A Csikóhal

Owen Redway pennájából

   

Roxmorts főutcájáról letérve, egy keskeny sikátor vezet a falu frissen nyílt ivójához, amelynek cégéréről egy csikóhal tekint le az érkezőkre. A kocsma belülről pontos mása az egykor London mugli részében álló, névadó ősének, annyi különbséggel, hogy a reinkarnálódott Csikóhal épületét átszövi a mágia.
Belépve egy hatalmas söntés előtt találja magát az ember, amely előtt bárszékek sorakoznak, de a vendégeknek lehetősége van akár bokszokba, vagy külön asztaloknál is helyet foglalni. A pult mögötti falat egy hatalmas festmény foglalja el, amelyen egy virgonc csikóhal vízbuborékokat ereget éppen, és amelyet a legkülönfélébb italokkal roskadásig megrakott polcok kereteznek.
A helységben a tégla, a fa, a beton és a feketére festett vas anyagok dominálnak. A falakon feltörekvő művészek alkotásai - festményei, fotói és versei - mellett a tulaj pár saját képe is helyet kapott.

O w e n


m u s i c

.. With the lights out, it's less dangerous
I feel stupid, and contagious
Here we are now, entertain us
I found it hard, it's hard to find
Oh well, whatever, never mind..

..a trágár szavak esélyesek...

Kaland. Csak egy kis kaland. Hiú ábrándot kergető vágyálomnak éreztem. Nem, egyszerűen engedhettem meg magamnak ezt a luxust. Most nem. Olyan volt ez a gondolat, mint valami bűnös tiltott gyümölcs. Mint egy szentségtörés egy fogadalom ellen. A fogadalom ellen. Valójában persze semmi rossz nem volt ebben, én mégis bűnösnek éreztem magam. Igyekeztem megnyugtatni háborgó lelkiismeretem, hogy ezt is Volkováért teszem és tulajdonképp az Ő érdeke, hogy nem mondom meg hova megyek, kivel leszek. Utáltam már most ennyire gyorsan, ennyire hamar hazudni neki, de... hazugság ez valójában? Nevezzük csak ki nem mondott információs vákumnak. Arról nem tehetek, hogy Ő nem kérdez én meg nem vagyok köteles mindenről beszámolni neki… még. Sophie persze Anna pártján van, mostanság talán már túlzott mértékben is. A medál súlyosan húz le, mire mordulok egyet is kissé old a lánc a bőrömön való feszítésen.
Az utóbbi időszakban oly sűrűn hordott drága öltönyöket végre lecserélhettem arra a kényelmes terepruhákra, melyek a szabadság édes ízének ígéretét hazudták. Végre nem kellett attól tartanom, minden lépésem követik vagy figyelik. Az esély persze most is ott lebegett, de elég volt pár egyszerű kis bűbáj hogy nyomom vesztsék követőim ha tényleg akadtak, no meg egy ágrólszakadt küllem jóvalta kevésbé felismerhető még egy avatatlan muglinak is, mint egy sokezer dolláros elegáns uniformis.
Még a bőrkabát illata is ugyanaz volt, mondhatni, nemhiába ápolta Alfred dolgos keze míg pihent a szekrény mélyén. A sok évvel ezelőtti aroma, mintha csak időutazásra invitált volna most. És a hívást a lelkem valahol érezte, valahogy vágyta. Szinte sóvárogta. Annyival egyszerűbb volt mikor csak néptelen falvakon, elfeledett romokban vagy sűrű erdőkben kutattuk a kincseket a világ ezernyi táját. Hol Elliottal, hol Daviddel, hol csak egymagam. Mi változott azóta?
Hmm…Jobb kérdés, hogy mi nem?
Kontrázik vissza Sophie és tudom, igaza van. Minden más, mert minden alakul és formálódik. Még elképesztő módon én magam is. Mégis mikor akartam én egy orosz vérfarkas klán esküdt ellensége lenni? Mikor akartam magam mellett tudni egy nőt, akinek a népszerűsége a varázstársadalomban annyira jelentőssé vált, hogy még az aurorok is utána szaglásznak és védelmezni akarják?
Sose voltam az a hős típus, többre tartottam az életem, az egzisztenciám erre… két fogadott gyerek és Anna…
Anna…
Szólnod kellett volna neki
Sophie, mintha a kurva szócsöve lenne a lelkiismeretemnek, idegesítően szemrehányó. Csak egy újabb mély mordulással jelzem, hogy most már befoghatná, de persze nem teszi. Talán el is sétálnék a cégér mellett ha nem érezném meg a sok éves rutin miatt a mágiát, ami a falakból sugárzik. Azúrkék tekintetemmel egy perc alatt felmérem, jó helyen vagyok és határozott eleganciával lépek be a kocsma melegébe. Kő, fa és vas uralkodik, egyedi atmoszférát teremtve bent. Azt hinné az ember ezek az anyagok nem feltétlen illenek össze de jó taktikával és ügyes kézzel alkotva kellemes összhatás fogad odabent. A festmények meglepnek, nem épp a csikóhal  - a név ugyebár kötelez-, hanem a többi. Nem elvetélt ötletem a galéria nyitása, de Camden Eye és a Rosewood hotel után ez a projekt kurvára parkolópályára került.
Jó, hát érthető hogy fontosabb megmenteni Volkova csinos fejecskéjét…
- Nem hagynád már végre ezt abba, baszki?
Sziszegem dölyfösen mit sem törődve hogy valaki esetleg hülyének néz. Nincsenek mondjuk sokan, amit nem is annyira bánok. Pillantásom azt a személyt keresi, akit Walton leírt a telefonba. Nem volt egy kellemes csevej, de az eredményessége legalább kielégítő volt és Anna biztonságáért ez igencsak csekély ár. Ahogy az is, hogy itt vagyok. Miatta.
És talán… malacom van?
- Egy sört és két lángnyelvet.
Lépek a pulthoz rendezett arccal, kissé feszes de barátságos mosollyal. Mintha csak a Vakergér lenne, de itt nincs meg a kedvenc körasztalom a megszokott karcokkal, itt nem lép ki a Patkányfészekből vezető alagúton át senki, mert ez egy másik kocsma és egy másik életszakasz.
- Meg némi infót, ami gondolom itt sincs ingyen…
Kissé összeszűkült szemmel mérem végig a csapost, de szavaim után ott játszik egy ravaszkás félmosoly ajkaim szegletében. Hát igen, ez is csak üzlet, ugyebár…akárcsak Londonban.
A fickóban semmi különleges nincs és mégis valami oknál fogva sejteni vélem, akár ő is lehet az emberem. De bizonyosságot kell szereznem mielőtt a tárgyalási alapokra térek, elvégre nem adom ki akárkinek a titkaim vagy egyáltalán… a kilétem.

[Ez csak üzlet]

Ez csak üzlet

Christopher Cartwright
2004. november 18.

