Köddé válsz

[Köddé válsz]

Köddé válsz

Roxfort
1996. április 1.

A halántékomon húzódó ér éppen kipukkadni készült a megfeszített koncentrációtól. Behunyt szemmel álltam a Szükség Szobájában, felemelt pálcával a kezemben, és lázasan kutattam az emlékezetemben egy boldog emlék után. Nem volt könnyű dolgom. Akárhányszor csak Alanre gondoltam, minduntalan beúszott a fejembe a kép, ahogy összetört testtel hever a sötét lépcsősor lábánál, és ez a gondolat kiölt minden örömöt a szívemből.
- Expecto patronum!
Résnyire kinyitottam a szememet, és kicsit sem lepődtem meg, hogy nem történt semmi. Aztán megpillantottam magamat a szoba falára helyezett hatalmas tükörben. A nyüzüge, tizennégy éves srác bosszús arccal, kócosan, az erőlködéstől teljesen kivörösödött fejjel nézett vissza rám onnan.
Lopva körülpillantottam, hogy vajon hány szemtanúja volt szánalmas próbálkozásomnak. A terem zsúfolásig volt pálcával hadonászó diákokkal, akiket ezüstös ködfelhő lengett körül, de elvétve inkarnálódott patrónusok is felsejlettek körülöttük. Pár másodpercig csillogó szemmel figyeltem Cho szárnyaló hattyúját, majd ismét megpróbáltam a feladatra koncentrálni.
Nem könnyű ekkora hangzavarban összpontosítani…
Ismét Alanre gondoltam, és anyára. Szinte magam előtt véltem látni a falra vetített diaképeket, és hallottam anyám duruzsolását, ahogy a képekhez tartozó történetet meséli. A szoba narancsos derengése, az otthon illata, Alan halk szuszogása, ahogy elnyomta őt az álom, mindezek boldogsággal töltötték meg a belsőmet.
- Expecto patronum!
Ezüstös, formátlan ködgomolyag robbant ki a pálcából, ám nekem már ez is sikernek számított. Széles mosoly terült szét az arcomon, majd újból körülpillantottam a teremben, ezúttal már büszkeségtől dagadó mellel, ám ekkor történt valami. A nagy koncentrálásban szinte fel sem tűnt, hogy a többiek elcsendesedtek, és hogy mind egy irányba tekintgetnek. Lábujjhegyre kellett állnom, hogy átlássak a tömegen, akik mind Harryt figyelték. Pontosabban Harryt, és egy manót, aki legalább hat, de az is lehet, hogy még annál is több gyapjúsapkát viselt a fején. Hegyeznem kellett a fülemet, hogy halljam miről beszélnek, de elég volt pár mondatfoszlányt kihallanom, hogy tudjam nagy a baj.
- Umbridge? …tud rólunk? … tud a DS-ről? És jön?
A manó eszeveszett vonyításba kezdett és a padlóra vetette magát. Mi földbe gyökerezett lábbal álltunk és csak bámultunk Harryre, aki felegyenesedett, majd elkiáltotta magát.
- Mire vártok!? Futás!
Csak álltam földbe gyökerezett lábbal, amikor valaki hirtelen nekem koccant hátulról, ezzel nem csak az egyensúlyomból, de a vacillálásomból is kizökkentve engem. Megráztam a fejem, majd magam is az ajtóhoz tülekedtem, ahol ekkorra már komoly tömeg torlódott fel.
Nagyon lassan tudtunk kijutni, hiszen csak egyetlen kijárat volt, de a neheze még csak ez után következett. Hirtelen a hetedik emeleti folyosón találtam magam, Badar Barnabást és a trolljait bámulva, amikor rádöbbentem, hogy fogalmam sincs hogyan tovább. A menekülő diákok futottak a szélrózsa minden irányába, míg én tétova lépést tettem előbb jobbra, majd balra, azon morfondírozva, hogy merre induljak.
Aztán hirtelen megragadta valaki a karomat, és ezzel egy időben egy lány hangját hallottam, majd az a valaki húzni kezdett magával, én pedig szaladtam utána, isten tudja merre, és csak remélni mertem, hogy minél messzebbre vezet engem Umbridgetől.

zene:ZW - brave

dress


O W E N

'...trying to cheat the way ...'

