Speculum Phantasmatum

[Szabályok:]

Szabályok:

ᛇ A játékosok csak a saját karaktereiket irányíthatják, a nagyobb (védekezés, támadás) és másokat is érintő cselekvéseket dőlt betűkkel, feltételes módban kell megfogalmazni.

ᛇ A feltételes cselekvés esetén a játékosok maximum két alternatívát fogalmazhatnak meg. Példul „amennyiben x nem sikerülne y-nal próbálkoznék”. A kalandmester (továbbiakban KM) ugyanakkor fenntartja a jogot, hogy egyik alternatívának se adjon zöld utat.

ᛇ Amikor a játékosok megemlítik egymást félkövérrel szedjék a másik nevét, a csoportok színeit használva.

ᛇ Posztolási sorrend nincs, a köröket a KM reag nyitja és zárja.

ᛇ A KM reagokra vasárnaponta lehet számítani, utolsó poszotlási lehetőség Szombatonként 23:59. Aki nem reagol eddig az időpontig az kimarad a körből, három körből való kimaradás esetén a KM fenntartja a jogot, hogy kiírja a karaktert a játékból.

ᛇ Amennyiben előbb megérkezik mind a hat reag a cicus talán kedves lesz és ír előbb is.

ᛇ Minimum szószám a regokhoz: 300 szó, maximum: 700 szó (mivel az első körben vannak KM kérések, lehetnek hosszabbak a reagok)

Kérések

Hogy a játék minőségi és maradandó lehessen mindenki számára, kérlek osszátok meg az alábbi tényezőket. Mivel pár játékosnak más sablon szerint van az ET-je, vagy pedig az már igen régi, lehet, hogy lesz ismétlésnek ható kérdés, mindenesetre kérlek ezekre is válaszoljatok így átláthatóan meglesz egy helyen.

Kezdő Reagban:

ᛇ Szánjatok egy bekezdést arra, hogy mi motiválja a karaktereket a kaland kezdetén. Kivel akarnak találkozni és miért, milyen a kapcsolatuk ezzel az illetővel és hogy hunyt el (amennyiben tudni lehet).

ᛇ   Az első kör végére a karakterek látni fogják egymást. Amennyiben ismerik a másikat kérlek szánjatok minimum egy-egy mondatot arra, hogy milyen a kapcsolatuk és honnan az ismeretség.

Kezdő reag végén:

Mumus: A karakter legnagyobb félelmei: 2 fizikai (pókok, kutyák stb) 1 érzelmi
Dementor és Patrónus: A karakter legrosszabb és legkedvesebb emlékei, 2-2 példát kérek, hogyha kapcsolódnak az elhunythoz csak még jobb.
Morális iránytű: Mi a karakter 2 legszilárdabb elve, meggyőződése, amit nem lenen képes átlépni (pl.: őszinteség, elfogadás stb.) és 2 elv, amit kockáztatna a céljai eléréséért (pl.: hazugság, fájdalom okozás, emberölés stb.)
Eltűntek: nevezzetek meg 2-3 karaktert, akik jelentősek a karakteretek számára (lehetnek JK-k is) de nem tartják a kapcsolatot már egy ideje. Amennyiben JK kérlek linkeljetek profilt, amennyiben pedig NJK írjatok pár sort a karakterről.
Mágikus tudás: Mik a karakter erősségei, gyengeségei, ért-e a patrónus megidézéséhez, találkozott-e már sötét mágiával, hogy áll a harci bűbájokkal stb.

Játékosok: Roman Nott, Owen Redway, Elfelda Hall, Minerva E. Balmoral, Matthew Fawley, Tyler M. Sasha

Kalandmester: Daniel Tayilor

[1. kör]

1. kör

Sötét és csendes az októberi éjszaka. A felhőtlen égbolton tisztán kivehetőek a csillagok s a hold fénye lámpásként világítja meg a Rolling Stones kőkör darabjait Oxfordshire és Warwickshire határán. A legenda szerint egy Király kelt útra az ősidőkben, hogy seregével meghódítsa Angliát ám egy boszorkány állta útját, aki próba elé állította. Mivel a király nem tudta teljesíteni a próbát ő maga és kísérete kővé váltak. A nagyobb, hetvenhét kőből álló kör azt mondják a király serege, a kisebb együttes pedig a tanácsadói. Valamivel a többitől távolabb áll egy magányos szikla, a King Stone, ami egykoron maga a király lehetett. Hogy ez a legenda mennyire igaz azt nem tudni, viszont az biztos, hogy a kövek ősiek és egy régen elfeledett kor emlékei. Suttogják a helyiek, hogy hideg októberi éjszakákon, sírnak a kövek, de ez nem a katonák vagy király hangjai, hanem a szeretteiké, akiktől a boszorkány átka elragadta őket.

Már napok óta feltűnt egy, a többinél ragyogóbb csillag az égen, a Szaturnusz. A régi Titán maga az idő és sors megtestesítője. Az utóbbi napokban egyre közelebb és közelebb merészkedett az éjszakai égbolton Szeléné Holdistennőhöz, aki életünk ciklusait felügyeli. Táncuk ezen az éjszakán ér csúcspontjához és ahogyan a boszorkányok órája zárul felzeng egy ének.

Keselyűszerű, zöldes-feketés madár száll a Király Sziklájára. Éneke búsan zeng, egy ősi dal ritmusára, mely szájról szájra terjed a mágusok között. A szöveget sokan ismerik, mítoszát már kevesebben. Az Augrey éneke könnyeket csal azok szemébe, akik halják és régi érzelmeket hozhat elő. Ahogy a dallam eléri az utolsó ütemet és a könnyek földre cseppennek, ott ahol eddig szikla volt most egy kapu áll.  Nem gótikus, nem is romai, jóval ősibb. Nem díszítik kacifántos vonalak és motívumok, pusztán három szikla egymáson, a legfelsőn mely összeköti a két szélsőt pedig egyetlen egy rúna éktelenkedik: ᛇ - Eihwaz, a halál, változás és megpróbáltatások rúnája.

Akik jelen vannak a pillanatban és átlépnek a kapun a sötét semmiben találják magukat, ám visszaút nincs, a madár elszál és a világ, melyből érkeztek szertefoszlik. Kalandjuk kezdetét veszi.

[Elfeldát]

Megszédültem a hirtelen ébredéstől, ahogy felriadva a lidérces álmomból felkaptam a karomra hajtott fejem. Pár másodpercig még elmosódott foltként érzékeltem körülöttem az egykori gyerekszobámat, majd mire szép lassan kitisztult a kép, az íróasztalomnál ülve találtam magam. Próbáltam felidézni az álmot, ami egész gyerekkoromban, és immár felnőttként is kísértett: a sötétbe vesző lépcsőt, melynek alján ott hevert az öcsém, összetörten, a saját vérébe fagyva. Behunytam a szemeimet, és ismét hallani véltem azt a szörnyűséges puffanást, ahogy az apró teste végiggurult a fokokon. Életemnek több, mint fele e tragédiára ment rá, amelyet azóta sem tudtam feldolgozni, és amelyért még mindig saját magamat okoltam. Csodálkozik hát bárki azon, hogy egy mumussal találkozva is Alan szellemét látom, dementorok közelében pedig újraélem az ő elvesztését?
Az elmúlt hetekben fokozott erővel törtek rám a múlt rémképei, amit nem is csodáltam, hiszen több, mint tíz év után tértem vissza abba a házba, ahonnan kisfiúként, azon a borzalmas napon elszöktem. A Doyle ház – hiszen így hívták örökbefogadó szüleimet – mára majdhogynem teljesen kiüresedett. Alan halálával, és az én távozásommal sokáig ketten lakták csak a szüleim ezt a hatalmas épületet, ám nevelőapám pár hónappal ezelőtt bekövetkezett halála óta már csak anyám élt itt egymagában. Boldogan fogadta rég nem látott fiát, amikor az felnőttként, szégyentől égve ismét elé állt. Ő sosem hibáztatott engem a történtekért.
Hideg fuvallat szaladt végig a hátamon, én pedig hirtelen rádöbbentem, hogy álmomban teljesen átizzadtam a pólómat, amely így nedvesen tapadt a hátamra. Óvatosan felálltam az íróasztaltól, majd kibújtam a vizes felsőből, és gombócba gyúrva azt a sarokba hajítottam. A szekrény felé indultam, amikor egyszer csak megpillantottam magamat egy tükörben. Az arcom nyúzott volt, szám körül szürkés foltban borosta sötétlett, hajam kócos tincsekbe rendeződve az égnek állt, félmeztelen mellkasomat pedig a tetoválások mellett sebek díszítették, lenyomataként Brandon Gray temetőbeli kínvallatásának, ami a dementor-találkozásaimnak ugyancsak visszatérő jelenete volt. Tekintetemet ezúttal azonban egészen más vonzotta magához: a nyakamban lógó, átlyukasztott pénzérme. Végigsimítottam a különös ékszeren, majd hirtelen irányt változtattam, és a ruhásszekrény helyett mégis inkább az íróasztalhoz léptem újfent, mely roskadásig volt megrakva régi könyvekkel és pergamenekkel.
Az álom ezen papíroknak a tanulmányozása közben ért utol. Bár már hónapok teltek el azóta, hogy felhagytam átoktörői karrieremmel, és lemondva az ősi kincsekről visszatértem Afrikából, a régi legendák és rejtélyek iránti vonzalmam továbbra sem enyhült. Egy efféle ősi kincs kutatása közben akadtam rá a King Stone-ra, és az őt övező mítoszra. Rúnák ezrein rágtam át magam, hogy megbizonyosodjak róla valóban jól értettem-e, és tényleg azt találom az egykori király és seregének maradványainál, amit gyerekkorom óta kerestem: megváltást. Végigsimítottam a kőkört ábrázoló, megfakult rajzon, majd döntöttem.
Magamhoz vettem az asztalon heverő pálcámat, aztán a fekete nadrágom mellé gyors a felsőtestemre aggattam egy sötétzöld farmeringet, belebújtam a fekete bakancsomba, leakasztottam a fogasról a prémes farmerdzsekimet, és két perccel később már a nyirkos, cardiff-i éjszakában sétáltam egy sötét utcaszakasz irányába, hogy aztán pillanatok múlva, halk pukkanás kíséretében köddé váljak.

