+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Leonard B. Beckett (Moderátor: Leonard B. Beckett)
| | | | |-+  When old 'friends' meet in the new year
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: When old 'friends' meet in the new year  (Megtekintve 1145 alkalommal)

Leonard B. Beckett
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2024. 08. 13. - 08:06:24 »
+1

When old 'friends' meet in the new year



to; Mr. Redway

2005.01.01.

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

2005... január 1. Egy újabb elbaszott dátum, ami azt jelképezi, hogy mások örülnek az újrakezdésnek... Milyen szánalmas naivitás is azt hinni, hogy egyetlen másodperc alatt majd minden megváltozik. Attól még, hogy az óra elüti az éjfélt, a világ nem változik meg, és az emberek sem. Ugyanazokkal a démonokkal fogunk küzdeni tovább, ahogy azt én is teszem ma, Volterra utcáin részegen kóborolva. Az illuminált állapot segít abban, hogy kevésbé zavarjanak a varázstalanok. Egy üveg hipogriff erős lángnyelv után már egész bájosak, ahogy önfeledten nevetnek kicsiny mivoltjuk romjain, miközben én Mitchet várom. Lassan egy órája itt kellene lennie, úgyhogy kezdek türelmetlen lenni, bár ha belegondolok, a pontosság sosem volt az erőssége, hiába a magasztos protektori praxis. Az biztos, hogy jócskán le lesz maradva tőlem, ha egyszer majd megérkezik... bár tőle kitelik, hogy két húzásra lenyom egy üveg whiskyt, úgyhogy gyorsan behoz majd. Már ha megérkezik egyáltalán, és nem ragad ott az aktuális szeretőjénél. Ha így alakulna, egészségére, nem aggódom érte különösebben. Egész jól leköt a részeg, szórakozó tömeg, akik mind sötét, rémisztőnek szánt jelmezt öltöttek a mai napon, meghosszabbítva a tegnapi szilveszteri tivornyát. Volterrát a misztikum iránt rajongó csőcselék a vámpírok egyik ősvárosának tartja már régóta, ha úgy tetszik, ez a város imidzse, így hosszú szemfogak, csuklyák, vörös és fekete palástok lepték el a mai napon ezt az egyébként meghitt várost. Közeledem a kedvenc helyem felé, semmi extra, csak egy szépen megmívelt pad, ahonnan tökéletes kilátás nyílik a toszkán szőlővidékre. Szerencsére a pad üres, így senkit nem kell lelöknöm onnan, majd miután helyet foglalok, rágyújtok egy szivarra. Ellazultan pöfékelek egy pár percig, belefeledkezve a látványba, majd a közeli mellékutcára terelődik a figyelmem, ahol egy magányos hegedűs játszik. Vézna, idős férfi, ránézésre nincs benne semmi különös... mégis, ahogy játszik, valahol mélyen megérint és elszomorít a zene, amit a vonóval csal ki a hangszerből. Az érzelgősséget azonban váratlan kép szakítja meg, egy férfit pillantok meg, ahogy megáll a vonós előtt... és hirtelen bevillan a múlt egy régi darabja.... Ahogy Gray élvezettel kínozza ezt a sárvérűt. Az indíttatására már nem emlékszem, igaz, akkoriban nem kellett sok indok ahhoz, hogy a társaim elhurcoljanak és megkínozzanak bárkit. Bár a kínzás sosem tartozott a kedvenc hobbijaim közé, ha a Nagyúr utasított, természetesen szó nélkül engedelmeskedtem. Nagyon más világot éltünk, szabadon garázdálkodhattunk, tettük a dolgunkat. Most pedig sunnyognunk kell, hogy túléljünk. Míg az emlék gyorsan lefut lelki szemeim előtt, egyszer csak azon kapom a férfit, hogy mereven engem néz.
- Ez nagy hiba volt. Nagyon nagy hiba... - suttogom magam elé, ahogy szinte látom, hogyan kattognak a fogaskerekek a világos fejbőr mögött, összerakva, ki is vagyok én valójában. Körözött halálfalóként nem engedhetem meg, hogy ez a senki feljelentsen, és beszámoljon rejtekhelyemről az auroroknak. A bajt meg kell előznöm...
Egy szempillantás alatt dobom el a szivart és érek oda a megkövült férfi mellé, hogy szorosan belekaroljak, hosszú köpenyem alatt az oldalához szegezve tiszafa pálcámat.  
- Nocsak, kit látnak szemeim? Azt hiszem, ideje ünnepelnünk, öreg barátom... - sziszegem felé higgadtan, majd ha nem ellenkezik, úgy határozott mozdulattal megindulok vele, és egy közeli sikátor felé vezetem őt, hogy egy kicsit elbeszélgessünk múltról és jelenről...Ha bármivel próbálkozik, úgy abban biztos lehet, hogy nem hagyom magam egykönnyen lerázni.
Naplózva


Owen Redway
Varázsló
***


A bétahím

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2024. 08. 30. - 11:22:55 »
+1

Ismerős idegen a múltból
Leonard Beckett
2005. január 1.