~~ ❈ ~~

Menni fog, B… gyerünk gyerünk…
Mondogatom magamnak itt ezt, mint egy mantrát de naná hogy könnyű mondani semmit… elhinni. Menni fog ez? Mennie kell. Ügyes kis boszorka vagyok mindig is mondták különösen Eric, de azt hittem ő valami gúnyolódós gesztusnak szánja, amolyan cukkolásként. Aztán azért ez őszintébb lett részéről főleg mikor az a hórihorgas koszos szakadt vén süveg a Hollóhátba osztott legnagyobb döbbenetükre a bátyámmal együtt és nem a Mardekárba. Ennek köszönhetően vagyok itt, az eszem meg a házam végett, mert ha a nevemen lenne a hangsúly soha a merlinadta büdös életbe nem léphettem volna át a Szükség Szobájának küszöbét.
Na, gyerünk… tudod a varázsigét, megvan a pálcamozdulat is. Nem olyan bonyolult ez…
Aha, hát azért de. És nem a varázsige vagy a pálcamozdulat de egyetlen kósza boldog emlék felidézése. Hogy is lehetne jó bármi mikor minden kezd darabjaira széhullni, gyökeresen megváltozni? Sóhajtva nézek körbe. Van, aki egész ügyes Potter Chang felé pislog és látszik rajta hogy senki más tudásszintje nem izgatja annyira, mint a lányé. Egy groteszk fintorba torzul arcom, blah… ilyen a szerelem? Na nem, nekem aztán nem kell. Megrázom a fejem, frufrum lágyan himbálózik és kimondom a varázsigét.
- Expecto patronum!
Semmi. Mi az hogy semmi? A bátyámmal töltött közös idő jó, de a vér és a család úgy tűnik mégse elég ide. Irigykedve nézem az inkanálódott patrónusokat. Basszus… én is akarok!
- Expecto pat…
Végig se tudom mondani, pedig már az ezüstökék gomolygás kitörni készül a pálcámból. Csakhogy megakasztja ezt a házimanó megjelenése a terem elnémulása és a veszély velőtrázó jeges karma, ami a lelkembe váj.
- Mire vártok!? Futás!
Harry hangjára mindenki fejvesztve rohan az ajtók felé és én sem maradok az ácsorgó bambák között. Nem hiányzik sem egy frankó kicsapás sem egy büntetőmunka Frics felügyeletével. Azonban az ajtó, ami apránként engedi a diákokat úgy duzzaszt fel minket mint egy pofás gát egy jó adag vizet. Mire kijutok már látom Malfoyékat razziázni ezért az egyik lovagi páncél mögé bújok. Kicsi vagyok, vékony törékeny kis madáralkat a mamlasz Cracknak fel sem tűnik a jelenlétem ahogy eltrappol mellettem. Reszketve fújom ki a levegőt, pálcám a kezembe remeg de feltarva indulok meg. Szent elhatározásom hogy jöjjön akár tanár akár mardekáros diák (aki nem a bátyám) leátkozom egy rémdenevérrontással, amit Ginny Weasley tanított meg nekem pár hete. Ám a folyosó ezen szakaszán, hirtelenjében meg se tudom mondani merre is vagyok, nem találok mást csak egy fiatal fiút, aki bizalmam egyedül a házam jelképével nyeri el azonnal. Karon ragadom és lendületből húzom magam után, mert ennyire nyílt terepen nem lehet ostoba hogy téblábol. Hisz bármikor összefuthat akár Mrs. Norris-sal akár valamelyik tanárral.
- Bármikor elkaphatnak, ne ácsorogj itt, mint akit sóbálvánnyal súlytottak! Gyere!
Nem kis szerencsémre ennyi unszolás doszt elég hogy kövessen és két sarok után már tudom, hogy egyszer jártam itt. A tavirózsák festménye mellett van egy aprócska beugró egy kárpittal, ami talán kettőnknek is elég lehet addig míg el nem csendesül minden és vissza nem tudunk osonni a klubhelységbe.
Zihlálva veszem a levegőt mikor már a menedéket adó nehéz lepel mögött vagyunk és ekkor realizálom, azt se tudom hirtelen kivel vagyok összezárva, csak az bizonyos, tőlem idősebb és fiú. Ez alapvetően zavarba kellene hozzon valamiért a pirulásom elmarad, talán a futástól kivörösödő arcom és a félhomálynak köszönhetően amúgy sem lényeges.
- Hát… ez nem sokon múlt. Feltett szándékod volt, hogy elkapjanak?
Sziszegem a fiú felé, ujjaim még mindig a rózsafa pálcámat szorítják oly annyira hogy belefehérednek. Szívem szapora ritmusa kezd elhalkulni ahogy talán az éles jajkiáltások és neszek is távolodni hatnak de nem merem remélni hogy ennyire hamar és ilyen gyorsan kikerültünk volna abból a bizonyos bugyros bájitalból, amibe kerültünk.

Cipőtalpaink koppanása beleveszett a folyosón támadt káosz zajába, ahogy végigszáguldottunk a több száz éves padlólapokon. Felsőéves diákok húztak el mellettünk, hosszabb lábaiknak köszönhetően, és vetették be magukat az első mosdóba, vagy használaton kívüli tanterembe, amit csak találtak. Befordultunk az első sarkon, majd a másodikon is, hogy végül csúszva lefékezzünk egy dohos falikárpit előtt. Futó pillantást tudtam csak vetni a tavirózsákat ábrázoló festményre, mire a megmentőm határozott rántással beparancsolt magával a kárpit mögötti, eldugott kis beugróba.
Zihálva próbáltuk rendezni a levegőnket, ami számomra, asztmás lévén, kicsit sem volt egyszerű dolog. Komoly erőfeszítésembe telt, hogy legyűrjem a feltörni vágyó köhögőrohamot. Szerencsére ebben pont kapóra jött a kicsapástól való félelmem, amely ezúttal erősebbnek bizonyult a paroxizmusnál.
- Hát… ez nem sokon múlt. Feltett szándékod volt, hogy elkapjanak? - korholt le az első adandó alkalommal, amint sikerült levegőhöz jutnia.
A szövetszálakon beszűrődő, tompa fénynél végre sikerült végigmérnem a lányt. Fiatalabb volt nálam, és én aprócska kismadárnak láttam őt magam mellett, habár jómagam is meglehetősen csenevész alkatú voltam. Mellkasán azonnal feltűnt a Hollóhát címer, de a neve sajnos nem ugrott be. Görcsösen kapaszkodott a varázspálcájába, ami így feltartott állapotban közel járt ahhoz, hogy kibökje a szememet.
- Lefagytam – böktem ki végül, a kicsit sem elfogadható kifogást, és magamban hálát adtam érte, hogy a folyosóról beszűrődő halvány fáklyafénynél nem látszott a szégyentől elpiruló arcom.
Ezután lélegzet-visszafojtva fülelni kezdtünk, és kezdetben szinte hallani véltem a lány mellkasában zakatoló szívét, amint az belülről ostromolta a bordáit. Az idő mintha lelassult volna körülöttünk, és nekem fogalmam sem volt mióta várakozhattunk mozdulatlanná dermedve a pókhálós beugróban.
Talán csak képzelem, vagy tényleg halkulni kezdtek a zajok?
Nem sok időnk maradt már takarodóig. Jól tudtam, hogy már rég el kellett volna indulnunk visszafelé a klubhelyiségünk felé, ami alapból sem egy kétperces mutatvány volt, lévén a Hollóhát tornya a Keleti szárnyban leledzett, mi pedig valahol a Nyugati szárnyban lapultunk. De vajon szabad-e a terep? - tettem fel magamban a kérdést.
- Kilesek, hogy tiszta-e a levegő – suttogtam olyan halkan, hogy szinte csak az ajkaim mozogtak.
Óvatosan félrehúztam a poros szőnyeget és fél szemmel kilestem a résen. Odakint egy lélek sem mozdult. Összeszedtem minden bátorságomat és kidugtam a koponyámat, majd mikor biztonságosnak ítéltem, egész testemmel követtem azt a kócos és sápadt tökfejemet.
- Gyere, menjünk!
A patrónusidézésre tett szánalmas próbálkozásom óta a kezemben tartottam a pálcámat, amit ekkor felemeltem, és előreszegezve azt, mint holmi párbajtőröző a páston, araszolni kezdtem a sarok irányába. A fáklyák lassan kezdtek kihunyni, de nem mertem fényt gyújtani.
A lánnyal a sarkamban végül elértem a folyosó végéhez, amely egy szélesebb közlekedőbe torkollott bele.
- Ott van még egy! - harsant egy öblös lányhang, majd egy csapat mardekáros dübörgő léptekkel megindult a Millicent Bulstrode mutatta irányba, egyenesen felénk.
A következő pillanatban valami nagy és nehéz suhant el mellettünk, nekicsapódva és felborítva egy lovagi páncélt. A fémlemezek csörömpölése szinte fájóan hasított bele a kastély csendjébe. Átugrottuk a bádogembert, majd kitértünk egy újabb rontás elől és elszaladtunk a korábbi búvóhelyünk előtt, ahová már nem térhettünk vissza.
- Obstructo! - kiáltottam, vakon kilőve a hátráltató ártásomat üldözőink felé.
Fülemben lüktetett a vér az adrenalintól, és meglepve tapasztaltam, hogy a korábbi lefagyás után végre beindult az önvédelmi mechanizmusom. Célom továbbra sem volt, és ugyanúgy tanácstalan voltam a hova továbbot illetően, de legalább mozgásban voltunk és még mindig nem kaptak el minket.