***

Három egymást követő éjszakát töltöttem a hetvenhét kő társaságában, gondolataimba feledkezve, ám mindhiába. A hideg estéken, pálcám fényénél virrasztottam, várva, hogy meghalljam az éneket, és újra találkozhassak elvesztett testvéremmel. Talán akkor mutattam utoljára efféle mániákus megszállottságot, mikor viszonzatlan szerelemtől fűtötten Bishop után kajtattam. Az egyik nagyobb kövön ücsörögve, a pálcám hegyén gyújtott halovány lángocskát nézve volt időm felidézni őt is. Bár a háború után tőle is elsodródtam, életem legkedvesebb emléke mégis hozzá kötődik, ahogy az alkonyi fényekbe borult kviddicspálya gyepén hevertünk. Akkor ismertem meg őt. Persze sokan nem értették a vonzalmamat iránta, ahogy az egykori legjobb barátom, Loo sem, aki gyakran több is volt, mint egyszerű barát. A vele eltöltött éjszakák is szép emlékként melegítettek a kőkörnél való virrasztásom során.
Aztán a harmadik éjszakán eljöttek mások is. Először nem tudtam, hogy csak a szemem akar-e megtréfálni, vagy valóban emberek mozognak-e a sötétben; de végül megláttam őket, a hozzám hasonló megtört lelkeket, akik az árnyékvilágban óhajtják meglelni a megváltásukat, rég elvesztett szeretteik képében. Döbbenten ismertem fel az egyik alakban Elfeldát, akivel még Dél-Szudánban, a Vörös Abadában ismerkedtem össze. Búcsúként megígértük a másiknak, hogy találkozunk még, de álmaimban sem hittem volna, hogy egy ilyen különös helyen ér majd bennünket a viszontlátás öröme. Egy másik érkezőben Minerva Balmoralra ismertem rá, akit iskolás korunk óta nem láttam, és aki egykoron Loo egyik legjobb barátnője volt. Nem voltam biztos benne, hogy ennyi év után ő is felismer majd engem.
Meglepettségemet tovább fokozta a váratlanul felsejlő énekszó. Ösztönösen a hang irányába fordultam, pálcámat a forrás felé irányítva, melynek hegyén továbbra is apró láng lobogott, amely fénye egy zöldes-fekete madárra vetült.
Lélegzet-visszafojtva vártam a dal végét, miközben odabent diadalittas önigazolást éreztem, mert tudtam, hogy az ősi pergamenekben olvasottak igazak. Aztán egyszer csak a madár elhallgatott, és a  következő pillanatban már egy kapu állt a kőkör helyén.
- Ez oltári… - suttogtam, és óvatos lépést tettem a boltív felé.
Az elmúlt években óriási utat tettem meg, mely során más ember lettem, mint aki egykor voltam. Ez az éjszaka – úgy sejtettem – az utazás végét jelentheti, és választ adhat a szenvedéseimre. Kész voltam hát mindent megtenni azért, hogy újból beszélhessek az öcsémmel. Elsőként léptem a sötét semmibe...

***

Mumus:
  Elhunyt öcsém szelleme
  Békák
  Magány
Dementor:
  Az öcsém összetört teste a lépcső alján
  Gray kínvallatása
Patrónus:
  Az őszi alkony fényeibe vont kviddicspálya gyepe, ahogy Iza a kezei közt tart
  Az átnevetett éjszakák Lottal
Morális iránytű:
  Árulás (soha)
  Kínzás (soha)
  Hazugság (simán)
  Önfeláldozás (simán)
Eltűntek:
  Izabel Bishop - Nagy szerelem
  Louise Lott - Legjobb barát
Mágikus tudás:
  Remekül értek az ősi rúnákhoz, valamint a számmisztikához.
  Kiválóan értek az okklumenciához.
  Patrónusom nőstény oroszlán alakjában jelenik meg.

[ᛇ]

see you at the other side

mood



to: all the wandering souls
2004.10.04.

Iszonyatosan dühös voltam, amiért anyám így elhagyta magát. Amiért ilyen állapotban kellett őt látnom. Olyan volt, mintha több mint harminc évvel a férje halála után most ismét úgy rángatná őt apám egy cérnaszálon, mint a történtek előtt... Kétségbeestem, belül űzött vad módjára üvöltöttem, és alig vártam, hogy valamiféle csapást mérjek le az apámra... aki miatt most egy pszichomedimágiai rehabilitációs intézetbe kellett beadnom az anyámat. Zoe most épp turnén volt, messze járt, így ezt a nehéz lépést egyedül kellett megtennem. Persze éreztem a nővérem támogatását a távolból, de... azért jól esett volna, ha ő is jelen van, amikor gyenge és összetört anyánkat ott kellett hagynom ennek a gyönyörű körnnyezetben lévő, luxusépületnek az egyik szobájában. Bármennyire igyekezett is álcázni magát ez a hely, attól még még is csak egy elmegyógyintézet. És én képtelen voltam megbocsátani a halott apoánknak, hogy mindez az ő hibája. Na persze ő is meglakolt azért... elvégre anyánk meggyilkolta... de valahogy ez az aprócska kis tény mégsem tudta elfeledtetni velem a bosszú ízes érzését, amit azóta dédelgettem magamban, hogy elmentem egy látó ismerősömhöz. Mindig is racionális voltam, nem igazán hittem az ilyesmiben, de India... valahogy... más volt. Több barátomon is segített már a látomásaival, és nos... most hogy ennyire kilátástalannak éreztem a jövőt, kénytelen voltam elmenni hozzá. Kénytelen voltam újra belekapaszkodni valamibe... ha hitnek ezt nem is nevezhetném, akkor is.
India látomásában halottak között látott engem, és közöttük ott volt az apám is.
Eihwaz kapuja vár téged Elfelda. Amikor meghallod az éneket... vár a túlvilág.
Még most is belebororzongtam a szavaiba. Lerajzolta nekem a rúnát, amit majd keresnem kell.
ᛇ Most hogy megpillantottam a jelet, egyszerre énekelni kezdett egy különös madár. Tudtam, jókor vagyok jó helyen. Találkozni fogok az apámmal. Behunytam a szemem, mély levegőt vettem, és a taktus végén... átléptem...Fogalmam sincs, hogy a vaksötét, a hideg, vagy a félelem miatt, de egyszerre reszketni kezdtem.
Odaát megpillantottam Owent, akivel Dél-Szudánban töltöttünk el egy fertályórát egymás társaságában. Bár az idő rövid volt, arcvonásai és szavai igen erősen elmémbe vésődtek, így nem csoda, hogy mosolyogva köszöntem neki.
- Te jó ég, azt hittem, a szellemvilágba jövök, de ezek szerint lehet eltévesztettem a házszámot. Viszont akkor legalább tudjuk, hogy az álmos trükk, amiről beszéltünk, működik - utaltam a Vörös Abadában megejtett közös kis merengésre az álmokkal kapcsolatban. Elméletem azonban megdőlni látszott, mikor még egy ismerős arcot ismertem fel a sötétben. Roman Nottot nemrégiben fogadtam fel rye-i búvóhelyem megépítésére. A fiatal építész rendkívül jó benyomást tett rám az első találkozáson, és izgatottan vártam a közös munkát.
- Nocsak... még egy ismerős arc... Mr. Nott... kellemes meglepetés itt látni magát - köszöntem a varázslónak, s a többi ismeretlen arcnak is barátságosan biccentettem. Most, hogy rejtélyes, közös kalandunk kezdetét vette a szellemvilágban, nem ártott néhány élő szövetséges...

Mumus: öregedés, dementorok, magány
Dementor és Patrónus: A legjobb emléke, amikor megjelent az első filmje, és amikor először járt egy másik kontinensen (Japánban) egy munka miatt. A legrosszabb, amikor megtudta, hogy az anyja nagyon mély depresszióban szenved. Ezért az apját hibáztatja, aki sokáig bántalmazta az anyját a házasságuk alatt, egészen addig, amíg anyja meg nem mérgezte őt.
Morális iránytű: Számára a család a legfontosabb, a szeretteiért bármire képes lenne. Ha kell, hazudna és ölne is a céljai eléréséért, nincs határ, amit ne lépne át.
Eltűntek: Morgan Williamson - az exével szakításuk óta nem beszélt.
Ada - fogadott lányaként szerette Nathaniel Forest kislányàt, de évek óta nem találkozott vele.
Mágikus tudás: Anyjának köszönhetően képes az Avada Kedavra varázslat elvégzésére, erre saját anyja tanította meg, igaz csak rovarokon gyakorolt, emberen még sosem alkalmazta. Patrónus megidézésére képes, a patrónus hattyú formáját veszi fel. A Roxfortban az átváltoztatástan és az SVK volt a két kedvenc tárgya, ezekből volt a legjobb. Kviddicsező múltja révén a repülés is jól megy neki, szükség esetén most is képes lenne seprűvel elmenekülni egy szorult helyzetből.