Nem ma fogok rekordot dönteni.
A pult mögött álltam, jobb lábamat hanyagul keresztbe téve a bal előtt, unottan könyököltem a simára csiszolt kőlapon. Bal szemem résnyire szűkült, ahogy pofazacskómat feltolva, ökölbe szorított kezemen pihentettem a fejem. A megállapításom a Csikóhal aznapi vendégkörére vonatkozott, akik csütörtök lévén igen csak csekély létszámban képviselték magukat nálam. Visszapillantottam a pulton heverő magazinra, hátha ezúttal sikerül meglátnom valamit, amely továbbvisz a rejtvényem megoldásában, de mindhiába, úgy tűnt ezen az álmos délutánon már az agyam sem úgy forog, mint ahogy kellene. Persze mondhatnánk, hogy egy kocsma üzemeltetéséhez azért nem kell sok gógyi, de én szerettem trenírozni kicsit a szürkeállományomat, és ha csak tehettem, rejtvényekkel, számmisztikai feladványokkal, vagy épp rúnafordításokkal tartottam frissen magam két kitöltött lángnyelv whisky között.
A kettes bokszban ülő páros mogorvább figurája, morgásra emlékeztető hangon megköszörülte a torkát, majd jelentőségteljesen intett egyet felém, mikor tekintetünk összeakadt a kocsma asztalainak erdeje fölött.
– Még egy kört mindkettejüknek? – kérdeztem.
Az ipse bólintott, mire én két whiskys pohár után nyúltam, és újabb adag borostyánszínű löttyöt töltöttem bele. Ismertem már a két férfit, így hát meg sem kérdeztem, hogy kérnek-e jeget az italukba, elég volt egyszer bezsebelnem a kérdésemért járó gyilkos pillantásokat tőlük. Tálcára helyeztem az italokat, majd kioldalaztam a pult mögül, megkerültem az üresen szomorkodó körasztalokat és a bokszukhoz léptem.
– Egészségükre! – mondtam, majd kicseréltem kiürült poharaikat egy-egy telire. A két férfi szó nélkül elvette, ezüstösen csilingelő hangon összekoccintották, majd szájukhoz emelték azokat. Egy utolsó pillantást vetettem rájuk, majd sarkon fordultam és visszatértem a söntés mögé, magamban átkozva modoráért a két egykori aurort, akik mára már törzsvendégnek számítottak nálam. Nem sokat tudtam róluk, és azt a keveset sem tőlük tudtam meg, így aztán nem is tudtam eldönteni, hogy mi több egyszerű pletykánál. Azt például elhittem, hogy kettejük közül a fiatalabbik valami pénzes, aranyvérű családból származó fickó, valamiféle Shafiq, vagy ki, korábban magas rangú tiszt volt, de aztán a háború után állítólag ideológiai okokból maga mögött hagyta a pályát. Azt viszont már kevésbé tartottam valószínűnek, hogy a vele szemben ülő, nyúzott képű veterán, vérfarkas lenne. Vállat vontam és arra gondoltam, hogy végül is nekem mindegy ki fia borja a két fickó, amíg megfelelő mennyiségű aranyat csorgatnak a kasszába. Ez utóbbival pedig, a modoruktól eltérően, sosem volt gond.
Visszahajoltam a rejtvényem fölé, és diadalmasan körmölni kezdtem a függőleges hét, „Ősi boszorkány, a mítosz szerint Japán teremtője” megfejtését: Izanami. A név valóságos gondolatcunamit indított el bennem, egyrészt mert nem is oly rég még japán antik rituáléeszközök után kellett kajtatnom, melynek sikere hozta el számomra magát a lehetőséget az afrikai utamhoz, másrészt mert nevetségesen primitív asszociációkat kezdett gyártani róla az agyam egy másik, számomra kedves névre. Oly mélyen belemerültem utóbbi gondolatmenet édesen nosztalgikus hangulatába, hogy észre sem vettem az érkező idegent.
– Nem hagynád már végre abba, baszki? – sziszegte az illető, én pedig hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy vajon nekem szánta-e a kérdést, vagy a hátam mögött monoton módon vízbuborékokat eregető csikóhalnak. – Egy sört és két lángnyelvet.
Kérem szépen...
A fickó végigpillantott a szűkös vendégkörön, miközben én az italokkal babráltam. Úgy döntöttem elengedem az illemtanórákat, és inkább csak némán kitöltöm a korsó sört és a két pohár lángnyelv whiskyt, amit kért. Abban a tudatban toltam az idegen elé a poharakat, hogy az első adandó alkalommal, amikor máshova figyel, beleköpök valamelyikbe.
– Parancsoljon! Egészségére! – ismétlem szárazon a ronggyá koptatott szavakat, miközben az alak összeszűkült szemekkel méregetni kezdett engem. Volt valami a mosolyában, amitől megszólalt a vészcsengő a fejemben.
– Meg némi infót, ami gondolom itt nincs ingyen…
Felvontam a szemöldököm, és közben igyekeztem ellenállni a kísértésnek, hogy egy piszkos rongyot megragadva, poharat törölgetve nekidőljek a pultnak, mint holmi filmes közhelyben.
– Azt sehol sem osztogatják ingyen – felelem neki. – Még Hagridot is meg kell hívnom pár ingyen körre, hogy kifecsegjen ezt-azt az iskolában történtekről, pedig régi haverok vagyunk.
Pillantásom a pulton heverő magazinra, benne a félig kész rejtvényre téved. A sörös korsóra kiült pára nedves csíkot hagyott maga mögött a pulton, amikor a vendég elé toltam az italt. A tócsa most elkezdte feláztatni a magazin jobb felső sarkát.
– Vagy a megfejtésre kíváncsi? Mert akkor még várnia kell egy kicsit. Ma a szokottnál kicsit lassabban haladok.

O w e n


m u s i c

.. With the lights out, it's less dangerous
I feel stupid, and contagious
Here we are now, entertain us
I found it hard, it's hard to find
Oh well, whatever, never mind..

..a trágár szavak esélyesek...

– Parancsoljon! Egészségére!
Egy biccentéssel köszönöm meg mikor elém kerül a kért ital a megfelelő mennyiségben. Unott arccal küldöm az egyik lángnyelvet a korsóba és pöccintem vissza ügyes mozdulattal a poharat a csapos felé. Az végigszánkázik talpán tompa, mélyen kongó hangon és még csak fel sem borul. Évek, meg a rutin ez is.
Nem tudnám a túloldalon álló korát pontosan belőni és ez zavar. Van olyan idős, mint David vajon? Meglehet. Ahogy újra, érdektelen módon a rejtvénye felé görnyed eltűnődöm, van-e előnye ennek és ha igen, mégis mennyi. Az biztos, hogy tőlem fiatalabb. Nem látszik kifejezetten ambiciózusnak, de ez nem jelent semmit. Sokszor evés közben jön meg ugyebár az étvágy.
– Azt sehol sem osztogatják ingyen. Még Hagridot is meg kell hívnom pár ingyen körre, hogy kifecsegjen ezt-azt az iskolában történtekről, pedig régi haverok vagyunk.
Az öreg vadőr emlegetésére egy őszinte nevetés szerű szalad ki belőlem. Nem hitetlenkedő, inkább az az elmerengő fajta. Pedig nem akarok arra  a kurva kastélyra gondolni, ami ott tornyosodik a falu felett és talán valamelyik ablakból kinézve tökéletesen látszana is, mert keserédes emlékeket idéz fel csak bennem. Sophie-t, a kamaszkoromat, anyám elvesztését, a kicsapásomat és persze Hayes-t. Egyik sem jó emlék, de mind hozzám tartozó, a lényem része. Kurvára meghatározó része. És ezek közül az emberek közül mára már mindenki halott, vagyis Hayes ugyan csak félholt.. de ez, vagyis ő, nem lényeges.
– Vagy a megfejtésre kíváncsi? Mert akkor még várnia kell egy kicsit. Ma a szokottnál kicsit lassabban haladok.
A papír felé sandítok. Nem tudom elsőre melyik újság, mai? Tegnapi? Vagy múlt heti? Nem is igazán fontos. A lapok egy-két hétig cikkeztek csak rólunk Annával a Rosewood átadója kapcsán, végre nem a pofám virít minden egyes kurva oldalon a hotel miatt, szóval jó eséllyel nem ismer fel a fickó, innen legalábbis.
- Hmm, nem vagyok otthon a japán teremtéstörénetben. Kínát jobban ismerem…
Sophie sóhajtva nosztalgiázik egy sort a régmúlt emlékeken a Vörös papnőről. A medál újra nehéz lesz a nyakamban, nem durván épp csak jelzésértékűen.
- És talán ez várhat. Az információért cserébe pedig háromszor annyit fizetek, mint ezek itt. – bökök kezemmel az ital együttes árára utalva. Pár aprócska információmorzsáért talán beéri ennyivel, de ha nem szabja csak meg ő az árat, mit bánom én. A pénz nem akadály. Csak eszköz hogy elérjem a céljaim.  
- Egy bizonyos Redway-t keresek. Van egy közös ismerősünk, aki szerint itt találom meg.
Elbiccentett fejjel várom kiadja-e az emberem, aki sejtésem szerint önnön maga. S míg olvasni próbálok a testbeszédéből azon tűnődöm el vajon sejti-e hogy a múltja ugyanúgy visszaköszöntve kíséri árnyékot vetve a jövőjére, mint ez a kibaszott varázslóiskola erre az egyszerű kis kocsmára. És benne rám.

