Roxfort RPG

1998 december 27.||

Egy kicsit feszült volt az a néhány nap, óra, idő. Idő. Feszült néhány idő. Képtelen gondolat, csapongó, mint mostanában a legtöbb, amivel Saladin visszagondolt. Nem akarta, mégis megtette, mert általában igen következetlenül cselekszik, és mi lenne ha játékot játszott önmagával. Mi lett volna, ha egyszerűen csak nem mondja ki azokat a szavakat, amiket mélyen magában nem is gondolt át, amikre nem is gondolt valójában, de amik ott doboltak benne, mint egy eső a felszínen, a kastélytetőn, a ponyván, az ég alatti sötétben, mint Londonban hó helyett, csak eső jutott neki karácsonyra?
Mi lett volna?
Például akkor nem kellene úgy állnia itt, mint egy faszent, tanácstalanul és feszülten, kételkedve abban, hogy szívesen látott vendég, és pár óránál többet maradhat. Pedig szeretne. Vagyis ül. Mintha le lenne részegedve, pedig nem, fájdalmasan józan, noha az ünnepek alatt ipari mennyiségű likőrt sikerült elkortyolnia Mossyval, aki egyre csak arra biztatta, hogy maradjon otthon, hagyja egy kicsit a fájdalmasan szép emlékek helyszínét, a tóvidéket, úgy egy kicsit mindörökre, de persze nem hallgatott rá.
Mélyet lélegzik. A tó felszíne nem sima, szél borzolja, a felhők árnyéka összetöredezik a kis hullámok hátán, a lehellete jól látszik, a csónakot jégvirágok cicomázzák. Csak néhány perce indult el a partról, s noha úgy tesz, mintha ő evezne, a csónakot megbűvölt erő tartja biztosan irányban, és határozottan fázik. Egy ismerős mágus kandallójába érkezett, túlesett a jókívánságokon, átadta Magnolia néni üdvözletét, akinek mindenhol vannak kapcsolatai, amit úgy látszik mentolos, mazsolakrémes süteményekkel erősít meg, majd csónakba szállt. Hopp porozhatott volna egyenesen a szigetre? Nyilvánvalón, de időt akart adni arra, hogy a jöttére felkészülve mondjuk egyesek elbújjanak a tágas házban, és úgy határozzanak, hogy nem akarnak vele találkozni. Jogos nem akarásnak nem volna nyögés a vége, szóval egy merő udvariasságból fagyasztja magát a csónak faperemén, túltömött táskával, és egy dermedt békával a belső zsebében.
Gondolatok. Előreszaladnak, mint a pillantása, és mintha mozgást látna a kikötőhelynél. Hőn remélte, hogy valaki kijön elé, megírta mikor érkezik, no és a bűbájok, amik körülveszik a szigetet... lámpalázas figyelemmel hajol előre, hogy kivegye a alakot, ám az összehajló fák sötétjében bűbáj nélkül nem boldogul. Hiába a boldog hópamacsok a környéki hegyeken, és a felhős ég szikár-vakító fehérszürkesége, a sziget olyan sötét és buja, mint a legforróbb nyáron. Talán a lombhullatók levetették koronájukat, csak azért tették, hogy megmutassák az örökzöldek szépségét. Vajon így újul meg majd a lelkük is, amikor a háború elszenesedett romjait lesöprik magukról? Megszorítja az evezőket, az egyiket megemelve előre integet.

A nyílt vízen evezve meglehetősen csípősnek érződik az idő, a csónak alján - mintha csak gondolati léket kapott volna -, láthatatlanul gyűlik a kimondatlan vágy pocsolyája, mely egyre inkább a szigetre vonzza a kalandozásra bolondított, súlyos gondolatoktól mérgezett szívet. Mintha nem csupán a mugli világtól, a körüllengő, dementorfagyasztó hidegtől is elzárkózna a mikrokörnyezet, míg önmagában úgy terül el a víz felszínén, mintha ugyan egyeduralkodója lenne, nem pedig sokadmagával ideszületett lakója csupán. Még a muglik is látnak benne valami különlegeset, tiszteletreméltót, valamit, amitől kétszer is meggondolják magukat, hogy ne távolról csodálják-e csupán, Saladin felemás figyelmének azonban sokkalta vonzóbbnak mutatkozik. Mint egy szelet Abszol út London közepén; kelpiháton lovagló, buja erdővel bundázott teknőspáncél, ami kizárólag azért engedélyezi a csónak merész útját, mert elbűvölve jön, elvárt jelszavaknak felelve meg némán.
Senki nem válaszol a mi lett volna ha kérdésekre. Még az sem, aki érintett az ügyben, akinek jogosan tehetné fel őket és aki egészen biztosan nem prezentálta magát ezen a jeles alkalmon. Ahogy ugyanis Saladin közelebb csónakázik a szigethez, egyre körvonalazottabban láthatja, hogy a jól érzékelhető mozdulattal visszaintő alak egészen biztosan nem Ellioté.
Lényegesen nagyobb, szürkébb, s csak a lélekvesztő fáradhatatlan siklása teszi lehetővé a felismerést, hogy az egyszemélyes fogadóbizottság gyaníthatóan prémes talárt öltött. A szigeten élők kedvelt stílusirányzatait és szokásait figyelembe véve ez pedig csak egyetlen személyt jelenthet...
- Heló, Saladin. - A hím baritonja a csónak hal dokkolásával egy időben érkezik, dorombolónak hat, s bár a szőkeség tapasztalatból tudhatja, hogy ez általános jellemzője, valahogy érzékelhető belőle a viszontlátás öröme. Nehéz megmondani, miért. Nem a jellegzetes vonások teszik, még csak nem is az alig mosoly, vagy a családra olyannyira jellemző, lehetetlen kékségben világító szempár érzelmei. Nikolai Vankov nemes egyszerűséggel olyan benyomást kelt, amilyet ő akar kelteni. Élő, sétáló bizonyítéka annak, hogy a megfelelően alkalmazott, napi rutinba épített okklumenciának messze nem kell olyan végletesen elutasítónak lennie, mint ahogy azt Elliot prezentálja. Általában. Amikor épp... méltóztat jelen lenni.
Kezet nyújt a fiúnak, erős fogással segít kikászálódni a csónakból, egyúttal meg is rázza a jobbját köszöntésképpen.
- Örülök, hogy eljöttél. Elliot szólt, hogy mindenképp jönni fogsz, ám őt figyelve voltak kételyeim. Ha megengeded - Int félmozdulattal a nehéznek tetsző batyu iránt, s ha a fiúnak nincs ellenvetése, elegáns pálcaintéssel készteti a csomagot, hogy a levegőbe emelkedve, hűséges csatlósként kövesse őket. Szinte a mozdulat részeként rejti vissza pálcáját finom anyagú, fémszürke talárja prémes ujjába. Keveseknek áll jól ez a szín eljelentéktelenítő képessége miatt, ám Nikolaihoz tökéletesen illik. Legfőképp, mert mintha ráöntötték volna.
- Eredetileg ő akart jönni, ám Mikhail úgy ítélte meg, jobb ha én fogadlak. Más okokból kifolyólag, de egyetértek vele. Kellemes utad volt? - Pillantása a fiúra moccan, míg megindulnak az erdő mélye felé. Az egyelőre engedelmesen nyitja meg magát nekik, bár az ösvény bizonyossága köztudottan sokszor válik csalóka látszattá. A kellemes hőmérséklet otthonos, barátságos ölelésnek hat.

1998 december 27.||

Fázósan összeborzong, néhány gondolat hígan ömlik végig a talárja alatt, hiába a meleg kelme, a sál, a harisnya, a mellény, a könyékig érő kesztyű, valahogy mégsem tud igazán átmelegedni. A bűntudat fázlalja, s amíg társaságban ivott elkerülték a gondolatok, de így, hogy egyedül ringatózik, kevés izommunkával és sok mágiával halad keresztül a higanytermészetűnek tetsző mélység arcán, egyszeriben utolérik mindazon gondolatok és érzések, amiket olyan ügyesen távol tartott magától eleddig. Talán egy másik, gyorsabb csónakon jöttek, mindazonáltal már ott vannak, beugrálnak hozzá, letelepszenek a padra, az ölébe hajtják bús, szorongó fejüket. Gondolatok! Miféle démonkaput tártak fel a közelben, hogy így elszabadultak? És miért nem zárták már rég le az ünnepekre való tekintettel?
A csípős hidegben elpárásodik a tekintete. Látja maga előtt a tájat nyárizöldbe öltözötten, termékenyen és kívánatosan, amilyen termékeny és kívánatos csak a költői szíveket már megannyiszor megindító táj lehet. Akkor nyáron... már több, mint egy éve, már rég el kéne felednie, de mégis... ott ültek a nagy fa tövében, és várták, hogy Elliot leckéje végetérjen, kieveztek a tóra, mugliknak integettek idiótán vihogva, úgy csinálva, mintha csak ők maguk is turisták lennének, és amúgy nem is a varázslóotthon vendégei. A gyász meleg és nedves az arcbőre alatt, de amikor a felismerés szürkesége eljut hozzá, uralkodni kezd magán, és inkább a legutóbbi nyárra gondol, Nikolai látogatásaira Londonban.
Vajon hogy nem fantáziál róla állandóan Elliot? Egy dolog a család, és egy másik dolog... ez a látvány. Az ő családjában nincs ilyen keményvonalú fiatalos férfi, még Filimor és Mossy is valahogy... angol vér.
- Hello, Nikolai - annak ellenére, hogy a keresztnevén szólítja a férfit elég komoly tisztelet csendül a hangjában. Most éppen mély, éppen olyan fülledt, mint amikor a bulira érkezett, hiszen szinte teljesen józan, megfázás nem kezdheti ki sokat próbált hangszálait. Felemás szemei közül a balt összehunyorítja, a szürkébe öltözött magas alak megnyúlik a szeme előtt, a fák árnyai magához ölelik, a dúsan kapaszkodó borostyán télire megszürkült levelei mintha körülszőnék a bolgár alakját, s a sziget szíve ott dobbanna mögötte, láthatatlanul, mégis kitelt teret követelve magának ebben a dimenzióban. Hálásan fogadja a segítő kezet, megszorítja, miközben kilép a csónakból a biztosabb talajra, és szinte nehezen akaródzik elengednie, ám azt diktálja az angol tartózkodás, hogy nem kapaszkodjon kétségbeesetten senkibe, akkor sem, hogyha úgy érzi, nagyon is szeretne kétségbeesetten kapaszkodni.
- Kissé viharosan végződött a legutóbbi órán kívüli beszélgetésünk - némiképpen bűntudatos képet vág, pedig ő nagyjából követte Nikolai utasításait, kerüli a gyönyörű kékeket közvetlenül. - Hogy van? Persze, csak nyugodtan - int rövid átgondolás után a batyura. Némely szeszek nem szeretik a mágikus lebegtetést, hajlamosak felrobbanni tőle, ám most olyat egészen biztosan nem hozott. A súlyos pakkban nem koccannak vidáman az üvegek és görögnek egymáson a sütemények, mindent gondosan kitámasztottak odabent, ami érték. Egy fél lépést lemaradva követi Nikolait az ösvényen, a pillantása a férfi vállán, profilján és az erdőben kószál. Pazar egy látvány, ez elvitathatatlan, az ember és a természet külön külön és együtt is, ám mindkettővel szemben elkél némi egészséges óvatosság.
- Miért ítélte úgy? Dühös rám? - egy jó kis ártással simán a vízbe fordíthatta volna a csónakját és hasonló traumák járnak a fejében, egy kissé összeszorítja a száját. Igazán megérdemli ezt Elliottól.- Eléggé, igen. Magnolia néném ismerősei laknak a közelben, rajtuk keresztül jöttem. Hogyan teltek az ünnepek? - az udvariassága nem egydimenziós, az érdeklődése valós. Kissé lazít a sálján, a fák között sokkal kellemesebb, mint kint a nyílt vízen volt. - Apám az üdvözletét küldi, meg persze Magnolia néni is, ő azt is üzeni, hogy Mrs. Hollycup nevében is köszöni azt a diszkréciót és hozzáértést, amivel eljártak a fia ügyében - ő maga ugyan semmit nem tud a karácsony előtti "ügyről", de nem is nagyon érdeklődött.

A démonok hollószárnyon érkeznek, jóval azelőtt, hogy egyáltalán feketetollú felvigyázójuk átmászhatna azon a pokolkapun, vagy leküzdhetné a sajátjait valahol távolabb. Az ilyesfajta kapuk sosem zárulnak be, mi több, a szeretet ünnepén ragaszkodnak az elveszejtett, karmaik közé került lelkekhez csak igazán. Ha Nikolait kérdeznék, ő maga is megmondaná, hogy az embernek nincs nagyobb ellensége önnön gondolatainál, ám hatékonyabb fegyvere, s túlélőeszköze sem.
A táj emlékszik. Az egész sziget emlékszik Saladinra, még a tó is, mely most olyan kihűltnek hat, mint a tetem, melyet ugyan sosem moshat partra, de cseppenként őrzi a látványát. Valami, ami elmúlt. Az állóvízben az emlékek örök életet nyernek, s olyan köntösbe öltöztetik a szigetet, mely uralkodóvá emeli az itt töltött pillanatokat arra emlékeztetve, amire nem szabadna.
Nikolainak jól áll a fantázia, a sziget, ami emlékekkel van tele, mintha a bolgár maga töltötte volna bele mindazokat, melyeket ellopott másoktól munkája folytán... avagy a szükség okán. Ki tudja? Nem lehet igaztalanabb ez a történet annyi másik szájról-szájra járónál. Mint a halottnak a csók legenda. Például.
Talán megérzi a másik kétségbeesését, talán csak túl jól ismeri már a gondolatok zavaros víztükre alól levegőért fel-felbukkanó, fulladozó érzéseket, de a szükségesnél mintha tovább tartaná meg meleg tenyerében a másik kezét, balja barátilag veregeti meg a fiú vállát. Apróságok. Ahogy az ördög, úgy a lényeg is a részletekben rejlik.
A férfi aprót biccent az első szavakra, mintha csak tudná, mi zajlott a két fiú között, bár sokkal valószínűbb, hogy az általános hangulatból következtette ki, semmint Elliottal való, sajnálatos módon épp nem elég bensőséges kapcsolatából kifolyólag.
- Pillanatnyilag nem tudom megítélni. A szokottnál is zárkózottabb. - Ha helyteleníti is ezt, baritonja nem árulkodik róla, pillantása az erdő fái felé fordul a batyut igézve, majd vissza a fiú arcára. Szinte gyengédnek hat. - Te hogy vagy? - A kérdésnek súlya van, bár nem képvisel önmagában kötelező értéket, ahogy nem feszélyezi azzal sem, hogy analizáló figyelmét túl hosszan pihentesse rajta. Igazán szükségtelen lenne fojtó feszélyezettségbe taszítani a vendéget.
A kérdésre enyhén megcsóválja a fejét.
- Ha az is, nem mutatja, ez jelen esetben inkább családi probléma. Határozott javaslatom ellenére, Miss McCarthy velünk töltötte a szentestét. Kissé viharos látogatás volt, a kellemetlen esetből tanulva pedig Mikhail úgy döntött, teljesen szükségtelen, hogy Elliot még egy vendégünket elüldözze a háztól. - Meglehetősen diplomatikus megfogalmazás, bár ha konkrétumok nélkül is, a lényeg kiérződik. A világ minden kincséért sem fosztaná meg unokaöccsét, hogy maga ossza meg Saladinnal a kínos részleteket. - A teljesség igénye nélkül, azt hiszem a "feszülten" jelző illik rá a leginkább. - Mosolyodik ezúttal, s bár a reakció őszinte, meglehetősen fanyar ízt hagy maga után. Nikolai soha nem szerette, ha feszültség uralkodott a családban és nem is most fogja elkezdeni.
- Ez csak természetes. - Megszorítja a fiú vállát a bajtársiasság jegyében, s ha beavatott Saladin a részletekbe, ha nem, a vérvonal örökíti a gesztust a maga gondolatiságában. - A jövő hónapban időszerű lesz látogatást tennem náluk. - Csak úgy a jómodor kedvéért? Bizonyára.
Az erdő fái eközben lassú átmenettel vöröses árnyalatba borulnak, egyre inkább a bolyongók fölé magasodva, úton elfekvő leveleik élénk színekbe öltöztetik az apró patak felett húzódó, hídra vezető ösvényt. A fák között alig neszezések, jellegzetes madárcsicsergés, leheletvékony szárnyak fürge verdesése hallatszik.
- Csak hogy világosan lássak. Ami az okklumenciaórákat illeti, nem történt olyasmi, amiért megváltozott volna a véleményed és továbbra is szeretnéd, ha Elliotot is beavatnánk, ugye? - Ahogy korábban, úgy ebben a kérdésben sincs ítélet. Hajlandó úgy tenni, ahogy Saladin szeretné, mert ez sokkal inkább az ő titka, mint Nikolaié.

1998 december 27.||

Démonűző, dobos, álomcsapda. Idegen kultúrák kellékei, de hát a vérbeli angolok szeretik ellopni azt, ami a másé, hogy a saját félelmeikkel megbirkózzanak. Valahogy így lehet ez ezzel a kézfogással vállonveregetéssel is, könnyebb lesz a bolgár importtól lélegezni, és nem olyan fájdalmas már a látvány sem. Mintha a holt, jó inferus módjára visszasüllyedt volna a tó iszapjába, hogy ott nyugodjon az állandó, sima melegben, háborítatlanul, amíg csak lehet. Az emlékek zuhatagok, de nem fürdőzhet örökké bennük, mert tüdőgyulladástól kihűl majd, s kiköhögi a lelkét, ha mélyre, túl mélyre engedi magában a bánat kórságait. Ő lenne a legboldogabb, ha nem kéne elhatárolódnia, de egyelőre nincs már módszere, fegyvere a gondolatok ellen, mint a gondolatok más gondolatokkal történő elterelése, gondolatcsapdába zárása. Voltaképpen követi Nikolai tanítását a gondolatról, csak még egyelőre túlgondolja, de hát mindennek túlzásba esik.
- Még mindig nem akarja folytatni veled a tanulmányait? - húzza el kissé a száját, mintha ez rossz lenne, mert hát valójában rossz. Irigyelte Elliot speciális kapcsolatát ezzel az emberrel, s most már Elliot az, aki egyszerűen csak nem kér ebből, mert úgy véli, Nikolai nem méltó a bizalmára. És miért véli így? Na miért? Kígyókat lát elosonni a páfrányok árnyán, kidőlt fatörzsek rohadó, élettől dús kérgén. Sóhajt.
- Túléltem az ünnepeket, az ajnározást, az aggodalmas kérdéseket és a félévet is. Már jobban alszom, de nem nagyon szeretek - felpillant, aztán lesüti a szemét, mintha zavarná a figyelem, amivel kitünteti a férfi, és amit valójában nagyon is élvez.- Gyakoroltam, de hogy beszéljek Elliottal nagyon ... hm... szétzilálja a koncentrációmat - egy pillanatra megáll, hogy a reakciót kilesse, bár Nikolai se ma jött le a frissen szőtt varázsdrapériáról, ha nem akarja, úgysem árulja el neki, hogy miből és mennyit tud, főleg kettőjükről. Utána már mellette szaporázza, komoly és aggodalmas képpel hallgatja a rövid beszámolót.
- Nem igazán örült neki, hogy Michael eljegyezte a hölgyet - jegyzi meg halkan, mert a kígyó kémtermészetű, és beszámol arról, amibe nem kellene beleütnie az amúgy szörnyen lapos orrát. - Hogy aggódik, nem tudna engem elüldözni - mosolyodik el egészen meghatottan. Miért érzi magát jobban itt, mint a saját családja körében? Talán mert kiemelt vendégként sokkal inkább össze tudja szedni magát, mint az otthon melegének züllött, hazug puhaságában, ahol a falak Magnolia néni sültjeinek illatán suttogják azt, hogy csak engedje el magát, dőljön egy sarokba, és sírjon addig, amíg saját tavuk nem lesz.
- Azt hiszem nem segítettem a feszültségén, de ezt majd tisztázom vele - elvégre nem adott választ a bánná kérdésre, vagyis, szerinte a válasz adott, ám meglehet, tartozott volna némi kifejtéssel a fiúnak. Késő bánat, eb gondolat, a karácsony viszont a megbocsátás ünnepe, ideje, hogy valamit rendetetésszerűen használjanak.
- Örülni fognak - ő pedig a vállszorításnak örül tisztán, nettó haszonleső módon. Már előrefelé figyel, a vörös felcicomázza a látását, bal szeme megtelik vérrel, rózsákkal, borral, burgundivörös kéjes gondolatokkal, és a melegségérzet a színnel egészen áthatja. Kinyúl a korlátért, az ujját azon húzva lép előre a hídra, nem mintha kapaszkodóra szorulna, csak jól esik fognia.
- Nem szeretném beavatni. De úgy gondolom, hogy muszáj beavatnom. Egyszerűen csak túlságosan éles eszű és szemű, ahogyan te is tapasztaltad. Hiába próbálnék zöld ágra vergődni vele, úgy kurvanehéz, ha nem csak a saját hülyeségemmel kell megbirkóznom, hanem titkolóznom is kell, amit érez, még ha nem is tud rámutatni a dologra. Amíg ilyen dolgok nyomasztják feszült marad, ha a doxy doxyt eszik is. És zavar, hogy nem beszél veled miatta. Engem zavar, nem arról van szó, hogy ne lennék hálás, vagy ne tudnád, hogy mit vállalsz, vagy valami, érted - elhalkulva sóhajt, a kabátja belső zsebébe nyúl.
- Mielőtt odaérnénk és tovább dadognék: megkínálhatlak mogyorópálinkával?