A friss levegő gyógyírként hatott a másnapos rosszullétemre, akárcsak a kezemben tartott, gőzölgő kávé, amit apró időközönként újból és újból a számhoz emeltem abból a szándékból, hogy magamba szippantsam azt az éltető, barna löttyöt. Hiába, jól sikerült az előző este. Talán túl jól is.
Három nappal korábban érkeztem Olaszországba. A zsupszkulcsot, ami Londonból Firenzébe repített, egy törzsvendégem szerezte nekem. Bár nem kérdeztem, de az érte kicsengetett galleonok számából, illetve a fickó kapkodó és titkolózó viselkedéséből ítélve úgy sejtettem, hogy az eszköz nem igazán volt bejegyezve a minisztériumnál. Mivel én sem tettem fel kérdéseket ez ügyben, így ő sem firtatta a témát, hogy mégis mi dolgom van nekem Toszkánában
Ez utóbbiért igen hálás voltam, elvégre nem igazán szerettem volna nagy dobra verni a témát, már csak azért sem - bár ez ismét csupán sejtés volt részemről -, hogy utazásom oka sem volt épp törvényesnek mondható.
Bő egy hónappal korábban felkeresett egy férfi, aki Cartwright néven mutatkozott be nekem, és egy olyan munkát ajánlott nekem, ami merőben eltért a Csikóhalban megszokott sörcsapolás-kiszolgálás-mosogatás triumvirátustól. A feladat, amit a titokzatos idegen rám akart bízni, múltam egy lezártnak hitt fejezetét nyitotta volna újra, és elveszettnek hitt kincseket, megoldatlan rejtélyek, és arany galleonok sokaságát vetítette előre. Főként a rejtélyek mozgatták a fantáziámat, de nem emiatt vállaltam el végül a megbízást. A valódi okot egy régi szerelem jelentette, és a vágy, hogy valami őrültséget, valami nyaktörő ostobaságot műveljek.
Egy hónapnyi készülődés és tervezgetés előzte meg az utazást, amely során a Csikóhal nappali műszakjait éjszakába nyúló rúnafordításokkal és régi térképek böngészésével töltöttem. A karácsony azért kivételt jelentett, de az sem épp az ünnepi mivolta miatt, ám erről majd később. Egy szó mint száz, végül megérkeztem Firenzébe, ahol a nyomok Volterra irányába mutattak, így Szilveszter éjszakáját már itt töltöttem, és nem tagadom, kicsit jobban sikerült elengednem magam, mint terveztem. Mindez az olasz bor és egy roppantul csinos pincérlány számlájára volt írható. A gondolattól fáradt mosoly jelent meg arcomon.
Hűs szellő kapott bele a ruhámba és ha lehet, még jobban összeborzolta az amúgy is rakoncátlan tincseket a koponyámon, miközben egy néptelen mellékutca macskaköveit koptattam. Egy pillanatra megálltam, felszegtem a fejem és behunyt szemmel élveztem az arcomat simogató szélfuvallatot.
Egy vállamnak ütköző másik test térített magamhoz, majd kinyitva szememet egy csuklyás alakot pillantottam meg, ráadásul ma már nem az elsőt. Úgy sejtettem, hogy a jelmezeseknek köze lehet ahhoz a vámpíros mítoszhoz, amiről azokban a régi tekercsekben is olvashattam, amelyeket a Fájdalom tőre utáni kutakodásom alkalmával szereztem meg. Fáradt fejcsóválással jeleztem, hogy mekkora ostobaságnak is tartom ezt a beöltözősdit, majd tovább haladtam a kirakatok között.
Már jócskán elmúlt dél, sőt lassan sötétedni kezdett. Vesztettem hát egy teljes napot az előző éjszaka miatt, ám nem túlzottan zavart a dolog, ellentétben a fel-feltörő refluxos gyomorégéssel, amit a tetemes mennyiségű bor elfogyasztása váltott ki belőlem. Az erős kávé, amit utána küldtem, nem feltétlenül javított a helyzetemen, de legalább a fejfájásomat elmulasztotta, és egy fokkal energikusabbnak is éreztem tőle magam.
Apropó, fejfájás.
Mégis mi ez az istenverte nyikorgás? - tettem fel magamban a kérdést.
Továbbhaladva a mellékutcán, a hang végül egyre erősebbé és tisztábbá vált, majd kezdett komplett dallamokká összeállni. Végül, kiérve az utcából egy tágas téren találtam magam, ahol egyből megpillantottam a zene forrását is: egy idős hegedűművészt. Egy rövid ideig még hallgattam a muzsikát, amit más esetben talán még élvezetesnek is ítéltem volna, de nem így, másnapos fejjel, hogy minden egyes éles hangot késszúrásként éljek meg. Már épp készültem volna továbbhaladni az öregtől, amikor is az a jól ismert csiklandozó érzés futott végig a tarkómon, mint amikor valaki nézi az embert. Megfordultam, és egy magányos fickót pillantottam meg nem messze magamtól, ahogy egy padon ülve, szivarfüstöt eregetve bámul felém.
Összevontam a szemöldökömet, és talán még egy picit balra is biccentettem a fejem, ahogy a férfit figyeltem. Nem tudom miért, de szinte biztos voltam benne, hogy ő is varázsló. Hirtelen megszólalt a fejemben a vészcsengő.
Mi van, ha ő is a tőrt keresi?
Tétova lépést tettem hátra, majd hátat fordítottam neki és már épp visszaindultam volna a mellékutca irányába, de ekkor ismét beleütköztem egy átkozott csuklyásba, akikből éppen ekkor egy nagyobb tömeg érkezett a térre. Az ismeretlen fickó ezt a pár másodpercet használta ki, és én már éreztem is bélelt farmerdzsekimen keresztül is a bordáim közé fúródó pálcát.
- Nocsak, kit látnak szemeim? Azt hiszem, ideje ünnepelnünk, öreg barátom…
- Mi a… Hé! Mi a jó francot művel, ember!? - nyögtem, miközben erős kéz szorítását éreztem a felkaromon, amely egy közeli sikátor felé taszított.
- Szerintem összekever valakivel, haver.
Ügyetlen léptekkel ugyan, de engedelmeskedve az idegen akaratának, a sikátor felé indultam. Nagyon nem akartam bemenni oda ezzel az eszelőssel, de egyelőre fogalmam sem volt, hogyan dumáljam ki magam ebből a szorult helyzetből.
Naplózva


Leonard B. Beckett
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2024. 09. 06. - 11:19:14 »
+1

When old 'friends' meet in the new year



to; Mr. Redway

2005.01.01.