zene:ZW - brave

dress


O W E N

'...trying to cheat the way ...'

~~ ❈ ~~

- Lefagytam
- Hát és ez miféle mentség? Pláne ha kicsapnak?
Sziszegem visszafojtva a másiknak, és mivel a pálcám közénk ékelődik kissé lentebb engedem de el nem teszem. Nem célom a nyurga háztársam nagy őzikebarna szemeit kibökni, onnan sejtem hogy az mert most két nagy fekete bogárnak hatnak a félhomályban, de ha szükséges akár az képébe is beküldök egy pofás rontást. Nem azért hogy Eric vagy Mathias büszke legyen rám, ha tudnák hogy egy idősebb sráccal lógok ilyen helyen a fejem vennék és hetekig hallgathatnék hegyibeszédet tőlük, hanem mert igenis én aztán meg tudom védeni magam. Feltett szándékom a kviddics csapatba is bekerülni előbb-utóbb ott se ment meg senki a gonosz kis gurkók elől.
- Kilesek, hogy tiszta-e a levegő.
Mondanám, hogy nem jó ötlet de már egy fél fej kint is van, majd a fiú egésze. A nevén tűnődöm, emlékszem hogy hallottam a klubhelységben de talán a stressz okozza hogy nem ugrik be. Pedig… jó a memóriám.
- Gyere, menjünk!
- Mi? Ne….
Tiltakoznék sőt, tiltakozom is mondhatnám hogy kézzel lábbal húznám vissza de mit sem ér az erőfölényével szemben. Meg is spórolom az erőm, pláne mikor a srác teljes lendülettel elindul. Messze vagyunk ó de milyen messze a keleti-torony biztonságot nyújtó magasságától. Addig át kellene verekednünk magunkat jó pár folyosón és lépcsősoron, még a legrövidebb út is tizenöt perc legalább. Nem maradhatok itt holnapig, tudom jól. Mérgesen szusszantva balsejtelmem megtartva magamnak vágódom ki én is a kárpit mögül és beérem a háztársam hogy aztán vele a sarkában majdnem nekirohanva fékezzek le és az éles nőietlen rikkantásra hátraarcot vágva rohanni kezdjek, amerről jöttünk. Nyomunkban Millicent Bulstrode-al.
- Hogyadoxyrágjameg!
Szalad ki belőlem de többre időm sincs, mélybarna, szinte már feketébe hajló hajam arcomba vágódik hogy a menetszelem irányt vált, de kiseprem aztán a csörömpölve összedől az egyik lovagi páncél. Halkan sikkantok egyet meglepettségemben no meg mert a fejemet húznom kell, karommal próbálom is védeni hogy a félretalált átoknak köszönhetően szétrobbanó darabok ne okozzanak kárt. Lemaradok kissé társamtól, mert kisebb vagyok apróbb lábakkal, nekem kettőt kell lépnem míg neki csak egyet.
- Obstructo!
Csattan az ellenvarázs miközben már a tavirózsák falikárpitján is túljutunk. Ennyire nyílt terepen nincs értelme felfedni búvóhelyem hát futok tovább, sajgó szúró oldalamhoz szorítva fél kezem.
Hosszú lépcsősor következik és köztudott, a lépcsők a roxfortban szeszélyesek. Nemcsak mozognak de vannak egyéb fortélyaik is, például a jóslástan terem felé vezető egyik képcsőfokba rend szerint beragadnak a diákok.
- Most kettőt! – kiáltom a fiúnak két lépcsőfokkal mögötte lemaradva úgy hogy lihegő üldözőink ne hallják és be is jön. Mire átugrom a csalafinta lépcsőt és felérek a kőfaragott sor tetejére már két mardekáros fél lábbal elakad, a harmadik pedig jól átesik rajtuk.
Kacagnom kell, de azért ettől még nem ússzuk meg és biztonságba se vagyunk. Megfogom hát a fiú ingujját és rákiáltok most már kissé vidámabban.
- Azért még futás!
Irány a Hollohát, a gond csak az hogy ezeken a folyosókon elsősorban Hóborc szeret rosszalkodni a Véres Báró meg valószínű messze ide rontja a levegőt hogy a kopogószellem orrára koppintson.

