Büszke vagyok az ötletemre, hogy a párizsi koncertünket követő napot használjuk ki egy kis szórakozásra. Bőven megérdemeljük a pihenést, az elmúlt időszak csak az előadásoké volt, és akkor még nem beszéltünk a közelgő fesztivál szezonról, valamint a Művészeti magasiskolában közelgő vizsgákról sem. Mint kiderült, Simonet leszámítva pedig senki sem járt ezelőtt Disneylandben – legalábbis az európaiban biztosan nem.
- Egyetlen probléma van Disneylanddel. – magyarázom neked, ahogyan a karórámra pillantva ellenőrzöm az időt. Öten érkeztünk a parkba, de a többiek valahogy lecsatlakoztak. Azt hiszem, akkor veszítettük el egymást, amikor Simone konokul közölte, hogy ő végig akarja állni a másfél órás sort az egyik attrakcióhoz, Knox pedig nem hagyhatta magára. Lucien egészen egy órával ezelőttig még velünk csatangolt, alapos feltűnést keltve a magasságával, de aztán elvesztettük, amikor azt mondta, hogy megint éhes. Csak remélem, hogy nem egy mugli japán turista tömeg kért vele ismét fotókat, mint ahogyan eddigi itt tartózkodásunk alatt az már annyiszor előfordult.
- Nagyon, nagyon gyorsan elrepül az idő. – a körülöttünk lévő emberek valószínűleg nem érzik még az idő múlását. Nekem is csak a rutin és a tapasztalat nyújt támaszpontot. Még bőven azelőtt elindultunk a Le Château de la Belle au Bois Dormant felé, hogy az embereket elkezdték volna terelgetni felé. Az attrakciókból még futnak az utolsó körök, és felengedik a sorban állókat, de a sorok végét lezárták a zárásra készülve.
Fagylalttal a kezemben, a füleimen piros-fekete, Minnie egeres füles fejpánttal vezetem énekestársamat a tömegben. Párszor már beszámoltam neki a gyerekkori élményeimről. Apa szívesen hozott ide minket Greggel és Celiával. Aztán idő közben a bolondos, rózsaszín, műanyag varázspálcát, amit ajándékként lehetett itt megvásárolni, lecseréltem egy valódira, és Celia is követte a példámat, azóta pedig semmi sem olyan, mint azelőtt. Hiányoznak azok az idők, amikor vakon bízhattam az emberekben, és mindenhol, mindenben az örömforrásokat találhattam meg. Most viszont, újra elmerülve a gyerekkori nosztalgiában kicsit olyan érzés, mintha a háború még sem ölt volna ki mindent belőlem. Ritkán láthatsz ennyit nevetni, mint ahogyan azt tegnap este óta teszem, izgatottan várva a mai napot. A lábaim elfáradtak, de ez a hely akár hatékony patrónus is lehetne a dementorokkal szemben. Egyszerűen megakadályozza, hogy tudomást vegyek a lábamba érkező, egész napos talpalás miatti fáradtságról. Direkt kényelmes, fehér színű, mugli sportcipőt vettem fel az útra. Még a Roxfortban sem volt olyan nap, hogy ennyit kellett volna gyalogolnom.
- Ha visszamehetnél az időben, mondjuk kilenc-tíz éves korodra, és itt lehetnél, akkor mi lenne az első dolog, amit csinálnál? – kérdezem tőled félkomolyan, mialatt a tökéletes helyet keresem a letáborozásunkhoz. A kastély még mindig ugyanolyan mágikusnak érződik, mint ahogyan gyerekként emlékszem rá. De nem úgy mágikus, ahogyan a Roxfort. Ez a tér nincs megtöltve gyötrelemmel és gyűlölettel. Ide tényleg feltöltődni jár az ember.
- És meg is vagyunk! – egy kisebb emelkedőhöz vezettelek, ahonnan a kastélyt tökéletesen belátjuk. Nem vagyunk túl közel hozzá, azonban a sötétedés utáni műsorra nincs jobb hely az egész parkban, mint ez.
Roxfort RPG
Szerző