+18

Az összes kobold egy utolsó geci. Nagyon gyenge pillanataimban én is elmerengek, hogy tudok tükörbe nézni, de ezek… Egy galleonért eladnák az anyjukat is. A becsületüket nem tudják, mert az sose volt.
-   Biztos az információ? – miközben a galleonnal megpakolt erszényt a kezébe nyomom, ő átad egy pergament, én meg csak remélni tudom, hogy nem basznak át, bár tele vagyok kétséggel.
Nem különösebben hiszek abban, hogy mi halandók csak úgy át tudnánk mászkálni a túlvilágba, de amiben biztos vagyok, hogy nagyapám nagyon sok titkát vitte a halálba, mivel hirtelen történt. Az eseményre gondolva is könnyek szöknek a szemembe, így gyorsan el is hessegetem. A családi legendák azt mondják, hogy különlöges és ami az én szempontomból érdekes, igazán értékes tárgyakat birtokolt családunk, amiknek a hollétét az ősök a sírba vitték. Kurva nagy lehetőség ez nekem, ha csak egynek megtudom a helyét már kurva jó vagyok.
Magamhoz veszek mindent ami kell. Több kést is elrejtek a testemen és övemen a talárom alá. Ha a pálcám el is veszteném még mindig több esélyem van késsekkel, mint puszta kézzel bármi ellen. Ezt Blood-tól tanultam, komolyan az a csaj egy kétlábon járó fegyvertár, még a bore alatt is kések voltak. A kis elvarázsolt erszényemet pedig telepakolom kajával, vízzel és a manók borával, sose tudni meddig tart egy kaland, de egyrészt ha választhatok nem az éhségtől akarok megdögleni, másrészt kritikus pillanatokban jó ha tudok energiát magamhoz venni.
A pergamenen feketén-fehéren állt, hogy mikor és hol kell lennem, szeretem az ilyen tiszta és egyenes dolgokat. A helyhez közel, de nem közvetlen ott hoppanáltam, job a távolból egy kicsit felmérni a terepet. Végül rájöttem, hogy ennek semi értelme nem volt, mert valahogy itt a sötétség még jobban átjárta a területet és szart se lehetett látni. Ahogy a megjelölt helyhez közelítek elkezd a hideg futkosni az egész testemen. Meg is fordul a fejemben, hogy inkább visszafordulok a picsába, de közben a becsvágyam ad két nagy pofont a félelemnek, így a kőkörhöz érek.
Őszintén meglepődök, hogy másik is vannak itt, Minerva arca ismerős, a többit még csak soha nem is láttam. Kurva jó, rontják majd itt nekem a bizniszt, ugyanis titkon reménykedem, hogy ha már egy ilyen utazást vállalok, akkor akár extra zsákmány is befigyelhet. Miért ne lehetne egyszer szerencsém hogy egy kincseskamrába vigyen az utam?
Nem köszönök senkinek, úgy döntök, hogy szarok mindenki fejére, a majd a madár picsogása után – a mostmár kapu elé – lépek. Becsukom a szemem, a pálcám a kezembe veszem és átlépek rajta.

Mumus: Rovarok , Sárkányok (ki ne félne egy sárkánytól?), depresszió
Dementor:
- A nagyapja, Mauritius Fawley haláltusája, amit 8 évesen nézett végig.
- Elveszíti a látását.
Patrónus: Freya Blood minden mennyiségben. Vele érzi boldognak magát.  Valamint mikor megkapja a nekijáró örökségét mikor betölti a 17-et.
Morális iránytű: : 
- Őszinteség ( ami a szívén, az a száján, leszarva a következményeket)
- Nem hazdik soha
- Fájdalmat okozna
- Ha magát mentheti vele, embert is ölne
 Eltűntek:
Legjobb barát 1: Caelius Edevane: https://www.roxfort.frpg.hu/index.php?action=profile;u=1916
Legjobb barát 2: Dominic Till: https://www.roxfort.frpg.hu/index.php?action=profile;u=2111
 Mágikus tudás: Ha kitör egy igazán veszélyes helyzet szeret inkább a háttérben meghúzódni, biztonságban lenni és sunyi módon lesből támadni, mivel nem híve az egyenlőségnek meg a becsületes küzdelemnek. A lényeg, hogy a nap végén ő maradjon életben. Patrónusa hiéna. Mivel illegális mágikus tárgyakkal kezdett el kereskedni egy ideje elkezdte tanulmányozni a fekete mágiát, de mentor híjján még beszari volt bármit is alkalmazni amit megtanult.

[Owen Redway]

h e l l o s a t a n i b e l i e v e i t i s t i m e t o g o

me and the devil

Ω

        Az utolsó napok egyfajta tömény, színes-szagos gyűlöletben teltek el a világgal és az azt megtöltő létezéssel szemben. Gyűlöltem az őseim összes ostoba félművelt utalgatását az alagsori könyvtár lapjain, gyűlöltem az ostoba szándékot, amely az alagsorba telepít egy könyvtárat. Különösen gyűlöltem magam, mikor egy-egy különösen feltűnő, félművelt feljegyzésük után belegondoltam, hogy a véren kívül összeköt bennünket valami még rosszabb: az ostobaság.
        Az utolsó órákban csak ültem az egyik sarokba állított lyukas, rozsdás vödrön, megpróbáltam meggyőzni magam arról, hogy értelmetlen rég halott emberek iránymutatását követni, és számtalan üres üveg és cigarettás doboz árulkodott arról, hogy sem a mentális egészségem, sem a gyomrom érdekében nem vagyok igazán pártján a helyes döntéseknek, vagy képes fellépni, ez lehetne a kivétel. Nincs, nem is létezett soha garancia rá, hogy ez az egész nem egy tévedés: rémmesék pergő láncolata, amely kiváló arra, hogy megmarkolva örökké a sötétben bolyogjunk mentén. Már csonkig rágtam az összes körmöm, az egyik vérző mutatót kötöztem be épp, mikor, mint mások a helyes döntéseiket, tudtam, hogy csak egyetlen megoldást ismerek a rejtvényre. Az ostobát.
        Balmoral kapui a történelem szólítására mindig úgy kinyíltak, mintha légszomjas zártságuk csak illúzió volna, az elme játéka üres percekre: nem lehetek ennél nagyobb szánalmas idióta, ha hallgatok azokra a pergamenekre.
        
        Nem ment könnyen, mert az alagsor lépcsője kiváló helynek bizonyult rá, hogy ott további üres vodkás üvegekben bukdácsolva megbánjam, hogy ez nem egy aznap, hanem egy magányos másnap ajtócsapkodása az idegrendszeremen.. Ahogy a birtok lassan, fenyegetően záródó rácsai is azt ígérték, hogy mögöttük elrejthetem az állandósuló fejfájásom és orrvérzésem, a sápadtság megnyerő holttesteknek kedves ismerősként odaintő jelenét - még maga Balmoral is menedéknek tűnt az őrület előtt, amelyet elkövetni látszottam. Nem akartam emlékezni azelőtt Minnie vidámságára, amely ezt az utat is egyszerű önismereti kalanddá keverte volna a gondjai hullámai között: azelőtt Minnie szánnivalóan és irigylendően teljes volt anélkül is, hogy most kihantolnám, puszta kézzel a murvára borítanám a hulláját, és felölteném az arcát. Vagy valaki más arcát, ha.. anyámnak igaza volt. Talán Elizabeth tényleg létezett, talán épp ezért nem emlékszem rá, ezért nem maradtak nyomai, ezért nem létezik igazán. Hisz bárki az ilyen balesetekben, hisz bennük bárki, aki ismeri anyámat? Olyan sokáig képzeltem, hogy valami ismeretlen ajtó mögött lapuló mentális betegség, gyermekkori nagyzolása valakinek, aki mindig vágyott egy testvérre, főleg egy ikertestvérre, aki olyan, mint ő, és mégsem.. Akkor is elhittem volna, ha tudom, hogy patológiás hazudozó: pontosan ez történt, elhittem, és most már tudni is akarom, bárhogy fogja is megmérgezni azt a maradék emberséget, ami vagyok. Félek emlékezni, és épp ezért tudom, mikor mégis hoppanálok a birtok elől, hogy minden félelmem valóra fog válni ma éjszaka.
        Anyámmal könnyebb volt szembenéznem azon a decemberi délutánon. Azelőtt bárhogy dédelgettem is a hősködési szándékaimat, azoknak volt nevük, címük, felkereshetőek, érhetőek voltak, és azok is maradtak: most nem maradt belőlük semmi, csak nyom, lenyomat. Bárhogy nézem is őket, nem vállalhatóak, nem ismerek bennük magamra - ami voltam, aki voltam, nyers és reményteljes szenvedély, mintha csak múló sajnákozásként tűnne fel a múlt horizontján. De ez szánalmas ostobaság, nagyobb talán annál is, amelyet az alagsori könyvtár remélt a feketemágiától, megörökítvén az ember utolsó lángolását a jövőért, a márványtestért, amelyet csak embertelenségében ölthet fel - szánalmas ostobaság kapaszkodni is belé. Az ajkaimat rágva sétálok lassan a kövek felé, szeretném lehajtani a fejem, de ugyan kinek, ki előtt. Mások a máglyára is nagyobb ragyogással mennek.
        Megszorítom az öngyújtót a balomban, mélyen a zsebemben - semmi nem tapintja úgy a pulzusom a bőr alatt, ahogy megérzem az ujjaimnak dőlő laposüvegem, mellette a gyógyszerek apró zörrenését. Mély levegő.. három.. kettő..egy...

