Roxfort RPG

          Átváltoztatástan, bájitaltan és bűbájtan. Mára ezek a tantárgyak azok, amiket feltétlenül el kell kezdenem átnézni. Már nincs annyi időm az RBF-ek előtt, mint néhány hónapja vagy néhány éve. Be kéne szereznem néhány dolgot, hogy gyakorolhassak is, ne csak az elméletet olvasgassam át.
Leérek a tópartra, leveszem a talárom, és leülök a fűbe. Szerencsére szép napos idő van, a diákok többsége mégse az iskola udvarát választja tanulási helynek. Kiveszem a táskámból a bűbájtant, és olvasni kezdem. Különösen odafigyelek a felsőbb évesektől kapott jegyzetekre az oldal szélén, és a könyvtárban talált könyvekből a saját jegyzeteimre. Ezek szinte többet érnek, mint az egész könyv.
          Pont akkor nézek fel a könyvemből, mikor egy lánycsoport hald el mellettem. Némelyiküket ismerem, ezért biccentek feléjük, mire suttogás kerekedik köztük. Nem tudom, mi ennek az oka, de biztos nem az, hogy többüknek is adtam már tanácsot azzal kapcsolatban hogyan tudnák kilógni az iskolából éjszaka, hogy ne vegyék észre őket. Persze nem egyszerre, és nem vagyok biztos benne, hogy tudják egymásról, mit csinált a másikuk. Figyelmem újra a könyv felé fordítom, de nem szabadulok az érzéstől, hogy figyelnek. A lánykoszorú már rég elhaladt mellettem, ők biztos nem lehetnek.
          Becsukom a könyvet és magam mellé helyezem. Amennyire tudok, körbenézek, de nem látok senkit, hacsak nem a fák között bújt meg. Megfogom a pálcámat, és felállok a helyemről.
          - Gyere elő, ha akarsz valamit.
          A jobb oldalamon a fák között mozdul valami. Illetve valaki. Mikor már vagy két perce határozottan figyelem az illetőt, úgy dönt, hogy kilép a takarásból. Bár, talán inkább az ennek az oka, hogy körülöttem kiürül a part. Már abból tudom, hogy mit szeretne tőlem, ahogy közeledik felém. Elrakom a pálcámat, és csak két dolgot kérdezek. Megcsillan a pénz a napsütésben, ami határozott válasz a kérdésemre. Kiveszek a táskámból egy pergament, és leírok rá néhány fontos információt, ami még a legostobább embereket is rávezeti a megoldásra.
          Visszaülök a taláromra, és előveszem a „Non-verbális beszéd” című könyvet, amit korábban vettem ki a könyvtárból. Hasznos könyv, bár mostani tapasztalataim alapján, már ráférne egy újabb kiadás, néhány módosításnak köszönhetően. Már az utolsó fejezetnél tartok, amit hamar be is fejezek, ezért visszarakom a táskámba a kötetet. Eldőlök a taláromon, karomat a fejem alá helyezem, így figyelem kicsit a tiszta kék égen néha átúszó felhőket. Tényleg szerencsések vagyunk, hogy hétvégére ennyire jó idő lett.
          Lehunyom a szemem, elképzelem magam előtt a jövőmet, ami nem létezik. Pontosabban, nem elég tisztán, és ez a jövő inkább láncra köt. Apám és a fivéreim árnyékában élni nem éppen leányálom. Tehetek én akármit, mert már születésem pillanatában elkönyveltek valamilyennek, amilyen nem is vagyok, de már nem érdekel. Pont mielőtt elaludnék, egy árnyék vetül rám.
          - Három galleon a szökési terv, egy galleon a tanácsadás.
          Ez a két lehetőség van, más nincs. Vagy nagyon kivételes esetekben jönnek hozzám tanulással kapcsolatos tanácsokért. Egyébként, ha eltűnnék az iskolából, az se biztos, hogy feltűnne valakinek. Lehet ezt kéne tennem, ha másért nem, hogy kiderüljön, tényleg így van-e ahogy gondolom. A válasz helyett azonban egy huppanást hallok, mintha elestek volna mellettem. Kinyitom a szemem, és egy ismerős arcot látok mellettem térdelni. Ha jól emlékszem a könyvtárban látom mindig. Mi is a neve? Mi is a neve? Két hete volt, mikor mögötte álltam a sorban Madam Czvikkernél. Milyen nevet is mondott?
          - Minden rendben, Lutece?
Kérdésemre egyértelmű a válasz, nincs jól. Ezt még az is meg tudná mondani, aki vak vagy kicsit gyengébb elméjű. Mégse azt a választ kapom, amire számítok. Csak valami hadoválást figyelmeztetésről meg lépcsőkről.
          - A Roxfort tele van lépcsőkkel. Mi a fenéért kéne vigyáznom velük?
Olyannyira, hogy ha akarnám se tudnám kikerülni őket, repülni pedig nem tudok megtanulni seprű nélkül.
          - Mégis honnan veszed ezt a sületlenséget? Valaki megbízott vele, hogy ijessz rám?
Nem valami bátor emberre vall, ha egy ilyet küld maga helyett. Biztos van néhány ellenségem az iskolában. Sohasem zárkóztam el egy jó kis bunyó vagy párbaj elől, de ezt a gyávaságot nagyon utálom.
          - Ki küldött?
          Nem mintha számítana, ha most nem tudom meg azonnal a választ, úgyis kiderítem valahogy. Elszakadok könnyes arcától, és az iskola falait kezdem figyelni. Mindenki, akinek valamilyen formában segítettem már, egyben a kémem is lett. Hollóhátas, hugrabugrás, mardekáros és griffendéles, nem számít melyik házból való, meg fogom találni.

          A kastély falairól újra rá emelem tekintetem. Hazudozónak ne menjen el, mert nagyon rosszul csinálja. Vagy ha nem hazudik, akkor a gyengélkedőre kéne mennie, mert valami más baja van. Valami olyan, amiről talán jobb is, ha nem tudok.
          - Senki?
          Kicsit úgy hangzott ez a kérdés, mintha éppen leharapni készülném a fejét. Csak úgy nem talál meg senki egy kis bájcsevej miatt. Nem mintha ezt bájcsevejnek lehetne hívni. Egyelőre enyhítek a gyanakvásomon, és meghallgatom, mit szeretne, talán csak ügyetlenül próbálja előadni a kérését. Végül is, nem ez a legrosszabb bemutatkozás, amivel eddig találkoztam, csak kicsit… más.
          - Leon, oké – nyújtom felé a kezem.
          Most már legalább tudom a keresztnevét is. Aztán abban a pillanatban megdermedek, ahogy folytatja a mondandóját. Azt hittem… Próbáltam abba a tudatba ringatni magam, hogy a lépcsők csak egy esetleges beszélgetési kezdeményezés volt, de látszólag nem tágít ettől. Kiráz a hideg a dologtól, ezért visszahúzom a kezem. Honnan tud a pincelépcsőkről? Nem, az eldugott helyen lévő lépcsők, még nem jelentenek egyet a pincelépcsőkkel.
          - Szerintem menj el a gyengélkedőre. Az előbb biztos beverted a fejed, mikor elestél.
          Lassan, mintha kezdene megnyugodni, legalábbis az egyre szabályosabb légzése erre enged következtetni. Egyébként is lassan indulni akarok Roxmorsba, van ott egy találkám valakivel, aki tudna segíteni nekem szóval jobb lesz, ha összeszedem a holmim. Felkapom a táskámat, felveszem a talárom, és elindulnék a klubhelyiségbe, hogy onnan menjek tovább, de aztán megdermedek. Megint.
          - Honnan tudsz a pincelépcsőkről?
          Hangom ezúttal olyan sötét, amennyire csak lehet. Nem az zavar, hogy talán kitalálta mit csinálok ma délután, az lehet véletlen is, ha eljutott hozzá a hírem, de honnan tudhat ténylegesen a pincelépcsőkről? Mindenkinek titokban kell tartania az információt, mert ha valaki pletykálni kezd, akkor könnyen kicsúszhat az irányítás a kezemből. Vájunk… Mi az, hogy látott? Látott lezuhanni a lépcsőkről? Megőrült?
          - Igen, én vagyok az, és nem kérek a tanácsaidból. Megőrültél. Lehetetlen, hogy láttál volna a lépcsőkön, főleg mikor még meg sem történtek. Egyszer sem. Egyébként én is hallottam arról a balesetről – lassan fordulok vissza felé. – Egy átok miatt omlott be az alagút.
          Igazából csak tippelek, nem voltam ott. Életveszélyes alagutakat nem szoktam kiadni, és rendszeresen bejárom őket, hogy tudjam mennyire biztonságosak. Délutánra is egy régen használt, de akkor még jó állapotban lévő alagutat választottam. Ugyan mindig mondom, hogy ezeket az utakat csak saját felelősségre használják, de mégis valamennyi felelősséget vállalok értük.
          - Na, idefigyelj – lépek vissza hozzá. – Te tényleg teljesen dilis vagy. Akár küldött valaki, akár nem, ha eljár a szád erről a dologról, azt nagyon megbánod!
          Még hogy leesek a lépcsőn, és majd úgy megsérülők, hogy… Hogy… Áh, nem hiszem, hogy meghalnék. Nem olyan kegyes a sors hozzám. A családomnak úgyse hiányoznék, ahogy eddig is csak egy púp voltam a hátukon.
          - Menj el a gyengélkedőre, és ne is gyere ki onnan, amíg ki nem verik ezt az ostobaságot a fejedből. - Mutatóujjammal hozzáérek a homlokához, és kicsit meglököm. – Engem pedig hagyj ki ebből az egészből, és legfőképp hagyj békén!
          Fogalmam sincs, honnan veszi ezt az egész sületlenséget. Remélem csak álmodta, mert ha nem, akkor nagy bajok lehetnek vele. Mondjuk, eleve nem értem, miért álmodna velem egy olyan valaki, akit eddig maximum a könyvtárban és a nagyteremben láttam. Elindulok a kastély felé, elég határozott léptekkel ahhoz, hogy jelezzem, nem kérek belőle többet. Egyébként is, az elsők között kell ebédelnem, hogy az utolsók között vacsorázhassak. A kettő közötti idő pedig pont elég arra, hogy megforduljak Rosmortsban. Még az a szerencse, hogy ott is óvatosan szoktam közlekedni, így elkerülöm az esetleges találkozásokat a tanárokkal.