[Ez csak üzlet]

Ez csak üzlet

Christopher Cartwright
2004. november 18.

Követem a fickó tekintetét, és pár másodperc erejéig elidőzök a magazin rongyosra ázott sarkán. Mint holmi betegség, amely kezelés hiányában egyre mélyebbre hatol, mígnem létfontosságú szerveket nem érint, úgy nőtt másodpercről másodpercre a folt, és félő volt, hogy cselekvés hiányában hamarosan írással borított részhez ér. Csak egy mozdulatomba kerülne és megakadályozhatnám, hogy a víz kölcsönhatásba lépjen a tintával, ezzel megmentve a betűket a rájuk váró pusztulástól. Pár rövid pillanatig még kiélveztem isteni szerepemet, majd a papírköteg után nyúltam és a pult egy száraz részére helyeztem át.
– Hmm, nem vagyok otthon a japán teremtéstörténetben. Kínát jobban ismerem…
Szórakozottan törölgetni kezdem a pultot egy konyharuhával, felitatva a páralecsapódásokból ott felejtett vízcseppeket, oda sem figyelve a férfira.
– És talán ez várhat. Az információért cserébe pedig háromszor annyit fizetek, mint ezek itt.
Nem reagálok azonnal. Tovább dörgölgetem a simára csiszolt kőlapot, mintha valami roppant kellemetlen folttal viaskodnék, ami nem várhat egyetlen másodpercet sem. Még egy utolsó simítás, egy ellenőrző szemle részemről, aztán már nem tudom tovább tettetni a munkát. Az ismeretlen alak felé fordulok, de nem szólok, csupán a mozdulattal jelzem számára, hogy hajlandó vagyok meghallgatni a mondandóját.
– Egy bizonyos Redway-t keresek. Van egy közös ismerősünk, aki szerint itt találom meg.
A kettes bokszban ülők hirtelen szinkronban lecsapták asztalukra az üres poharaikat. Ezúttal a fiatalabbik fordult felém, mutatóujját felemelve, jelezvén, hogy újabb kört rendelne. Kihasználtam a pillanatot, és elodáztam a válaszadást, ezzel is értékes másodperceket nyerve magamnak a töprengésre.
– Egy pillanat türelmét kérem.
Újabb poharak kerültek elő, amelyekbe újabb adag whiskyk kerültek, hogy aztán tálcára pakolva a kocsmapultról a kettes boksz asztalára szállítmányozzam őket. Már visszafelé tartottam, mikor óvatosan – gondosan kerülve, hogy az ismeretlen észrevegye – kitapogattam farzsebembe süllyesztett pálcámat. Ugyan a vészcsengő még mindig ott csilingelt a fejemben, a tudat, hogy balhé esetén nem letolt gatyával, fegyvertelenül állok majd az idegen előtt, megnyugtatott.
– Redway… Redway… – morogtam töprengőnek szánt arccal magam elé. – A név ismerősen cseng, de az idejét sem tudnám megmondani, hogy mikor hallottam utoljára.
Szemem sarkából a fickó vonásait néztem, ám ő nem adta jelét annak, hogy felismerte volna mely filmjelenetből kölcsönöztem a hűvösnek szánt mondatomat. Hiába, nem mindenkinek kellett muglik közt felnőni. Ráadásul én egy agglegény, mintaszülőnek kicsit sem nevezhető keresztapát fogtam ki magam mellé, aki inkább tett be egy kazettát a videólejátszóba, mintsem komoly foglalkoztató feladatokkal kössön le engem. Így hát gyerekkorom nagyját a TV előtt ülve töltöttem, és rendkívül hasznos tudással töltöttem meg a fejem.
– Ha megtudhatnám ki küldte ide magát a kocsmámba, talán könnyebben eszembe jut majd, hogy hol hallottam ezt a nevet. De ezzel csak maximum időt nyer magának. Jól mondta, nem lesz ingyen az információ – hüvelykujjammal a pult végében álló, szalagokkal feldíszített, hatalmas befőttesüvegre bökök, mely előtt tábla hirdeti: Gyűjtés a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola Tanulóifjúságáért.

O w e n


m u s i c

.. With the lights out, it's less dangerous
I feel stupid, and contagious
Here we are now, entertain us
I found it hard, it's hard to find
Oh well, whatever, never mind..

..a trágár szavak esélyesek...

Érdektelenül figyelem a törlőrongyot, ahogy a kezében életre kelve a pultot vixolja fényesre. Mikor int hogy várjak, mert rendelést vesz fel csak némán hátra dőlök. Figyelem, ahogy a borostyánszín italok a poharakba kerülnek azok meg a tálcára és a fickó már ott sincs. Iszok egy kortyot a sörből, ami hideg. Mikor ittam utoljára? Annyi minden történt olyan gyorsan az utóbbi időben hogy alaposan lerészegedni sem volt időm. Talán hiba, talán kellett volna. Ez a mai sem lesz az az alkalom, ezt is tudom már.
– Redway… Redway… név ismerősen cseng, de az idejét sem tudnám megmondani, hogy mikor hallottam utoljára.
Ez a válasz már egy őszinte vigyort csal ki belőlem, mikor visszatérve teszi nekem magát. Kicsit emlékeztet fiatalkori énemre, és tetszik hogy nem adja könnyen a választ.
Kissé előre dőlök és azúrkék tekintetem fürkészően mustrálja de jól szórakozva kérdezek vissza.
- Oh, valóban? Biztos ez? Érdekes...
Remélem sejti hogy akár nagyobb summában fogadnék egyre nagyobb bizonyossággal, ő az emberem. Szereti kéretni magát, hát rendben. Végtére is nem egy könnyen kapható rossz kurva, ez is valami. Értékelni kell a mai világban…
– Ha megtudhatnám ki küldte ide magát a kocsmámba, talán könnyebben eszembe jut majd, hogy hol hallottam ezt a nevet. De ezzel csak maximum időt nyer magának. Jól mondta, nem lesz ingyen az információ.
Pillantásom most a bökés irányába vándorolva a cirádás feliratot fókuszálja be, majd felnevetek és a fejem rázom. Nem is magának akarja? Hihetetlen…!
Valahol meglep, hogy ennyire szívén viseli az ódon kastély lakóinak sorsát mert bár helyes kis kocsma ez, nem gondolnám hogy itt a főleg kiskorúaktól hemzsegő elfeledett faluban a Három Seprű árnyékában olyan kurva nagy lenne a fordalom. De mit bánom én, kezem a kabátomba siklik hogy jóval több galleont tegyek le az asztalra a törlőkendője mellé, semmint az indokolt lenne. Egy megnyerő mosoly kíséretében szólalok meg.
- Redway, amennyire tudom, csak az Összekötő néven ismerte. A kilétét eltitkolta előle, mint sokan mások elől is. Én azonban másik nevet is tudok mellé párosítani, ha érdekli őt persze. Amerika egyik leggazdagabb emberéét és ereklyegyűjtőjéét. Bár ha magát Waltont kérdeznéd, biztosan inkább üzletemberként mutatkozna be, mint jómagam is.
Hát igen, ebből sejtheti na meg a nosztagikus csibészes vigyoromból, hogy Walton meg én  egyívásúak vagyunk. Csak most épp… kissé fasírtban. De hát egy nő, pláne egy intelligens, művelt és különleges nő mindig ezt eredményezi.
- Szerinte Redway az egyik legjobb munkaerő egy kis… műgyűjtésre.
És most jön a vesébe látó pillantás. Vajon a pénz és a név elég, hogy megszavazza a bizalmat vagy szimplán lekoptat, mert totálisan érdektelen? Valamiért úgy érzem a kalandvágy ha egyszer beszippantott valakit nem ereszt olyan könnyen. Remélem ez esetben is így lesz, mert most hogy O’Mara szarba hagyott és dobbantott kell egy új szárnysegéd de sürgősen.