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

Ahogy meglátom az ürességgel vegyes félelmet a szemében, rájövök, hogy valószínűleg elbasztam. Talán mégsem ismert fel... A picsába. Most már viszont késő visszakozni, előbb-utóbb akkor is leesik neki, ki vagyok, ha most még hirtelen nem vágta le.
- Azt nem hinném. Na gyere... nem fog fájni. Annyira - nevetek a gyenge viccen csak úgy merő szórakozásból. Mert megtehetem. Ha belegondolok, az is lehet, hogy azért rángatom el magammal, mert hiányzik az érzés, hogy rettegnek tőlem... Ahogy merev lépteit és döbbent arcát szemlelem, elönt az adrenalin. Igazából bármit művelhetnék ezzel a sárvérűvel, akár meg is ölhetném. Valószínűleg magasról leszarná mindenki. Különben miért kóvályogna itt egyedül, láthatóan másnaposan Volterra utcáin január elsején. Persze ha egészen őszinte vagyok, ezzel a gondolattal öngólt is lőttem. Én is pont ugyanebben a helyzetben voltam, mint ő. Senkit nem érdekeltem, senki nem tudott még csak a létezésemről sem, Mitchet, és az exmenyasszonyomat és exnejemet leszámítva persze. Deliah azzal a szerencsétlen roxforti tanárral hetyeg valahol, míg Lorien egyelőre képtelen volt elfeledtetni velem a hatalmas hazugságot, amivel a tudtomon kívül romba döntötte Del iránti odaadásomat.
Na de életem nőit most inkább hagyjuk is... Mitch hol a francban van, amikor szükségem lenne rá? Amikor meg kéne állítania? Hiába, ez már egy elcseszett nap lesz... és talán egy elcseszett év ismét... de a jövő sosem érdekelt különösebben, ha már itt vagyok, ideje kiélveznem egy kicsit a pillanatot. Túl régóta vagyok már száműzetésben... Ugyan Toszkána borai és női egy időre elvonták a figyelmemet a londoni történésekről, a Rend feltűnését azért észleltem én is. Egyelőre nem vettem fel velük a kapcsolatot, megakartam fontolni, érdemes lehet e csatlakozni hozzájuk. Az utóbbi időben sajnos egészen csendesek maradtak, így félő volt, hogy a bujdosásom tovább tolódik, mint azt terveztem. Már várható volt, hogy előbb-utóbb elpattan a húr és a keserédes tétlenséget nem bírom tovább elviselni. Nem vártam, hogy épp ma sokallok be, de mint tudjuk, Fortuna útjai kifürkészhetetlenek. Ahogy beérünk a sikátorba, hirtelen megállok, szembe fordulok vele és szabad kezemmel nekidöntöm őt a jéghideg kőfalnak. A pálcám immár a gyomrára irányul. Ideje felvilágosítanom, milyen szörnyeteggel is áll szemben.
- Hát, nem irigyellek, ha olyan haverjaid vannak, mint én... Tényleg nem rémlik, hogy magad alá hugyoztál, mikor Brandon Gray szanaszét kínzott? Ha jól emlékszem, akkor is valami hasonló helyen ébredtél másnap reggel, és épphogy csak éltél - vetem a szeme közé hidegen, mélyen magamba szívva a reakciót, amit szavaim kiváltanak belőle. Ha már a sors különös fintora ismét összehozott minket, hát jól elszórakozok vele.
- Mondjuk most sem vagy sokkal jobb színben, és még nem is értem hozzád... - mérem végig szarkasztikus mosollyal. Azt még nem döntöttem el, hogy végzek is e vele... Kivárok. Kíváncsian oldalra hajtva hallgatom a szavait. Hátha fel tud ajánlani valamit az életéért cserébe, amiért érdemes kihagynom a mámort, amit az avada kevada bizsergető érzése ad a tenyeremben.
Naplózva


Owen Redway
Varázsló
***


A bétahím

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2024. 09. 11. - 10:14:15 »
+1

Ismerős idegen a múltból
Leonard Beckett
2005. január 1.

Milyen különös is az emberi szervezet, ahogy életveszélyes helyzetben képes a kótyagos macskajajból egy pillanat töredéke alatt készenléti fokozatba kapcsolni. Márpedig a karomra satuként szoruló marokból és a bordáim közé ékelt varázspálcából egyből sejtettem, hogy ez koránt sem tréfa, és mintha bomba robbant volna odabent, hirtelen szétterjedt bennem a páni félelem, kiszorítva belőlem a másnaposság minden tünetét.
Koncentrálj – ordította egy hang odabent.
Hirtelen a fejfájás és az enyhe émelygés a múlté lett, mintha csak egyszerűen nem lenne rá többé időm. Sokkal fontosabb dolgom akadt: kiutat keresni szorult helyzetemből.
- Na gyere... nem fog fájni. Annyira…
Kirázott a hideg a fickó nevetését hallva.
Ez egy eszelős! Bolond. Nem számít neki semmi. Meg fog ölni, ha nem teszel valamit…
Kétségbeesetten pillantottam körbe, de láthatóan senkit nem érdekelt, hogy egy férfit akarata ellenére elhurcolnak a nyílt utcán. Ahogy a tér lámpáin kívül eső, szűk utcarész felé közeledtünk, már szinte tombolt fülemben az adrenalin. Aztán hirtelen egy rántást éreztem magamon, majd háttal a hideg téglafalnak csapódtam. A karomba lüktetve tért vissza a vér, ahogy megszűnt a férfi szorítása, ám nem örülhettem sokáig, mert hamarosan egy alkar nehezedett a mellkasomra, kipréselve tüdőmből azt a kevés oxigént is, ami még volt benne.
- Tényleg nem rémlik, hogy magad alá hugyoztál, mikor Brandon Gray szanaszét kínzott? Ha jól emlékszem, akkor is valami hasonló helyen ébredtél másnap reggel, és épphogy csak éltél – sziszegte az arcomba az idegen, miközben a hasfalamba döfte a pálcát.
Elsápadtam a név hallatán.
- Gray? - nyögtem erőtlenül.
Szóval a fickó nem a tőrt keresi – állapítottam meg magamban, amely megállapítástól csak még inkább elhatalmasodott rajtam a rettegés. Az idegen abból a sötét múltból érkezett hát, amikor még üldözték és irtották a magamfajtát a puszta származása miatt. Bár az eszme - melyet zászlójukra tűztek e rémtettek elkövetése közben - réges-rég megbukott már, akadtak még bőven olyanok, akik azt vallották, hogy a tisztátalan vérnek nincs helye a társadalmunkban. Nem egy ilyennel találkoztam az elmúlt években, sőt alig pár nappal ezelőtt is sikerült összetűzésbe kerülnöm egy hasonló elveket valló férfival, ám ez a helyzet merőben más volt. Ha az idegen ismerte Grayt, sőt mi több, ott volt, amikor azokat a borzalmakat művelte velem, akkor ő sokkal veszélyesebb, mint egy egyszerű, kőagyú rasszista. Ez a fickó Halálfaló volt…
A kék szemeket figyeltem, és próbáltam visszaemlékezni, hátha láttam már korábban egy maszk mélyéről visszatekinteni rám azokat. És ekkor hirtelen újra ott voltam a temetőben. Ott feküdtem a mocsokban az átizzadt, átvérzett rongyaimban, amikre talán más is ragadt ezeken kívül. Ott állt fölöttem Gray és sorban mondta ki rám az átkokat. Én üvöltöttem és vergődtem, de ezúttal tisztán hallottam az óbégatásomon túl a kripta sötétjében felcsendülő, gúnyos nevetést is, a nézőközönségem kacajait.
A darab fináléját már kevesen láthatták. Az csak napokkal a kínzások után került bemutatásra, mikor már a tisztelt közönség ráunt az önismétlő, groteszk drámámra és ketten maradtunk Gray-jel. Pedig micsoda csattanó volt. Az addig hűséges Halálfaló pálfordulása, aki szabadjára engedte a túszát, akiből mindvégig egy árva szót sem tudott kihúzni. Mikor utoljára láttam őt, már fél karral kevesebb volt neki. Levágta magáról a Sötét Jegyet a saját húsával és csontjaival együtt. Ennyire gyűlölte azt, ami egykoron volt.
- Ha őt keresi, hát bakot lőtt. Nem láttam Grayt az ostrom óta.
Talán már nem is él – tettem hozzá magamban, de nem mertem kiteregetni minden lapomat. Ha a fickó ráharap, és a hihetetlen menekülésemről kezd el faggatni, talán időt tudok nyerni, míg kitalálom, hogyan szökjek meg előle. De ha nem...
Naplózva


