.. numb ..

[Ejnye, no. Haladjon már, uram, különben még lekési a temetésemet!]

A n n a


m u s i c

.. I've become so numb, I can't feel you there
Become so tired so much more aware
I'm becoming this all I want to do
Is be more like me, and be less like you..

..a trágár szavak esélyesek...

Minden a megszokott helyén, még a vitrines szekrényke is, ami persze ripityára tört és benne jó pár bájitalt be kell újra szereznem. Senki nem gondolná, hogy nem sokkal ezelőtt itt valaki meghalt. Senki nem hinné, hogy ez a szoba egy kibaszott csatatér volt. Én, ahogy a szobába lépek, vagyis igazából csak a küszöbön egyensúlyozok fekete öltönycipőmben, igazából ezt látom. Így látom. Az asztalt felborítva, Anna vérével tarkítva a padlót, a szétszóródott iratokat, a kínai vázát, ami ripityára tört, a vitrines szekrényt, ami mint egy oldalára esett pók haldokolva várja sorsát. Hallom szinte Alexej zihláló kéjtől sóvárgó lihegését és érces hangját.
Volt hogy ezzel álmodtam. Azon az első éjszakán. Azóta csak Anna mellett vagyok hajandó mert úgy érthetetlen módon elkerül minden ilyen. Hiányzik még a mandzsettám, fel kellene vennem egy nyakkendőt és a zakóm se tudom merre hagytam el, de egyszerűen lecövekeltem itt, félig az ingoványos múltba ragadva félig a jelenbe. Azúrkék tekintetem a festményre vándorol, ahol Alfred festett alakja ücsörög unottan majd feláll és rám parancsol a hangján.
Ejnye, no. Haladjon már, uram, különben még lekési a temetésemet!
Azzal fejvakarva és lemondóan csóválva visszasüpped a karosszékbe.
Tekintetem ellepi egy percre a pára hiába száraz itt a levegő, majd somolyogva bólintok. Igaza van, mennem kellene. Csakhogy nincs erőm. Nincs kedvem. Ennek nem így kellene lennie. Kurvára nem.
A nadrágzsebemből előveszem a levelet, amelyiknek egyik fele van csak nálam. Csak ezt a részét akarom neki megmutatni, mert a másik… az majd később lesz fontos, talán.
Nem is kell megfordulnom hogy tudjam, ki közeledik felém. Elég is volt  ez a röpke pár perc tűnődő magány, hogy magamban elgyászoljam az öreg komornyikot és szívembe csendes örömmel fogadom Anna magassarkúba bújtatott formás lábainak kopogását, ami egyenesen felém tart.
Félig fordulok csak irányába, egy amolyan minden rendben mosollyal, ami azért kissé hamis, mert ahogy ma sem úgy eddig sem volt semmi se rendben, de hát adjunk a kurva látszatra, ugye. Látom a tekintetében, hogy még mindig dühös a pletykalapok miatt. Nem tehetek róla, hogy Dakotával a fotó olyanra sikeredett, amilyenre, és hogy abból a szögből akár annak is értelmezhető. Egy csóknak. Nem akarok újra vitatkozni ezen, márpedig a jégkék tekintete azt sugallja, hogy bizony fogunk.
- Szerinted milyen lett?
Nem teszek egyetlen felesleges mozdulatot sem csak a fejem fordítom el a kép irányába. Újra az öreg barátom képét tanulmányozom a cirádás arany keretben. Többet is érdemelt volna ettől, leginkább azt hogy ne haljon meg miattam.
- Sajnálom Anna, de tényleg. Az… egészet. Nem kellett volna Dakotával foglalkoznom. És neked sem kellene ezzel az egésszel foglalkoznod…
Fújtatok egyet, és a halom újságra bökök, ami az egyik távolabbi komódra van felpúpozva. Mindről az én pofám vigyorog vissza, többségében azzal a nővel, aki most villámló pillantásával szúr éppen keresztül. Csak sajnos akad nem egy kivétel is köztük, ahol meg nem.
- Khm..., ezt Alfred írta. Úgy gondolom neked is el kellene olvasnod…
Egy pillanatig még elbabrálok a papírossal majd kinyújtom a kezem felé benne a kettéhajtott búcsúszöveggel. A rá vonatkozó rész meghatóan szép, tudom hogy nem lesz Volkova arca sokáig könnymentes, mert Ő nem is leplezte sose mennyire szereti az öreg Alfred-et.
Csupa jót írt és kívánt neki, leginkább azt hogy tartson ki itt, mert ennek a háznak szüksége van egy nőre. Rá . Meg nekem is.
És mennyire igaz ez…!
- Semmi nem ugyanolyan itt már nélküle.
Elhúzom a szám, ismerős minden mégis szinte idegennek érzem magam a szobában. Kellene a kurva nyakkendő és túl kellene esni ezen az egészen, de… én csak Anna arcát figyelem a csinos smink alatt hogy hogyan változnak meg a vonásai és várom a pillanatot mikor fog összetörni. Hogy odaléphessek és átölelhessem. Minden vita, minden kiabálás, minden elfojtott düh ellenére, hogy akár fizikálisan de lelkileg is megtartsam, mert pontosan olyan jól tudom ahogy Ő… Alfred miattunk halt meg.