[Ez csak üzlet]

Ez csak üzlet

Christopher Cartwright
2004. november 18.

Összerezzentem a hirtelen felhangzó nevetéstől, és ezzel nem voltam egyedül a kocsmában. A két exauror mogorva pillantással kezdte méregetni a zaj forrását, nevezetesen a pult végében álló idegent, aki mindeközben kabátja mélyébe süllyesztette a kezét. Időm se volt a pánikra, a férfi marka ismét szabaddá vált, ám abban pálca helyett egy marék arany kapott helyet, melyet csilingelő hang kíséretében a pultomra szórt.
Egy röpke pillanatra elmerültem a galleonok számolgatásában, majd felpillantva a fickó mosolygós képével találtam szembe magam.
– Redway, amennyire tudom, csak az Összekötő néven ismerte. A kilétét eltitkolta előle, mint sokan mások elől is. Én azonban másik nevet is tudok mellé párosítani, ha érdekli őt persze. Amerika egyik leggazdagabb emberéét és ereklyegyűjtőjéét. Bár ha magát Waltont kérdeznéd, biztosan inkább üzletemberként mutatkozna be, mint jómagam is.
Arcom kifejezéstelen maradt a szavak hallatán, habár mellkasomban hirtelen nagyobb fokozatra kapcsolt a szívverésem. Volt valami hamisság a vendégem szemében, amely óvatosságra intett. Nem egy hozzá hasonló, haszonleső figurával találkoztam már az utam során. Jól tudtam, hogy az efféléknek azt sem szabad elhinni, amit kérdeznek.
– Üzletember, mi? – felhorkantottam, majd szórakozottan vakargatni kezdtem a borostámat. – És ugyan mit akar egy gazdag „üzletember” egy olyantól, mint Redway?
Átverni, kihasználni, meglopni, esetleg bosszút állni rajta, mi mást?
– Szerinte Redway az egyik legjobb munkaerő egy kis… műgyűjtésre.
Pár másodpercig némán álltam a férfi vesébe látó pillantását, amely idő alatt a légy zümmögését is hallani véltem. Valamiért úgy éreztem, hogy Shafiq és az öreg is nyitott fülekkel várja az eseményeket. Mikor újból megszólaltam, hangom komolynak, sőt mi több türelmetlennek hatott.
– Nem tudom ki maga, ahogy azt sem, hogy miért tesz úgy, mintha nem tudná pontosan, hogy kié ez a hely – a hátam mögött újabb buborékok pezsegtek fel a csikóhal szájából. – Viszont nem egy magához hasonló szerencsevadásszal találkoztam már ahhoz, hogy tudjam milyen az, amikor épp valami ostobaságba akarnak belerángatni.
Magam elé húztam a magazint, benne a félbehagyott kérdéssorral, majd tekintetemmel a pennám után kezdtem kutatni, melyet végül a sörcsap mellett találtam meg. Felvettem a korábbi hanyag pózomat és folytattam a rejtvényfejtést.
– Egyébként abból is látszik, hogy komolytalan ez a „műgyűjtés” projekt, vagy minek is nevezte – vetettem oda lustán, fel se pillantva az újságból – hogy engem keresnek és nem a professzort. Ő a nagy koponya, én csak… ehhez értek.
Beszéd közben gyors lefordítottam egy régi, rúnákkal írt szöveget, majd az így kapott szöveget beírtam a huszonkilences kérdés válaszaként.
– Vagy lehet félreértettem, és műgyűjtés alatt az itteni festményekre gondol. Ez esetben nyugodtan nézelődjön. Mindegyik eladó, de csak a saját képeim esetében tudok én árat mondani, a többihez maximum elérhetőséget tudok adni.
A két auror felállt, majd ketten két irányba indultak el. Az öreg a kijárathoz lépett és a kabátjával babrált, míg a fiatalabb, öltönyös a pulthoz lépett és további galleonokat szórt a pultra az idegen pénzérméi mellé.
– Minden rendben volt, uraim? Örültem a találkozásnak. Jöjjenek legközelebb is! – újfent félretoltam a feladatsort, majd a pennát az újságlapokra ejtve, a farzsebembe süllyesztett varázspálca után nyúltam. Úgy ítéltem meg, hogy már túl sok pénz hever a pulton, így pálcám egy intésével az auroroktól kapott összeget a kasszába, az idegen érméit pedig, az ígért módon, az üvegbe parancsoltam. Az öltönyös megköszönte az italt, majd társa mellé lépett, aki idő közben kitárta a bejárati ajtót, hűvös, őszi levegőt eresztve be a kocsmába. Egy utolsó, bizalmatlan pillantást vetettek a bőrkabátos idegenre, és bár lehet csak képzelődtem, de mintha megvonták volna a vállukat, mielőtt kiléptek volna a szűk sikátorba. Az ajtó kattanva csukódott mögöttük, ahogy kettesben hagytak minket a Csikóhalban.

O w e n


m u s i c

.. With the lights out, it's less dangerous
I feel stupid, and contagious
Here we are now, entertain us
I found it hard, it's hard to find
Oh well, whatever, never mind..

..a trágár szavak esélyesek...