Leonard B. Beckett
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2024. 09. 17. - 20:02:51 »
+1

When old 'friends' meet in the new year



to; Mr. Redway

2005.01.01.

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

Most, hogy rettegő barna íriszeibe mélyedek saját jégkék zsarátnokaimmal, érzem, ahogy elveszítem a kontrollt, és ahogy előtör belőlem az állat. Ha valamit, azt mindig is kéjesen élveztem, hogy mások rettegnek tőlem. Ettől hatalmasnak, erősnek, megkerülhetetlennek éreztem magam. Olyasvalakinek, aki több másoknál. Az elmúlt hosszú években ezt az érzést már-már elfelejtettem, hiszen mélyen el kellett temetnem még csak az emlékét is, aki egykor voltam. A gazdag, kivételezett helyzetben lévő aranyifjú halálfalóét, akinek elég volt pislognia, hogy bárkit és bármit megkapjon. Ebben a pillanatban, ahogy a csapdába esett áldozatnak eszébe jutnak szörnyű kínjai, szinte a lelke legmélyét szívom ki tekintetemmel, s pont mikor kimondja Gray nevét, eszembe jut az övé is.
Amit mond, azt egyébként elhiszem neki, látom rajta, hogy igazat mond. Bár nem vagyok igazán képzett legilimentor, azért az alapok mennek, és erősen kétlem, hogy ilyen helyzetben bejátszana egy hazugságot, pláne, hogyha valóban őt keresném, az a hasznára lenne. Elvégre olyan információt tudna felajánlani, ami kell nekem. Ám lévén, hogy ezzel nem rendelkezik... így első blikkre, ideje a következő fokozatra kapcsolnom. Nevetve megcsóválom a fejem, miközben a válaszát ízlelgetem.
- Lehet csalódást okozok, de nem Grayt keresem. Magasról szarok arra az idiótára - teszek rövid célzást arra, hogy tisztában vagyok érthetetlen döntésével.
- Egyszerűen csak nem akarok magamnak kellemetlenséget amiatt, hogy összefutottunk...Tehát drágalátos Mr. Redway, azt hiszem, nincs más hátra, mint hogy meginvitáljalak a birtokomra... hogy ott folytathassuk e magasröptű eszmecserénket - biccentem oldalra a fejem, ahogy továbbra is erősen nekiszegezem a pálcámat. Balommal megragadom a ruháját, majd egy pillanat alatt hoppanálok el vele a Bagni San Filippo fürdő mellett elterülő hatalmas villámba, amit természetesen avatatlan szemek nem láthatnak, s az általam eszközölt erős védővarázslatoknak köszönhetően belépést sem nyerhet ide senki Merlinfia az engedélyem nélkül.
Ahogy megérkezünk, egészen pontosan a tágas nappaliba, síri csend fogad bennünket. Nincs itt senki rajtunk kívül, csak a dekadens berendezés és a drámai hangulatfény, amihez mindig is jól értettem. Ez az első pillanat, hogy hagyom levegőhöz jutni kedves ismerősömet, mióta beléfutottam. A pálcámat elhúzom tőle, a grabancát elengedem, és szinte szívélyes mosollyal az arcomon teszem fel a kérdést.
- Nos, mit innál? Ahogy elnézem, jól jönne egy kis másnaposság elleni alkohol löket... de erősebbel is szolgálhatok akár... olyan fájdalomcsillapító szérumom van, amitől egy pillanat alatt elfelejted minden nyomorodat - nevetek fel kedélyesen, hogy aztán a nappaliban lévő klasszikus bárszekrényhez lépjek. Ha már Mitch felültetett, legalább kiélvezem, hogy új ivócimborám lett, elvégre csak thesztrál iszik magában. És különben is kell egy kis feszültségoldó, amíg kitalálom, mihez kezdek ezzel a szerencsétlennel. Persze az események felgyorsulhatnak, ha Redway nem veszi a tónus-váltást, és ellenkezni próbál... de az igen bosszantó fordulat lenne. Már egész megjött a kedvem egy kis nosztalgiázáshoz a régi szép időkről. Még ilyen alantas társaságban is.
Naplózva


Owen Redway
Varázsló
***


A bétahím

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2024. 09. 24. - 08:29:56 »
+1

Ismerős idegen a múltból
Leonard Beckett
2005. január 1.

