Tornyok folyosói, csigalépcsők

A keleti szárnyhoz két torony tartozik: egyikben a Hollóhát termei találhatóak, a másik pedig az a torony, melynek tetején Trelawney professzor tartja az óráit. Mindkettőbe csigalépcső vezet, olykor köralakú folyosók szakítják meg a menetet.

[- Protego!]

Arianna
"Where will we be,
what will we do,
 when the doomsday comes?"

Az utolsó utáni homokszemek is leperegtek az órában, s én, mint a mérgezett egér, úgy cirkálok. A bagolyházban feladtam a levelem a szüleimnek Bretagne-ba, tudják, hogy mi van a fiukkal s ha a fogam itt hagynám, akkor ez miért történt. Realista vagyok, tudom, hogy kemény órák elé nézünk mind, akik itt maradtunk. A bagoly feladata nem lesz könnyű s szüleim lehet más forrásokból hamarabb fognak értesülni az est kimeneteléről, mint ahogy a madár majdnem egész Anglia légterén átrepül, majd a csatorna fölött s végül a francia földeken megtalálja úti célját. Ugyanakkor jobb, hogy a családom ideiglenesen emigrált oda, ahova a bácsikám már korábban elment. Bretgne-ban vannak rokonaink, az ott élő kelta mágusok még tudják, hogy a szigeten élők közül kikkel állnak rokonságban, ott anyámék nyugton vannak legalább, ha már a fiuk volt olyan makacs és nem akart velük tartani, de engem túl sok minden köt ide, elsősorban a kötelességtudat és a hűség. Öröm az ürömben, hogy még egy tartozásomat is leróhattam: egy barátság helyre lett állítva, ugyanakkor ez időt is vett el tőlem s most nyargalhatok a Hollóhát torony felé, hogy a harcolni vágyó háztársaimat még elcsíphessem. Olyan helyzet ez, ahol vállt vállnak vetve kell majd harcolnunk és bennük bízhatom leginkább, nem lenne jó már az elején elszakadni tőlük. Ugyanakkor kifutottam az időből és ez nem sok jóval kecsegtet. Rossz gyanúmat igazolja az is,hogy mikor felérek a tornyunkba, ott már sehol senki, a menekülni vágyó mulya diákok kis csoportjával futok csak össze, akit heves kirohanással ösztökélek sietségre. Remélem ezek az ostobák nem vesztenek rajta málészájú viselkedésükön. Mondjuk az hihetetlen számomra, hogy tudnak a tárgyi világhoz ragaszkodva sokáig pakolászni, amikor az életük a tét. Olykor felfoghatatlanok az emberi természet furcsaságai. A lépcső tetején megállok zihálni, hiszen a gyors mozgás átka engem is elért: a vérnyomásom felpörgött, rosszul vettem a levegőt s az oldalam nyilall, így kénytelen vagyok egy kis időt térdemre támaszkodva fújtatni kivörösödött arccal. Egy mágus ne futkosson, hanem repüljön, ha siet... persze, ez most nem kviddics mérkőzés. Ráadásul még a gondolataim is össze kell szednem, hiszen jelenleg meglehetősen elveszett vagyok.
Az biztos, hogy a többiek már itt nincsenek, ugyanakkor még az ellenség se törhetett be, mert ezt észrevettem volna és annak meglennének a maga jelei. Gyorsan egy harcra kész csoportot kell hát keresnem, mert egyedül nincsenek valami jó esélyeim. Igyekszem reálisan és gyakorlatiasan gondolkodni, hiszen nem szándékozom rajtaveszteni ezen a harcon, vagy ha az a sorsom, akkor sem adom könnyen magam, annyi biztos. Walesi vagyok, a harc lételem számomra valahol és a zegzugos kastély otthonos terep annak, akiben ősi kelta vér csorog... Az minden esetre biztos, hogy ezt az üres tornyot itt kell hagynom, így meg is indulok lefelé a lépcsőn, míg pálcám a kezembe kerítem, hiszen innentől már hadiállapot van, ezt értésemre adják a kastély védelmén csattanó átkok morajai is, amik dühödt viharként zúdulnak ránk. Közben azon tanakodom, hogy merre lenne érdemes tovább menni, hol találok majd olyanokat, akiknek társául szegődhetek. Épp, hogy elérem a csigalépcső alját, élesebb morajlás üti meg a fülem felülről, recsegéssel társulva, így pálcámat ösztönösen emelem fel.
- Protego! - a pajzsbűbájnak köszönhetem az életem, abban biztos vagyok, mert a tetőzet elemei és a boltívek érkeznek a gravitáció kötelén vontatva. A probléma csak az, hogy lépcsőfokon voltam, nem túl stabil helyzetben és a mechanikai erő, ami a pajzs és a törmelék találkozásával jár, jelen ingatag helyzetemben elég ahhoz, hogy kibillentsen jelen pillanatban ingatag egyensúlyomból, így a hátam közelebbi ismeretséget köt a rideg és kemény lépcsővel, a pajzsbűbájom meg lassan felmondja a szolgálatot, így az a kellemetlen helyzet alakul ki, hogy a lépcsőre szorulok, mert a testem jó részét, úgy gyomorszájig, beborít a törmelék. Így is mázlim van, mert a nyakam megfeszítettem, állam a mellkasomra szorítottam esés közben, így a tarkóm nem vertem a lépcsőnek, mert akkor bizony nekem "Jó éjt" kívánt volna az élet. A törmelék a pajzsomról pedig nem nagy magasságból érkezett, csak pár véraláfutást gyárt a testemre, de sajna tompításra használt kezeimet s a pálcámat is, betemette, amit így nem tudok mozdítani, már azért sem, mert a szűk lépcső feljárón remekül megrekedt az anyag.
- Hogy az a fókabajszú earsling édesanyja az összes nyomorult gyászhuszárnak! - ordítok fel mérgemben, ami ritka dolog, mint a fehér holló, de érthetően felment bennem a pumpa, hiszen kiszolgáltatottan rekedtem egy lépcső alján, miközben az ellenség nyilvánvalóan most kezd betörni. Mondhatom, igazán szép dolog s az, hogy pillanatnyilag élek, innentől nem sok dologra jelent garanciát.

