Hogyha ránk lép az élet

[Hogyha ránk lép az élet]

Hogyha ránk lép az élet

A Csikóhal (Roxmorts)
2004. december 22.

Odakint vadul ostromolta a Csikóhal ablakait a szél. Hanyagul, félig a söntésnek támaszkodva bámultam hogyan peregnek le a hópelyhek az üveglapon, takaros kis kupaccá rendeződve végül a párkány sarkaiban. Kezeim, mintha agyam takarékos üzemmódra kapcsolt volna, szinte maguktól mozogtak, így a bennük tartott söröskorsó és rongy újból és újból, minduntalan egymásnak kényszerültek dörzsölődni, pedig előbbi már olyan tiszta volt, hogy azt az ember nem is várta volna el egy Csikóhalhoz hasonló ivó korsóitól.
Valahol a kocsma egyik végében harsány nevetés csendült fel, amitől hirtelen összerázkódtam, hogy aztán szinte rácsodálkozva vegyem tudomásul hol is vagyok épp. Átkozott, szürke hétköznapok!
Szinte csak úgy leperegtek a decemberi napok a maguk rövidségükkel, én pedig, aki kora reggel sötétben keltem, késő este pedig szintén sötétben feküdtem, úgy éreztem mintha valami átkozott mókuskerékben ragadtam volna. Még ha a világosban eltöltött időt a szabad ég alatt élvezhettem volna! De nem, csak nagy ritkán adódott meg az a luxus, hogy a délelőttöket a Csikóhal bezárva töltse, így esetleg esélyt adva nekem egy kiadós sétára a faluban, vagy valami hasonlóra. Bár szerettem a Csikóhalat, de egyre inkább éreztem úgy, mintha valami gigantikus méretű koporsó lenne számomra.
Az éjszakák sem jelentettek felüdülést. Korábban záróra után mindig vissza tudtam vonulni egy jó könyvvel, vagy épp a festővászon előtt kapcsoltam ki az agyam és őriztem meg a mentális egészségemet. Újabban viszont a Cartwrighttól kapott megbízáson dolgoztam ezekben az időszakokban, ami bár tudott izgalmas is lenni, főleg egy-egy áttörés alkalmával, nagy részben viszont csak ősöreg, poros és dohos pergamenhalmok böngészéséből állt.
Természetesen a magány sem segített a helyzetemen. Bishop immáron állandó szereplője lett az álmoknak, amivel önmagában még nem is lett volna gond, de ezáltal a reggelek, mikor mégis egyedül ébredtem, csak még fájóbbak voltak. Ezt feledni próbálván a régi módszerhez folyamodtam, és elkezdtem újfent az üres, testi kapcsolatokkal orvosolni a szívfájdalmamat. Sajnos Roxmortsban nem sok kínálkozó lehetőség adódott, így ezen alkalmak száma is jócskán elmaradt a kívánthoz képest. Ráadásképp már Miss Greenberryhez sem jártam többé kezelésre, így a vele való, üdítő találkozások is elmaradtak.
Nyílt a Csikóhal ajtaja, utat engedve a kinti hóvihar jeges szelének, amitől nyakamon egyből végigszaladt a hideg. Harmincas éveiben járó férfi érkezett, egyes egyedül. Nem ő volt az egyetlen efféle szerzet, aki megfordult a kocsmámban. Nem mindenki igényel társaságot ahhoz, hogy legurítson pár korsó sört.
Méregetni kezdtem a figurát, aki furcsán ismerősnek tűnt, de nem tudtam őt hová tenni. Félretettem a tökéletesen vízcseppmentesre pucolt korsót, és figyeltem, hogy hová ül le. Volt még jó pár szabad asztal a kocsmában, a pult előtt pedig senki sem ült.
A terem végében ekkor ismét nevetés zendült.

[Redwa]

Redway

Jegesre fagyott az a roxmorti utca, amire hoppanálok – jobban mondva majdhogy nem kitörőm rajta a nyakamat. A szigetet feldúló hívihar már a Sandringham házban is érezhető volt, de úgy tűnik északon barátságtalanabb, jól tükrözi a skótokat. Néha elmerengek még is miért pont itt telepedtek meg a magunk félék, de mindig ugyanarra a következtetésre jutok, ami ezen az estén engem is idevezetett: a whisky. A skót varázslat, ami a még ezt a vihart is képes lenne lecsillapítani és felolvasztani.
Talán még azt a fagyos légkört is, amiben a napom telt. A család még mindig gyászolja Alice hercegnő októberi halálát és ahogy elnéztem, mint minden haláleset az évek során, ez is feltépte a Walesi Hercegné és a Snowdoni Bárónő halála okozta sebeket. A Királyi pár senkihez nem szól, pláne nem Őfelsége. Károly próbál úgy tenni, mintha minden rendben lenne, Vilmos úriemberként próbál hangulatfelelős lenni, Anna pedig a személyzettel cigizve regéli, hogy mekkora egy pöcs is Henrik. Nem hibáztatom, túlzás lenne azt mondani, hogy kedvelem, persze nekem nem lehet véleményem, a nap nagyobb részében egyébként is láthatatlan vagyok.

Fura így karácsonyhoz közeledve ennyire belelátnom egy család életébe. Hiába is ez a munkám és ők nem éppen egy átlagos család, mégis csak egy intim pillanat. Cudarul érintene, ha valaki végig nézne, ahogy porrá verem Tristiet varázslósakkban, miközben anyám és nagyanyám azon veszekszik, hogy élve vagy holtan kell megsütni a karácsonyi varangyot. Rettenetes koszt, ami évszázadok óta öröklődik a családban, meggyőződésem, hogy valaki elátkozta a vérvonalat és ezért van bennünk a kényszer, hogy minden évben ezt együk.