A hangokból ítélve, hiába lőttem vakon, célba találtam, aminek köszönhetően üldözőink száma egy fővel megfogyatkozott. A sikeres ellentámadásom váratlanul ért ugyan, de felbátorodtam tőle, és rejtett erőtartalékokat mozgósítva még a lépteimet is megszaporáztam. Ekkor vettem csupán észre, hogy lehagytam a lányt.
Hátrapillantottam, hogy tudjam merre jár a fiatalabb, hollóhátas társam, aki apró lábai ellenére csupán kicsivel maradt csak le mögöttem. Ez utóbbit nyugtázva fordultam ismét előre, és még éppen időben ahhoz, hogy ne vágódjak el a hirtelen elém kerülő grádicson.
A combjaim égni kezdtek a megfeszített tempótól, ahogy sorra vettem az elém kerülő fokokat, és már szabályosan szédültem a körbe-körbe forgástól a csigalépcsőn haladva, ám nem foglalkoztam mindezzel. Tudtam, hogy addig vagyunk biztonságban, míg nyílt terepre nem érünk, mert akkor aztán üldözőink könnyedén megcélozhatják a hátunkat.
- Most kettőt! - harsant mögöttem a lány hangja.
Magamban kalapot emeltem az aprócska másodéves éles eszűsége előtt, amiért ilyen szorult helyzetben is kapcsolt és eszébe jutott a trükkös lépcsőfok. Kettesével kezdtem szedni hát őket, átlépve így a cseles kis csapdát - amit valamelyik rendkívül vicces alapító helyezett el ki tudja hány száz évvel ezelőtt a kastélyban, bizonyára azért, hogy jókat röhögjön a boka-törött diákokon – ám így még nagyobbra nőtt társam és köztem a távolság. Felérve a lépcsősor tetejére, lefékeztem hát és előreszegezett pálcával üldözőim felé fordulva igyekeztem bevárni a lányt, hogy szükség esetén fedezni tudjam a menekülését.
Ezúttal azonban nem volt szükség rontásra tőlem. Tompa puffanás bizonyította, hogy a mardekárosok, a hollóhátasokkal ellentétben nem a gyors észjárásukról híresek, majd további kiáltások és szitkozódások harsantak, ahogy az üldözőink átbucskáztak a csapdába esett társukon.
A lány kacagva ért fel a lépcső mellé, én pedig szintúgy elvigyorodtam, bár ez utóbbi a háztársam bátorságának szólt, amiért sikerült ennyire lazának maradnia ebben a szorult helyzetben is.
- Azért még futás! - kiáltott nekem, és miközben elszáguldott mellettem, karon ragadott és irányba állított.
- Glisseo! - intettem azért a pálcámmal a lépcső irányába, ami a varázslat hatására csúszdává változott.
Fülemben csengett Millicent Bulstrode finom és nőiesnek jóindulattal sem nevezhető sikolya, amint társaival egyetemben visszaszánkázott egy emeletnyit, mielőtt a lépcső visszaállt volna eredeti alakjába.
Immár egyedül voltunk, és sikerült leráznunk a főinspektori különítmény önjelölt igazságosztóit, ám a céltól még nagyon messze jártunk és már rég elmúlt a takarodó ideje is. Nem voltam hát nyugodt, hiszen tudtam jól, hogy akadály is bőven akadhat még előttünk, ha nem is minden lében kanál mardekárosok.
- Állj! - suttogtam, és most rajtam volt a sor, hogy megragadjam a lány kezét. - Te is hallottad?
Hirtelen megtorpantam. Előttünk a sötétben egy árny mozgott, szemei, mint két lámpás az éjszakában, sárgásan világítottak az ablakokon beszűrődő Hold fényében.
- Sicc! - ripakodtam rá a macskára, ám Mrs. Norris ugyanazzal a lefitymáló, szánakozó tekintettel meredt rám, mint ahogy azt a humanoid, nőstény társaitól megszokhattam már.
Vissza nem fordulhattunk, hiszen ott a mardekárosok vártak ránk, előre pedig nem mehettünk, mert akkor – a macskából ítélve – egyenesen Frics karjaiba rohantunk volna. Egyetlen kiútnak a folyosó jobb oldaláról nyíló, használaton kívüli tanterem tűnt.
Ha be tudnánk oda jutni, bezárnánk az ajtót és elbarikádoznánk azt, talán ott kivárhatnánk, hogy Friccs felszívódjon.
Már-már hallani véltem az öreg pedellus tüdejének sípolását, ahogy csoszogó léptekkel előbukkan egy rejtekajtón át. Iparkodnunk kellett.

zene:ZW - brave

dress


O W E N

'...trying to cheat the way ...'

~~ ❈ ~~

- Glisseo! –
A varázsige kiröppen szép ívet írva a pálcából és a lépcső immár csúszdává válva újabb nehézségi fokozatként akadályozza üldözőinket. A nem túl nőies ormótlan üvöltés csak még jobban kiszélesíti vigyorom, ami akkor sem lohad mikor a folyosón futunk végig egészen addig, míg a fiú meg nem állít.
- Állj! –
Ösztönösen dermedek meg, de nem a parancsszóra - sose voltam szófogadó lélek -, hanem a határozott rántásra. A fiú hosszú ujjaira meredek a csuklómon, most döbbenek rá más srác eddig sosem ért hozzám a bátyámon és Ericen kívül, aki szinte mondhatni szintén a bátyám. Ez új.
- Te is hallottad?
Fülelek, de semmit nem hallok elleinte ellenben látni látok. Egy sárga szempárt. Elsőre azt hiszem tényleg Hóborc, de a kopogószellem hangosabb és pökkhendibb varázslény, ellenben Mrs. Norris csapzott alakja legalább olyan félelmetes mintha Frics maga állna velünk szemben. Mindenki tudja, ahol az egyik van ott lesz nemsokára a másik is. Basszus!
- Sicc! –
A macska meg se rezdül, ebből is jól sejthető nem hétköznapi pára én meg gunyorosan a fiú felé húzódva a füle felé pipiskedve félig suttogva mondom.
- Hát, ez nem igazán jött be….
Hát nem, de valami terv kell különben nem ússzuk meg a büntetőmunkát sem a pontlevonást. Nem állunk fényesen idén sem a pontversenyben de nem kellene a keservesen megszerzett plusszokat minuszba váltani. Egyetlen opcióként a folyosóról nyíló terem marad. Kivonom magam a fiú ujjainak rabságából és fürgén mellé lépek kérdés nélkül.
- Alohomora!
Suttogom, mire halk nyikordulással az öreg tölgyfa meg is adja magát. Ha nem is akarták hogy bárki bemenjen nem gondolták komolyabb bűbájjal levédeni amit éppenséggel nem is bánok.
- Mire vársz… ?- sziszegem a fejem az ajtó túlfeléről kidugva. – Macskakaja leszel vagy Frics-el randizol?
Szemöldököm kérdőn szökik fel, hangomban nevetésszerű szarkasztikus túlzás bújkál, majd amikor beér háztársam is zárom be halkan magunkra az ajtót és küldök egy silencio-t hogy ha bármi zajt csapunk az ne buktasson le minket. Azért fojtott hangon fordulok felé ennek ellenére is kérdésemmel a holdfénnyel bevilágított teremmel a háttérben.
- Tudsz valami spéci lezáróbűbájt, amit az öreg nem szagol ki?