Az utolsó pillanat. A pillanat, amikor megáll az ereidben a vér és egyszerre teljesen másképp tekintesz a világra. Minden fenekestül felfordul. Amikor épp annyira félsz, mint amennyire tombol benned a tettvágy és közben rohamosan kapkodsz a tovatűnő percek után, amiket már sohasem kaphatsz vissza.
A szívem dobpergés módjára lüktet a mellkasomban, lépteim gyorsak, gondolataim nehézkesek és amint a kastélyra pillantok elszorul a szívem. Ez a hely eddig az otthonom volt, ahol menedékre leltem, ahol új kalandok vártak, olyan volt számomra, mint egy meseország. Itt éltem le öt évet és most már szinte úgy tetszik, mintha mindig is idetartoztam volna. Minden kő suttog valamit, minden zöldellő fa susog egy történetet. Az ablakok, melyek a tájra nyílnak, a fáklya meleg fényénél emlékeket ébresztenek bennem. Van, hogy kacagást hallok felharsanni, amint az emlékeim átveszik az írányítást a tudatomban. Vagy épp magamat látom viszont, ahogy a lépcsőn ülve, a Roxfort hideg fala nyugtatja fájó kis lelkemet.
Olyan ez, mint az otthonom.
És azt soha, senki nem veheti el tőlem!
Már a fülemben hallom a lüktetést, ami az egész testemet átjárja. Fájó dolog a búcsú, de itt és most muszáj eleresztenem azt, ami ezidáig biztonságot nyújtott. Minden emlék lepörög a szemeim előtt és egy könnycsepp csordul le az arcomon. Mit keres az ott? Talán félek, talán úgy érzem, mintha kihúznák a talajt a talpaim alól és még annyi minden van, amire kevés időm maradt, de még mielőtt elérkezik a vég, muszáj megtennem.
Mi van ha meghalunk? Mi van, ha sokkal rosszabb vég jön el, mint amire számítunk? Mi van, ha vesztünk?
Nem, ezek butaságok. Oroszlán vagyok, bátor, erős, ragadozó és nem az áldozat. Ennek kell a szemeim előtt lebegnie.
A lépcsőn felfelé vágtázok, mígnem elérem a Griffendél bejáratát, ahol a Dámával közölve a jelszót behuppanok a helyiségbe. A terem teli van idegesen kapkodó diákokkal, a hangulat feszült, a tekintetek riadtak. Itt végre elengedem a dolgot, amit ezidáig szorongattam, egy kislány, Cathy kezét. Még év elején ismertem meg a kis boszorkányt és úgy a szívemhez nőtt, hogy az majd meghasadt, mikor megláttam egyedül mászkálni a földszinten. Így hát felhoztam a klubhelyiségbe, hogy elmehessen az evakuálási csoporttal. Nem tudnám elviselni, ha valami történne vele. Olyan kicsi még...
- Figyelj, Cath! - suttogok a fülébe. - Nemsokára indultok. Értem én, hogy harcolni szeretnél, de tudod, hogy a bátorság még magában nem elég - sóhajtok és legyintek, amint megakar szólalni. - Erős szíved van, kicsi lány! De fontosabb feladatom szánok neked! - kis szünet. - Nem volt időm elbúcsúzni. És hogyha ma leáldozna a csillagom, akkor szeretném ha átadnád ezt a szüleimnek – a kezébe helyezek egy levelet, s eközben egy könnycsepp csillan meg a szemében. Végre kezdi érteni, hogy mi folyik itt, hogy ez nem egy gyerekjáték. - Vigyázz magadra, kis oroszlán! Szeretlek! - puszit nyomok az arcára és már rohanok is tovább. Cath az elsősökkel marad, akik piciny táskáikkal felszerelkezve, pirosló arcokkal sorakoznak fel a vezetőik mögött. Utoljára még visszapillantok a kislányra, aztán a társaimhoz indulok. Már javában megbeszélés folyik arról, hogy hogyan tovább, kinek mi a feladata, mi a terv a Roxfort megmentésére.
Elcsusszanok a diákok között és felrohanok a hálóhelyiségbe. Eszeveszett módjára rontok be a szobámba és olyan gyorsan próbálom összeszedni a gondolataimat, ahogy csak lehet. Egy pillanatra elidőzök az ablak előtt. Odakint a sötétség tátong, de mást is látok... Látom a kint álldogáló varázslók tömegét fénylő pálcákkal. Halálfalók. Tudtam, hogy itt vannak, de látni a messzeségbe rejtőző alakjaikat sokkal másabb érzés. Félelmetesebb.
Intek párat a pálcámmal, hogy minden szükséges eszköz hozzám kerüljön. Robbanócukorkáktól kezdve instant sötétségporig mindenféle kicsinyesnek tűnő játékszert pakolok a zsebeimbe. Talán hasznukat is fogom venni, ha elhagynám a pálcám.
Utoljára körbepillantok a feltúrt hálón és visszarohanok a klubhelyiségbe.
Még mindig teli van, az evakuálási csoport már indul, én pedig próbálok utat törni magamnak. Minden ismerős arcra rámosolygok, a legkedvesebbikére puszit nyomok és azt érzem, hogy elszáll minden félelmem. Tudom, hogy miért harcolok. Értük, értünk, a Roxfortért.
Alig egy percet álldogálok a küzdeni vágyók köreiben, hisz perceken belül meg is kapjuk a feladatunkat és hat fős csoportokban távozunk szeretett kis otthonunkból. A folyosók üresek, alig pár lélek szaladgál odakint, ám az nagyon ideges. Látni más csoportokat is, akik biccentenek nekünk, ahogy mi is nekik, köszöntjük egymást, mint a halálba indulókat. Valóban meghalunk ma?
Nem akarok. Legalábbis addig nem, amíg egy dolgot el nem intéztem. Csak egy dolog várat magára.
Az iskola egésze dübörög. Csattannak a védőpajzson az átkok, a diákok csoportba rendeződnek, vagy szinte az életükért futnak. A képek szereplői szintén evakuálnak a kereteikből, a professzoraink pedig csillogó tekintettel, büszkén tekintenek ránk és kreálnak szemkápráztató bűbájokat a mi védelmünkre.
Itt az idő! - gondolom magamban és azonnal meghallom a kívülről érkező fülsüketítő hangzavart. Elkezdődött.

Végigsuhanunk a folyosókon, mikor ott egy hatalmas robajra leszünk figyelmesek. Szinte kérdés nélkül indulunk meg a hang forrása felé, s a leomlott kőtörmelékek között egy alakot vélünk felfedezni.
- Morgan! - kiáltom és odarohanok hozzá. Az utolsó dolog, amit megakartam csinálni. Sikerült. Megtaláltam. - Mindenhol kerestelek! Jól vagy?

[Arianna!]

Arianna


Ez az utolsó este. Igen, tudom, érzem, efelől nincs kétségem, hogy ez valaminek a vége. Hogy a vég kezdete, vagy a kezdet vége? Az idő és a történelem eldönti. Véget érhet az utolsó reményünk, elszakadhatnak az utlsó szálak, amik még tartják azt, amit egykor szerettünk, éltünk és hittünk. Ugyanakkor ennek a rémálomnak is a vége lehet ez az éjszaka, amit az elmúlt majdnem egy évben éltünk át, ami ránk telepedett, súlyos márványkőként nyomta nap mint nap a mellkasunk, ami miatt álmunkban jajgattunk... Ez lenne a legjobb talán. És persze, nekem is lehet, hogy ez az utolsó estém. Nem kizárt, hogy a dalom, az életem dala mostér véget, valami moll akkorddal, vagy netán valami disszonáns jazz megoldással? A választ itt is az idő rejti... Annyi biztos, hogy nagy kockázatot vállaltam: mindent feltettem egy dobás erejéig, amim van. Korábban azt hittem, ilyen őrültségre nem vagyok képes, hogy én, a sztoikus bölcselet tudója a társadalmon kívül állva majd szépen elleszek, irányítgatom azt, amit kell, építek. Ennek ellenére most mégis készakarva vetem magam ebbe az őrjöngő haláltáncba, torz karneválba s én is a groteszk részévé válok. Megváltoztam. Az elmúlt hetekben megismertem új dolgokat és érzéseket s fenekestül felfordult körülöttem minden. Szerettem, szerettek, romboltam és összetörtek... mindezt alig pár hét lefolyása alatt, hiszen sose tudtuk, hogy lesz-e holnap s mi benne foglaltatunk-e még, vagy, ha a vikingeket idézem: az Yggdrasil gyökerénél ülő nornák elvágják a fonalat, vagy szétválasztva külön szövetbe szőnek minket. Holly, Stevie, Arianna. Három név, három lány, három történet. Ebből kettő már véget ért, a második pont pár perce s megérett a szenvedés gyümölcse, minden elrendeztetett. A harmadik ugyanakkor nyitott kérdés bennem, hiszen a télikert óta még csak nem is láttam az én szőke ciklonom, ha nevezhetem így, bár magamban annak tartom. Nem tudom, hogy miként alakult az átok história, de abban biztos vagyok, hogy Arianna most ebben a "bálban" is részt fog venni. Ez talán még jobban kétségbe ejt, hiszen a lehetőség, hogy elveszítem, még inkább rám nehezedik, s ha őszinte vagyok, a saját vesztemnél sokkal jobban nyomaszt. Mégis van bennem valami dilettáns remény, hogy talán ráakadok, hogy vállt válnak vetve harcolhatunk, megmenthetem és... szóval, innen kezdődik az érzelmek és fantázia kliséje, amire az élet olyan gonoszul rá tud cáfolni és olyan nagy sallereket oszt ki s amiktől én korábban mentesnek éreztem magam, most mégis hatalmukba kerítenek. Most is jön a pofon, a gravitáció erejével száguld felém s az eredmény is igen szemléletes, ha azt veszem , hogy a törmelék alatt kötök ki a lépcsőhöz szegezve. A pálcám szerencsére nem tört el, azt érzem, ugyanakkor ilyen formában ennek nem sok hasznát veszem s a hirtelen szitkozódás momentán az egyetlen, amivel tehetek valamit, bár érzéseim szerint ez se túl produktív.
- Arianna! - fohászként, zsoltárként, szóval igazán különlegesen csendül fel ajkaimon a lány neve, ahogy megérkezik, mint "dea ex machina", ha mutatis mutandis fogalamzok... - Ezek szerint nem néztél be elég kő alá. - ironizálok egy sort és ez a hangnem nem múlik el, hiszen a kérdése is ezt hozza ki belőlem. - Aha, nincs semmi bajom, csak a torkom véres. Gondoltam is ma: milyen jó lenne törmelék alatt egy lépcsőn! Olyan régen csináltam már ilyet, meg aztán nem lehetek olyan unfair, hogy a halálfalóknak nem szolgáltatom ki magam így... - hülye kérdésre hülye válasz nem? Nem haragszom a szőkeségre cseppet sem, csak talán rádöbben, hogy ez számomra nem az ötórai tea kellemes beszélgető pozíciója és, ne adj' isten, még valamit tesz is, hogy ez megváltozzon. - De jó, hogy látlak édes. Hiányoztál. - azért jut egy kanál méz is a történet végére Arianna számára, hiszen nem tudok én vele ilyen lenni, belső késztetésem van erre, mint ahogy arra is, hogy helyzetemre rácáfolva még rá is mosolyogjak, szemeim a kék szempárba mélyesztve. Olyan az, mint a szép nyári ég, vagy egy csodás tengerszem. Ki tudja, hányszor láthatom még?