        - Redway? Owen Redway? - kérdezem halkan, mikor meglátom az arcát, hiába ígértem meg magamnak minden nap erőszakosan, egyre erősödő lendülettel, hogy bárkit ismerek fel, titkolni fogom. Kétlem, hogy bármelyikünk életvezetési tanácsokra vágyik rég elhunyt őseitől, senkinek sincs szüksége kérdésekre.. De mintha attól félnék, ha nem nevezem nevén, elfelejtem azonnal, keresem rajta, benne azokat a közös éveket. Lottot. Bishopot. A Roxfortot.
        Amint meghallom a csinos, ismeretlen szőke nőt beszélni, tudom, hogy pont úgy gyűlölni fogom, ahogy azt a lexikont, amely épp ma reggel vágta meg a másik ujjam: ismeretlenek céltalan dühével, közös ismerősök halk haragjával. Semmi közöm Notthoz, és épp akkora hipokrata vagyok, hogy mégis bántson, hogy van egy élete, talán sikeres, talán boldog, beteljesült élete, amelyben ez a nő ismeri őt, ismerősként szólítja.
        Fawleynak csak bólintok egyet - nem tudom, hányadán állnak épp az unokahúgommal, őszintén fogalmam sincs, akarja-e egyáltalán, hogy felismerjem épp itt, épp most. Talán egyikük sem akarja, talán jobb lett volna még most távozni, mielőtt valaki kérdéseket tesz fel - nem a személyemről, ugyan kit érdekel a személyem, főleg ma éjszaka - azelőttről. Emlékszel, mikor...? Nem emlékszem. Nem akarok.
        
        Nem tudom, mi és ki vár odaát - nem lehet más, mint azelőtt. Megvárok néhány embert, talán iszom is egyet, mielőtt átlépnék: szívesebben halnék meg, mint emlékeznék. Micsoda ostobaság. "Nem halott az, mi fekszik örökkön, A halál sem ér át végtelen időkön."

Mumus: Az ikertestvérem (mint a saját negatív tükörképem) & anyám, és az érzelmi kitaszítottság, örök magány.
Dementor és Patrónus: A délután hatodévben, mikor anyám megpróbált megölni & egy másik hónapokkal később, mikor utalást találtam rá a feljegyzései között arról, hogy nem biztos benne, nem egy rokona-e a biológiai apám. - Az első alkalom, amikor elnyertem az animágus alakom & mikor összeköltöztünk az iskola után Roman Nottal.
Morális iránytű: Nem tudnék bántani valakit/valamit, aki/ami ártatlan (egy gyereket, egy állatot, stb.) & nem tudnám elárulni a szeretteimet (még úgy sem, hogy nem értek egyet az elveikkel, döntéseikkel, cselekedeteikkel ÉS negatív következményekkel jár rám nézve). Nem okoznék fájdalmat valakinek, DE létezik olyan szituáció, amikor mégis & félek mások megölésétől, DE volt már rá példa, hogy mégis megpróbáltam.
Eltűntek: Leon R. Lutece & Willow Fawcett & Desdemona Lamoureaux
Leon az anyai nagybátyám, akivel két éve nem beszéltem, a viszonyunk nagyon kaotikus, mérgező és leginkább kölcsönösen érzelmi bántalmazó a szeretet címszó alatt. Törölte Willow emlékeit rólam - ő az egyik okom az említett szerhasználatra. Desdemona a fogadott nővérem, többek között az ő segítségével lettem animágus - évek óta nem kerestem, mert szégyellem magam előtte és mély bűntudattal gondolok rá.
Mágikus tudás: Kiváló párbajozó vagyok, jelenleg is aurori tanulmányokat folytatok - bejegyzett animágus voltam már az utolsó iskolai éveimben. Aggasztóan, részletesen és illegálisan jártas vagyok a feketemágiában, középhaladó gyógyító vagyok, és bár értek a patrónus megidézéséhez, erősen titkolom, hogy jelenleg a mentális állapotom miatt képtelen vagyok megidézni azt bármilyen formában. Mágikus és mugli tudatmódosítókat használok, ezért hajlamos vagyok felfokozott állapotban nagy odafigyelést vagy precizitást igénylő bűbájokat elrontani. Hiperérzékeny vagyok a legilimenciára - nemcsak nem vagyok okklumentor, könnyebb célpontot jelentek - és a direkt a tudatot célzó ártó mágiára.

[• Mumus]

ₛₚₑcᵤₗᵤₘ ₚₕₐₙₜₐₛₘₐₜᵤₘ


--------------------------------------------------------------------

A vágyálmok különös kívánságok csokra, amelyek minden pillanatban ott lebegnek az ember orra előtt, pont annyira, hogy nem érheti el azokat, mindig hiányzik egy apró centi, semmi több, mielőtt szertefoszlanak és eltűnnek egy időre. A mai nap azonban nem a vágyálmok hozták erre, sokkal inkább a múlt és persze, maga a kíváncsiság.
Munkája nem épp becsületes, azonban annál jobban sokszínű és tele olyan alakokkal, akikkel senki nem találkozna szívesen, a szükség azonban megköveteli azt. Akadnak ujjai közé régi, poros könyvek, feljegyzések, amiket unalmában átlapoz, hiszen más sosem tenné meg, ezek senkinek sem kellenek, csak gyűlnek, mintha muszáj lenne. Aztán vannak suttogások, titkok, amik kiszöknek és szárnyra kelnek, hogy a végén mindenféle körítéssel kerüljenek a fülekbe. És vannak a rémálmok, amelyek éberek. Az esős nap, amelyen a félig vak, ráncos öregasszony kapta el a könyökét. Az aszott ujjakban olyan erő lapult, amit senki sem hitt el, olyan erővel kapaszkodott, hogy elrántani a kezét nemigen tudta és káromkodó szavaira süketek voltak a vén fülek. Talán amúgy is az volt, fene tudja. A mondandója azonban beleégett elméjébe: Lenny látni akar, Lenny beszélni akar. De Lenny már rég nincsen, nagyon rég. A vénasszony fogatlan mosolyával azonban nem tágított, végül pedig Sash fülébe suttogta a titkot vagy épp legendát, hogy hol és mikor találkozhat azzal, aki nincs. Majd, ahonnét jött, oda is ment vissza: talán ő is a túlvilágra, talán a bolondok közé, ahonnét elszökött. Talán… nem is létezett.
Faszom.
Ennyivel zárta le akkor a kalandot, amitől azért rendesen megemelkedett a pulzusa.
A világ ment tovább, ahogy az idő is, ő pedig mégsem feledte. Elsőnek a poros, unalmas és szemétnek valók között fedezte fel a jelet és a hiedelmet, amelyről azt hitte, csak egy bolond öregasszony meséje. Álmában kísérte, kergette, holott neki sokkal jobb és merészebb álmai szoktak lenni. Elkísérte amikor zenélt, amikor dolgozott, amikor suttogásokat hallott. És elkísérte azon az éjjelen is, amikor megelégelte, hogy nem szabadul a gondolattól. Messze van még a cél, ez biztos és nem lesz közelebb sem, ha közben megbolondul. Az előző éjjelen álmában ott volt, ott várta őt Lenny, egy arctalan valaki és persze a vénasszony a fogatlan mosolyával. „Ugye megmondtam?” vihogta és álmában képen verte, összetörte és mégsem engedte. Soha nem engedi, a bőre alá költözött.

- Faszom – ismétli magát, immáron akkor, amikor a közelben jár. Csendben tapogatja át magát, a hopponálás még mindig nem a mestersége, így muszáj ellenőrizni, minden tagja a helyén van-e. Szerencsére. Ennek azonban semmi értelme. Továbbra sem hisz benne és mégis, hiszen mi a fenéért ölt volna bele időt? Nem olvasott sokat és többet, a kíváncsiság az, ami végül idehozta és az, hogy megelégelte, hogy álmában kísérti és vonzza a hely. Neki erre nincs ideje, egyre közelebb ér a férfihoz, ahhoz, aki sosem nevezte magát az apjának, mégis oda akar elé állni, meg akarja érinteni, talán még megütni is, fene tudja. Neki azzal kellene most foglalkoznia, nem ezzel. Mégis, azon kapja magát, hogy a kövek felé sétál, hogy mocorogni vél alakokat, hogy azok ott emberek és nem szellemek. Hogy az egész hiába volt, nincs itt semmi. Az arcok nem ismerősek vagy ha azok is voltak, nem jut eszébe. Már éppen fordulna vissza, amikor felcsendül a dallam. Az, amely elér a feketedő lelkéig, a szívéig, amely végül könnyeket csal arcára, amit dühösen töröl le onnét. A rúna, amely olyan tisztán kivehető, ahogy annak lennie kell. Az ígéret, hogy minden véget ér, ha eléri. A többiek felé biccent, csendben követni őket, míg a kapu fel nem tűnik. Megtorpan, libabőrben úszik a teste és lelke tele félelemmel. Most komolyan? Minden szó nélkül mennek? És mennek. Megy Sash is, komótosan, a sor végén, ő, aki csak azért jött el, hogy a gondolatoktól megszabaduljon. Vagy Lenny-ért? Bárki másért. Fogalma sincs, de úgy tűnik, hamarosan úgyis kiderül, nem? Irigyli a nőtől, hogy iszik, egy pillanatra, majdnem koldulni támad kedve az alkoholért, de végül lenyeli azt. Akkor, alászáll hát.