To Chris, Dave, Mira

zene

Vannak pillanatok, amikor egyszerűen nehéz továbbmenni. Ez is egy olyan volt. Próbáltam a rutinokba kapaszkodni - de most remegett a kezem, ahogy a rúzsomért nyúltam. Kis híján elejtettem a parfümös üveget, a ruha hátán a cipzár még varázslattal is nehézkesen siklott fel. Ráfoghatnám a sérülésre is, de az nem fájt annyira, mint a sok gyász… Az, amelyiken osztoztunk a többiekkel, meg az, amelyiket megtartottam magamnak.
Alfred nélkül semmi sem volt ugyanaz - mégis, minden úgy volt, mint eddig, és ez a kettősség is nagyon zavart. A környezet nem változott, csak a por nőtt lassacskán az alapos kezek munkája nélkül. A reggelin is mindenkinek túl kellett esni, csak épp nem együtt ültünk le, hanem jövet-menet ejtettük meg, s nem tartalmas szendvicsből állt most, csak leginkább keserű kávéból, sietős, száraz falatból, és füstből.
Nehéz továbbmenni - de muszáj. A tükörbe nézve mélyet sóhajtottam, és erőt véve magamon beleléptem a magassarkúba. A folyosóra lépve már egész nagy lendületet gyűjtöttem, elindultam a nappali felé, s a fejemben már az járt, hogy hogyan fogom tartani maga, s ugyanakkor hogyan leszek ebben a nehéz időben Christopher támasza. De szitkozódás ütötte meg a fülem, aztán egy hangos koppanás, mintha valaki elhajított volna egy botot. Aztán csend.
Megálltam fülelni, Mirabella szobája előtt, s egyben gondolkodni. Felemeltem a kezem, hogy a kilincsért nyúljak, aztán leengedtem, de végülis elszántam magam, és bekopogtam. Rezignált, a szokottnál vékonykább hang szólt ki válaszul.
- David, ha megint azzal jössz, hogy elkésünk, én esküszöm…
Inkább benyitottam, megkímélve mindkettőnket a lehetséges kimenetelek taglalásától.
- Csak én vagyok.
Olyan némaság borult a szobára, hogy a fülem szinte sípolt tőle. De a látvány így is elmondta, amit tudnom kellett. A kislány az íróasztalának támaszkodva, keresztbe font karokkal méregetett engem sötéten. Még mindig pizsamában, sminkje elfolyva, a pálcája a sarokban, az egyébként csinos fekete ruhája pedig gyűrötten, és fehér szőrszálaktól csúfítva lógott egy vállfán. Mira biztosan megpróbálta rendbe szedni, de azt a varázslatot, amit Alfred tudott, senki sem ismerheti. Úgy nézett rám, hogy abban minden benne volt, amit az imént még Davidnek szánt volna, de én csak álltam, és álltam a tekintetét szótlanul, és rájöttem, teljesen megértem őt. Erre a furcsa, szavak nélküli párbeszédre még biccentettem is egy aprót, aztán további magyarázat nélkül a kezembe vettem a pálcám, és a kabáthoz léptem, majd pár rutinos mozdulattal megbűvöltem. A fekete anyag engedelmesen kisimult, a fehér szálak fellibbentek, majd lassan vitorlázva a padlóra hullottak.
Egy lépést hátraléptem - óvatos mozdulattal, kímélve még magam - és megszemléltem az eredményt. Nem lett olyan, mintha Alfred csinálta volna, de megteszi talán. Aztán Mirára pillantottam, aki ugyanolyan sötéten méregetett. Szelíden, szomorúan mosolyogtam rá, aztán közelebb léptem hozzá, a pálcáját pedig a kezembe bűvöltem, aztán felé nyújtottam. Nem vette el, de nem hozott vele zavarba. Nehéz, de akkor is megyünk tovább. Letettem hát mellé az asztalra. Aztán a kistáskámba nyúlva elővettem egy szempillaspirált.
- Vízálló.
Még ennyit mondtam, aztán nagyon óvatosan meglapogattam a vállát. Az érintés hatására mintha picit kevésbé lett volna kőből… De ennél tovább nem mentem. Szépen magára hagytam a gondolataival. Már majdnem leértem a lépcsőn, mikor fentről hallottam a durcás és piszkálódó kiabálást, atán valami ajtón dörömbölést.
- Dave, hát mindig rád kell várni?!
Halvány, elnéző mosoly fut az arcomra, de nem hallgatódzom tovább, s a gesztus elhal, mire leérek. A nappaliba érve odalépek Chrishez. Nem is tudom, mit érzek. Egyszerre szeretném megölelni, és átvenni a vállát nyomó súlyból, közben pedig felgyújtani az átkozott magazinokat, amik mögötte tornyosulnak az asztalon.
A hamis mosolyt nem viszonzom, őszintén, de szomorúan nézek vele farkasszemet. Ismerem már annyira, hogy meg tudjam különböztetni, mi valódi, és mi színjáték - vagy legalábbis ebbe az álomképbe ringatom magam.
- Szerinted milyen lett?
Követem a pillantását, és a portrén merengek egy keveset.
- Hasonlít.
Enyhe bólintással felelek. Valóban ezt gondolom. Hasonlít. De nem ő. Inkább elfordulok a képtől, és olyasvalakin nyugtatom a tekintetem, aki igazi, és nem csak külsőre. Jól megtanultam, hogy tudjak különbséget tenni.
- Sajnálom Anna, de tényleg. Az… egészet. Nem kellett volna Dakotával foglalkoznom. És neked sem kellene ezzel az egésszel foglalkoznod…
A lapok felé mutat, de én szándékosan nem nézek oda.
- Nem is fogok. Ezek csak képek. A valóságnak csak egy-egy részletei, egyik se a lényeg. És arról, amit én rontottam el, egyébként sem készült kép.
Nagy sóhajjal zárom a választ, de ez lehetne akár azoknak a dolgoknak a szavak nélküli említése, amiket elszúrtam. Az, hogy őt nem tartottam eléggé a szemem előtt, többszörösen is szerepelhetne a képek között. Ahogy a másik tekintetébe fonom az enyém, az a gondolat fog el, hogy valószínűleg hasonlóan érzünk. Megenyhülve lépek hozzá közelebb, és finoman, megértőn végigsimítok a karján.
- Khm..., ezt Alfred írta. Úgy gondolom neked is el kellene olvasnod…
Elveszem a felém nyújtott papírt, és mélyülő meghatottsággal olvasom el. Ezek a sorok azok, amik igazából Alfredet jelentik nekem. A végletekig hűséges barátot, ezt a nagylelkű embert, aki nemcsak az életét adta Cartwrightért és értem, de még halálán túl is gondoskodva törődik velünk. Elfutja a könny a szemem, a papírt muszáj két kézbe fognom, és magamhoz szorítanom, de abba kapaszkodni nem elég, így finoman Christophernek dőlök. De dőlhet ő is nekem, nem is tudom, csak azt, hogy kimondja, amit gondolok.
- Semmi nem ugyanolyan itt már nélküle.
- Nem.
Helyeslek a tiltakozásra, amikor újra találok szavakat, de hát ez egy ilyen nap lesz. Újra kell itt tanulnunk az életet nélküle. Chris érintése tart egyben, megnyugtat, és segít, hogy én is képes legyek őt támogatni, ha kell. Felnézek rá, szomorúan, párásan, és a szeme körüli csibészes mosoly-ráncokba felejtkezem. Újabb mély levegő.
- De megoldjuk. Érte is. Hisz neki köszönhetjük… - teszem hozzá, legalábbis próbálom, de a hangom elcsuklana, hát még azelőtt elhallgatok, és csak nézem a másikat, hátha a szememből ki tudja olvasni, amit szavakkal nem tudok már befejezni.

Famjam

Tényleg leszarnám én Mirabellát, tényleg. Csak apa külön kérte, ma ha lehet minden legyen óramű pontosságú. Gondolom túl akar esni szimplán ezen az egészen, mindenfajta körítés nélkül. Amennyire tudtam segítettem ennek az egész szarságnak a szervezésében. Nem örömmel persze. Ki szervez örömmel egy vacak temetést? Ki választ koporsót vagy virágcsokrot lelkesen? Nem mondom, hogy nem érintett meg az öreg Alfred halála, kedves volt meg minden, de nem állt hozzám annyira közel, mint Cartwright-hoz. Ellenben még ennek ellenére is én voltam a második, aki a legközelebbi hozzátartozójaként számontartott. Nem hagyott sok vagyont hátra, azt is meg minden egyebét apa kapja. Hát ez van és jól is van ez így.
Már egyszer rádörömböltem Mirára hogy ne tollászkodjon, hanem kapja már össze magát végre, de csak hisztérikus kiakadás és ordibálás lett a vége. Pedig most igazán rendesen kopogtam -ugyan idegesítően hosszan az is igaz-, meg minden. De persze én ne szóljak bele a dolgaiba. Hát kurvára nem is akarok. Nincs ebben örömöm hogy itt pesztráljam, köszöntem szépen. 
Dühös fújtatással csörtettem vissza a szobámba és csaptam be az ajtót magam mögött de úgy, hogy a falon a festmény leesett és az üveg a keretben megrepedt és csinilngelve széttört.
- Francba!
Káromkodtam el magam majd a pálcám után kezdtem kutatni. Meg is találtam hamar a lezserül ledobott zakóm belső zsebében. Női magassarkúk kopogása törte meg ekkor a beálló csendet. Meg is torpant miközben én megbűvöltem a Hárpiák poszterét a helyére.
- Dave, hát mindig rád kell várni?!
Elsőre azt hittem annak a spinének a hangja szűrődik be, de tévedek. Mira gunyoros hanglejtése jön át az ajtón szelíden tompán. Morgok egyet magamban, de minekután válasz nem érkezik tőlem, mert erőnek erejével lakatot teszek a számra, a kopogások a lépcsőn lefelé elhalnak pár perc múlva. Nem értem apát mit eszik azon a nőn, vagy Mirabellán. Minek fogadta újra vissza, mikor köszönés nélkül elhúzott a picsába itt hagyva minket? Vagy azt a kis csitrit, aki csatangol csak a bajt és a bosszúságot okozva hol neki hol nekem? Nem tisztem persze ezekben a dolgokban véleményt formálnom még akkor sem, ha van. Ó de mennyire, hogy van! Hát oké, legyenek együtt ha neki ez kell, mit bánom én, de jó pofát nem fogok hozzá vágni. Se Mirához! Eddig se igazán, de az elmúlt másfél év vergődés után végképp nem.
Elvégzem az utolsó simításokat, a tükörben egy tökéletes külső köszön vissza azzal elindulok megkeresni apát. Feltételezve, én vagyok az utolsó befutó a társaságból.
Elhúzom a szám akaratlanul is az ölelkező párocska láttán. Anna épp most omlik össze valami fehér papírfecnivel a kezében, gondolom Alfred utolsó level. Olyan fehér az iromány, mint a nő bőre kontrasztban a fekete anyaggal amit visel. Amit mindannyian viselünk. Rendezem vonásaim az unalmas unott fapofával biccentek és mormolok egy halk üdv, Volkova-t aztán részemről ennyi. A vöröske csak egy lesújtó pillantást kap tőlem, többet nem érdemel mert ma nagyon igyekszem a kért szintet hozni dacára... nos, mindennek és mindenkinek. Kissé távolabb állok meg tőlük, megvárva míg Chris összekaparja a lelkileg rottyon lévő nőt. Nevetséges hogy itt produkálja ezeket a féligaz érzelmeket, mert ha lenne oka valakinek kiborulni az én lennék, Mira, no meg leginkább apa. Hagyjuk.
- Minden készen áll, ha gondoljátok.
Bököm közbe egy kissé alkalmasabb pillanatban, mert akarom hogy tudják, nem rajtam bukik el az óramű pontosság témája. Arra azért kíváncsi vagyok hogy Harpell hogy fogadja Anna újbóli felbukkanását. Örül vagy hasonlóan jeges rideg mint én? Igyekszem olvasni suttyomban a vonásaiból, nem sok sikerrel persze. Nem vagyok pletykás, csak Alfred halálát írtam meg a bagolysürgönyben, ezt a fajta extra meglepetést nem kötöttem az orrára hiába tudtam addigra már hisz én cipelhettem be a Mungóba. Egyszerűen csak nem éreztem jogomba állónak, Cartwright pedig nem hatalmazott fel. No meg, jobb dolga is volt mindenkinek az is igaz. Az aurorokat lekoptatni, a temetést intézni, ő Volkovát pátyolgatta mikor épp nem veszekedtek az újságok hasábjai miatt… és ha már újságok. Mind az apa mögött lévő komódon pihen nagy kupacban. Gyújtósnak még jók lesznek… kár hogy Alfredot hátra temetjük a kertbe szűk családi körben nem egy fasza máglyát építettünk neki. Na mindegy.