Az elején így kezdődik. A túlgondolással. Hosszútávon van éppen annyira rossz, mint a belegondolás teljes hiánya, de míg az utóbbiból építeni lehetetlen, az előbbi a megfelelő felismeréssel igényt teremt a formálásra és önnön irányíthatóságára. Senki sem szereti elveszteni a kontrollt önmaga felette, hacsak nem ágyban, forró karok között, belefeledkezve egy másik testbe olyan bizalommal, ami megadja a közös élvezetnyi irányvonalat.
- Ez csak átmeneti állapot, Saladin. Nincs miért hibáztatnod magad, a blokk megszületett az ostrom eseményeinek következményeként, függetlenül a titkolózástól. Már akkor sem engedett be, amikor hazahoztuk. - Ha van valami, amiben teljesen biztos, akkor az ez. Nem kizárólag azért nem engedi be, mert nem bízik benne többet, hanem mert a bűntudata útját állja ennek. - Ellenben az, hogy a pártját fogtam az apjával szemben, úgy fest valamiféle szövetséget hozott létre köztünk. Legalább már hajlandó meghallgatni. - Ezt pedig a részéről pozitív változásként könyveli el. Erre már tud építeni, a semmiből azonban - ahogy a korábbi gondolat szólt - nem születnek csodák.
- Ez érthető. Hosszú folyamat, amíg a gondolatok igazán lecsendesülnek. Főként, ha vérző szív felett kell szemet hunyniuk. - Örökérvényű igazság. Akárhány állítás is próbálja bebizonyítani, bármennyien is hazudják őszintén, a szív soha nem cselekszik az elme nélkül, nem képeznek különálló egységet és félre sem dobják egymást. Amibe az egyik belerokkan, azt szükségszerűen megérzi a másik is.
A pillanatnyi szünet és megfogalmazás kombinációja több, mint elég magára vonzani az éber tekintetet, figyelme végigmossa a fiatal vonásokat, léptei egészen meglassulnak, ahogy a másik megáll.
- Milyen tekintetben zavar meg? - Nem titkolja, hogy nem tud a kettejük között lezajlott eseményekről. Annál nem többet legalábbis, mint amit Saladin leveleiből megismerhetett. - A leveleid alapján a fő problémaforrás köztetek jelenleg a szexuális téma. Van köze ehhez? - Nem, nem ma jött le a családi falvédőről és nincs nénikéje, aki leégette volna róla, mielőtt elkezdett úgy istenigazán gondolkodni. Elliottal ellentétben őt cseppet sem hozza zavarba, ha unokaöccsét ilyen megvilágításból kell szemlélnie.
- Meglepett volna az ellenkezője, bár ezen a ponton még jól viselte magát. Gratulált is nekik. - Nem volt túl őszinte, de ezt gyakorlatilag csak Nikolai vette észre. Mikhail sosem volt túl jó abban, hogy megértse fia érzelmi reakcióit, számára túlságosan is... "idegen". A nőstény szempontjából pedig az elfogadás elvárás volt. - Nem? - Érdeklődő villanás az azúrkékekben, mintha a kígyófiú valami különöset sziszegett volna és... valójában teljesen jogos, elvégre az elmúlt fél évben éppen Saladin tartotta a távolságot, elviselni képtelenül, hogy egyáltalán szembenézzen Elliottal. Ez sosem volt titok a bolgár előtt. Nem is lehetett.
A férfi biccent, nem firtatja a feszültség kérdését. Van, ami nem tartozik rá, avagy inkább csak egyelőre nem; előbb, vagy utóbb mindketten megnyitják magukat neki. Csak idő kérdése.
Széles mosoly rándul a száján, soha nem titkolta, hogy kedveli a Mallard rokonság társaságát, még ha a kényszer is hozta össze őket nem is olyan régen.
Figyelmesen hallgatja a fiút és nem köt bele. Miért is tenné? A gondolatoknak mindig teret kell adni, csupán nem szabad hagyni, hogy szétfolyjanak a lélek pusztaságán. Mederbe kell terelni őket, hogy megfelelő formálóerőt képviselhessenek.
- Köszönöm, elfogadom. - Mosolyodik már a pálinka kérdésére, de a szeme komoly marad. - Elliot rosszul viseli a hazugságot, de képes a belátásra. Nagyon jól tudja, miért lehet szüksége valakinek arra, hogy képes legyen kordában tartani a gondolatait, legfőképp ha azok károsak önmagára nézve. Tudom, mit írtál a leveledben és tudd, hogy ezt nem azért mondom, mert ki akarnék hátrálni a felelősség alól, de úgy gondolom, a legcélravezetőbb az lenne, ha ezt négyszemközt beszélnétek meg. Természetesen, ha ez nem járható út részedről, elmondom neki én. - Saladin jelenlétében természetesen. Ez olyasmi, amit a fiú nem tud átvészelni egy biztonságos sarokban. - Személy szerint én örülök, hogy megkerestél, ha a szükség maga borzalmakból is táplálkozik. Nincs bűntudatom Elliot miatt és neked sem kell legyen. Ő is be fogja látni. - Idővel biztosan. Az idő már csak olyan, hogy sok mindent megold, még ha a fiatalok ezt nem is szívesen szeretik hallani.
Ahogy azt sem, milyen gyorsan is repül az a bizonyos a jó társaságban és most pontosan ez történik. Az erdőmélyi épület körvonalai már fel-felsejlenek a fák között. Talán a hozzá fűződő friss gondolatok miatt, ám most valahogy a szokottnál komorabbnak tűnik. Az erdő apró szellő hangján teátrálisan sóhajt; önfeláldozón ma sem vezette tévútra vándorait.

1998 december 27.||

Forró karok, nehéz most ilyesmire gondolni, ha mégoly szükségszerű és egészséges volna, felmelegítené a dermedt lelket néhány derűlátó vízióval, ám a szavak és a csónakázás lélekevező lajtorjamászása most egészen másfajta lélekállapotra készítette elő a fiút.
- Elméletileg tudom. Gyakorlatilag ott van a gondolat, hogy ez is hozzájárul az amúgy is aktuális bezárkózásához - a bűntudat sötét súly, meg sem nevezte, meg sem ismerte amikor először a vállára nehezedett, nem hívta, és nem csalogatta, úgy ébredt fel egy reggelen, hogy ott ült, levakarhatatlanul, mint a szeplők az arcán egy túlságosan erős napsugarú nyári nap után.
- Honnan tudod, hogy biztosan le fognak csendesedni? - kérdezi ismétlődő, konok és makacs kétellyel. Nem először teszi fel ezt a kérdést és nem is utoljára, az idő és a jövő olyasmi, ami szétfolyik előtte, jelentőségét és körvonalát veszíti, és főleg... minden olyan, időtől függő dolog létezésében kételkedik, ami ténylegesen a telő időtől függően bontakoztatja ki a létezését, mint a remények, a lecsendesülés, a szív sebeinek begyógyulása. Bárcsak képes lenne elengedni, mint egy ágat, egy gallyat, simogató fagyöngyindát, de a teste és a tudata egyszerűen csak nem engedelmeskednek.
Megmosolyogja a megtorpanást, mintha valami összeesküvés része lenne ez.
- Koncentráció tekintetében. Felzaklatnak a beszélgetéseink, gyakran újra jár rajtuk az eszem, nem tudok lenyugodni, mert nem jutok túl azon, hogy mit nem kellett volna mondanom - és nem is teljesen őszinte. - A szex kérdések főleg őt zaklatják fel és borítják ki, bár igaz, hogy van köztünk némi feszültség szex témában, a rokonsági kapcsolásokat nem számítva - teszi hozzá, hogy teljes legyen a káosz-kép, és mert talán valahol kétes örömét leli a titokzatoskodásban. Mintha valami fontos és rejtélyes dolgot birtokolna, amit Nikolai nem, és átadná neki, de nem is, megfejtenivaló szelence szavakkal... kit is akar ámítani, egyszerűen csak képtelen őszintén beszélni és nyíltan. Valami gyári hiba lehet nála.
- Szép munka tőle. Akkor mi történt, ami...? Neeem - rázza meg a fejét hevesen a visszakérdezésre, közbevágva a saját gondolatának. - Többnyire én késztetem őt megfutamodásra - bármi is volt az eddigi statisztika. Távol tartotta magát Elliottól, és ezek után mondhatná azt is, hogy kizárólag a fiú érdekében, hangozzék is ez bármilyen képmutató módon, hiszen azóta, hogy engedett a holló unszolásának és beszélnek szinte csak mérget mart bele akkor is, amikor olyan dévaj hévvel csókolta...
Mélyet sóhajt, lesüti a szemét, olvadt bélyeget süt a gondolatokra, hogy ne árulkodjanak nagyon zavajosan róluk. Inkább előhalássza szép, damaszkolt laposüvegét, és először a férfit kínálja a likőrszerű ízű, ám nyilvánvalóan pálinkás szesztartalmú, boldog italból. A testmeleg kínálás éppen optimális. Ő csak utána iszik, majd gondosan visszatekeri a kupakot.
- Szeretném, ha te mondanád el - nagyon határozott ebben a kérdésben, látszik, hogy sokat gondolkodott rajta. - Elhiszem, hogy jobb lenne lelkileg és mentálisan, meg nem tudom hogyan, ha én tenném, de azt hiszem nem találnám a megfelelő szavakat - sem a méltóságát. Talán Nikolait kiegészítve hozzá tud majd szólni a dologhoz, de ha ő beszélné el, óhatatlanul átélné megint, miért kellett ennek az egésznek megtörténnie, és bár erősen bízik a tanultakban, nem biztos abban, hogy erre ő tényleg felkészült. Arra felkészült, hogy szembenézzen az elharapózó probléma megoldásával, de szégyen, nem szégyen, szüksége van arra, hogy egy tényleges felnőtt oldja meg a problémát, vele együtt. Mankó. Segítség. Kell. Tébolyító, de kell.
- Én is örülök, hogy megkerestelek, sokat tanultam tőled - teszi hozzá egy kicsit ellágyult hangon, majd egy pillanatra megáll, ahogy felnéz a házra.
- Olyan gyönyörű itt - fakad ki belőle a méltatás akaratlanul is, beleleheli az erdei szellő hűvös tenyerébe a szót, a vámot, az adót, mindazt, amit adni tud a befogadásáért.

- Ezt nem tudom vitatni. - Nem is különösebben akarja, ennek fényében és ettől függetlenül is él az állítás, hogy ezért felesleges Saladinnak hibáztatnia magát. Oka van annak, hogy úgy érzi, nem akarja megosztani Elliottal, oka van annak, hogy bűntudatot érez emiatt és kifejezetten súlyos oka van annak, hogy egyáltalán szüksége volt rá. Ez nem olyasmi, amit vitatni szabad, vagy érdemes, a legilimentornak pedig nincs indíttatása ilyesmire.
Helyes mosoly rándul a férfi száján, a gesztus megértő a kérdéssel és elnéző a fiatalság konokságával szemben.
- Onnan, hogy itt vagy ahelyett, hogy elfogadnád az otthon elnéző biztonságát és begubóznál egy sötét sarokba. Hogy képes voltál idegösszeroppanás nélkül végigcsinálni négy hónapot azon a helyen, ahol a legtöbb időt töltöttétek Kyndeyrnnel és eközben fejlődtél. Annyira, hogy Elliot problémáival törődsz, ahelyett, hogy a sajátoddal tennéd. Hogy egyáltalán megszületett az igény arra, hogy képes legyél kordában tartani az érzelmeidet, mikor a legtöbb ember kizárólag a világba óhajtja üvölteni a fájdalmát, ha ilyen trauma éri. - A bolgár hangja egészen belesimul az erdő neszezésébe, mintha egynemű lenne vele, s az elvarázsolt környezet véleményét éppúgy közvetítené. - Sok oka van annak, hogy biztonsággal úgy gondolhassam, megvan hozzá a képességed, Saladin. Sokkal erősebb személyiség vagy, semmint arra bizalmat szavaznál magadnak, holott a legtöbben, akik célorientáltan haladnak ebbe az irányba, évek fáradtságos munkájával sajátítják el azt, ami neked néhány hónap leforgása alatt sikerült. Mint mondtam, remek tanítvány vagy. - A dicséret tökéletesen őszinte, s bár messze nem üt meg kioktató hangnemet, valahol most is nevelő célzata van. Ahhoz, hogy az ember irányíthassa a gondolatait, az érzelmeit, szükségszerűen először önmagát és a határait kell megismernie.
Nikolai rég túl van azon, hogy a saját határait firtatja, felismeri őket, ha látja. Saladin pedig egy olyan határvonal jelenleg, amit kacskaringós, girbe-gurba egyenessel húznak és a túloldalon szándékos, kaotikus összevisszaságban lappanganak az igazságok. Egy pillanat erejéig hosszan figyeli a másik arcát, elnézi, ahogy mozog a szája és ebben a szívdobbanásban kísértetiesen emlékeztet Elliotra. Vagy inkább Elliot rá.
- Vonzalomra gondolsz feszültség alatt. - Kijelentésbe foglalt kérdés, ami megerősítés híján is megkapja a maga válaszát, bár sokkal többre értékelné azt, semmint hogy költői szürke szamárrá váljon a zavaros ködben. Nem látszik rajta egyébiránt, hogy elítélné a dolgot, bár a férfi számára a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt a Saladin és Kyn páros kapcsolatának valódi rétegeződése is. - Ez természetes. Elliot közvetlenül kapcsolódik a kiváltó eseményekhez, katalizátora az emlékezésnek, amit az okklumencia hivatott élhető keretek közé szorítani. Ingerszegény környezetben mindig könnyebb tartani magunkat, ezért írtam, hogy el kell döntened, szükséged van-e erre a kapcsolatra, avagy sem. - Az utóbbiban már nem hisz. Akkor sem hitt, amikor megírta a fiúnak és a jelenlétét figyelembe véve már végképp nem.
- Nos. Ez nem lep meg. - Mintha mulatna a megfutamodáson, bár önmagában semmi nevetnivaló nincs a történésekben, azért megvan a maga szórakoztató felhangja. - Hagyom, hogy elmondja ő. Épp elég frusztrált ahhoz, hogy meg akarja beszélni a dolgot. Apropó... beszéltetek végül az ikréről? - Az összekapcsolásból persze nem nehéz kitalálni, mi hozta ki Elliotot igazán a sodrából, de ettől még aligha veszi el a magára váró és várató beszélgetés jövőjét.
Nem mászik bele a fiú fejébe. Ez olyasmi, amit csak akkor tesz, ha az maga kéri rá, vagy a munkája révén elkerülhetetlen. A jellemet az adja, hogy ha hatalmában is áll megtenni valamit, hogyan válogatja meg mikor és milyen céllal alkalmazza a rábízott tudást. Elfogadja a felkínált flaskát, de nem húzza meg azonnal, pillantása elidőzik néhány szívdobbanás erejéig a míves mintázaton, hüvelykujja lustán cirógat el a fém felszínén, amíg a fiút hallgatja.
- Rendben. - Egyszerű válasz, nem firtatja a pontosabb miérteket, nem boncolja a témát hideg gondolati fémasztalokon annak ellenére, hogy a fejletépések esélye nagy mértékben növekedett a döntés véglegesítésével. Kár lenne tovább rágódni rajta.
Belekortyol a pálinkába, elégedett szusszanással méltatja a nyelvén elidőző boldog ízeket, melyek ugyan a beszélgetésnek nem sajátjai, de az erdőhöz nagyon is illenek.
- Üdv itthon. - Elmosolyodik a meglágyult hangra, visszaadja a laposüveget és felborzolja hátul a szőke tincseket, megelőzve a sziget kilóra megvett dorombolásával egybekötött szellőcskéjének próbálkozását.

A ház tágas előtere most egészen zordnak hat annak ellenére, hogy a világos, otthonos színek, a megvilágítás és a tér nagysága nem engedné magát nyomasztónak érezni. Mintha valami sötét folyna a ház alapjaiba kevert véráramban, ami nem az élettől lüktető vér, nem az alig ajtón kilépett ünnep elvárható szentsége, inkább... a ház mágiája, mely magába itta lakói új hangulatát és éppúgy nem szereti azt, mint ők maguk. Betegség. Gyógyítanivaló fajta.
- A csomagodat bízd csak rám, ha jól sejtem, Elliot a laborban van. Gyanítom épp a Frankenstein napló megbízhatóságát teszteli, úgyhogy ne lepődj meg, ha halott kisállatok fogadnak. Majd estefelé beszélünk. - És az utolsó három szóból érzékelhető, hogy egyáltalán nem a kellemes télesti boldogbeszélgetésre gondol a kandalló előtt.

1998 december 27.||

Egy felnőtt, aki nem akarja vitatni, amit a kölyök komoly elhivatottsággal, mégis búra engedett fejkomorsággal mond. Nikolai ritka kincs mindkettőjük számára, akik a kölyök szemléletének magtársadalmát képezik, meg persze mindenki másnak is, aki még járulékosan ismeri, de neki nem igazán számít a létezése. Visszamosolyog a mosolyára, futó, feszült, figyelő mosollyal, ami mögött nincs jóérzés, nincs boldogság, de vágy van rá, hogy valamikor majd érezhessen ilyesmit, és arra is, hogy minden egyes szavát jól megértse. Tágra nyílt figyelemmel hallgat hosszan, de nem felszínesen, mély a csendje, a lélegzetvételeinek egyenletes kimértje. Akar vele vitatkozni, mert hát ilyen korát éri, hogy vitatni kell és érdemes, legalábbis így hiszi, de mégsem vágyik erre valójában. Annyira jó lenne hinni ebben, hátrarándul a szája sarka hálásan, lesüti a szemét, belehajtja a fejét a dicséretbe, megkönnyebbülés hallani minden egyes szavát, noha kételkedett abban, hogy a férfi mondhat neki bármi olyat, amitől jobban érezné magát, ezek a szavak, igazából, olyan szavak, amik puszta szó mivoltukban olyan erősen támaszkodnak a valóságra, hogy stabilak és hitelesek.
- Néha úgy érzem, hogy azért, mert ezt teszem nem is igazán fontos nekem Kyndeyrn emléke. Hogy felszínes vagyok, és csak túl akarok haladni rajta, és azért vagyok ilyen céltudatos - megnyalja a száját száraz, aggodalmas kis nyalintással, miközben az ágak között az égre néz, mintha várná onnan a merlini igazságszolgáltatást kisebb meteoreső formájában. - Elliot problémáival törődni helyesnek látszik, valóságosak, és eddig észre sem vettem őket. Már nagyon régóta ismerem, de sose gondoltam arra, hogy neki mélyebb problémái vannak annál, hogy egyszerűen csak hülye, már bocsánat, ez nagyon tiszteletlen, egyszerűen csak nem gondolkodtam - nem szégyenkezik, csak kimondja, amit soha máshol, máskor, mással még csak nem is gondolna, nem azért, mert félne, hogy kilesnék az elméjének sötétjéből a titkot, hanem mert egyszerűen csak a legtöbben méltatlanok arra, hogy ezekkel a gondolatokkal gondolat szinten is akár egy légtérbe kerüljenek. Elitista lett a problémái kérdéskörben.
- Vonzalom - bólint. - Elliot azt hiszi, bűntudatom van emiatt, legalábbis legutóbb ezt hitte, amiből azt kell hinnen, hogy neki bűntudata van miatta, mert én nem éreztem semmit - megbámulja a hasonlóságot, szellemlátón megsápad, pedig a felismerés, az átismerés nem kellemetlen. Elliotban és Nikolaiban ugyanaz a szép, az idegen képessége a fókuszra és megfigyelésre. - Tudom, erről mindenképpen kell majd vele beszélnem - sóhajtja egészen patetikus hangon - olyan, mint egy buzgár. Hirtelen egyszerre érzékel mindent, úgyhogy megőrül tőlem - állapítja meg nagyon-nagyon tisztán. Ezen is sokat gondolkodott az ünnepek alatt, és csak egy hunyorítás jelzi, hogy azon viszont egyáltalán nem merengett, hogy szüksége van-e erre a kapcsolatra. Nem volt értelme túl sokat gondolkodni rajta. Elfogadta Nikolai álláspontját a kérdésben, ha nem is kimondott volt, ahogyan most az ünnepi feldúltság okáról is, biccentéssel beletörődik, hogy ezt Elliottól fogja hallani, ha ugyan látni akarja.
- Megkérdeztem róla, de megegyeztünk, hogy erről majd valamikor máskor beszéljünk. Egészen jól ment - legalábbis ott még minden jól ment, simán és egyenletesen, mint a korty a szeszből. Jó nézni, ahogyan az a száj körülfogja az üvegszájat, talán egy kicsit túl erősen is sóhajt együtt azzal a korttyal, ami a puha ajkakat csókoló fémen öleléséből siklik a testbe, hogy körülsimogassa a nyelvét, a száját, a torkát, átadva mindazt a forró üdvözletet és jókívánságot, amit csak egy nyelet átadni képes. Enyhén remegő kézzel veszi vissza a lapost és rejti a szíve fölé, megfelelő helyre, már nem is fázik egyáltalán, mértéktelen energiát generál a felborzolt szőkeség erőműje, ha megfelelő érintéssel táplálják. A mosolya szerény és egy kissé ütődött.