Igen, tudom, nem a legjobb kérdést tettem fel. Lehet, hogy bosszantóan hangzott és valamilyen szinten meg is értem Morgan reakcióját, de mentségemre szóljon elsőként mindenképp tudni akartam, hogy nem tört- el semmije, fúródott esetleg a testébe valami, hisz a helyzet válogatja, hogy épp milyen bűbájjal szabadítom ki a hollóhátas fiút a kövek rejtekéből. Elmosolyodom gúnyos megjegyzéseit követő édes szavain. Megsimítom az arcát és úgy szólok hozzá.
- Én nem kötnék bele abba a személybe, aki megmenteni jött, mert még a végén hoppon maradok - á, eszem ágában sincs otthagyni a törmelék fogságában, dehogyis. Azonban jól látszik, hogy épp nincs életveszélyben, csak szorult helyzetben, ezért lelkiismeret fordulás nélkül játszadozhatok a türelmével. Rossz emberbe kötött bele a kis drága, imádok csipkelődni és a másik alá pirítani. Mit is várt? Oroszlán vagyok.
A tekintettemmel próbálom kiszúrni a pálcáját, de sehogy sem találom, így aztán a legfontosabb lépésre szánom el magam: megszabadítom M-et a szenvedéseitől. Már a pálcám a törmelékekre irányítom, amikor azokon, épp mellettünk csattan egy átok.
Azonnal megpördülök és felegyenesedem. Két alak áll előttem, arcukon idióta vigyor. Halálfalók. Gyomorgörcsöm lesz magától a gondolattól is, hisz undorító az összes. S most, hogy szemtől szemben találkozunk sem vagyok képes jobb véleményt alkotni róluk. Szerintem még fürödni sem szoktak.
- Butaság volt itt rostokolnod, kicsikém - szólal meg az egyik és lassan közelebb lépkednek hozzánk. Automatikusan Morgan elé állok. Nem szúrták ki. Jobb is, pálca nélkül úgysem menne semmire.
- Semmi baj, majd mi elszórakozunk veled - kacsint a másik. Olyan elszántan pillantanak rám, hogy sokkal inkább Morgan az ok. Nem lett volna szabad játszadoznom, főképp most nem. Így magatehetetlen maradt és még véletlenül sem szeretném ha baja esne. Pedig csak alig egy percig húztam az agyát. Nem lett volna szabad.
- Nincs igazatok - elmosolyodom és rájuk szegezem a pálcám. Felnevetnek. - Ekkora barmoknak még úgysem rúgtam szét a seggét - a hangom kemény, mégis játékos és élvezem. Nem fogok betojni két szamártól, akiket a világ legsötétebb lyukaiból kapartak elő. Ruhájuk toprongyos, arcuk torz és még az egyik sánta is. Nem fogok megrettenni tőlük.
Amint a szavaim elhagyják a számat, a hátam mögötti kövek hozzájuk csapódnak. Az alacsonyabb, sánta túl lassú és gyomorszájon találja az egyik kövem, s annak finoman simogató társaságában a falnak csapódik. Hálából felnyög és összerogy.
A másik ügyesen hárítja a támadásomat, látszik, hogy sokkal tapasztaltabb, mint a partnere. Motyog valamit az orra alatt, feltehetően valamilyen trágár szöveget és még közelebb lép. Morganra pillantok és még egy adag követ zúdítok róla a nagy orrúra. Ezzel lehetővé teszem, hogy kiszabaduljon, ám nem figyelhetek rá, mert az a kretén sem tétovázik, nekem ront egy átokkal, amit túl lassan védek ki, így a fele a bal karomon csattan és felhasítja a rajta lévő ruhaanyagot és bőrt.
- Nem a hentesnél vagy, te abberált - folytatnám, csakhogy egy lánynak nem állank jól a csúnya szavak, ezért inkább sorjában szórok rá hasonló kaliberű, metélő átkokat,  amitől megtántorodik és a védekezteljesen leköti a figyelmét.
Utoljára egy madárraj hagyja el a pálcám végét, mire a halálfaló felkacag. Én is elmosolyodom, főképp amikor a tollas kis lények szétpattannak és tűzgolyóként kezdik el üldözni a halálfalót. Az egyik a mellkasába csapódik, a többit kivédi, de épp elég messze kerül tőlünk, hogy kilábalhassunk a helyzetből. Az alacsonyabb épp most ébredezik és annak megpillantása után én is a társam mellé lépek.
- Meg van a pálcád, drágaság? - nem pillantok rá, épp csak odahuppanok a közelébe, hisz továbbra is a kedves kis ellenfeleinket vizslatom. - Na, küldjük le őket a pokolba!