To Chris, Dave, Anna

masquerade

Ültem a szobában, és a tehetetlenség szürke ködébe merültem. Az ágy szélén, pizsamában gubbasztva, térdeimet átölelve bámultam magam elé, az íróasztal tetején fekvő koszorúra. Azokból a virágokból kötöttem, amit a ház körül találtam. Ez volt az egyetlen dolog, amit ideérkezésem óta tenni tudtam, de azóta…
Csak hiányt éreztem. Hiányzott a reggeli. Hiányzott az a néhány kedves szó, amivel nap elején fogadott. Hiányzott a törődés, a gondoskodás. Hiányzott, hogy ha hazaírok bármit kérvén, ő azonnal megoldja a válaszban. De ezek csak önző dolgok voltak. Igazából a személye hiányzott. Sajnálat és düh fogott el. Kivetítettem arra a rohadt ruhára, ami az ajtón lógott, és amivel nem boldogultam, de igazából az egész a helyzetnek szólt. Alfred nyilván ilyen halált is képzelt el magának, amilyen nagylelkű ember volt, de én akkor is értelmetlennek tartottam a halálát. De ez az érzés még olyan erős volt, hogy nem is tudtam igazán helyrerakni magamban, nem hogy bármit kezdhettem volna vele.
Aztán meg jött Volkova. Nem is bántam, hogy Davidnek nézve ugattam le, mert ha közli, hogy ő az, tán rávágom az orrára az ajtót. Nagyon dühös voltam rá is. Főleg, mert ahogy egy pillantással rájött minden bajomra, és helyre is hozta azokat, eszembe juttatta, hogy felnéztem rá. Hogy milyen közel engedtem magamhoz… De az lett, ami ilyenkor mindenki esetében lenni szokott. Itthagyott. És tessék. Most már Alfredre is haragudtam. Ő is itt hagyott. Miért nem tudta őket úgy megmenteni, hogy közben nem hal meg? MIÉRT?
A farkasnő megpaskolta a vállam, ami egyszerre háborított fel, de oldott is rajtam valahogy. Az a fajta gesztus volt, ami kicsit megnógat, de egyben ad is hozzá energiát. Jó lenne jóban lenni. Jó lenne, ha visszatekernénk az időt két évvel, és azon a ponton nem változtatni semmit soha többé. De meg kéne már szoknom, hogy igenis minden mindig változik, és ha nem vagyok résen, vagy nem küzdök húsz körmöm szakadtáig, akkor bizony nem a számomra jó irányba.
Volkova kiment, anélkül, hogy szóltunk volna egymáshoz. Nehezen sóhajtottam, mert a vállamon éreztem ezt a rengeteg súlyt, és sötéten pislogtam utána, a kezemben maradt szempillaspirállal. Egyszer talán megmondom neki, hogy azt azért nem nagyon bánom, hogy nem halt meg.
Ahogy magamra húztam a ruhát, feltűnt, hogy most már jó illata van, és szépen, tisztán áll. A sminkemet is helyre hoztam. A szemembe tóduló tolakodó könnyeknek hála le is teszteltem. Az íróasztalra támaszkodtam, a kicsiny, de azért szépen összeválogatott koszorú fölé. Önző dolog volt ez is, de legalább tehettem valami kézzelfoghatót. Egy porszemnyi dolog ugyan, jelentéktelen, de a tehetetlenséget kicsit csökkentette. Néztem rajta a fekete szalagot, és közben azon vágyódtam, bár lehetne csinálni még valamit.
Újabb sóhaj, de ez most dühösebb fújásnak is beillett. Ezzel vettem rá a fejemben lévő listára Zharkov átkozott nevét. Persze, Cartwright nagy eséllyel beelőz majd abban, hogy levadássza, de újabb apróságképp rajtam is segített a gondolat, hogy a feketelistámon tudhatom.
Felnyaláboltam a koszorút, és megszaporáztam a lépteimet. Dave szobája előtt elsietve beugattam neki, csak úgy piszkálódásból. Persze tudom, hogy rám vártak, mert szarakodtam, de ne érezze már, hogy nagyoskodhat…
Betoppannék a nappaliba, de inkább nem teszem. Meglapulok az ajtófélfának dőlve csendben, és inkább rájuk se nézek, hanem ahelyett az átkozott új festményt bámulom sötéten.
Nincs kedvem megzavarni őket, meg nincs is kedvem hozzájuk. Apára is haragszom, még akkor is, ha meg is értem, miért jöttek össze újra. Bár a pontos sztorit nem is ismerem. Nem is szóltak róla... Talán Cartwright még mindig gyereknek néz. Gondolom, ne is kérdezzem, mi az a papír, amit a csaj szorongat, de majd ellopom és akkor megtudom. A nő meg nem érdekel. Csakis Alfred és kicsit Chris miatt vagyok itt, egyáltalán.
Dave nem sokkal utánam fut be, őt aztán nem hozza zavarba a másik kettő nagyjelenete. Ahogy rámnéz, összehúzott szemekkel válaszolok a pofavágására. De legalább megsürgeti a dolgokat.
- Minden készen áll, ha gondoljátok.
Megszorítom a koszorút, szinte belekapaszkodom. Valaki hiányzik, mégis így vagyunk teljes létszámban, és más már nem érkezik. Hiába várom. Csak a koszorú maradt, ami kézzel fogható, legszívesebben el is bújnék a mélyzöld levelek és friss virágok közé.
A nő összeszedi magát, ahogy észrevesz minket, gondolom rohadt önérzetes, de a sápadt képére így is rá van írva, mennyire megrendült. Pedig neki nincs joga hozzá. Ha elment, most mit sápítozik. De ő is Cartwrightra néz kérdőn, s amíg azok eldöntik, mehetünk-e, Dave mellé surranok, hogy csak ő hallja a halk szavakat, amiket a virágok felett elsuttogtam szemrehányón.
- Mintha elfelejtettél volna megírni valamit.
Cartwright szomorúságát sosem zavarnám meg, de Dave, az más. Utál, amióta idekerültem. Pedig egy darabog próbáltam vele kedves lenni. De az az énem már régen gyengélkedett. És azt hiszem, talán a mai nappal halt meg, gondolatban Alfrednak adom, hogy ne legyen magányos a sírban.
A sír… Összeszorul a gyomrom a gondolatra, hogy odamegyünk most, és túlesünk ezen. Sose voltam még temetésen, és úgy éreztem, most ott van a súlya minden veszteségnek, ami korábban ért. Már pedig abból sok volt. Szóval makacsul húztam ki magam, hogy ahogy szoktam, most is megbirkózzak ezzel szép csendben, egyedül.
 