– Hát, ez nem igazán jött be… – konstatálta a lány meddő próbálkozásom láttán.
Alapvetően állatszerető típus voltam, a macskákat pedig különösképp csíptem a különc természetük miatt, ám ettől a példánytól a hideg futkosott a hátamon. Volt benne valami bizarr, megmagyarázhatatlan dolog, amitől – tudom, butaság – olykor úgy éreztem, mintha egy állattestbe szorult, megkeseredett ember lenne. Ha nem is feltétlen volt így, abban mégis maximálisan biztos voltam, hogy nem egy átlagos macska. Sikertelen kísérletem az állat elkergetésére, egyre nevetségesebbnek tűnt.
Apró, hollóhátas társam ekkor hirtelen kibújt a szorításomból, ami a Mrs. Norris-szal való találkozásunk óta tudaton kívüli, görcsös mozdulattá korcsosult részemről, és fürgén a folyosó jobb oldaláról nyíló, használaton kívüli tanterem ajtajánál termett.
- Alohomora! - suttogta bele a kastély csöndjébe.
Mrs. Norris félrebiccentette a fejét és érdeklődve szemlélte a kattanva kitáruló tölgyfa ajtót, és a mögötte eltűnő lányt. Utóbbi pillanatokon belül ismét kidugta a fejét, és újfent pörölni kezdett velem, ami ekkorra már kezdett kissé idegesíteni.
- Mire vársz… ? Macskakaja leszel vagy Frics-el randizol?
Egy utolsó, óvatos pillantást vetettem a bundás besúgóra, majd beoldalaztam az üres terembe. Társam habozás nélkül becsukta mögöttem az ajtót, amit aztán azon melegében némító varázzsal is kezelt. Egy fél pillanatra átslisszant a fejemen, hogy talán nem pont ezt a bűbájt kereste, de túlzottan féltem a lebukástól ahhoz, hogy megjegyezzem neki.
Úgy tűnt ugyanaz jár a fejében, mint ami nekem is: önmagában egy csukott ajtó még kevés lesz Frics ellen.
- Tudsz valami spéci lezáróbűbájt, amit az öreg nem szagol ki? - szegezte nekem a kérdést.
- Azt nem – feleltem csüggedten. - De van egy ötletem.
Pálcámat a terem végében álló, ósdi irattartó szekrényre szegeztem, majd suhintottam és pöccintettem vele, úgy ahogy az a nagy könyvben meg van írva.
- Vingardium leviosa!
Az ormótlan bútor a levegőbe emelkedett, majd pálcám irányát követve az ajtó elé lebegett, hogy aztán alig hallható, halk reccsenéssel elfoglalja új helyét a teremben, elzárva ezzel az egyetlen bejáratot.
- Oké, így legalább Frics nem tud bejutni. A gond csupán az, hogy mi sem tudunk kimenni. Szerinted hogyan tovább?
Fülemet a folyosó felőli falra tapasztottam, úgy hallgatóztam, ám még mielőtt felelhetett volna a lány, ujjamat a szám elé helyeztem, és csendre intettem őt.
- Ez Friccs… - formáltam ajkaimmal a néma szavakat.
Odakint minden elcsendesedett, én pedig a fülemben lüktető vér zaján kívül semmit sem hallottam. Ám éppen ekkor, mikor már kezdtem volna megnyugodni, valaki lenyomta kívülről a kilincset. Az ajtótábla nekikoppant a szekrény hátuljának, hősiesen útját állva ezzel a kastély tüdőbajos pedellusának.

zene:ZW - brave

dress


O W E N

'...trying to cheat the way ...'

~~ ❈ ~~

A remény ott motoszkál bennem, de mikor a srác rácáfol vágyaimra a csalódottság kezd mardosni belülről. Hát ez bizony akkor szívás, mert innen csakis egy út megy ki és azt elállja az a bolhás dög. Hacsak… de nem, ilyen magasból esélytelen a kastély oldalfalán próbálkozni. Az első emeletről még ki is mászom de ez a táv már a bolondoknak való. Vagy még azoknak se.
- De van egy ötletem.
Gyanakodva méregetem a fiút, csüggedt arckifejezésem felváltja az leplezni próbált izgalom és mivel jobb ötletem nincs keresztbe fonom a karom magam előtt és hátrébb is lépek. Felszegem az állam és kivárok mi az a ’nagy’ ötlet.
- Vingardium leviosa!
A varázsige, a suhintás a pöccintéssel mintha csak bűbájtan órán ülnék. Szinte már várom ahogy Flickwick professzor felkiált hogy; Oh, gratulálok Mr. Akárki, öt pont a Hollóhátnak! – de ez természetesen elmarad. Helyette az iratszekrény, vagy mi a bánat akar lenni ez, lebeg lassacskán gazdája parancsára az ajtó elé, hajszálpontosan. Ormótlan darab, az öreg tuti nem tud rajta átjutni, lévén köztudottan kvibli, Piton is egy erős bombardával tudja talán csak orvosolni a helyzetet itt, ha razziázik. És remélem ma nem ő vagy ügyeletben.
- Szép!
Ismerem el helyeslően, bár így kissé szorult helyzetünk kilátástalanabbá válik. Nem dícsérem tovább a társam, nem akarom hogy a klasszik fiús egó feléledjen hirtelen itt, több szempontból sem. De a varázslat kivitelezése valóban hibátlan és ezt azért el kell ismernem.
- Oké, így legalább Frics nem tud bejutni. A gond csupán az, hogy mi sem tudunk kimenni. Szerinted hogyan tovább?
- Hát… - mélázok el egy percig, majd minekután nincs mit tenni feldobom magam a tanári asztalra. - …nincs ötletem. Leginkább a kivárás… talán? Mit gondolsz?
Hangomban érződik a bizonytalanság, mert maximum az ablakon át seprűket tudnánk invitózni de az enyém  a ládámba van lezárva mivel nem egy olcsó darab és nem szeretném ha illetéktelenek kezébe kerülne. Szívás.
Várom, hogy háztársam csatlakozzon hozzám de a lenyíló kilincs az ajtónál marasztalja, amitől bennem is meghűl a vér. A bútor tart, az ajtó nem mozdul nem is kell csendre intenie még a levegő is belém szorul.
- Ez Friccs… -
Olvasom le ajkairól, most tűnik csak fel milyen helyes vonásai vannak. Például a szája íve. Ehh, ez baj. Frics is meg a ténymegállapítás is. Végtelennek tűnő másodpercek zajlanak le mire hallani vélem a vén kvibli rekedt érces hangját: - Gyere cicuskám, biztos máshol bújtak el… majd az ezt követő jellegzetes csoszogást. Távolodik. Mázli.
Még így sem merek eleinte megszólalni csak ezüstkék pillantásom vetül az ajtót szuggerálva a fiúra is. Aztán lassan kiszalad belőlem sípolva a levegő.
- Merlinre, hát ez meleg volt! Szerinted megúsztuk?
Korai remélni, én lehet fél órát eldekkolnék még mire ez a szárny teljesen kiürül illetve azokkal kezdenek el aktívan bajlódni akiket elkaptak, de persze nem csak én döntök. Azért szelíden halkan megpaskolom a tömör tölgyfa asztal mellettem terpeszkedő szabad lapját hogy ha akar, a srác mellém is szegődhet de persze játszhatja a lovagot is ha óhajtja. Ha halk susmusba kezdünk a bűbájom levédi, még ha erre téved bármelyik ostoba trollagyú mardekáros, az sem fog talán meghallani minket.