Odabent hamar kijózanodik. Mágia hangolt fenevad, még ha kölyöknyi is, a vérében hordozza az örökségét, az erejét, a tudását, az eleinek múltját, megérzi a nemtetszést ami nem neki szól, hanem valamiféle más-hangulat hömpölyög el mellette sértetten, valami nincs rendben idebent. A varázslóotthon érzékeny jószág, összecseng a duzzogása Nikolai szavaival. Meglazítja a köpenyét, sőt, a legvastagabb nagykabátot le is veti, a sálat és a kesztyűt az ujjába hajtja.
- Nagyon szépen köszönöm. Üdvözlöm Michaelt, köszönöm a szíves várást és fogadást, de lemegyek Elliothoz - mert az a legfontosabb és mégiscsak ők a barátok. Bólint, nem lepődik meg majd semmin, amit odalent talál, tisztelettel, de nem feledve a helyet indul meg az emlékek útján, mélyet lélegezve a pihenőterület édes-meleg cucc-illatából, megérintve és kipróbálva a raktárajtót, s ha azt nyitva találja, egészen a labor bejáratáig nyomul, ahol azonban megáll kopogni, miután körülnézett.
- Hello Kámfor, ha itt vagy és hallasz engem, jól jönne egy szerencsenyávogás.

A szavak soha nem bírnak gyógyerővel, bár önmagukban azzal is sokat tesznek, ha nem rombolnak tovább az amúgy is romokban álló lelkivilágokon. Ez a tény nem új Nikolai számára, aki bőségesen megszenvedte annak idején atyja meggondolatlan kijelentéseit és aki látja azt is, mennyire képtelen fivére megérteni saját sarjának viselkedését, holott... mindennek alapja van. A világon semmi nem történik ok nélkül, nincsenek véletlenek, legfőképpen nem a különböző pszichológiai képletekben. Nikolai ezt látja a fiúkban. Kiterjedt gondolatlabirintusokat, útvesztőket, csapdákat és vermeket. Hogyan is értékelhetné őket gyerekeknek? És miért ne számítana mindaz, ami a fiatalok koponyájában van? A vélemény, a gondolatok, az érzések létezése nem korfüggő, míg azok minőségét a tapasztalat és intelligencia határozza meg.
- Mégis épp ez az érzés, mely bizonyítja, hogy nem így van. Ha "csak úgy" túl tudnál haladni rajta, már rég megtetted volna. - Egyetlen pillanatig sem foglalkoztatná ez a kérdés tovább néhány elejtett könnynél, talán pár nap depressziójánál. Aztán túllépne rajta, mint mindenki más, akinek nem volt istenigazán fontos. Enyhén megrázza a fejét, lehunyja a szemét közben egy villanásra.
- Semmi gond, aligha róható fel neked. Elliotot kicsinek sokat bántották a mugli iskolában. Csak egyetlen-egyszer lépett fel ellenük, de akkor amneziátoroknak kellett kimenniük. Megjegyzem Mikhail így szerzett tudomást a létezéséről, a minisztérium szólt neki, hogy vegye kezelésbe a fiát. Lényegében azóta, hogy találkozott velünk, mindent megtesz, hogy a környezetének ne érje meg foglalkozni sem vele, sem pedig a problémáival. - Ha Saladin elitista a problémák kérdéskörében, akkor Elliot egyenesen kezelhetetlen.
A bolgár pillantása a távolba réved, elgondolkodik néhány szívdobbanásra a hallottakon, ám végül megcsóválja a fejét.
- Nem ismerem a reakcióit ebben a témában. Korábban soha nem láttam arra utaló jeleket, hogy foglalkoztatná egyáltalán a kérdéskör. - Már amikor még hajlandó volt beengedni. Ugye.
A sápadást látva pillantása felenged, csalókán hagyja el az éberség kiélezett fényét, bár egyértelműen minőségi figyelemmel adózik Saladinnak. Biccent ugyan a megbeszélésre, de nem forszírozza a dolgot. Az ügy folyik a maga medrében az ő beavatkozása nélkül is. Erősen túlzás is lenne, mert ha valami, hát ez tényleg csak a fiúkra tartozik.
Elneveti magát a hasonlatra, baritonja bedorombolja a környezetet, megborzolja a fák vöröses levelét, néhány tündérmanó érdeklődve dugja ki sunyi szürke fejét egy lombkorona takarásából.
- Ne haragudj. - Pillant le a szöszire még mindig mosolyogva. - Borzasztóan sajnálom, hogy nem enged be abba a nagyon kemény fejébe. A legjobb részekről maradok le. - Egészen vidámnak tűnik a hangja, pedig hát... igazán nem kéne így reagálnia minderre, nemde? Nem, hát persze, hogy nem. Rendezi a vonásait, leginkább az üveggel a száján és ha nem is állítható, hogy mit sem sejt a fiú gondolataiból - mégiscsak fél éve áll a mentorálása alatt -, meghagyja azokat hétpecsétes biztonságban fantáziává válni.
- Ennek őszintén örülök. - És nem csak örül, számít is a maga módján. Vannak dolgok, amikről egyszerűen csak... beszélni kell és ebben a kérdésben egyáltalán nem számít, hogy Elliot nem vele teszi. Örül, hogy egyáltalán meg akarja tenni bárkivel is.

- Holnap reggel üdvözölheted személyesen is. Jelenleg házon kívül van, amiért megkért, hogy közvetítsem legmélyebb sajnálatát. - Cseppet sem érzi magát kínosan attól, hogy ezt csak most adja át. Nem mintha elfelejtette volna, pusztán minden más témájuk előkelőbb prioritással bírt, mint méltatlan bátyja kérdésköre. - Érezd magad otthon. És másszatok elő a barlangból vacsorára. - Átveszi a szükségtelen ruhadarabokat és hagyja eltűnni a fiút a ház útvesztőjében.

Ez utóbbi messze nem olyan kiismerhetetlen, mint a sziget melyen tanyázik, de ebben igen sokat segít a tény, hogy Saladin egy örökkévalóságnak tűnő idővel ezelőtt viszonylag sok feledhetetlen napot tölthetett a feltérképezésével. Egyetlen ajtó sem állja útját az ifjú kígyónak, ahogy egy lélekkel sem találkozik lefelé menet. Különös dolog ez, mert a néptelenség ellenére egy ponton egészen úgy érződik, hogy nincs igazán egyedül.
Kámfor a fiú feje tetején teszek rád süveg helyett pukkan elő a semmiből. Hirtelen pillesúly a szőke kobakon, megcsúszó tappancsocskák, puha selyempárnás mellső láb mancsol a fiú orra felé vidáman nyavintva. Hogy ez mennyire jószerencse a fekete nősténykétől, az már egészen más kérdés. Cica nyávog még valamit, némiképp hosszabbat, mint az imént, a labor ajtaja pedig feltárul. Egészen úgy tűnik, mintha a két dolognak köze lenne egymáshoz, de talán csak idő közben a kis kísérleti katasztrófa tanult meg jól színjátszani.
A látvány odabent... viharos. Szó szerint apró villámok cikáznak a mennyezet egy kisebb pontján, mintha valaki mini vihart idézett volna az épületbe, alig esőcseppek áztatják a jobb napokat megélt, fémborítású lapot kapott asztalt, melyen most egy vízzel teli akváriumban elrabolt tündérmanó fekszik kiguvadt fekete szemekkel. Testére mintha sápadt nyálkaréteget vonna a halál, szürke bőrén boncolás és összevarrás nyomai, körülötte kristálytiszta a víz, míg a furcsa, apró fémcsavarok az erekbe futnak, hosszú drótokkal futva a viharos mennyezetbe. Elliot pedig...
 - Óh. - A hollóhajú alig pár lépésre torpan meg, valószínűleg épp faltól-falig tartott a könyvespolcok mentén, kezében egy réginek látszó, igencsak megtépázott, gyanúsbőr-kötésű kötet, bár messze nem ez a leglátványosabb rajta. Ifjú Frankensteinünk ugyanis a megszokott nyakig zárt fekete talárok óvó védelmét elhagyva most erősen félmeztelen. Gyakorlatilag kizárólag egy erősen pikkelyes hatású fekete nadrág takarja a testét, leperegnek róla az apró vízcseppek, melyek azonban nedves csapásokat hagynak fakó bőrén és elnehezítik a hátracsapott, sötét tincseket.
 - Nikolai...? - Felpillant az ajtóra, mintha azt várná, hogy nagybátyja hirtelen előbukkan a semmiből és lebassza a kísérletezésért. Nem mintha nem tudná, mit csinál éppen, de... egyébként sem érdekelné, szóval teljesen mindegy.  - Öhm... heló. - Visszapillant a fiúra, a könyv hirtelen összezárul a kezében, leengedi az oldala mellé. Zavartan túrja fel hátul sötét tincseit.  - Bocs a kupiért? - Szól tudva-tudván, hogy a "kupi", mint olyan erősen alulértékelt jelzője a pillanatnyi helyzetnek.

1998 december 27.||

Saladin hálás, pedig vele sose bántak rosszul otthon, sem az iskolában, se sehol. Nem kínozta nyomorult gyermekkor, összetöredezett álmok, vágyak, mesék, gondolatok, bántalmazó szülő, rossz példaképek. Gyerek volt és fiatal lett, mégis, hálásan csodálja ezt a férfit, amiért olyan kérdéseket tesz fel magában az optimális viselkedésről, mint a félannyi idősek, gondolkodik, velük gondolkodik és nem ellenük, és főleg nem felettük, kölykök felett, és ezért nem tud elég hálás lenni.
- Biztos vagy ebben? - kérdezi rekedten, hiszen a lelke valahol még mindig vitakész annak ellenére, hogy ezt szerette volna hallani, vagyis... jólesik ezt hallani, még ha nem is hitte, hogy valaha is valaki kimondja ezeket a szavakat. Meghallani jó, elhinni még jobb, de egy kis szorongás azért marad benne, mert önmagában még mindig bizonytalan. A saját értékrendjében.
- Minél többet tudok meg Elliotról, ez annál szomorúbb. Szerencsés, hogy te vagy a nagybátyja - hallott már olyan varázslókról, akik muglik között kezdik az életüket. Nem az a baj a muglikkal, hogy kiirtanivaló népség, hanem az, hogy nem egy fajba tartoznak. Egyszerűen csak képtelenek kezelni egy varázsló közelségét, és ez olyan viselkedésproblémás selejteket eredményez, ha nem dolgozik rajtuk egy értő kéz, mint Potter. Együttérzőn gondol Elliotra, bár neki ezt sose vallaná be. Nem is tudja, hogy miért nem. Nem akarja, hogy úgy érezze, gyengének tartja a gyengeségei miatt. Kissé lesüti a szemét, mintha illetlenség lett volna ezt egyáltalán meghallani.
- A híres ellioti-ismeretlen: a szextényező - forgatja meg a szemét egy fokkal jobb kedvvel, hiszen ez valóban nehéz téma. Még Nikolainak sincs hozzáfűznivalója! Annyira szűz a terep, hogy azt sem tudják, mennyire szűz a fiú!
Megdermed a nevetésre, de nem látszik harag rajta, Nikolai jókedve átitatja melegséggel, együtt mosolyog vele, még ha nem is kacag.
- Csak várj türelemmel és légy résen, bár a legjobb szándékokkal érkeztem, gyanítom, a kertből szedjük össze Elliotot, mielőtt távoznék - valami jókedvű szkeptikusság ül meg a hangjában és a remény: ha kimondja, akkor talán nem is válik valóra ez a borúlátó jóslat, és Nikolai is szívesebben mozizna békés együttlétükről, bár ez a gondolat és az együttlét szó semmilyen formációban nem szerencsés választás, az arcpírja még az előcsarnokban sem kopik le.

- Milyen hamar elutazott az ünnepek után - hökken meg, de valamiért nem kérdez rá, a belső hang megsúgja, miközben mindenét Nikolai gondjaira bízza a laposüvegén kívül, hogy ez az a téma, ami Elliotbó kitörni vágyik. - Köszönöm. Majd mondom neki, és jövünk enni! - ígéri könnyelműen, pedig hát tudhatná, hogy a kígyót még csak-csak ki lehet piszkálni az üregéből, de mit kezd az ember egy hollóval, ami befészkelte magát a föld mélyére? Varázstechnológiai nonszensz.
Nagyon magabiztosan halad, nem azért, mert különösebb oka volna erre, hanem mert így szokta. Amíg nem tartják fel feltartóztathatatlan, ezt szereti benne a luc, amióta csak kiválasztotta a pálcaboltban, kíváncsian melegszik az övén lógó tokjában. Vékonyabb talárt visel a vastag, földig érő kabát alatt, amit Nikolaira hagyott, az anyaga tiszta, könnyű, ám kettőt míg a külső selyemfényű sötétszürke, addig a belseje egy kissé súlyosabb, merevebb, ettől a külső fémes-higanyos mozgással állandóan mozog rajta, minden egyes léptével valószínűtlen villanássá csicsázva az alakját. Hiába, a legjobb ajándékokat akkor kapja az ifjú varázsló, ha magának választ a szabászatból.
- Köszönöm Kámfor, jó újra látni - büszkén tartja a fejét, és egyenesen, Magnolia néni nem kifogásolhatná a kifogástalan tartását, amiből aranyvérű gőg árad azért, hogy biztosan a fején tartsa a süveg helyett rendszeresítenivaló kis macskalényt, a fején érezve a puha testet egészen ellágyul a lelke, megint kedve volna sírni, de csak amíg az ajtó fel nem nyílik.
- Gyere csak - veszi le a fejéről a macsekot óvón, hogy a karjába fogja a villámló veszedelmek láttán, a szemét összehunyorítja, egy kicsit beljebb lép, de lassan, mint aki arra számít, hogy ártás veti vissza a küszöbről, a pillantása végigjár a tetemen, az esőn, nem, először semmiképpen sem a riasztó körítésen, hanem magán Ellioton, aki...
- De kivetkőztél magadból - ami a szívén az a macskabundába, odamondja halkan a kis bolyhos fejre, mintha a mellkasa előtt tartott édenbáj megmenthetné bármitől, rontástól és átoktól, villámtól és zavatartól. Oldalra moccan, csatos csizmája biztosan tapad a padlón, ha esetleg elfolyt tócsát találna, ügyesen kikerüli. Mintha nem akarna megállni, de nem is akar igazán a vízpermetben álló Elliottal osztozni a varázserőből fakadt égi áldáson, csak vágyakozva néz felé, meg nem történt üdvözlő rítusok helyét keresve a térben.
- A te laborod, a te kupid, az én szobám rosszabb. Hello-hello. Nikolai mondta, hogy itt vagy és dolgozol, ha van valami száraz hely, ahol leülhetek addig befonom Kámfor haját, miattam ne hagyj abba semmit - de mondjuk megtörölközhetne és felöltözhetne. Valahogy nem találja a szemkontaktust, a halvány, izmos mellkason simít a pillantása, elkószál a hasfalon, amit máris irigyel, a karok izmosságát, mi történt manapság a könyvmolyokkal, és a heg láttán enyhén tátva marad a szája.
- Mosolyka, hm?

- Teljes mértékig. - Szilárd meggyőződése rendíthetetlennek tűnik a kérdésben. A férfit nem olyan könnyű megingatni az elme működését érintő, tapasztalati és tanulmányi úton egyaránt szerzett hitét illetően függetlenül attól, hogy nem esik nehezére belátni, ha téved. Jelen esetben elég a fiúra néznie, vagy akár csak felületesen visszagondolnia az elmúlt fél évre és soha nem lehetnek kétségei.
- Gondolod? - Egy pillanatra mintha elmerengene a kérdésen, a tekintete talányos. Ha Elliot más családba születik, más alapokról indul, mondható, hogy rosszabb lenne neki? Hogy nem lehetett volna ennél lényegesen szerencsésebb tán elkerülve az olyan sajnálatos és mindent meghatározó körülményeket, mint a testvére halála? Nehéz kérdés. Sosem hajszolja bele magát különösebben a mi lett volna ha kérdésekbe, mert tisztában van vele, mekkora buktatót jelentenek az elmére nézve és mégis... nagyon sok mindentől megkímélhették volna a hollót, ha nem ebbe a családba születik. Mind a múltra való tekintettel, mind a várható jövőjét figyelembe véve.
- Attól tartok, nem erről akart híressé válni. - Mosolyodik a gondolaton függetlenül attól, mennyire komoly kérdés is ez valójában, ám... nem lehet az egész életet véresen komolyan kezelni, mert a végén még élhetetlenebbé válik, mint amilyen. Kettejük közül egyébiránt és nyilvánvaló okokból kifolyólag épp Saladinnak lehet erőteljes első benyomása a szűziesség témakörében.
- Varázslót a saját tornyában nehezebb meglepni. - A bölcselkedés már komolytalan, átveszi a könnyedebbé vált hangulatot és lopja magával a kölyöknyi zavar helyes kis látványtervét.

- Miss McCarthy igényelte a társaságát. - És ez valószínűleg igen sok mindent elárul, immár szokás szerint konkrétumok nélkül. Biccent az ígéretre és el is várja a teljesítést. Ha kell, felőle akár kényszerítheti is Elliotot. Az imperionál nagyobb főbenjáró a családi vacsorán nem megjelenni.

A cica kedvesen meglegyinti hátulról a fiú tarkóját puhaprémes farkával, láthatóan pofátlanul jól érzi magát süvegként tündökölve és ki tudja... talán annak idején a holló épp azt próbált varázsolni belőle, csak kiskölyökként sokkal jobban elbénázta, mint a gumipókot. Előkelő hely azonban ide, vagy oda, nem panaszkodik, amikor megemelik - elvégre a süvegeknél is így szokás úri módra - viharfüggetlen dorombszólóba kezd a karok között, mintha csak érezné, hogy a megtépázott lélek sebeiben szükség nyílt rá.
 - Huh? - Értetlenség zavarja kavarog az azúrkékekben, a mennyezet hőbörgő villámrobaja elnyomta a halk szavakat, azok összeesküvő némaságban ülnek meg a sötét bundán azzal fenyegetve, hogy bármely pillanatban eltűnhetnek az áldatlan állapotoknak hála újdonsült gazdájukkal együtt. Aki egyébként hatalmas, cukiságfaktorkompatibilis borostyánkőíriszeit a szőkeségre emeli. Meg kell zabálni, milyen kár, hogy a nálánál sokkalta érdemtelenebb nyeri el a fiú figyelmét. Nem panaszkodik miatta.
A peremterület száraz és biztonságos, mintha valaki védőburkot húzott volna a könyvek... avagy inkább a vihar köré, mert úgy egyszerűbb volt. Egyedül Elliotról csepegve gyűlnek a tenyérnyi tócsák, meztelen talpa nedves nyomokat hagy maga után, bár őt aligha feszélyezi. Illetve... nem ez feszélyezi.
- Áh. - Legyint a fiú, félig leereszti a kezét, pálcája hirtelen érzelmek végtelen skálájának mélyvöröses árnyalatában fénylik. - Még nem találtam meg a dolog nyitját. Nyilvánvalóan az elektromossághoz van köze, bár nem értem, honnan kellene lelket tennem a testbe, hogy ne csak valami homunculus legyen belőle, érted... - Érti? Nem, valószínűleg előzmények híján minden magyarázata tökéletesen összefüggéstelennek tűnne. Elhalkul a hangja, mintha jelentőségét vesztette volna a beszéd, pillantása elpihen a másik alakján. A higanytalár olyasmi, ami önkéntelenül is elragadozza a figyelmet, Elliot pedig nem átall felprédálni azt, ami önként mutogatja magát.
- Csak egy perc. Evapores. - Csak az első alkalommal szisszeni el a varázslatot, a következőkben már a pálca mozdulatai jelzik, hogy újra és újra varázsol, meglehetősen rövid idő alatt tüntetve el a víztócsákat egy Finite Incantatemmel egybekötve. Az apró, haragos fellegek gyorsan kitisztulnak a mennyezet alól, a világítás normális körülményeket teremt, a padló pedig immár szárazon várja a vendéget, bár leülni kényelmesen maximum a galérián lehet odafent, amúgy az asztal közelében várja szék a kollégát.
- Hm? - Felpillant, ahogy végre befejezi az utómunkát, egy pillanatig nem érti a kérdést, aztán a lidércfénnyel bélelt kékség feldereng. Pálcás kezével simít a hasára, mutatóujja félig követi le a mosoly ívét.
- ...nem volt időm eltüntetni. - Még álságdetektor sem kell, hogy a vészvijjogás beinduljon a rosszul helyére pattintott gondolatpáncéllal szemben, tenyere rásimít a hegre teljesen eltakarva azt. - Fent kényelmesebb. - Tájékoztat egy intéssel terelve a fiút, amíg ő visszasétál az asztalhoz, megnézi a nagyon élettelen kis dögöt és lerakja mellé a könyvet.
- Hogy telt az ünnep? - Már odafent kérdez, bár messze nem Nikolai őszinte érdeklődésével. Az övén - talán a közös események még közösebb tudása miatt - érzékelhető, hogy más, kellemetlenebb témák fölött feszül, amik nem engedik igazán, hogy könnyen elegyedjen csevejbe a szőkével. Aligha meglepő.
Nem frusztrálja egyébként sokáig Saladint, a galérián helyet kapott kisebb kanapé, két fotel, az utóbbiak egyikéről szerzi meg a törölközőt. Végigdörgöli a haját, a mellkasát, karjait. Nem ül le, amíg nem szárítkozott meg egy kicsit és van annyi jó modor is benne, hogy visszahúzza magára cirka másfél percen belül a könnyű, fekete talárt. Túl átlagos Saladin különleges hatású öltözéke mellett.