A n n a


m u s i c

.. I've become so numb, I can't feel you there
Become so tired so much more aware
I'm becoming this all I want to do
Is be more like me, and be less like you..

..a trágár szavak esélyesek...

- Hasonlít.
Ebben az egy szóban minden van. Olyan mély érzelmek, amelyeket meglehet csakis én akarok beleképzelni és épp ezért meg is teszem. Anna csak egy pillanatig fürkészi a képet, én ezalatt Őt, aztán ahogy azok a mindent látó kék szemek bennem akarnak olvasni gyorsan kapom el róla a pillantásom. Mint egy gyerek, akit rajta kapnak. Az igazság azonban az, hogy nem akarok újabb vitába bonyolódni. Olyanba amit nem irányítok. Meglehet a helyzet kényessége miatt, pár perc múlva mégis kibukik belőlem az a téma, amely az utóbbi napjaink keserű zamatát adta.
- Nem is fogok. Ezek csak képek. A valóságnak csak egy-egy részletei, egyik se a lényeg. És arról, amit én rontottam el, egyébként sem készült kép.
Ezen most kissé megütközöm, ami vonásaimra is kiül. Nem vártam részéről mélyre szántó önismerei órát se beismerő vallomást, de még csak felelősségvállalás sem. Most mégis olyan váratlanul kapom meg hogy szóhoz se tudok egy percig jutni. Talán ezért is babrálok el tovább azzal a nyamvadt levéllel mielőtt átadnám.
Nem könnyű, se olvasni, se felfogni, se elfogadni, de nézni sem. Látni, ahogy az ujjak között a papír széle nagy amplitúdót ír le, mert elfogja a zokogás pár rá vonatkozó sor után… Ahogy a szívére szorítja. Irigy leszek a papírral, mert én akarok a helyébe lenni. Bármennyire is haragszom rá az elmúlt napok nehézségei után, automatikusan lépek mellé kartávolságon belülről még közelebb és vonom magamhoz, meglehet ő maga dől felém. Kívülről nézve szinte egyszerre hat a kettő. Az illata inkább nekem jó, nekem kell és önző módon kiélvezem, hogy az elmúlt időszak első és egyetlen őszinte mosolyát csalja ki belőlem. Le se tagadom, hogy akarom a közelségét. Nem vagyok jó vigasztaló, hadilábon álltam mindig is a könnyekkel. Olyan fegyver ez, ami megrémít és máskor menekülésre késztet, de itt nem nagyon van se terem se lehetőségem erre. Inkább csak… túlvészelem, úgy, hogy próbálok tudomást sem venni róluk és csak … hát… lenni. Azt mondják néha ez is elég. Remélem most is kurvára igaz lesz.
- De megoldjuk. Érte is. Hisz neki köszönhetjük…
Váratlan szorítja el a torkomat az a gombóc, ami azt hittem már végre eltűnt és nem kísért többet. Annának mégis sikerül előidéznie. Azzal a halk együttérzéssel, azzal ahogy félretesz minden nézeteltérést, minden hibát, minden féltékenység és így biztosít engem, hogy ma mellettem áll. És ez épp elég erőt ad, hogy még jobban imádjam őt, és még jobban utáljam magam, amiért nem ment odébb csak öt kurva centire a golyó. És hogy ránézzek meleg hálával a szememben. Levegőt szaggatottan veszek és egy apró bólintás keretében leigazolom állítását. Nem tudok még egy kósza igen-t se kipréselni magamból. Csak ölelem, ujjaim a hajába túrnak és csókot adok a homlokára, amelynek pillanatában először Mira majd nem sokra rá Dave is feltűnik. Egyikük sápadtfehér, karikás kisírt szemű, másikuk rezzenéstelen álarcú és így várnak ránk.
Kihúzom magam, miközben szelíden letörlöm hüvelykujjammal Anna arcáról a könnyek vonalát majd halkan a fülébe suttogom, hogy legyen olyan kedves és hozza ide nekem a zakóm, a csokornyakkendőm meg a mandzsettáim. Túlzottan jól érződik, mennyire zavarja a jelenléte a gyerekeket. Vonakodva hagyom hogy kibontakozzon kezeim közül, siettében távozó alakját nézem egyetlen kósza vágyakozó pillanatig, aztán fordulok a többiekhez. A pusmogásukat figyelmen kívül hagyom, még úgy is, hogy nem kerüli el a figyelmem Dave flegma vállvonogatása.
- Srácok, tartozom annyival, hogy tőlem tudjátok meg, Anna meg én… nos újra együtt vagyunk. Ez már talán egyikőtök előtt sem titok igazán, de...  De, ez most komoly. Tényleg az. Adósotok vagyok egy bocsánatkéréssel is, azért hogy nem ezzel kezdtem, de az események fényében… nem volt igazán alkalmas időpont.
Kis szünetet tartva egy pillanatra gondolkodom csak el. Mirára pillantok áthatóan, mert tudom, ő befogadóbb, de makacsabb. David pökhendi, duzzogva dühöng, de támogat mindenben.
- Legyetek vele kedvesek, kérlek. És ma… tegyünk úgy, ahogy Alfred is szerette volna. Legyünk valami… családféle.
Fura ez a szó, már önmagában is, végtére is biológiailag totálisan idegen emberek vagyunk, de valahogy ők, így együtt, mostmár csak hárman, azok akikért tűzbe mennék. Vagy hagynám hogy eltaláljon egy zöld gyilkos átok is akár. És ha mindez nem lenne elég beszédes kinyújtom Mirabella felé a kezem hogy ha engedi magamhoz húzzam és ő is kipityereghesse magát, mint előtte Volkova is. Meglep hogy szinte már utolérte őt, pláne ebben a fekete magassarkúban. Mikor nőtt fel ennyire gyorsan?
Mikor maradtam le ennyire? Valami hasonlót mormogok mint Anna nekem pár perccel ezelőtt, hogy nem lesz semmi baj, kicsiFőnix, meg hogy majd megoldjuk. Valahogy megoldjuk. Érte megoldjuk.