          Lassan egy hete, hogy belebotlottam Lutece-be. Nem is értem mit gondolt, mikor letámadott azzal. Nem is lett semmi bajom, és másnak se. Szerencsére azóta se láttam, pedig a nagyteremben elég nagy volt az esély rá, és remélem, ez így marad még egy jó ideig. Kicsit szorult ugyan a helyzet Roxmortsban, de nem annyira vészes. Ha nyugton maradnak az emberek pár napig, akkor nem lesz semmi probléma. Egyébként is megüzentem mindenkinek, hogy mindenképpen szóljanak, ha ki akarnak menni a kastélyból valamelyik alagúton keresztül.
          Úgy tűnik, hogy az RBF-ek és a RAVASZ-ok közeledtével ez a két évfolyam egyre jobban kiesik, a kicsik pedig a figyelmeztetések óta nem mernek lépni. Hogy ennek köszönhetően nőtt meg a büntetések száma vagy másnak, azt nem tudom. Mindenesetre örülök, hogy egy kicsit elterelődik a figyelem, a tanároknak feltűnt, hogy egy-egy diák eltűnik néha napközben vagy éjszaka buktak le a visszajövetelnél.
          Most a könyvtárban vagyok, visszahoztam egy könyvet és egy másikat akarok vinni helyette. Nem hiszem, hogy szükségem lenne ismétlésre, de azért átnézek néhány alapvető átváltoztatási bűbájt. Jobb, ha mindenre fel vagyok készülve. Így is mindenki a nehezebb tananyagokra készül, hogy aztán a legegyszerűbb legyen az, ami elgáncsolja. Az egyik polc mellet elhaladva kiráz a hideg, amitől megtorpanok és visszanézek. Talán csak egy szellem volt az, amely éppen áthaladt a polcokon, mert embert nem láttam. Leemelek még néhány kötetet, majd Madam Czvikker keresésére indulok. Egy másik sor előtt haladok el, mikor megint kiráz a hideg. Ezúttal nem fordulok meg. Nem fogok örökké a szellemek után kutakodni csak azért, mert kiráz a hideg.
          - Ezúttal ennyi lenne?
          - Igen – nézek végig a könyvkupacon. – Illetve nem. Van még valami, azonnal visszajövök.
          Elrohanok az alapszintű gyógyító varázsigéket tartalmazó könyvvért. Akármikor jól jöhet még. Ha jól tudom, a többségét majd csak később tanuljuk meg, de biztos lenne már néhány alap varázslat, amit el tudnék sajátítani. Besüllyesztem a könyveket a táskámba, és elindulok a klubház felé. A folyosón látszólag nincs senki egyetlen görnyedő embert leszámítva. Lépnék felé, mikor meghallom a szavakat, amitől a víz is kiver. A hang pedig letagadhatatlan. Lutece görnyed a földön.
          Nem mozdulok a félárnyékból, ahol éppen állok. A legközelebbi fáklya messze van tőlem, ezért nem láthatja rendesen, hogy én vagyok az. Remélem, hogy nem látja rendesen. Mindenesetre elmenni már nem tudok mellette feltűnés nélkül. Nem is akarok. Szerencse, hogy nem hallotta más rajtam kívül, mert abból óriási botrány lenne. Odamasírozok hozzá és megállok előtte.
          - Teljesen meghibbantál? Mégis hogy jutott eszedbe a folyosón erről beszélni? Nem megmondtam, hogy tartasd a szád?
          Mintha az egy héttel korábbi önmaga nézett volna vissza rám. Holt sápadt volt, és mintha minden porcikájában remegett volna.
          - Mi bajod van, de most komolyan? Nem akarom elhinni, hogy nem vagy képes felfogni azt, amit mondok. Menj már el a gyengélkedőre és kúráltasd ki magad ebből a nyavalyából.
          Már nem tudom eldönteni, hogy haragudnom kéne rá, vagy inkább sajnáljam. Azt viszont biztosra tudom, hogy ha legközelebb összefutok vele, miközben ilyen állapotban van, saját magam fogom felvinni a gyengélkedőre, és megkérem Madam Pomfrey-t, hogy csináljon vele valamit. Ledobtam a táskámat a könyvekkel, amik a súlyuk miatt csattantak egyet a padlón, nem messze a guggoló kezétől. Azért nem fogom csak úgy itt hagyni a folyosón. Legalább azt megvárom, amíg valaki nem jön erre, és majd akkor rásózom az illetőre. Addig is garantálom magamnak, hogy senki olyan nem fog rájönni a titokra, akinek nem kéne.

          Valami azt súgja, hogy nem kéne itt lennem. Valamiért nem kéne itt állnom mellette, és ezt ő is így látja. Mégse akaródzik elmozdulni innen, mintha attól félnék a szavai ellenére is elárulhat bármi abból, amit csinálok. Ami behálózza az iskolát, és amit titokként kezel a diákok többsége, összeköt minket.
          - Biztos, mert nekem… - folytatnám még, de inkább megvárom, amíg befejezi.
Lehunyom a szemem és elnevetem magam. Ő maga sem hiheti el, amit mondott, hogy ennyire óvatlan legyek.
          - Mindenkiről tudok, aki a járatokon keresztül hagyta el a Roxfortot – suttogom. – Mindenkiről! Ha voltál kinn, akkor saját magadtól, nem tőlem kaptad hozzá az információt. Se közvetve, se közvetlenül. Az utak pedig rendszeres ellenőrzés alatt vannak. Ha valamelyik járat veszélyessé válik, azt lezárom. Ha mégis azt használja az illető, akkor azt csak és kizárólag saját felelősségre. Lutece, ha valaki olyan, mint te nem kotyogja ki a dolgot, nem derülhet ki, érted?
          Nem is értem miért szórakozok még mindig vele. A végén még kikotyogom neki az összes titkom. Talán erre megy ki ez az egész. A rosszullétek, minden csak színlelés. Nem, ahhoz sokkal rosszabb állapotba szokott kerülni. Legalábbis látszatra. De akkor miért nem megy el a gyengélkedőre? Zonkó. Biztos onnan szerzi be az anyagot. Végignézek rajta, és rájövök, hogy két-három dolog keverésével simán el lehet ezt az állapotot érni. Láttam már korábban is RBF előtt álló diákoknál.
          - Nincs mit átgondolnom – veszem el tőle a táskámat, és nincs is értelme tovább itt álldogálnom. – Nem jelentesz semmiféle veszélyt rám nézve vagy arra, amit csinálok. Úgy tűnik nekem abból, amit rólad hallottam, hogy elég okos vagy ahhoz, hogy tudd a következményeit a tetteidnek.
          Hollóhátasként biztos hamar rájön majd, hogy mi következik, ha mégis eljár a szája. Bár, akkor már nekem mindegy lesz, de egyszer úgyis elhagyja a Roxfort falait, akkor pedig nem védi majd meg semmi. Hátat fordítok neki, minél előbb magam mögött akarom hagyni ezt a helyet, ezt a szituációt és ezt a fiút. Örökre. Alig lépek két lépést, mikor meghallom, amit nem akarok.
          Honnan tud Millerről és Silasról? Garyről esetleg hallhatott, még idejárt, mikor Leon is kezdte a Roxfortot, de a másik kettő? És az auror? Honnan tudja, hogy apa rám akarja erőszakolni az auror képzést?
Kiesik a kezemből a táskám, amivel újfent megkongatja kicsit az üres folyosót. Visszafordulok felé, de kicsit már távolabb áll, mint néhány pillanattal ezelőtt. Arcán letörölhetetlen vigyor és jókedv látszik. Lassan, kimért lépésekkel közeledek felé. Tudni akarom a kérdéseimre a választ.
          - Honnan tudod a nevüket? Honnan ismered a családom? Mit tudsz még rólam?
          Megpróbálom a fal felé nyomni, hogy ne tudjon elmenekülni. Közben belerúgok a földön lévő könyvbe, de kivételesen nem érdekel. Ha ennyi mindent tud rólam és a családomról, az nem lehet véletlen. Ha nem is neki, valakinek biztos oka van arra, hogy ennyi mindent kiderítsen rólam. Mit akar?
          - Honnan tudsz róla, hogy aurornak készülök? Még magam sem döntöttem el végleg.
          Mikor elérjük a falat, két kezemmel közrefogom, hogy még a reményét se adjam meg neki, hogy elmeneküljön. Nem akarom bántani, csak a kérdéseimre akarom megkapni a választ, de erről neki nem kell tudnia. Ezt már nem tudom az őrület vagy Zonkó számlájára írni. Túl sok az egybeesés, és nincsenek véletlenek. Azt még megértem, hogy tud az alagutakról, miért ne követhette volna valamelyik társát, amint az éppen kiszökik, de a családom?
          Hogy levezessem kicsit a feszültséget, beleütök a falba. Ettől persze nem lesz jobb, és még a kezem is vérezni kezd, de a fájdalom eltereli a dühömről a figyelmet.
          - Szállj le rólam, végleg! Nem akarlak többször figyelmeztetni.
          Egyelőre nem mozdulok, azt akarom, hogy világosan megértse, nincs kedvem többet szórakozni vele. Ez az, a legjobb lesz, ha a saját kezembe veszem az irányítást. Megfogom a kezét és a táskámat, a könyvet, mindent ott hagyva a Gyengélkedő felé ráncigálom.