--------------------------------------------------------------------

• Mumus:  egy hatalmas, szárnyas-tollas keselyű, vagy bármi madár; magány, egyedüllét egy sötét kis zúgban.
• Dementor és Patrónus: A legjobbak közül:  a legjobb az, amikor: bevállalja, ha teljesen klisés, de az első repülése egyedül. Hiszen az ember tud futni, mászni, úszni és repülni is persze, de ahhoz kell az a zárt fémdoboz, amit repülőnek hívnak. De amikor csak egyedül van, a bőrén érezhet minden apró cseppet, ami épp az akkor kezdődő eső felhőből szemerkél, a szelet és a napfényt, az mámorító.; az első karácsony, amikor a barátaival az iskolában maradt és együtt ünnepeltek, nyitottak ajándékot, majd addig hógolyó csatáztak, míg begörcsölt az ujjuk.
A legrosszabbak: Bebújt egy szekrénybe. Az akkori pajtása végül mágiával zárta rá és hiába próbálkozott erővel kitörni - hiszen a táskájában volt a pálca amit a szobájában hagyott -, egy egész éjjelre a sötét, szűk helyen volt kénytelen maradni, akármennyire kiabált a végén. Illetve az, amikor látta, hogy a fal maga alá temeti azokat, akiket meg akart védeni. Sokszor képzelte el, hogy kiássa őket és Lenny-t is a törmelékek alatt találta.
•Morális iránytű: Alapvetően nem gyilkos és gonosz jellem, így nem ölne, kínozna halálra embereket, nem ő lenne az sem, aki hősködne. Lopni, csalni, hazudni bármikor képes, ha menti magát vele, szívesen áll annak az oldalára, aki mellett biztonságban érzi azt, hogy túléli.
•Eltűntek: Lenny, akivel összeveszett csúnyán, de mégis a legjobb barátjának, szinte már testvérének is tekintette. A két diák, akiket a fal maga alá temetett. Rod, akivel "felnőtt" életében haverkodik nagyon is. Dolgozik, de egy ideje nem reagált semmire, így igyekszik nem pánikolni. (Nincs JK barátom még)
•Mágikus tudás: Nem ő a párbajhős, de elboldogul. Ha idegi alapon áll neki, tehát ha ideges, akkor jobban megy neki, jobban áll a kezére és persze, a hibafaktor is nagyobb, óvaitlanabb.  A bájitalok terén egész jól kiismerte magát, csak lustasága nem vitte előrébb az életben, ezekkel a mai napig kísérletezik, ha úgy adódik. Egyéb kiemelkedő mágiája nincs, patrónusa sosem öltött alakot, abrosz alakú, ha nagyon el akarná nevezni. Fekete mágiával leginkább a háború alatt találkozott, vagy ha épp olyan dolgot csempészik, amely bűzlik tőle.

[- Miss Hall! Ön is a követ jött megnézni?]

S p e c u l u m  P h a n t a s m a t u m

     Kisöpröm a hajam a szememből, miközben kihajolok a merengőből, és megdörzsölöm a derekam. Az ezüstszínű folyadék rossz helyen van itt, Kingside Castle emléktárában kéne lennie, hasonlóan Agravaine Nott százhetvennyolc másik előadásához, amely olyan sok bölcsességet hagyott hátra. Kissé bűntudatom is van, és kissé haragszom is a szüleimre, hogy megengedték, hogy elvigyek egy ennyire értékes kincset magammal saját használatra, mintha nekik már nem is lenne fontos a családunk öröksége. A merengő feletti tükörbe nézek, a félhomályos szobában a sebeket már keresnem kell az arcomon, hogy megtaláljam a nyomukat. Nem a családunk, az őseink tehetnek róla, hogy összefontuk a sorsunkat egy szörnyeteggel, és utólag belegondolva, jóval kevesebbet veszítettünk el annál, mint elveszíthettünk volna.

 Miközben óvatosan a fiolába helyezem a merengőben ápolt, rég halott varázslótól hátramaradt kincset, és az egymással játszó rókákról készült festmény mögé rejtett mágikus széfbe helyezem azt, átgondolom a látottakat; kevésbé a mozgó sakkfigurák készítésének apróságait, sokkal inkább azt, amit az idősödő varázsló arcán láttam. Az első emlék tíz vak év után, amikor nem tudjuk, hogy mit csinált, amikor nem történt semmi látványos dolog, születés vagy halál, tíz évvel azután, hogy a sárvérűek alsóbbrendűségéről, lemaradásairól beszélt, komoly, szigorú és haragos arccal. A könnyed mosoly mögött nem maradt semmi, ahogy tudom, hogy az asztaloknál ülő boszorkányok és varázslók, akik a sakkleckéiért jöttek, részben a korábban lenézett rétegből érkeztek. Régen azt gondoltam, hogy időskori elhülyülés lehet, amit tisztán mutatott a váltás a Szicíliai Védelemről a Caro-Kann Védelemre, de azóta... azóta felnőttem, azóta rájöttem, hogy mit jelent a háború, és ha rákényszerülnének, sem akarná senki megvívni újra. Visszahúzom az ingujjam az alkaromra. Az arcomon ejtett sérülés elhalványult, de a Sötét Jegy után maradt amorf heg pontosan élénk, mint aznap volt, amikor Voldemort meghalt.

 Miközben magamra öltöm a kabátomat, megállok egy pillanatra a mozdulatban, és még egyszer átgondolom, hogy milyen ostobaság is megnéznem King Stonet, amiről már gyerekkoromban is olvastam, de amelynek legendái vagy megkérdőjelezhető hitelességű forrásokból származnak, vagy maguk az írók is jelezték, hogy találgatások, pletykák állhatnak mögötte. Két ingatlan tervein is dolgoznom kellene, Finnick biztosan szívesen látna a barátjával vacsorára, és ahogy kinyitom az ajtót, Persephoné nyivákolása és dörgölőzése tudatja velem, hogy vele sem ártana foglalkoznom, de végül mégis azt az ostoba döntést hozom, hogy felsietek az épület tetőteraszára, és hoppanálok, mielőtt meggondolhatnám magam.

 Tekintettel arra, hogy hány embert megöltem a háború alatt, nekem kellene a legkevésbé megkockáztatom, hogy olyan helyre megyek, ahol megszűnik a Fátyol, ahol megjelenhetnek, ahol átküzdhetik magukat, hogy megbüntessenek azért a rengeteg bűnért, amelyekért néha azt hiszem, hogy egész életemben vezekelni fogok, de vajon hogyan tudnék vezekelni annyi életért, annyi ellopott napért? Talán tizenhat sem voltam még, de a Halálos Átok ismerete éppen elég, aki nem fogja fel a halál jelentőségét, nem is igazán tudhatja létrehozni, úgyhogy pontosan tudtam, hogy mit teszek. Mégis, ez a kockázat talán mégis megéri, ha megkérdezhetem rég halott ősömet végre arról, hogy mi változott. Már azóta nyomaszt, hogy eszembe jutott, és hogy rájöttem, hogy abban a tíz évben nem kevesebbé, hanem többé vált.

 Zavar fog el, ahogy az ősi köveknél más embereket látok meg, árnyékokat, akik már mind oda is gyűltek. Pislognom kell, ahogy közelebb érve felfedezem, hogy egyikük a hülyegyerek, aki egy évfolyammal alattam járt a Mardekárba, és akit a másik idióta barátjával együtt többször is büntetőmunkába kellett küldenem abban a két évben, amikor a sors bizarr játékaként prefektussá váltam. Azután összerezzenek, ahogy megszólítanak, csak akkor szalad egy bátortalan mosoly az arcomra, amikor ránézek a boszorkányra, aki megszólított.

 - Miss Hall! Ön is a követ jött megnézni?- a hangom testetlennek, távolinak hat, a magabiztosság, kedélyes csevej benne nem az enyém. Roman Nott, az építész nincs itt ma éjjel, Roman Nott, az építész arcát ma más viseli, aki önkéntelenül megérinti az alkarján lévő sebhelyet, mely most gondosan megbújik a ruhái árnyékában. Talán Roman Nott, az építész nem is létezik, talán csak egy álarc, és a gyilkosnak csak egy apró lökés kell újra.

 A mosolyom árnyéka is elhalványul, ahogy meglátom Minervát, aki olyan, mint egy halovány kísértet. Bátortalanul felemelem a kezem, de nem tudok mosolyogni, és az intés inkább hat ideges rángásnak, miközben ránézek, különösen azzal az ijedt, bizonytalan tekintettel. Ez egy ostoba döntés volt... minek jöttem ma éjjel ide? Miért akarok egyáltalán foglalkozni a múltammal? Csak be kéne fognom a pofám, és örülnöm, hogy senki nem ölt meg a háború alatt, vagy hogy nem egy azkabani cella ablakán kibámulva nézem most a csillagok játékát. Szorító érzést érzek a szívemben, valami nedveset is, amikor meghallom a madár hangját, és a tető, ahová hoppanálni akartam, kifut a gondolataim közül. Mint valami árnyék követem Minniet, miközben mindenki eltűnik a megelevenedő sötétségben. Szinte látom azt a jövőt, amikor eljöttem, amikor egy év múlva itt állok, remélve, hogy utána mehetek, de már túl késő. Talán most dobok el mindent, de átlépem a Rubicont.

