoz vontam. Csak érezni akartam a szívverését, a melegségét, a biztonságát. Aiden volt ugyanis a pont, amitől bár ellöktem magam, de mégis csak kellett. A könnyeim megint kicsit megindultak, de ezúttal nem zokogtam fel keservesen.
- Gyere... megmutatom... - dünnyögtem, majd elléptem tőle. Óvatosan megfogtam a kezét és vezenti kezdtem befelé a varázslónegyedbe. Az ujjainkat összefontam, szorosan, mintha attól félnék, hogy elmenekülhet esetleg. Így surrantam be az egyik pékség mellett a sikátorba. Szemetesek és csend fogadott ott. A hátsó kuka mögött volt az, amit kerestünk.
Engem nem zavart a mocskos bűz, ahogyan a piszkos téglafalak sem. Egészen hátravezettem hát Aiden és a kukára bökve a pálcámat elmozdítottam onnan, hogy a kis rés látható legyen. Aiden kicsit nehezen férhetett be, mert szélesebb és izmosabb volt nálam, de nem volt lehetetlen.
- Kész luxus lesz, meglátod.- Vigyorogtam rá és odalépve a réshez szépen beleereszkedtem. A lábam egy ládára érkezett, onnan pedig könnyedén huppantam le a padlóra. Csupán egy pálcaintés volt, hogy a gyertyák fellobbanjanak, kellemes fényt adva a sivár helyiségnek. Egyetlen matrac volt ott, amit ágynak használtam, rajta takarók és párnák gyűrött kupacával. Nem volt nagy dolog, de nem fújt be a szél és tiszta volt, mert gondoskodtam róla.

[2004. április 16.outfit >><< you get me so highaz ember törékeny, mint a pohár II18+]

2004. április 16.
outfit >><< you get me so high

az ember törékeny, mint a pohár II
18+

Ha madarat szeretsz, égbolt légy, ne kalitka. Ezt olvastam valahol, és azt hiszem ez annyira, de annyira igaz volt. Nem akartam bezárni Elliotot, nem akartam, hogy úgy szenvedjen, ahogy Nat alatt tette. Egy mérgező kapcsolatban élt ki tudja hány évig, de akkor annyira beléivódott, az a sok fájdalom és sérelem, hogy lehet azt hitte úgy szeretni természetes. Én méshogy szerettem őt, nem akartam magamhoz láncolni, csak azt akartam, hogy tudja, hozzám tartozott. Igyekeztem neki mozgásteret adni, hogy ne érezze, mindenképpen a magaménak akarom. Bár azért féltékeny és birtokló típus voltam, ha kellett ezt igazán tudtam vele is éreztetni. Önző voltam, és azt akartam, hogy csak engem szeressen, még akkor is, ha tudtam másik is bejöhettek neki. Fájdalom nélkül akartam, hogy mellettem legyen, és most hogy eltűnt mellőlem összezavarodtam, hogy mit kellett volna máshogy csinálni. De most itt volt velem, egymással szemben álltunk, éreztem az illatát, a szívverését, a könnyeit az ujjaim alatt. És kurvára azt éreztem, hogy ezek ellenére, a világom romjai újra felépültek, és nem voltam olyan... olyan baszottul egyedül.
Élveztem az apró érintéseit, a finom csókját, és még az se zavart, hogy valami szaros, büdös méltóságon aluli helyre kellett mennem vele. Mellette minden helyen elfértem, és ettől is volt ez az egész olyan különleges. Nem is tudtam volna kinek ezt elmagyarázni, az öcsém érezhette ezt belőlem, a melehgséget, amir ELliot iránt éreztem. De ezekhez nem is kellettek szavak, csak elvették volna a dolog szépséges súlyát. Én meg imádtam azt ami szép volt, és meg akartam tartani magamnak.
- Gyere... megmutatom...  - mondta halkan Elliot, én meg hagytam hogy vezessen. A varázslónegyed ronda, koszos sikátorai között haladva még a bűz a pékségből kiáramló finom illatokat is elnyomta, de nem érdekelt, jelenkeg mert Elliot fogta a kezem, és húzott magával. Én meg most bárhová tudtam volna követni, hogy érezhessem az érintését a bőrömön. Bár azért elhúztam a számat, ahogyan a kukák mögött megláttam a kis rést. Elliot befért rajta, én nekem ez elég fájdalmas lesz. Az öcsém meg inkább berobbantotta volna a falat.
- Már most is az - válaszoltam a Seantől rámragadt irónoával a hangomban, majd ha Elliot eltűnt, én is bemásztam a kis résen. Érztem, ahogy lehorzolom a vállamat a manőver alatt, de nem igazán számított, odabenn fogadott a gyertyafény, és Elliot.
Nem igazán vártam már arra, hogy megszólaljon, csak odaléptem hozzá, és hevesen forrón megcsókoltam a finom puha ajkait, amiket annyira szerettem rajta. Éreztem még egy kicsit a könnyeinek sós ízét rajtuk, de ettől csak még hevesebben csókoltam. Rég nem simultam hozzá, és éreztem magamhiz közel, és így talán kicsit túl vágyakozó és túl heves is volt ez az egész. Szinte csak azért húzódtam el tőle, hogy levegőt tudjak venni, de közben még meg is haraptam az ajkait, ahogyan a kezemmel már vetkőztettem is ki a ruhájából. Az ujjaim a nadrágjához nyúltak, miután lehámoztam róla a felsőit, és az ujjaimmal végigcirógattam az oldalát.
- Hiányoztál - leheltem rá, miközben a nadrágja alá nyúltam, hogy megérinthessem ott is, már nagyon vágytam rá, ő is érezhette, hogy mennyire. Egészen a matracig toltam, hogy aztán ledöntsem rá, és fölé kerülve tovább simogattam és csókoltam.