Arianna


-Hát, ha ennyit érek neked akkor... -  lemondóan cseng a hangom, ami megfelel az ő állítására. Ha csipkelődésem ennyire felvenné, akkor nincs miről beszélni, úgy gondolom. Persze remélem, hogy nem így lesz és Arianna igazolja is reményeimet. A simogatás is jól esik, sőt, jelen helyzetben még többet ér, mint egyébként... bár mindig is sokra tartottam az ilyesmit, de most, a "halál völgyének árnyékában" minden szép és kedves szó, tett és érintés felbecsülhetetlenül értékesebb lesz, mert lehet ez az utolsó a nagy semmi előtt. A türelmem meg nehezen meríthető ki, még most is. Na ezért se lettem az oroszlánok házának tagja: türelmes vagyok, megfontolt és olykor számító. Viszont lehet olyan sérülésem is, amiről nem tudok: a belső vérzést lazán nem venném észre. Mondjuk egyszer hallottam egy olyan sztorit is, hogy egy nőt egy utcai rablás alatt vékony és hegyes pengével szúrtak meg, nem vette észre, mert a seb befelé vérzett, mivel kicsi volt és összehúzódott, majd fürdés közben meghalt. Szóval semmi sem biztos a világon, csak egy: a halál. Aztán mintegy gondolataim igazolandó, jön is egy átok és két kiscserkész jelenik meg a színen, hogy ne legyen már olyan jó minden. A szavaikra viszont fel megy bennem a pumpa: olyan ez, mint amikor a hőmérő túlmelegszik és az üveg elpattan, a folyadék meg kiszökik. Hogy bármelyikük is tegyen Ariannával valamit? Nem! Elkezdek mocorogni, ahogy bírok, feszegetni a határaimat, hogy ruhám roncsoljam és a bőrömet is lehorzsoljam valamelyest, de a kézzel foghatóvá vált fenyegetés adrenalint ad, a pálcám csak sikerül kezembe kerítenem, noha egyelőre semmire se tudom használni, mert még a törmelék alatt van és egy gerenda maradványa ráfeszül a karomra, az tart vissza igazán. Közben Arianna azért uralja a helyzetet, úgy látom, illetve ő ekként viselkedik, na meg házához és jelleméhez méltóan. A kialakuló küzdelem következtében balom végre kiszabadul, így eltávolíthatom a beékelődött gerendát, hogy jobbom és a pálcám is szabadon legyen végre. Nem figyelhetek most oda a szőkeségre és küzdelmére sajnos, mert most magamra kell koncentrálnom, csak aztán segíthetem őt is ki. Azért van, amikor felnézek és azt kell látnom sajnos, hogy Arianna megsérül... na, több se kell, most már kint vagyok a romokból, féltérden felegyenesedem és besegítek, merthogy a másik versenyző, aki eddig a falnál agonizált levegő nélkül, magához tért, úgyhogy ő kap egy jó kis konfúziós bűbájt részemről, ami azzal a szórakoztató eredménnyel jár, hogy belesétál Ariannáék tűzvonalába, a madarakból ő is kap. Kár, hogy ezt előbb nem tudtam megtenni, amikor még röpködtek az átkok nagyban, mert ha akkor jön be, akkor a csókának harangoztak volna...
-Naná, vadmacskám! -  ezt se mondtam még a szőkeségre, de most nagyon passzol, szóval. Lehet rendszeresíteni fogom rá a fogalmat, ha ezt túléljük... közben teljesen felegyenesedek, mert most nem kell kis célfelületet nyújtanom, ellenfeleink elvesztették a kezdeményezést és több a sérülésük, mint nekünk. Én megengedek egy oldal pillantást és szabad balomat a vállára is teszem kicsit.
- Ahogy a hölgy óhajtja! - elmosolyodom szélesen, majd a még mindig kába szerencsétlent kiszúrom magamnak. - Incarcerandus! - nem vagyok mészáros, a nyomorultat már összezavartam, most még meg is kötözöm, így tényleg harcképtelen lesz. Közben Arianna is elintézi a magáét remélhetőleg, én pedig a kötözött sonkát magunkhoz lebegtetem, majd némi bűbáj segítségével pakolok rá törmeléket, hogy tényleg nyugton maradjon. Alapos, megfontolt és módszeres vagyok itt is, agyra játszom és nem izomra még mágiában is, ha tehetem.
- Óriási mázlid nőstény oroszlánom, hogy most harci állapot van, mert vadítóan festesz... - lehet nevetséges és kétségbeejtő, hogy most is ezt figyeltem meg és erre fecsérlem az időt, de javíthatatlan vagyok.Megállapításom egy tipikus Morgan félmosollyal koronázom meg. És ha már így van egy kis nyugalmunk, finoman magamhoz is húzom Ariannát. - Na, mutasd a karod! - elsődlegesen ez a célom, hogy megnézzem a sebét, ha kell, akkor mehet rá egy sebkötöző bűbáj ugyebár, mert nem hiányzik, hogy kosz kerüljön bele és elfertőződjön... ismét praktikum egyesül a természetemben rejlő késztetésekkel.

Hadrendbe állunk egymás oldalán. Az adrenalin megnövekszik bennem, hisz tudatosul bennem a tény, hogy mennyire komoly és éles szituációba kerültünk. Eddig talán fel sem tűnt, hogy épp az életemmel játszom. Pont ezért. Játszom és annyira beleélem magam a szerepembe, hogy még ezek az egyértelmű tények sem tűnnek fel. Csupán az zökkent ki a koncentrációmból, mikor Morgan vadmacskának hív. Beleborzongok a mézédes szavaiba és rá is vetném magam itt helyben, csakhogy négyesben nem olyan jó ötlet ez. Melengető érzés jár át, amikor a vállamra teszi a kezét. Finom érintés a sok durvaság közepette. Erre egy elcsépelt idézet jut eszembe: make love, not war. Úgy érzem, hogy most mindkettőt megtudnám valósítani egyszerre, annyi energia van bennem.
Ezt próbálom is teljesen kiadni magamból, hogy a két szerencsétlen is megérezze a haragomat, amiért ránk támadtak. Ránk és a Roxfortra. Elégtételt akarok mindezekért és azokért, akiket ártatlanul bántalmaztak ezek a gusztustalan férgek.
Morgan ügyesen leszereli az alacsonyabbat, de magasabb még mindig rám vár. Arca egyre komorabb, de nem rettenek meg. Átkokat küld rám egymás után, ugyanazon a taktikai alapon ahogy én tettem. Sikerül kivédenem, ám a földre zuhanok és ahelyett, hogy felpattannék, miközben ő örül a sikernek, én megkötözöm a lábait. Az öröm képes kizökkenteni az embert, még ha parányi is, tudom. Épp ezt használom ki.
A földre kerül, a pálca kirepül a kezéből és így képes vagyok teljesen husángba kötözni. Múmia módjára ficánkol a padlón, én pedig győztes módjára odalépdelek a vergődőhöz és megszólítom.
- Nem szép dolog kikezdeni a kisebbekkel, te gyászhuszár!
Morgan módszerét használva kövek közé temetem. Egész humánus módszer, nem halálos, de hatásos és egyértelmű, hogy a kövek fogságából nem tudna kiszabadulni. Mikor az utolsó kő is rálebeg a halálfaló "várára" a két mágus pálcáját magamhoz veszem, aztán sprintből beleugrok Morgan nyakába. A lendület által pördülünk hármat, aztán végre talajt érintenek a lábaim.
Nagy mosoly ül ki az arcomra, de nem nézek a szemeibe. Bárki, bármikor feltűnhet, barát, vagy ellenség, így elnézek széles mellkasa felett, hogy készen álljak bármelyik percben.
Aztán ez a koncentráló állapot mégsem tart sokáig. Elvonja a figyelmem a bókja, így önkéntelenül elveszek csillogó szemeiben és az ajkamba harapok. Nem izgat, hogy fáj a karom, így az sem, hogy látni akarja. Másodlagos dolog. Először muszáj elintéztem, amit ezidáig halogattam.
- Nőstényoroszlán, huh? - ismételem el a szavait és közben huncutság szökik a szemeimbe. Afféle kislányos, tétova és mégis nőiessé növi ki magát, amint megcsókolom. Finom beleharapok az ajkába, a kezeimet pedig a nyaka mögött átkulcsolom. Alig tart pár percig a finom pillanat és teljesen beleszédülök a közelségébe, az illatába, még ha picit poros is a kőtörmelékektől.
Elengedem az ajkait. Épp csak annyira húzódok el, hogy beszélni tudjak.
- Amit mondtál, hogy mennyit érsz nekem - kezdek hozzá mondandómhoz, de nem nézek a szemébe. - El sem tudod képzelni mennyire sokat - kissé megremeg a hangom, mikor újra varázslatos íriszeibe pillantok. - El kellett volna menned. Még most is távozhatsz - a baj csak az, hogy tudom, hogy nem fog. - Vagy maradhatsz, azzal a kikötéssel, hogy nem engeded el a kezem - parancsnak hangzik határozott jellememből adódóan, de sokkal inkább egy kérés. - Nem akarlak elveszíteni.

[Usque ad finem!]