A felém forduló figyelő tekintetekre csak egy sanda oldalpillantást vetek. Mióta Nott-al összesodort az élet kevésbé tartok az aurorok társaságától, de persze ez sem jelent semmilyen életbiztosítást.
Jobb lenne óvatosnak lenni
Búgja Sophie és tudom igaza van. Nem a csapostól tartok, ő nem a az az izompacsirta erővel oldok meg mindent fajta, ami nem is baj. Még csak nem is feltétlen az aurorok külleme a gond, lehet le tudnám akár bűbájjal, akár izomerővel is szerelni őket… ellenben a figyelem. Jobb lenne beleolvadni a szürkeségbe.
– Üzletember, mi?
Széttárom a kezeim, amolyan mit tehetek én róla stílusban. Érzem a hanglejtésen, hiszi is meg nem is. Bevallom, szeretem ezt. A szerepeket és az ezekből fakadó változatosságot. Néha jó egyszerű középszerű svindlernek lenni. Egy zsebtolvajnak minden kötöttség nélkül. Jó máskor, mint most is kalandorként ereklyék, ritka kincsek után szaglászni ami sokszor tud unalmas lenni vagy vezet zsákutcába, de voltak szorult helyzeteink is O’Marával. Ám az esetek többségében a többezer fontos öltönyökben a komoly ember szerepe nyitja meg előttem igazán a kapukat és velük a lehetőségeket. Az időm nagy része tehát erre a szerepkörre korlátozódik és csak akkor jövök rá mennyire hiányzik a többi vagy hogy azok is én vagyok, mikor kényszerűen ki kell törnöm ebből. Remélem nem válik okafogyottá a helyzet és Redway, aki ha jól sejtem velem szemben áll nem lesz sokáig olyan mint, egy szende menyasszony.
[color=#4444444]– Nem tudom ki maga, ahogy azt sem, hogy miért tesz úgy, mintha nem tudná pontosan, hogy kié ez a hely. Viszont nem egy magához hasonló szerencsevadásszal találkoztam már ahhoz, hogy tudjam milyen az, amikor épp valami ostobaságba akarnak belerángatni. Egyébként abból is látszik, hogy komolytalan ez a „műgyűjtés” projekt, vagy minek is nevezte, hogy engem keresnek és nem a professzort. Ő a nagy koponya, én csak… ehhez értek.[/color]
Széles vigyorral nézem őt elvégre olyan ez, mint egy beismerő vallomás a részéről és mikor felpillantva találkozik a tekintetünk, akkor hajolok csak közelebb és bökök a huszonkilences sorba frissen beírt rúnák megfejtésére.
- Ez pontosan elég.
Nyomom meg a legelső szót, hogy mély hangtónust adjon jelentőségét kihangsúlyozva. Mert igen, épp erre van szükség. Tudásra, némi állóképességre, céltudatosságra és eredményességre. O’Mara is az eszével jutott oda ahova, végső soron én magam is. Csak a Nott féle aurorok szakmájában előny a fizikum. Nekem gyors, csendes, eszes és lojális valaki kell. De vajon ő az e? Sophie szerint persze nem, de ő mindig sötéten látja az idegeneket tisztelet annak az egy kivételnek. A medál most is inkább a bőrömhöz simul, hogy minél messzebb kerüljön a másiktól.
- A professzor öreg, nem bírna hosszú utazást, ellenben ő is Redway-t ajánlotta. Ugye milyen kedves?
Nem hízelgek, ez valódi elismerés ami a hangomban is visszaköszön. Nem sokan látják be, ha egy feladat meghaladja őket és büszkék is arra hogy van, aki a tudásukat tovább viszi, túlnőve őket. Talán egy nap én is így leszek David-del. De az a nap nem ma van.
– Vagy lehet félreértettem, és műgyűjtés alatt az itteni festményekre gondol. Ez esetben nyugodtan nézelődjön. Mindegyik eladó, de csak a saját képeim esetében tudok én árat mondani, a többihez maximum elérhetőséget tudok adni.
Somolyogva pillantok szét, mintha csak most tűnnének fel a képek. Nem rossz egy-kettő, meg kell hagyni, de a többség azért elég középszerű. Épp ezt a pillanatot választja a kétszemélyes asztaltársaság, hogy a távozás mezejére lépjen, amit nem is bánok. Egy kurta biccentéssel köszönök el egy udvarias mosoly keretében mikor az egyik mellém lépve kifizeti a tartozását és ahogy ajtón kívül kerülnek kissé oldottabban hátrébb dőlve a szék támlájának támaszkodva szólalok meg.
- Alkut ajánlok. Megveszem az összes itteni festményt, és a munkáért cserébe annyi pénz ajánlok, amiből két Csikóhal is nyitható. Sőt ha kell egy teljes éven át finanszírozom a taknyos roxfortosok hobbigyűjtését is legyen az bármi, tök mindegy. A lányom majd örül ennek…
Vagy pont hogy nem.. közli nyers cinizmussal Sophie és a szarkazmusa szórakoztatóan üdítőnek kellene hogy hasson de most csak bosszant. Biztos a kurva kastély hatása ez is.
-  Szóval, kellően felkeltettem most már Mr. Redway az érdeklődését ahhoz, hogy hajlandó legyen meghallgatni a részleteket is?
Vonom fel a szemöldököm és rámeredek. Kicsit olyan ez mint a bűvész meg a kalap, épp leleplezi a meglepetést, de nincs értelme tovább futni a köröket. Ő maga vállalta fel igazából saját kilétét. Ha letagadja, akkor nem lesz semmilyen téren beszervezhető amúgy se. Keresnem kell ez esetben mást, ami nettó időveszteség és ezt bosszantó mód inkább Alexej kiiktatására szánnám. Kijárna már a fejébe egy csinos kis golyó a nevemmel. Ha meg mégiscsak elcsábítja az alku, kapok egy halom képet, ami mehet a Rosewood lakosztályaiba, egy halom taknyos által írt köszönőlevelet az íróasztalomra egy új munkatársat és ha az a munkatárs ügyes, márpedig a professzor és Walton is erről biztosított, akkor talán magát a fájdalom tőrét[/i[ is. Nem is annyira rossz, főleg ha az utóbbi.

[Ez csak üzlet]

Ez csak üzlet

Christopher Cartwright
2004. november 18.

Kezdett roppantul idegesíteni a fickó a folytonos vigyorgásával, ahogy pedig közelebb húzódva a rejtvényem frissen megfejtett sorára bökött, szabályosan kirázott tőle a hideg.
– Ez pontosan elég.
Összehúztam a szemöldökömet, és a rám jellemző imposztorszindrómával küszködve azon kezdtem el járatni az agytekervényeimet, hogy vajon miféle amatőr munka lehet az, ahol egy Hírverő szintű lap Zs-kategóriás keresztrejtvényének megfejtése már elég ajánlólevél. Persze ezen a téren mindig is kissé szigorúan mértem magam, és hajlamos voltam túlgondolni a feladatokat, ráadásul egész életemben azon szerencsétlenek táborát erősítettem, akik egy adott tudomány mélyére ásva csak az újabb és újabb kérdéseket fedezik fel, és egyre bizonytalanabbá válnak, egyre inkább kérdőjelezik meg a saját tudásukat.
– A professzor öreg, nem bírna hosszú utazást, ellenben ő is Redway-t ajánlotta. Ugye milyen kedves?
Összehúzott szemöldököm egy pillanat alatt egyenesedett ki, hogy aztán ívesen felkússzon homlokom közepére. A férfi hangja ezúttal másképp csengett. Valahogy eltűnt belőle az a behízelgő, nyájas fűszer, amit akkor használ az ember, ha valakit rá akar szedni egy olyan dologra, amit a másik nem akar. Kölyökként nem egyszer szóltam ekként, hogy hamis szavakkal az ágyamba csábítsam a lányokat. Rég volt, és nem is igazán voltam büszke rá, de mindenesetre arra jó volt, hogy felismerjem a szándékot. Éppen ezért volt nyugtalanító a szavak mögül hiányzó hamiskás hanghordozás. Talán megbolondultam, de mintha egy pillanatra úgy tűnt volna, hogy szabályosan elismerően szól. Ha valami, hát ez teljesen elbizonytalanított.
Nem tudtam mit gondoljak a férfiról. Egyfelől kicsit sem volt szimpatikus, és már messziről bűzlött, hogy nem egészen a törvényes üzletekhez szokott. Másfelől, ha valóban beszélt az öreggel, és ha ő valóban bedobta neki a nevem (márpedig kitől mástól tudta volna meg azt?), akkor az azt jelentette volna, hogy talán mégis érdemes lenne meghallgatnom őt. Merthogy afelől kétségem sem volt, hogy a professzor jót akar nekem, és hogy eszébe sem jut szánt szándékkal veszélybe sodorni engem. Mármint azon felül, amilyen veszéllyel az átoktörői munka alapból jár.
– Alkut ajánlok – mondta, miközben lazán szétterpeszkedve a szék támlájára helyezte a kezét. Láthatóan sokkal oldottabb hangulatba került az aurorok távozásával, mely ténytől kicsit sem lettem nyugodtabb.
– Megveszem az összes itteni festményt, és a munkáért cserébe annyi pénz ajánlok, amiből két Csikóhal is nyitható. Sőt ha kell egy teljes éven át finanszírozom a taknyos roxfortosok hobbigyűjtését is legyen az bármi, tök mindegy. A lányom majd örül ennek…
Sercegő hang kíséretében végigsimítottam a borostámon, mintegy mellékcselekvésként, míg időt nyerek magamnak, hogy eldöntsem mi legyen. Aztán lassú, kimért mozdulatokkal egy tiszta pohár után nyúltam, amelyet koppanva magam elé helyeztem a pultra. Előttem még ott hevert az üveg, benne a borostyánszínű folyadékkal. Lecsavartam a kupakot és jó két ujjnyit áttöltöttem a whisky tartalmából a pohárba.
Egy hajtásra ittam ki a tömény szeszt, majd leeresztve a kiürített poharat, tekintetemet a férfira függesztettem.
– Ki maga?
Jobb kezemet magasba emelve, kézfejemet a vendégem felé mutatva emeltem mutatóujjamat az ég felé, mintegy számolva, hogy ez volt az első kérdésem, de még továbbiak várhatók.
– Mi a kincs?
– Mekkora a kockázat?
Mutató és középső ujjamhoz végül csatlakozott a gyűrűs is, majd leeresztettem a karomat, jelezvén, hogy egyelőre e három dologra vagyok leginkább kíváncsi, habár a kérdések sorrendje nem feltétlenül tükrözte a prioritásukat, bár erről a férfi nem tudhatott. Tagadhatatlan, hogy az én múltammal szinte sóvárogtam egy újbóli kalandért, és tudni akartam milyen ereklyét szemelt ki magának a megbízó, ám leginkább arra voltam kíváncsi (és ezt szintúgy a hányattatásokkal tarkított előéletem számlájára írtam) hogy ugyan mekkora valószínűséggel fogok fűbe harapni a kincs hajkurászása közben. Egy életre elég sötét varázslóhoz volt már szerencsém, és nem kívántam újfent vásárra vinni az irhámat.
E gondolatra önkénytelenül is végigsimítottam a Gray által ejtett hegeimen.