Mumus: Azok az emberek, akiket megölt, inferus-szerű állapotban, ahogy vádolják.
Dementor: 1. A nap, amikor Voldemort a házukba jött, rákényszerítette, hogy megöljön egy mugli születésű foglyot, és megkapta a Sötét Jegyet (és kisebb mértékben más aktív háborút emlékek). 2. A háborút követő tárgyalás.
Patrónus: 1. Az az időszak, amikor Minerva Balmorallal együtt élt. 2. Régi, gyerekkori ünnepek otthon
Morális iránytű: Roman Nott megreformálódott, és nem lenne hajlandó ártani senkinek, sem szavakkal, sem varázslattal vagy fizikai erőszakkal (kivéve talán önvédelemből, vagy mások védelmében, a szükséges mértékben). Roman Nott már nem hisz a vérelméletben, és semmiképpen nem tűrné, hogy valakit ennek nevében sértegessenek. Roman nem tekinti a szabályokat, törvényi előírásokat annyira szilárdnak, mint illendő volna, amíg a morális kódexével nem ütköznek a szabálysértések. Roman szembrebbenés nélkül hazudik a múltjáról, ha éppen problémát okozna neki beszélni róla (miközben magában is kicsavarja az igazságot, hogy ne érezze hazugságnak).
Eltűntek:
1. Pansy Parkinson: Unokatestvér, közeli barát, akivel néhány éve megszakadt a kapcsolata.
2. Ravena Nott: Unokatestvér, ex-halálfaló, aki még mindig körözés alatt áll személyes érintettsége miatt Rufus Scrimgeour Mágiaügyi Miniszter halálában. Roman nem ismeri a hollétét, nem látta személyesen évek óta, és hónapok óta nem kapott őle levelet. Közeli viszonyban voltak, különösen abban a rövid időszakban, amíg együtt voltak halálfalók.
Mágikus tudás: Roman szenvedélyes szeretettel vetette bele magát a mágiába, és roxfortos évei alatt az egyik legjobb párbajozó volt az iskolában. Rengeteget tanult Amycus Carrowtól, ezért képes használni a Halálos Átkot, és ennél még magabiztosabban az Imperius-átkot (a Cruciatus-átoknak csak az elméletét ismeri, gyakorlatban nem tudja használni). A halálfalók oldalán harcolt a háborúban, amit túlélt, és ahol több embert megölt. Ugyanakkor a háború vége óta nem használt feketemágiát, és azóta nem harcolt senkivel iskolai gyakorló párbajokat leszámítva. Gyakorlatilag nem tud patrónust használni.

[2. kör]

2. kör

Nincsen visszaút, hat alak áll a semmit mondó sötétben. Hideg a kőpadló, amin állnak, mintha minden köhintés, minden mocorgás visszhangozna az üres semmiben. Már-már kényelmetlen a léleknek a sötét, amikor kigyúlnak a fények. Fehéren lobogó tűz gyullad a fáklyákban, melyek a végtelenül magas falakon díszelegnek. A kőzetképződményre hasonlító falak vége szabad szemmel nem látható, csak a sötét semmi nyújtózik a mennyezet helyén. A táncoló fények nem adnak melegséget, nem égetnek s nem hívogatnak, inkább egy ősi félelem lesz úrrá, azon, aki túl sokáig nézi őket. Egy félelem, mely óvva int attól, hogy megérintsék a lángokat. A tisztitótüzet élők nem érinthetik meg, aki megteszi az érzi, hogy belül lelkében égni kezd valami, valami, ami felemészt jót és rosszat egyaránt. A hatalmas, sötét falakból fehér kristályszerű képződmények állnak ki, amelyeken épphogy kicsit megtörik a fény, de sűrűbbek annál, hogy teljesen átengedjék a sugarakat. Régi mágia anyaga ez, amely csapdába ejti a lelkeket.

Félkör alakú a terem, ahol az utazók állnak. Mögöttük már bezárul a tér és csak egy egyenes fal áll. Velük szemben pedig a teremből három kijárat vezet és mindhármat két-két szobor őrzi. Embernagyságúak, kis pódiumon, ugyanabból a fehér kristályból faragva, mint a kristályok. Az első kijáratot egyik őre egy rémült fiú, a szobor kissé meg van billenve, mintha esni készülne, míg a másik egy szigorú arcú férfi vádló tekintettel s felemelt kézzel. A középső őrei egy aggastyán, ládával a kezében s egy boszorkány, aki kísértetiesen hasonlít az egyik kalandorra, szemében gonoszság. A harmadik és egyben utolsó kijáratot balról egy kedves barát őrzi, jobbról pedig egy áldozat.

Lassú percek alatt kúszik be a visszhangzó kopogás hangja a terembe. Az elején csak egyet hallani, hosszú, szinte teljes perces szünetekkel, de a távolság a két kopogás között egyre rövidebb. A középső kaput rejtő mélyből jön, ám hamar két másik ritmusban csatlakoznak a szélsők is. Owen számára, mintha a balról nem is kopogás jönne, inkább puffanásnak és kiáltásnak hat, mintha valaki leesne valahonnan. Középről Minerva hall egy ismerős hangot, bár a szavak kivehetetlenek, s jobbról Tyler véli felismeri a barát hangját.

[Elfelda]

Odabent áthatolhatatlan sötétség honolt, amitől úgy éreztem magam mintha egyszersmind a nemlétbe csöppentem voltam. Aztán fehéren lobogó tűz gyulladt, melynek fénye megvilágította azt a félkör alakú termet, ahová csöppentünk.
- Legalább tudjuk, hogy az álmos trükk, amiről beszéltünk, működik – üdvözölt Elfelda, akinek mosolya mintha enyhítette volna a lelkemben motoszkáló szorongást.
- Te sem hitted volna, hogy itt látjuk viszont egymást, mi? - viszonoztam a mosolyt.
- Redway? Owen Redway? - szólt mögülem egy halk hang, és én reflexszerűen fordultam irányába.
- Minerva – köszöntöttem egykori iskolástársamat. - Különös hely ez egy alumni-összejövetelre.
Átlestem a lány válla fölött, és az időközben kőfallá szilárdult bejárat előtt tobzódó srácokat figyeltem. Közülük csupán az egyik volt ismerős, talán egy vagy két évvel járhatott alattam a Roxfortban. Miután Elfelda a nevét szólította őt, már helyére is tudtam rakni a kirakóst. Csupán biccentettem feléjük, majd letudva a kötelező szociális normákat, elkezdtem felmérni a barlangszerű helyet, ahová kerültünk.
A falakon fehéren lobogó fáklyák égtek, ám ezek fénye sem volt elég ahhoz, hogy megvilágítsa sötétbe burkolózó mennyezetet, lángjuk pedig mintha nem adott volna elég hőt ahhoz, hogy felmelegítse a félkör alakú termet. Követtem szemeimmel a homályba vesző falakat, és azon gondolkoztam, hogy vajon még mindig a szabad ég alatt vagyunk-e, vagy csak egy nagyon magas helyiségbe kerültünk. Miután a sötétségből függőlegesen visszairányítottam tekintetemet a fehéren csillogó, kristályszerű anyagokra, vízszintesen is elkezdtem felmérni a rejtélyes kamrát, vagy barlangot, vagy a fene tudja micsodát. Ekkor vettem csupán észre a három ajtót, és a mellettük szobrozó kristályőröket.
Azonnal ráakadtam a bal oldali kaput védelmező szobrokra, akik furcsán ismerősnek tűntek. Bátortalanul közelítettem feléjük, amikor egyszer csak felfigyeltem az ütemes kopogásra. Mintha középről jött volna. Egy pillanatra megtorpantam és a hang irányába fordultam, de valahol mélyen tudtam, hogy sem az aggastyán, sem a boszorkány nem tartozik hozzám. Folytattam utamat a bal oldali kapu irányába, majd megállva előtte egyenesen a férfi szigorú szemeibe néztem.
Ki vagy te?
Ekkor meghallottam egy másik hangot is, egy előbbinél sokkal tompábbat, mintha egy test lassan, megfontoltan gurult volna lefelé egy lépcsőről.
- Ti is halljátok? - vetettem oda a kérdést a vállam felett a mögöttem állóknak, miközben a másik őrt kezdtem szemlélni.
A szobor egy gyermek volt. A fehér, kristályos anyagtól furcsán tompának, homályosnak véltem a vonásait, így nem tudtam eldönteni, hogy valóban rémültnek látszott-e, vagy csupán a képzeletem szüleménye volt mindez.
- Ismerlek… - suttogtam magam elé, és megérintettem az arcát.

[Owennek]

see you at the other side

mood



to: all the wandering souls
2004.10.04.

A vak sötétség szerencsére nem tartott sokáig, miután átléptünk... Ennek azért is örültem, mert mindig tartottam a sötéttől. A sötétből nem volt menekülés, hacsak nem gyúlt fel valahol a megváltást adó fény, ahogy most is történt... Csak hogy ezek a lángok különös érzéssel töltöttek el, nem azzal a fajta melegséggel, amit mondjuk akkor éreztem, ha egy téli, hideg napon begyújtottunk a kandallóba. Nem... ez a tűz ijesztő volt, zavaróan steril, és eszem ágában nem volt közelebb lépni hozzá. Talán emiatt a kellemetlen érzés miatt is kezdtem rögtön elterelni a figyelmemet azzal, hogy Owennek elsütöttem egy viccelődő köszönést. Ő szerencsére nyitott volt erre, így máris oldottabb lett a hangulatom. Az ismerős arc megnyugtatóan hatott rám, főként most, hogy ittlétem óta először tettem fel a kérdést magamnak: Hogy vettem a bátorságot, hogy idejöjjek?!
- Valóban nem hittem volna, de ez kellemes meglepetés - válaszoltam mosolyogva, igyekezvén elkendőzni a hely és az atmoszféra feletti aggodalmamat. Szerencsére Mr. Nott jelenléte is csökkentette a szorongásomat, aki szintén kedvesen köszönt.
- Igen, azért jöttem... gondoltam teszek egy próbát, hátha igaznak bizonyul a mítosz... eddig úgy tűnik, nem jöttem hiába - feleltem. Nem tudtam ezek után nem észlelni egyetlen sorstársnőm, a szőke, fiatal boszorkány rosszallását irányomban, aki - ha tudott volna - valószínűleg gyorsan eltüntetett volna innen engem. Az antipátia okát elsőre nem tudhattam, csak találgatni tudtam. Talán jelentkezett hozzánk modellnek a lány, és elutasítottuk? Azt nem hittem, hiszen elég jó arcmemóriám volt, és ha a nevére nem is, az arcára bizonyosan emlékeztem volna. Még így a félhomályból is karakteresnek tűnt. A másik lehetséges alternatíva az volt a fejemben, hogy együtt dolgozhattunk, és érte valami rossz élmény velem kapcsolatban, de ezt is kizárta a tény, hogy emlékeim szerint sosem láttam még őt. Akárhogy is, bíztam benne, hogy nem maradok vele kettesben egy sötét sarokban... nem mertem volna megesküdni rá, hogy akkor sértetlenül térnék vissza a valóságba.
Nem sok időm volt azonban ezen merengeni, mert hamarosan bezárult a fal, és megjelent előttünk három kijárat. Mind a három két szobor őrizetében állt. Kissé bizarr látvány volt a fiú és a férfi, az aggastyán már bizalmat keltőbb volt, de a boszorkánytól a hideg rázott. Az utolsó őreit nem igen tudtam beazonosítani, de ha választani lehetett volna, leginkább náluk tettem volna próbát a kijutásra. Hogy mit tartogatott számunkra ez a túlvilági hely, arról fogalmam sem volt... ösztönösen rezzentem össze, és fontam magam köré a karjaimat, amikor meghallottam a kísérteties kopogást, de a félelmemet aztán azzal igyekeztem palástolni, hogy inkább zsebre tettem a kezem. Így a varázslattal mélyített zsebben könnyedén ki tudtam tapintani fenyőpálcámat, ami nyugtatóan hatott rám. Ahogy a kopogás gyorsult,Owen kérdésére elmormoltam egy halk igent, majd az átoktörő egyszer csak odalépett a gyermek szoborhoz, és megérintette az arcát. Valamit suttogott, de azt nem hallottam a kopogástól. Ebben a pillanatban azon sem lepődtem volna meg, ha a szobor életre kelt volna itt előttünk. Lidérces élmény volt ez a mai, annyi bizonyos.