Kétségbeesetten igyekeztem lezárni az elmémet. Milyen különös, hogy éppen az imént említett Gray volt az, akinek köszönhetően sikerült elsajátítanom ezt a ritka tudományt. Persze nem önszántából tanított meg rá. Ahogy mondani szokás, a szükség nagy úr…
Talán már nem is él – visszhangzott fejemben a mondat, s mint valami féltve őrzött kincsre, úgy zártam rá sorban az ajtókat az elmepalotámban, abban a hitbe ringatva magamat, hogy ez az az információ, amit a férfi akar.
Aztán…
- Lehet csalódást okozok, de nem Grayt keresem. Magasról szarok arra az idiótára – vágott gyomorszájon az idegen a kijelentésével.
- Egyszerűen csak nem akarok magamnak kellemetlenséget amiatt, hogy összefutottunk…
A hideg szemekbe pillantottam, reményt keresve bennük, ám könyörületnek nyomát sem találtam bennük. A férfi feltett szándéka volt, hogy eltüntesse a nyomokat. Én pedig az útjában voltam. Semmi jóra nem számíthattam hát.
- Tehát drágalátos Mr. Redway – hangzott az ítélethirdetés –,  azt hiszem, nincs más hátra, mint hogy meginvitáljalak a birtokomra, hogy ott folytathassuk e magasröptű eszmecserénket.
Éreztem a ruhámba kapó ujjakat, ahogy a vasmarok gyűrött textilhalommá préselte méhében a pólómat és a dzsekimet, majd hirtelen eltűnt lábam alól a talaj és jött a szorító űr és az üres semmiség.
Síri csend fogadott, és egy pillanatra azt hittem, hogy már túl is vagyok rajta, vége, ennyi volt, meghaltam. Milyen kegyes lenne, ha így múlnék el, fájdalom nélkül.
Kinyitottam a szememet és egy tágas nappaliban találtam magam, habár a szalon elnevezés talán találóbb lett volna rá. Nyakamnál enyhült a szorítás, amely azt jelezte, hogy a férfi elengedte a ruháimat, bordáim közül pedig eltűnt a pálca hegye. Végre lehetőségem volt levegőhöz jutni.
Gyorsan körülpillantottam a szobában menekülőutat keresve, ám a szűrt fényben egyelőre nem sok mindent tudtam kivenni. Tudtam, hogy óriási hibát követtem el azzal, hogy engedtem elhurcolni magam a nyílt utcáról. Az idegen immár hazai pályán mozgott, és teljes mértékig biztos voltam benne, hogy védővarázsok tucatjával szerelte fel a menedékét. Azonban még mindig akadt egy kis remény a szökésre: kabátom belsejében még mindig ott lapult a saját pálcám.
- Nos, mit innál? - váltott hirtelen hangnemet a fickó. - Ahogy elnézem, jól jönne egy kis másnaposság elleni alkohol löket, de erősebbel is szolgálhatok akár. Olyan fájdalomcsillapító szérumom van, amitől egy pillanat alatt elfelejted minden nyomorodat.
Borsózott a hátam a férfi nevetésétől, és a legkevésbé sem akartam elfogadni tőle bárminemű italt. Meg kellett őriznem a tudatomat, ha le akartam őt győzni. Egyelőre azonban semmi erőt nem éreztem a lábamban, nem hogy a harcra, de ahhoz sem, hogy állva maradjak.
Szedd össze magad!
- Azért hozott ide, hogy leitasson?
A kandallópárkányba kapaszkodva igyekeztem megőrizni az egyensúlyomat, hátha sikerül összeszednem a bátorságomat.
- Maga valami ügyetlen perverz, vagy mi?
Az idegen a bárszekrényhez lépett, ezt kihasználva balommal egy nehéz tárgy után kutattam a kandallópárkányon, amit egy antik óra személyében meg is találtam.
- Idegen srácok után vadászik, akiket elkábíthat és a kéjlakára cipelhet. Gratulálok! Azt hittem nem lehet mélyebbre süllyedni annál, ha valaki Voldemort talpát nyalja. Magának sikerült…
Sikeresen erőt merítettem az értelmetlen fröcsögésemből, így eljött az ideje a cselekvésnek. Hirtelen mozdulattal a fickó felé hajítottam a nehéz antik órát. Igyekeztem a lehetőségeimhez mérten belevinni a teljes súlyomat a dobásba, így ha nem is sikerült eltalálnom a célpontomat, az óra akkor is darabokra törik, bárminek is csapódjon, üveg és fémszilánkokkal borítva be a környezetét.
A pillanatnyi felfordulást kihasználva bevetődtem a kanapé mögé és előhúztam a pálcámat, amelyet ostoba módon nálam felejtett az elrablóm.
Naplózva


Leonard B. Beckett
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2024. 09. 26. - 09:06:08 »
+1

When old 'friends' meet in the new year



to; Mr. Redway

2005.01.01.