To Chris, Dave, Mira

zene

A gyerekek érkezése eszembe juttatja az elhatározásomat, hogy most nem rólam szól ez anap, és támaszként kell jelen lennem. Osztozom a fájdalmukban, de Alfred… Ő egy percig sem éreztette velem a véleményét a távozásommal kapcsolatban. A többiekkel más a helyzet, és van egy kósza gondolat, talán a farkastól, hogy egyszerűen el kéne menekülnöm. Mennyi baj már így is… De kitartok. Visszaszerzem önálló egyensúlyom, talán Chris csókjától, talán valami belső elhatározás erejétől, Arra még rátesz egy lapáttal a másik kérése. El is sietek, és minden lépés gyógyító, mert ilyenkor talán ez a legnehezebb, de a legjobb dolog is - találni és megoldani valami tennivalót.
Mondjuk arról Christopher nem biztos hogy tud, hogy én ezeket már korábban idekészítettem, a nappalival szomszédos helyiségbe. Rendbe is tettem kicsit akkor, de ahogy kézbe veszem, most is újból kisimítom az anyagot. Elrendezgetem a gallért, beállítom a csokornyakkendő fekete, selymes hullámait. És közben úgy teszek, mint aki a farkasnak köszönhető éles füleivel nem hallja, ami a szomszéd szobában elhangzik.
- Srácok, tartozom annyival, hogy tőlem tudjátok meg, Anna meg én… nos újra együtt vagyunk. Ez már talán egyikőtök előtt sem titok igazán, de...  De, ez most komoly. Tényleg az. Adósotok vagyok egy bocsánatkéréssel is, azért hogy nem ezzel kezdtem, de az események fényében… nem volt igazán alkalmas időpont.
Felveszem a zakóját, és végtelenül óvatos mozdulatokkal, de magamhoz ölelem. Majdnem mintha őt magát, a mozdulat ezt pótolja. Érzem ugyanakkor a bőrömön a hideget, ami a szomszéd szobából árad, és itt is elér engem, mert én vagyok a célpontja.
- Legyetek vele kedvesek, kérlek. És ma… tegyünk úgy, ahogy Alfred is szerette volna. Legyünk valami… családféle.
Elnéző mosoly fut az arcomra, pedig a fejemet kéne fognom. Hát ilyen veszedelmes vagyok én rá, hogy miattam a józan eszeátadja a helyét a szentimentalitásnak? Na igen, mert a tinédzserekpontosan így működnek, egy mélyenszántó hegyibeszéd és egy logikus kérés majd megszelidíti őket…
Érzem szinte a hátamon, hogy Cartwright szavai láthatatlan céltáblát idézneka hátamra a gyerekei számára. De elbírom a terhét, és egyébként is, tudom, hogy Mira sérelme abból ered, hogy többet várt tőlem, és jobbra számított… Bebizonyítom neki majd később, hogy nem is gondolta rosszul, csak épp más a véleményünk néha arról a jobbról. De Dave… Ő keményebb dió, így csendben figyelek, vajon ad-e,és milyen hangot ad a véleményének.
Valószínűleg a legrosszabb pillantban döntúgy atoll, hogy kicsusszan a zakó zsebéből, és hangosat koppan a padlón, majd továbbgurul,zavaró, gördülő zajt  keltve. Lehet, csak én hallom ilyen hangosnak, ők talán nem, de úgy érzem, eljött a pillanat, hogy visszatérjek a szobába. Mira éppen Cartwright karjaiban van - magam sem tudom, hogy őment oda, vagy csak hagyja a dolgot, de a jöttömre dacosan visszaiszkol az eredeti helyére, és növénykompozíciója mögé bújik félig, onnan leskel. Nem hoz zavarba, sem Dave, aki felé egy nyugodt, szomorkás biccentéssel pillantok. Aztán odalépek az apjukhoz.
- Tessék - emelem oda a zakót Christophernek, hogy ügyesen bele tudjon csusszanni. Nem múlasztom el elsimítani a vállán a keletkező kis hullámokat, és érezheti talán azt is, hogy idáig magamhoz vontam a ruhadarabot - ha őt most nem is fogom. Gyakorlott mozdulattal segítem a helyére a mandzsettákat, és a csokornyakkendőt is. Gyerekkoromban volt alkalmam ezt sokat gyakorolni, mikor apám valami rangos-puccos összejövetelre készült. Még egy utolsó simítás - de ez az egy kevésbé a praktikum, mint inkább a jelentőség okán történik, és a másik felkarjára esik - aztán apró bólintással nyugtázom az egészet.
- Nagyon csinos vagy - pillantok Mirára. Sose láttam még ilyen igazi, nőies ruhában, sem csinos szandálban. Nincs is mit megigazítani rajta, a szeme alatti sötétség,és a benne fénylő könnyfoltok pedig nem olyan dolog, amit most bármi is elkendőzhetne. De nem is annak van itt az ideje.
- Mehetünk, ha azt mondod - nézek most Dave-re. Azért éppen rá, mert most nála van a szervezés érdeme. Majd egy alkalmas pillanatban talán meg is mondom neki, hogy nagyon becsülöm, amiért az apja helyett átvette ezt a terhet, de most úgysem volna kíváncsi a véleményemre, így aztán csak ezzel jelzem, hogy elismerem, ma ő az, aki a menetrendért felel.

Famjam

Nevetséges Mira, ahogy azt a béna virágkoszorút szorongatja, mintha csak egy mentőcsónakban lévő úszógumi lenne, ami az életet jelenti. Pedig nem. Volkova láthatóan zavarja jön a megjelenésünk után, de ez legyen csak az ő gondja, nem tudom sajnálni. El is tipeg a szemközti szobák valamelyikébe rövid kis sutyorgásuk eredményeként, nem tudom merre, nem figyelem. Idegesít az a melegség apa kék szemeiben, amelyek rá vetülnek. Olyan rajongást sugall, amit szinte képtelenség szavakba önteni. Még az egyedi, felbecsülhetetlen értékű vagy mágikus tulajdonságú kincs esetében is ritka kevés az olyan, ami ekkora hatást vált ki belőle. Ha rám néz mindig hideg, kemény, acélos a tekintete. Tele van elvárással. Egy ember tudta ugyanezt a melegséget kiváltani, de nem ilyen mértékben. És az az ember ott kapaszkodik bele a virágkoszorújába. Érthetetlen mit eszik ezeken a csajokon. Én az elején próbáltam Mirával jó fej lenni, ahogy kérte, de dacos kiskamasz volt ráadásul azóta hogy véletlen rányitottam még annyira se akartam tudni a dolgairól. Ő meg még jobban került engem.
- Mintha elfelejtettél volna megírni valamit.
Ignorálom hát a nekem intézett piszkálódását is. Megvonom a vállam, közömbös hűvösséggel szemlélem őt és nem érdekel ha zavarba hozom ezzel. Mit érdekelte volna őt? Sose bírta annyira ő se Volkovát, legalábbis egyszer ezt ejtette el. Nekem tényleg mindegy Chris kit dug éppen, ha nem hozza haza. Ha nem akar beleszólni a dolgokba és nem akar az… élet része lenni. Ha nem akarnak miatta megölni valamennyiünket. Csóri Alfred neki köszönhetően járt így. És ha eddig semleges is voltam hát ezek után nehezen tudok megbocsájtani. De persze fapofával lépek közelebb hogy meghallgassam mennyire komoly ez a kapcsolat újra és mennyire legyünk családféle. Hát ez nehéz. Nehéz neki, kimondani ezt, de muszáj. Nehéz ezt végighallgatni is. Ordítanám szívem szerint hogy itt két ember nem viselkedik csak úgy ahogy ő azt elvárja, és az nem én vagyok és nem is ő. Az egyik az a vörös kis ciklon, akit épp ölelget a másik meg aki bent szedi össze a holmiját, de lakatot teszek csak a számra és hűvösen összefonom magam előtt a kezem. Zárkózón. Nem tudom akarok-e ehhez a családhoz tartozni ha Cartwrighton kívül más is benne van. És már Alfred sincs, akire számítsak. Ó hányszor szedtük össze hol Sophie hol munka során szétcsúszva őt. Most már minden ilyen jellegű feladat egyedül rám marad.
Végtelennek tűnő pillanat, míg az ölelésből szétrebbenés lesz és ezt Anna újbóli felbukkanása váltja ki halk tompa csörömpölést megelőzően. Néma dölyfös csendben nézem végig az öltöztetési ceremóniát, mintha valami ócska mugli film lenne, nem kerüli el figyelmem ahogy a nő letapizza itt meg ott, mintha csak az övé lenne. Röhöghetnékem támad, így mikor felénk fordul szabályosan meglepődöm. Ahogy végigméri Mirát és megdícséri akaratlan oldalra sandítok. Valamiért – talán mert tudom annak a véletlennek a folytán, hogy lánnyokkal bújik ágyba – sose néztem meg úgy. Már férfiszemmel. Pedig Volkovának igaza van, sokat változott pár röpke év leforgása alatt. Szinte Anna magassága, kissé alattam van de majdhogynem utolért már.  
- Mehetünk, ha azt mondod
Anna kérdése megakaszt. Egy pillanatig azt hiszem a gondolataimba olvas, de csak azt várja én adjam az utasítást. Tekintetem összefonódik apáéval, aki csak egy biccentéssel jelzi beleegyezését. Megköszörülöm a torkom, a feladat súlya bár agyon nem nyom azért zavarba hoz.
- Nos, akkor fáradjatok a kert végébe…
Egy elegáns karmozdulattal jelzem az út irányát de nem indulok meg. Hagyom hogy apa kezdje a sort én meg felsorakozom, ahogy leértünk, utolsónak. Ott már minden készen áll. A székek, a pap, a koporsó, az emberek akik majd teszik a dolguk. Nem akartam se hosszú se idegörlően vontatott dolgot kikanyarintani az egészből. Mivel csak mi vagyunk, így értelme sem lett volna igazán. Fura dolog ez, intézni egy ilyet. Tudva, senkit se érdekel semmi rajta mert mindenki csak túl akar lenni. Ugyan ki figyeli, hogy mennyire díszesen faragott egy koporsó vagy hány tucat virággal felcicomázva? Vagy hogy kála van e liliom helyett? Oda se figyelek ezekre, valószínű más se. Az összhatás megfelelő, a szertartás rövid és bensőséges, nekünk nem kell búcsúzószöveget mondani, csak ha valaki akar. Én nem akarok. Szerettem Alfredet, a bölcs éleslátása hiányozni fog, kicsit a nagyapámnak hatott, meg a ház tartozékának is egyúttal, de nem pótolja ezt egy kurva festmény. Talán ezért is akarta apa hogy itt pihenjen meg. Közel a házhoz, amit szeretett.
Sóhajtva figyelem, ahogy a ceremónia végén az emberek ásót ragadnak és lapátolni kezdik a földet. Mindegyik halk dübörgéssel végződik, tudom hogy egy idő után ez a kongás megszűnik de nem bírom kivárni a végét. Egyszerűen sarkon fordulok és visszasétálok a házba. Megállítani tudom, senki nem fog, ennyi pedig nekem is kibaszottul jár. Bent a portré előtt fékezek le, aki rám pillant, kérdőn mered felém.
- Meghitt volt?
Egy kósza pillanatig nem szólok csak fixszírozom a varázstárgyat rajta a hajdani inas arcával.
- Az….Amennyire lehetett.
- Köszönöm.
A tekintetem ellepi a pára talán a hálálkodásra vagy mert amúgy is kikívánkozott ez csak nem mások előtt. Legördülni ellenben nincs ideje annak a könnycseppnek vagy ha meg is teszi gyorsan eltüntetem és úgy teszek, mint aki csak egy italért jött, jól megdézsmálni Cartwright készletét. A brandy hűvös kristályüvegének érintése segít visszanyerni az önuralmam mellett a közönyöm álcáját. Az ital pedig, hát az égetően jól esik ezek után.