1998 december 27.||

Kis mosolyt harap a szája szélére a jókedv, mintha elfogyna az arcából egy darab, pedig csak a búja és bánatja lesz kevesebb, amíg újra nem tölti a tartalékokat, ám miért is tenne, ilyet, ha egyszer semmi jó nem terem a sóhaj szakadékja mögött? Határozottan bólint, bár az ő teljes mértékig álláspontja megközelítően sincs olyan súlyú, mint Nikolaié, belead mindent, amit bele tud adni. Nem gondol olyan messzire, hogyha Elliot egész életszerkezete más volna, akkor mennyivel volna inkább szerencsésebb, vagy még inkább, milyen jó lenne neki, ha ... egyszerűen csak arra gondol, hogy a jelen élethelyzetében, hogyha egy más személyiségű Nikolai létezne ebben a felállásban, akkor Elliotból mi lett volna már az elmúlt évek alatt. Vagy mi lett volna velük. Vagy egyáltalán, a családjukkal. Nem megy túl messzire a gondolattal, de valamennyire mégis elrugaszkodik a biztosnak hitt gondolati talajról.
- Szerintem ezek a dolgok általában nem akarat kérdését jelentik - egy kicsit sutára sikeredik ez a mondat, de ha leckeadáson kívül sok időt tölt Nikolaijal, valahogy mindig összezavarodnak a dolgok, félrehord a nyelv, megpirul a bőr, és valami hetvenkedési vágy feszül meg a mellkasában, hogy bizonyítsa, bemutassa, milyen is ő valójában, mintha a férfi nem tudná amúgy nagyon-nagyon jól kívül is és belül is ezt a milyenséget. Hiába, mindennek ellenére még mindig remek tanítványnak tartja. Ismeri és nem undorodik tőle. Ma nem fog szégyenkezni.
- Oh - azonnal leveszi finom méreg-radarjaival a szóba szőtt rosszallást, az intrikát, a haragot, ami ott van Nikolaiban, csak nem mutatja. Magnolia néni csipkefinom ármánykodás esszenciájának porillatát érzi benne, meg is szúrja a gondolatait a kibogoznivaló titok. Nocsak. Vendégségbe jött és kalandot talált.

Boldogok a varázslók, akik az elsült kísérleteik eredményeképpen címeres cukiságot teremtenek. Vagyis... nem. Elliot csak úgy természetesnek veszi, hogy valami sokkal durvábban aranyos, szép és kedves van a birtokában, mint egy kosár törpegolymók. Talán kínos volna nekik, fiúknak erről beszélgetni, de erről azért beszélgetniük kellene, csak úgy a miheztartás végett. Na nem akkor, amikor villámok cikáznak a szoba egén, kiforgatva a természet törvényeit természetellenesen becsukva a nagy alkotóerejét a mindenségnek egy ilyen kicsi és méltatlan helyiségbe, ami minden tiszteletreméltó labor-mivolta ellenére is csak egy emberkét alkotta zug.
- Semmi-semmi - nyünnyögi a bundába, mert a selymes sötétség már csak olyan, hogy vonzza a szavakat, a hangokat, fekete lyuk, mindent magába nyel, ha nem volna Saladin derekán gondokból szőtt biztosítókötél, óhatatlanul is belezuhanna a szemek sárgással szegett kútjába és elveszne mindörökre, mint a mosolya, amit belehullajt, és visszamosolyog magára az édeni szemtükrökből. Imádja ezt a kis dögöt, pedig nem volt sok kapcsolatuk.
- Értem. Miért ne legyen belőle csak homunculus? - kérdezi teljesen érthetően, igazítva Kámforon a karján. Éppen olyan óvatosan és bizalmatlanul kerüli meg a nedves zónát, mintha macska lenne. Talán védi a varázslat, de ő maga nem védheti meg eléggé magát, és a ruháját, és egyáltalán, Elliotra nézve kényszeresen szárítkozni akar, vagy őt megszárítani, nem holmi lelkeket sajtolni egy tündérmanó testébe. Megmasszírozva az állat nyakát figyeli a varázslatot, ami eltünteti a korábbi mágia nyomait, és a mozdulatot, a pálcatartást, a hasfalat, a saját kezének egyáltalán nem varázslatos munkáját. Valahogy nem tud annak a mosolynak visszamosolyogni, intenzívebben fogja Kámfort, a száját összeszorítja.
- Ahhha - ő meg madár és tollas a háta. De tényleg. Akár lehetne tollas is, zavart szégyenkezés uralkodik el benne. Lehetne olyan paranoiás, mint Elliot, és akkor megkérdezhetné, hogy azért tartotta-e meg a heget, hogy mindig emlékeztesse rá, hogy miért is akar bosszút állni rajta, Saladinon, de nem csinál úgy, mintha bármilyen szinten is helyes feltételezésekbe merne bocsátkozni. Csak kimutatja, hogy egy szót sem hisz el ebből a négyszavas semmiből, ám aztán bólint, fent tényleg kényelmesebb, és fel is megy, amíg Elliot odalent elvégzik az utolsó simításokat.
- Eltelt, aggódó apa, nagynéni, rokonság, mindenki nézett, mintha kísérleti egér volnék, akinek beadtak valami vicces mérget, de nem csináltam semmi fesztivált, ezért egy idő után elpangott az érdeklődés, akiket tényleg érdekel mi van velem, most élénken eszi a kefét, de beletörődtek, hogy ez van. Mentes volt drámától és szeszélytől az ünnep. Ahogy látom, a tied viszont... - leül a másik fotelbe, figyelmes szemeit Elliotra emeli. A combjára ülteti Kámfort, higanytalárja csak a mellkasán szűkített, a lábai körül túlzó anyagbőséggel hullámzik. Átható, már-már odaadó érdeklődéssel figyeli az öltözést és a szárítkozást, talán illene elfordítania a fejét, de hát fiúszobában lakik évek óta, a túlzott szemérmeskedés sokkal zavarbaejtőbb lett volna egy idő után, mint a természetes viselkedés, igaz, a megbámulása sok minden, csak nem természetes. A feketébe zárkózásra elégedetlen képet vág, mint Magnolia néni, ha valaki tejbe áztatja a süteményét: méltatlan eljárás.
- Bocsánatot akartam kérni, de elég képmutató és fellengzős volna tőlem. Hogy van Corey? Tudom, megígértem, hogy nem piszkállak vele, nem is akarlak, csak érdekel, mint probléma, mielőtt másba kezdünk és elfelejtem.

Soha nem jutott még eszébe, hogy épp az elbaltázott kísérleteiről értekezzen bárkivel is, elvégre azok egyfajta tanulómunkák, amik a véletlennek köszönhetően érdemlik ki bárki figyelmét, nem pedig azért, mert zsenialitásuk egy tervezett és tudatos folyamat eredménye. Tény, ami tény, rengeteg dolog a világban ha nem is véletlenek folytán, de tervezetlenül születik és mégis... hogy a bukása produktív egy pozitív körülmény, ám kevés a boldogsághoz.
Kissé mintha gyanakvó lenne a pillantása, nem tűnik különösebben meggyőzöttnek, ám nem is forszírozza a dolgot. A macska dorombja ellenben magába nyeli a szavakat, mint őrizni való titkot és annyira ártatlan fejjel néz fel a hollóhajúra, hogy akár el is csitíthatná a gyanakvást.
- Mert ez Frankenstein naplója. Állítólag. - Emeli meg a bőrkötésűt jelzésértékűen, mintha ugyan ennek bármit is jelentenie kellene. - A homunculus - nem számítva a véleményem szerint rendkívül helytelenül így nevezett miniatűr goblinszerű lényeket - a mágia szülötte. Növényekből, sárból, egyéb természeti elemekből összerakott, mágiával átitatott létforma, ami bár élőlénynek álcázza magát, valójában sokkal inkább egyfajta varázsszerkezetnek minősíthető. - Saladin egyetlen kérdéssel felrúgta Pandora szelencéjét, s az láthatóan nem is óhajt bezárulni addig, amíg ki nem elégítette a másik kíváncsiságát olyan körültekintéssel, amire a szőke aligha vágyhatott. Elliot időközben már a takarítással foglalkozik, de úgy fest különösebben nem veszi igénybe a képességeit, mert zavartalanul folytatja az előadást. - Victor Frankenstein a történet szerint életet teremtett, egy élő, mozgó, gondolkodó, saját akarattal rendelkező létformát, mely kizárólag megszállott ragaszkodásában függött és nem pedig a mágiától, melyet belé invesztált. Persze erre nincs bizonyíték és egyelőre én sem találom. - Engedi le végül a pálcát, pillantása megállapodik az apró tündérmanó testén, halkan sóhajt. Nincs sikerélménye mostanában, úgy nagyjából semmiben.
Valami furcsa visszfény villan az ikerégboltnyi kékségben, elfordul, mielőtt különösebben értelmet nyerne. Kihallja a hitetlenséget és nem hibáztatja érte, ellenben mert a fiú nem kérdez rá, ő sem kényszerül a válaszadásra. Erősen gyanús, hogy nincs előzékeny hangulatában, mert a mosolyka a tenyere alatt és a némaság burkában hamar eltűnik a figyelem középpontjából.
- Nem tudom, melyik a rosszabb. Ha minden pillanatban azt várják, hogy robbanni fogsz, mint a totyogós, aki elszerezte az apja pálcáját, vagy ha elvárják, hogy ne tedd, miközben a gyújtókapcsolókat próbálgatják. - A hangja meglehetősen sötét és bár az arca jobbára érzelemmentes marad, íriszeiben apró, áruló fényjáték a kendőzhetetlen harag. Mégis mennyire kell sértettnek lennie ahhoz, hogy ne tudja teljes mértékig rejteni jól begyakorolt szokás szerint? Mi szerencse, hogy az érzelem céltáblája nem Saladin ezúttal.
Eléggé elvonja a figyelmét a téma ahhoz, hogy ne zavartassa magát különösebben a figyelő pillantástól, bár messze nem sieti el az öltözködést. Másfél perc alatt oda-vissza végigtanulmányozhatja alakját a másik és zavarba sem kell jönnie tőle különösebben, elvégre ő maga is hatodik éve él ugyanazokkal a kölykökkel egy szobában... persze néhányan eltűntek időközben az ostrom áldozatainak népes listáján, az ő érintőleges figyelmüknek azonban aligha játszott a... tetszésére? Baromság. Ha a bosszúra nem is, arra emlékezteti a mosoly a hasfalán, hogy ne adjon olyan érzéseket a fiú fejébe, amik nem léteznek, márpedig honnan tudhatná, hogy a tetszés létezik egyáltalán? Mugli tündérmese, sose bizonyított fantazmagória. Mert az elégedetlenség sok mindennek szólhat.
Nem fárasztja magát azzal, hogy végigcsatolja a talárt, pusztán a hasa felett gombolja végig, hogy eltüntesse a kéretlen sebsmiley látványát, mellkasának jó része fakón világít ki a sötét takarásból, a nyakában függő "méltatlansági" amuletten vidáman játszik a gyér hangulatfény, ahogy végre helyet foglal Saladinnal szemben. Hátrafésüli összekócolt, nedves tincseit, bár szinte rögtön meg is bánja a mozdulatot. Nem mintha tetszeni akarna... nemde? Frusztráló dolog, ha belegázolnak az ember hiúságába.
- Nincs miért. - Már bocsánatot kérni. Nem vár el ilyesmit, ellenben megrándul a szája a folytatásra. Átkozott Corey. Saladin szinte még meg sem érkezett, de mintha a kisebbik szőke együtt hopponált volna vele kitartó élőárnyék gyanánt.
- Nem beszél velem, én pedig nem forszírozom. Allen szerint idővel összeszedi majd magát. Gondolom sokat segít ebben, hogy meghívta a szünetre, szóval hosszasan kibeszélhetik mekkora igazságtalan szörnyeteg vagyok. Ezzel egyébként apám és a nője is egyetértene. - Corey meglátását nem tagadja, az apjával viszont a hanghordozásból is érzékelhető, hogy semmilyen szinten sem ért egyet. - Allen egyébiránt megköszönte, hogy elküldtem őket a picsába. Azt hiszem a hálája inkább téged illet. - Elvégre magától aligha ezt az eljárást választotta volna, hm?
Jobbjával megdörgöli az állát, elsimítva egy eddig ragaszkodóan észrevétlenségbe burkolózott kis vízcseppet, ebből egyúttal az is feltűnik neki, hogy a pálcája még mindig a kezében. Pillanatnyilag nincs rajta az alkarvédő, így egyszerűen csak talárja ujjában rejti el.
- Mit mondott Nikolai, mi történt? -
Kámfor a fiú ölében ha nem is válik nos... kámforrá, de a kellemesen testmeleg öl és a pozíció kényelme viszonylag hamar felnemerjállni típusú macskaálomba ringatja.

1998 december 27.||

Boldognak lenni olyan sikerélmény volna, ami nem táplálkozhat bukásból, bár az optimisták szerint nincs szebb öröm annál, ami abból fakad, hogy valaki képes meglátni a kudarcban a jót, a rontott kísérletben a sikert magát. De az ilyen optimistáknak nem is végtelen világmegváltó ambíciókat kell kielégíteniük és a maximalizmus mohó szörnyetegét, szóval voltaképpen nem hibáztathatóak azért, mert elnézhető botorsággal állnak a bukott dolgokhoz.
Saladin ugyan nem optimista, de imádja ezt a bukást, amelyik neki dorombol, és a szeretete nagyon is kézzelfogható alapokon nyugszik, miközben együtt hallgatják viszonylag bután az okfejtést.
- Ez a tézis akkor okszerűen feltételezi, hogy az élő, gondolkodó, önálló akarattal rendelkező létformának feltétlenül rendelkeznie kell valamivel, amit úgy hívunk, hogy lélek? Mi van, ha ez a cucc, ami a lélek újragenerálja önmagát a húsban, ha helyes recept alapján kelted életre, és nem csak egy gólemet csinálsz, mint a fentebb vázolt esetben? -nem azért nem brillírozik az iskolában, mert nincsenek gondolatai a világról, a működéséről, a dolgokról, amiket képlékeny megnevezni. És noha úgy tetszik, mint aki általában lusta ilyen mélységeiben megközelíteni a témákat, és úgy általában lusta gondolkodni rajtuk, és még inkább, a lustasága azt is jelzi, hogy nem kíváncsi rájuk, most bizonyítani akarja, hogy nem így van. Karácsonyi szünet, decemberi újjászületés, miegymás. Egy kicsit lehet intelligensebb, mint amúgy az iskolában, mert most maguk vannak, és senki nem fog vérszemet kapni ettől, többet várva tőle legközelebb, mint amennyit adni akar. Csak Elliot. Ő meg hadd örüljön, hogy valaki tábortüzet csiholt érte, vagyis inkább miatta a fejében.
- Szerintem egyik sem jobb a másiknál - bölcs középértékre helyezkedik, egy kíváncsian lapos pillantással kapja el az áruló kikacsintását az érzésnek, a bántottságnak, az indulatnak. Vajon ennyire rossz a helyzet? Magnólia néni minden lében kanál kíváncsiságát érzi felhorgadni magában, és ha ezen máskor szégyenkezne is, most jót derül a gondolattal, amíg figyeli Elliotot. Sokat ad a szemnek. Jó anyag lenne belőle, ha volna benne egy kis hajlam a magamutogatásra, és nem csak az otthon melegében lenne ilyen kényelmes. Megállapodik a pillantása a medálon, csak egy szemöldökvonásnyi a kérdés, de aztán felteszi a magáét, hogy megrontsa a karácsonyi ízeket a szájban és nyelven.
- Wowo, mekkora szörnyeteg lehetsz - kissé vigyorra húzza a száját, még a gondolat is képtelenség, csak a másik rosszkedve láttán nem neveti telibe, előkelő mozdulattal biccent. - Nagyon szívesen - az igazi előkelőség nem hagyja szó nélkül a hálálkodást, főleg, ha szívesen tette, amit tett, mert hát mit tagadja, minden percét és cseppjét élvezte.
Mélyre futtatja az ujjait Kámfor dús bundájában, ahogy az kényelmesen elhelyezkedik, bejárja a macskatest vonalait, hajlatait az érintés, nem helyezi át a mancsokat, vagy a gombócfejet, csak élvezi, hogy rajta van, a súlyát, kis csontjainak bizalmát.
- Olyan vagy, mint Nikolai, teszel egy mondatot Michaelre, mintha valami ártatlan megjegyzés lenne, de kb. olyan mintha leköptétek volna. Nincs is itt after karácsony, avass be, mi történt? Nikolai azt mondta, hogy majd kérdezzelek téged, ha érdekel, mert ez a te ügyed igazából, szóval mizu? - elnyugszik a keze, éppen csak lassan billegteti a koponyába épült nem is létező alig-füleket, miközben a pillantását teljes egészében Elliotra szegezi, nyíltan, kéken, felemásan, gondtalanul. Corey miatt egy gondolata sem bánkódik, jobban járt a kölyök azzal a meghívással, mint valaha megérdemelte volna. Maradt az ő "problémája", Elliot, és az érzéseit vizsgálgatva valójában, örül, hogy látja. Kényelmes itt a macska alatt, a medálra méltatlan fiút figyelve megokosodni belőle. Érdekli a dolog, pedig holt szívének jégpályáján korcsolyázik minden idegen okú viszály.

Valójában neki is dorombol a maga bukása, de jelen esetben elbaltázott süvegek helyett Saladin személyében. Sikertelensége a kísérletben eléri, hogy belebonyolódjanak a miértekbe és a holló figyelme körülmássza a kígyót, pillantása mostanra élénk érdeklődéstől fénylik annak ellenére, hogy korábban kész volt feladni a témát. Biccent a feltételezésre.
- Elméletileg Frankenstein is valamiféle kémiai vegyületet, esélyesen bájitalt használt az alanyok élhetőségének megalapozásaként és bár a saját lényét végül démonnak nevezte, bizonyos "apróbetűs" részletekből kifolyólag úgy gondolom, ez pusztán utalás az eljárásra. A démonok ugyebár köztudottan nem rendelkeznek önállóan birtokolt lélekkel, másokét vágyják megszerezni. - Elgondolkodva megsimítja az állát, a kékekben éber, mégis álmodozó, lelkes fények laknak, saját rejtélyszerető lelke kimászik az íriszek távoli célokat tükröző felületére és megtapogatja a feleslegesnek ítélt elzárkózást, ami lassan semmivé foszlik a témában.
- Sokat gondolkodtam már ezen. Merész feltételezés, de személy szerint azt gondolom, hogy a "lélek" valójában a mágia forrása. Esszencia, ami mindenkiben megtalálható, s míg egyes embereknél ennek kihasználását blokkolja egyfajta veleszületett civilizációs gátlásosság muglikat képezve, a varázslók esetében valamiképpen szabad áramlást kapott. Ám mert a mágia tőlünk függetlenül is körbevesz minket, feltételezhető, hogy varázslók és mágikus lények nélkül is létezne a világban. Lényegében tehát azt hiszem, olyan főzetet kellene alkalmaznom, ami képes magához vonzani a környezet mágiáját és egyetlen fókuszba csoportosítva meg is kötni azt anélkül, hogy az enyémtől tenném függővé. - Elliotot nagyon könnyű levenni a lábáról. Ha valakiből őszinte érdeklődést érzékel mindazon dolgok felé, amik őt érdeklik, egészen biztosan és sokkal inkább bizonyítottan, mint a Frankensteini elmélet. Nem újdonság számára Saladin elméssége, többször is előfordult már, hogy elkezdtek belebonyolódni elméleti kérdésekbe, ám valahogy... Kyn egy idő után mindig leállította a szőkét. Ne zaklassa ilyesmivel. Időnként nagyon zavarta, mert szívesen beszélt volna tovább vele. Nem szólalt fel érte. Mindig eszébe jutott, hogy ő lényegében nem akar... kapcsolódni. Barátkozni. Könnyű volt visszasüllyedni a némaságba, még ha kissé kielégítetlen is.
- Egen. Én is azt hiszem. - Hagyja jóvá az ítéletet, bár a lapos pillantás kíváncsiságának nem felel meg, indulata elrebben a falhoz lapult könyvespolcok felé, majd eltűnik a törölköző alatt, míg a haját szárítja. A sápadt bőr alatt magakelletőn mozdul az izomzat, kiéleződik, megfeszül, az apró mozdulatokra is vonzó komplexitásban reagál, ami bonyolultság olyannyira érthetetlen... mi szüksége van ilyesmire egy varázslónak? Főként egy kutató varázslónak, aki még csak nem is a csatatérre készül?
Lenyűgöző könnyedséggel burkolózik a talár megtévesztő átlagosságába.
- Mnh. - Apró nyünnyögés, elégedetlen szemforgatás, bár önmagában még nem képvisel komolyabb értéket, nyilvánvalóan nem sikerült megsérteni a vigyorral. A medál megválaszolatlanul hunyorog a szegycsontra feküdve, titokzatosan őrizgeti ezüstpáncélba rejtett tudományát, míg valamilyen fura okból kifolyólag a holló száján halvány mosoly rándul a főúri mozdulatot látva.
Mintha csak most venné észre, pillantása az öldoromgenerátorra rebben. Szinte irigy a kis dögre azért a simogatásért...
El kellene felejtenie az ilyen érzéseket.
Mormog valamit a leköpésre, ami talán azt méltatlan kifejezni, hogy nem leköpni óhajtja az apját, de különösebben mégsem cáfol. Lejjebb csúszik a fotelban a fiú pillantásának súlya alatt, térdei kisterpeszbe nyílnak, karjai elpihennek a mélyvörös árnyalatú, selyemtapintású karfákon. Mélyet sóhajt.
- Biztos azt gondolod, csináltam a fesztivált az eljegyzés miatt, de nem. Teljesen megértő voltam. Gratuláltam nekik, üdvözöltem a nőszemélyt a családban, ők meg boldogok voltak. - Vele ellentétben, bár ez nyilvánvaló anélkül is, hogy kimondaná. - Azt hiszem, a pozitív hozzáállásomon apa felbátorodott, mert a desszertnél úgy döntött, hogy ez egy remek alkalom a nagy bejelentésre. - Konok hallgatásba süpped egy pillanatig, megfeszül a szája a vallás előtt.
- Igazad volt. Tényleg terhes. - Pillantása egészen elsötétedik. Kámfor bundája kelletlenül borzolódik az elpihent érintés alatt, mintha csak érzékelné gazdája mélyben feszülő haragját. - Mégis hogy teheti ezt? Nem tudott volna várni, még két átkozott évig, mielőtt csinál magának még egy nyomorultat? És ráadásul ezért elveszi? Az én anyámat nem vette el, pedig ha megtette volna, anya talán sosem próbál elvetetni és akkor... - akkor az igazi testvére nem halt volna meg. Nem kellett volna meggyilkolnia saját szánalmas túléléséért. Nem lenne egyedül és nem nő fel apa nélkül egy olyan világban, ami nem érti meg. Belefulladnak ezek a gondolatok, megszületnek benne, mint a véráramba mart kígyóméreg, de nem bukkannak felszínre orvoslat híján.
Megcsóválja a fejét és van ebben valami nagyon lesújtó, ami sokkal nagyobb teher Michaelre nézve, mint az apró megjegyzések.
- Még csak nem is szeretik egymást. Figyeltem. Ez nem szerelem, kizárólag testi vágy, nincs semmi mély kapcsolat közöttük, akkor meg miért? Nem értem. - Megdörgöli a homlokát, tenyere végigsimítja az arcát és egy pillanatra meglehetősen nyúzottnak tűnik. Mintha a sötét karikák a szemei alatt mélyebbek lennének jelezvén, hogy megint nem alszik eleget. Vagy még mindig.
- Lényegében megkérdeztem, hogy ez valami rossz vicc-e és minek csinál fel valakit, akibe nem is szerelmes mikor eddig is tudott random nőstényekkel kefélni anélkül, hogy faszságot csinált volna. - Gondterhelten ráncolja a homlokát, frusztráltan pöcköli meg az apró pókocskát, aki időközben a zsebéből előmászott a térdére. - Azt hiszem sokat segített volna, ha ezt ennél diplomatikusabban sikerül előadnom és mondjuk négyszemközt.