Arianna

A harc heve engem is elkap, de csak ésszel. Hiába, walesi vagyok, én nem engedhetem meg magamnak az angolok luxusát, az agyam is használnom kell. Lehet Hollóháti is walesi volt? Lehet, elvégre amilyen hőzöngős nemzet vagyunk, mindenkit magunknak követelünk. Jó, Artúr király tényleg a mienk volt, a szászok csak lenyúlták, de maradt nekünk elég nemzeti hős így is... a magam módján az ő példájukat követem most, hiszen egy elnyomó hatalom ellen harcolok: ősi ellentét szabadul fel bennem és az mozgat, illetve az is. Arianna közelsége pedig... mint a kábítószer, ami most épp felpörget és jól tudom, hogy amit teszek, azt neki, érte teszem, szóval maximális fordulatszám működik. Csak megszabadulunk ellenfeleinktől. Arra vigyázok, hogy Ariannának elég teret hagyjak, ne avatkozzak bele a dolgába és harcába, mert tisztában vagyok stílusával, vérmérsékletével és képességeivel, tudom, hogy rossz néven venné, ha nagyon belenyúlnék a dolgába és erre tényleg nincs is szükség. Amíg nem kerül komoly pácba, ahonnan csak én húzhatom ki, ez így is lesz, elvégre ő a Griffendéles, nem veszem el a kenyerét... A halálfalókat meg eltemetjük cseppet, bár sajnos a későbbiekben erre már nem lesz lehetőség, durvább módszerekhez kell majd folyamodnunk a későbbiekben. Meg fogom azt is tenni, nekem is van eszköztáram, de személyes mentális probléma, hogy én ezt sajátosan alkalmazom. Lehet egyszer rajta fogok veszteni... Most még kicsit meg is fordul a belsőm, hogy belegondolok: vagy egy hete még azt énekeltem, hogy "Adj esélyt a békének", most meg harcolok, sőt amellett is el kell majd szánnom magam, hogy megöljek valakit, legalábbis megeshet ez is, bármennyire durva, de hozhatja így az élet. Lehet, csak egy kábító átok lesz, aminek hatására kibukik az illető az ablakon az emeletről, de akkor is. Farkas törvények uralkodnak, ehhez kell tartanom magam. Akárhogy is, most csak lopunk orvul a haláltól pár kellemes percet, ahogy Arianna a nyakamba ugrik, én elkapom s bolondos kis "táncot"lejtünk így, pár megfordulással, majd végül a lépcső feljáró törmelékes falánál kötünk ki, ide irányítottam magunkat. Itt van fedezék és csak egy irányba kell figyelni, mindenkinek könnyebb lesz így. Egymásra és a veszélyek felé egyaránt tekintünk, sajnos szükségállapot van. De eljön a csók, ami csodálatosan csattan el. Ez az a momentum, amikor össze tudunk fonódni tényleg, megszüntetjük a világot és csak mi vagyunk, ketten, illetve helyesebben mi vagyunk, együtt. Nem spórolok semmivel, a kezdeti lágyságot hamar átfűti a szenvedély, Arianna most megkap mindent, amit ilyen gyorsan adni tudok így, nem sajnálok semmit, mert ki kell használni az időt és lehetőséget és lelkiismeretesen teszem, élvezetet szerezve magamnak és remélhetőleg a szőkeségnek is. Karjaim is cirógatóan fonódnak köré, hátát, derekát kalandozzák be tenyereim. Végül mégis elválunk, mert őszinte sajnálatomra az idő nem állt meg, nem maradhatunk így örökké. Jobbom ujjai, miközben beszél s hallgatom, a méz-tincsek közé merülnek jólesően belefeledkezve azok selymességébe, miközben pálcám már visszacsúsztattam ideiglenesen szakadozott ingujjamba.
- El tudom, mert te vagy nekem minden.  - a kis távolság miatt szinte súgva ejtem a szavakat kissé fátyolos, reszelős hangon, ami a hangerő csökkentéséből fakad. - Hé! Neked se kellett volna keresni és még most is itt hagyhatsz! - szúrok vissza, mert gyomromba markoltak szavai. - De tudom, hogy nem fogsz, ahogy te is, hogy én se foglak. Ha valamiben, hát ebben nem fogok az eszemre hallgatni és jobb, ha te sem. Ezt elég, ha érezzük. - miközben meghallgatom az ultimátumát, balom végigsimít hátán, át a karjára, amin szintén végigszalad gyengéden, hogy végül ujjaink összefűzhessem.
- Ez a válaszom. - nézek a kék szemekbe, hogy tekintetemből is kiolvashasson mindent, ahogy eddig is. Közben azért kicsit távolabb húzódom, bár nem szívesen, illetve sérült karja felé orientálódom, előkerül ismét a pálca, és akarja, vagy nem, szelíden, vagy némi minimális erőszakkal, de megnézem a sebét.
- Usque ad finem! Együtt a végsőkig! - tömör választ adok kijelentésére. Tehát, vagy mindketten túléljük, vagy egyikünk sem. Én úgy érzem, ha valamelyikünk elesne, a másik rövid úton követné. Úgy és olyan erősen kötődünk most egymáshoz, mintha megszeghetetlen esküt tennénk, bár erre nincs szükség, mert szíveink megtették azt.
- Oké, nem lesz gáz a karoddal, de be kell kötözni, egyelőre annyi is elég. - pálca a sebre, jöhet a varázsige - Ferula! - szép fehér pólyát kap a sebre. Nem olyan vészes a dolog, a ruha szövete a mágikus vágás miatt nem került a sebbe, sem egyéb szennyeződés, így a tiszta, de mély és vérző vágás, ami szerencsére csak szövetet ért, ki fogja még bírni, ha a kötés ott van és tisztán tartja. - A harc után viszont a javasasszonnyal rendbe hozatod. Ez parancs! - fenyegetem meg mutatóujjammal, hiszen ez nem játék. Kviddicsesként sebek, sérülések terén van tapasztalatom, mind mások, mind magam miatt. És a lányra amúgy is figyelnem kell, nem lehet baja.

Eddig számomra ismeretlen érzés járja a testemet. Még nem csókolóztam háború közepette. Érdekes tapasztali, amint az adrenalin és szerelem összekeveredik. Masszív, mégis gyengéd, energikus, mégis könnyed.
A szívem vadul lüktet a mellkasomban, s egyre szilajabban válaszol a kintről érkező hangos robaj és csattanások hangjára. Egy pillantást vetek csupán az ablakra - már amennyit látok belőle -, elszorul a torkom. Odalent apró alakok szaladgálnak, sötétség uralkodik s így csupán a felcsapó lángcsóvák és a hold fénye nyújt lehetőséget arra, hogy felmérjem a terepet. Minél tovább nézem, annál erősebb az érzésem, hogy ideje távozni.
Fura így ez az egész. Nem akarok meghalni, mégsem riaszt el annyira ez a gondolat, hogy távol maradjak a harctól. Muszáj cselekednünk, még akkor is ha Morgan csillogó szempárja másra buzdít. Jaj, jaj, az a két csillagocska úgy ragyog az arcán, mint... elfogok veszni bennük... pedig nem lenne szabad.
A hűvös fal és a testének forrósága kevésbé ébreszt klausztrofóbiát, sokkal inkább erős vágyat. Teljesen hozzásimulok, a mellkasára hajtom a fejem és szó nélkül hallgatom, amit mond és érzem, amit csinál. Imádattal tölt el, hogy a keze a hátamon kalandozik, megnyugtat és egyszerre felpörget. Nem is tudom már melyik.
Csupán halkan kuncogok egyet, amikor arról beszél, hogy elkellett volna mennem. Ironikusan hangzik, főként az ő szájából, de a választ már úgyis ismerjük. Nem engedem el, ő sem engem. Merlinre vár a feladat hát, hogy a csata után is megmaradjon ilyen összhangban minden.
Elég egy óvatlan pillanat és akaratom ellenére a karomra egy pólya fonódik. Nem akartam ezt, hogy egy elenyésző sérülés miatt szánakozóan pillantson rám bárki is. A harci sebeket büszkén kell viselni - főként, ha ilyen parányi, mint az enyém. De nem törődök vele, csak egy köszönömöt suttogok és az állam a vállára helyezem, a sértetlen jobb kezemmel pedig a hajába túrok.
- Ideje mennünk - szólalok meg, de még mindig nem engedem el. Mellkasához nyomom a sajátom és úgy ölelem, mintha nem is az én számat hagyta volna el az előző mondat. Kuncogok egyet és a fülébe suttogok.
- Szeretlek!
Épp meg akarom csókolni, már épp a tekintetével játszadozom, amikor kicsapódik egy ajtó.
Idegesen ugrok ki M öleléséből, de szerencsénkre csupán pár diák rohan át a folyosón és valójában észre se vesznek minket, eszeveszett módjára rohannak tovább.
- Induljunk! - a kezébe csúsztatom a sajátom, a másikkal a pálcámat markolom és ellenvetést elutasító módon készülök elhagyni békés kis menedékünket.
Alig haladunk pár lépést, mikor szemben velünk, a folyosó sötétjének védelmező takarásában megpillantok egy sziluettet. Megtorpanok.