To Chris, Dave, Anna

masquerade

Micsoda pojáca ez a Dave… Persze, jó a marketingje, határozott és hűvös, naná, hogy Cartwright rá bíz minden fontos feladatot, vele nem finomkodik, és neki mindent őszintén elmond. Őt nem nézi úgy gyermeknek, mint engem. Gondolom, hogy mindenről tudott, amiről én csak levélben (sem) értesültem. Szóvá is teszem, erre ő úgy méreget, olyan flegmán, hogy azt nem hagyhatom válasz nélkül, még akkor is, ha csak néma, összehúzott pillantás rá a válasz is. Engem ugyan nem hoz zavarba, kitartóan és dacosan farkasszemezek a hülye képével, míg csak apa bele nem kezd egy cirkalmas magyarázatba. Na nem mintha igaz lenne bármelyik szava, mert hát nem tőle tudtuk meg, hanem szembesültünk vele, de igazából egész pókerarccal sikerül végighallgatnom ezt az egészet. Csakis érte, még akkor is, ha neheztelek rá. Jó, hát legyen boldog. Remélem, ezúttal nem szívja meg vele…
És Alfredért is. Dave-hez meg Volkovához se szólok többet, hogy eleget tegyek az utolsó, ki nem mondott, de jól tudott kívánságának. Csak a festmény felé integetek félszegen, csendes, könnyes és szomorú mosollyal. Tudom, hogy ez nem ő. A hátam borzong tőle, de az arca, az pont olyan kedves. Cartwright bevon az ölelésébe, és akkor rájövök, milyen jó is, hogy itt van. Egy csapásra elfeledem azt is, mennyire haragszom rá, meg azt a dacot is, hogy ugyan ki tud parancsszóra családként viselkedni… De ebben épp ez a szép, hogy senki. És azért valahogy, itt minekünk csak sikerül. Bár tény, hogy ő a ragasztó közöttünk. Inkább csak őt ölelem át, megveregetem a vállát, és nem terhelem őt a szomorúságommal, gondolom éppen elég neki az övé. Dörmög a fülembe pár megnyugtató szót, én meg lenyelem a könnyeim, és ránézek, hogy jól lássa, aprót bólintok. Csak megszólalni ne kelljen… Most már más miatt sem mondok senkinek sem semmit.
Dacosan félrenézek, mikor Volkova megdicsér. Közben azért kicsit mintha kevésbé szerencsétlenül állnék az imbolygó magassarkúban. És így pont elkapom Dave egy villanásnyi tekintetét. Felvonom a szemöldököm, de aztán elindulunk, és onnantól már csak könnyfátyolon át látom az eseményeket.
Jöhettem volna haza többet is az elmúlt időben. Nagyon elszólított az élet… De ide befogadtak, otthont adtak… És az otthon most kicsit üresebb lett. Leteszem a koszorút a megfelelő helyre, nem mintha hiányzott volna. Minden nagyon szép. Nem néztem volna ki Dave-ből ilyen… meghittséget. Minden a helyén volt, minden szép volt.
Én nem dobok a koporsóra földet. Nem tudnám felemelni az ásót. Pár könnycseppet engedek a sötét mélybe hullani. Aztán inkább intek Cartwrightnak, és távozóra fogom. Úgy emlékszem, láttam a nappaliban egy üveg valamit, és az most igencsak jól esne… De csak már a házban  tűnik fel, hogy Dave-et nem láttam odakinn.
Keresztben összefogom magam előtt a kezeimet, de már beléptem, és már észrevett, szóval nem osonhatok el.
- Megelőztél…
A tekintetem az ital felé villan, az üveg nyaka még a kezében van. Aztán vissza rá. Méregetem, vajon mit is várjak tőle. Meg magamtól is. Nem is tudom. Végülis arra jutok, hogyha megint tuskó is lesz, ne rajtam múljon.
- Biztos sok munkád volt ebben. De megérte.
Kipillantok az ablakon, a tömeg nagyja most kezd csak oszladozni. Azt már nem akarom megvárni, hogy itt mindenféle emberek keseregjenek - kezdve jóapánk nőjével - így ha csak Dave nem mond még valamit, intek újra a festménynek, majd pedig csendesen eltűnök.