16+
1998 december 27.||

- Mikor élt? Valamikor a 19. században? Akkoriban szokás volt démoninak nevezni mindenkit, aki nem volt hajlandó a kedvünkben járni. Még Magnolia néni is azt mondja néha, hogy démonrossz gyerek volt apám akkor, amikor még kicsi volt, aztán a "démon" gyorsan belefojtja a szót. Mondjuk ha meg nem volt lelke, és sóvárogta, csak egy, ahogy mondtad ügyesebb homunculus volt... - ő is az állát simogatja, ahogy Elliot, miközbn gondolkodik, nem is pelyhedző borostáit megérintve, buzdítva és kigyomlálva, mielőtt igazán erőre kaphatnának, hökkenten szemléli a fiú szemének fényjátékát. Micsoda lelkedés! Micsoda tűz! Hogy nem tudja ezt semmilyen normális, átlagos, varázslós dolog kicsalogatni belőle, csak az őrült tudomány?
- Ha ezt az elméletet meg akarod honosítani, antagonistád leszek - persze nem komolyan, féloldalas mosollyal mondja, egy kicsit meglassítva a szavait. Át kell gondolnia. Át kell gondolnia dolgokat, mert jobbára nem az átgondolás az erőssége, meg úgy az elméleti attribútumok közül nem szívesen választ olyat, ami mellett elkötelezné magát. - A varázserő nem lehet egyént sajátja muglinak és varázslónak is, mert akkor a muglik is tudnának varázsolni. Nincs semmilyen értelme kialakulnia egy ilyen "blokknak" magától, hogy veszteséget okozzon a fajnak. Ezzel az elmélettel vagy azt pedzegeted meg, hogy a muglik egy olyan varázslófaj, amit egy nagyhatalmú varázsló leválasztott, és blokkolta bennük a képességeket, vagy azt, hogy a mugliknak nincs lelkük. Azt hiszem, egyiket sem látnák szívesen a nagy kutatási arkánumban - széttárná a kezeit, ha nem volna benne macska, aggasztó ilyen irányba elgondolkodni, és éppen ettől izgalmas, még neki is. A szörnyek mestere cím már nagyon érik Elliotnak, csak sikerüljön valamit feltámasztani igen kreatív átváltoztatások helyett.
- Jó nagy fába vágtad a fejszédet -és ezt képes elismeréssel, kritika nélkül mondani, bár talán őrültségnek is hangozhat amit Elliot mond, ezt már voltaképpen egészen jól megszokta. Látványos és dekoratív őrült, az ő pillantása a testet irigyli, amibe sok munkát fektettek, nem hanyagoltál el, és félredobbantja az ifjú, amúgy is félrejáró szíveket. A macskába öli az energiát, megfeszülő kis testének kisimogatja Kámforkellemetlenségét, amennyire tudja, Elliot idegeivel ezt nem tudja megtenni, de legalább már leült és beszél. Magnolia néni szerint az első lépés a megoldás felé.
- Kitartottál, mint a kentaurok a nagy nünbergi erdővédő háborúk idején - ilyen jó képmutatók a mardekárosok, még méltatják is a másik teljesítményét, ha az megüti az elvárható képmutatósági színvonalat, hiszen nem lehet más ez a gratuláció, mint hamisság és hazugság. Együttérzően sóhajt.
- Vannak nők, akik nagyon csúnya dolgokat tesznek, hogyha megejtették őket, hogy elvetessék maguat. Édesanyád talán nem volt ilyen temperamentumos, és főleg, nem volt boszorkány, ami azért nyomós érv - és főleg ha nem is tudta, hogy el kell vennie, mert terhes, az meg még nyomósabb! De ezt meg sem említi. Szomorúan figyel, nem hajol előre, begyűjti az újabb mozaikdarabkát. Gyilkos, undorító, perverz mugli némber, hogy merészelt varázslók életére törni azáltal, hogy elvetet? Mégis mit képzelt magáról az a szégyentelen riherongy, kissé elpirul a homloka a méregtől, a haja alatt lüktetni kezd kéken egy erősebb véna, sokat bajlódik vele, hogy sminkkel eltüntesse mindig, de még nincs rá megfelelő gyógyszer, csak a kendőző bűbáj más alkalmakkor. Ő nem Michaelt kárhoztatná, hanem azt a nőt tépné apró darabokra, de tudja még, hogy elkapott fél szavakból nem értheti a történet egészét, hát nem is tesz túlságosan indulatos kinyilatkoztatást.
- Szerintem Michael egyáltalán nincs tisztában az érzéseiddel, illetve, most már igen, de alapvetően semmi nem szivárog ki a koponyádból, nem tudta volna kipuhatolni a szándékodat, ha érdekli is. Aztán... lehet úgy gondolta már elég nagy vagy, és amúgy sem számít neked, hogy mit csinál ő - gondolkodik hangosan és mégis halkan, visszafogottan, tapintatosan.
- Honnan tudod, hogy nem szerelmesek? Már érted, biztos nem mutatják ki előtted, a gyerekek előtt általában nem szokás, meg úgy senki előtt sem, csak a testi megnyilvánulásokat. Egyébként nem tartom kizártnak, hogy a testi vágy bőven elég szerelem helyett egy házassághoz. A szerelmek meghalnak, és meg kell halni velük, a test meg mindig vágyakozik - valahogy mulatságos és komikus, hogy ők nyilatkoznak erről a témáról, noha nem tagadja meg a maga érzelmeinek mélységét, a tapasztalatai egydimenziós merítettségűek. Csak egyféle szerelmet élt meg közelről, és az nem volt hasonlítható semmi máshoz, és még hasonlót sem látott. Tehát vagy simán lehet szerelem nélkül létezni, vagy sokféle van.
- A nők valahogy szent küldetésüknek tekintik a terhességet, ha viccnek nyilvánítod, meg felcsinálásnak, és hasonlónak, akkor megsértődnek, még akkor is, hogyha nem terhesek - a pillantása a pókocskára hullik. - Mi történt aztán? Amúgy milyen ez a lány?

 - Állítólag, bár nem bizonyított a létezése. - Vallja meg az igazságot, mert ezen apró, kevéssé elhanyagolható információ mégiscsak hozzátartozik a teljességhez. Halvány mosoly rebben a száján az apafiugra démonizálására, bár nem fantáziálja el magát messzire a kézenfekvőbb témától.
 - Igen, de jelen esetben a napló több helyen is konkrét faji megjelölésként definiálja a lényt magát. A legtöbb esetben nem jelzőnek tűnik, hanem amolyan... figyelmeztetésnek. Mondjuk nem feltétlenül megbízható az értelmezésem a témában, lévén a könyvet a svájci nyelvterületen elváltozott franciával írták és már kissé megkopott a tudásom. - Ez a tény pedig merőben bosszantó, kellene néhány különórát vennie, hogy szintbe hozhassa magát. Talán a nyári szünetben lesz rá lehetősége, a Roxfortban botrányos szinten nem tanítanak nyelveket, úgy egyáltalán. Máguskapcsolatok támogatása? Nagy francokat.
A lelkesedést egyébiránt egy nem túl szimpla smár is ki tudja csalogatni belőle, csak éppen az a ritkábban, vagy inkább sosem tapasztalható oldalának megnyilvánulása.
 - Óh? - Hunyorog leendő ellenlábasára, egészen kihívó éle van a szájára simító mosolynak, érdeklődése a holló égbenyúló távolságtartásából mélyre zuhan, bebújik a levedlett kígyóbőrök alá és hasonszőrűnek álcázva csavarogja körbe a szőke varázsló higanyossá öltöztetett alakját. Hagyja elmerengeni a válaszon, a türelme végtelen, ha valamire megéri várni.
 - Sokkal inkább arra gondolok, hogy a mágia, mint olyan minden élettől lüktető, mozgó, lélegző formában és minden élettelen tárgyban jelen van. Mint egy sűrű pókháló, mely láthatatlanul hálózza be az egész világot és vérárammá válik benne, mozgatórugóvá, kiindulási és végponttá. Mi más teremthette volna meg a világot? Nem hiszek a véletlenekben. Nem hiszek az istenekben. A tudományban hiszek, a mágiában és a kettő egyesülésében. - Kedve lenne közelebb mászni hozzá, alaposabban is tanulmányozni a fiú testét mozgató mágia kígyómérgű esszenciáját és... meglepődik a gondolaton. Nem épp az ilyesmit kellene visszafognia? Megnyalja a száját.
 - Ha elfogadjuk, hogy a mágia a világ minden pontjában jelen van, akkor törvényszerűen az emberekben is. Nem gondolom, hogy valaki "leválasztotta" volna a muglikat a varázslókról, egyszerűen csupán ők nem érték el az egyedfejlődés azon szintjét, ahol képesek hozzányúlni ahhoz az evolúciós tartalékhoz, mely a génjeikben lakozik. A varázslótársadalom az emberiség következő lépcsőfoka, a fejlettebb genetikájú faj, mely mégis kezdetektől fogva párhuzamosan létezik a muglikkal és mégis... mi mással magyarázható, hogy a muglik vérvonalában időről-időre megjelennek varázslók is? - Az aggasztó gondolatok megférnek idelent, biztonságban szárnyalhatnak szét a pince félhomályában, mert az pontosan ilyeneket magába zárni teremtetett a holló keze által. Ő az ura, jogos királya, hitetlen istene ennek a kis zugnak, miért is ne gondolhatna és tehetne úgy idelent, ahogy csak megkívánja?
 - Én is azt hiszem. - Biccent végül és bármennyire is szeretné tagadni, az elismerés jóleső simogatás a sértett léleknek. Szinte már könnyű megbocsátani tőle a durvább szavakat... sosem volt haragtartó típus, bár a következő téma aligha a felszabadult hangulatra ad.
Felhorkan a megjegyzésre, még ha az méltatás is, nem érzi különösebben, hogy lenne miért gratulálni neki, elvégre végül csak széthullott az a bizonyos isteni színjáték.
 - Édesanyám egy önző, ostoba asszony volt, aki mártírt csinált saját magából és a pszichológusommal kufircolt. Igazából kurvára megértem, hogy apám nem vette el, bár erős kételyeim vannak, hogy az egyéjszakás fun alatt sikerült volna egyáltalán a nevét megtudni, nemhogy a személyiségtesztjét elvégezni. - Sötét nyíltsággal szól, a cinizmusban fürdő harag nyilvánvaló a szavaiban, ahogy az is egyértelmű, hogy még soha a büdös életben nem beszélt így az anyai ágról, mi több... ha Saladin belegondol, egyáltalán nem tudna visszaemlékezni olyan alkalomra, amikor Elliot említette volna őket a nagymamáját kivéve. A saját indulatától talán, de nem veszi észre a fiún beálló változásokat, avagy inkább csak... természetesnek tűnik, hogy a másik is felhúzza magát. A barátok így működnek, nem igaz? Együttéreznek...
 - Itt lakom, hogy ne számítana? Nem mintha nem tudná, hogy anyáméktól is akkor távolodtam el végleg, amikor megszülte Emilyt. Nem mintha ez különösebben számítana, de... minek neki még egy gyerek? - Nem mondja, hogy vele sem foglalkozik, elvégre ez nem igaz. Elliotnak megvan a maga hiányérzete, de az apja sokat dolgozik, így hát ez amolyan szükségszerű állapot. Megérthető. Az új kölyök azonban... félresiklik a pillantása, megállapodik a macskán. Szórakozottan nyomogatja a térdén senyvedő gumipókot, ami halk szusszanó hangokat hallat a "kínzás" alatt.
 - Talán csak remélem, hogy nem. - Halk, alig gondolat, mintha ki sem akarta volna mondani hangosan, s talán nincs is tisztában vele, hogy megtette. Ha az apja szerelmes abba a nőbe, akkor születik tőle egy szerelemgyereke, akit nyilvánvalóan jobban szeret majd, mint azt, akit nem is akart megcsinálni, csak... így alakult. Felelőtlenségből. Megfeszül a szája.
 - Csak nem logikus. Tarthatta volna barátnőnek továbbra is. Tud hopponálni, semmi ideig nem tart beugrani egy gyors menetre, érted... - Nem talál semmi mulatságosat abban, hogy ők ketten erről beszélnek. A szerelmek halálában aligha lehet bármi vidám, bár az övé nem halt meg. Elfojtották csírájában.
 - Most gondolom... bocsánatot kellene kérnem tőlük. - Nyilvánvalóan. A kötelesség olyan teher a nyakában, amit egyszerűen csak nem akart vállalni és igen. Dühös azért, hogy ráaggatták. Mert nem lehet gyerekes és mert így már nem maradhat itt sokáig, hogy el kelljen viselnie a vöröst meg az új kis leendő vörös fattyát. Vajon Nikolai... és ha Nikolai jobban fogja szeretni az új kölyköt? Mert az nem lesz annyira...
 - Semmi. Végighallgatta, ahogy apámra zúdítom a véleményem, aztán elnézést kért és kisétált. Apa közölte, hogy mélységesen csalódott bennem, meghagyta hogy nem hagyhatom el a házat és utána ment. Én meg itt maradtam Nikolaijal. - Megvonja a vállát, elpöcköli a pókot a könyvek felé, s az fölragacsolja magát az egyik polcra. A kékek komoran villannak utána.
 - Vörös. Fiatalabbnak néz ki a koránál, úgyhogy elég pedofíling az egész. Éloy Blitz húga, ha jól rémlik. Valami zálogházas varázsló, aki egyszer volt nálunk kertipartin, de nem emlékszem már rá. Egyébként semmi különös, viszonylag csendes, vidám, kissé arrogáns. Olyan aranyvér light fíling aranyvér nélkül.

16+
1998 december 27.||

Kicsit biccent a fején, valahogy ő is így gondolta felületes lélektudományt megismerve, sóhajtva tűnődik a folytatáson.
- 19. századi nyelvezettel és elvi rendszerrel. Azt hiszem nem csak a nyelvtudásodon múlik ez. Nincs valami öregebb rokonod, aki a logikai szálakat felbonthatná akkorról? - neki például nagy segítségére volt Magnolia néni tapasztalata a mágiatöri leckéknél, a szövegek értelmezésénél, és a régebbi varázslatok leírásának megfejtésénél. Néha még az angol nyelv is megköveteli, hogy többnyelvi ősi tudást halmozzon fel az ember, nemhogy egy régi francia... félelmetes Elliot. Nem mondja neki, de félelmetes, amikor nem smárol, hanem gondolkodik, és élvezetegnek látott módon hunyorít az intellektuális ellenállás lehetőségére. Szórakoztatóan tudományos, beleborzong, zizzen a varázslatos árnyalatú talár az alakja körül.
- Ha a mágia teremtette is a világot, és jelen van a legtöbb dologban, biztos vagyok benne, hogy egyes dolgokban nyoma sincs. Egyszerűen csak nem lehet ott mindenben, mert akkor mindennek kéne lennie mágikus vonatkozásának, márpedig nagyon sok állatnak és a mugliknak nincs. Biztos vagyok benne, hogy egy csepp varázslat sincs bennük. Olyanok mellettünk, varázslók mellett, mint a macskák mellett a kutyák. Formára hasonló, négy lába van, egy feje, farka, húst eszik, de valahogy mégiscsak lényegesen más, erősen megkülönböztethető - szenvedélyes lendülettel formálja a szavakat, amiket talán még nehezebb bizonyítani tudományosan, mint Elliot mélyrehatoló és összetett elméletét.- Nem egyazon egyedfejlődési ágon helyezkedünk el -jelenti ki konokul, szinte dacosan. A száját lebiggyeszti. - Oké, a mugliszületésűeket viszonylag nehéz így megmagyarázni, de vannak olyan különböző fajú állatok, amik tudnak egymással szaporodni, gondolom az ilyenekben valahol a családban bekefélt egy varázsló, és tényleg jutott beléjük varázsló-genetikai anyag - ez neki sokkal hihetőbb, kényelmesebb, és kevésbé érzi úgy, hogy a muglikkal keveredne. Talán nem aranyvérű, és nem is halálfaló, de nem áll tőle messze az eszme a varázslók felsőbbrendűségéről, még ha nem is általában a varázslókról, hiszen az ő társadalmuk is butít, hanem A varázslóról, mint fajról.
Megrebben a szeme a lendületes szavaktól, de ahelyett, hogy visszakozna biztatón mosolyog. Neki nyugodtan szidhatja azt a nőszemélyt, még ha nagyjából nettó vakító fehér foltokat is kell kitölteni az ismeretei között arról, hogy mi is történt pontosan, csak bátran. Kíváncsi mindenre, magam sem tudja miért, honnan ez az éber-meleg érzés a mellkasában, mintha kifeszegetné magát a bordaketrecből egy kis állat, hogy maga is elnyúljon Kámfor mellett simogatást koldulva. Annyi mindent nem tud róla. Nem is érdekelte. Mennyi elpazarolt lehetőség, és mennyi ki nem mondott szó. Meg sem élheti igazán az együttérzést Elliot felé, hiszen egyszerűen csak nem tudja, mi súlyt cipel magával évek óta. Szédítő belegondolni, kitapogatja a laposüvegét, és Elliotnak nyújtja. Ő akar inni belőle, de rá jobban ráfér a szíverősítő, Nikolai csókját már úgyis elvonta róla, nincs itt semmi titkos rokon smár.
- Elég nagy ez a ház, gondolom az ittlakás ezért nem számít annyira problémának. Azt pedig gondolhatja, hogy ez a kölyök más lesz neked is, hiszen anyád gyereke gondolom mugli volt, és amúgy is, csalódtál az apjában, a pszichológusodban - nagyon nehéz ám úgy véleményt formálni, hogy minden információ új, de habozás nélkül megteszi, és csak egy pillanatra száll magába a "minek" kérdés hallatán. Talán költői, de kikívánkozik belőle a válasz.
- Lehet, hogy mostanra érett meg? Amikor te születtél még nagyon fiatal volt, nem tudta hogyan törődjön veled, vagy nem is tudta, hogy mi van, nem tudom, de érted. Az emberek változnak, lehet, hogy mostanra elunta azt, hogy csak beugorjon, zsákoljon, bármennyire is kényelmes, meg minden. Ha ezt mindenki így akarná csinálni, mert így király egész életre, akkor egyáltalán nem volnának családok - ráncolja össze a homlokát töprengve az emberi természeten, a felnőttek érthetetlenségén, de aztán a figyelmét Elliot problémájára fordítja.
- Magnolia néni szerint néha jobb egy őszintétlen bocsánatkéréssel elásni a csatapálcát, mint kivont átkokkal asztalhoz ülni, mert akkor biztosan történik valami tragédia, míg ha megfelelsz az elvárásnak valamennyire lekötelezed őket. Te is tettél valamit a kedvükért, komolyan kell venniük téged legközelebb. De apádat se értem - sóhajt. - Meg kéne tanulni azt, amit Nikolai tud, és ilyenkor kinyitni egy ablakot a felnőttek fején és jól belenézni - ingatja meg a fejét őszintén tanácstalanul.
- A vörösök buják és koraérettek. Zavar téged, hogy fiatalnak látszik? Blitz... Blitz... - hirtelen kihúzza magát, csodálkozva rábámul Elliotra, megáll a simogatásban a keze, a pillantása a pókra rebben, aztán vissza a fiúra, kissé eltátva a száját.
- Nem emlékszel rááá? Mégis hány éves voltál? Kettő? Remélem nem annak az Éloy Blitznek a húga, aki apának szokott szállítani... hm... dolgokat. Ő elég ijesztő ember. Nem is gondolnám, hogy van húga, de ha volna sem akarnám a családban. És no offense a nő ellen, tényleg, de Magnolia néni szerint az ember nem lehet elég óvatos abban, hogy kivel adja össze magát családilag. De... izé.. szóval Elliot. Szerintem ne sértegesd azt a nőt. Nem azért, mert nem kiborító, hanem mert, emlékszel mit mondtak két éve nekünk: olyan világban élünk, ahol a kimondott szó megbélyegezhet. Szerintem ilyen esetben ez még mindig érvényes. Már amúgy is nagykorú vagy, ha akarsz, bármikor elköltözhetsz Nikolaijal, vagy valami. Vagy eljöhetsz hozzánk, van üres szobánk.