Így, hogy két család ünnepi hevülete is szipolyozza energiámat, talán érthető, hogy munka után Roxmorts felé vegyem az irányt és égetett szesz után koslassak. A Csikóhalat választom mára, kevésbe felkapott, mint a többi pub és nincs kedvem a tömeghez. Van a helyben valami furcsán erőltetett különcködés. Mármint, ki a franc nyitna a skót hegyek között egy ilyen nevű helyet, amikor több száz kilométerre van a tenger... Még csak párszor voltam itt a többi aurorral, talán Shafiq valamelyik születésnapján, asszem ismeri a csapost, biztos valami negyedik falas sztori.

Persze ahogy belépek megcsap pár gyökér nevetése, ami azonnal el is veszi a kedvemet, hogy az asztalokhoz üljek, jó lesz nekem a pultnál, közel az ellátmányhoz. Pálcámmal megszárítóm a mugli öltönyt, ekkor veszem észre, hogy a csapos engem méreget. Istenem, ezek egyre fiatalabbak, szinte még rajta van a roxforti talár.  
- Öhm, szép estét. Egy lángnyelvet kérek, minél öregebbet – rendelek, ahogy végre leülök a pulthoz. Ekkor felnyerít megint a társaság... baszott idegesítőek.

A jövevény, belépve az ajtón egyből pálcát rántott, ami elsőre talán fenyegető mozdulatnak is hathatott volna számomra, mégsem rebbent a szempillám sem. Csak miután végignéztem, ahogy önmagára szegezve felitatta az öltönyét elcsúfító vízfoltokat, mintegy rossz emlékképeit a kint dúló hóviharnak, csak is az után tettem fel magamnak a kérdést: lehet berozsdásodtak kicsit a reflexeim?
A fényesre pucolt söröskorsót egy halom másik mellé helyeztem egy tiszta konyharuhára, majd tekintetemet az érkezőre függesztettem, aki érzékelhette a pillantást, mert rögvest felpillantott a ruhaszárító mozdulatából és egyenesen a szemeim közé nézett. Gyors elfordítottam az arcomat, mert furcsán kínosnak éreztem volna tartani a szemkontaktust.
Elegáns öltönycipők koppantak a Csikóhal padlóján, és mire ismét felpillantottam, a fickó már helyet is foglalt a söntés előtt.
- Öhm, szép estét. Egy lángnyelvet kérek, minél öregebbet – adta le a rendelést.
- Üdv! Már hozom is – válaszoltam a tőlem telhető legrövidebb módon, majd szembe fordultam a pult mögött feszülő, hatalmas Csikóhalat ábrázoló festménnyel, és levettem a mellette álló polcról egy üveggel a legrégebbi whiskyből.
- Ez olyan öreg, hogy még Dumbledore is csak csókolommal köszönhetne neki. Nyugodjék békében – tettem hozzá gyorsan, elütve egy kicsit az élét a meglehetősen ormótlan viccemnek.
Kitöltöttem jó két ujjnyit a borostyán színű nedűből egy kristálypohárba - szigorúan jég nélkül természetesen, mert mégsem vagyok egy faragatlan barbár - amit aztán lazának szánt mozdulattal az érkező elé kívántam volna csúsztatni. Sikertelenül. Ekkor jöttem rá, hogy a cowboyos filmekben látott, pultos trükköt nem ártott volna gyakorolnom, mielőtt egy ilyen drága italon próbálom azt ki. A kristálypohár, méhében a tüzes itallal, csörömpölve a földön landolt.
- Őőő, ez a fejemben jobban nézett ki.
Zavaromban a tarkómat vakargattam, a háttérben ismét hahotázás hangjai zendültek, ám ezúttal én magam voltam a vicc tárgya.
- Parancsoljon – mondtam úgy fél perccel később, miután újabb adag italt töltöttem az imént megsemmisült kristálypohár egyik ikertestvérébe, amit biztos kézzel, ezúttal egyből a fickó elé helyeztem le.
- Öt galleon lesz. A folklórműsor ingyen volt – vigyorogtam, bár az elegáns öltönyt elnézve félő volt, hogy a fickó nem lesz vevő a tréfára.
És ekkor az öltönyről hirtelen beugrott honnan ismerős nekem a hapi. Ismertem valakit, aki hasonlóan piperkőc stílussal volt megáldva. Egy karót nyelt fickót: Maxwell Shafiqot. Arról a csávóról messziről bűzlött, hogy a rendfenntartás oldalán dolgozik. Vagy legalábbis dolgozott. A roxfortos éveim alatt még biztosan auror volt. Lott előszeretettel mesélt a fickóról. Ki nem állhattam őt. Vajon Lottal mi lehet azóta? Meg kellett volna keresnem őt azután, hogy hazajöttem Afrikából, de szégyelltem magam amiatt, hogy egy árva szó nélkül eltűntem. Nem volt bátorságom elé állni és bocsánatot kérni.
Azt hiszem elkalandoztam. Szóval ezt a fickót Shafiq társaságában láttam korábban, éppen itt, a Csikóhalban. Talán velük volt még az az öreg is, Hickmann, vagy hogy is hívják, de ez most lényegtelen. Akárhogy is, a tisztelt vendégem nagy eséllyel aurornak tűnt...