O w e n


m u s i c

.. With the lights out, it's less dangerous
I feel stupid, and contagious
Here we are now, entertain us
I found it hard, it's hard to find
Oh well, whatever, never mind..

..a trágár szavak esélyesek...

Ha valaki elbizonytalanodva dilemmázni kezd akkor már nyert ügyem van. Az évek és a rutin dolgozik, és bár ügyes pókerjátékosként elrejtem a tényt, hogy már megfogtam magamban belül azért somolyog a lelkem. Vele együtt örül Sophie is, a siker közös minden esetben de azért persze továbbra is vannak fenntartásai. Ahogy mindig.
Hagyom a vizslatást, ahogy a gondolkodási időt is megadom. Állom a másik tekintetét is, mert ez egy türelemjáték. Nem mondom hogy a legügyesebb vagyok benne, lenne hova fejlődnöm de ha felismerem szükségességét tudok azzá válni. Türelmessé. És most, talán a professzor, talán a kincs de meglehet a pénz ígérete csábít. Még egy whiskey is lecsorog a torkán, mintha az segítene eldönteni a késpenge mely oldalát válassza, melyen egyensúlyozik képzeletben. Hát igen, ez csak üzlet. Csak üzlet. És ha ez az ára Volkova szabadságánal Waltonnál, kész vagyok érte bármit megadni.
Sophie halk sóhajjal nyugszik bele és már nem firtatja a miérteket. Ezen a ponton már túl vagyunk.
– Ki maga?
A kérdés váratlanul ér, oly annyira hogy mire válaszolhatnék Redway folytatja a pult túlfeléről, megemelve a kezét.
– Mi a kincs? Mekkora a kockázat?
Merlinre esküszöm nem neki szól a röhögésem, de akaratlanul is kirobban belőlem. Szemeim körül apró ráncok jelennek meg, oldalam fájni kezd. Mikor volt ilyen utoljára? Nem emlékszem rá. Üdítően hat, hogy a másik nem ismer fel. Ad egyfajta… varázst. Abból az egyszerű sajátos fajtából nem a mágikusból. Még mindig nevetésbe áthajlóan válaszolok.
- Bo…bocsánat, de…. nem szoktam hozzá… hogy… nem ismernek fel… azonnal.
Összeszedem magam és felé nyújtom a kezem. Hangom újra normális, de a kedélyesség megmarad benne.
- Chrisropher Cartwright.
Biccentek is hozzá. Közben azon tűnődöm mennyire lekötik a rejtvények és csakis azok ha a hetekkel ezelőtti címlapfotók így elkerülték a figyelmét.
- A kockázat mindig nagy, minden ritkaságnak számító tárgynál. De ezt nem gondolom, hogy részleteznem kellene.
Vigyorgok a pohár felett rá, aztán úgy döntök nem melegítem tovább én sem azt a lángnyelvet, és lehajtom. Jó erős, égetni kezdi a torkom és a tüdőm.
- A konkrét kutatásom célja egy da Vinci tőr. Más néven a Fájdalom tőre. Meglehet hallott már róla, de ha nem hoztam egy kis leckét, mint a suliban. Illetve itt az általunk összegyűjtött minden információ is. Ebben mindent megtalál.
A kabátom belső tértágított zsebéből előveszem a dossziét, benne Anna gyöngybetűs írásaival, a római könyvtárban talált folyóvidéki trollokat ábrázoló könyv ide vonatkozó lapjaival, a fennmaradt rajzok a tőrről és a rúnákról. A pulra teszem és a férfi felé tolom.
- Eredetileg egy másik kincskeresővel mentem volna, de ő bemondta az unalmast. Sajnálatos módon mire lett volna más a helyére, szabotálták az utunkat így elhalasztottuk. Most újra ugyanaz a helyzet áll fenn, ide kötnek a… az ügyeim. A tőrre viszont sürgetőbben lenne szükségem, mintsem gondoltam volna. Így kénytelen vagyok magát megbízni és… mivel ez az egész kétszemélyes útra volt tervezve, választhat valakit maga mellé, ha akar. Fogja fel egy ingyen nyaralásnak Toszkánába, némi extra melóval.
Vonok vállat mintha mindegy lenne. Valahol sajnálom hogy Annával mi ezt kihagyjuk, de Zharkov kiiktatásáig nem kockáztatunk, ebben maradtuk.
- És ha ezt megoldja, lesz majd egy másik megbízásom is. Az jóvalta… nehezebb. És még ettől is kalandosabb. Ezt megígérhetem.
 Most már csak azon áll vagy bukik a dolog, mennyire kalandkedvelő. Franc esne Elliotba hogy nyugdíjba ment. Kihúzhatott volna még pár évet mielőtt bájitalkotyvasztósdik játszik. Na mindegy.

[Ez csak üzlet]

Ez csak üzlet

Christopher Cartwright
2004. november 18.