[Arianna & Morgan]

Arianna & Morgan

zene

Lassan lehunyom szemeim, mintha álomra hajtanám a fejem, mintha várnám a csodás, varázslatos látomást. Mélyet szippantok a levegőbe, s hagyom, hogy a környezet ingerei átjárják a testem. Érzem, hogy ma nincs maradásom a klubszobában. Lazán beletúrok a hajamba, majd azzal a lendülettel fel is pattanok a székemből, s az annak a támlájára hajított kabátomat egyetlen mozdulattal magamra öltöm, s a kijárat felé veszem az irányt.
Az iskola tele van diákokkal, de tovatűnt már a hajdani önfeledt vidámság.  Ez persze nem jelenti azt, hogy itt-ott nem hallani felcsendülő nevetést, de mérhetően kevesebbet, mint annak előtte. Mindenki feszült, rájuk telepedett e nehéz idők súlya, s lassacskán megtöri őket, elemészti a szürkeség, a bánat, a rettegés.
Lazán, könnyedén haladok a folyosón, hatalmas léptekkel, pedig még csak azt sem tudom hova is szeretnék menni. Csak figyelem a többieket, keresem a tekintetüket. Olvasni akarom, amit éreznek, amit gondolnak. Nem élvezem ezt a látványt, koránt sem, nem hajt efféle beteges, elfajzott ösztön. Csupán arra vagyok kíváncsi, hogy vajon mit érezhetnek a többiek, mi járhat a fejükben. Össze akarom vetni a saját érzéseimmel, a saját gondolataimmal. Sajnos nincs túl sok lehetőségem arra, hogy erről beszéljek velük, mivel valamilyen furcsa érthetetlen okból, aki nem a házam tagja, nos az a fejébe vette, hogy én bizony halálfaló vagyok és mindenkit megölök, megkínzok vagy valami ehhez hasonló barbárságot teszek vele. Nem tudom, hogy honnan vették ezt az ostobaságot. Én még nem vagyok halálfaló… A tény persze, hogy nagyon sok olyan eszmét képvisel az, az oldal, amelyeket magam is nagyra értékelek, nos ez valóban létező tézis. Engem azonban nem keresett meg senki ezzel kapcsolatban még, így nem is lehet még csak közöm sem hozzájuk. Nem gondolhatja senki sem komolyan, hogy majd én fogok kalapolni náluk, hogy fogadjanak maguk közé. Nem ez teljességgel kizárt.

Szinte észre sem veszem, hogy miközben a gondolataimba révedek a lábam már is a megfelelő helyre hozott engem. Szeretem a tornyokat járni, mindig olyan rejtelmes. Sok titkot őriznek már ezek a falak. A kimondott, rózsaszín cukormázba csomagolt szerelmes szavaktól kezdve, a súlyos halálos titkokig, amelyek hatalmas teherként nehezednek hordozójuk lelkére. Csodálatos hely, azt hiszem ez megfelelő hely az elmélkedésre.
Ahogyan haladok előre üres, kifejezéstelen tekintetemmel a messzeséget pásztázom. Kiürítettem a fejemet, nem akarok most gondolkodni, azt szeretném, ha agyatlan zombiként bolyonghatnék, hogy ne kelljen a gondolataim keltette káoszban rendet tennem. A légzésem lelassult, a lépéseim rövidültek, csak hagyom, hogy átjárjon a környezet varázsa, hogy elszálljon minden gondom, hogy távol legyen tőlem minden bánat.

Eszményi csodálatos pár, mögötte megannyi titok és félelem. A lány és a fiú, a bimbózó szerelem, két test, de egy lélek. Ez jut eszembe, amikor az üres tekintetem a velem szemben érkező fiatalokra siklik. Nem gyújt bennem érzelmeket a látványuk, mégis azt gondolom, hogy meg kell őket szólítanom. Nem hiszek a szerelemben, már régen nem, vagy tán csak nem akarok. A lényegen ez semmit sem változtat. A tekintetem rajtuk felejtem, közben a kinyújtott balommal végig simítom a hideg falat, majd a kezem lassan az arcomhoz emelem, s mélyet szippantok kettejük titkából. Leengedem a kezem, s a másikat is kicsúsztatom a zsebemből, a testem mellett lógatva azokat, bámulni kezdem a párt. Várom, hogy közelebb érjenek. Majd lecsapok… Halkan, szinte suttogva sziszegem feléjük a szavaimat. Nem riadalmat akarok kelteni bennük, hanem azt a látszatot kelteni, hogy megőrzöm a titkukat.

- Nem szerencsés ezekben az időkben az érzelmeknek engedve, nyíltan mutatni a gyengeséget. Hamar megérzik és lecsapnak rá, így már van támadási felület, van gyenge pont, van mivel visszaélni, van mivel kínozni, mert higgyétek el nekem, semmilyen kínzás nincs olyan rossz, mint amikor látod a kedvesed szenvedni… Ezért mondom nektek, hogy jobb az ilyet elrejteni, titkolni, megtartani magatoknak. –

Arcomon nem tükröződik érzelem, a tekintetem kifejezéstelen, a szemeim üresek. Mintha nem is nekik mondanám az egészet, mintha monoton olvasnám egy könyvből bele a világba, egyfajta jó tanácsként az arra elhaladónak.

- Én megőrzöm a titkotokat. Ettől ne féljetek. –

Ekkor mosoly húzódik az arcomra, s a szemembe is fény kúszik. Majd a lányra nézek, s várom, hogy mit reagálnak.