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

Elkövettem azt a kibebaszott hibát, hogy alábecsültem ezt a sárvérűt. Ahogy azt máskor is tettem már. Talán a pia ártott meg, vagy talán túlságosan elhittem, hogy itthon, a saját közegemben nem mer majd fellépni ellenem, hogy nyert ügyem van, hogy innen már csak darabokban jut ki. Ehhez képest miközben a különleges delíriumos főzetből öntöttem magamnak, a megszokott csend és rémület helyett idegesítő visszapofázást voltam kénytelen hallgatni. Felbasztak a szavai, de nem akartam magam ilyen gyorsan felhúzni, úgyhogy először csak hangosan felröhögtem a felvetésre, hogy perverz mutatványként azért hoztam ide magammal, hogy újév napján seggbe kúrhassak egy jót. Ha valami, hát ez soha nem volt jellemző rám, mindig is a nők híve voltam, ezt a környezetemben igencsak jól tudták.
- Csak szeretnéd, haver... Ellentétben veled, én nem vagyok elfajzott - csóváltam a fejem továbbra is mosolyogva, ám a mosoly egy pillanat alatt az arcomra fagyott, amikor a másik poharat készültem megtölteni.
- Mi a fasz?!!! - ordítottam fel hangosan, ahogy egyenesen a vállamba csapódott valami rohadt fájdalmasan. Először le sem esett, mi volt az, majd a pohárral és a bájitalos üveggel egyetértésben szanaszét repülő üveg- és fémszilánkokból összeraktam, hogy az apámtól örökölt antik órát törte ripityára. A vállam mellett az egyik tenyerem is erősen vérzett, a ruhámat meg átitatta az édeskés bájital, de most magasról tettem arra, milyen állapotban vagyok.
- Ez kibaszott drága volt, te tetves sárvérű! - üvöltöttem mérgemben, és közben gyorsan fedezékbe rohantam a zongora mögé, ami épp szemben volt a kanapéval. Az órát mondjuk lehet később még helyre lehet hozni, de most fontosabb dolgom volt. Ki kellett iktatni ezt a debilt. Igyekeztem valahogy elcsípni őt a szememmel, nem akartam esélytelenül szórni a varázsigéket. Kivártam egy darabig, pár néma percig a helyemen maradtam, aztán egy magas fotel felé rohanva, amint megpillantottam a célpontomat, megkíséreltem elkábítani őt.
- Stupor - adtam ki az utasítást, remélve, hogy a piros szikrák célba találnak. Akárhogy is, a manőver után ismét fedezékbe vonultam a padlizsánlila fotel mögé, ezúttal nem akartam elkövetni azt a szarvashibát, hogy alábecsülöm az ellenfelemet. Elvégre a pálcáját nem vettem el tőle, így könnyedén védekezhet, vagy akár végezhet is velem. Mondjuk ezutóbbit nem néztem ki belőle, de őszintén szólva szembe kellett néznem a ténnyel, hogy semmit sem tudtam erről a szerencsétlenről, leszámítva azt, hogy egyszer Gray alaposan megkínozta. Ha itt és most megölöm, lehet, hogy komoly erőkkel megpróbálják őt megkeresni, hisz még az is előfordulhat, hogy fontos ember. Persze az is lehet, hogy a kutyát nem érdekelné, és mindenféle következmény nélkül eláshatnám a kertben. Ami engem illet, a fájdalmas igazság az volt, hogy mindössze egyetlen ember tett volna erőfeszítéseket a gyilkosom megtalálása érdekében; és az  Mitch. Ő bizonyosan igazságot szolgáltatott volna, még ha nem is a Wizengamot előtt, elvégre körözött, inkognitóban lévő halálfalók kiiktatásáért nem szokás senkit az Azkabanba küldeni, de jól tudtam, hogyha régi barátom a gyilkosom nyomára bukkanna, akár saját pálcájával is kész lenne igazságot szolgáltatni. Ha valami, ez a gondolat legalább megnyugtatott ebben a magamnak okozott, végtelenül elcseszett helyzetben.
Naplózva


Owen Redway
Varázsló
***


A bétahím

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2024. 10. 03. - 10:56:34 »
+1

Ismerős idegen a múltból
Leonard Beckett
2005. január 1.

Meglendítettem a karomat, és az ujjaim szép lassan leváltak a súlyos antik óráról, gyönyörű röppályára állítva azt. A dobásomat még maga Andy Pettitte is megirigyelte volna. Telitalálat volt! Az egykor szebb napokat is megélt ketyegő apró alkatrészekre robbant szét, ahogy összetalálkozott a férfi vállával, meglepett és egyben fájdalmas ordítást kicsalva ezzel belőle. Felbátorodva a sikeremen, mámoros önbizalom lett rajtam úrrá, ahogy bevetődtem a kanapé mögé és előhúztam a pálcámat.
- Ez kibaszott drága volt, te tetves sárvérű! - zengett az elrablóm üvöltése, majd elégedetten hallottam, ahogy sebes léptekkel fedezékbe rohant ő maga is.
Helyes! Félj csak te is…
- Ohh, szóval ezért mondják, hogy „az idő pénz”? - ütöttem tovább a vasat a magam szokásos, idegesítő stílusában, miközben igyekeztem kilesni a kanapé takarásából.
Hiba volt.
- Stupor!
Még épp idejében sikerült behúznom a nyakam, az exhalálfaló átka azonban így is megperzselte az égnek meredő, kócos hajfürtjeim egyikét és félkör alakú krátert robbantott a dívány szivacsába, amely ettől úgy festett, mintha valaki kiharapott volna belőle egy darabot. Mialatt azzal voltam elfoglalva, hogy ostoba közbeszólásokkal szórakoztassam ellenfelemet, ő kihasználta az adódó alkalmat és új pozíciót vett fel, ezúttal a zongora helyett egy fotel mögé elbújva, szabad rálátással a rejtekhelyemre.
Mozognom kellett hát nekem is. Pálcámat a fogaim közé szorítva, mint dzsungelharcos a vadászkését, négykézláb kúsztam az ellenkező irányba, ügyelve rá, hogy a testes kanapé mindvégig közöttünk legyen. Így már nem láthatott engem, csakhogy én sem láttam őt, így képtelen voltam cél alá venni, hogy ártalmatlanná tegyem.
Valahogy ki kell füstölnöm onnan…
És ekkor kipattant fejemből a csodás ötlet, nem hiába voltam hollóhátas annak idején. Habár a fotelra nem is, a fölötte lévő falszakaszra könnyedén ráláttam takarásból is.
- Piroinitio! - mondtam ki magamban a varázsigét, pálcámmal a fotel mögött lecsüngő függönyre bökve, amely abban a minutumban lángra kapott, mintha csak benzinnel itatta volna át valaki korábban.
- Wingardium leviosa! - harsantak a szavak ezúttal is a koponyám belsejében, majd suhintottam és pöccintettem a zongora irányába, ami ekkor már szabad rálátásban volt számomra, és amely ettől egyből a levegőbe emelkedett, hogy aztán egy újabb intésemre az ominózus fotel felé ússzon a levegőben, mint holmi groteszk felhő.
Felfelé rántottam a pálcát, megszüntetve ezzel a mágikus kapcsolatot köztem és a hangszerek királynője között, ami egy töredékmásodpercig még mozdulatlanul lebegett a levegőben, hogy aztán recsegve-ropogva magához szólítsa őt a gravitáció, egyenesen a fotelre zuhanva.
Ekkor pillantottam ki újfent a fedezékemből, előreszegezett pálcával az exhalálfaló rejteke felé célozva, arra számítva, hogy a lángoló karnis, vagy a fejére eső zongora (micsoda rajzfilmbe illő képkockák) kikergeti az ülőalkalmatosság mögül a férfit. Felkészültem rá, hogy amint így tesz, kábítóátkok tömkelegét zúdítsam rá.
Naplózva


Leonard B. Beckett
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2024. 10. 09. - 09:34:22 »
+1

When old 'friends' meet in the new year



to; Mr. Redway

2005.01.01.