          Mindent megígér, mi? Most már mindegy, nem számít. Akkor is felviszem a gyengélkedőre, ha úgy kell végighúznom a lépcsőkön, akkor is. Eleinte megy is minden, meglepően könnyen, mintha a levegőt markolnám, miközben érzem a kezét. Egy pillanatra megállok, hátranézek, hogy tényleg még mindig húzom-e magam után. Kicsit megrémít a látvány, amitől egy pillanatra elengedem a csuklóját. A szemei olyan homályosak, mintha itt sem lennének, az előbbi vércsík még mindig ott éktelenkedik az arcán. Egy pillanat múlva összeszedem magam, és újra megragadom a csuklóját, majd vonszolni kezdem tovább.
          Nem érdekel, milyen képet vág, nem érdekel, hogy ezzel csak engem akar elrettenteni, vagy tényleg van mögötte valami. Nem érdekel semmi sem, meg akarok tőle szabadulni, végleg. Madam Pomfrey biztos tud tenni majd az ügy érdekében valamit. Még mielőtt elérnénk a lépcsőt, érzem, hogy rángatni kezdi a karját. Megfordulok, és ezúttal egy teljesen másik fiú áll velem szemben. Már nem az az üres tekintetű valaki, aki néhány pillanattal korábban volt, hanem egy teljesen tiszta tekintetű fiú, aki fél. Azok pedig, akik félnek, bármire képesek.
          - Dehogy engedlek. Felviszlek Madam Pomfreyhez. Ott akarok lenni, amikor kimondja, hogy őrült vagy. Ott akarok lenni, hogy tudjam… hogy lássam, amint elvisznek majd a Mungóba, és végre békén hagysz, örökre.
          Olyan elkeseredetten rángatja a kezét, hogy nem tudok jobban rászorítani, hanem kicsúszik. Abban a pillanatban megtorpanok, de nem vagyok elég gyors hozzá, hogy utánakapjak vagy megállítsam.
          - Locomotor mortis! – szegezem rá a pálcám, de elsőre nem találom el.
          Az átok becsapódik mellette a földbe. Nem is baj, talán ennyi is elég, hogy megálljon. Tévedtem, ezért elismétlem az igét, ami ezúttal célba talál. A lendület miatt Leon hasra esik. Lassan, kimért lépésekkel közeledek felé, pálcámat nem teszem vissza a taláromba.
          - Azt mondod, nem árulod el a titkom, de folyamatosan arról beszélsz. Ismered a családomat, de letagadod. Ismered a gondolataim, amik mostanában foglalkoztatnak. Mégis ezek után azt hiszed, hogy majd csak úgy hagylak elmenni? Mi a fenét akarsz tőlem? Ne mondd, hogy semmit, mert nem fogom elhinni.
          Tartom tőle a két lépés távolságot. Csak a lábát bilincseltem meg, a kezei szabadok, akár ő is pálcát ránthat. Bár, abból, amit hallottam róla, inkább az eszével akarna legyőzni hollóhátas létére, nem pedig párbajban. Felveszem a táskámat, és egy közeli ablakba teszem, ha úgy alakul, akkor ne legyen útban. Ki tudja, mi lesz még itt a végkimenetel.
          A lépcsők felől hallok némi hangot beszűrődni, de elkerülnek minket, szerencsére. Így viszont kihaltnak hat a folyosó, még a szellemek sem járnak erre vagy Hóborc. Hóborcot mondjuk lehet, hogy hamar az oldalamra tudnám állítani, ha olyat ígérek neki, ami a kedvére való. Nem, jól van ez így. Ez csak rá és rám tartozik.
          - Ha nem akarod, hogy egy komolyabb átkot használjak rajtad, akkor feljössz velem a gyengélkedőre, önként. Elmondod Madam Pomfreynek, hogy megőrültél, és azonnal kísérjen át a Mungóba. Remélem, onnan pedig soha többé nem jössz ki.
          Ha az kell még én is velük megyek. Biztos akarok lenni belőle, hogy eltűnik a közelemből. Már nem csak a folyosókról van szó, a szabályszegésről, a kis titkomról. A családom se érdekel annyira, mint amennyire a látszat mutatja. Nem, ez a személyem elleni támadás egy formája, amit pedig nem tűrök meg. Lutece, egy életre megjegyzem a neved, bármit csinálhatsz, ezt sohasem bocsátom meg, és ha kell, megkereslek a jövőben és revansot veszek. Nincs olyan magyarázat, amivel szolgálni tudsz, amivel ki tudod vágni magad ebből a helyzetből. Nem, minek bajlódjak a jövővel. Felé fordítom a pálcát, hogy egyszer s mindenkorra elintézzem ezt a dolgot.

          Hallom, hogy mond valamit, de már nem érdekel. Ennek itt akarok véget vetni, örökre. Nézem a lábamnál lévő fiút és egyre csak az jár a fejemben, el kell hallgattatnom. Keresem a megfelelő varázsigét, ami jó lenne ehhez, de az Exmemoriam-et még nem tudom használni. Melyik másik varázslat lenne jó, ha nem is örökre, de legalább a nyárig? Csak annyira, hogy elkerüljön az iskolából a Mungóba. Bármit, csak ne legyen itt. Aztán szép lassan eljutnak hozzám a szavai. Pontosabban az utolsó kicsit magamhoz térít.
          - Miért higgyek neked? Egyszer már azt mondtad, hogy nem kerülsz a szemem elé.
          Az már más kérdés, hogy véletlenül futottunk össze. A Roxfort elég nagy, de nem annyira, hogy két diák véglegesen elkerülhesse egymást. Ha máshol nem a Nagyteremben vagy környékén esélyes, hogy összetalálkoznak. Nem is az a probléma, hogy összefutottunk, az nem számítana. Az a baj, hogy megint olyanokról hadovált, amiről nem kéne. Az alagutakról, a családomról. Miért kell belekeverni a családomat is?
          - Várj, te megfenyegettél? Mi az, hogy nekem is fájni fog?
          Kezdek megijedni ettől a sráctól. Nem ránt pálcát, szorult helyzetben van, és még ő fenyeget. Tennék egy lépést hátrébb, de meggondolom magam. Az esélyét sem akarom megadni neki, hogy esetleg azt higgye, legyőzött. A pálcámat sem fordítom el róla. Tényleg megőrült. Nem, ez már több mint őrület.
          - Milyen bizonyítékod van?
          Várjunk csak, nem is ez a lényeg. Nem lehet bizonyítéka, honnan? Volt már róla szó, hogy illetéktelenek is bementek a járatokon másokkal együtt, de utólag mindig letették a titoktartási esküt. És mindig megtudtam, ha ilyen volt, senki sem tudta elsunnyogni. Ő mégis képes lett volna valahogy rá?
           Nem, valami másnak kell a háttérben állnia. Mitől olyan magabiztos? Miért gondolja, hogy neki jobban hinnének, mint nekem? Csak egy olyan ok van, ami ezt alátámasztaná, és ahhoz igazából bizonyíték sem kell. Lutece, nem csak a kölcsönzött könyvek első oldalán olvastam ezt a nevet, hanem… Hol olvastam még? Hát persze. Az aranyvér ereje biztos ide is elér. Félvérként, ha az iskola legjobbja lennék, akkor sem számítana a szavam egy aranyvérűével szemben. Teszek egy lépést hátrafelé, de nem veszem le a tekintetem róla. Az őrület, ami eddig is bujkált benne, mintha még élénkebben csillogna a szemeiben. Nem ez nem az őrület, ez valami más. A szemem sarkából látok valamit mozdulni.
          - Ne mozdulj!
          Nem veszíthetem el a fölényemet. Nem érezheti, hogy teljesen megváltozott a helyzet. Ez a jeges tekintet, a jeges hang. Még a szőr is feláll a hátamon.
          - Add írásba! Mutasd meg, milyen bizonyítékod van?
          Tudnom kell, mi az. Tudom kell, hol hibáztam, ha tényleg van neki bizonyítéka. Először is, el kell küldenem mindenkinek a vészjelet. Ettől kezdve senki sem mehet ki a járatokon. Addig nem, amíg nem jövök rá a válaszokra. Feloldom a lábbilincselő átkot.
          - Vigyél oda!
          Visszatér a magabiztosságom, hiszen még hazudhatott is akár. Egyébként pedig mitől kéne megijednem? Nem rántott pálcát. Ha elég erősnek érezné magát ahhoz, ha elég bátornak érezné magát ahhoz, akkor nem menekül el, mikor kicsúszott a kezem közül, hanem azonnal pálcát ránt és rám szegezi. Lett volna ideje használni is anélkül, hogy védekezni tudtam volna. Tudom, ha a hollóhátasok klubhelyiségébe kell menni, oda én nem léphetek be, és ezzel elveszthetem szem elől, de még mindig inkább ez legyen, mint egész hátralévő tanévben attól rettegni, hogy mikor mutatja be a bizonyítékát. Előbb-utóbb úgyis ki kell onnan jönnie. Engem pedig nem zavar, ha a folyosón kell éjszakáznom miatta.
          Nem érdekel, hogy aranyvérű, én pedig csak félvér vagyok. Sohasem érdekeltek ezek a dolgok, egy személyt nem a vére határoz meg, csak a neveltetését esetleg. Leon Lutece-t pedig végképp nem a vére határozza meg. Van valami az őrült tekintete mögött, és egyszer arra is rá fogok jönni, hogy mi az.