Mira

Nem igazán az zavar, hogy megzavarnak, hanem az hogy az állítólagos mostohaanyám teszi ezt. Nem fordulok hátra, de nem is kell. Érzem a jelenlétét, érzem magamon a számonkérő pillantását. Ugyan messzebb áll, mert az illata nem érződik el ide, de ettől még bizsereg a bőröm, mintha csak alá akarna férkőzni. Miért nem hagyott minket békén? Minek kellett visszajönnie és ennyi bajt hoznia ránk? És ami fontosabb, minek kellett apának visszafogadnia? Minden csak üzlet és nesze ez mégsem az, mert balga módon bedől egy bájos pillarebegtetésnek. Alfred arca ugyanolyan kedves mint volt. Mennyire kár hogy fel kell néznem rá egy koszos festmény képében nem pedig ténylegesen az átható szemekbe pillanthatok… Kibaszott igazságtalan az élet.
- Megelőztél…
Könnyfelhős tekintetem megdermed és úgy fordulok hátra, mint akit megcsíptek. Nem Volkova áll a küszöbön, hanem a ’kishúgom’, aki minden nem csak kicsi és minden nem csak húg. Úgy mérem fel, mintha most látnám először. Kezemben a kristályüveg, ujjaim a nyakát szorongatják mintha csak az lenne az az orosz balfasz, aki megölte az öreg komornyikot én meg épp most fojtogatnám.
- Biztos sok munkád volt ebben. De megérte.
Súlyos, néma pillanat múlva közli ezt a lány miközben én döntök. Szavai hatására elfordulok, s talán azt hiheti nem óhajtok vele beszélni de csak egy némának szánt halk sóhaj szalad ki a számon. Ez amolyan megadás saját magam felé is, hogy jó, ha már itt van legyek kedves vele. Mert… talán ő is az próbál lenni? Szabad kezem ezért nyúl egy üres és tiszta pohár után fordítja fel hogy nem kis adagot löttyintsek bele, majd a magam kiüresedett csiszolt kristályába is.
Halk koppanás kíséretében teszem le a brandy-t és a két poharat kézbe kapva indulok pár hosszú határozott lépéssel Mira felé. A neki szánt poharat felé nyújtom, elvégre a megjegyzéséből azt következtettem le ez kell most neki is. Ezért jött. Vagy a magányért, de akkor azt meg máshol kell keresnie.
- Ha te mondod.
Vonok vállat és ha elfogadja az italt a poharam az övéhez koccintom mielőtt elhúzhatná.
- Alfredre. Tőle jobbat keresve se találunk.
És ezt értem mindenre. Értem a feladatára, értem a személyére, értem a tetteire. És persze a hiányára leginkább.
- Tudod… - kezdem tétován miután az újabb aranybarna ital végigmarja a torkom. -… khm, sejtettem hogy a temetésre eljössz. Alfred miatt. Meg talán kicsit Cartwright miatt is. De gondolom eszed ágában sincs maradni.
Igyekszem semleges hangszínt megütni, inkább tényszerűt semmint dorgálót vagy számonkérőt.
- Nem hibáztatlak, de… ha esetleg bajba kerülnél…
Elakadok. Hogy mondjam meg, hogy ha kell segítek? Nem vagyok jótékony szolgálat, de azért néha hajmeresztő mennyire önfejű kislány létére.
- Chris a fejem veszi ha bajod esik. Szóval…. néha azért küldj egy baglyot.
Biccentek a pohár mögül amolyan bíztatóan. Bár sose voltunk közeli viszonyban és nem hiszem hogy ez az alkalom fog esetleg összehozni, de ő is ennek az elcseszett családnak a része. És ha már apán folyamat rajta kell tartanom a szemem, mert rettenetes milyen ökörségekre képes, Mirán nem tudom pláne ha azt se tudom merre bóklászik.
- Legalább miatta. – pillantok ki az ablakon kettősükre. - … meglep hogy mennyire szeret téged. Sokkal jobban, mint engem valaha.
Hát ezt lehet nem kellett volna hangosan kimondanom. Zavarba is jövök és jonn ötlet híján tűnődésnek álcázva nem is pillantok Harpell felé. Nem akarom hogy lássa ahogy a csalódás keserű tengere mardossa a lelkem, és mellette kissé… az irigységé is.

To Chris, Dave, Anna

masquerade

Ahogy David hátrakapja rám a tekintetét, kicsit meghökkenek. Talán elcsíptem egy pillanatfoszlányt abból, mikor kilátszott, hogy neki is van lelke? A szeme is furcsán csillog. Alfredet persze mind meggyászoljuk, a festmény kerete úgy fogja közre a kedves arcot, mint valami ostoba börtönfalak. De ő azért jobban vigyázott a szertartás alatt. Gondolom, szervezőként fejben is ott kellett lennie. Annak oldására pedig meg is értem, hogy alkoholt választott. Csodálom, hogy nem pattan szét a kezében az üveg.
Ahogy elfordul, azt gondolom, akár le is léphetnék. Hát persze, kellett nekem kedvesnek lenni, remek alap volt rá, hogy bunkó lehessen megint. Én is sóhajtok, rövidet, fújósat és dacosat, aztán sarkon fordulnék, hogy itt hagyjam Garden Lodge immár lelketlenül üres pompáját… De aztán meglátom, hogy üres pohárért nyúl. Úgyhogy maradok, és érdeklődő képpel figyelem, amint hozzám lép, azt latolgatva, vajon a fejemre borítja-e az egyik poharat, vagy esetleg mindkettőt.
Aztán odanyújtja az egyik poharat. Egyforma mennyiség, mint az övé. Ez kellemes változatosság azok után, hogy itt eddig mindenki gyerekként kezelt. Van ebben valami ünnepélyesség, és valami jelentőségteljesség is. Akkor most testvériesen, egyenlően, vagy igazságosan sikerült tölteni? Mindegy is. A brandy jó, ezért elveszem.
- Ha te mondod. Alfredre. Tőle jobbat keresve se találunk.
- Alfredre.
Szűkszavú maradok, és könnyfelhős komolysággal csendítem össze a poharam Dave-ével. Ezt is Alfred hozta össze, hogy ilyen bizarr dolog történjen. Mindig humorosan piszkált érte, amiért nem jöttünk ki Dave-vel, de tudom, bízott benne, hogy egyszer majd felnövünk, és tudunk érettebben is viselkedni… Én még nem rendelkezem ezzel a bizalommal, de még most is megnyugtat a tudat.
- Tudod… khm, sejtettem hogy a temetésre eljössz. Alfred miatt. Meg talán kicsit Cartwright miatt is. De gondolom eszed ágában sincs maradni.
Válaszul konokul lehúzom az ital felét. Meg se érzem szinte, a szavai nagyobb parázst izzítottak a mellkasomban, mint egy kis alkohol. Megint elfogott a gyanú, hogy most jön a hegyibeszéd, meg a főnökösködés, amivel Dave-t igazából Cartwright vértezte fel ellenem. Én mindig csak a kis hülye leszek, meg a hálátlan, az eltévedt bárány. A másik próbál nem nagyon lebaszós lenni, de én akkor is belehallom a szavaiba. Újabb fújással eresztem ki a forróságot, és csendben várom, mit akar még mondani. Beszéltünk valaha egyszerre ennyit? Nem is tudom.
- Nem hibáztatlak, de… ha esetleg bajba kerülnél… Chris a fejem veszi ha bajod esik. Szóval…. néha azért küldj egy baglyot.
A biccentése egész… kedves? A szám sarka egy hajszálnyival mintha feljebb kanyarodna. Kicsit kihúzom magam, hitetlenkedve méregetem, és hálásan, amiért nem tart egy hosszú fejmosást arról, milyen hálátlan, felelőtlen satöbbi vagyok. Aztán kiüt szeplős képemre egy halovány, játékos félmosoly.
- Hát persze. Hogyan is volna merszem a csinos fejedddel játszani? Micsoda felelősség…
Színpadias komolysággal teszem hozzá, aztán egy újabb lendülettel megiszom a pohár maradék tartalmát. Ez most inkább lehűt. Vagy csak eltompít?  Minden esetre megadóan bólogatok.
- Rendben. Tudod, vagy sem, Nektek is jobb, ha nem vagyok láb alatt, és nem hozok a fejetekre bajt. A néhány évvel ezelőtti karácsonyra még biztosan emlékszel…
Eszembe jut az a borzalmas eset, amikor Garden Lodge-ba bejutott egy varázstárgy attól a sötét varázslótól. Akkor is sülhetett volna el rosszabbul, csak a szerencsén múlt, meg azon, hogy akkor nem az volt a cél, hogy Thorne eltegyen minket láb alól.
- Legalább miatta… meglep hogy mennyire szeret téged. Sokkal jobban, mint engem valaha.
Hitetlenkedve nyökkenek fel, ami valami elfojtott röhej és egy meglepett levegőelakadás keveréke lehet. A poharat csak azért nem ejtem el, mert ahelyett inkább lerakom, nagy koppanással.
- Hogy mi? Ugyan már… Te vagy a jobbkeze. A második ember őutána, itt is, meg mindenhol. Te viszed az ügyei legalább felét, tudom jól, és a többiben is mind benne vagy fél lábbal.  Én csak a kislánya vagyok. De Te…
Talán az alkohol melege, ami a tagjaimban szétárad, az mozgatja a kezem is, de odalépek hozzá, és bátorítóan a vállára teszem a kezemet. Inkább őt vigasztalom, mint hogy a saját keserűslgemet, meg irigységemet nyeljem.
- Te vagy a fontosabb neki. Csak szerintem kurvajól titkolja. Amúgy azt is, hogy tud ő több embert is szeretni egyszerre. De néha azért kilátszik, mikor vetít. Szóval amíg Téged felnőtt, teljes értékű emberként kezel, ne picsogj...
Fura hozzáérni, és fura, hogy közben észreveszem, amit eddig nem, hogy ez az ember milyen vállas, és milyen szikár izmai vannak. Az utolsó, kicsit csibészes, kicsit piszkálós mondat mellé még picit meg is lököm, hogy szedje össze magát, aztán azzal együtt el is húzom a kezem.
- De hogy a ruszki csaj mivel tudta behülyíteni… Mikor egyszer már itthagyott mink… mindent. Na mindegy. Kösz az italt. És igazad van. Nem maradok.
Próbáltam a szomorúságomat az elfogyasztott brandybe fojtani, de kérdéses eredménnyel sikerült. Egy részem most maradt volna. Egy másik menekült volna, vagy csak járta volna végre szabadon a saját útját. Itt otthont kaptam, egy biztos zéró pontot, ahova visszatérhetek, és ez fantasztikus volt, de ugyanakkor… Ez adott magabiztosságot ahhoz, hogy előre menjek, bele a nagyvilágba.
- Küldök majd baglyot. Vigyázz a fejedre - tettem hozzá kacsintva, aztán ha csak meg nem állított, kifelé vettem az irányt, alkalmas hoppanálási pontot keresvén.