A Csikóhal zengett a férfi nevetésétől, amit egyelőre békésen tűrtem, ám kezdett fogyni a türelmem. Ki nem állhattam, ha valaki tudatlan hülyének néz, a fickó lekicsinylő nevetését pedig pont ennek jeleként tudtam be.
– Bo…bocsánat, de…. nem szoktam hozzá… hogy… nem ismernek fel… azonnal.
A pillanat törtrésze alatt kúszott fel bennem a pumpa.
Minden bizonnyal a királynőhöz van szerencsém személyesen. Mekkora hülye vagyok, hogy nem ismertem fel azonnal – morogtam magamban, gondosan összeszorított állkapoccsal, hogy még véletlenül se mondjam ki hangosan a gondolataimat.
Talán régebben a fickó arcába röhögtem volna én magam is, miután jól helyretettem a hatalmas egóját, de az élet végül másmilyenre formált. Óvatosabb voltam, és inkább lenyeltem a csípős megjegyzéseket, elmémet pedig (a Gray által akaratlanul megtanított módon) okklumencia segítségével, mintegy kristálypalotát, többszörösen is lelakatoltam.
A férfi nevetése elhalt, ő pedig kezét nyújtotta felém, amit rövid mérlegelés után bár, de végül elfogadtam, igaz a viszolygásomat nem tudtam legyűrni.
– Chrisropher Cartwright – mutatkozott be, és ha azt hitte, hogy ettől majd megváltoznak a vonásaim, hát tévedett. A várt hatás elmaradt, a név nem mondott nekem semmit.
– Owen Redway – morogtam.
Egy pillanatig eltűnődtem rajta, hogy vajon fel kellene-e tennem neki a kérdést, hogy mégis honnan illene őt ismernem, de végül elvetettem az ötletet. Ha olyan fontos valaki lett volna, akkor bizonyára hallottam volna a nevét külföldön is, a Szombati Boszorkány címlapszereplőivel pedig nem foglalkoztam.
– A konkrét kutatásom célja egy da Vinci tőr. Más néven a Fájdalom tőre – fogott bele a feladat részletezésébe. – Meglehet hallott már róla, de ha nem, hoztam egy kis leckét, mint a suliban. Illetve itt az általunk összegyűjtött minden információ is. Ebben mindent megtalál.
Cartwright ezen mondatára a kabátja belső zsebébe csúsztatta kezét, majd mire ismét előhúzta azt, abban már egy vékonyka dosszié szerepelt. Lerakta a pultra a papírköteget, majd elém tolta azt. Egyelőre nem nyúltam a lapok után, csupán levettem szemeimet a férfi arcáról és helyette lefelé fordítottam tekintetemet a borítót bámulva. Igyekeztem felidézni, hogy hallottam-e már korábban az említett ereklyéről akár a professzortól, akár valamelyik könyvből, de nem rémlett semmi ilyesmi. Ez a tény újabb tétel volt a baljós előjelek listán.
– Eredetileg egy másik kincskeresővel mentem volna, de ő bemondta az unalmast – magyarázta tovább a fickó. – Sajnálatos módon mire lett volna más a helyére, szabotálták az utunkat így elhalasztottuk. Most újra ugyanaz a helyzet áll fenn, ide kötnek a… az ügyeim.
Újfent a borostám vakargatásával fedtem el a töprengéssel töltött időt, miközben a papírokról újfent Cartwright arcát kezdtem fixírozni.
Vajon miféle ügy köti őt ide, ami miatt nem utazhat el? Lehet körözés alatt áll?
– A tőrre viszont sürgetőbben lenne szükségem, mintsem gondoltam volna. Így kénytelen vagyok magát megbízni és… mivel ez az egész kétszemélyes útra volt tervezve, választhat valakit maga mellé, ha akar. Fogja fel egy ingyen nyaralásnak Toszkánába, némi extra melóval.
Most először rajtam volt a sor, hogy elnevessem magam, habár mindezt sokkal diszkrétebben tettem, mint a velem szemben álló férfi. Néma kacajjal véleményeztem a kétszemélyes út ötletét. Ugyan kit is vinnék magammal? – kérdeztem magamtól. Audrey óta nem volt párkapcsolatom, és őszintén szólva a barátok sem vetettek fel túlzottan, de nem is hibáztattam őket, elvégre én voltam az, aki se szó, se beszéd külföldre menekült.
– És ha ezt megoldja, lesz majd egy másik megbízásom is. Az jóvalta… nehezebb. És még ettől is kalandosabb. Ezt megígérhetem – fejezte be végül, s a beálló csendben végre lehetőségem nyílt válaszolni.
– Lassan a testtel, még ezt a munkát sem vállaltam el – intettem türelemre a fickót, majd lustán lapozgatni kezdtem a korábban elém rakott dosszié tartalmát.
– Mikorra kellene választ adnom önnek?
Ám még mielőtt felelhetett volna a feltett kérdésemre, a Csikóhal ajtaja kitárult és falusiak egy kisebb csoportja tódult be az ajtón. Végig sem mérve az érkezőket, ösztönösen eltüntettem a dossziét a pultról, mielőtt azok a söntéshez érhettek volna.
– Üdv Owen! Légy oly kedves és tölts mindnyájunknak egy-egy korsó mézsört – kurjantotta egy magas, kopaszodó férfi, akiben egy törzsvendégemre ismertem.
Gyors fejszámolás következett, majd sorra az üvegkorsók után nyúltam, közben a szemem sarkából Cartwrightot figyeltem. A társaság többi tagja időközben ledobta magát egy közeli asztalhoz, az az egy pedig, aki a rendelést leadta, tenyerével a söntésen dobolt, és a csikóhalas festményt nézegette.
– Parancsolj, Frank – mondtam, miközben öt teli korsót pakoltam a férfi elé. – De szívesen kiviszem ám nektek.
– Ne bajlódj, öreg cimbora – legyintett Frank, majd igazi profi módjára felnyalábolta a teli korsókat. Ekkor pillantása megakadt Cartwrighton. – Hé, magát ismerem! Maga nem...

O w e n


m u s i c

.. With the lights out, it's less dangerous
I feel stupid, and contagious
Here we are now, entertain us
I found it hard, it's hard to find
Oh well, whatever, never mind..

..a trágár szavak esélyesek...

– Owen Redway.
A bemutatkozással egybekötött kelletlen  morgás nem kerüli el a figyelmem. Megmosolygom, látszik, hogy nincs ínyére kiadni személyét, de talán már mindegynek ítélte.
- Nolám, szóval a megérzésem nem csalt.
Piszkálom tovább azt a bizonyos alvó sárkányt, bár igazából ostobaság a részemről. Ezzel nem leszek szimpatikusabb Mr. Szkeptikus szemében, mert az az átható tekintet és az a semmitmondónak látszó arc bizony ezt akarja tudtomra adni. Jobbnak látom kielégíteni a kíváncsiságát a tőrrel kapcsolatban és meglep bár hangot de még rezzenést sem adok hogy nem nyúl egyből a dosszié felé. Valahogy azt vártam volna hogy kapva kap a lehetőségen, és van benne egyfajta olthatatlan mohó vágy az ismeretlen után, de végtére is az önuralom is szép erény… Milyen kár hogy bennem ez jóvalta kevésbé van meg.
Owen csak a borostáját dörzsölgeti, mintha az megoldást szülne vagy segítene bármiben is, én meg jobb ötlet híján kivárok. Sophie is erre int, ne legyek tolakodó mert csak elriasztom. Van igazság ebben a teóriában hát ujjaim jobbára a hideg söröskorsó szélén dobolnak.
– Lassan a testtel, még ezt a munkát sem vállaltam el.
Jogos. Halk sóhajjal biccentek, hogy igaza van. Először egy dolgon legyünk túl majd utána fókuszálhatok a Szilánkra, amit volt olyan kedves és Dakota ügyesbajosan elhagyott nekem. Faszom.
– Mikorra kellene választ adnom önnek?
Most rajtam a sor, hogy kivárjak egy gondolkodásnyi pillanatot s már épp szóra nyitnám a számat, mikor az ajtó hangos dörduléssel vágodik ki hogy bebocsájtást nyerhessen hűlt helye által egy nagyobbacska társaság. Redway az újonnan érkezőkre emeli a tekintetét és én is lekövetem aztán inkább visszafordulok és a Roxfortnak gyűjtött érmés bödönt fixírozom.
– Üdv Owen! Légy oly kedves és tölts mindnyájunknak egy-egy korsó mézsört!
Beszélgetőtársam rögvest engedelmesen munkához is lát, ahogy egy jó csaposhoz illik, miközben a rendelő idegen mellém lép és ujjaival dobolni kezd. Megmosolygom de nem fordulok az idegen felé, van bennem és a szám sarkának felfele görbülésében egyfajta neheztelés iránta, végtére is csak megzavarták az… üzletemet.
– Parancsolj, Frank. De szívesen kiviszem ám nektek.
A pulton koppannak a söröskorsók és remélem megragadva odébb áll a csapathoz, de sajnos nem egészen ez a forgatókönyv zajlódik le.
– Ne bajlódj, öreg cimbora. Hé, magát ismerem! Maga nem...
Hát ami elkerülhetetlen az elkerülhetetlen, lássuk be. Egy pillanat alatt elmormolok egy kósza baszdmeget magamban, aztán tenyérbemászó mosollyal fordulok Frank felé. Biccentek neki köszönésképp. Sophie megborzong a nem túl szívderítő figura láttán.
- De. Chris Cartwright. Üdvözlöm Frank! – unott természetességgel fogok vele is kezet és mutatkozom be.
- Aztán mi járatban erre, uram?
- Tudja, iskolaügy. – pillantásom Owenen nyugszik, meg a mögötte lévő táblán, amelyeket a galleonjaim hízlalnak. A mappa időközben kámforrá vált egyetlen gyors sebes mozdulatnak köszönhetően, innen egyértelmű hogy Redway ugyanúgy számít az én diszkréciómra mint jómagam az övére.
- A lányom ide jár, a Roxfortba, és miatta…
- Nem is tudtam hogy van egy lánya! De.. mondja csak… ahhh a csudába jó egészséget maguknak!
Mivel kiáltanak az italért Frank kénytelen indulni, bár érződne hogy szívesen eldiskurálna még itt. Míg ő elsiet van pár pillanatom hogy gyors búcsút mondjak a csaposnak, mivel nem szándékozom a fél napomat ismeretlenekkel eltölteni csak mert számukra… érdekes vagyok.
- A választ minél hamarabbra várom. Ide üzenjen ha döntött és itt talál meg, ha személyesen keresne fel. Ajánlom ne keverje össze.
A pultra teszek egy névjegykártyát, két oldalas, az egyik Graden Lodge címe, ahova a baglyot várom a másikon Camden Eye elérhetősége, ahol még ha nem is vagyok ott David mindig és majd tájékoztat.
- Sajnos szorít az idő. Örülök hogy megismerhettem Mr. Redway. Remélem még találkozunk.
Biccentek a másik felé, és térülök fordulok mire a törzsvendégnek számító Frank kiszabadul társasága vonzásából én már ajtón kívül tudjam magam. Sophie örül hogy már nem a kis kocsma hangulata telepszik ránk, a medál könnyűvé válik én meg csak egyetlen komor pillantást vetek a nem is olyan távoli kastéyra. Ott van Mirabella, felkereshetném, de… mit mondjak neki? Inkább hagyom a francba az egészet és egyetlen csettintéssel elhoppanálok haza, Annához.