          Fájdalom. Mit tud ő a fájdalomról? Mellesleg nem én voltam az, aki merő jószándékból azt mondta, hogy meg fogok halni, ha nem vigyázok a lépcsőkön. Tényleg, ha így nézzük, akkor nem is én kezdtem ezt az egészet. A közelébe se akartam menni, nem is volt dolgom vele. Most mégis kezdem azt érezni, hogy ebből az egészből csak vesztesen jöhetek ki. De nem fogom ilyen könnyen megadni magam. Nem neki, aki egy normális párbajt sem tud megvívni, ha veszélyben van.
          - Ne aggódj, ha ostobának néztelek volna, akkor nem szórakoznék itt veled. – Szám félmosolyra húzódik. – Azt mondod, nem állok jól a bizalommal? Hát, te se brillírozol éppen vele. Miért is kéne megbíznom benned, ha arra se vagy képes, hogy a szavad betartsd? Azt pedig bizalom nélkül is megtehetnéd. Ha egy ilyen alap dologra nem vagy képes, akkor hogy várhatnék el tőled bármi mást?
          Kezdem úgy érezni, mintha az ő jeges tekintete és stílusa rám is átragadna. Ha kell, akkor igazodok hozzá, ez nem kérdés. Valahogy dűlőre kell jutnunk ezzel az üggyel kapcsolatban, és ha nem a pálcáinkat használva, akkor majd másként.
          - Akár, ha annyira ragaszkodsz hozzá. Bár azzal a saját szabályom szegném meg, miszerint gyengébbet nem bántok. Olyat, aki nem képes megvédeni magát, de a kedvedért kivételt teszek, ha ennyire ragaszkodsz hozzá.
          Másik kérdésére egyelőre nem válaszolok. Félni? Persze, hogy félek, de nem tőle. Ahhoz ő nagyon kevés… Lenne, ha nem lett volna ez a hirtelen változás, az őrült pillanatok. Mégsem tőle félek, hanem attól, amit okozhat, ami a nyomában jár. Nem feltétlenül szándékosan, de nincsenek véletlenek. Az sem véletlen, hogy ő most felbukkant. Miért?
          - Tőled nem félek. Egy olyan nyápictól, mint te, nem félek.
          A többi pedig csak rám tartozik. Feloldom a varázslatot, de továbbra is minden figyelmem rá szegezem. Aljas kis sunyiként talán csak arra vár, hogy leengedjem a védelmem és már támad is. Nem hiszem, hogy valóban ez lenne a helyzet, hiszen elég rosszul fest, de nem különösebben izgat, csak saját magának köszönheti. Ráadásul egy ilyen dolog miatt nem kell senkit sem alábecsülni.
          - Követelőzést?
          Mit tud ő rólam, és arról, amit csinálok? Ha tudna bármit is, ha csak egy kicsit a helyemben lenne, akkor nem használná a követelőzés szót. Egyáltalán mit akar ezzel az ostobasággal elérni? Próbáltuk már, nem jött össze. Meddig akar ez mögé a gondolat mögé bújni? Hangosan felnevetek. Olyan hangosan, hogy abba belezeng a folyosó, lassan kezd csak csitulni, és akkor szólalok meg újra.
          - Te meghibbantál? Eddig se kerestelek, te jöttél hozzám. Én uralkodjak magamon, mikor te fenyegetőzöl? Ha azt várod, hogy ettől majd fülem-farkam behúzva húzódok egy sarokba, akkor tévedsz. Nem tudsz te semmit, csak dobálózol az üres szavakkal és bújsz az aranyvéred mögé.
          Már nem érdekel a pálcám, nem érdekel, hogy mi lesz ennek a következménye. Ha kell akkor puszta kézzel fogom megkapni azt, amit akarok. A vallomását és a bizonyítékot, hogy honnan tud annyi mindent rólam, a családomról és a járatokról. Hagyom, hogy előre menjen, és már lépnék utána, mikor megfordul. Szó nélkül hallgatom végig a monológját. Megkövülten állok a helyemen. Tényleg tud a járatokról, a lépcsőkről. Talán az emberekről is, akik azokat használják.
          - Takarodj innen! Takarodj innen, amíg szépen mondom!
          Alig bírom türtőztetni magam, olyan kétségbeesett vagyok, de nem akarom, hogy ő erről tudjon. Nem akarom, hogy itt legyen, mikor teljesen eluralkodik majd rajtam a pánik és a kétségbeesés. Nem azt sem hagyom majd, addig nem amíg valaki megláthat.
          - Nem hallottál? Takarodj innen, és soha többé ne kerülj a szemem elé! Megnyugodhatsz, nem foglak keresni, ahogy eddig sem kerestelek.
          Odamegyek az ablakhoz a táskámért, és a vállamra vetem. Erősen markolom a pálcámat, mintha még mindig attól tartanék, egy óvatlan pillanatban meg fog támadni. De jelen helyzetben úgy érzem, ebből a kis találkozásból inkább ő került ki győztesen, és nem én. Át kell járnom az alagutakat, alaposan átkutatni őket, nem maradhat bizonyíték, ami a jelenlétemre utalna.

          Úgy robogok el Leon mellett, mintha az életem múlna rajta. Egyenesen a tópartra megyek, ahol ledobom a táskámat, és fel-alá kezdek járkálni. Nem akarom elhinni, hogy ez megtörtént. Ő, aki csak egy igazi nyápicnak tűnt mindig is, mióta először találkoztunk, most ő kényszerített földre. Nem akartam, hogy úgy lásson, összetörve, megalázva. Felkapok egy követ és a tóba vetem. Még hogy a vér nem számít? Hogy kettőnk között megcserélődtek a szerepek. Na persze, pont azért érzem úgy magam most, mint aki elvesztett mindent az életében. Még akkor is, ha ez nem igaz.
          Felveszek még egy követ és azt is bedobom a tóba. A kő nyomán keletkező fodrok lassan elsimulnak, ahogy egyre távolabb kerülnek az epicentrumtól. Az én érzelmeim is így simulnak el lassan, az idő múlásával. Nem marad a nyomában más, csak üresség. Olyan üresség, amit eddig nem éreztem, pedig volt már nem egyszer részem benne.

          Néhány nappal később, mikor már nem járt minden percben azon az eszem, hogyan tudnék visszavágni Leonnak és sikerült mindenkit elérnem a hírrel, miszerint idén már ne használják a járatokat, egy lány keresztezte az utam a nagyterem felé menet. Azt hittem rosszul látok, de biztos vagyok benne, hogy nem csal a szemem. Próbálom kikerülni, hogy még csak véletlenül se bántsam meg, csak azért mert túlságosan is emlékeztet valakire, akit örökre el akarok felejteni.
          - Szia!
          Rámosolygok, reménykedve benne, hogy ennyi elég és az utamra enged. Tévedek, és határozottsága valamint az egyre inkább körénk gyűlő tömeg meggyőz arról, hogy azt tegyem, amire kér. Az irányból úgy sejtem a kastély északi szárnya felé megyünk, de fogalmam sincs, hogy miért pont oda. Ugyan szakad kinn az eső, biztos lenne kinn is egy nyugodt hely, ahol el tudnánk cseverészni. Vagy azt csinálni, amit akar, akármi is legyen az.
Nem lep meg a kérése, mikor azt hallom meséljek kicsit a testvérével folytatott kapcsolatomról. Testvére. Annak ellenére mennyire hasonlítanak egymásra, két teljesen eltérő személyről beszélnénk. Egyáltalán nem nevezném a testvérének, inkább valami másnak. Bár, jelen helyzetben nem tudom eldönteni, mi lenne a megfelelő szó rá.
          - Semmi közöd hozzá, hogy milyen kapcsolatban állok a testvéreddel. Ahhoz pedig még kevesebb, hogy eláruljam mit csináltam vele.
          Egyelőre igyekszem megőrizni a hidegvérem. Ha csak rágondolok arra az… Szóval, Leonra, elvesztem a fejem néhány pillanatra. Mellesleg egyáltalán nem érzem úgy, hogy valamit csináltam volna vele. Ha történt vele valami mégis, azt csak magának köszönheti. El akarom kerülni a további félreértéseket és minden egyebet, ezért igyekszem a lehető legrövidebb úton véget vetni ennek a beszélgetésnek. Főleg azért, mert ha a lány itt van, akkor nem lennék meglepődve, ha Leon is felbukkanna. Igyekszem hangom annyira megkeményíteni és fagyossá tenni, amennyire csak tudom.
          - Nézd! Nem ajánlom, hogy beavatkozz a dolgunkba. Egyébként pedig…
          Nem tudom befejezni, mert beigazolódik a sejtésem. Leon úgy ront be a helyiségbe, mintha egy vadász üldözné és ő lenne a dúvad.
          - Lutece! Miért nem lepődök meg ezen az egészen?
          El akarom hagyni a helyiséget, hogy még csak véletlenül se tekintse annak, hogy megszegtem a szavam, de nem lép el előlem, így be vagyok szorítva oda. Még jó, hogy tudom, Leon úgysem támad rám, a testvéréről viszont nem vagyok teljesen meggyőzve. Már azóta ott van a pálca a kezében, mióta beléptünk ebbe a terembe, és csak azért nem vettem elő a sajátomat, mert a kérdezősködések ellenére, nem tett semmi olyat, ami indokolttá tenné.
          - Jobb, ha tudod, ez nem az, aminek látszik. – Akárminek is látszódjon. – És nem…
          Nem tudom, mennyit tud a testvére arról, hogy milyen alku áll fenn köztünk, de biztos nem én leszek az, akitől megtudja. Bár, abban sem vagyok biztos, hogy ezek után az alkunk egyáltalán él még. Próbálnám menteni a menthetőt, de úgy érzem magam, mint akit csapdába csaltak. Ostoba voltam, hogy hittem két ártatlan szempárnak, annak ellenére, hogy sejtettem, mi következhet. Mégis sokkal jobb így, mintha ott a nagyterem előtt veszekedtünk volna.
          - Ha megbocsájtotok, akkor én távoznék. Nincs miről beszélnem veletek.
          Az a fajta fásultság visszhangzik a hangomon, amit az apámmal vagy legidősebb bátyámmal szemben szoktam megengedni magamnak mostanában. Elfáradtam, hogy örökké kerülnöm kell Leont, hogy folyton a hátam mögé kell néznem, nehogy véletlenül hátba támadjon. A Roxfort nem a megfelelő hely, hogy elintézzük majd a dolgainkat, de amint kikerül innen, amint elvégezi majd az iskolát, biztos vagyok benne, hogy akkor kötöttségek és láncok nélkül fogjuk lerendezni ezt a vitát.