Famjam

Valahol azt várom hogy lassan kortyolgatva issza meg az erős italt. Ellenben egy az egyben lehúzza. Nem tudom a szavaim hatására, vagy a szituáció miatt. Tény, fura kommunikálni, normálisan kommunikálni. Párszor próbáltuk mind kudarcba fúlt. Hol miattam hol miatta. Hol meg a rossz körülmények miatt.
Kissé kikerekednek szemeim, várom oda kell-e lépnem egy szelíd de erőteljes hátbaverésre ha esetleg félrecsúszna a nedű de nem szükséges megmenteni őt, most se. Hát miért is várok mást?
- Hát persze. Hogyan is volna merszem a csinos fejedddel játszani? Micsoda felelősség…
Talán a hangnem ami játékos is lehetne, ha nem lenne csípős és kegyetlen a döfés. Még el is hinném hogy csak flörtölős piszkálódás, de ez éretlen csíny nem más, ráadásul ahogy előtte kihúzza magát tiszta büszkeségből, mindent elmond. Feldühít, magam sem tudom miért. Temetés ide tisztelet oda, hát engem ne oktasson ki. Ő, aki alig van itt, aki nem is akar ide tartozni igazán…!
- Rendben. Tudod, vagy sem, Nektek is jobb, ha nem vagyok láb alatt, és nem hozok a fejetekre bajt. A néhány évvel ezelőtti karácsonyra még biztosan emlékszel…
- Aha, hogyne… - közlöm savanyúan, mert ez a legegyszerűbb, leigazolni a dolgot ennyivel. Kibúvót keresni és csókolom. - … rémlik valami, meg ezer más indok is miért ne légy vagy nem akarsz ennek a családnak a tagja lenni. Csakhogy ő itt akar látni.
Bökök a fejemmel kifelé, jelezvén hogy ott van az, aki a tetőt adja a feje felé vagy ha azt már nem is jószerével, a fedezetet a bankkártyájára mindenképp.
- Hogy mi? Ugyan már… Te vagy a jobbkeze. A második ember őutána, itt is, meg mindenhol. Te viszed az ügyei legalább felét, tudom jól, és a többiben is mind benne vagy fél lábbal.  Én csak a kislánya vagyok. De Te…
Felnevetek és ebben nincs semmi vidám, semmi hálás a szavakért. Lehet ezt a lány bóknak szánja de inkább maró sav a lelkemnek. Tekintetembe ki is ül a harag, a fájdalom és bár nem célom, rázúdítom ha már ezt így felhozta.
- Na persze…! És én vagyok az, akit elő lehet szedni és le lehet baszni ha valami nem úgy sül el, ahogy tervezte. Aki tartja a hátát mindenért, aki végzi a piszkos munkát kérdés nélkül. Te ’csak’ a kislánya vagy, aki azt csinálhat és úgy amit akar. Te tökéletes vagy neki én ellenben sose vagyok elég jó. Hát nem érted? Hogy is érthetnéd?
Szívem szerint a fejemre szorítanám a kezem és alaposan megmasszíroznám a homlokom de inkább csak megvakarom.
- Te vagy a fontosabb neki. Csak szerintem kurvajól titkolja. Amúgy azt is, hogy tud ő több embert is szeretni egyszerre. De néha azért kilátszik, mikor vetít. Szóval amíg Téged felnőtt, teljes értékű emberként kezel, ne picsogj...
- Tudod mit, Mira? Ahogy szokásod, most is tedd a dolgod és húzz a francba. Ehhez értesz úgyis, mindenkit leszarni és itt hagyni. Majd Alfred helyett is megoldom ha a szarból is ki kell mosni Christ megint. Erről is elfelejtek baglyot küldeni, mint arról hogy a… áh hagyjuk…!
Nem is nézek ki, mert Volkova látványa feltolja bennem a pumpát az egekbe. Azt hittem megbékéltem vele de nem. Rohadtul nem.
- De hogy a ruszki csaj mivel tudta behülyíteni… Mikor egyszer már itthagyott mink… mindent. Na mindegy. Kösz az italt. És igazad van. Nem maradok.
- Meg sem lep az utóbbi. És mondd csak ki:  m i n k e t. Igen így többes számban. De… lássuk be, te sem vagy jobb nála!
Tudom hogy ezzel megbántom. Tudom hogy hiába közelebb akartam kerülni hozzá még messzebb lököm magamtól. De valahol fáj a vádaskodás alatt meghúzódó mély szakadék, amit nem tudom hogy bárhogy lehetne beforrasztani. Alfred talán látott erre lehetőséget, esélyt, én… egyre kevésbé.
- Küldök majd baglyot. Vigyázz a fejedre.
- Ja hogyne, nekem szokásom. Te is!
Azzal elfordulok. Szar látni ha valaki távozik meg is kímélem magam tőle, pláne hogy tudom felszívja magát a viselkedésemen és joggal. Joggal lesz dühös rám apa, hogy elüldöztem. Töltök még egy pohárnyi italt megiszom, lassan. Mire a többiek kitalálják hogy befelé indulnak már totálisan egyedül vagyok. Csak Alfred mosolygós enyhén bosszús szinte élethű arca ingatja a fejét.
Bassza meg ez is!
Suhan át a gondolat a fejemen és kifele menet Mira poharát lendületből a falhoz vágom. Millió darabra törik az üveg, majd a ruszki ribanc megreparózza ha akarja leszarom. Felcsörtetek a szombámba hangosan bevágva az ajtót, mindenki értésére adva engem hagyjanak magamra. Az este további részében a fülhallgatómban dübörgő zenére dolgozom, elvégre ez mégiscsak kifizetődőbb mint egy halott inast siratni, akit voltaképp senki nem szeretett úgy igazán, kivéve talán engem.

Köszönöm a játékot!