Bárkinek, aki a nyár ennek a szombati délutánján a kúriában tartózkodik.
Elegem van ezekből a népekből, a suttyókból és a senkiháziakból, elegem van abból, hogy a gyönyörű és drága bútoraink a fal mellé vannak tolva, mint valami ócska raktárban, elegem van abból, hogy ha bejövök az étkezőbe, elfog az undor és az émelygés a néhai mugliismeret tanáromra emlékezve, akit itt falt fel az az undorító óriáskígyó az asztal közepén a szemünk láttára, elegem van abból, hogy egy nyomorult teát nem ihatok meg meleg vajas süteménnyel anélkül, hogy valaki bele ne ugasson, elegem van anyám sírásából és abból, hogy még ő is az én nyakamon lóg, elegem van a kudarcból és abból, hogy nem tudok rendet tartani magam körül, elegem van a bezártságból és a Nagyúrból, és elegem van abból, hogy nem tehetek semmit.
A torkomat az önsajnálat gombóca fojtogatja, miközben a gyomrom üresen korog, a szemem kopog az éhségtől. Én nem vagyok hozzászokva az éhséghez, nekem ha valami kellett, az azonnal a rendelkezésemre állt, még a Roxfortban is, hisz maximum elvettem valamelyik gyerek süteményét, amit otthonról küldtek neki, de mostanában a házimanó valahogy mindig úton van, mert egyesek úgy képzelik, hogy több joguk van utasítgatni azt a kis szarzsákot mint nekem, a ház tulajdonosának! És még csak a nevét se tudom annak a kis hülyeségnek, hogy üvöltve szólítsam magamhoz.
Na jó, ez nem igaz, igazából tudom a nevét, de a manók nevét sikk nem tudni. De most túl éhes vagyok ehhez a problémához.
- MERRY! A kis koszos pár másodperces késéssel érkezik meg az étkezőbe. Belerúgok, amitől a kezében tartott tálca, benne anyám teáskészletével vészesen meginog, de nem töri el, nem ám! Az élete árán is megvédi, hisz úgyis tudja, hogy ha eltöri, azt nem éli túl.
- I-i-igen, Malfoy gazda?
- Uzsonnázni akarok! Hozz nekem csokoládés muffint szederrel és fehéreperrel, és gofrit tejszínhabbal. Ide. Megvárom.Kihúzom a széket az asztalfőn (stílusosan), és leereszkedem rá, mintha csak maga lennék a királyi fenség.
- Mozdulj már!
- Igen gazdám, Merry már megy is, gazdám. Amint a manó eltűnik, látványosan unatkozni kezdek, ujjaim a márványasztalon dobolnak, miközben a fejemet támasztom a másik kezemmel.
- Ne könyökölj, Draco - szólal meg valamelyik nagyanyám képe a hátam mögül.
- Fogd be, vén tehén - förmedek rá, noha általában kedves szoktam lenni a festményeinkkel, mióta már bennük sem bízhatok, kezdem elveszíteni a jóindulatomat irányukban.
Várok, remélve, hogy senki sem fogja rám törni az étkezőnk ajtaját uzsonnázás közben.