          Megdöbbenve nézek a bejövő Leonra. Bár sejtettem, hogy ő is meg fog jelenni, azért reménykedtem benne, hogy elkerülhetjük majd a találkozást. Tévedtem. Vele kapcsolatban mindig tévedek. Aztán hirtelen a tesójára fordítom a fejem.
          - Hogy micsoda? Randizni?
          Nem akarom szegényt megbántani, főleg így látatlanban, hogy nem is ismerem, de a testvére miatt nem tudnék a közelében két nyugodt percet eltölteni. Talán nem látszik kívülről, de már most is elég kényelmetlenül érzem magam. A legjobban viszont Leon reakciója lep meg. Ha velem szemben is ilyen határozott lett volna, talán nem itt tartanánk. Nem vagyok szent, ezt tudom, de akkor is.
          Megtorpanok távoztomban attól a hangsúlytól, ahogy rám szólnak. Megfordulok a lány felé, de mire szólhatnék, addigra a testvére már elintézi. Egyszerűen megszólalni nem marad időm és az elképedéstől nem is tudnék. Mennyi meglepetéssel szolgál majd még ez a fiú?
          - Nem élveztem, a kettőtök közötti ellentét engem teljesen hidegen hagy.
          Hálás lennék érte, ha tényleg békén hagynának. Akár Leon, akár a testvére. Várok egy pár pillanatot, hogy előbb elhagyhassa a termet, és még csak véletlenül se lássanak meg együtt, de megáll az ajtóban, és egyik kezét a mellette lévő kupára teszi. Talán csak meglátott valamit, amire kíváncsi, ezért hátat fordítok neki, és figyelni kezdem az így szemem elé kerülő kitüntetéseket, serlegeket. Az egyiken meglátom legidősebb fivérem nevét, amitől elfintorodok. Nevem említésére felfigyelek, és megfordulok. Még sohasem hívott a keresztnevemen, ami annyira meglep, hogy még a mondandója másik feléről is elfeledkezem.
          - Mit akarsz, Lutece?
          Választ már nem kapok, mert a szemem előtt esik össze. Minden gyorsaságom kihasználva odaugrok hozzá, és igyekszem elkapni még mielőtt a földre érkezne. Éppen csak sikerül, így én ülök a földön, ő pedig az ölemben. Rémesen néz ki, pont úgy, mint korábban is. Akármi is a baja, tényleg ki kéne vizsgáltatnia. Nem hiszem el, hogy Madam Pomfrey nem tudna csinálni vele valamit.
          - Mégis mennyi gondot akarsz okozni még nekem?
          Nem várok választ tőle, nem is vagyok biztos benne, hogy egyáltalán meghallotta. Kimászok alóla, nekitámasztom az egyik üveg vitrinnek, és valahogy nagy nehezen a hátamra veszem. Meg fogok szakadni a súlya alatt, de fel kell vinnem a gyengélkedőre. Varázslattal könnyebb lenne, de már így is elég pletyka kering rólam, nincs szükségem még többre.
          A gyengélkedőbe lépve a javasasszony azonnal elém siet, de még elmegyek a legközelebbi ágyig, ahol lefektetem a fiút. Elmesélem mi történt, majd távoznék is, de érdekel mi ez az egész körülötte. Kérdezgetem az iskola gyógyítóját, de egyelőre nem tud mondani semmit. Odahúzok az ágy mellé egy széket és leülök rá. A kezembe veszem az egyik könyvet, és mikor kinyitom, meglátom a könyvtárjegyzéket. Előttem ő volt az, aki kivette és elolvasta.
          Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy miért kellett így alakulni a dolgoknak. Miért nem lehettünk volna jóban, ha annyi közös van bennünk? Minek kellett beleszólnia a dolgomba? Miért nem hagyta egyszerűen annyiban? Semmi sem vált valóra abból, amit mondott, akkor miért állta a veszekedéseket, hogy majdnem megvertem, és ami még rosszabb, majdnem megátkoztam?
          Már vagy két órája ülök az ágya mellett, mikor mocorogni kezd. Becsukom a könyvet, és őt figyelem. Olyan kis esetlennek tűnik, de mindenképpen jobb a színe, mint mikor felhoztam ide.
          - Idióta vagy! Nem halunk meg. Miért halnánk meg?
          Elrakom a táskámba a könyvet. Pontosan tudom, hogy mire gondol. Az alagútra, valamelyikre, de itt nem fogok balhét csinálni ez miatt. Egyébként sem tett vagy mondott olyan dolgot, itt és most nem.
          - Ha így gondolod, akkor még idiótább vagy, mint hittem.
          A lelkem mélyén pedig örülök neki, hogy így gondolja annak ellenére, mi mindenen mentünk keresztül. Talán a viharos megismerkedésünk ellenére még lehet jó a kapcsolatunk. Nem, mivel is álltatom magam, hiszen ha átlépek a gyengélkedő ajtaján, akkor ismét érvénybe lép a megállapodásunk, és igyekszünk majd elkerülni a másikat. Felveszem a táskámat a szomszédos ágyról, majd távozni készülök.
          - Ha nem tudnám, hogy nem verted be a fejed, akkor azt hinném nagyon beütötted. Gondold át ezeket a kijelentéseket, mielőtt elhamarkodott dologba éled bele magad. Nem vagyok jó, vagy angyal, vagy bármi más. És jobb ember sem vagyok annál, mint aminek megismertél. Továbbra is kerüljük el egymást, hogy megtartsuk legalább a látszatát annak, hogy nincs egymással semmi bajunk se.
          Elindulok, de a Leonéval szomszédos ágy sarkánál megállok. Úgy érzem, mondanom kéne még valamit, de nem jönnek a szavak. Nem tudom, mi lenne a legmegfelelőbb. Aztán mégis odabökök valami teljesen átlagosat, amit ilyenkor szoktak.
          - Gyógyulj meg hamar!

          Nagyot fog csalódni, ahogy mindenki a környezetemben, ha továbbra is tévképzetei lesznek rólam. Semmi olyasmit nem tettem, ami miatt azt kéne gondolnia, hogy jó vagyok. Bár tényleg hízelgő, főleg tőle hallani.
          - Ne aggódj, amint kiléptem innen, nem látsz többé. Egyikünk sem szegi meg a szavát.
          Abból ítélve, amit a trófeateremben láttam, nem lehet köze ahhoz, hogy ott kötöttünk ki mind a ketten. Nem lenne jogos a büntetése. Nem tudom mit kéne válaszolnom a kérdésére, nem tudom, hogy mi a baja. Úgy döntök, hogy inkább megválaszolatlanul hagyom, amire még Madam Pomfrey érkezése is rásegít. Biccentek Leon felé, majd szó nélkül távozom a gyengélkedőről. Az ajtó előtt megállok ugyan pár percre, de jobbnak látom, ha visszamegyek a saját házamba. A vacsoráról már rég lemaradtam, és ha akármelyik tanár meglátja, hogy a folyosókon kószálok, még baj is lehet belőle.
          Már a nagyterem előtt járok, mikor egy diák jön velem szemben. Pontosan tudom, hogy ki az, hol volt, és a járásából azt is, hogy mit csinált. Nem hiszem el, hogy nem értette meg, amíg nem szólok, felejtse el mindenki az alagutakat. Megfogom a talárjánál fogva, és a falhoz taszítom.
          - Idióta! Megmondtam, hogy ne használd a járatokat, amíg nem szólok. Takarodj vissza a házadba, és ajánlom, hogy jó időre a szemem elé ne kerülj!
          Nem elég nekem Leon és a fura, elejtett mondatai, még van néhány öngyilkos jelölt is, akik miatt buknám az egész vállalkozásomat, és a háború miatt talán nem csak a vállalkozásomat. Ebben az egy dologban igaza van Lutece-nek. Ha mi ki tudunk menni, akkor mások is be tudnak jutni, és ehhez csak annyi kell, hogy kifigyeljék az olyan idiótákat, mint a fiút előttem. Elengedem a talárját, de nem mozdulok. Valamiért ez az egész furcsa volt. Nem vagyok ideges, pedig annak kéne lennem, most mégis inkább nyugodt vagyok. Nem kiabáltam, bár a hangom elég fagyos lett. Úgy döntök, hogy inkább a klubhelyiségemben gondolkodok el ezen egy kicsit, mielőtt valaki vagy valami miatt tényleg lebuknék.
          Már majdnem elérem a lépcsőket, amik levezetnek a pincébe, mikor valaki utánam kiált. A hangból tudom, hogy ki az, és nem akarok megfordulni. Ha megfordulnék, azzal akár ő, akár én megszegnénk az adott szavunk. Szavai mégis arra sarkalnak, hogy megforduljak.
          - Mit köszönsz? Nem csináltam semmit. Mondtam, hogy félreismersz.
          Nyíltan nem fogom sohasem bevallani neki, mennyire jól esnek a szavai, főleg mert nem vártam semmit a tettemért cserébe. Egyáltalán honnan tudta meg? Nem, nem is ez a kérdés. Miért akarta megtudni, hogyan került fel a gyengélkedőre?
          - Nehogy meg merj ölelni, még a gondolatát is verd ki a fejedből! Inkább menj vissza a gyengélkedőre, elég érdekesen festesz pizsamában.
          Egy pillanatra eszembe jut mire is gondoltam még az ágya mellett ülve néhány órával korábban. Talán mégis lehetünk barátok? Ő lenne az első, akire tényleg így tudnék tekinteni annak ellenére, hogy milyen viharosan indult a kapcsolatunk.
          - Lutece! – Hirtelen elhallgatok, ahogy meglátom megfordulni. – Szívesen. Mégse hagyhattalak ott a trófeateremben.
          Még akkor is, ha csak addig, amíg megkeresem a legközelebbi tanárt. Amilyen gyenge szervezete van, idén már nem került volna ki a gyengélkedőről.
          - De csak egyszer fordult elő. Legközelebb otthagylak.
          Sokkal könnyebb volt átlépnem a viszályunk határain, amíg eszméletlen volt. Most hajt még mindig a dac, hogy ne adjam meg magam neki ilyen könnyen, pedig biztos vagyok benne, hogy neki sem volt könnyű utánam jönni. Abban is biztos vagyok, ha most visszamegy majd a javasasszonyhoz, akkor rendesen lekapja majd a négy körméről.
          - Még valami. Ha gyógyítható a bajod, akkor biztos meg fogsz gyógyulni. Erősebb vagy, mint mutatod. Talán még magad sem tudsz róla, hogy mennyire.
          Persze, akkor én honnan tudnám? Mondjuk abból, ahogy szembe mert szállni velem. Nem feltétlenül bátorság kell hozzá, hanem erő. Benne pedig meg van, olyannyira, hogy még én voltam az, aki megijedt tőle. Nem sok ember váltja ki ezt belőlem, de ő még közülük is kiemelkedik. Nem véletlen, hogy mióta a könyvtár előtti folyosón találkoztunk még mélyrehatóbban kezdtem kutatni a non-verbális viselkedés jelentéseit.
          - És még valami, Lutece! Egyszer még visszatérhetünk arra az alkura kettőnk között, addig pedig majd valahogy megoldjuk a barátságunk megalapozását.
          Feltéve, ha ő is akarja. Viszont ebből már tudhatja, hogy én nem zárkózok el előle, talán jó dolog is kisülhet majd belőle. Úgyis a legnagyobb ellentétek vonzzák egymást a legjobban. Ha pedig két olyan személy találkozik össze, mint mi, abból még jó is kisülhet, nem feltétlenül csak rossz dolog.