Úgy éreztem, hogy a duplájára dagadt szívem már valahol a torkomban kalapál, miközben megfeszült izmokkal, szinte teljes egészében belepréseltem magam a falba. Frics még kétszer nekilökte az ajtó lapját a szekrény hátuljának, ám látva, hogy a bejutásra tett kísérlete kudarcra ítéltetett, végül feladta a próbálkozást. Rekedt hangja, mintha közvetlen közelről ordított volna a fülembe, visszhangozva zengett a fejemben.
- Gyere cicuskám, biztos máshol bújtak el…
El sem akartam hinni, hogy mekkora mázlink van. Odakint csoszogó léptek zaja vert neszt az éjszakában, majd szépen lassan teljesen elcsendesedett a kastély.
- Merlinre, hát ez meleg volt! - tört fel a sóhaj szökevénytársam torkából, s ezzel egyidejűleg az én szívemről is legördült egy hatalmas szikladarab. - Szerinted megúsztuk?
- Igen, azt hiszem tényleg elhúzta a csíkot – válaszoltam ellépve a faltól, és mintegy magamat győzködve, némi bólogatással toldottam meg a szavaimat.
Óvatos léptekkel felfedezőútra készültem indulni a teremben, amikor apró neszt véltem hallani. Ujjaim görcsös szorításban feszültek a pálcám markolatára, és lelki szemeim előtt már a visszatérő Frics, Hóborc és Umbridge alakját láttam berontani a terembe, ám visszakapva tekintetemet a bejárat felé láttam, hogy félelmem alaptalan volt. A hang forrása a lány bátortalan asztallap-paskolása volt.
Arcomon egy cinkos félmosoly óhajtotta elrejteni a pillanatra kiülő meglepettségemet. Ezúttal sokkal magabiztosabbak voltak a léptem, mint a menekülés korai perceiben, miközben a lány felé mozdultam. Ez már ismerős pálya volt, bár az apró hollóhátas kislány volt csupán a szememben. Miért is kellett volna tartanom tőle? Lehuppantam mellé a tölgyfa asztalra.
- Egyébként a nevem Owen – mutatkoztam be. - Owen Redway. Szintén hollóhátas vagyok.
Persze utóbbit felesleges volt hozzátennem. Ha a lány nem vak – márpedig a menekülésünk alkalmával kikerült pár váratlan akadályt, szóval kicsit sem tűnt annak – akkor kiszúrhatta már az uniformisomon feszülő kék-ezüst jelvényt. Mindez persze Umbridge-nek volt köszönhető, aki az isten tudja hányas rendeletben betiltotta a mugli ruhák viselését a Roxfort folyosóin, így ezúttal nem a kopott, térdénél szakadt farmeromban meg a hypo foltos kapucnis pulcsimban voltam.
- Szerinted elkapták a többieket?
Összeszorult a gyomrom, ha a társaimra gondoltam, ugyanakkor – önző módon – a félelem is befészkelte magát a szívembe, mikor arra gondoltam, hogy ha el is kapták őket, remélhetőleg engem nem dobtak fel. Nagyon nem szerettem volna, hogy kicsapjanak. A Roxforton kívül nem volt semmim, csak egy alkoholista nagybácsi a kétes üzelmeivel, egy lepukkant kocsma fölötti lakással, és a naponta cserélődő hölgytársasága. Bőven elég volt mindezeket nyáron viszontlátni, és sokkal több minden ragadt rám ebből az életből, mint szerettem volna.

zene:ZW - brave

dress


O W E N

'...trying to cheat the way ...'