- Csak kettejüket ismerem. Talán a mugli nagymamám tudna segíteni, ő félig francia, de Nikolai törölte az ő emlékeit is. - Sötét árnyék moccan az íriszeken erre a gondolatra, megcsóválja a fejét. Nem. Képbe sem jöhet, hogy ellátogasson hozzá és a semmiből előbukkanva segítséget kérjen. Vannak dolgok, amiket nem lehet és nem is szabad visszaforgatni.
Szereti az intellektuális ellenállást. Valami, aminek nekifeszülhet, amin élvezettel végigsimítani, tesztelni a határait, megpróbálni bekényszeríteni maga alá, avagy éppen hagyni, hogy fölé kerekedjen, felismerve benne a mélyebb tudást és gondolatiságot. Valóban élvezi ezt és messze nem elég tapasztalt még ahhoz, hogy eltitkolja Saladin elől. Nem is különösebben akarja jelenleg.
- Akkor gondolkodjunk ezen a vonalon. - Biccent már a belekefélésbe, eresztve a megkülönböztethetőségi kérdést, mert Saladinnak igaza van, varázsló és mugliivadék élesen elkülöníthető egymástól pusztán abból eredően, mire képesek.  - De gondolj csak bele. Ha a varázshasználók az emberiség kezdete óta egyazon idősíkon léteznek a muglikkal - márpedig a sámánok, a szellemek tisztelete, a törzsi vezetők, a látók viszonylag hamar kialakultak -, akkor elkerülhetetlen, hogy mára a Földön élő összes ember vérvonalában valahol mágusvér keveredjen. Ez persze megkopik az évek folyamán, "továbbfejlődnek", de őrzik azt a genetikai állományt, mely egy varázsló létrehozásához szükséges. Az én nézetemben tehát továbbra is áll a helyzet, hogy a mágiához szükséges plusz mindenkiben jelen van. Függetlenül ettől a gondolatmenettől azonban, számomra elképzelhetetlen, hogy a világot magát véletlenek robbanásszerű sorozata hozta volna létre. Túl komplex, túlságosan is tökéletesen működik a természet rendje, az emberi test és elme végtelenül, lenyűgözően bonyolult struktúra, ami egyszerűen nem lehet a véletlen műve. Én azt mondom, a világ a mágián alapszik, belőle jött létre és tartalmazza is azt elemében még akkor is, ha a népesség túlnyomó többsége mérhetetlenül ignoráns rá. Pusztán azt nem értem, hogyan lehet még mindig a mugli a bolygó uralkodó faja, mikor a varázslók és boszorkányok fajtája nyilvánvaló okokból kifolyólag magasabbrendű létformának minősül. Mit csinál mégis? Bujkál. Mennyire... logikátlan.

Gondolkodás nélkül veszi el a piát és bele sem gondol, hogy a fiúnak ezek az információk újnak minősülnek. Miért viselkedik vele úgy, mintha ezer éve ismernék egymást? Mindent megtett, hogy a két fiú ne ismerje, de talán... ő úgy érezte, ismeri őket. Hogy ha kényszerből is jöttek össze, de végül közel kerültek hozzá. Hogy megbízhat bennük. Annyira nagyon téved... nem a bizalom, sokkal inkább az ismeret kérdésében, hiszen hogyan is ismerhetne valakit, akinek soha nem adott magából és akitől soha nem kapott úgy igazán. Itt és most aligha számít. Itthon van, Saladin vele van és pillanatnyilag úgy érzi, ő az egyetlen szövetségese.
- Nem az a baj, hogy nem elég nagy a ház, hanem hogy nem akarok velük együtt élni. - Jegyzi meg mintegy mellékesen és meghúzza a piát. Elfelejti ismét, mi van a kezében, váratlanul éri a likőrhatású íz, de valahogy elcsendesül tőle egy kicsit, amíg bensője felforr, a gondolatai pedig feloldódnak pár szívdobbanásra. - Mh. Ez jó kis anyag. - Jegyzi meg rekedt elismeréssel a hangjában, ahogy visszanyújtja a laposüveget. Sötéten hallgatja a "minek" kérdésre adandó okfejtést.
- Néha eszembe jut, hogy... mi van ha tudott rólam, csak nem érdekelte? Végtére is, anyám mugli. Megvolt az esélye, hogy én is annak születek. - És Michael végül akkor jelent meg, amikor ő... "felmutatott" valamit. Megtörli kézfejével a száját, elrejti feszült gondolatait, melyek kikívánkoznak a torkából és végül egészen mást mond, mint amit valójában szeretne. - Nem tudom, Sal. Nekem itt valami bűzlik. - És nem tudja eldönteni, hogy nem csak a saját önzősége, irigysége és ebből fakadó rosszindulata-e az.
- Hogyan éljek együtt velük, ha már előttük sem lehetek önmagam? - A kérdés szinte költői, mély és szomorú. Egyáltalán nem biztos, hogy nem ivott már az előtt is, hogy Saladin megérkezett, elvégre... közel van a bárpult, csak egy ajtóval odébb. Túlságosan is szabadjára engedi az érzelmeit. Annyira jellemzőtlen...- Nem biztos, hogy látni akarnám, mi van a fejében. - Őszintén? Fél szembenézni azzal, mit találna benne saját magáról. Lehunyja a szemét, hátradönti a fejét a támlára, kissé megvonja a vállát. - Azt hiszem Nikolai megtanítana minket. Ha megkérnénk rá. - Fogalma sincsen, mennyire közel jár a tűzhöz.
- Igen, azt hiszem. - Vallja meg végül a fiatal-zavarást, míg a fiú a démon Blitz nevet mantrázza. Csak azért pillant vissza a pókocskáról, mert érzékeli a másik hirtelen hangulatváltását.
- Kellene? - Szemöldöke összefut a homlokán. Próbál visszaemlékezni, de... - Várj... mi? - Feljebb tolja magát a székben, törökülésbe helyezkedik és előrébb hajol. - Mégis szerinted hány varázsló mászkál az országban ilyen névvel, pont ebben az ismeretségi körben? - Pillanatnyi lapos pillantás, szinte azonnal felülírja az érdeklődés. - Milyen dolgokat szállít? - Érzékeli ő, hogy a másik reflexből kerüli a témát, de mégis... Ő kinek mondaná el, hm?
- Nem mintha én akarnám a családba... - Bár ez messze független attól, hogy kiféle és miféle a nő. Egyszerűen csak nem. Egészen kiéleződik a figyelme a szavakra, könyökeit kitámasztja a térdén, ujjait egymásba fűzi az ölében.
- Mit tudsz a fickóról, Saladin? - Ha az előbbi próbálkozást el is hessentette a fiú, a mostanit már igen nehéz következmények nélkül. Túlságosan is felhívta rá a figyelmet.
Csak egy pillanatra zökken ki a koncentrációból, szemöldökei magasra szaladnak a homlokán.
- Lakjak veled? - Egyáltalán nem biztos benne, hogy a fiú belegondolt ebbe a meghívásba. Van egy olyan érzése, hogy nagyon, nagyon hamar bánná meg.

16+
1998 december 27.||

Értőn bólint, ez bizony baj lehet, az imigránsok problémája a helyi varázslódinasztiákka szemben, miért nem marad mindenki ott, ahol a családja lakozik? Évszázados nagy kérdés, mindazonáltal csak örülni van oka attól, hogy nem így történt. Vagy mégsem? Megkímélte volna a világot egy féltékenységi jelenettől és a többi. Nincs jelentősége. Elliot valójában nincs rossz helyen ebben az országban.
- Szerintem nem feltétlenül kell, hogy az együttélés miatt jelen legyen mindegyikben a mágusvér. Annyira azért szerintem nem jó dolog a muglik társasága, hogy a varázslók állandóan muglikat akarjanak húzogatni és beavatni a titkaikba, legfeljebb az olyan helyeken tartom ezt átlagonak, ahol nincs több varázsló, mint egy-kettő és azok is tök elszigetelten éltek, és amúgy is rokonok - visszatetszés játszik az arcán, annak ellenére mély és őszinte, hogy kvibli bátyja van. Egy dolog elfogadni a muglik létezését, és egy teljesen más azt elképzelni, hogy esetleg közös örökségen osztoznak velük. Viszolyogtató.
- Ha a muglikban meglenne a varázslóhoz szükséges genetikai állomány muszáj volna továbbfejlődniük. Ha van bármilyen létező fejlődés a világban, ennek meg kellene történnie, akár véletlen, akár nem. Talán a muglik néha azért szülnek varázslókat, mert olyan erőhelyeken hatoltak keresztül, ami megváltoztatta őket, vagy a magzatukat, vagy elátkozza őket valami, vagy mágikus dologgal érintkeznek, Ley vonalakon haladnak, egy időre felveszik a mágikus tulajdonságokat és pont - hogy mi mennyire bonyolult szerkezet, abba ő nem tud belemenni, noha nem olyan egyszerű, mint egy faék, felismerhetően tájékozatlan a kérdésben.
- Ez egyszerű: elhatározás kérdése volt. Az emberi döntés általában logikátlan. A varázsló eleink úgy döntöttek, hogy a mugliknak igazuk van abban, hogy látni se akarnak minket, tehát elbújtak. Erről szólt a mágiatöri.

Elégedett mosollyal nézi a damaszkolt fémet Elliot kezében, büszke rá, pedig ő csak kapta, ahogy a belevalót sem éppen ő készítette el, de azért mindenre büszke, ami a családé.Nem gondolkodik azon, hogy illetlen a jelenléte a titkok között, csak azon, hogyan kapcsolja össze a kevésnyi tudását értelmes egésszé, és milyen szavakat szóljon ahhoz, hogy ne vesse vissza az egész társalgást.
- Ő viszont velük akar élni. Érted. Biztos a lánynak sem öröm, hogy veled kell élni, vagy Nikolaijal, és nem csak az élete párjával, mégsem próbál kitúrni. Kompromisszumok - valahogy úgy érzi, Magnolia néni sokkal hasznosabb életvezetési tanácsokkal láthatná el Elliotot, számára csak a körvigyor a biztos pont, amivel a meghúzási lendületre reagálni tud, és az Elliot arcára kiülő sajátos meglepett-élvezetes kifejezésre. - Apa kifejezetten a léleknek ajánlja - doromboja lágyan, megemelve az üveget mintegy a fiú egészségére iszik, vagy képzeljenek akármit a köszöntés mögé.
- Szerintem nagyon előreszaladsz. Végül is, magához vett, senki nem kényszerítette, itt vagy, saját laborod van. Igazából sokkal tanultabb, fejlettebb vagy nálunk, kifejezetten menő tudás-cuccaid vannak. Akármi is van az apáddal, szerintem csak furcsán kezeli a dolgot, de igazából nem ellened akarta kihozni ezt az egészet - mert az apák néha csinálnak fura dolgokat. Az övé is, pedig az ő családja igazán iskolapéldásnak mondható Elliothoz képest. Mindazonáltal nem cáfolja, meg sem próbálja a bűzlést. Valami bűzlik. Fejétől a hal, érzéketlenségétől az apa, nemtörődömségtől az ara.
- Simán és egyszerűen? Mégis miért kéne az embernek egyáltalán bárki előtt önmaga lennie? - kérdezi vissza őszinte rácsodálkozással, a szomorúság kiprovokálja belőle az őszinteséget. - Egy kezemen meg tudom számolni az alkalmakat, amikor apám előtt önmagamként viselkedtem, és elég változó eredményeket értem el vele. Minőségileg nem ad hozzá az önmagad-levés a boldog családi élethez. Minél kevésbé adod önmagad, annál inkább leegyszerűsödnek a dolgok, de Nikolainak ne mondd el, hogy ezt mondtam - hümment, átgondolva a dolgokat lehet nem kéne ilyesmiket mondania Elliotnak. Ki tudja, ebben az új bizalmi szférában még a végén hallgatna rá, az pedig furcsa, és talán helytelen is lenne.
Köhintve lehajtja a fejét, folytatja inkább Kámfor simogatását. Nem pirul bele a közelségbe. Ma este úgyis beavatják, nem illene hozzá, ha elrontaná a végjátékot.
- Szeretném azt hinni, hogy van másik, mert Éloy nem kifejezetten feledhető alak. Magnolia néni megkínálta süteménnyel, de nem a frissen sülttel, hanem maradékkal - ami elképesztően durva kiértékelése a jellemnek öreg-boszorkány módra.- Nagyon tempósan beszél, és úgy, hogy nem akarsz a szavába vágni, megült a fülemben a hangja... hát dolgokat - emeli meg a vállát egy nemtörődöm kis mosollyal. - Titkos összetevőket, szakmai hozzávalókat, meg néha egészen közönséges dolgokat is, csápfű-szállítmányt, mérget, karmot, apróbb átkokat, amiket otthagyna náluk - igyekszik a lehető legkevesebb konkrétumot mondani, csak a biztonság kedvéért.
- Nem tudok róla sokat, de Mossy azt mondta - hajol előre egy kicsit Kámfor felett, lehalkítja a hangját. - Hogy átkutatta a kabátját, amíg nálunk volt, és véres emberfogakat talált az egyik belső zsebében. A nyáron egyszer elmentünk a zálogház felé is, nagyon sötét környéken van, és biztos vagyok benne, hogy nem olyan ártalmatlan, mint amilyennek kinéz. Azt beszélik, hogy Éloy egy elátkozott varázsló, és bármelyik pillanatban kikattanhat - szemmel látható élvezettel pletykál, egészen besűríti a hangját, összehunyorítja a szemét. - Azt is mondják, hogy gyakran ő maga gondoskodik arról, hogy a csecsebecsék, tárgyak a zálogházban landoljanak, akár úgy is, hogy az eredeti tulajdonost, aki vonakodik megválni tőle elteszi láb alól - sejtelmes hangját egy torokköszörüléssel átlagosítja, lenéz Kámforra, a mancsa alá rejti a kezét, mielőtt valami hülyeséget csinál velük.
- Dehogy velem. Csak nálunk. Érted, ha nincs más. Biztonsági és kényelmi okokból. Mi van abban? - teszi hozzá dünnyögve.

- Nem, mármint az ősidőkre gondoltam keveredés alatt. Kétlem, hogy annak idején válogattak varázsló és mugli között, mikor húzogatták egymást a barlangban. - A másik visszatetszése csendesíti le kissé, nem forszírozza tovább a dolgot, elvégre hogy ezzel foglalkozik, inkább az ő szenvedélye, semmint egy kötelező eleme a világ gondolatiságának. Érthető, miért kényelmetlen a puszta feltételezés is, hogy egy tőről származnának az emberekkel, holott...
- Nem feltétlenül. A muglik elmélete szerint az ember a majomszabásúakból fejlődött ki, mégis léteznek egy időben a majomfajok és az emberiség. - Még a fejlődés margójára, mert szerinte semmiféleképpen sem szükségszerű a fejlődés csak mert képes rá a test, a faj... nem is kell messzire menniük bizonyítékért, ott a hatodikos Simmons a Hugrából, rendelkezik aggyal, hogy fejlessze magát, de gyanúsan életében nem olvasott még el egy könyvet sem, következésképpen sík, mint a vidék.
- Ez is előfordulhat. - Biccent végül. Nem firtatja tovább, különösebben nem akarja kiidegelni a kígyót. Tessék, ő fejlődik. Csak képes észrevenni, ha valami kényelmetlenné válik mások számára.
Felhorkant, lapos pillantással néz a fiúra.
- Mindig is tudtam, hogy a mágiatöri baromság. - Ez így és ebben a formában persze nem teljesen igaz, de a szélsőségek száma testhezálló sportág a holló számára.

- Még. Minden csak idő kérdése. - Szól sötéten és komolyan gondolja. Ha nem is feltétlenül azt, hogy a nő megpróbálná egyből kitúrni, vagy hogy bármit is tenne érte az első időszakban, de... ha logikusan nézi az eseményeket, Michael most fogja felépíteni a saját családját. Választott menyasszonyt, csinált magának gyereket saját választás szerint. Nem látja a helyét ebben a képletben.
- Atyád bölcs ember. - De legalábbis a szeszfőző érzéke egészen kiváló, beledorombol a lelke, bár nem teljesen biztos, hogy nem Saladin hangja van rá ilyen sajátos hatással. Elcsábulva figyeli, ahogy a fiú szája a fémre tapad és önkéntelenül is eszébe jut a csókja. Hirtelen túl meleg lesz idefent, ő pedig immár saját magára is dühös. Miért nem tudja csak úgy... elfelejteni?
Hallgatja a fiút és önkéntelenül is körbenéz maga körül, pillantása megállapodik az odalent derengő laboron, a könyveken. Megtámasztja könyökét még a karfán, míg az állát a tenyerében.
- Rendben, ebben azt hiszem tényleg igazságtalan vagyok. - Nem mondhatja, hogy az apja nem foglalkozott vele. Hogy nem adott meg neki mindent és mégis... nem biztos abban, hogy a gondolatiság mögötte egészen... tiszta lenne. Talán csak túl sok időt töltött Nikolaijal és másként interpretálja az apa szerepet, mint szabadna. Igazságtalan lett az apjával, holott nagybátyja is megmondta, hogy az nem ezt érdemli tőle. Kicsit elszégyelli magát a korábbi gondolatért, bár továbbra is fenntartja, hogy valami nem stimmel ezzel az egésszel és Saladin hallgatása megerősíti ebben.
Enyhén megcsóválja a fejét a fiú csodálkozására, halvány mosoly rebben a száján.
- Olyan családba születtem, ahol a felmenőim 50%-ka napi rutinnal lát bele a fejembe. Nem igazán volt opció, hogy ne magamat adjam. Nekem ez itt... normális volt. - Eddig. A nőstény előtt ugyanis egyetlen-egyszer kellett önmagát adnia, máris vérig sértette. Aligha számítható, hogy a jövőben bármilyen témában is biztonsággal véleményt nyilváníthatna, ami a családot érinti, elvégre... a születendő gyermek iránt nem tud mást érezni már most, csupán haragot. Irigységet.
- Óh. - Sosem találkozott még Magnolia nénivel, de Saladin épp eleget mesélt róla már ahhoz, hogy nagyon is tisztában legyen vele, ez milyen fajsúlyú értékítéletet is jelent Éloyra nézve. Összevonja a szemöldökét, kissé komor képpel hallgatja a konkrétumok nélküli listát. - Csempészáru? - Ő sem ma jött le a falvédőről, ha a fiú próbálja kikerülni a kérdést, annak nyilvánvalóan oka van. Megerősítés, vagy sem, a következő szavak egészen bebiztosítják abban, milyen alakkal is van dolga Éloy személyében.
- Emberfogakat... - Ismétli megrökönyödve, ki a halál tart mégis emberfogakat a kabátja zsebében? Észre sem veszi, mennyire közel hajol, ahogy a fiú ajkain sejtelmes táncot lejtenek a titkok, melyekért biztos kapnának a szüleiktől egy isteneset, de idelent... nem hallja őket senki, nem igaz? - Szerinted milyen átok van rajta? - Megvan a saját élvezete is a pletykákban annak ellenére, hogy ő maga nemigen terjeszti őket. Valahogy mindig elérnek hozzá. Az ilyen mélységű kérdések - legfőképp, ha azok feltehetően a családját érintik - minden esetben elvonzzák a figyelmét.
Egészen megnyúlik az arca, a szemei kikerekednek, hatalmas kék lidérclámpásokká válva az arcában.
- Apám a varázslómaffiába házasodik be? Teljesen megőrült?! Várj, mivan, ha kényszerítik rá? - Tudta ő, hogy valami bűzlik ebben az egészben, elvégre kutyából nem lesz szalonna, hm? Teljességgel hiteltelennek találta, hogy az apja meg akarna házasodni, de ha kényszerítik, az egészen más kérdés. - Nem értem, soha nem láttam jelét, hogy ilyen bandával lógna. Nikolai a Minisztériumban dolgozik, hogy gondolják ezt mégis? - Teljesen érthetetlen számára a helyzet. Úgy érzi, valami nagyon fontos dolgot nem lát, de a gondolatai valahogy... nem kapcsolódnak össze. A hiányérzet emésztő űrként tátong benne, mintha elszórta volna egy felelőtlen pillanatában a kirakós darabjait.
Önkéntelenül is elmosolyodik a fiú dünnyögésére. Bámulatos, mennyivel fiatalabbnak tűnik egyetlen apró gesztustól.
- Kösz. Ha nagy gáz van, lehet élek vele. - Bár erősen valószerűtlen, hogy valaha is igazán rászorul majd, elvégre megvan a saját letéti számlája a Gringottsban, amihez immár - nagykorú lévén - bármikor hozzányúlhat.
- Ah, jut eszembe. Gyere, menjünk föl. Van neked valamim... - Felkászálódik a fotelból, egy nemtörődöm mozdulattal megszerzi a gumipókot és ha a fiú követi, leereszkedik vele együtt a lépcsőn, vissza a ház bonyolult útvesztőjébe. Nikolaijal nem találkoznak, ellenben az előkészületek hangjai egy ponton neszeznek a konyhából, ahogy felfelé haladnak, immár egyértelműen a hálók felé. A macska nem tart velük, a labor ajtajánál néhány lépésre nevéhez hűen kámforrá válik.