          Remélem, nem fogom egy egész életen keresztül bánni, hogy elvittem a gyengélkedőre. Igen, tudom, mennyire furcsa lehet a számára ez, azok után, ami kettőnk között történt, de azért nem kell mindjárt az egekig magasztalni miatta. Mondtam, hogy félreismer és ezt minden egyes szavával egyre jobban bizonyítja be nekem. A kérdés az, hogy ő saját magának mikor fogja bevallani.
          - Otthagyhattalak volna, de nem tettem, ettől még nem változott meg semmi kettőnk között.
          Próbálok olyan hidegnek tűnni, amennyire csak lehet, de úgy érzem azzal, hogy nem hagytam ott a trófeateremben megváltoztattam valamit kettőnk között. Mi sem bizonyítja jobban, mint ez a beszélgetés. Ragaszkodunk az alkuhoz, és mégsem vagyunk képesek elhagyni egymás társaságát.
          - Sebek, amiket nem te választasz, hanem kapod őket és kénytelen vagy együtt élni velük. Lutece, nem… - rágom még egy kicsit a szavakat. – Leon, ezek a sebek tesznek minket emberré és emlékeztetnek rá, hogy élsz. A sorsod te választod, így azt is, hogy melyik sebbel élsz együtt és melyikkel nem.
          Nem akarok több szót fecsérelni erre ma este. Egy külön kibeszélgetős délutánt lehetne szentelni neki. Talán lesz olyan nap, délelőtt vagy délután, amikor nyugodtan leülünk majd és megbeszéljük a nézeteltérésünket. Elképeszt a dolog, hogy nem tapasztalta az érintések, és ölelések és egyéb érintéssel kapcsolatos dolgokat. Alaposan körbenézek, de sehol sem látok senkit.
          - Igen, ilyenkor szoktak ilyeneket csinálni, de mondtam, hogy te ne is próbálkozz vele. Jó éjszakát, Leon Lutece!
          Valahogy furcsa megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, mintha a szörnyeteg, ami a közös találkozásaink alkalmával előbújt belőlem, most hét lakat alatt lenne lepecsételve. Visszamegyek a hálókörletembe, és végre Leon felbukkanása óta úgy alszom el, hogy nincs se bűntudatom, és nem is kell azon gondolkodnom, hogy mik lehetnek a szándékai, milyen értelmet kéne keresnem a szavai és tettei mögött.

          Három nappal később a könyvtárban vagyok, mikor úgy érzem, figyelnek. Volt már ilyen korábban is, de akkor mindig kiderült, hogy csak valaki, aki akar tőlem némi információt. Leon felbukkanása óta megszűnt ez az érzés, hiszen leállítottam az egész projektet. Megfordulok, de nem látok senkit a sorok között. Nem találom a keresett könyvet, ezért Madam Czvikkerhez fordulok segítségért. Tőle tudom meg, hogy a könyv egyik példánya Leonnál van, de nincs időm megvárni, amíg visszahozza. Sürgősen látnom kell az egyik dolgozatomhoz. Reménykedek benne, hogy megtalálom a könyvtárban, és így is van.
          - Üdv Leon! – lépek oda hozzá.
          Teljesen megfeledkezek magamról, ezért megölelem. Csak a merevsége ébreszt rá, hogy olyat tettem, ami talán a jelenlegi béke időszakban is furcsa lehet.
          - Bocsánat. – Kicsit zavarba is jövök a dologtól, de hamar túllépek rajta. - Öhm, Madam Czvikkertől tudom, hogy nálad van az „Állatok átváltoztatása tárgyakká” című kötet harmadik kötete. Belekukkanthatnék egy kicsit?
          Az átváltoztatástant hagytam utoljára az RBF-es tárgyak közül, most már viszont nagyon szorít az idő. Látom, hogy mintha máshol járna megint, talán még mindig az ölelés hatása alatt van.
          - Ha nem akarod, az se baj, megvárom, amíg valaki visszahoz belőle egy példányt.
          Toporgok egy kicsit, hogy rátérjek arra a gondolatra, ami eddig foglalkoztatott. Igazából pont kapóra is jött, hogy nála van a könyv egy példánya. Meg akarom hívni egy italra a konyhába éjszaka, hogy újratárgyaljuk a megállapodást, és az egész kapcsolatunkat. Talán viharos volt a megismerkedésünk, de úgy alakul a folytatás, ami miatt képes lennék félredobni a korábbi viszonyunkat.
          - Volna kedved egy italhoz? Nem – lehalkítom a hangom, hogy csak ő hallja – Rosmortsban, hanem itt a konyhában.
          Nem gond az se, ha visszautasít, elvégre három napja volt a legutóbbi találkozásunk, amikor nem veszekedtünk vagy akartam megverni, vagy megátkozni, vagy bármi hasonlót. Még akkor is, ha tudom ott, abban a helyzetben megint úgy cselekednék, most egy kicsit bűntudatom van, és szeretném jóvátenni ezt a dolgot.

          Tudom, hogy merészet léptem azzal, mikor leszólítottam Leont, de a szükség nagy úr, és biztos vagyok benne, hogy nem fogja a szerződésünk megszegésének venni. Remélem, talán. Kicsit furán nézek rá, mikor az ölelésem nyomán fellépő zavart kicsit esetlenül próbálja leplezni. Nem is tudom, hogy én mitől jövök inkább zavarba a két esemény közül. Mindegy is, inkább úgy teszek, mintha nem venném észre ezt.
          - Áh, köszönöm. Tudod, elég szerencsés vagyok.
          Elég sokat tud a járatokról és ki tudja mennyi mindent a tevékenységemről, amit évek óta folytatok már. Elég szerencsés vagyok, ha eljutottam eddig lebukás nélkül. Leülök mellé az asztalhoz, egy pennát és pergament veszek elő a táskámból, majd a kérdéses résznél fellapozva a könyvet, kijegyzetelem belőle a fontos részeket. Kicsit el is felejtem, hogy itt ül mellettem, csak akkor jut eszembe megint, mikor végzek a dolgommal és visszaadom neki.
          - Arra készülünk, hogy megiszunk együtt valamit a konyhában. Nincs semmi különös ebben, majdnem ugyanolyan, mintha a Három seprűbe mennénk. A házimanók tudnak nekünk majd hozni onnan vajsört, ha nincs éppen készleten nekik. Miért szerinted mire készülök akkor, mikor meghívlak egy italra?
          Nem is tudom, hogy mire gondolhat, ez egy teljesen hétköznapi meghívás volt. Mással is megcsináltam már, nem is egyszer. Remélem, nem gondol semmi rosszra vagy arra, hogy hátsó szándékom lenne vele, mert nincs. Ha az elmúlt napokban nem bizonyítottam be ezt kellőképpen, akkor nem tudom mit kéne még csinálnom.
          - Várlak nyolckor a Nagyterem előtt.
          Nem várom meg a válaszát. Ez az elhatározás bennem már régebben megszületett, csak az ő meghívása volt hirtelen ötlet.
          A nap hátralévő felében teljesen átadom magam az átváltoztatástan gyakorlásának és ismétlésének, ezért majdnem lekésem a találkozót. Már nyolcat üt az óra, mikor becsapom a könyveim, és néhány perc múlva már a Nagyterem felé vezető lépcsőn megyek felfelé. Először nem veszem észre a hollóhátas fiút, de végül megkönnyebbülve látom meg. Valamiért a trófeateremben történtek óta nem tudok úgy nézni rá, mint korábban. Elszállt belőlem az összes harag és ellenszenv vele kapcsolatban.
          - Mehetünk?
          Költői kérdésnek szánom igazából, de az sem baj, ha megválaszolja. Elindulok abba az irányba, amerről érkeztem, de nem a Mardekár klubhelyisége felé veszem az irányt, hanem a lépcső aljánál elfordulok jobbra egy ajtó felé a Hugrabug klubhelyisége felé, de nem oda. Megállok egy kép előtt, amin egy gyümölcsöstál van, megcsiklandozóm a körtét, minek következtében egy kilincs segítségével be tudunk lépni a konyhába. Számomra nem újdonság már a látvány, és ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy régi ismerősként üdvözlöm a házimanót, aki fogad minket. Megkérem, hogy szerezzenek nekünk vajsört, ha lehet, akkor jó sokat.
          - Leülünk? - A hozzánk legközelebbi asztal felé intek. – Illetve te állhatsz is, ha szeretnél.
          Nincs semmi meglepő a teremben, pont olyan, mint a felettünk lévő Nagyterem, és ezért most bármelyik ház asztalához le tudunk ülni. Szóval, most kivételesen a Griffendélt választom. Elmosolyodok a gondolatra, hogy házam legnagyobb ellenlábasai közé keveredek, még ha nem is testileg, de legalább gondolatban.
          - Örülök neki, hogy eljöttél – kezdem meg a beszélgetést. – Bevallom nem mertem semmire se gondolni ezzel kapcsolatban hiszen, ha nagyon szigorúan vesszük az alkunk, akkor ezúttal felbontottuk azt.
          Délután, ha nem éppen az átváltoztatástant bújtam valami miatt, akkor mindig eszembe jutott, hogy vajon jó ötlet volt-e. Viszont, ő is itt van, szóval akkora probléma csak nem lesz belőle. Nem tudom, hogy vele mi volt eddig a helyzet, de rám elég furcsán néztek eddig a szobatársaim, ha feldúltan, dühösen vagy éppen teljesen letaglózva tértem vissza a hálóba. Mindannyiukkal voltam már kinn, mi általában együtt jártunk, hacsak nem volt rá szükség, hogy egyedül menjek, így azonnal rájöttek, hogy mi lehet a baj. Leon nem is tudja, mekkora szerencséje van, hogy sikerült leállítanom őket, mielőtt még nagyobb baj kerekedett volna. Az is bőven elég, ha én tartom rajta a szemem, nem kell másoknak is feltűnést keltenie.
          - Na, igyál, nem mérgezte meg senki, ha erre gondolsz. - Noszogatom kicsit, mert elég bátortalannak tűnik. – Csak azt ne mondd, hogy ez az első alkalom, mikor vajsört iszol.
           Kicsit felderülök a gondolaton, hogy talán több mindenben leszünk egymásnak az elsők. Nekem biztos ő az első olyan, akivel barátságot kötök, és onnantól kezdve ki tudja miben lesz még az első. Belekortyolok a saját italomba, és úgy figyelem a fiút és a reakcióit. Tökéletes gyakorlás a non-verbális kommunikációhoz.