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

Szánalmas poénjára fájdalmas üvöltéssel vegyes röhögéssel feleltem. Kibaszott sárvérű... még van mersze itt poénkodni a nyomoromon. Ezek után tiszta sor, ha a kezem közé kerül, már nem kérdés, hogy megöljem-e. Sajnos a kábítóátok ezúttal nem találta el rendesen a tagot, sikerült arrébb másznia anélkül, hogy nagyobb kárt tettem volna benne. A kudarc csak tovább idegesített, abban reménykedtem, hogy esetleg befut majd Mitch. Neki ugyanis szabad bejárása volt a házba, miután évtizedek óta a bizalmasom volt. Gyakorlatilag az egyetlen, akiben megbíztam. Imáim viszont - mint azt tapasztalatból tudtam - ritkán hallgattattak meg. Ezért sem imádkoztam soha. Milyen értelmetlen szokás is ez a varázstalanoknál... Képesek azt hinni, hogy majd valaki, aki jóval felettük áll, megsegíti őket. Holott akinek egy csepp értelem is volt az agyában, átlátta, hogy aki mások felett áll, az magasan szarik az alatta lévőkre. Maximum arra használja fel őket, hogy rájuk taposva, még magasabbra kapaszkodjon azon a képzeletbeli létrán. Szívesen eltapostam volna most rögtönzött rabomat is, de a helyzet egyelőre egyáltalán nem nekem kedvezett. Nem láttam a célpontomat, és ilyen körülmények között felelőtlen húzás lett volna előmerészkedni most, hogy végre megfelelő fedezéket találtam. Ám az sem volt opció, hogy örökké így maradjak, akár a fűben lapuló agresszív törpe. Akárhogy is, mielőtt még kiötlöttem volna a nagy ötletet, egyszer csak megéreztem a füstöt... A sárvérű képes volt felgyújtani a függönyt mögöttem.
- Picsába! Aqua Eructo - céloztam be az égő függönyt a pálcámmal, hogy eloltsam a tüzet. Még csak az hiányzik, hogy az egész villát porrá égesse ez a senkiházi. A tüzet sikerült gyorsan eloltanom, de amíg a művelet elvonta a figyelmemet, nem vettem észre a következő veszélyt. Egy kibaszott hatalmas tárgy landolt a menedéket adó fotelon, és... a bal lábamon. Sebzett vadként üvöltöttem fel, egyelőre nem láttam a lábam, mivel a zongora teljesen eltakarta, de az alóla szivárgó vérből és a befogadhatatlan fájdalomból ítélve akár nyílt törés is lehetett. Most nem úsztam meg szárazon a helyzetet, és ilyen állapotban dehoppanálni sem bírtam volna, így hát nem volt más hátra, mint a leszámolás pillanata. Ha a közelembe jön a sárvérű, biztos lehet benne, hogy utolsó csepp véremig küzdeni fogok. Összeszorítottam a fogam, és vártam a döntését. Az biztos, hogy ebben a helyzetben könnyedén elmenekülhetett volna a nappali kandallóján át, de ha arra vágyott, sajnos simán ki is nyírhatott. Nem sok választott el már az ájulástól ebben a pillanatban. Különös, hogy a vérveszteség milyen játékot bír űzni az ember elméjével. Régi emlék villant be most, amint Deliah-val apámék könyvtárában olvasunk, meghitten nevetgélve egymás mellett. Egy kósza hajtincset simítok ki az arcából, s közben  őzbarna pillantása a lelkembe ég örökre. Ez talán életem egyik legboldogabb pillanata lehet... és ilyen már a büdös életben nem adatik meg számomra, abban biztos voltam. Sem ha most, sem, ha vénségesen patkolok el.
Naplózva


Owen Redway
Varázsló
***


A bétahím

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2024. 10. 10. - 13:27:30 »
+1

Ismerős idegen a múltból
Leonard Beckett
2005. január 1.

Kezdtem egyre jobban érezni magamat ebben az abszurd helyzetben, és a halálos veszély ellenére már-már szórakoztató volt borsot törni az egykori csuklyás, Voldemort-hívő fickó orra alá. A fedezékemből tisztán hallottam a kétségbeesett próbálkozását az általam gerjesztett tűz eloltására, és egyszerre azon kaptam magam, hogy nevetek.
Meglepődtem saját bátorságomon, majd igyekeztem gyors letörölni képemről a vigyort, még mielőtt túlságosan is elbíznám magam. Utóbbi azért is volt fontos, mert tudtam, hogy minden adódó lehetőséget, minden nyugodt másodpercet ki kell használnom, ha meg akarok szökni ebből a sznob villából. Így hát, amikor az elrablóm tűzoltásra szánt bűbája felharsant, én ismét akcióba lendültem, ezúttal a zongorát bűvölve a fickó feje fölé.
Diadalittas mámor töltötte el a testemet, ahogy a fájdalmas üvöltés kirobbant az idegenből. Nem láttam kiugrani a zongora alól őt, így szinte biztosra vettem, hogy telibe trafáltam őt, de még azért óvatos voltam.
Kilestem a kanapé mögül, pálcámat előre szegezve, a férfi feltételezett pozícióját megcélozva. A szobát füst és porfelhő lengte be, meglehetősen rontva a látási viszonyokat, de azért nagyjából kivehető volt a zongora maradványaiból emelt, ormótlan romkupac, mely alatt, ha minden igaz ott feküdt a támadóm is.
A fölényem, illetve a kezdeti bátorságom ellenére nem mertem a közelébe menni. Bár a saját életemért küzdöttem, és erkölcsileg nem láttam kivetni valót ebben, mégis átfutott valami a fejemen.
Mi van, ha megöltem őt?
Próbáltam elhessegetni a gondolatot, de mindeközben az járt a fejemben, hogy egy több száz kilós zongora, ha rázuhan valakire, bizony komoly károkat tehet egy ember gerincében, sőt, akár a nyakát is kitörheti tőle. Egyelőre azonban keservesen kiabált a férfi, amire törött nyakkal úgy sejtettem – bár nem voltam orvos – képtelen lenne. Mindenesetre akkor sem mertem megnézni a művemet, nem akartam se vért, se törött csontokat látni.
Ekkor pillantásom ismét a kandallóra esett, melynek pereméről pár perccel korábban magamhoz vettem az azóta megsemmisített antik órát. Nem messze a szebb napokat is megélt ketyegő hűlt helyétől egy hamutálhoz hasonló dobozka hevert, egy jól ismert anyaggal a belsejében. Megvolt hát a szabadulási útvonalam.
- Mondom mi lesz – kiáltottam, túlharsogva a férfi fájdalmas üvöltését. - Leszedem magáról a zongorát, aztán szabadon távozok innen.
A kandallóhoz hátráltam, és egy pálcasuhintással ropogó lángokat varázsoltam a tűztérbe. Szabad kezemmel belemarkoltam a hop-porba, majd a lángok közé szórtam a csillogó anyagot. Zöld fényár ragyogta be a szalont.
- Nem leszek olyan, mint maga, és megkímélem az életét.
Furcsán hangoztak a számból ezek a szavak, mintha csak valaki más mondta volna ki őket. Abszurdnak tartottam az egész helyzetet, kezdve azzal, hogy ilyen leleményesen sikerült legyűrnöm egy volt Halálfalót, egészen odáig, hogy emberéletekről kell döntenem, és arról beszélek, hogy kit hogy nem ölök meg.
- Viszont figyelmeztetem. Ha utánam jön, és megint bepróbálkozik, kicsinálom magát!
Fél lábbal beléptem a kandallóba. A zöld lángnyelvek nyaldosni kezdték a lábszáramat, de nem égethettek meg.
- Wingardium leviosa! - mondtam ki magamban újból a varázsigét, megsuhintva és pöccintve a pálcámat, mire a zongoraroncs a levegőbe emelkedett és lebegve az eredeti helyére kúszott, hogy ott újfent a földre csapódjon, további szilánkokra szakítva testét.
Ezt azonban én már nem láthattam, mert idő közben a zölden pattogó tűz elnyelte a testemet, hogy aztán kandallók ezrei pörögjenek és suhanjanak el szemeim előtt, miközben én egyre messzebb és messzebb kerültem a leamortizált szalontól és az ismeretlen támadómtól.
Megmenekültem.
Éltem.
Egyelőre magam sem hittem el…