16+
1998 december 27.||

- Miért kétled? A válogatás a vérünkben van - főleg Nagy-Britanniában, ahol ezredéves iskolák gyakorolják a megosztás és kiválogatás hagyományát, ami a legigazibb sajátossága a varázslónak, és valójában a legerősebb közös pont a muglikkal.
- Nos a közös ős elméletét elfogadom, léteznek a majom egyenlő muglifajok párhuzamosan varázstalanul a varázsló egyenlő a hasonlatban az emberiséggel. De valahogy nem tudom azt látni, hogy a muglik genetikailag hordozzák a mágiát. Inkább mint a fémek mágnesezhetősége, vagy mit magyaráztál egyszer: ideig-óráig felveszik a tulajdonságot aztán leadják. Ha véletlenül szülnek vagy nemzenek ez idő alatt, akkor kerül a muglikból elő mágikus gyerek, éppen úgy, mintha mágus szülővel párosodtak volna - ha nem is tűzön és vízen át, de nagy általánosságban elmondható, hogy megvédi az elméleteit, amíg azok tarthatóak és kényelmesek neki. Egy másik alkalommal majd biztos fogékonyabb lesz a mugli-rokonságra, de jelenleg annyi más törekszik előre a gondolatai között, varázsló-problémák, hogy a nyitottsága némi csorbát szenved.

- Nos, miután te intenzíven nekiálltál őt kitúrni - tárja szét a karját. Mondhatná, hogy ezen már csak az intenzív bocsánatkérés segíthet, de talán még az sem, a női természet hírhedt arról, hogyha egyszer megtámadják, akkor azt soha nem feledik el. Elliot felnőttnek számít, felelősséget kell majd vállalnia bizonyosan azért, hogy  mit mondott ennek a nőnek, és ennek Saladin őszintén szólva annyira nem örül. Sokkal jobb lenne, ha gyerek volna, és a nő az apját büntetné a felelőtlen szavak miatt. Biztonságosabb.
Elmosolyodik, az apja bölcs. Kemény, de azért valahol mégiscsak bölcs, ahogy végigfuttatja a nyelvét a mogyorópálinkától édesen erős kulacskarimán egy pillanatig arra gondol, hogy ő maga sem elég hálás az apja bölcsességéért, ajándékaiért. Úgy tetszik, ezek a varázsló fiúk már csak ilyenek, az ölükbe hullajtott adományokat megkritizálják, és azon siránkoznak, ami rajtuk kívülálló okok miatt elveszett, és megtalálják a bűnbakot minden egyes élőben. Talán Elliot is egy egészen más irányú frusztrációt vetít ki most az apjára. Nem az a baj, hogy az apjának gyereke lesz, hanem az a baj, hogy neki nincs testvére. Tiszta sor, világosan homályos képlet. Michael semmiképpen sem jöhet jól ki a dologból, mert nem azt a korú testvért tartotta életben, akit Elliotnak kirendelt az élet, hanem egy másikon dolgozik. Nem lehet kárpótlás, nem lehet örömforrás. Nem lehet ez semmi más, mint gyógyszerelése a régi sebnek, de végül savnak bizonyul.
Mégis milyen lenne Elliotból kettő? Brr. Vagy ha volna egy Elliot kettő, ez az Elliot tele volna élettel, boldogsággal, és szépséggel? Komor kelleme kiragyogna? Egyáltalán akkor barátkozna olyan alakokkal, mint ő? Ugyan már, dehogy is.
- Öööööhm, ja. Ez elég gáz. Privát tér, vagy valami, érted, dehogy érted, szóval ez azért nem így szokott történni nem fejbe látó családoknál. Apád meg nem lát a fejedbe. Nikolai haragudna, ha apáddal éppen annyira lennél őszinte, amennyire ő veled? - mert nem tekinti az őszinteség jelének az ünnepi asztali bejelentését egy ilyen sorsfordító eseménynek, ha volt rá precedens, hogy Elliotot ez megviseli. És pont. Önmagában nem tartja bűnnek a gyermekáldást, de ha neki lenne Elliotja, sokkal finomabban járt volna el a kérdésben. Levelezéssel, körüludvarlással, hogy legyen ideje feldolgozni, tudomására hozta volna az elvárásait és reményeit ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Vagy nem. Ki tudja. Most így gondolja.
- Nos... akár így is nevezheted, de ne túl hangosan, és ha bárki kérdezi, nem mondtam semmit - pillant a mennyezetre. Tisztán látszik az arcán: tiszta üzleti kapcsolatokkal nem lehet nyereséges vállalkozást fenntartani. Ez van. A Mallardoknak szükségük van haszonra, ha már a családjuk reputációja sokkal kisebb, mint a Lángnyelveseké, szóval meg kell oldaniuk valahogy a dolgokat.
- Bizoooony - húzza kéjesen, és borzongva a szót, a fogakra gondol, amik már a semmibe harapnak véresen és borzalmasan. - Nos, sokféle átkot ismer a varázslóbosszúállás: lehet családi átok, mivel semmit se tudunk az anyjáról, lehet megátkozta a fiát és az apát is. Lehet, hogy gyermektelenséggel sújtott, de valószínűbb, hogy őrülettel, látomásokkal. Ezek a legkönnyebb átkok, akár generációkra is kivethetőek. Aztán Magnolia néni mesélt olyan átkokról, amik vissza-visszatérnek a családokra, pl. generációnként egy lányt fel kell áldozni, különben minden gyerek meghal, vagy meg kell nyomorítani, meg ilyesmi. Meg ott vannak a balszerencse átkok. És persze ott van az egyszarvúak átka is, amitől az egyén teljesen elátkozott lesz, de még senkiről sem hallottam, aki fixen ilyen átok alatt élt volna - a szemei izzanak csendes fénnyel, mintha nem is egy tiszta labor felett dugnák össze a fejüket, hanem valami poros pincemélyen, ahol túl hangos minden szó...
- Nos, a maffia általában jól fizet, és megvannak a maga előnyei, hogy miért akarnak az emberek belekeveredni, nem? Lásd a halálfalókat. A legtöbb csak hazudta a kényszerítettséget - megdörzsöli a szemét, így, hogy Elliot mondja az egész sokkal rosszabbul hangzik. - Őszintén szólva Michael és főleg Nikolai nem olyannak látszanak, mint akiket amúgy olyan egyszerű kényszeríteni bármire is. Abból biztos harc és felfordulás lenne, érted. De önmagában a Minisztérium nem zár ki semmit. Érted, ha ott szent emberek dolgoznának, és nem létezne korrupció, nem lenne varázsbűn sem - megvakarja az állát. Az angolokhoz hozzátartoznak a bűnöseik. Imádják Hasfelmetsző Jacket. A romantikájuk rosszfiúkon alapul. Tündérek népesítik be a gondolat-erdeiket, és vámpírok a városaikat. Az angolok egyszerűen csak szeretik a bűnözőiket.
- Nincs mit - pillant fel, és így is gondolja. Nem mosolyog, az arca komoly, szinte ünnepélyes. Ha menedék kell, ő felajánlotta, és noha maga is meg van illetődve attól, mennyire természetes volt ez, egyáltalán nem áll szándékában semmilyen formában sem visszakozni ez elől.
- Ah, mehetünk. És nem tudom mennyi az idő, de Nikolai azt üzente, hogy szeretné, ha együtt vacsoráznánk, szóval ha ki tudlak csalogatni, nagyon boldoggá tesszük őt is. Mid van nekem? -bolydul fel, ahogy eljut a tudatáig a szót, Kámfort felnyalábolja, hogy elvihesse az ajtóig, ahol aztán a hűlt helyét ölelve leengedi a karjait egy "szia cica" sóhajjal, majd Elliot után hullámzik. Élvezettel kószálja végig a pillantása a házat, minden alkalommal tetszik, a tágasságot bebarangolja a tekintete, gyökeresen más, mint az otthonának szűk, de barátságos terei, a levegőbe szimatol odafent.
- Annyit lehet menni ebben a házban, hogy nem csodálkozom azon, hogy ilyen vékonyak vagytok - szusszan a lépcső tetején kifulladtan.

- Mert a válogatás csak akkor opció, ha van egyáltalán választék. A kezdetek-kezdetén kétlem, hogy ez annyira állt volna. - Túlságosan is kiterjedt tudományos világszemlélet kellene ahhoz, hogy igazán meg tudja fogni a kérdést és nagy eséllyel nem is ő lesz az, aki valaha bizonyosságot hoz benne. Neki... egészen más céljai vannak, bár a teremtés hogyanját magát számára is előnyös volna megismerni. Főleg, ha komolyabban is érdekli a Frankenstein témakör.
- Előfordulhat. Nem tudom bizonyítani az elméletet, pusztán egy gondolat. Nem hiszek az istenekben, így a léleknek magának számomra nincs egyéb jelentősége a mágia hordozásán kívül.

- Nem álltam neki kitúrni. - Háborodik fel még kulturált keretek között, a pillantása egészen ellaposodik. - Kifejtettem a véleményem apámnak és ő véletlenül épp... ott volt. - Hogyne. Teljesen véletlenül. Még ő maga is rájön, hogy sokhelyütt hibádzik ez az állítás, kelletlenül fúj. Kurvára nem érdekli valójában, hogy a nőszemélynek milyen lelki törést okoz ez az egész. Szerinte nem kellett volna így intézniük a dolgot. Mégis mire számított az apja? Meglepetésgyerek? Ha legalább Nikolai mondott volna valamit... bár az ő hibája. Mi a francért nem beszélt vele, hogy mi a véleménye erről az egész házasság-mizériáról? Ha nem viselkedne úgy, mint egy éretlen kamaszgyerek, az viszonylag sokat segítene a kérdéskörben.
Több szempontból is problémája van Elliotnak a testvér és a család kérdéskörével. Minek csinál új kölyköt, amikor már rá sem volt igazán ideje? Minek neki egyáltalán még egy? Miben reménykedik? Miért van szüksége pont erre a nőre mind közül? Nem voltak meg jól eddig így együtt? Vagy ez az egész azért van, mert ő nem beszélt vele az elmúlt fél évben és... lehet az ő hibája?
Ha Elliot ikre életben marad, erősen valószínű, hogy a hollóhajú maga sem válik ilyen antiszociális létformává. Talán egy házba is kerültek volna és sokkal közelebb állnának egymáshoz, de talán... egyáltalán nem beszéltek volna soha köszönésen kívül. Dolgok, amiket már sosem tudnak meg.
- Nem volt bajom azzal, hogy Nikolai a fejembe lát. Megbíztam benne. - Von vállat, de különösebben nem tudja már könnyedén kezelni ezt a kérdéskört, gyanúsan épp a múltidő miatt. - Kétlem. Azt hiszem, most ő is haragszik rá. - Mármint Michaelre. Ez a gondolat gyökeret vert benne már a szünet első napján, bár eddig nem igazán értette, hol került ilyen mértékű disszonancia a két fél kapcsolatába. Már kezdi sejteni.
- Csak természetes. - Biccent komolyan, jó összeesküvőként és... most komolyan. Kinek mondaná el? Nikolainak? Valószínűleg ő tökéletesen tisztában van a Mallardok tevékenységével és jó Minisztériumi dolgozóként szemet is huny felette.
- Mnh... - Alig nyögés arra a kéjességre, az ellenállása gyakorlatilag nemlétező. Le sem tagadhatná, hogy a téma máris bemászott a fejébe, osztatlan figyelme minden ízében, fókuszáltan és tökéletesen nyilvánvaló. Csendesen hallgatja az átkok különböző típusait. Nem mintha ne hallott volna már róluk, de most valahogy jól esik elképzelni a válogatott, borzongató lehetőségeket, melyek tönkretehetnek nem csak egy ember, de egy egész vérvonalnyi életet. Valahol ő is átokkal sújtottnak érzi magát, bár ezt aligha vallaná be.
- Hát nem mondhatnám, hogy bármelyik túl bizalomgerjesztő lenne. Nem akarok őrült pszichopatákat a családba. - Úgy mondja, mintha lenne bármi ráhatása a kérdésre egyáltalán. Szeretné, ha lenne, de az élet már csak ilyen kegyetlen: megtagadja, amit meglehet.
- Rengeteg aranyunk van, nincs szükségünk a maffiára hozzá, hogy úgy éljünk, ahogy akarunk... - Megtorpan egy pillanatra a gondolaton. Még soha nem kérdezte, hogy honnan is van nekik ennyi egyáltalán. Rémlik, hogy az apja egyszer örökséget emlegetett, de... semmit nem tud gyakorlatilag a család bolgár ágáról. - Még őszintébben szólva meg aligha lehet meglepő a korrupció egy olyan világban, ahol az egész társadalom azon alapszik, hogy rejtőzni kell. Már érted, még a tisztes varázsló is egy nettó hazugságlátszatot tart fent a muglik előtt. - Mondhatni törvénybe van iktatva a sunyulás. Ez azért viszonylag elég más megvilágításba helyezi a dolgokat.
Pont a felajánlás természetessége, ami őt magát is lenyűgözi. Nem számított rá és nem is igazán gondolkodott rajta. Lényegtelen, hogy valószínűleg sosem lesz rá szüksége, a gesztus maga, ami mélyen érinti.
- Mh. Azt hiszem el kellene kezdenem legalább őt boldoggá tenni, mielőtt neki is az új vörös patkány lesz a következő kiskedvence. - Meggondolatlanul hullanak le a szájáról a szavak és ha esetleg venné a fáradságot legalább utólag elgondolkodni azok értelmén, felfedezhetné hányféle ponton perverz és megkérdőjelezhető a kijelentés. - Titok. - Mosolyodik már a kérdésre és nem. Egyáltalán nem látszik rajta, hogy bűntudata lenne, amiért húzza a fiú agyát. Nos... legalább nem kell sokáig várnia a leleplezésig, hm?
Cica még nyávog valamit eltűnte után, a hang tompának hat, mintha valami buborék mögül szólna. Rejtély, hogy nem próbálta még Elliot felderíteni, mi történik ilyenkor a macskával, bár... esélyesen vagy megtette már, vagy nagyon is tisztában van vele, csak éppen titkolja.
- Heh. Nem, az a napi edzés eredménye. - Mással aligha magyarázható, miért ehet Elliot annyit, amennyit csak akar (és ha valamit egyértelműen szeret a könyvein kívül, akkor az a legkülönfélébb hedonista ételek tárháza) és mégis csak izomra fejlődik...
A hollóhajú egészen a folyosó végéig vezeti a fiút, az egyik vendégszoba ajtaja nyitva, odabent Saladin holmijai pihennek egy utazóláda tetején hagyva, a többi szokás szerint csukva különíti el tulajdonosainak birodalmát a figyelő szemek elől. Elliot szobája természetesen még egy fél emeletnyi lépcsővel várja a vendéget.
Odabent a már szokott fíling fogad, kissé vadászházas jellegben fürdik a szoba a vöröstéglás falak, a döntött mennyezet faberakása, a kis kandalló és a mellette precíz sorban felhalmozott fahasábok látványától. A falak mentén szekrények, egy ruhás, a többi gyakorlatilag egy az egyben üvegajtajú könyvtároló, bár ezekben sokkal kevesebb a vastaggerincű, mint odalent. Többnyire itt tartja a már nem használt tankönyveit és egyéb olvasmányait, melyeket a tanuláshoz szerzett, ráadásul egy egész sort csupán aranyszámmal jelölt, fekete borítású, ujjnyi vastag könyvecskék foglalják el. A számok egytől tizenhétig terjednek.
A padlón a kandalló előtt puhaprémes fehér szőnyeg, azt üli körbe a két fotel, az ágy közvetlenül a döntött falba vágott hatalmas ablak alatt helyezkedik el szemközti oldalon az égre és fákra nézve. Odakint a világ kezd narancs-szürkébe borulni, de a kandallóban pislákoló parázs sejtelmes fénye otthonos hangulatot ad a szobának.
Meglepő módon idefent minden rendben van, csupán egy-két könyv kapott helyet az ágyon és első ránézésre ezek közül minimum egy az idei év testbeszédes kötete, amit a Rúnateremben mutatott Saladinnak...
A falakon néhány teljesen általános, mozgó, sötétebb tájkép alakok nélkül, néhány családi fotó a mugli ágról az egyik vitrinben és egy üresen hagyott felület, ahol közelebbi vizsgálatra arccal lefelé fordított képkeret hever.
Elliot leseggel az ágyra, az éjjeliszekrényhez hajol, kihúzza a legfelső fiókot. A csomag arasznyi hosszú, vékony téglalap, fényes olajzöld papírba csomagolták gondos kezek.
- Semmi különös igazából, csak gondoltam... biztos tetszene. - Miért gondolt egyáltalán ilyesmire, amikor épp haragban voltak? Vannak? Vagy valami olyasmi... vannak dolgok, amik esetében függetlenek dühtől, csalódástól, rádiócsendtől, a törődés önmagában pedig pontosan ebbe a kategóriába esik. Feláll az ágyról és átnyújtja a csomagot.
Helyes kis feketefájú ékszerdoboz kerül elő a zöld borításból, ezüst sarokpántolással, bevésett rúnamintázatokkal a fa felszínén.
- Boldog Karácsonyt, így utólag. - A dobozban egy... ezüstkígyó van. Ez az első gondolat, mert a hosszúkás ékszer most kicsire csavarodva rendezte el magát, hogy beférjen a számára igencsak aprócska helyre, láthatóan mégis kényelmesen elvan a vörös szaténpárna rejtekében. Egy pillanatig nem tűnik semmi értelmezhetőnek, ám ha a fiú megérinti, a kígyó hirtelen megmoccan a testmelegtől, rányitja smaragdzöld szemét új gazdájára és - ha engedik neki - felkúszik a csuklójára, hogy ott dermedjen meg alkarra és kézfejre egyaránt lekígyózó karperecként.
- Összekötöttem az enyémmel. - Veszi elő a talárja zsebéből azt, amit ő az apjától kapott. Akár ikrek is lehetnének az ékszerek azzal a különbséggel, hogy az övé kék szemeket örökölt. - Tudsz jelezni rajta keresztül, ha beszélni akarsz. Gondoltam... praktikusabb, mint hollós nőstényeket utánam futtatni. - Zavarban van? Óh, de még mennyire. Fogalma sincs hirtelen, mit kezdjen magával és most hogy így odaadta, a puszta gondolat is nevetségesnek tűnik, pedig... jó ötletnek hitte, de...
Zavartan feltúrja hátul sötét tincseit, a kékek bizonytalanul rebbennek a fiú arcára.
- Persze nem kell hordanod. Érted, ha nem tetszik...

16+
1998 december 27.||

Nhnhnhnn szerű elégedetlenségi hangot hallat a válogatás hiányára, ez valami, amivel nem lehet vitatkozni, vagyis lehet, csak teljesen értelmetlen volna, mint a lélek kérdése. Utána kéne olvasnia neki is több szem többet pislog alapon, de őszintén szólva mostanában van elég iskolai dolga ahhoz, hogy a hobbirérdeklődések valahogy a háttérben maradjanak.