          Kicsit meglep Leon lelkesedése, hiszen éppen megszegni készülünk néhány szabályt. Mégis valahogy örömmel tölt el. Ezúttal nem kell tartanom tőle, hogy valamilyen oknál fogva összeveszünk majd. Összeveszni? Furcsa szó, és talán nem a legpontosabb szó az eddigi kapcsolatunkra. Ugyan még lenne néhány megjegyeznivalóm az alkunkkal kapcsolatban, de jobbnak látom, ha ezt a kört kihagyom.
          Elmosolyodok, mert emlékszem rá milyen volt, mikor én ittam először vajsört. Annyira megörültem a dolognak, hogy észre se vettem a benne lévő alkoholt. Csak annyi tűnt fel egy idő után, hogy egyre viccesebbnek gondolok dolgokat, és folyamatosan mosolyogtam. Furcsa érzés volt, azóta viszont már megtanultam, hogy ne vigyem túlzásba a dolgot, ha ép gondolkodású akarok maradni.
          - Meglátod, itatja magát.
          Nem szorul még több bátorításra, de akkor is kell még egy lökés neki, úgy tűnik. Aztán legnagyobb meglepetésemre, még engem is túlszárnyalva, mindjárt az első poharat úgy csapja az asztalhoz, mintha nem is az iskola konyhájában lennénk, hanem a Szárnyas Vadkanban.
          - Nem, valóban nem rossz.
          Egy pillanatra elgondolkodok rajta, hogy azért legyen óvatos az itallal, de úgy döntök mégse. Ha ez kell ahhoz, hogy Leon ma átlépjen egy határt, kibújjon abból a merev szerepből, amiben eddig tetszelgett, akkor nem szólok neki.
          - Nem éppen gyakran. A legtöbbször akkor jövök ide, ha sehol nem találok egy nyugodt helyet és a napi nyüzsgés már lement. Már, ami az étkezéseket illeti. A házimanók nem szoktak zavarni, bár néha nem nézik jó szemmel az itt tartózkodásom. Másokkal? Úgy, hogy nem akarok valakitől valamit, és azért hozom le ide, úgy te vagy az első.
          Ez nem teljesen igaz így. Tőle is akarok valamit; valamit, ami sokkal fontosabb a számomra, mint amiért eddig lehoztam ide bárkit is. A barátságát akarom, a kapcsolatait, a figyelmét, legyőzni. Legyőzni azt az érzést, miszerint nem kellek senkinek, csak egy átok vagyok, egy kellemetlen halálosztó.
Igyekszem elhessegetni a gondolatot, és ennek rásegítése céljából öntök magamnak még egy pohár vajsört, és kortyolgatni kezdem. Lassan, nem kapkodva, hogy minden ízét ki tudjam élvezni, és így kevésbé fog gyorsan ütni.
          - Igen, érzem. Ez az alkohol hatása, Leon.
          Azt hiszem, el kéne vennem tőle a többi üveget, de azzal elrontanám a hangulatot, és úgy tűnik, végre tényleg elengedi magát kicsit. Kilazítom a nyakkendőmet, a talárt pedig a mellettem lévő üres helyre rakom. Ha már kötetlen ismerkedős beszélgetésre ültünk ide be, akkor maradjunk is kötetlenek.
          - Lassabban Leon, a végén még fel kell kísérjelek a klubhelyiségedhez, ha így folytatod.
Hogy utána már magyarázkodni kezd majd vagy sem, az az ő dolga lesz.
          - A faluban? – Egy pillanatra elgondolkodom, hogy beugratós kérdés-e. – Csak a roxmotsi hétvégék alkalmával. – Ez nem hazugság, nem szoktam kilépni a járatokból, ha csak ellenőrzöm az épségüket. A többi dolgot pedig mindig beszerzem a kimenők alkalmával, vagy a házimanók segítségével. – Nekem tetszik az a hely, de leginkább akkor nagy a nyüzsi csak, mikor a hétvégék vannak.
          És persze akkor, mikor épp megszállja egy halálfaló csapat vagy egy auror csapat. Egy olyan, aki csak egyszer volt a faluban, nem értheti meg úgy igazán a hely varázsát. Talán legközelebb magammal kéne vinnem. Legközelebb? A következő ilyen kimenő majd a következő tanévben lesz, hacsak nem iktatnak be egyet még az év vége előtt az RBF vizsgák után.
          - Legközelebb elviszlek magammal. Meglátod, nem is olyan nyüzsgő, csak a megfelelő helyeket kell megtalálni a megfelelő időben.
          A diákok általában hullámokban lepik el a falut. Először beszerzik a dolgokat Zonkónál és a Mézesfalásban, majd mennek a Három seprűbe. De egyes hullámok között mindig van egy kis nyugisabb időszak is. Akkor lenne érdemes Leonnal belevetni magunkat a faluba. Figyelem egyre mosolygósabb és pirosabb arcát. Talán tényleg le kéne állítanom, amíg lehet.
          - Leon, minden rendben?
          Én még csak a harmadik poharamnál tartok ezen a ponton, de ő már az ötödiknél, és látszólag nincs jól. Az előtte lévő üvegért nyúlok, és megpróbálom elvenni tőle, amit látszólag nem vesz jó néven. Visszahúzom a karomat és inkább a saját üvegemmel kezdek játszani.
          - Szerinted, kezdhetjük teljesen előröl a mai estétől? Mintha nem is lett volna a korábbi néhány találkozásunk.
          A pad alatt elkezd járni a lábam. Sok minden függ ettől a választól, tudom, és persze, nem kérhetek tőle olyat, hogy mindent felejtsen el, amit korábban mondtam és tettem, de talán meg van rá az esély. Csak egy kicsi, hogy mégis barátok lehessünk.

          Lassan kezdem azt hinni, hogy valami más programot kellett volna kitalálnom az újrakezdéshez. Nem találkoztam még olyan emberrel, aki ennyire ki tud készülni már a vajsörtől is. Leon sok mindenben az első számomra, és van egy olyan érzésem, hogy ez a sor még folytatódni fog majd.
          - Mégis hogyan akarnál nemet mondani még? Szerintem egy elég határozott és kifejező szó, és csak az használja többször, akinek takargatnivalója vagy bűntudata van. Neked melyik van?
          Nem lennék meglepődve, ha mind a kettő, de az már nem rám tartozik. Az már a saját magánügye, ha újra akarjuk kezdeni a kapcsolatunkat, akkor kénytelen leszek szemet hunyni a korábban történtek felett, bár elfelejteni sohasem fogom. Vajon milyen barátság alakulhat ki ilyen alapokra épülve? Még egy kicsit bele is pirulok a hálálkodásába, pedig nem lenne okom rá. Inkább nekem kéne hálásnak lennem, amiért képes eltekinteni attól, ahogy bántam vele.
          - Megmámorított ez a szó? Leon, nyugodj meg – kicsit esetlenül próbálom megölelni, ahogy átnyúl az asztal felett. – Na, azért nem kell azonnal egymás karjaiba is költöznünk. Az már furcsa lenne. Leon, te sírsz?
          Mintha nedvességet éreznék az ingemen, de nem vagyok benne teljesen biztos. A házimanók olykor meg szoktak tréfálni, és még Hóborc is okozhat néhány kellemetlen pillanatot. De ha tudom, hogy ez ennyit jelent neki, hogy barátok lehetünk, akkor nem a Roxfort konyhájában ajánlom fel neki.
          - Leon, nem valahol, hanem itt és most.
          Megpróbálom megnyugtatni, hogy nem csak álmodik, hogy ez a valóság, hogy a világ nem is olyan rossz, mint hiszi, és bármi megtörténhet. Aztán alig enged el, és máris a padlón találom. Felugrok a helyemről, és lehajolok hozzá, hogy segítsek neki felállni, de hirtelen elkap a nevethetnék attól, amit mond. Megállíthatatlanul, már folynak a könnyeim tőle.
          - Igen, ezt észrevettem, Leon – törlöm meg az arcom. – Nem is viszlek többet sehova vajsörözni, pedig lenne néhány hely, amit ki kéne próbálnod.
          Felé nyújtom a karom, hogy segítsek neki felállni. Talán el kéne indulnunk vissza a klubhelységekbe, de egyelőre nem akarom megtörni ezt az estét, ezért inkább csak visszaültetem a székre, majd én is visszaülök a helyemre. A vajsört viszont elveszem tőle, és a sajátomat is félreteszem, hogy ne érezze kényelmetlenül magát egy percig se azért, mert nem bírja az alkoholt.
          - Egyébként hallottam egy pletykát, és meg szeretném tudni, hogy tényleg igaz-e. Tényleg Napoleonnak hívnak?
          Nem igazán nevezném pletykának. A testvére árulta el, mikor rá akart venni, hogy meséljem el neki, hogy mi történt kettőnk között és azonnal béküljünk ki. Furcsa, hogy azóta nem jutott ez eszembe, csak most. Pedig lett volna alkalmam megkérdezni tőle már korábban is.
          - Volna kedved holnap leugrani velem Roxmortsba?
          Ezzel megszegném a saját szabályomat miszerint máskor nem megyek ki a faluba csak ha kimenős hétvége van. Úgy gondolom, hogy Leont meggyőzni arról, milyen jó hely valójában a falu, megér ennyi fáradtságot. Különben nem tudja, hogy miről is marad le, csak azért mert egy alkalom alapján akar ítélkezni.
          - Oké, igazából ez nem kérdés volt. Mármint megyünk együtt Roxmortsba, a kérdés inkább az volt, hogy mikor.
          Megnézem magamnak alaposan a velem szemben ülő fiút. Mégis, akármennyire akarom húzni az időt, muszáj lesz felkísérnem a klubhelységéhez, mert félek, eltévedne, amilyen állapotban van. És ha nem tudná kitalálni a jelszót, akkor nem éjszakázhat a folyosón sem. Ketten együtt viszont mennénk valamire, szerintem. Azért nem vagyok olyan ostoba, mint néhány griffes vagy hugrás évfolyamtársam.
          - Menjünk, az állapotodat elnézve az lesz a legjobb, ha most felkísérlek a házadhoz.
          Megfogom a karját, átvetem a vállam felett, majd elindulok vele kifelé a konyhából. Kicsit rövidebbre sikeredett ez az este, mint gondoltam.