***

Köszönöm a játékot!
Naplózva


Leonard B. Beckett
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2024. 10. 11. - 08:40:17 »
+1

When old 'friends' meet in the new year



to; Mr. Redway

2005.01.01.

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz


Akár hol is volt, a Sötét nagyúr talán most is rajtam tarthatta szemét, mert emberünk ahelyett, hogy rögtön közelebb jött és megölt volna... megkímélte az életemet. Hogy miért tette, jó kérdés, talán nem volt ínyére a gyilkolás. Én ebből az egészből csak annyit érzékeltem, hogy az a kibaszott nehéz súly, ami eddig a lábamat nyomta, megszűnt létezni. Ettől még az elviselhetetlen fájdalom és a furcsa zsibbadás megmaradt. Bár nem voltam teljesen magamnál, azért a fenyegetését érzékeltem. Válaszolni már nem bírtam, csupán elhaló nyögéseim jelezték az ismerős idegennek, hogy életben vagyok. A lángcsóva fellobbanását távoli zajként érzékeltem csak, aztán végleg megszűnt a világ. Hogy nem haltam meg, csak akkor konstatáltam, amikor újra jelentkezett az éles fájdalom. A szememet még nem bírtam kinyitni, de amikor megmozgattam a tagjaimat, egyszer csak Mitch szólalt meg mellettem.
- Nocsak, ki tért magához? Ezek szerint mégsem felejtettem el mindent a gyógyításról - mondta legjobb, és lényegében egyetlen barátom. Mitch különben tényleg elég jó gyógyító volt, a Nagyúr uralma és a háború alatt nem egy társunkon segített inkognitóban, ha az illetőnek kellemetlen lett volna a Mungóba menni. Mitch sosem volt halálfaló, de így is jó szolgálatot tett a Nagyúrnak és körének, mint protektor és önjelölt medimágus.
- Köszönöm... - siklott ki a számon a megkönnyebbült sóhaj. Bizony, nem egyszer húzott ki már a posványos szarból régi cimborám, és ha most nem lenne itt, valószínűleg már thesztrálokon lovagolnék a túlvilágon, vagy itt kísértenék a többi elcseszett, dolgavégezetlen szellemmel.
- Na és ki bánt el ilyen szépen veled? - kérdezte ugrató hangsúllyal Mitch.
- Redway, a sárvérű, akit még Gray kínzott szanaszét ezer éve. Elkaptam, hogy nehogy feldobjon a Minisztériumnál, de csak még több szart hoztam magamra, mert sikerült elmenekülnie... Engem meg... hát... látod... hogy leamortizált - végre futotta egy kis nevetésre is a mondat végén.
- Hát haver, te sem vagy már a régi, ha ilyen könnyen kicsinált egy sárvérű... - nevetett protektor barátom is mostmár jóízűen rajtam.
- Bocs, hogy késtem... ha időben ott vagyok, talán jobb mulatságot is találsz, minthogy sárvérűekre vadássz...Szerencsére megmarad a lábad, de pár napig még nem szabad ráállnod - vázolta a helyzetemet.
- Semmi gond... így is jól elfoglaltam magam, mint látod... Sajnálhatod, miből maradtál ki. Erős kezdés volt ez az újévre - eresztettem meg egy gyenge poént.
- Ha-ha. Na de bízzunk benne, hogy ez a Redway sem szeretne túl közeli kapcsolatba lépni a Minisztériummal... hátha jobb dolga is van, mint téged feladni... különben... elég gyorsan neki kell állnod csomagolni - tette hozzá, mire fájdalmas fintort vágtam. Máshoz sem volt kedvem, mint felszámolni itteni életemet, és új menedéket keríteni. De ha muszáj volt, nyilván megtettem. Ha valamihez nincs kedve az embernek, akkor azt kedvetlenül kell csinálni. Akárhogy is... valahogy most örültem ennek az égető fájdalomnak, akkor is, ha rohadt szar volt, mert azt jelentette, hogy életben maradtam... egyelőre.


Köszönöm a játékot!
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 11. 28. - 08:36:40
Az oldal 0.259 másodperc alatt készült el 49 lekéréssel.