[- Ez tényleg te vagy...]

S p e c u l u m  P h a n t a s m a t u m

      Kedves mosollyal válaszolom meg Ms. Hall megszólalását, de túlzottan elfog a hely jegessége hozzá, hogy összeszedjem magam egy egyszerű beszélgetéshez. Megérintem a pálcám, hogy ellenőrizzem, a helyén van még, mikor az ismeretlen helyen találom magam. Elfog a félelem, ahogy ráébredek, a mágia abszolút működött, valóban itt vagyunk valahol a Világ szélén, talán azon túl, és nem tudom, hogy lesz-e visszaút. Önmagam megismerése, a válaszok, amiket keresek, semmiképpen nem érik meg ezt a kockázatot, mégsem okolom magam amiatt, hogy mégis itt vagyok. Oldalra nézek, a félhomályban pillantok Minnie arcára. Te miért vagy itt? Mi hozott vissza téged Amerikából? Kedves lenne odamenni, beszélni vele, hogy oltsam az idegességem és a félelmem, még ha tudom is, hogy gyűlöl, de egyelőre nem teszem. Talán visszajutunk, ha pedig örökre elveszünk itt, együtt tűnhetünk el a semmiben.

 Körülnézek a teremben, és szemügyre veszem a három ajtót, miközben próbálom megfejteni a tudományos magyarázatát a helynek. Tudom, hogy ha egy mágiatudós eljutna ide, valószínűleg évekig elfoglalná a kutatás, és valószínűleg a legtöbben abban sem tudnának megegyezni, hogy a termet és az ajtókat ember alkotta-e, esetleg valamilyen varázslény, vagy elfogadjuk azt a teóriát, hogy a Mágia a világ születése óta létezett, és ez talán egyfajta töréspont, maradvány abból az ősi mágiából. Hat szobor, hat ember. Nem próbálom megfejteni, hogy ki lehet a baloldali ajtónál álló két alak, még akkor sem, ha az egyik szobor vonzza az egyik varázslót, de rögtön a mumusok mágiája jut eszembe párhuzamként. Persze, ez a hely nem a félelmet érzékelheti, hanem valami mást. Talán tényleg a halált?

 Összerezzenek, ahogy Minnie megszólal a sötétben, és követem a tekintetét a középső ajtónál álló gonosz tekintetű boszorkányhoz. Villámként hasít belép a felismerés, hogy őt látom, de a tekintete olyan rosszakaratot áraszt, hogy ösztönösen előhúzom a pálcám a belső zsebemből, bár megállítom magam, mielőtt felemelném. Az arc az övé, de a tekintet idegentől, amit valaha rajta láttam, attól a kedvességtől, amit mindig láttam benne, még akkor is, amikor a viselkedésem miatt, vagy más okokból, de számomra nem tartogatott belőle.

 - Ez tényleg te vagy...- teszek egy tétova lépést a szobor felé, azután végignézek a többi szobron, de nem látok egyet sem, amelyik hasonlítana hatunk közül bárkire. Ahogy jobban megnézem, talán felismerek egyet, a másik alakot a középső ajtó mellett, aki talán az a férfi lehet, akit a Merengőben követtem. Talán valaki más. Mégis, Minerva szobrának hasonmása elvonja a tekintetem tőle, igyekszem elméleteket gyártani, de túl keveset tudok hozzá, hogy legyen bármilyen értelmesnek tűnő esélyem rá. Az egyetlen dolog, amit talán sejtek, hogy ezek mind halottak, de persze, Minnie itt van. Nem tűnik kísértetnek.

 Körülnézek újra, hátha valami elkerülte a figyelmem, de semmi nem változtat azon, hogy ismeretlen területen vagyok, visszaút lehetősége nélkül. Meg sem fordul a fejemben a dehoppanálás gondolata, biztos vagyok benne, hogy ez a hely vagy lehetetlenné teszi ezt, vagy katasztrófával végződne, ha a normál téren kívül vagyunk. Próbaképpen megpróbálkozom apró fényt létrehozni a pálcám végén egy néma Lumos segítségével, hogy megnézzem a férfit kicsit jobban, de főleg, hogy leteszteljem, működik-e a mágia. Jobb most tudni, ha bármilyen furcsa dolog van itt. A férfi pedig határozottan ismerős.

  - Be kell mennünk... gondolom...- tudom, hogy Minnie utálhatja a gondolatot, hogy hozzám kell most beszélnie, hogy szíve szerint valószínűleg bármelyik másik irányba menne, de biztos vagyok benne, hogy nem tudnék elmenni bárki mással, bárhová máshová. Nem tudnám itt hagyni. Finnick biztosan azt mondaná, hogy creepy vagyok, amiért nem fogadom el, hogy egy kontinenssel arrébb futott előlem, de ebben a pillanatban nem tudom elképzelni a gondolatot, hogy eltűnik.

 Tétován a szobrok közé lépek, és próbaképpen a középső ajtó kilincsére teszem a szabad kezem, készen rá, hogy megéget, megfagyaszt, megátkoz. Nincs más kiút, és valakinek meg kell próbálnia, és tudom, hogy ha tétováznék még egy kicsit, ő lenne az első, aki megpróbálja.

h e l l o s a t a n i b e l i e v e i t i s t i m e t o g o

me and the devil

Ω

        Mélyet nyelek először Redway hangját hallva - tudomásul véve, ahogy Nott boldog jelene, úgy a mi boldog múltunk is létezett valahol, talán nem is olyan elérhetetlenül - és másodszor, mikor a gyomromban az alkohol kinyújtja az ujjait, emlékeztetvén rá, hogy bárhol is van azelőtt, mi nem térünk vissza oda többé. Miatta nincs különösebb okom szégyellni magam, őt nem bántottam meg a szótlan távozással - de Lottot igen. Talán a barátaink ellenségei még mindig a mi ellenségeink is.. A Fátylon túl is.
        - Gondolod? Szerintem az öreg Dumbledore egyenesen imádná, hogy amit az iskolás éveink nem tudtak elvégezni, most a kíváncsiságunk megoldja.. - ha nem ő volna, talán azt mondanám, hogy nézd csak, összefújta a szemetet a szél, de ez csak hármunkra lenne igaz a különös társaságból. Másoknak nyilván ennél jóval több eszük van, hogy válaszokért kockáztassák azt, ami még hátravan, és amit a háború, más emberek, traumák nem tudtak ellopni.. még. Nekem szerencsére soha nem volt egyetlen csepp érzékem sem, ami a realitást illeti - most is inkább lenyűgöz az elénk táruló ismeretlen, minthogy felmérjem a veszély közelségét.
        Talán csak illúzió, nem valódibb az álmainknál: füst, tükör, tömjén, mirtusz, az emberi lélek mélyén virágzó ismeretlen - még arról is megfeledkezem pillanatokra, ki vagyok, úgy nézek fel a falakra, pontosabban oda, ahol lenniük kellene. Annyi év és fájdalom sem tudta elfeledtetni, milyen.. nagyszerű a mágia, hány arcát nem ismerem még, és olykor nem vagyok több, mint az elsős azelőtt, aki először pillant a Roxfort nagytermének magasságaiba..
        