          Nem is értem miről beszél. Nevethetnékem támad, de csak egy mosolygásra futja, amíg iszok még egy korty vajsört, mielőtt félreteszem.
          - Ostoba vagy. A Napoleon szép név, nincs miért szégyenkezned miatta. Mondjuk, nekem a Leon jobban tetszik. Szerintem a név fontos. Nem egy címke, nem lehet az alapján megítélni az embert, de sokat elárulhatnak rólunk, a családunkról. Szerintem veled nagy tervei vannak a szüleidnek, és csak rajtad múlik, hogy olyan leszel, mint névrokonod I. Napóleon, vagy egy teljesen más személy, aki új utakat tör maga előtt, és legyőzi a saját sárkányait.
          Kérek egy pohár vizet az egyik házimanótól, hogy mielőtt elindulunk, még megigya. Attól talán jobban lesz, de még sohasem láttam embert ennyire rosszul lenni a vajsörtől, ami alig tartalmaz alkoholt. Mit tenne, ha lángnyelv whiskyt inna, vagy valami hasonló erősségű alkoholt? Felállok és felnyalábolom a helyéről ugyanazzal a módszerrel, mint amivel odaültettem. Egyik kezemmel a derekát fogom a másikkal a vállam felett átvetett karját. Hosszú lesz így az út a hollóhátasok klubhelyiségéig a sok lépcsőn, de egyszer úgyis felérünk majd.
          Alig lépünk ki a konyhából, amikor véget ér minden, amiért harcolni próbáltam. Próbáltam, én egyedül, mert úgy tűnik, ő megint csak arra a pillanatra várt, amikor kést döfhet belém, és még meg is forgathatja azt. Kicsúszik a kezeim közül, mire hangosan koppan a térde és a keze a földön, én viszont úgy állok ott, mint akit jeges vízzel öntöttek le. Egyszerűen mozdulni se tudok, csak hallgatom a fáklyákkal világított folyosón a visszhangzó szavait. Csalódottság és düh egyszerre önti el a lényem. Úgy láttam, mintha ő is küzdene a barátságunkért, miért kell elrontania?
          - Nem vagyok rá kíváncsi, hogy mit mondasz. Elég volt ennyi is.
          Hirtelen olyan nyugalom tölt el, amilyet korábban még nem tapasztaltam. Eltűnik belőlem, minden más érzelem, csak egy dologra tudok gondolni. Fogalma sincs, hogy miről beszél, csak dobálózik a szavakkal. Lehajolok, felállítom a földről, és elindulok a hugrások klubhelyisége felé vele. Nem nehéz, egyáltalán nem ellenkezik, mintha még mindig valami megszállta volna.
          - Azt mondod, hogy nem árulnál el, pedig minden egyes tetteddel és szavaddal azt teszed. De most megmutatom azt, amiről folyamatosan hadoválsz, és fogalmad sincs, hogy mi áll a háttérben. Az alagutak egyikét, itt van nem messze.
          Szerencsére nem kell sokat menni a konyhától, hogy elérjük a bejáratát. Miért nem mondta egyszerűen, hogy nem akar látni? Megértettem volna. Nem, ehelyett most végig kell csinálnunk ezt. De nem érdekel, ő akarta. Még erősebben fogom meg, hogy esélye se legyen a szökésre. Egy faliszőnyeg mögött van a bejárat, amit varázslattal kell félrehúzni, különben nem mutatja meg a járat bejáratát. Kicsit engedek a szorításon, előveszem a pálcám, majd amint kinyílt az ajtó belököm rajta. Nagyjából egy perccel aztán, hogy beléptünk, becsukódik az ajtó, ezzel még jobban növelve a sötétséget, ami ott fogad minket.
          - Lumos!
          Nem sok, de a semminél több ez a fény. Legalább nem fogom szem elől téveszteni, és ha mégis próbálkozna valamivel, akkor egy átokkal el is tudnám hallgattatni. Megragadom a karjánál fogva, és vonszolni kezdem, mivel szemmel láthatóan továbbra is nehezére esik állni és járni. Nem érdekel a mondandója, úgy teszek, mintha nem is hallanám.
          - Menj előre! Gyerünk! Nem érdekel, hogy mennyi időbe telik, amíg kiérünk a másik oldalon, de most végigmész rajta!
          Lökdösni kezdem, hogy azért közben haladjon is, ne töltsük itt az iskolaidő hátralévő részét. Fura, hogy nem vagyok olyan dühös, mint először pedig azzal, amit mondott, elég rendesen felbosszantott. Honnan tudná, hogy milyen érzés, mikor a családod azzal a tekintettel néz rád, hogy a saját anyád gyilkosa vagy? Honnan tudná, hogy milyen érzés úgy élni, úgy teljesíteni, hogy közben tudod, semmi sem lesz jó, amit teszel? Nem tudhat ő rólam semmit, csak dobálja felelőtlenül a szavakat a levegőbe.
          Barátok lehettünk volna, igen, de úgy tűnik, minden próbálkozásom ellenére a mi kapcsolatunk semmit sem jelent neki. Mindent félretettem vele kapcsolatban, büszkeséget és haragot, csak azért, hogy előröl kezdhessük, tiszta lappal. Ha nem, akkor nem. Leszek a Lidérc, aki bevezeti a sötét mocsárba, hogy az elragadja.

          A terep annál rosszabb, minél beljebb jutunk a Tiltott Rengeteg alatt. Sáros, köves, vizes, minden megvan itt, ami nehezítheti az előrehaladást. A Roxfortból kifelé és a Roxmortsba befelé vezető út elég kényelmes, szinte csalóka, de valójában ez az egyik legrosszabb út az összes közül, amit ismerek. Ezért cserébe viszont ez a legrövidebb is. Lutece se könnyíti meg a helyzetem azzal, hogy húznom kell az úton végig. Ha nem néznék időnként hátra és látnám, hogy úgy ahogy, de a saját lábán áll és jár, akkor azt gondolnám, hogy a földön húzom már egy ideje.
          Aztán mikor meghallom a következő szavait, elengedem a kezét. Ha eddig tartott is valami még bennem, az most darabjaira hullik. Hallom a szilánkok földre pottyanását. Nem sírnának utánam? Tudom, ez nem érdekel, de ne merészeljen egy lapon említeni saját magával. Nem akarom elhinni, hogy egy olyan aranyvérű után senki sem sírna, mint ő. Legalábbis nem sokan. Már megint hallat valami katyvaszt, halálról, veszteségről és próbál a lelkemre hatni, de már nem tud.
          - Lutece, nem érdekel, hogy mit mondasz. Nem érdekel, hogy mennyien sírnának utánad, nem érdekel, hogy ki sírna a jövőben utánad. Nem érdekel, ha késő lesz, akkor nekem már mindegy lesz. Nem fogok kísérteni senkit, csak téged, ha túléled valamilyen formában. De akkor garantálom, hogy nem lesz benne kegyelem és az őrületbe kergetlek, ha eddig nem őrültél volna még meg.
          Úgy érzem, újra az a kisfiú vagyok, aki a szobájának a sarkában ül, és azt kérdezgeti magától, hogy miért utálja annyira a családja, miért kell neki szenvednie valami miatt, amit igazából még fel sem fog. Igyekszik eltakarni a könnyeit, de mikor belép az egyik fivére és meglátja azokat, akkor felpofozza, és azzal vádolja, hogy valójában lány, mert csak a lányok sírnak. Akkor sírtam utoljára.
          Már kapnék a karja után, mielőtt kitalálja, hogy valaki van mögöttünk vagy előttünk. Nem akarom, hogy egy ilyen átlátszó indoknak köszönhetően csússzon ki a markomból a lehetőség. Ha már idáig elráncigáltam, akkor nem fordulok vissza, csak mert hangokat hall. Aztán ahogy megragad és a föld felé ránt, én is meghallom. Valaki tényleg van előttünk. Pillanatok alatt átsuhannak a lehetőségek a fejemben. Akármennyire is akartam büntetni őt az alagúttal, meg a titkos sétával az éjszaka közepén, azt azért nem akartam, hogy meghaljon. Valamelyik ostoba nem volt elég körültekintő, és ennek most mi isszuk meg a levét. A sors fura fintora, de nem is vártam mást.
          Jelzem Leonnak, hogy kezdjen el visszafelé araszolni, amíg én elterelem a figyelmüket, de aztán a hátunk mögül is meghallom a lépéseket. Bólintok a kérdésére, majd megáll bennem a levegő. Hogy lehettem ennyire óvatlan? Hogyhogy nem vettem észre a közeledését? Nem számít, csapdában vagyunk. Előttünk halálfalók, mögöttünk talán maga a halál közeledik. Erősen megmarkolom a pálcát támadásra készen a két oldal között járatva a tekintetem. Azt hiszem, elbúcsúzhatok a Roxforttól, és ezáltal beteljesítem apám minden jóslatát, amit velem kapcsolatban mondott.
          Aztán elhúz mellettünk egy aranyló haj, egy szélvész, mintha csak egy szellem ment volna keresztül rajtunk. Ahogy érkezett, úgy távozott is. És mire egyáltalán felfogni lennék képes, hogy mi is történik valójában, hatalmas robajra leszek figyelmes. Leon leránt a földre, érzem a kezét a hátamon, a sajátomat a fejemre teszem, míg a másikkal a pálcám markolom, ha támadni kell vagy védekezni, akkor ne kelljen még azt is keresgélni. Alig kapok levegőt, zihálok, köhögök és semmit sem látok, nem csak a sötéttől, de a kavargó portól sem.
          Felállok, amilyen gyorsan csak tudok, és a hátunk mögé nézek, abba az irányba, amelyikbe tartottunk. A szélvésznek ott kéne állnia, de most már csak egy kőrakás van ott. Magamban hálát mondok neki, aztán Leon felé fordulok, és rászegezem a pálcám. Eszembe jutnak a szavai, amit korábban mondott. Itt kellett volna mind a kettőnknek meghalnia, de mégsem történt meg. Kínosan toporgok egy helyben. Legszívesebben megátkoznám, hogy mire a Gyengélkedőre kerül már mozdulni se tudjon, viszont hálás is vagyok neki, amiért megmentette az életem.
          - Lutece, ez az utolsó figyelmeztetésem. Hagyj békén! Cserébe én is békén hagylak, addig, amíg a sírod felett nem állok vagy te az enyém felett. Akkor pedig úgyis mindegy lesz már, de jobb, ha tudod. Vagy te teszel engem sírba, vagy én téged, életünk utolsó találkozóján, ahol minden eldől majd.
          Ezzel faképnél is hagyom. Innen már ki tud találni, visszafelé semmi különleges nincs az ajtó kinyitásában. Ráadásul eltévedni sem tud, hiszen az út másik felét lezárta a kőomlás. Lutece, remélem, tényleg elkerüljük majd egymást, ameddig csak lehet, mert nem szeretném, hogy az a találkozó olyan hamar bekövetkezzen. Visszaosonok a klubhelyiségbe, lefekszek az ágyamba úgy, ahogy vagyok, porosan, mocskosan, a portól még eléggé köhögve, és átkozom magamban azt a percet, amikor megismertem egészen addig, amíg el nem alszom és még azon is túl.