◂az ember törékeny, mint a pohár II▸

2004. április 16.

◃ a i d e n▹

you are my fate

style: winter time ║ zene: Endlessly

18+

Egyedül vagyunk, mikor megszületünk, egyedül vagyunk, mikor meghalunk, súlyos teher hát, ha élnünk is egyedül kell. Tudtam én ezt... nagyon is, mégis, mikor megijedtem az érzésektől és a harmóniától a magányba menekültem bele. Úgy kapaszkodtam bele, mintha az lenne a legbiztonságosabb dolog a világon. De nem így volt. A magány veszélyes volt, már-már kínzóan fájdalmas. De azt megszoktam, az már nem jelentett újdonságot. A szeretetet viszont sosem éreztem magamnak a családom körén kívül. Tizenöt év hosszú idő egyedül, aminek a tetejében egy zsaroló, önző kapcsolatba is bele keveredtem. Szerettem Natot, ő is szeretett, ám amit adott, az sosem mutatott túl a saját önzőségén. Mindketten akarnokuk voltunk, de ő még nálam is jobban.
Ahogy Aiden lemászott a kis lyukba, visszarendeztem a kukát, hogy senki se láthasson be. Egyszerű varázslat volt, ahogy a gyertyák meggyújtása is. Máris csendesebb és hangulatosabb volt a közös pillanat. Azt sem bántam, hogy kicsit hűvösebb van, mint egy fűtött lakásban. A szél akkor sem jutott be ide. Ez máris előny volt.
Még megszólalni sem tudtam. Épp csak elvigyorodtam, mikor a pillantásunk találkozott, Aiden máris öles léptekkel előttem termet, hogy az ajkaimra tapadjon. A szívem nagyot dobbant, majd sebes tempóra kapcsolva viszonoztam az ajkai játékát az enyémeken. A csók vadabbá vált, szinte harapóssá, de nem ellenkeztem, nem húzódtam hátrébb, csak sóhajtottam egyet válaszul. Az ujjai közben a felsőmmel küzdöttek meg. Gyorsan levehette a pulcsit és a pólót, félredobta a sálamat, aztán már a nadrágnál járt. Talán érezte, mennyire hiányzott. A testem még annyira sem tudott hazudni, mint a szavaim.
- Hiányoztál - mondta.
Ugyanazzal a lendülettel vetkőztetni kezdtem én is, ahogy az érintését a meztelen bőrömön megéreztem. Kicsit el kellett tolnom magamtól, hogy lehúzhassam róla a garbóját. Az is a poros padlóra került, a nadrágot pedig éppen csak kigomboltam. Le sem kellett vetkőztetnem teljesen, hogy érezzem, amit érezni akartam.
- Nem értem, hogy bírtam ki egy órát is nélküled... - sóhajtottam az ajkai közé, miközben ledöntött a matracra. Még nyögtem is egyet, annyira jól esett a közelség. A testünk egymáshoz simult, ő pedig tovább csókolgatott és simogatott.
A hátán cirógattam végig, hogy a derekáról a csípőjére simítva lejjebb tornázzam róla a nadrágot. Elfelejtettem a könnyeket és a félelmeimet, végre nyugodtnak éreztem magam, végre a helyemen voltam, Aiden karjai között. A tenyerem közben előre simított rajta, tovább fokozva vágyai forróságát. Talán kicsit hálás mozdulat is volt, amiért idejött értem, amiért a történtek után is engem akart.
Aztán, gondolva egyet, lenyomtam a matracra, hogy végig csókoljak az ajkaitól az álláig. Végig a nyakán, az ádámcsutkáján és a mellkasán. Újra és újra megdöbbentem, mennyit változott, mennyire megerősödött, már nem az a tizennyolc éves fiú volt, akivel megismerkedtem. Felnőtt lett, magas, erős. Az ajkaim a hasán lévő tetoválást csókolták, mint régen. Aztán felnéztem rá és visszafeküdve rá, megint az ajkait csókoltam.