~~ ❈ ~~

- Igen, azt hiszem tényleg elhúzta a csíkot.
Inkább a másik szavai semmint a bólogatás győz meg az állításról, hogy valóban elmúlt a veszély. Szusszantásom lehet hallhatja, de ha meg is történik figyelmen kívül hagyja. Helyette elindul a terem túlfelére én meg értetlenkedve meredek rá. Most a cél hogy a falon üt lyukat talán? Nem vagyok szellem hogy átlibbenjek, az egyetlen utat meg ő maga torlaszolta el.
Nem gondolnám hogy fél tőlem, pláne az a cuki mosoly sugallja mégiscsak hagyja a fenébe az üres tanterem sötétjét és mellém ül az asztal másik oldalára. Nem feszélyez a közelsége bár fel kell rá sandítanom, mert jóval magasabb így is mint én magam.
- Egyébként a nevem Owen. Owen Redway. Szintén hollóhátas vagyok.
- Oh igen azt tudom. Láttalak a klubhelyiségben a társaiddal. Blaire vagyok. Blaire Montrego.
A kezem nyújtom felé, olyan felnőttesen ami talán kurtán furcsán hat mégis úgy gondolom illendő. Nem tudom a nevem mond-e neki bármit, vagy a bátyám vagy az apám miatt de fel vagyok készülve a reakcióra. A család azonban az, amit nem tudunk megválasztani.
- Szerinted elkapták a többieket?
- Hát… - eltűnődöm egy hosszú pillanatig. – Egy részüket biztos. Nem kérdés hogy volt köztünk egy spicli.
Újabb halk sóhaj szalad ki belőlem. Az a csalódott, lemondó fajta.
- Igazából nem értem hogy történhetett. Remélem megússzák a többiek. És persze velük együtt mi is. Örülnék ha nem köpnének be, de tartok tőle erre kevés az esély…
Az ajkaimba harapok aggódón kissé kétségbeesve. Vajon mi lesz már ha egyáltalán visszajutunk a házunk tornyába? Ezüstkék tekintetem a fiúra szegeződik.
- Kellene valami terv. Már az elejétől fogva kellett volna. Jó hülye volt Harry hogy ilyenre nem gondolt…
No igen, a griffendélben több néha a bátorság ami már vakmerőségbe csap át mint az ész. Elhallgatok, mert mintha motoszkálás szűrődne a túloldalról de lehet a megtépázott idegeim teszik csak. Aztán eszembe jut a bűbáj. Lehet rosszat alkalmaztam? A meglepettség kiül az arcomra Owen le is olvashatja róla.
- Merlinre, lehet rossz bűbájt használtam… - suttogom riadtan és ösztönösen csúszok közelebb egy picit felé, pedig az iratszekrény tart ha bárki át akarna jönni maximum testetlenül tudna hacsak ki nem robbantja.

Szemeim körül apró ráncokba futott a bőr, ahogy mosolyra húztam a szám, és azok nyomai azután is ott vöröslöttek, mikor arcvonásaim újból kisimultak. Hát így nevettek a szemeim velem együtt mindig, szomorú szarkalábak képét vetítve előre idősebb koromra. Szerencsére ez később sem zavart soha.
Elfogadtam a felém nyújtott kezet, amely egyben mosolyom valódi oka volt. Milyen apró és törékeny – gondoltam magamban, mikor hosszú, vékony ujjaim a lány kézfejére fonódtak.
- Blaire vagyok. Blaire Montrego.
Ismerősen csengett a név, és valamiért egy mardekáros srácra asszociáltam róla, aki talán a lány bátyja lehetett, de ezen kívül nem váltott ki belőlem túl sok érzelmet. A sárvérű tudatlanságnak is megvoltak az előnyei, így előítéleteim sem lehettek.
Összehúzott szemöldökkel bólintottam, jelezvén egyetértésemet a spiclivel kapcsolatban. Csupán remélni tudtam, hogy az illető személye nem sokáig marad titokban. Nyomasztó volt arra gondolnom, hogy egy arc nélküli illető megfigyelése alatt állok, aki jelenti minden lépésemet Umbridgenek, hogy nem mondhatom ki szabadon azt, amire éppen gondolok, tartva a következményektől. Nem, efféle diktatúrához nem voltam hajlandó asszisztálni. Akkor inkább a londoni pöcegödör.
- Kellene valami terv. Már az elejétől fogva kellett volna. Jó hülye volt Harry hogy ilyenre nem gondolt…
- Ő lehet nem, de talán Granger… Meglepne, ha az a csaj nem gondolt volna minden eshetőségre. Remélem kiderül, hogy…
Hirtelen mindketten elnémultunk és az ajtóra, illetve az azt elfedő szekrényre meredtünk. Odakintről mintha zaj szűrődött volna be a használaton kívüli tanterembe, amelyet ideiglenes menedéknek neveztünk ki.
- Merlinre, lehet rossz bűbájt használtam… - suttogta Blaire halálra váltan.
Olyan halkan ugrottam talpra, amennyire csak bírtam, majd kivont pálcával az ajtó és a lány közé álltam. De mégis mit tehetnék? - tettem fel magamnak a kérdést. Mégsem átkozhatom meg Fricset.
Odakint valaki lenyomta a kilincset és nekifeszült az ajtónak. A szekrény kitartott.
- Nem bírom kinyitni – suttogta az idegen, akinek hangjában idegességet, sőt félelmet véltem felfedezni.
Lejjebb eresztettem a pálcámat, és tettem egy tétova lépést a szekrény irányába.
- Az istenért, Colin – sziszegte egy másik, lányos hang. - Varázsló vagy, vagy nem? Használd az Alohomora-t!
- Nem azzal van a baj. Az ajtó nyitva van, csak… valami… elzárja az utat – nyögte Colin, neki-nekifeszülve az ajtónak, ám mindhiába.
A hangok ismerősek voltak, mégis dilemmázni kezdtem. Ha ellebegtetem a szekrényt az útból, ezzel szabaddá téve a bejáratot Colin és a társa előtt, azzal kockára teszem azt is, hogy egy esetlegesen visszatérő Frics, vagy egy arra járó mardekáros őrjárat ránk találjon. Colin bejutásra tett próbálkozásától éppen háromszor koppant neki az ajtólap a szekrény hátuljának, háromszor verve zajt a kihalt folyosón.
Hirtelen irtózni kezdtem magamtól, amiért egy másodpercig is vacilláltam. A szekrényre szegeztem a pálcám és varázslatra lendült a kezem.

zene:ZW - brave

dress


O W E N

'...trying to cheat the way ...'