        A szobrok azonban már eltöltenek valami akaratlan félelemmel: kitapintom a zsebem mélyén az üveget, de még nincs újra szükségem rá. Az arcok jobbról és balról nem engem keresnek, nem bennem ismernek valakire - nincs kétségem afelől, hogy személyes feladványok, ahhoz túlságosan.. megmunkáltak a vonások, tekintetek, és a vonások, tekintetek végén megbillenő elevenség. Talán kincskeresésként kezdődik, biztosan utazásként folytatódik önmagunkba, és nem tudom, nem markoltunk-e nagyobbat, mint amelyet elbírunk.
        - Az a szobor.. szerintetek is.. hasonlít rám, vagy.. nektek úgy tűnik, mintha ti lennétek? - az eredeti terveimet rögtön meghazudtolva azonnal beszélnem kell azokhoz, akiket elkerülni akartam. Míg magasan felnézek, hallom a kopogást is, és csak ekkor nézek oldalra - nyilván mindannyiunknak készült egy-egy alak, másoknak mást mondanak az idegen jelek. Vajon ez a szobor én vagyok, vagy..
        - Igen, hallom. Felismeritek a szobrokat? Azt várják, hogy kettesével menjünk be az ajtókon.. - az utolsó mondatot inkább csak félhangosan, magamnak teszem hozzá, értelmetlen ragozni a nyilvánvalót. Egy kis áporodott griffendélességgel kedvem volna hozzátenni, hogy elkövethetnénk az évszázad bűntényét, és besétálhatnánk egymás személyes poklába, hogy ott leszámoljunk valamivel, amivel könnyebb, mint saját traumáinkkal, de a mágia bizonyára ennél szakszerűbb. Bizonyára nincs ingyen: egyetlen bűbáj sincs.
        - A feketemágia több ága fakad a fájdalomból. Talán ezek a próbák is erre szolgálnak.. Semmi közöm hozzá, mit kerestek pontosan, de egyikünknek sem adják majd.. enélkül. - ahogy kimondom, meg is bánom, olyan forró és pontos hirtelenséggel, amivel csak meggondolatlanul az ördögöt megidézni lehet. Bizonytalanul rágom az ajkam, nézem, ahogy Nott elindul az ajtó felé, de nem tudom, vagy nem akarom megállítani - bármi is van odaát, nem tudok vele azonnal, és végképp nem tudok vele egyedül szembenézni. Most nem. Még nem.
        - Állj! Egy pillanat.. - még nem ittam annyi szíverősítőt és nem vettem be egyetlen gyógyszerem sem, így elvégezhetem az ilyenkor tanított felfedező-bűbájokat. Nem várok tőlük sokat, az ilyen tereknek megvan az a tulajdonságuk, hogy elrejtsenek mindent, ami hagyományos körülmények között felfedhető. Tayilor bizonyára büszke volna rám - miután és mielőtt kétségbe vonta az elmém épségét, amiért ilyen halálközeli élményekre vállalkozom az elmém vágyait kielégítendő.
        
        Csak miután végeztem, tudok és akarok Nottra nézni. Világos, neki is van elszámolnivalója a boszorkányok óráján, a kopogásra pedig Redway emelkedik szólításra.. A csinos, ismeretlen boszorkány nem tudom, elkövethetett-e bármit, talán bájos esetlenséggel most olyan helyre űzte a kíváncsisága, ahol semmi jó nem nyerhető el - és még jobban utálom, amiért empátiát kezdek érezni felé csak azon az alapon, hogy őt sem egyszerű válaszok várják az ajtókon túl. Fawley és az ismeretlen mágus sem követhettek el olyasmit, amivel arányos volna az, ami történni fog velünk..
        Most volna a legnagyobb szükség az éberségre, de alkalmatlan vagyok, ahogy mindig voltam: ha életösztöneink kerülnek mérlegre, menthetetlenül könnyűnek fogok találtatni. Innom kell egyet még.. csak egyetlen kortyot, mielőtt átlépünk a küszöbön - talán többet nem lesz rá lehetőségem, és nem őrülhetek meg színjózanon. Micsoda botrány volna..

ₛₚₑcᵤₗᵤₘ ₚₕₐₙₜₐₛₘₐₜᵤₘ


--------------------------------------------------------------------

Az utolsó pillanatban gondolja meg magát, de hiába, az erő a lábaiban bevezette, erősebbnek bizonyult és amikor megfordul, hogy lelépjen, csak egy falat talál maga előtt. Cifra káromkodás hagyja el a száját, úgy néz ki, hogy maradni kell, ha már volt olyan hülye, hogy felült egy bolond öregasszony szavaira. Fújtatva fordul vissza és lépked előre, inkább csak előrébb, hogy lássa, mibe is sétált bele. Oroszlánt nem lát a barlangban, azonban a három ajtó hamar feltűnik neki. Csak előre, nem hátra, ezek szerint. Remek. Jobban körbefordulva a fényeken akad meg a tekintete, amitől a hideg kezdi rázni. Olyan, mintha valami megragadná odabent és jeges ujjakkal kezdené szorongatni. Mire feleszmél, megrázza magát, mintha le akarná rázni magáról az érzést, a „szellemujjakat”, mindhiába, még bőven érzi a bőrén fel-, s alá futkozni.
- Valami nem stimmel a fényekkel… - szúrja oda a többieknek, akik úgy néz ki, mind ismerik egymást. Remek, akkor csak Sash az, aki idegenként jött. Ha látta is valamelyikük arcát az iskola fala közt vagy máshol, nem ugrik be neki és ez kölcsönös úgy tűnik. Nem tudja eldönteni, hogy ez jó vagy rossz, szimplán csak egy tény, ami megül közöttük. Nem is szól többet, hagyja, hogy a többiek sztorizzanak, addig tesz egy bátortalan lépést az ajtók irányába. Az ajtókat ha nem is élők, de szobrok őrzik, csakhogy a megszokott lovagok vagy egyéb vadak helyett a legfurább válogatás áll ott, szép sorban. Fejét balra forgatva vizsgálja a fiút, a vénembert, vagy épp a női alakot, szép sorban. Nem ér hozzájuk, annyi bátorság nincs benne, de ahogy a harmadik ajtóhoz ér, muszáj közelebb lépnie. Mintha… hülyeség. Csak képzelődik, a stressz vagy épp akármi is zubog benne, elveszi az eszét. A fejét csóválva fordul a többiek felé, akik szintén egy-egy szobrot vizslatnak vagy többet.
- Melyik?  - Lép közelebb a nőhöz, aki próbálja megfejteni, tükröt lát vagy csak ábrándot. - Nekem határozottan nőnek tűnik. Akkor az ott… - lép vissza az ismerős archoz. Aztán jön a kopogás. Először a halkakra nem is reagál, aztán egyre hangosabb és hangosabb. Tekintetét emeli el az arctól, amit lehet túl jól ismer és ráncolja a homlokát.
- Hallom. De a fene akar bemenni oda… - még ha igazuk is van és vélhetően bent vár rájuk valami. Mire azonban lépne bármit is, a nő felkiált, így kinyújtott karral áll meg, mint valami kimerevített, leállított felvétel. Mágia. Áhh, hát tegye csak. Addig zsebre vágja a kezeit és úgy néz a szobor arcába. Őrültség, bizonyára valami mocskos illúzió. Akárhogy nézi azonban, egyre jobban ismer rá, már szinte hallja a hülye poénokat, a sztorikat, a veszekedést, bármit. Egyre jobban. Hogy micsoda?
- Igen? Szólt valamelyikőtök…? - kapkodja a fejét, majd végül a jobbra eső ajtó felől hallja újra azt, amit nem kellene, nem szabadna. Ekkora, szarik ő minden mágiára, minden bajra, megragadja a kilincset, nyílik vagy sem, már nem gondolkodik.
Faszom.

[3. kör]

3. kör

A félkör alakú terem sötétjében minden apró nesz és kopogás felerősödve tér vissza a falakról, szinte körbefonva a bent állókat. A kristályfáklyák jeges lángjai változatlanul lobognak, a különös hangok azonban újra és újra feltörnek az ajtók mögül, mintha hívogatnák vagy talán figyelmeztetnék a jelenlévőket. Minerva pálcája remegve reagál a varázslatra, de semmilyen irány vagy válasz nem érkezik. A bűbáj elhal, mintha magába szívná valami az ismeretlen térben, és a helyiség változatlanul idegen és titokzatos marad.

Mikor Roman a kilincshez ér, megáll a levegő. Pillanatok töredéke alatt fut át karján a láthatatlan kés, mely felszaggatja a ruhát és egy szó piroslik immáron az építész bőrén: „csaló”. Sash ellenben képes lesz lenyomni a jobb oldali kilincset és egy távolba nyúló folyosót lát ott, ahol éles kanyarokban veszik el a fáklyafény. Mintha az egyik messzi kanyarból már Roman is hallani vélne valamit. Kiáltást? Könyörgést? Egy utolsó leheletet? Sash ugyanabból a kanyarból hallja egy régi barát hangját, ahogy a nevén szólítja őt.

A bal oldali ajtó irányából halk, idegesítően ismerős kiáltások kezdenek szűrődni a puffanások mellett, mintha egy férfi veszekedne valakivel. Bár Owen már felfigyelt az ajtóra és a mögüle jövő hangokra, hamarosan Efelda is hallani kezdi őket. A hang egyre erősebben és ércesebben hallatszik, mintha nemcsak a düh, hanem valamiféle mélyről jövő keserűség is szólna belőle. Talán valami, ami a múltból bukkan fel. Ha át mernek lépni a küszöbön, egy girbegurba folyosóra találnak, amely messze vezet előre, és ahogy haladnak rajta, a hang csak egyre erősebbé és sürgetőbbé válik. A hideg lángok itt eltűnnek, és csak a folyosó vaksötét mélysége hívogatja őket tovább.

Matthew fülét megüti egy halk suttogás. Egy öreg férfi ejti ki a nevét a csendben, mintha közvetlenül neki szólna középről, melyet az aggastyán és a boszorkány őriz. Hogyha ő vagy Minerva érne az ajtó kilincséhez, Roman-nal szemben sikeresen le tudnák azt nyomni és egy újabb elágazásnál találnák magukat. Egyik oldalról egyszerre az aggastyán kedves hangját és egy női, inkább büntető hangot hallanának, egy torz anyáét mely Minerva nevét mondja, a másik irányból pedig csak az üres némaságot.

Az utazókat az ajtókon túl csak a saját választásaik vezetik: mindannyian a múltjuk és a jelenük hangjaira figyelve indulhatnak el, egyetlen biztos pont nélkül, de annál több, válaszokra vágyó kérdéssel.