Arianna & Ahmar

Menny és pokol között vagyunk most, úgy érzem. A pokol körülöttünk tombol, mi pedig egy privát kis mennyet hoztunk létre, ugyanakkor rövidesen véget kell annak vetnünk, hogy a pokolba vessük magunkat. Nem lenne jobb elmenekülni előle? Nem, mert ha alámerülünk, de küzdünk, akkor a mély bugyrokat visszájukra fordíthatjuk, elérhetjük, hogy ne csak egy kis privát boldogságunk legyen, hanem valami nagyobb, szabadabb, több... A harchoz viszont kell az energia, s most egymásból fel tudunk töltődni és majd a későbbiekben is meríteni. A csókok és érintések mind-mind erről szólnak most. Nehéz ez az egész, hiszen Arianna közelsége, az, hogy velem van és érinthetem, ő az enyém s én az övé most, annyira magával ragad s oly nehéz megtörni, szinte erőszaknak számít magammal szemben. Mégis cselekszem, hogy valahogy haladjunk, már az is jó lépés, hogy amennyire lehet, Arianna sebét ellátom. Lehet ő szükségtelennek találja, de a házára jellemző elvakultság nem írhatja felül a realitás törvényeit. Az átok ejtette sebek sose játékok, arról nem is beszélve, hogy ha szennyezett lesz, elfertőződhet, komoly gondokat okozhat és akkor már lehet visszasírni a kis kötözést... amikor bekerültem a csapatba, a balesetvédelmi oktatásra is fektettek hangsúlyt és nem ok nélkül, így tisztában vagyok vele, milyen sérülés milyen veszélyekkel jár és mivel szeretem a szőkeséget, ezért gondoskodok is róla, annak ellenére, hogy esetleg nem érzi szükségét, az érzés csalóka ilyen esetekben.
- Tudom, tudom... - felelem szavaira, de ahogy hozzám húzódik, karjaim köré zárulnak ismét s nagyon nem akaródzik elengedni, legalábbis ennyivel nem, valami még kell... Arianna szavaiba jól esően beleborzongok és rándul a gyomrom. Aranyként csilingelő hangja most is teljesen elbűvöl s legalább annyira magával ragad, mint közelsége.
- Én is szeretlek téged egyetlenem... - adom meg a választ, miközben szabad kezem puha nyakán simít végig, s már a csók is elcsattanna, amikor az élet és a háborús paranoia közbeszól, pillanatok alatt állunk harckészültségbe, szerencsére ok nélkül. Így hát nyugodtabbak lehetünk, megfogjuk egymás kezét, s nekiindulunk kicsit a folyosónak, a pálcát persze le nem engedve, hiszen most kevésen múlhat az ember élete. Az újabb gyanús jelenségre le is fékezünk, de egyelőre még nem tehetünk sokat, mert a homály takarja, hogy ellenség, avagy barát, aki felénk közelít. Azért készen állok, hogy ha átok igéje csattanna el, úgy egy protego legyen rá majd a válasz, ám erre nem kerül sor, mert halk és nem szívmelengető, de nem feltétlenül ellenséges szavak csendülnek fel s a kibontakozó fiúról tudjuk, hogy diák.
- Köszönjük a tanácsot. - az ő modorában felelek és a tekintetem is hasonló, illetve gyanakodóbb. Nem nagyon ismerem a másikat, tudom, hogy mardekáros, és ami lezajlott a Nagyteremben, azok után ez okot ad a bizalmatlanságra, ráadásul a hatodévesnek a hírneve se makulátlan. Szóval nem bízom benne, bár ez nem újdonság, mert igen kevesekben bízom meg. - Mindazonáltal, ha végig gondolod, jelenleg nem az óvatoskodás idejét éljük. Miután harcban állunk, ez már oly' mindegy! Ha tíz perc múlva lekapnak a körmeidről és kicsavart pózban fekszel a törmeléken, akkor nem fog semmi vigasztalni és az előtte átélt kellemes percek többet fognak érni mindennél... - summázom gondolataimat, hiszen most ebben nincs igaza. Az ő megközelítését vallottam és alkalmaztam, amíg hidegháborús viszonyok közt éltünk, de most, hogy a szellem kiszabadult a palackból, nos annak már nincs értelme. A gond most az, hogy nem tudom, hányadán állunk a sráccal, mert szavai semmire se jelentenek biztosítékot. Nem bízok benne.
- Itt nincs semmilyen titok, és ezért félelem sem... - ráncolom össze szemöldökeim. Annyira nem tetszik, ahogy Arianna felé néz. Sok minden nem tetszik, ami azt illeti. A mosoly még sokat nem jelent, nem tudom teljesen a barátságosság gesztusaként értelmezni.
- És merre tartasz? - kíváncsi vagyok és az időt is húzom kicsit. Ki kell keverednünk ebből a helyzetből. Tovább nem mehetünk, mert nem vagyok róla meggyőződve, hogy nem kapunk semmi kellemetlenséget a hátunkba. Viszont nem is ellenséges a mardekáros srác, szóval nem támadhatjuk le. Ha információt szerzünk, az talán segíthet. Kék tekintetem az övébe mélyesztem, úgy vizslatom, kezem bátorítóan szorítja meg közben a szőkeségét.

Nem vagyok oda a mardekárosokért. Csupa negatív asszociációm támad tőlük, kezdve a ház megalapításától a mai napig. Mindenki tisztában van vele, hogy Malazár nem volt túl lágyszívű varázsló és a leszármazottairól sem regéltek sok jót a könyvek. Mindannyian beszéltek a kígyók nyelvén és azt tartják, hogy ez kiváltképp a sötét mágiához tartozik. Elmesélhetnénk még a Titkok Kamrájának történetét, vagy sorra vehetnénk a ház tagjait, akik fekete mágusokká váltak, vagy épp odakint állnak, Voldemort oldalán. A Mardekár háromnegyede lezülött és az alvilág részévé vált. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak ez alapján ítélem meg az embereket, sokszor a filozófia nem esik egybe a valósággal, így a nemes szív ideálját követve esélyt adok minden diáknak, akiknek valaha is zöld színben játszó, ezüstösen csillogó kígyó tekergőzött a talárján.
Így esélyt adok az előttünk álló fiúnak is. Nem nyeri el a tetszésem, hogy egyedül mászkál a folyosókon, miközben szinte az összes mardekárost kivonták a harcból és közben csipetnyi gúnnyal a tekintetében méreget minket, mintha teljes biztonságban érezné magát anélkül is, hogy pálcát ragadna. Talán épp egy halálfalóivadék, vagy egy miniatűr gyászhuszár, mindegy is... A tekintetem fagyos, a gondolataim sem túl melengetőek, főképp akkor amikor megszólal.
"Nem szerencsés ezekben az időkben az érzelmeknek engedve, nyíltan mutatni a gyengeséget. Hamar megérzik és lecsapnak rá..." Nem hat meg az átlátszóan törődő, s inkább fenyegetőnek tetsző megjegyzése. Irritálónak találom, hogy beleüti az orrát a dolgunkba, s habár szívesen alápirítanék Morgan hamarabb megszólal.
A megszokott, diplomatikus hangnemében beszél és illendő udvariassággal. Én hevesebb vérmérsékletű vagyok, de erre nem az ad indokot, amit a fiú mondd, hanem ahogy azt teszi. Lenézéssel, felsőbbrendű öntudattal, pontosan ugyanolyan gőggel, mint ahogy a Roxfortot ostromlók is. Pedig súlyos hiba alábecsülni a másikat.
Egyetértően bólintok Morgan vitába illő válaszára, s egy pillanatra ráemelem a tekintetem és egy hófehér mosolyt villantok, kifejezve némi támogatást és kedvességet. Aztán újra a kis beszélgetőpartnerünkre pillatok.
Szemeim összeszűkülnek, a bal szemöldököm megemelkedik, mintha épp csak porrá szeretném égetni az ismeretlent a tekintetemmel. Aztán újra megszólal, hogy summázza gondolatait egy rövidke mondatra, s erre válaszul egy értetlen kifejezés ül ki az arcomra, csak úgy, mint Morganéra. S abban a pillanatban érkezik is tőle a racionális válasz, amivel tökéletesen aláássa a mardekáros megszólalását, s így el is veszi a kenyerem, azaz, hogy valahogy én is részt vegyek a beszélgetésben.
"És merre tartasz?" próbálja átvenni Morgan átvenni a gyeplőt és valójában arról kérdez, ami engem is érdekel. A srác szándékairól, mert azon keresztül megtudhatjuk, hogy ki ő és pontosan milyen oldalon áll: ellenség-e, avagy barát - habár puszipajtások biztosan nem leszünk.
Rám tekint, elkapom a pillantását és mindenféle játszadozás nélkül próbálom megtartani, sugallni számára, hogy ne próbáljon átverni minket. Elengedem Morgan kezét és lassan megindulok a fiú felé, csaklassan, nyugodtan. Olyan, mintha lépteimet bombatámadások követnék, ahogy kintről átkok zaja zúdul befelé.
- A megfelelőbb kérdés az, hogy miért osztogat tanácsot egy magányos fiúcska, aki egyedül bóklászik a folyosókon háború közepette védtelenül? - lassan megkerülöm és az ujjaimat végigtáncoltatom a vállán. Most, hogy először szólalok meg, a hangom olyan, mint a duruzsolás. - Azt mondod, az adhat okot a félelemre, hogy elmondod valakinek is, hogy mit érzünk? - megcsóválom a fejem és szinte suttogva mondom ki. - Nem mi vagyunk azok, akiknek félnivalója lenne - utalás, ami talán lepereg róla, s bárhogy is reagál majd rá, a lényegét remélhetőleg megérti.

Velem ne akarjon játszani, még a végén baja esik és sírva rohanhat az ispotályba.