- Mi felénk pont ezt hívják kitúrásnak, amikor közölsz egy véleményt, amiben a nőt és a születendő gyermekét a pokol peremén is megfelelőbb társaságnak látod, mint a családodban, aminek ugye ő maga is elméletileg a része lesz. Ezt magyarázhatod, hogy nem kitúrás, de az - nincs benne agresszió, egy kicsit tart attól, hogy Elliot valamiért nem érti ezt a témát, ezt a fogalmat egyáltalán, ezért önmagához képest óvatosan áll neki a magyarázatnak, és eszébe sincs arcba kacagni a fiút, hiába volna elméletileg ildomos.
Elliot a maga bőrén tapasztalhatta, hogyha valakivel fél évig nem beszél a másik, akkor nekiáll pontatlan és rossz következtetéseket levonni, olyan dolgokat gondolni, amiket nem kéne, mint ő Saladin esetében. Igen, részben mindenképpen Saladin hibája, hogy nem beszélt, ő adott lehetőséget a helytelen gondolatokra. Igen, megvan ezért a maga szemrehányása saját maga felé, hiszen nem akarta örökre megszakítani ezt a barátságot, de Elliot már úgy érezte. Mit érezhet az apa, akivel fél éve nem beszél a gyerek? Miért ne gondolná ugyanazt a vége mindennek érzést? Miért tudná, hogy csak valami gesztus kéne, amivel talán közelebb kerülnének, vagy egyáltalán, honnan tudná, hogyan közelítsen? Saladin gondolkodik a dolgon, de csak megfájdul az egésztől a feje, nem érti, hogy Elliot miért nem beszél a rokonsággal, ahogy Elliot is rosszul értette, hogy ő miért nem beszél vele, az egész őrült zavaros. Leszámítva azt, hogy talán a férfi feje megérett egy második gyerekre. Az még mindig lehetséges opció.
Hümment a múlt időkre, kíváncsian pillant fel aztán.
- Nikolai nagyon félt téged, gondolom ezért haragszik rá - mondja ki a legkézenfekvőbb gondolatot nyugodtan és határozottan. Senki nem fizeti, hogy kampányoljon Nikolai mellett Elliotnál, egyszerű természetességgel jön a szó a szájára, hiszen ezt a vak is látja, akkor is, hogyha nem akarja látni. Vagyis hát, feltehetően látja. A különórák, az ideköltözés, minden-minden? Kyndeyrn barátságának támogatása? Saladin lényegesen tájékozottabb a háttérügyletekben, mint Elliot, de szerinte neki is képben kell lennie azzal, hogy mennyire drága unokaöccs ő. Kivételes kölyök. De azért csak kölyök, a titkok fejett búgni összehajtott fejjel, mi rossz van abban?
- Hja-hja, de ez csak pletyka, lehet, hogy ő maga gerjeszti. Tudod sokan szeretnek olyannak tűnni, akitől van oka félni az embereknek ebben a szakmában. Apa egyik korábbi beszállítója ördögszarvakat bájolt magának, és azt mondta, hogy ősi démonikus erők nemzették, aztán leesett a lépcsőn Mossy teljesen bűbájtalan fonalcsapdájának hála, amiben csak annyi volt a varázslat, hogy a lépcső színéhez színeztem a fonalat - forgatja meg a szemét, de a vidám történet ellenére nem tagadhatja le az első reakcióit. Ő maga úgy érzi, hogy Blitz nem ilyen.
- Nem csak arany lehet kifizetődő. Béke, biztonság, egyéb javak is vannak ezen a világon. Talán valamilyen szolgáltatásuk van, amire apádnak vagy Nikolainak szüksége van. Lehet, hogy tudnak valami titkos legilimenciasegítő dolgot és azt hordják neki, vagy ismernek embereket, akikkel apád jobb ügyvéd lehet. Na látod - hunyorítja össze a szemét a felismerésre.
- Ettől a helyedben nem félnék, ha tényleg haragszik az apádra miatta - hirtelen csak ezt tudja mondani indoknak, pedig ezer más nope-érzés feszül benne. Nem felejtette el, hogy Nikolai azt mondta neki, hogy jobb tanítványa Elliotnál, gyakran felidézi, eljátszik a gondolattal, hogyan hálálná meg ezt, ha ez azt is jelentené, hogy jobban szereti őt Elliotnál. De nyilvánvalóan egészen más van kettőjük között, mint amit felbomlaszthat egy-egy ilyen gondolat sava-mérge. Nem mondja, de nem irigy.
- Cöh - nyafog a titokra, mint a távoli macskahang, aztán a szuszogásra jut csak ideje és ereje. Az agya húzódik, az izgalom ott vibrál benne, de nem türelmetlenkedik, ahhoz egyszerűen csak túl sok a lépcső ebben a pokolban.
- Ahhha, napi edzés: minden étkezés előtt és után minimul felmászni ide, végiggyalogolni az összes nagytér-társalgón és végül leülni. Aztán néha beiktatni még néhány fordulót - szusszan egy nagyot. Legközelebb elhozza a seprűjét. Bölcs gondolat, a terek amúgy is elég tágasak ahhoz, hogy elegánsan végigrepülje őket anélkül, hogy bármiben kárt tenne. Elégedetten körbefordul Elliot szobájába, belélegzi a pattogó fa égett illatát, az a száraz, sötét erőtől áthatott komoran ünnepélyes szagot, amivel a fa egykor élettel teli anyaga a lehető legszürkébb hamuvá hal, az átváltozások legborzalmasabb csodájaként ünnepeltetve meg magát. Gyerekesnek érzi a méltatást, hát közelebb lép a csomaghoz.
- Micsoda szín, rá se kell írnod, hogy kié. Én nem hoztam neked semmit - a hangja bocsánatkérő őszinteséggel csendül, és a füle is kipirosodik, mi több, lángolóan vörösre gyúl, fene a fehér bőrét, nem is nyúl a csomagért rögtön, mintha nem érdemelné meg. Mert hát nem érdemli meg, de végül is, ez az övé. Finom mozdulattal elveszi, a papírt lassan szakítja fel róla, mintha egy kicsit félne az alatta levő látványtól, az éjjeliszekrényre hullajtva aztán csak úgy állva fordítja maga elé a dobozt.
- Neked is boldog karácsonyt - motyogja, miközben a rúnákra fókuszál megtépett szemével, a szája kiszárad az izgalomtól, ahogy finoman felnyitja a dobozt. Hiába küzd, elpárásodik a szeme a szépségtől. Egyeseknek a kígyó csak egy állat, másoknak esetleg undorító, üres, ezerszer elkoptatott szimbólum a mardekár lobogóján, de vannak olyanok, mint Saladin, akik számára a sikamlós hüllők egy létformát, egy életstílus jelentenek, akiknek a kis kígyó becézet úgy hízeleg, mintha selyemmel simogatnák a mezítelen hátát.
- Ez fantasztikus - szögezi le úgy, ahogyan a koporsóba verik a szögeket, mert hirtelen eladja a lelkét egy kígyónak. Nem is tudja nem megérinteni, a jobbja végigfut a kidolgozott hát pikkelyein, megdermed a mozdulat a megelevenedéstől, a tenyere alatt a fémbe oltott élet siklik, mély lélegzetet vesz, mintha öv alatt is érezné ezt a mozdulatot, és nem csak a csuklójára, de az egész lényére rátekeredne a testmelegétől mind elevenebb.
- Vháó - a másik kezét borítja az ékszerre, miközben Elliotéra pillant, az ujjai élesebben látják az eleven ezüstöt, mint felemás szemei bármikor képesek lennének. Felpillant a magyarázatra, az okszerűségre, a gondolatra, a hollóhátas kislány meg sem jelenik a lelki szövetének vetítőfalán annyira értelmetlen a létezése és keveset sem ér ebben a gondolatban, egyszerűen csak túl hétköznapi minden ok és minden gondolat egy ilyen ajándékhoz. Sután maga elé tartja a kezét, mintha nem tudná hova tenni a jelenlétét.
- Nagyon tetszik. Ez azt jelenti, hogy számítasz rá, hogy ezen keresztül kapcsolatba lépek veled? - nem tudja mi a jelentősége ennek a kérdésnek, bódult az élménytől. Mint valami szent szövetség, amit a kígyó kovácsol össze, nem találja a szavakat.

- Lesz. Ez nem kitúrás, élből be sem fogadtam. - Csökönyös megjegyzés és bár az ő szempontjából nyilván lényeges, de figyelmen kívül hagyott, mert ez a hely nem az övé. Nincs igazán beleszólása abba, hogy kit fogadnak be ide és kit nem. Ezt az egyértelmű üzenetet közli az az eljárás, ahogy az apja elé tárta a helyzetet. - Értem, amit mondasz. De akkor sem tudom, mi az istenre számított. Csalódott bennem. Jó. Kölcsönös. - Most viszont kifejezetten gyerekes. Abban a tekintetben legalább, hogy az érzelmei a maguk nyílt őszinteségével nyilvánulnak meg, ami viszont egyáltalán nem jellemző rá.
A különbség a két eset között, hogy az apjának rendelkezésére állt Nikolai, akinél jobban kevesen ismerik Elliot pszichológiáját, egészen nyugodtan elmagyarázhatta neki az okokat, amelyeket valószínűleg lényegesen jobban ért, mint a holló maga. Esélyesen meg is tette. Épp elég időt töltenek együtt hozzá. Részéről az a véleménye, hogy a "vége mindennek" életérzésre nem az a helyes reakció, hogy az ember vállat von és keres valaki mást, akivel kitöltheti a hiányt. De mit tud ő az ilyesmiről?
- Igen, lehet. - Egyezik bele egyszerűen és nem is rója fel a másiknak a kampányolást. Vannak dolgok, amiket ő is észrevesz és Nikolai ragaszkodása hozzá aligha kerülhette el a figyelmét. Az érzés kölcsönös függetlenül attól, hogy az utóbbi időben rendkívüli mértékben elhanyagolta a férfit, ám... éppen ez a kölcsönösség az oka annak egyáltalán, hogy a bolgár titkolózása annyira mélyen tudta bántani, hogy teljességgel elvágta magát tőle. Nem csak nagybátyját bünteti vele, saját magát is.
- Heh. - Vigyorint a történetre, ami önkéntelenül is lejátszódik lelki szemei előtt függetlenül attól, hogy egyébként egy problémásabb személyhez kellene kapcsolódjon. - Kellenének nekem is ördögszarvak. Már nem rám érted, biztos jó kis bájitalalapanyag. - Hát persze. Ha az ember kisördögöket akar idézni, de... bizonyára nem hiába szólnak a varázslós történetek imp familiárisokról, nem igaz? Állítólag sokat lehet tanulni tőlük, ha nem emésztik fel idő előtt az ember lelkét... - Megkérdezhetjük Nikolait. Legalább kiderül, hogy ez az a Blitz-e. - És ha igen, rögtön el is kezdhet beszámolni, mi mindent titkolnak előle.
- Mh. - Elgondolkodik néhány hosszú, csendbe burkolózó másodpercre a fiú szavain. Mire lehet szüksége Nikolainak, hogy eltűrje az alvilágiakat? Az apjának, hogy feleségül is vegyen egyet? Valahogy a legilimenciasegítő - bármilyen kézenfekvő is -, nem tűnik elég indoknak. Még a jobb ügyvéd témakör sem, bár az apja elég önérzetes a munkájára... talányok. Talányok mindenütt.
- Azt sem gondoltam, hogy apa lecserélne. - Jegyzi meg csak úgy halkan, szinte csak magának, mintha nem is akarná, hogy a másik hallja a továbbra is igazságtalan gondolatot, amiről már meg is mondta, hogy igazságtalan, de egyszerűen csak képtelen elengedni.
Nem biztos, hogy nem halna le az agya a gondolatra, hogy Saladin Nikolairól fantáziál, bár ezt a könyvtárban a fiú elég nyilvánvalóvá tette a ráirányuló kérdésekkel. Még mindig tüske benne. Nem azért, mert Nikolai a családtagja, hanem mert Saladin rá gondol. Nagyon rövid úton igyekezett megszabadulni ettől az eszmefuttatástól, de valahogy azóta is ott dolgozik a háttérben.
A nyifogást gonoszul figyelmen kívül hagyja, milyen kár, hogy a lépcsőkkel ugyanezt nem teheti meg az ember. Vagy legalábbis még nem, részéről hamarosan hopponálási vizsgát tehet és utána akár közlekedhet is mindenhova instant madness alapon.
- Rejtély számomra, hogy nem vagy hozzászokva, a klubhelyiségetek a pincében van, nektek kell gyakorlatilag a legtöbbet lépcsőznötök naponta, hogy eljussatok minden órára. - Saccperkábé, bár még sosem számolta. - Nemsokára amúgy is hopponálhatunk. - Csak úgy vigasz gyanánt, bár részéről nincs baja a lépcsőkkel. Praktikus dolgok, ha az ember hasizmot akar fejleszteni.
- Nem gond. Magadat hoztad. - Mosolyodik a zavarra és bele sem gondol, hogy ezért a kijelentésért neki is lenne miért pirulni, helyette inkább a fiú zavarát tanulmányozza. Jól áll a pír az arcán.
Türelemmel figyeli bár a bontogatás, nyitogatás folyamatát, de a bensőjében izgatott feszültség huzalozza pattanásig magát. Amikor kitalálta, meggyőződése volt, hogy tetszeni fog a szöszinek, de most hogy ténylegesen is az átadásnál tartanak, megkísérti a bizonytalanság, hogy talán mégsem kellett volna...
Egészen felderül az arca az ítéletre, láthatóan megkönnyebbül a fiú nyilvánvaló tetszésétől. Viszonylag kevés precedens van Elliottal kapcsolatban, amikor egyértelműen levehető róla, hogy boldog, de a mostani egészen biztosan ezek közé tartozik.
Alásimít saját ékszere állának, amire az éppúgy megelevenedik ujjai között, mint a smaragdszemű társ, elhanyagoltságában sziszeg valamit gazdája felé, aztán hamari megbocsátással elkúszik a holló bal csuklója felé, hogy tükörszerű elrendezéssel feltekeredjen.
- Jól áll neked. - Vallja meg puhán, elnézi a fiú feltartott kezén az ékszert, mielőtt pillantása összekapcsolódna a kökénykékekkel, csak néhány szívdobbanás erejéig hallgat, míg a bódult felemásokat figyeli.
- Számítok rá. Emlékeztessen rá, hogy ha haragszok is éppen, soha nem tudok annyira, hogy el akarjam vágni veled a kapcsolatot. - És a fiú érezni fogja, ha mégis. Ha egy napon megszünteti a finoman szőtt mágiát. De addig is? Nem ad okot ebben a kérdésben bizonytalanságra.

16+
1998 december 27.||

Megemeli a kezét, kacskaringós mozdulatot tesz vele, aztán mintha pálcát érintene a halántékához és hátrarántja a fejét a kisülő elmutogatott átoktól: fejbelövés imitálása varázslómódi szerint, a csökönyösségnek ezt adja, hiszen a szavakra egy hollóhátas mindig és mindig tudni fog valami ellenvetést adni.
- Lehet úgy gondolja, meg kellene mutatni neked, ki az úr a háznál, mert nagyon elkanászodtál - ez is egy elég kézenfekvő gondolat. Egy büszke férfi miért fogadná el, hogy a saját öccse okosítja ki a fiából, mert az baszik beszélni vele? Saladin apja két orbitális pofonnal kezelné a szituációt, akármennyire is szereti a gyerekeit és igyekszik tekintettel lenni rájuk, de neki ne csináljanak olyan fesztivált, hogy nem beszélnek, és valaki más majd gyógypedes módon ad pszichológiai elemzést ennek okairól, miközben az ő asztalánál ülnek, az ő kenyerét eszik, és ő maga biztosítja a jövendőjüket saját Gringotts széf formájában. Az apáknak alighanem erősebb jogai vannak, mint amennyit Elliot hajlandó volt megadni, mintha csak a kispajtása lenne a férfi.
Bűn elhanyagolni Nikolait. Tízből kilenc Saladin oda nyilatkozna, hogyha lehetősége volna, ő inkább szaporítaná a találkákat, nem ritkítaná, jó ok ide vagy oda.
- Nem nagyon látok ördögöket rohangálni a piacon, de alkalmasint ha összefutok eggyel, hozzád irányítom a szarvával egyetemben - igazán nem volna nagy szívesség. - Jahm, ha bejönnek a rokonságba, akkor biztos hagyott már itt náluk a húg egy képet, vagy valamit a nagyobb családról - bólint egyetértőn, ő meg majd azonosítja Éloyt Nikolai nagy örömére, fel van készülve rá, hogy megtegye, felidézte a vonásait, bele is borzongott.
- Hé, egy testvér még nem lecserélés - háborodik fel kissé. - Mit gondolsz mi lett volna itt, ha Mossy úgy éli meg a kistestvért, hogy apa lecseréli egy jobb, varázslatosabb modellre? Tudod ő ráadásul kvibli. Ezt a dolgot verd ki a fejedből, nem így működik - teszi hozzá gyorsan meglágyuló hangon, együttérző tekintettel, mert hát igazából meg sem kellett volna hallania, és ha ez fáj a léleknek, akkor ez fáj, nehezen hatnak az ilyen dolgok ellen az észérvek. Biztos van oka annak, hogy Elliot úgy véli, Michael lecseréli, biztos tett erre a férfi utalást, célzást, ő nem tudhatja, távolról túl könnyű bölcselegni.
- De most szünet van - jelenti ki drámaian, mintha a lépcsőedzettségét letette volna a Roxfort kapujában, amikor kijött, és majd felveszi, ha visszatér a klubhelyiségbe. A szünetekben meg kerüljék a lépcsők, ugye. - De jó lesz végre ~ sóhajtja mély átéléssel, bár a hopponálás nehéz tudomány, jó lesz benne, mert jó akar lenni.
- Nem vagyok éppen ajándék - dünnyögi nekipirulva, összeszorult torokkal, a hangszálai nem engedelmeskednek valahogy igazán, és ennek semmi köze nincs a mutációhoz, mint inkább az elfogódottsághoz, ami meg mértéktelen mértékben kínos a számára. Megnyalja a száját, egészen bódult, de a tetszését nem tudja letagadni, ha akarná sem tudná, és nem is akarja, a szépség körülveszi, nem csak ház, hanem immár ékszer formájában is. Figyeli a szakértő mozdulatot, a kökénykékek zavarosak, szinte párásak, újra megnyalja a száját. Eligazítja a talárujját, ráengedi a ragyogó anyagot a kígyóra, aztán feltúrja a könyökéig, egy rafinált gombbal rögzíti ott, hogy a fél alkarja szabadon maradva villogjon az ékkel, leengedi és megemeli a kezét, eltakarja és újra megmutatja.
- Mhmm tényleg. Mindenhez menni fog - milyen esetlen szavak, érdemtelen mondanivaló, sehova se vezető gondolat, hiszen a legfontosabbat még nem tisztázták, miért kapta ezt a kegyet? Hiszen ez nem csak egy ajándék. Főleg nem egyszerű ajándék. Gyorsan eltanult érintéssel életre kelti a kígyót, Elliothoz lép, megfogja a balját úgy, hogy feljebb emelje a kézfejével a kézfejét, így a csuklójának koccanjon a csuklója, és az ékszerek csendülése összemuzsikáljon egy gyönyörű pillanatra, úgy, ahogyan szisszen az övé, az eleven, és talán átöleli a másik kezét is, szándékai szerint úgy, ahogyan az ujjai kulcsolják drámai elfogódottságában.
- Nem gondolom, hogy megérdemlem, hogy ilyet mondj nekem, elvégre sose voltunk... de köszönöm, hogy lehetünk - hiányzó szavak, pótolhatatlan gondolatok, takarásban maradt érzelmek, amiket nem az okklumencia kupolája fog fel, hanem az érzések fullasztó sokfélesége, kavargó rengetege és örvénye.

Fejlövésre tízpontos szemforgatás a válasz. Najó, legyen 9, a 10-est akkor mutatta be, amikor Kyn körberöhögte, amiért nem tudta, mi baja Saladinnak az ominózus leüvöltés után. A 10-es típusú szemforgatások általában súlyos sértődésekkel párosodnak, de a 9-es még biztonságos.
- "Elkanászodtam"? - Visszhangozza hitetlenül. Valahogy becsületsértés a puszta gondolat is, hogy ezt az apja elkanászodásként definiálná, mintha amúgy az egyik legjobb barátja elvesztése, az efelett érzett bűntudata olyan mellékes, elhanyagolható kis körülmény lenne, amit neki mostanra már le kellett volna pattintania magáról huss és pöcc. - Nagyon alaposan remélem, hogy nincs igazad ebben, Saladin. - És a gondolat sötét és fenyegető, de ez a fenyegetettség nem a Mallard fiút éri, sokkal messzebbre nyúlik egy boldog szeretői ágy fölé gonosz, terrorizáló ómen gyanánt. Ha őt próbálná megütni az apja, azonnal visszaütne. Nem, mert ne adná meg neki a tiszteletet, hanem mert az ő tisztelete is azon alapszik, hogy a férfi intelligenciával neveli fel. Ez az, amit elvár tőle és ennek teljesítése nélkül Michael maga sem támaszthat felé elvárásokat. A kapcsolatuk soha nem a tipikus apa-fiú kapcsolat volt, ahogy a családmodelljük is a rendhagyó kategóriába sorolható.
- Mhm. - Csak azért nem ugrik vissza a felháborodásra, mert az... felháborodás, tehát nyilván oka van. Hogy hülyeség a gondolat és ha hülyeséget gondol, akkor azért nem éri meg küzdeni. Nem jelenti, hogy eltűnne belőle az érzés, csak azt, hogy nem fogja lovagi páncélban védeni a létjogosultságát, mint valami felkent kereszteshadjáratos gyerekgyilkos őszentsége. - Honnan tudod, hogy nem érezte úgy? Az elején? - A kérdés nem hergelő éllel születik, inkább amolyan... valódi tapogatózással, mert egyszerűen csak... tudni szeretné. Beszéltek erről ő, meg Mossy? És ha igen, egy felelős báty bevallotta volna ezt?
Ereszti a gondolatot. Nem mert a lépcsők kifárasztanák belőle, hanem mert már az ajándékon és Saladin feltételezett reakcióin jár az esze. Halkan nevet a megjegyzésre, leginkább annak drámaisága miatt.
- Ha megtanulok hopponálni, megkérem Nikolait, hogy vigyen el a szülővárosába. Talán megismerhetném a távoli rokonokat... - Hangosan gondolkodik, de nem bánja különösebben, ha a másik tud róla. Őszintén... kíváncsi, hogy vannak-e olyanok, mint ő. Tudnak-e valamit olyan esetről, mint az övé és ikréé. És hogy vajon előfordulhat-e újra, mondjuk az új kisbabával. Nem mert reméli, hogy így történik, egyszerű jóérzési szempontokból. Senkinek nem kívánná ezt az érzést.
- Azért én örülök, hogy itt vagy. - Nem mintha még inkább zavarba kéne ejtenie a másikat, de őszintén szólva tetszik neki zavartan. Akkor is, ha benne is túlmelegszenek az összekuszálódott érzések, amik már annyira hozzászoktak a rabsághoz, hogy valószínűleg Stockholm szindrómában szenvednek: nem tudnak mit kezdeni az alkohololdotta szabadságukkal.
A másik öröme az ő elégedettsége, elnézi, ahogy a fiú próbálgatja magán az ékszert és valahogy... elcsendesül benne tőle az állandóan nyüzsgő hiányérzet, tengernyi rossz gondolat, feszültség és nyughatatlanság. Néha megengedhet magának egy percnyi szünetet.
- Mhm. - Elragadja a pillantását a fémsimítás, az újra életre kelő pikkelyes finom tánca a fakó bőrön. A sötét pillák megrebbennek, ahogy a fiú közelebb lép hozzá. Hagyja érinteni magát, a keze egészen hűvösnek hat az ujjak alatt. Némán figyeli a mozdulatot, sajátja pedig engedelmesen idomul hozzá, szája kissé elnyílik, ahogy a kígyók összekoccanva és felismerve egymást szinkronban mozdulnak. A módosított, kiegészített Próteusz-bűbáj nem hagyja egyiket a másik nélkül élni, ahogy az egyik csavarodik az ő csuklójára, úgy fonódik Saladin csuklója köré a másik, összefűzve hosszú testüket egymással is. Van valami átkozottul zavarbajető az egész jelenetben, olyan bizalmasság, amit egyszerűen csak bűnnek tűnik nézni, holott az ujjai éppolyan engedelmesen fonódnak a fiú ujjaiba, mint a kígyók teszik lentebb. Mély lélegzetet vesz és a levegő amit beszív, túl forrónak tűnik, párává válik a mellkasában, megugrasztja a szív dobszólamát és belekeveredik a félbolgár véráramba.
- Én köszönöm, Saladin. - Meggondolatlanul emelkedik szabad keze, rásimít a fiú arcára, hűvös érintése gyógyír a piruló bőrnek. - Nem te szabtál gátat ennek.