~~ ❈ ~~

Meglep de örömmel veszem hogy a srác nem fűz különösebb kommentárt a nevem hallatán. Több oka lehet ennek, de se időm se energiám firtatni mert inkább a szabadulásunk kérdése fontosabb mintsem a mitgondolhatrólamamúgy kérdéskör megválaszolatlansága.
- Ő lehet nem, de talán Granger… Meglepne, ha az a csaj nem gondolt volna minden eshetőségre. Remélem kiderül, hogy…
Vállat vonok. Hermione valóban talpraesett kis boszorkány kár is elvitatni, iskolaelsőségével megaminden, de ettől szimpatikusabb nem lesz senki szemében ha nem kedves. Vagy alázatos. Valami van benne ami engem távolságtartásra int és talán ez nyilvánul meg Owen válaszára adott testbeszédemből. Meg amúgy is… majd kiderül. Mint ahogy előbb utóbb mindig minden.
További időnk nincs Potter-en és a társaságán merengeni, mert a zajok és a felismerésem hogy talán meghallhatnak torkomra forrasztja a szót. Persze háztársam, mint valami hős daliás lovag mugli módra az ajtó és köztem terem kivont pálcával. Talán kiülne egy fintor csinos kis pofimra ha nem suhanna át a gondolat hogy Frics tért vissza immár valamelyik bűbájt is alkalmazni tudó tanár társaságában.
Hallod az odakint elfojtott halk motyogást, hogy jól lehet hasonlóan bajba került diákok és bekapcsol bennem a segítsünk rajtuk jelmondat felirat. Hasonló lehet Redway meglátása is mert tétovázik és én ezt kihasználva lépek oda mellé. Elfog egyfajta különös balsejtelem. Valamiért nem akarom hogy társaságom legyen Owen-t leszámítva. Valamiért nem bízom már senkiben, még azokban sem akik elvileg a jó ügy oldalán harcolnak.
Valaki elárult. Valaki becsapott minket. Valaki cserben hagyott. És az a valaki lehet kintről próbál bebocsátást nyerni. Így mikor a fiú pálcát tartó keze megemelkedik én ráteszem a karjára az enyémet. Nem izmos túlzottan de szikár és az egész tenyerem kell hozzá. Bízom benne hogy az érintésem eltereli a figyelmét és rám pillant, akkor csakis akkor rémült szemekkel rázom meg a fejem nemlegesen.
- Lehet csapda…
Tátogom és utálom magam de háború ez ahol aki lemarad ott marad alapon túlélsz vagy meghalsz. Nem akarom hogy kicsapjanak. Nem akarom hogy ismeretlenek miatt lebukjak. Owen más, ő hollóhátas, de azok ott kint… hát ki tudja. Nincs röntgen szemem hogy falon lássak át pedig… hejjj de jól jönne most.

Suhintottam a pálcámmal, ám a huss-t ezúttal nem követte pöcc, ugyanis Blaire váratlanul megragadta a karomat. Összerezzentem az érintésétől, és meglepetten bámultam rá, mire ő rémült szemekkel tekintett vissza rám és a fejét rázta.
- Lehet csapda – suttogta, belém fojtva a varázsigét, ami már az ajkamon volt.
Ott álltunk szoborrá merevedve az üres tanteremben a félhomályban, kezemben a varázslatra emelt pálcával és csak néztük egymást. Az uniformisomon keresztül is éreztem a lány tenyeréből áradó hőt, ahol hozzámért. Apró, pici madárka, törékeny, kétségbeesett kapaszkodása volt ez.
Odakint lassan elhaltak a hangok, s úgy tűnt Colin és a társa más menedék után kényszerültek nézni. Ismét ránk borult a kastély síron túli csendje, és nem maradt más, mint az adrenalintól pumpáló vérünk lüktetése a fülünkben.
Aztán szép lassan leeresztettem a kezem, majd vele együtt a fejemet is lehorgasztottam.
- Remélem tényleg csak átverés volt az egész…
Visszaültem a padra, ahonnan pár perccel korábban szabályosan felpattantam és a gondolataimba merültem. Tökéletesen értettem Blaire félelmét, hiszen nem egészen fél másodperccel előtte magam is ugyanarra gondoltam, mint ő. A különbség csupán az volt, hogy ő ki is merte mondani. Elméláztam a tettemen, de magam sem tudtam volna megmondani, hogy valóban beengedtem volna a két bajba jutott társunkat, vagy csak látszat cselekedet volt részemről, puszta jóemberkedés, hogy felvágjak Blaire előtt. Egy viszont biztos volt: nem akartam többé egy olyan rendszerhez tartozni, amiben bizalmatlankodó, rettegő prédává válik az ember.

***

Hirtelen tértem magamhoz, felriadva az álmatlan álomból, amit addig aludtam. Karba tett kézzel ültem, falnak vetve a hátam. A nyakizmaim teljesen elernyedtek, így a gravitáció térített magamhoz, ahogy hirtelen magához szólította a fejemet. Gyűrött nadrágomra halovány fénycsík vetült, ahogy beszűrődtek a hajnal első fényei a kastély ablakain át. Odakint már hajnalodott.
Oldalra pillantottam, ahol Blaire összegömbölyödve aludt az éjszaka folyamán ügyetlenül elővarázsolt párnáimon. Végül a hálókörlettől távol ért minket a reggel, ugyanis egyikünknek sem volt elég bátorsága megindulni az éjszaka. Talán így volt a legjobb – gondoltam magamban –, így nem kaphattak el.
Nagy nehezen feltápászkodtam a padlóról és megmozgattam az elmacskásodott végtagjaimat, majd leporoltam a nadrágomat. Ütött-kopott karórámra pillantottam, ami éppen csak elütötte a hat órát. Innentől már nem jártunk tilosban, így szabadon elhagyhattuk a használaton kívüli termet.
Lehajoltam Blaire mellé és óvatosan a vállára helyeztem a kezemet.
- Blaire, ébredj! Indulnunk kell!
És amennyiben a lány hajlandó volt felkelni, úgy hátra volt a terem visszarendezése, a párnák eltüntetése, a szekrény helyére való mozgatása. Végül is csak pár órát kellett várni rá, hogy az bejárat ismét szabaddá váljon, ám ekkor már senki nem várt az ajtó túloldalán, bebocsájtásban bízva. Összeszorult szívvel nyomtam le a kilincset és léptem ki az üres folyosóra, Colinékra és az összes többi társunkra gondolva, akik előző este menekülni kényszerültek a Főinspektor haragjától tartva. Szótlanul tettem meg az utat vissza a klubhelyiségig, Blaire társaságában, rettegve tőle, hogy milyen hírek fogadnak majd a toronyba érve.

Köszönöm a játékot!