[Arianna & Morgan]

Arianna & Morgan

zene

Védekezésből támadás? A félelem maró, fémes szaga járja át a testem. Hideg van, s a színek megfakulnak, minden olyan komor, elmúlt a szeretet, elmúlt a boldogság, tovaszállt a félelem, a borzongás és a halál keltette szelek szárnyán. Mégis valahogy az egymásba vetet hit, a szerelem eszményi képe halovány reménysugárként pislákol odabenn. Csodálatos az emberi természet, az elme, amely a vészterhes időkben is alkot, csodaszép képet fest a koszos, tépett vászonra.
A fiú válasza sokkal összeszedettebb, sokkal kerekebb, nem vagdalkozó, diplomatikus és érett, kialakult jellemre vall. A lány, akár egy veszett eb, támad és csahol és ő a bátrabb is. Közelebb lép az ellenséghez, megérinti őt. Játszik a halállal, nem féli azt, vagy legalább is ezt akarja mutatni. A vállamon táncoló ujjak tüskeként döfnek a bőrömbe. Jól eső érzés, melynek nyomán a fejemet behunyt szemmel a lány irányába tekerem, mintha élvezném a helyzetem. S jól látják, élvezem is. Ezt követően, ahogyan a jobb vállamhoz ér, a leengedett kezemmel a dereka irányba nyúlok, hogy ott megragadjam őt, majd lazán magam elé rántsam, s aztán a zsebemből előrántott pálcámat a hátának szegezhessem, míg a jobb kezemet a nyaka elé emelve lazán végigsimítva bőrét a fejét hátra hajthassam, rá a mellkasomra, hogy a pálca hegyét, a gerince vonalában érezhesse. Testem átjárja a méreg, a félelem táplálta lelkem, most új erőre kap. Élvezem a helyzetet, az egész olyan tökéletes. Figyelem a fiút is, hiszen igyekeztem ártalmatlannak, támadásra képtelennek tűnni. Bevallom őszintén, hogy nem is állt ilyesmi a szándékomban, csupán a lány pimaszsága miatt döntöttem végül a támadás mellett. Támadás ez? Inkább csak figyelmeztetés. Ne mélyesszük a tekintetünket az ismeretlen gonoszéba, ne akarjunk olvasni a végzet vizében, ne legyünk óvatlanok, ne játszunk a halállal.
 
- Dobd el a pálcádat aranyom! – szólok a lányhoz, majd a fejemet az övé mellé emelem, s közben a tekintetemet végig a fiún tartom. Szerintem ő is tudja, hogy ez most nem a hősködés ideje, nem a meggondolatlan tettek pillanata. – Meg kell, hogy említsem, ha átkot szórsz rám, nos, kénytelen leszek e csodálatos teremtést átadnom a feledés homályának, s noha ezt követően te is megkísérled majd velem, azért hagyjuk meg nekem a lehetőséget, hogy vissza is fogok támadni. – majd a lányhoz kezdek beszélni, érces, sziszegő hangon – Tudod, veled ellentétben én nem félem, hanem vágyom a halált, nekem ő nem az ellenségem, hanem a megváltásom kulcsa. Ha itt és most meghalok, az én szememben nem fogsz látni félelmet, csak tiszta, ártatlan örömöt. Azt hiszem, hogy ha nem velem kezdtél volna, most számot vethetnél az életeddel, de én jobban szeretem, ha a beszélgetőtársaim inkább élők, mint holtak. – tekintetem ismét a fiúra emelem – Azt hiszem, ezzel te is egyetértesz. Nem mellesleg közlöm, hogy nonverbális varázsló vagyok. Kis mellékinformáció, hogy ezzel is tisztában légy, mint ahogyan az a tény is, hogy a pálcámat a kedvesed gerincének szegezem. Szóval tedd le szépen a pálcád és nem bántom őt. Cserkész becsszó. – persze tudom, hogy ezzel a nonverbális varázsló dologgal kicsit csaltam, mondjuk úgy hazudtam neki, de tetszik a szituáció, amit a lány teremtett és így egy kicsit elragadtattam magam. Halkan felnevetek. – A játék, amit velem játszani készültél egész jó, ha egy nyeretlen kétévessel próbálkozol és lehet, hogy hatásos is lett volna, ha félek tőled… de sajnos ez most nem nyert. –

A kezem végig simítom a nyakán, le a jobb vállára, míg közben a pálcámat a hátába fúrom. A fejemet a nyaka mellett tartom, majd mélyet szippantok. Érezni akarom, érezni a félelmét, a rettegést, de legalább is a parfümje illatát. Ez teszi tökéletessé, egésszé a pillanatot, amely teljesen egészen átjárja a testem és felvillanyoz. Egy kósza izzadság csepp, melyet a helyzet heve ébresztett a homlokomon lassan elindul lefelé arcom bal felén, végig a nyakamon, majd át a mellkasomra, s végül ott megállapodik, hogy aztán a rásimuló textil véget vessen vándorlásának. Furcsa, hogy csakúgy, mint a textil a csepp izzadságét, most én is úgy tartom kezemben a lány sorsát. Nem kelt bennem kéjes érzést. Egyáltalán nem, csupán a hatalom tudata részegít meg. Csodálatos érzés, felvillanyozó.
Egy könnyed, hideg csókot hintek a lány arcának jobb felére. Érezni akarom a hidegtől lilás, kissé cserzett ajkaimmal a lány puha, ártatlan arcbőrét. Ahogyan a vér lüktet az ereiben, a félelmet, az izgalmat vagy bármit, ami benne dolgozik.
Közben a jobb kezem lassan a hátára csúsztatom, majd egy erőteljes mozdulattal a fiú felé lököm őt, bízva abban, hogy elkapja mátkáját. Persze azért a fejemben lejátszódik az a jelenet is, ahogyan együtt dőlnek fel, a kibillentett egyensúlyi helyzetükből, s a hideg kőnek csapódnak. Vicces… de biztos vagyok benne, hogy nem ez fog történni. A pálcámat a zsebembe csúsztatom, megigazítom a taláromat, majd feléjük fordulok, számítva a nekem szegezett pálcákra, s tudva, hogy egy elhangzó átok véget is vethet a kis beszélgetésünknek.

- Mielőtt… - kiáltom el magam, s a jobb kezem ég felé néző mutatóujját az arcom elé emelem, hogy egy kis időt kérjek magamnak. – bárki sóbálvány átkot vagy egyéb nyalánkságot köpne rám alattomos módon, amit persze lehet, hogy megérdemlek. Ne feledjük el, hogy nem bántottam a lányt, elengedtem őt, s csupán a pimaszságát toroltam meg ilyen gyengéden. Ne feledjük, hogy ha nagyon akartam volna, akkor most hármunk hullája díszítené az ódon falak e csodás szegletének padlózatát. Ne feledjük, hogy ennek a csodálatos beszélgetésnek úgy szakadna vége, hogy még a kérdéseitekre sem válaszoltam, pedig higgyétek, el nagyon szívesen megteszem.
Szóval. Nem igazán volt kedvem a többi mardekárossal tartani az alaksorba, még ha sokan úgy is gondolják, hogy ott a helyünk, bár nem tudom, mi alapján gondolják így. Szerettem volna még egyszer utoljára látni az iskolát eredeti valójában, gyönyörködni a csatában. Hiszen szép nem? Ahogyan az ellentétes erők egymásnak feszülnek, az egésznek van egy megmagyarázhatatlan romantikája. Ne mondjátok, hogy ti nem látjátok. Minden színnek, minden szereplőnek megvan benne a helye, az egész olyan, mint egy élő hősköltemény. Csodálatos.
Na, de ennyit rólam. Fontosabb kérdés, hogy ti mit kerestek itt? Miért nem harcoltok vagy bújtok el? Miért nem vagytok a többiekkel? A harc, elkezdődött! –

Tekintetemet rajtuk tartom, s várom, hogy mit fognak tenni, mit reagálnak arra a helyzetre, amit teremtettem. A történetet megírtam, a keretek állnak, a kérdés csak az, hogy ők meg akarják e tölteni tartalommal, avagy egy gyors átokkal rövidre zárni azt. Nekem mind a két befejezés tetszik. Ha sóbálványként fekszem majd itt, míg őket egy halálfaló végleg a halálba küldi, nos, akkor ez van megírva a sors könyvében, úgy is rég pihentem már egy jót. Jól fog esni…