Köszöntem a játékot!
A helyszín szabad!

[Ez csak üzlet]

Ez csak üzlet

Christopher Cartwright
2004. november 18.

Összehúzott szemmel figyeltem a közjátékot, amit Frank felismerése vont maga után. Cartwright a lehető legtenyérbemászóbb arcával fordult a falusi felé, majd egymás után koppantak a söröskorsók a söntés pultján, ahogy Frank kapkodva szabaddá tette jobbját, csakhogy belecsaphasson műkedvelő vendégem markába. Meglehet, Mr. Cartwright korábban nevetésre fakadt attól, hogy jómagam nem ismertem fel őt, most mégis úgy éreztem, hogy szívesen lemondott volna áldatlan hírnevéről.
- Aztán mi járatban erre, uram? - faggatózott Frank, amire alig hallhatóan megköszörültem a torkomat, ámbár eredménytelenül. Megszokhattam volna, hogy törzsvendégeim nagy része nem tartozik az éles kések közé abban a bizonyos fiókban. Mi tagadás, kedves, jóravaló emberek, de azért mégiscsak egyszerű falusiak voltak, és mint olyanok, nem épp a tapintatosságukról voltak híresek, és nem gyakran vették észre magukat.
Tekintetünk egy pillanatra találkozott Mr. Cartwrighttal, néma kommunikáció zajlott le köztünk, majd a titokzatos vendégem megkapta a kérdésére a választ.
- Tudja, iskolaügy. A lányom ide jár, a Roxfortba, és miatta…
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha ez az információ morzsa csupán olaj lenne a tűzre, Frank valósággal izgalomba jött tőle, és már vette volna fel a söntésnél beszélgetők tipikus pózát, amikor is egy kiáltás harsant az ivómban: Frank társasága hiányolni kezdte az italokat.
- ...ahhh a csudába jó egészséget maguknak! - szólt, majd felnyalábolva a söröskorsókat, hátat fordított nekünk.
Cartwright kihasználta a pillanatnyi csendet, és ismét felém fordult.
- A választ minél mihamarabbra várom. Ide üzenjen ha döntött és itt talál meg, ha személyesen keresne fel – mondta, azzal egy névjegykártyát csúsztatott elém. - Ajánlom ne keverje össze.
Megforgattam ujjaim közt a kis cetlit, majd némán bólintottam, hogy vettem az adást: levél Graden Lodge címre, személyes találkozó pedig a Camden Eye címen. A kis cetlit ezzel a mozdulattal a mappa tetejére hajítottam, ami a pult alatti polcon lapult.
- Sajnos szorít az idő. Örülök, hogy megismerhettem, Mr. Redway – búcsúzott. - Remélem még találkozunk.
- Minden jót önnek, Mr. Cartwright!
A Csikóhalat söröskorsók koccanásának zaja töltötte be, amely elnyomta a férfi mögött becsukódó ajtó hangját, majd Frank asztaltársasága, miután ki-ki húzóra magába döntötte az italát, hangosan belekezdett a hős Odo balladájába. Jómagam talán még hosszú percekig gondolataimba merülve bámultam volna az ajtólapot, ha nem térített volna magamhoz a vendégek kurjantása. Megráztam a fejemet, majd gyors csapoltam mindenkinek egy-egy sört, amit aztán személyesen vittem ki az uraknak, hogy percekkel később jómagam is nevetve becsatlakozzak az következőnek felcsendülő nótába.

***

Álmatlanul feküdtem az ágyamban, bámulva hálószobám plafonját, amely mintha mozivászonná változott volna lelki szemeim előtt. A legkülönfélébb jelenetek váltották egymást: a régi Csikóhal, még Londonból, egy elhagyatott temető, a függőágyakkal teleaggatott Szükség Szobája, Afrika, a roxforti kviddicspályát alkonyi fénybe borító nap sugarai. Kicsit puhábbra pofoztam a párnámat, majd az oldalamra fordultam.
Vajon mi lehet most vele?
Nem múlt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá, és reménykedve kaptam fel a fejemet minden egyes ajtónyitásnál, amikor új vendég érkezett a Csikóhalba, hátha egyszer az ő sziluettjét pillantom meg a bejáratban.
Csak nem akart jönni az álom. Ülőhelyzetbe tornáztam magam, majd ledobtam magamról a takarómat és kikeltem az ágyból. A padló hideg volt, ahogy mezítláb átkeltem a hálószobámon, magamhoz véve a pálcámat.
- Lumos! – gondoltam, majd az apró lángocska fényénél kibotorkáltam a folyosóra.
A lépcsőfokok panaszosan nyikorogtak talpam alatt, mígnem elértem a földszintet. A kocsmába vezető ajtó zárva volt. Rákoppintottam a pálcámmal, mire az ajtó nyelve koppanva visszahúzódott a tokból.
A Csikóhal üresen ásított az asztalokon pihenő széklábak, égnek meredő erdejében. Nem is csoda, hiszen hajnali fél négy volt, tudtam meg a falra szerelt jókora óramutatóktól. Egy intésemre fény gyúlt a söntés lámpáiban, és ezzel egyidejűleg a pálcám végén kialudt a pislákoló láng. A pult mögé lépve leemeltem egy üveg rumot a polcról, majd jó két ujjnyit töltöttem annak tartalmából egy tiszta pohárba. A számhoz emeltem az italt, ám a mozdulat ekkor félbemaradt, mert pillantásom megakadt egy mindaddig hanyagul félredobott tárgyon. A pult alatti polcon egy dosszié hevert.
Ott álltam mezítláb, kezemben egy szám elé emelt pohárral, és szinte hallani véltem az ordító csendben a fejemben zakatoló fogaskerekek hangját. Tudtam jól, ha beleolvasok az aktába, onnan nincs visszaút. De vajon tényleg ez a csendes, visszahúzódó élet való nekem? Tényleg nem vágyom több kalandra?
A kviddics pályára gondoltam. A kezemben éreztem a kezeit, és hallottam a hangját.
- Nézz ide, nézz rám!
Hirtelen ötlettől vezényelve magamba döntöttem az italt. A kiürített pohár a talpán egyensúlyozva pörgött, ahogy lendületből, szabályosan a pultra hajítottam azt, de már nem foglalkoztam vele. Vakmerő dolgot, hülyeséget akartam csinálni. A dosszié kinyílt. Nem volt visszaút.

***

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad!