Roxfort RPG

A bálos estén

Nagyon várta ezt az eseményt. Egyrészt azért, hogy ismét császárként parádézhasson, hogy végre azt a gáláns arisztokrataszerepet játszhassa, amit régeben annyira élvezett... Másrészt pedig azért, hogy ünnepeljen, igen, megünnepelje Beavatását...
Jelenleg azonban egyikhez sincs kedve. Azon az éjszakán, mikor végre megkapta a Sötét Jegyet... azon az éjszakán találkozott Vele, és azóta képtelen Őt kiverni a fejéből. Az egy dolog, hogy nem szól Hozzá, és úgy tesz, mintha tudomást se venne Róla - így könnyebb, de mégis mi?
Azt hitte, elfelejtette végleg az egészet, mégis itt görcsöl rajta, és egyáltalán nem így képzelte el az idei karácsonyát, a rohadt életbe...
Mély levegőt vesz, és tekintetét elszakítja a Mardekárba vezető folyosó bejáratáról. Nyugtalan, és nem azért, mert Stephanie késik. Igazából ugan megjegyezné magának, hogy az a rima kikosarazta, de túl nagy problémát nem jelentene: tisztában van vele, hogy csak ki kell nyújtania a kezét, és máris három párt is talál magának. Nem egy lány van a Roxfortban, aki bepisilne örömében, ha Draco csak ránézne, nemhogy vele is táncoljon egy keringőt...
McGalagony odavezeti a Delacour-csajt Bishophoz, aztán Dracot kezdi faggatni, hogy hol a párja... A fiú válasz nélkül hagyja a kérdéseket, elfordítja a fejét.
A tömeg felett a lépcsőre emeli tekintetét, és... Az ott... tényleg Henderson? Abban a zöld ruhában? Csak egy pillanatig látja a lányt, máris beáll egy nagydarab akárki kettejük közé... Nem mintha akár sanszos lett volna, hogy találkozik majd a pillantásuk.
Mély sóhaj szakad föl belőle, pár napja sokadszor.
- Mr. Malfoy, úgy vélem, ideje volna más pár után néznie... - csattan ismét a fontoskodó hang valahol mellette. Lustán emeli a vén tanerőre szürke szemeit.
McGalagony egy karcsú kezet fog hideg, csontos ujjai között. A kéz tulajdonosa talán éppúgy lesokkolódott, mint maga Malfoy...

[Folyosón]

*Az üres folyosók egyikén tűsarkak feszítette hosszú lábak lépkednek, amiket a fáklyák gyér fénye világít meg, s halk ritmusos kopogás visszhangzik az ódon falak között. Lehajtott fej párosul a fenséges látványhoz, és falakon simító ujjak. Tyaranak nincs párja a mai rendezvényre, pedig elég lenne csettintenie egyet, és tucatnyi fiú hullna a lába elé, mégis egyedül sétál kitűzött célja felé. Percek múlva már hallja is a diákok boldog zsivaját, az örömittas kacagásokat és a szebbnél szebb bókokat…aztán mindez a szeme elé tárul.*

[Bejárati csarnok]

*Megtorpan, ahogy a kőlépcsőkhöz ér. Nem akart a Mardekár folyosóján megjelenni, így már egy jó ideje rótta az iskolát, maga sem érti miért. Leszegett fejét lassan felemeli, láthatóvá téve ezzel csinos pofiját. Az amúgy szinte mindig kiengedett barna hajkorona, most laza kontyban a lány fülénél fel van tűzve, és egy aprócska virág díszíti. Itt- ott egy hullámos tincs utat talált magának, és szabadon lóg. A már megszokott hatalmas méretű szempillák ezen az estén még hosszabbak és dúsabbak. A szépen ívelt ajkak félszeg mosolyra húzódnak a felé irányuló pillantásoktól. Nem. Félre értés ne essék, nem bámulja az egész diáksereg a Mardekárost, csupán jó néhányan felfedezték a tüneményt. Ahogy előre lép, egy fokot le, ruhája is látható lesz. A karcsú alakra simuló vékony fehér anyag a lábaknál cseppet bővülni látszik, de aztán a térd vonalánál be is fejeződik. A nyakban vékony pántok vonulnak, igaz a lány háta csupasz, mégis megtartják ezek a kis alig látható csíkok az egész dísztalárt.*
*Szorosra zárja szemeit. Sóhajt, majd mikor íriszei feltárulnak, elindul lefele. A tömeg elnyeli. Akár a megvadult tenger olyan ez a sok diák, és ő csak sodródik. Nem tudni hol áll meg. Mint fuldoklót, úgy menti ki a tanulók közül egy hideg, csontos kéz szorítása, ahogyan csuklójára tekerednek, mint alattomos kígyók. Óvatosan fordítják egy másik személy felé. Nem érti a nevet, amit McGalagony mond, így furcsa meglepetésként éri, mikor szembe találja magát Dracoval. Már épp tiltakozna, amikor meglátja, hogy leendő párjának arcára is kiül a döbbenet.*
-Én…
~Nem…~
*De ezt a szót már csak gondolatban mondja ki.*
- Szia…
*Köszön csendesen*

(bejárati csarnok)

Sokáig szemtől szembe néznek, meglepetten. Malfoy akár el is fintorodhatna, mint ahogy nyilván elfintorodott volna, ha akárki mást löktek volna oda mellé, most azonban nem teszi. Csak odavet valami sziát, majd elfordítja a fejét, nem is néz a lányra. Azt a látszatot kelti, mintha teljesen mindegy volna neki, kivel kell majd letáncolnia a keringőt - egészen olyan arrogancia árad belőle, mint apjából. Mintha a nő az oldalán csak egy ékszer volna, egy értékes dekoráció, semmi több.
Igen, ez a látszat.
Valójában viszont hirtelen melege lett, és az iménti zsibongást mintha csak egészen tompán hallaná, háttérzajként... Vér zakatol a fülében, miközben zsibbadtan engedelmeskedik McGalagony rendezkedő kezeinek. Közvetlenül a befelé nyíló kétszárnyú ajtó előtt állnak, és talán csak egy pár pillanat van már hátra...
Hogy egy Malfoy gyomra görcsben volna csak azért, mert nyilvános szereplése lesz pillanatokon belül?
Soha.
Fölemeli a fejét, feltartja karját, hogy Tyara rákulcsolhassa karcsú kezét, és mintha valami futó mosoly suhant volna át az arcán.
Talán.

Nyílik az ajtó.


(nagyterem)

Egy ember-alkotta folyosón kell végigsétálniuk, míg a középen szabadon hagyott tánctérre érkeznek. Nem járt a próbákra, hisz egy aranyvérű arisztokrata neveltetésének szerves részét képezi az illemkódex elsajátítása, abban pedig benne foglaltatik legalább a legtriviálisabb társastánc ismerete... Neki nem volt szüksége rá, hogy a sok kétballábas háztársával untassa magát, akadt jobb dolga is annál.
Mivel ők az első a nyitótáncot táncolók sorában, oda áll, ahová akar: végül is, lényegtelen a hely.
Magával szembefordítja Tyát. Így már kénytelen ránézni, bár bármi mást szívesebben tenne most ennél. Tekintete végigsiklik a fehér ruhán, bár szinte akaratlanul. Újra és újra emlékeztetnie kell magát, hogy nem szabad hagynia pillantását elkalandozni. Bár gyakorlatilag az se jobb, ha a barna szemekbe néz, az azonban mindenképp... udvariasabb.
Kezét emeli, a mozdulattal formálisan fölkérve partnerét. Olyan érzésed van, mintha akárki más is állhatna a helyeden, akkor is ugyanezt és ugyanígy csinálná végig. Hisz a látszatot fönn kell tartani... Semmi sem kínosabb, mint egy botrányba torkolló protokollesemény.
Mégis, ahogy keze a derekadra siklik, az érintése lágy és meleg, mintha egy különösen érzékeny porcelánbabához érne, baljában pedig határozottan, de finoman tartja a kis fehér kezet. Tekintete mégis mintha szégyellősen keresne egy pontot rajtad, mely nem a szemed, s melybe belekapaszkodhat... A kis fehér virágra szegezi pillantását, végül is a célnak megfelel.
Felcsendül a zene, előrelép. Még ha Tya nem is tud keringőzni, Malfoy ellentmondást nem tűrően vezeti.

˙.˙.˙.˙Bejárati csarnok˙.˙.˙.˙

*Mindkettőjük ajkát elhagyja a „Szia”. De semmi több. Nem szólnak többet, pedig a kis tünemény annyi mindent tudna mondani, de ahelyett, hogy megosztaná gondolatát a másikkal, egyenesen magába fojtja az összes érzését. Sokat rendezkednek körülöttük. Hát persze. Fontos ez a mai est, nem csak nekik, hanem az egész Roxfortnak. Már nem is törődnek vele. Újra egyedül van. Elfordulnak tőle. De elkap egy pillantást. Igaz, Draco már képtelen olvasni az ő szemeiből, de Tyara nem felejtette el, hogy egy-egy villanás mit jelent. Érzi, a hidegséget, az aranyvérűek nemességét Malfoy minden egyes mozdulatában, és mikor talán látni vél egy mosolyt, egyszerűen képtelen rá, hogy viszonozza. Hisz ő csak egy dísz, egy szépen megformált ékszer, ami ékesíti az amúgy is nagy feltűnésnek örvendő hatodévest, aki feltartott karral várja, hogy rákulcsolja kezét az övére. Tétovázik? Talán. Aztán, a meleg ujjak rátalálnak a helyükre, és egy óvatos szorítással próbálja partnere tudomására hozni, hogy tudja mit érez.*
*Elindulnak*

Nyílik az ajtó.

˙.˙.˙.˙Nyitótánc˙.˙.˙.˙

*Mintha csak egy álomba csöppenne. Hirtelen a bevonuló párokra megannyi tekintet szegeződik. Tekintetek. Perzselő tekintetek. Hallja, ahogy cipője kopog. Próbál arra a ritmusos éles hangra koncentrálni. Megremegne? Talán. Még mennek előre, aztán megállnak. Malfoy maga felé fordítja, és a két szempár egy másodpercig eggyé olvad. Végignéznek rajta. Nem tud elfojtani egy gúnyos mosolyt, muszáj elmorzsolnia.  Utána…minden a feje tetejére áll. A halk dallamok felcsendülnek, majd egyre erősebbé vállnak. Vezetni akarják. Kezek csúsznak a lány derekára, saját kezei automatikusan szabályszerűen rendeződnek el. A fiú érintése olyan, mintha csak selymet húznának végig fedetlen testrészein. Miért akarják vezetni? Ő nem lehet eltiport. Egy rövid ideig úgy tűnhet a Mardekárosnak, hogy a lány megpróbálja átvenni a vezető szerepét. De mégsem. A tánc furcsamód elegáns és kimért, mégis függ a partnerektől. Lehet hideg, távolságtartó, félénk, mint mikor nem merjük megérinteni a másikat, és végül lehet szenvedélyes. Még egy bécsi keringő is.
De az ő táncukra egyik sem jellemző. Nem futkározik a hideg a hátakon, nem reszketnek a karok, és nem érezhető köztük semmilyen vibrálás. Vagy csak Tya nem érzi.*
Lépés..
Lépés..
*Végül, megalázott, megsebzett vadként hagyja, hogy mindent a másik diktáljon. Mindent. És itt nem csak a táncot lehet érteni.*
*Várta ezt a napot. Pont úgy, mint minden lány az iskolában. Előre megtervezett ruha, haj, cipő. Minden. Tökéletes. És a hab lehetne a tortán, hogy egy Malfoyyal keringőzik, de a tudat egyszerűen hidegen hagyja. Hisz ő csak a nő az oldalán, aki csak egy ékszer, egy értékes dekoráció, semmi több.*
Lépés..
Lépés..
*Nem is figyel a keringőre. Nem is kell, hogy figyeljen a lépésekre. Tudja, hogy mi következik, tudja, hogy nem tud hibázni, neki is megtanították a protokollhoz tartozó táncokat. Rég volt, de nem olyan rég, hogy besüljön. Ráadásul Malfoy vezeti.*

~ Tya ~



Mintha némi ellenállást észlelne. Az első pár lépés diszharmonikus: két akarat feszül egymásnak. A nő, aki önmaga emancipációjára törekszik, és a férfi, aki abban a hitben irányít és véd, hogy arra szükség van.
És végül fejet hajtanak akarata előtt...
Ha tehetné, üvöltene. A csalódástól? A fájdalomtól, a szomorúságtól, vagy csak a bűntudattól? Mintha apró tűk szurkálnák bal alkarját, mintha forró láva kóvályogna a tetovált bőrön, de nem ez okozza ezt a súlyos csendet kettejük között, nem ettől ilyen fagyos a légkör, és nem csupán emiatt nem tud a lányra nézni.
Sokkal rosszabb, hogy az egész... Üres. Rideg. Idegesítő. Közel vannak egymáshoz, és mégsem: érinti Tyát, és mégis, mintha soha nem tarthatná többé a karjaiban.
Olyan, mintha visszatért volna a tavasz és a nyár, mikor fuldoklott a lány hiányától. Nem, nem, ez pokolibb. Most itt van előtte, magához ölelhetné, de már nem teheti.
Hisz vége.
Ő maga mondta.

A tánchoz mások is csatlakoznak, az ő előadásuk véget ért.
Hirtelen áll meg. Egy páros elsuhan a háta mögött, olyan közel, hogy a lány ruhája súrolja lábait. Áll, leereszti kezét, elengedi Tya derekát, talán hátrébb is lép.
Nem akarja ezt, így.
Túl kiábrándító.
- Köszönöm a táncot - hagyják el a formális szavak a száját, majd a forgó-perdülő párok között úgy tesz, mintha keresne valakit. Pillantása végigfut pár arcon, majd visszafordul Tyához. Arc elé hulló szőke tincsek takarnak egy szürke szempárt - mintha mondani akarna valamit, kinyitja a száját, ám végül hang nélkül csukja be azt.
Újabb párnak vannak útban, Malfoy irritáltan int fejével.
- Menjünk odébb... - hívja a lányt, mintha még mindig összetartoznának, az meg se fordul a fejében, hogy Tyát, a szép, mély tekintetű porcelánbabát lekérjék, pedig persze előfordulhatna. Nem néz hátra, hogy a lány követi-e, szinte biztos benne, hogy igen, de a lány felszívódását is csak akkor észlelné, mikor odaérnek az egyik asztalhoz, amit két melákja foglalt neki - nekik.
Voltaképp egész jó hangulatban indult az este, mostanra azonban rátelepedett valami melankólikus hiányérzet. Levágódik egy fehér székbe, és hátradőlve a táncolókat kezdi figyelni.
Véletlenül sem nézne Tyára.

~Draco~
   
*Hosszú percekig úgy tűnik, mintha a világ, amiben élnek megszűnne létezni. Helyette egy jobb, egy álomszerűbb élet varázsolódik köréjük. Egy helyesebb világ, azonban ott nincsenek érzések. Hányszor, de hányszor kérte, hogy csak egy másodpercig szűnjön meg minden. Hogy ne legyen se keserűség, se szomorúság, se bűntudat, se öröm, se vidámság. Csak egy percig ne. Nos, imái úgy néz ki, meghallgattattak. Csak épp, rossz pillanatban teljesülnek be. Nem itt és nem most kéne, hogy ez így legyen. Hiszen Dracoval van. Azzal a fiúval, aki annyit jelent neki. Tényleg minden ennyire megváltozott volna? Elnéznek mellette, mozgatják, mint egy alig létező illúziót, egy babát, egy mit sem jelentő régi elfeledett szeretőt. Csak ketten vannak. Draco és Ő. Talán rátalál meleg pillantása a hidegre, de mire rájön, hogy hiába ábrándozik, már késő. Szíve szakad meg. Azt hitte, hogy ez az est feledtetni tudja vele az elmúlt hónapokat. Tévedett? A zene, halkuló dallama, majd a diákok zsivaja végül ismét hallható lesz számára. És ez azt jelenti, hogy vége az álomnak. Eleresztik.*
*Draco megköszöni a táncot, ezt a beléjük nevelt protokollt, ezt, ami alig jelentett valamit. És Ő nem tud erre mit mondani. „Semmiség”…de, hogy lenne az, amikor Malfoy hozzáért, amikor végignézett rajta, amikor egy alig látható mosolyt küldött neki. Hogy lenne semmiség?... Fontos volt neki ez a keringő, és nem erre számított.*
*Végül, mivel nem tudja szavakba formálni gondolatait, csak egy apró mosolyt erőltet arcára. Szemeiben ki nem mondott kérdés ül. Szenved. Áll egy helyben, nem törődik a többi táncparkettre vonuló párral, olyan az a sok diák, mint akik el akarják sodorni attól, aki fontos neki. Reménykedik. De úgy látszik, hogy ez a furcsa játék, ismét csak boldogtalanná teszi. Nem is boldogtalanná, csak valami furcsa üresség költözik a mellkasába. Intenek neki, először fel sem fogja, a szavakat, amiket Draco mond, de miután a másik elindul, rájön, hogy mit akar. Követi. Lassan, maga sem tudja miért, hiszen a Mardekáros újból úgy tesz, mintha nem is létezne. Pedig Ő ott van, mögötte, szíve dobog, de még, hogy! Malfoy végül leül egy asztalhoz, hanyagul, mit sem törődve a lánnyal, aki szintén helyet foglal a fehér székek egyikén, pontosabban a Dracoval szemközi széken. Teljesen tudatosan döntött így. Ő nem fogja ennyiben hagyni ezt az egészet. Ő mindent el fog követni azért, hogy Draco újból rámosolyogjon, hogy minden olyan legyen, mint régen. Maga sem tudja, hogyan kerül elé egy pohár tele itallal, de automatikusan nyúl felé. Ujjaival köröz a tetején, játszik, lopva partnere felé néz. Percek telnek el így. Belekortyol. Kiszáradt torkát fájón nedvesíti a hideg ital. Csak egy korty. Feláll a székről. A fiú azt hihetné, hogy elindul keresni magának egy másik Mardekárost, ám ha ebbe a hitbe ringatja magát, akkor nagyot téved. Tyara ugyanis lassú, kecses léptekkel, enyhe csípőringatással felé kezd el sétálni, kezében azzal a pohárral, amiből az előbb kortyolt. Megáll Draco előtt pár centivel. Ajkait kaján mosoly díszíti. Malfoynak muszáj ránéznie. A lány karja előrenyúlik, kezében a pohárral. A poharat pedig a másiknak szánja. Mi ez? Talán felhívás egy keringőre? Arra, amit oly érzéstelenül táncoltak el? Az helyett egy néma párbaj? A kérdés csak az, hogy Draco elveszi e a poharat, és belekortyol e. Vagy tiltakozni kezd, és másik italért nyúl finnyásan, hiszen megteheti.*
- Még együtt vagyunk itt nem? Vagy legalábbis úgy csinálsz… Akkor viselkedj is úgy velem…
*Még kajánabb mosoly, és csábos tekintet. Gyermeteg játék ez a kelyhes dolog, mégis sok mindent elárul. Ha valaki iránt már nem érzünk semmit, akkor nem vagyunk hajlandók abból inni, amelyikből a másik, ha pedig még mindig elkap a hév, mikor partnerünkre nézünk, akkor mit sem törődünk azzal, hogy egy idézőjeles használt poharat ajánlanak fel nekünk. Hiszen az a szeretett személyé. Hiszen ajkait érintette hozzá.*

~ Tya ~



Szándékosan nem néz a lányra, direkt nem szól hozzá, igen, úgy csinál, mintha partnernője ott se lenne. Dac, tiszta és gyerekes dac, ezt ő is tudja, mégis olyan jólesik bántani Tyát - az egyetlen személyt, aki fontos neki. Bántja, mert bántották, ez ilyen egyszerű.
Látványosan unatkozva dobja magát hátra a székben, miközben komoly késztetést érez rá, hogy megoldja a nyakkendőt és kigombolja a mandzsettát, de persze csak ül, és mereven bámulja a táncoló tömeget, a tömegben is talán egy pontot. Talán tekintete néha követ egy-egy párost, itt egy zöld selyemredő, amott egy fekete bársonyfodor. Émelyítő a látvány. Hegedű s brácsa nyekereg, adva a taktust. Hallgasson el - csak hallgasson már el! Idegesíti a zene, ő a csendet szereti...
Szeme sarkából látja, Tya feláll a székből. Az irigy mondat anélkül szalad ki a száján, hogy kontrollálhatná.
- Hová mész?
A lány piros ajkán megjelenő mosoly tudatja a fiatal Mardekárossal, hogy nem kell aggódnia - amiatt legalábbis nem, hogy faképnél hagyják. Tyara párducmozgása kíváncsivá teszi, de semmiképp nem nyugtalanítja. Tekintete a lányra szegeződik, ahogy közeledik hozzá, fel kell emelnie a fejét, hogy továbbra is az alabástrom-rózsás arcba nézhessen. Olyan, mintha farkasszemet néznének, kihívó s kihívott ugyanúgy állják a próbát. Játék ez, régi, semmire sem jó játék, és noha Malfoy próbál továbbra is érdektelenséget tanúsítani, ajka mégis hideg, ám magabiztos mosolyra húzódik.
Imád játszadozni, főként nőkkel.
Ha a kehely próbának vol szánva, szándékosan bukott el rajta. Lepillant, ám csak azért, hogy megnézze, mit kínálnak neki - vizet, töklevet, netán bort? Ám tettei nem fügnek ettől. Keze ugyan rákulcsolódik a talpas pohár szárára, lágyan kihúzva a lány ujjai közül a serleget. Nem iszik bele... Úgy csinál, mintha csak azért vette volna el Tyától az italt, nehogy kiborítsa, mint az ügyetlen gyermekek: leteszi azt a hófehér terítővel borított asztalra.
Tya elég közel van hozzá, s talán kicsit le is hajolt, mikor a serleget kínálta. A fiú fölegyenesedik a székben, majd lassan feláll, miközben olyan közel lép a lányhoz, hogy orruk szinte összeér. Tekintete a szemekről az ajkakra siklik, majd vissza.
- Talán elsőrangú szórakoztatást vársz, kedvesem? Pár táncot, kaviárt és pezsgőt? Netán bókokat? - kérdi kihívóan.
Az ezüstszín szemek egy torokszorító másodpercig még a lány lelkét fürkészik a meleg, mégis borzongató íriszek mögött, aztán Draco hátrébb lép, és felemeli állát.
- Nem tudtam, hogy itt ez a bál, és te már rögtön el is várod, hogy a tökéletes pár szerepét játsszuk - utal itt arra, hogy nincs is olyan messze, hogy erről fog majd szólni az életük. Mr. és Mrs. Malfoy, ahogy az a nagykönyvben megírattatott: az aranyvér kötelez...

*Áll egy helyben. Karja előre nyújtva, ujjai bilincsében az a pohár, amiből az előbb kortyolt. Vár. Draco felé nyúl, elveszi a kelyhet, de nem úgy cselekszik, ahogy a lány várja, helyette egyszerűen csak leteszi az asztalra a serleget. Olyan, mintha attól tartana, hogy a talpas pohár tartalma őrajta köt ki. A jéghideg víz egy ideig még fodrozódik, aztán tükörsimává válik. A lány már tudja előre. Azzal, hogy Dracot érdekelte, hogy hova megy, már megnyerte a csatát. Erre a gondolatra muszáj elmorzsolnia egy gúnyos mosolyt. A Mardekáros feláll a székről, és közel lép a fehér ruhás angyalhoz. Tyara követi Malfoy pillantását. Tekintete ugyanúgy a szemekről az ajkakra siklik, mint a hatodévesnek, majd vissza. Még gúnyosabb a mosoly. Ismeri ezt a nézést. Ismeri ezt a hideg számító vigyort. Draco el van telve magától. Azt hiheti, hogy Tyara ugyanolyan, mint az összes többi lány. Egyetlen dologgal azonban nem számol. Nem csak Ő tud játszadozni a másik nem képviselőivel.*
*A kérdés elhangzása után először csupán szemöldökét vonja fel. Egy másodperc erejéig elgondolkozik azon, hogy mit is reagálhatna ezekre a szavakra.*
- Cöcö…
*Halk, baljósló cöccögés. Hátat fordít a másiknak, unottan kinyújtózkodik, csupasz hátán minden egyes apró részlet, akár egy festményen, megelevenedik. A harc hát legyen harc. Egy két másodpercig még figyeli a táncoló diákokat, a szín kavalkádot, az ismerős arcokat. Miután megunja, visszafordul beszélgetőpartneréhez.
- Ó, hát én csak olyan dolgokra vágyom, amiket meg is tudsz tenni… Az elsőrangú szórakoztatás túl nagy kérés lenne… Édesem.
*Célzás lenne arra, hogy Draco sem táncolni, sem leitatni, sem pedig olyan bókokkal nem tudna szolgálni, amilyenre a lány vágyik? Vagy csak egyszerűen húzza a másik agyát? Ki tudja. Ahogy értelmezik. Most ő lép közelebb, úgy néz a fiúra, mint zsákmányára. Ragadozó vagy vadász? Esetleg mind a kettő? Tekintete végigvándorol Dracon, fejétől lábáig, amolyan zavarba hozó mustra ez. Még közelebb lép. Malfoy füléhez hajol, súgni kíván valamit*
- Ami nem lehet a mienk, az mindig kísért. Lázba hoz. Akarjuk.
*Karját a már jól ismert mozdulattal kinyújtja, egy másodpercig hozzáér a hatodéves kezéhez és elveszi a kelyhet az asztalról. Belekortyol, lassan, tekintetét le nem véve a másikról.*
- A pezsgő viszont nem hangzott rosszul.
*Kacsint és elmosolyodik. Úgy néz ki, hogy az álompáros megjegyzésre nem óhajt reagálni.* 

~ Tya ~



Hát csak ennyi? Egy gúnyos mosoly? Egy gúnyos mosoly. Most sokkal jobban irritálja, mint bármi, amit Tyara tesz vagy tenni tudna egyáltalán. Gúny. Irónia. Hazugságok. Örökös harcok.
Ez lételeme, ez élteti. Konfliktuskeresés, fájdalmas szóváltás, diadal. És a gúnyos mosoly.
Meg a kacérkodás.
Meg ez az egész selyemszagú színjáték.
Egyelőre nem, de előbb vagy utóbb érzelmi síkra fog tolulni ez a konfliktus, és a rideg távolságtartásból hamar utálat és menekülési kényszer válik.
De addig is felveszi a kesztyűt, és egy pillanatig hagyja, hogy a lány testének érzéki, kígyószerű mozgása elbűvölje - egy pillanatig arra gondol, egészen könnyű lenne úgy bánnia Tyával, mint akármelyik másik lánnyal, akit csak egy éjszakára akar megkapni. Végső soron minden nő könnyű préda, csak meg kell találni a megfelelő szavakat és a nő gyengéit: onnantól sima ügy.
Itt már nincsenek gyér próbálkozások.
Vadból vadász lett, vadászból pedig vad, még akkor is, ha Tya ragadozómosolya mást akar tudatni a fiúval.
Büszkén állja a pillantást, hozzá van szokva az ilyesmihez, valahol még imponál is neki, sőt, ettől még inkább nyeregben érzi magát, a lehúzó szavak ellenére.
Ám Tya közel hajol, s súg valamit: Malfoy átkarolja a karcsú derekat, hogy a lány ne távolodhasson el, mielőtt illő választ adhatna.
- Egy idő után minden játékot megun az ember, kedvesem... - felel a fülébe suttogott szinte-fenyegetésre. Távolabb ereszti a törékeny testet, de nem veszi le róla a kezét: Tya szemeibe nézve beszél. Tökéletes a színjáték, tökéletes az álarc, mit a lány Draco arcára kívánt ma éjjel.
- A férfiak nem úgy működnek, mint a házimanók, akik feltétlen rajongással és odaadással lesik minden parancsodat, akárhányszor rúgod odébb őket. A húr, ha sokáig feszíted, elpattan...
Csekély hatásszünet, tekintete a lány szemeibe mélyed. Vajon tényleg arra célzott ezzel, hogy ha egyszer igazán akarja, úgyis megkapná a lányt - annak ellenére, hogy ez a pár boldog hét alatt egyszer sem történt meg? Arra, hogy inkább ne játszadozzon vele, mert mindenképp ő járna rosszabbul?
Kezét leveszi Tya derekáról, bár előtte még megsimítja a hátat, melyet az imént megcsodálhatott. Borzongató, birtokló simítás, akár megalázó is lehet, épp amilyen játékos.
Elhallgat a hegedű és véget érnek az utolsó báli taktusok. A csodás-jeges, csillogó álomból egy szempillantás alatt sötét, villódzó fényekkel tarkított tánchelyiség lett, ám a teremnek ezen a felén még akad némi fény. Malfoy félrepillant, és lát egy asztalt, ahol épp vacsorázik egy páros, meg egy másikat, ahol vadul vedelnek emberkék.
- Szóval pezsgőt szeretnél? kérdi, majd lomhán odaszól valamelyik meláknak: - Volnál szíves? Vagy esetleg úgy gondoltad, majd én megyek el érte?
Pár pillanat szükségeltetik csupán, hogy Monstro visszaérjen egy üveg bontatlan pezsgővel, valami édes, valami akármilyen varázslómárka. Malfoynak nyújtja, mire csak egy finnyás válasz érkezik:
- És tán nekem kellene felbontanom is?
Szándékosan túloz rá az egyébként nagyon is valós rigolyáira és felsőbbrendűségi mániájára.
Kisvártatva viszont mindkettejük kezében ott csillan a karcsú pezsgőspohár. Buborékok kacskaringózva szállnak felfelé az áttetsző, halvány borostyánszín kristálylében.
- Vajon mire szeretnél koccintani? - kérdi Tyától egy pillanatnyi megtévesztő merengés után.

~Dracommal, picimmel~

*Cukormáz. Rózsaszín. Nem harcok ezek, csupán csaták, amiket muszáj megnyeri ahhoz, hogy utána a háborúból is győztesen kerüljünk ki. Mindez tényleg, valóban csak egy színjáték, játék lenne, és tényleg csak erre az estére szól?
Éjfél után órákkal, valamelyikük vesztesként tér vissza a hálókörletébe, másik a diadal mámorával? Vagy mind a ketten vesztenek? A kérdés már csak az, hogy mit. Egymást? Mérhetetlen egójukat, mit megsebeznek? A tét nem csekély. Ezt talán Ők is tudják. Talán.*
*A gond csak az, hogy Tyara már vesztett egyszer, és nem fog még egyszer. Olyan ez az egész, mint naiv, gyermeteg kölykök játszadozása, de ha a felszín alá tekintünk, akkor sokkal nagyobb horderejű dolgot lelhetünk. Hiszen mit ér a fény árnyék nélkül? Mit ér a jó rossz nélkül? Mit ér Tyara Draco nélkül? Mint Hold csillagok nélkül, zápor szél nélkül, olyan üres volt eddig a pillanatig a Mardekáros lány.*
*Most azonban itt, ebben a villódzó sötét teremben, itt, ahol már csak náluk van némi fény, mely bármikor kihunyhat, itt, minden mi csak picit is, de hasonlít egy vadász ösztönére, kibontakozni látszik szépen csillogó szemeiben. Nem veszíthet. Soha többet. Ez nem csak erre a bálra érvényes, hanem életére is.*
*Érzékeit eltompítja Draco illata, a fiú közelsége. Már épp hajolna el, mikor kígyószerű karok tekergőznek derekára, épp olyanok, mint gazdájuk. Simamodorú, furfangos vipera. Szabadulásra nincs esélye. Halk veszélyes szavak csendülnek fülében. Hallgatja őket, pilláit szorosra zárja, és észrevehetetlenül sóhajt. A baljósló mondatok folytatódnak, egymásba kapcsolódnak, füzéreket alkotnak, amik nyughatatlanul keringenek a pár körül. Beszél. Tya hallgat. Nem akar, vagy nem mer közbeszólni.*
*Gerincén valami félelmetes érzés cikázik végig, tarkójára kiül a libabőr, mikor Draco végigsimít védtelen hátán. Megsebezték. Legutóbbi beszélgetésükkor már azt sem akarta, hogy hozzáérjenek, ám most mégis az ujjak érintésére összerezzen, mint egy csapdába esett őzgida, és nem próbálja meg lerázni magáról a hatodévest. A felismerés csak lassan érkezik meg tudatába, jeges folyóként hűti le felforrósodott bensőjét.*
*Ez nem szeretetteljes cirógatás, hanem birtokló, hatalmaskodó gyengédség, ami annyira levette lábáról. Választ kell adnia. De mit mondhatna? Mi olyat, amivel ugyanolyan zavarba hozhatná ezt az elkényeztetett ficsúrt, mint amilyenbe őt hozták. Hát ez a különbség férfiak és nők között. A harcban használt eszköztár. A gyengébbik nemnek ilyenkor talán kevesebb esélye van a győzelemre. Talán.*
*Ismét hajol, és válaszolni akar.*
- De nem mindegy, hogy-hogy fejezzük be a játékot, és hogy élvezzük e addig, míg meg nem unjuk. Nem szoktam házimanókat arrébb rugdosni, pláne nem férfiakat. És a húr jó ideig feszíthető, míg végül elszakad. Édesem.
*Draco, kívánságát teljesítve, egyik testőrével pezsgőt hozat. Mintha egy másodperc erejéig meglepődöttség suhanna végig íriszeiben. A poharat elveszi, mélázva, álmodozva nézi a felszálló buborékokat az italban. Fogva tartják tekintetét, végül Malfoy szemeibe néz. Koccintsanak? De mire? Mit kéne ünnepelniük? A másodpercek csigalassúsággal telnek el.*
- Koccintsunk arra, hogy nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Hogy aki csatákat nyer, az a háborút nem biztos, hogy megnyeri. Hogy a jövő a múlt függvénye. Vagy egyszerűen koccintsunk csak erre az estére. Ami lehet a mienk is.
*Poharát előre tartja, tekintetét még véletlenül sem venné le a szürke szempárról. Ha koccintottak, és már mind a ketten kortyoltak a pezsgőből, és Draco reagált szavaira, már ha egyáltalán akar, akkor, persze csak ha engedik, egy piciny csók csattan el a fiú arcán, köszönetképpen az italért.*
- Carpe diem.
*Suttogja, szavait alig lehet hallani a terem zsivaja miatt. Vajon mire céloz ezzel, hogy „élj a mának”? Most minden olyan más. Nem olyan, mint a rengetegben volt. Ott őszintén kimutatták érzéseiket, ám itt, minden olyan mondvacsinált, mesterkélt. Vajon hány csatát kell még megvívniuk egymással, míg rádöbbennek az igazságra? És nem lesz-e már túl késő? A fény fejük felett halványodni kezd.*

Arany, szürke, fehér, fekete, sötét, világos. Mintha mindenben egymás teljes ellentétei volnának. Egy lány és egy fiú, egymással szemben, ilyen közel egymáshoz, ennyire hihetetlenül sznobok és egyformák, és mégis van köztük egy ijesztő különbség.
Draconak hirtelen sajogni kezd az alkarja, vagy legalábbis ezt képzeli. Ha ennél gyérebb színész volna, ajkáról azonnal leolvadna a mosoly, így azonban, miközben tekintete az aranyló pohárról Tyára siklik, arca meg sem rezdül. Formális kérdés, valami egyszerű és könnyed választ várt rá, bár igaz - kevesebbet el sem fogadott volna Tyarától, mint amit most kap válaszul, lassan és kínzón csepegtetett méregként.
Hisz hogy ne tudnánk, hogy mit hoz a jövő? És miért van szó csatákról és háborúkról?
Arcán mondatonként végbe megy valami apró változás.
Ez csupán játék, nem? Apró perzselések a másik színlelt vagy valós érzelmeinek határain, mérges-játékos tűszúrások alig fájó pontokon, miközben ki-ki saját háta mögött talán a kést élezi, melyet egy forró pillanatban a másik hátába döfhet. Túl paranoiássá vált volna? Talán...
A jövő a múlt függvénye. A korábbi veszedelmes, gyanakvó arckifejezést ismét, törtmásodperceken belül felváltja a formális, udvarias és távolságtartó félmosoly. Szemei többet mondanak. Elismerően tekintenek a lányra, játékosan és sokat sejtetően, miközben egy pillanatra sem veszi le szemeit Tyara íriszeiről, de persze ügyel rá, hogy el se merüljön bennük. Vékony határon egyensúlyozik, egyelőre nem akar egyik végletbe sem zuhanni.
Helyeslően bólint, beleegyezve mindenbe, ami elhangzott, elfogadva minden vágyat és minden kimondatlan kérdést, a gesztussal kikerülve azt, hogy el kelljen ismételnie az áldást.
Kristálykoccanás, szinte sérti a fület, noha azt szokták mondani, a pezsgővel való koccintás a királynők kacajának édesét zenéli. Ez a hang most csupán élces felkiáltójelet vet egy kacér gondolatsor végére, megváltozik tőle a teljes mondanivaló színezete...
Kiissza a pezsgőt, és miközben megnyalja az ajkát, visszateszi a poharat az asztalra.
Apró, kedves csók érinti arcát. Gyermeki és bájos, mégis ördögi, ettől a nőtől, ezekkel a szavakkal - a hangtól oxigénért könyörög a vére, sóhajtania kell. Szeme sarkából figyeli Tyarát, amint épp a femme fatale szemeivel néz rá.
Nevet és haragszik egyszerre. Hogy képzeli, hogy ilyen kihívó? Miért ilyen gyönyörű? Csapdában érzi magát, mintha ez a terep eleve a nőknek kedvezne, mintha az egészet Tyara tervelte volna ki - mintha rögeszmésen félne attól, hogy a lány hatással lesz rá. Mit lesz... már rég késő... Mindig is hatással volt rá, ez az igazság.
Egy utolsó pillantás a sötétszemű porcelánarcra - és elfogy a fény.
Egyik kezével elveszi Tyától a pezsgőspoharat, míg balja a lány jobb kezére kulcsolódik.
Egy könyörgő mozdulat, de vajon mit akar? Azt, hogy legyen elég? Hogy nem bírja tovább, ki akar szállni?
Azt, hogy bár lenne az élet mindig ilyen könnyed, pikáns és felhőtlen?
Annyira bizarr ez az egész.
- Mondd, akarod ezt folytatni? - leheli a lány elé a kérdést. A hangszín akár unottnak is tűnhet, bár voltaképp ezer apró benyomás és érzet elegye inkább. - Bár nagyon jól áll a szerep, kicsim, én mégsem...
Elharapja a mondatot. ...így szeretlek?
Valami undorító zaj bőg fel a színpad irányából, s ez felmenti a mondat befejezése alól. Megszorítja a selymes kis kezet, és már viszi is ki innen a lányt - el innen, ahol immár, hogy felhangzott valami rémes ricsaj, már semmi keresnivalójuk. Nem rángatja Tyát, semmilyen formában nem erőszakolja rá a társaságát, bár ha Tya ellenkezne, talán megfordulna, hogy győzködje...

Villódzás.
Fekete.
Fehér.
Fekete.
Fehér.
Szellemalakokként táncolnak körülöttük a párok, barátok. Minden mozdulat lassítottnak tűnik. Ajkai eltávolodnak a kristályüvegtől, halvány vörös lenyomatot hagyva a pohár szélén. Aztán, ugyanez a billog a fiú finom bőrét is megpecsételi, szinte láthatatlanul. A forró rózsaszirmok eltávolodnak a másik arcától, aztán csak néz, de olyan áthatóan mintha képes lenne, minden gondolatot kiolvasni a fiú szemeiből. És Draco nem tesz semmit, szintén csak nézi Őt.
Vére forr, pezseg. Egyetlen pillantástól lángra gyúl, pont úgy, mint régen, és mégis tökéletesen rejti el érzéseit. Bármit tesznek az nem játék. Játék lenne, hogy levadásszuk a másikat? Vagy, hogy egy olyan álarcot viselnek ezen az éjjelen, ami egymásnak imponál?
Ez…
Vérre megy.
Különös érzések egyvelege az, ami Malfoy vonásait díszítik, és Tyara nem tudja kiolvasni belőlük, hogy melyik mi, talán nem is akar ezen gondolkozni. A másodpercek lassan telnek el. Aztán minden az ellentettjére változik.
Minden felgyorsul.
Egyik pillanatban még a szürke szemeket látja maga előtt, majd minden elsötétedik.
Ami eddig látható volt, most az sötét, ijesztő árnyalakká változik. Először semmit sem lát. Az egész világ feketeségbe burkolózik, mintha megvakult volna.
Ujjai közül kicsusszan a pezsgőspohár, ahogyan Draco elveszi tőle. Megérintik. Kezére kéz kulcsolódik. Dübörög a zene. A sötétségben ugyan nem látszik, de elmosolyodik a másik kérdésének hallatán. Olyan szívesen mondaná, hogy te mondtál le rólam, te mondtad, hogy vége, és most mégis te akarod folytatni. De…
Hűen egész eddigi esti szerepéhez, ami csak egy aprócska darab önmagából, sok-sok vonást eltúlozva, lassan, óvatosan válaszol.
- Attól függ.
De mitől? Mit akar ez a fekete szárnyú démon? Ő, akit a villódzó fények csak néha világítanak meg?
De Draco még mindig mondja. Folytatja, képtelen elhallgatni.
„Én mégsem…”
Hát azokat a lányokat nem úgy szerette, akik elfoglalták helyét, minden nap más? Azokkal nem volt gondja? A célt elérte. Megmutatta a fiúnak, hogy mit vesztett el. De azon nem gondolkozott, hogy Ő mit. A zene vált. Valami hangosabb, élesebb ritmus követi az előzőt. A tömeg tombol.
Húzni kezdik. Nem ellenkezik, hiszen gondolataiba merül. Rádöbbent valamire. Ő nem ilyen. Tényleg végig akarja vinni ezt a szerepet addig amíg Dracoval van ma este? Tényleg azt akarja, hogy a másiknak édesen fájjon, hogy akkor ott az erdőben mindennek véget vetett? Hogy megmutassa, bárkit elcsábíthatna?
Egy két emberbe beleütközik, valaki a vállát súrolja. Tudja, hogy ki vezeti, de nem látja a termet uraló sötétség miatt. A fülledt levegő hirtelen csap át hűvösbe, amikor kiérnek a nagyteremből. A feketeség fáklyák által megvilágított térré alakul. Már csak tompa zajként hallani a zenét.
Az est legelején, még ellentmondott a tánc közben partnerének, ó mikor nem mondott ő nemet? De ezekben a percekben, még ha arca nem is árulkodik semmiről, ő már tudja, hogy nem fog csatákat vívni. Ha esetleg megtorpannának itt, immáron a bejárati csarnokban, ahonnan sok felé visz az út- csak választani kell- akkor Tyara halkan megszólalna.
- Hova megyünk? Hova viszel?
Hangjában sem öröm, sem az a buja kis csengés nem hallható, csak egy közömbös kérdésnek szánja. Azonban ez a külvilágnak szánt kép.
Belül szinte ég, legszívesebben kitépné karját Draco ujjai közül, már csak azért is, hogy húzza picit a másik agyát. Hogy, ne vihesse oda ahova akarja, hogy kérjen tőle bocsánatot. De nem teszi. Szemeiben inkább kíváncsiság ül/ülne, mint harci vágy. Ezt az estét már így is úgy is megnyerte. A kérdés csupán az, hogy mi a nyereménye?
Csupasz hátára kiül a libabőr, karjaira szintúgy.

Mi a cél? Mire jó ez az egész? Az éles-édesgető mondatok, a tettetés, a titkolózások, az elhallgatott igazságok, a színészkedés... Talán épp ez a játék a fontos? A szórakozás? Dehogy... hiszen egészen nyilvánvaló, hogy nem szórakoznak jól. Mégis, annyira beléjük van nevelve a protokol, hogy szinte képtelenek is másféle modorban beszélni egymáshoz. Látszlag színpompás és gazdag világ az övék, valójában azonban sivár és szegényes. Az érzelmek, melyek hamvas ízt kölcsönöznek az életnek, hiányoznak, vagy legalábbis mindent megtesznek azért, hogy palástolják azokat.
Kívülről nézve szánalmas. Belülről megélve azonban csupán... szomorú.
Leszegett fejjel kerülgeti az embereket, miközben ők ketten, az árral szemben haladnak, a sötétben. Az apró, puha, meleg kezet nem ereszti el, soha nem eresztené el.
De a sötétből kiérnek a világosba, az ellenállás megszűnik, és megszűnik a kényszer is. Megtorpan. Elenged. Nem kényszerít és nem próbál meg óvni. Egyrészt azért, mert Tyarának nncs szüksége rá, és ezt, bár büszke beismerni, nagyon jól tudja - másrészt pedig a helyzet nem kívánja már meg tovább, hogy irányítsa a jelenetet.
Olyan, mintha mindenki odabent tombolna arra a rémes ricsajra: a bejárati csarnok teljesen kihalt. Elmosódott énekhang, furcsa nyávogása valami modern hangszernek, mindez olyan távoli, mintha nem is ebben az időben történne.
Két színtelen kérdést intéznek hozzá, és ő csak ekkor fordul Tya felé. Elég egy pillantást vetnie a lányra, és máris tudja, hogy azonnal el kell üldöznie búskomorságát.
Halvány, de hitelesen elcsigázot mosollyal néz a nála csaknem egy fejjel alacsonyabb lányra.
- Fázol? Nem csodálom. Igazából ki akartalak vinni, de talán ez mégsem olyan jó ötlet.
Talán káprázat ez? A mosoly, a hangszín, az arc, a tekintet - minden olyan, mint csaknem egy évvel ezelőtt... Akkor még minden rendben volt. Akkor még épp csak tapogatóztak egymás felé, édesen és naivan, egy évvel ezelőtt, olyan fiatalon...
Zsebre dugja kezeit. Rém illetlen és rossz szokás, de képtelen leszokni róla. Egy ösztönös, kontrollálatlan fejmozdulattal hátraveti az arcába hullt tincset, majd ismét a lányra tekint.
- Nézd, én elég fáradt vagyok, szóval nem hiszem, hogy van kedvem visszamenni oda. Tudod, hogy amúgy se vagyok oda a zenéért - beszél a lányhoz könnyedén, kedvesen. Te jó ég, Draco Malfoy valakihez képes normális hangszínen beszélni?
- Ne haragudj, hogy kirángattalak, de ezt odabent nem tudtam volna közölni.
Talán most épp csak arra vár, hogy "Jól van, semmi baj, menj csak", és már sarkon is fordul? Viszont mindenképen vár, és közben próbál nem gondolni semmire, próbálja nem túldramatizálni ezt a helyzetet.
Melynek talán valóban véget akar vetni, bár igazából bánná, hogy fel kell adnia Tyara társaságát. de az biztos, hogy ezt így nem tudja és nem is akarja tovább folytatni.
Túl kiábrándító.

Szakad.
Tépődik.
Feslik.
Hasad.
Valami a földre hull. Valami, ami eddig a lányon volt. De vajon mi az? Mi lehet?
Arc. Mocsok. Festék. Porcelán. Szemek. Szájvonal.
Lepel nélkül, akár egy igazi, valós lány néz a fiúra. Hetek óta először lát, úgy ahogyan kéne. Reszket. De nem a csontos széltől, nem a hideg estétől. Csak…egyszerűen attól az érzéstől, hogy magát kell mutatnia, adni végre. Szinte már el is felejtette, hogy milyen az igazi Tyara Mortal.
Nem mer a szürke szemekbe nézni. Fél attól, hogy Draco észreveszi, hogy már nem az a buja, érzéki, kísértő démon, aki a sötét teremben vadászott rá. Hogy egy egyszerű halandó. Nem démon, nem angyal, csak Ő. Tya.
És ehhez, csak egy … mosoly kellett.
Szomorúan ismeri be, hogy már nem akar csatázni, elege van belőle. Nem akar nyerni. Veszítsen. Csak a másik lássa olyannak, amilyen. Annak, akinek ölébe hajtotta fejét.
- Igen, fázom…
Végignéz magán. Azon az egyszerű vékony anyagon, ami testét fedi. Azon, amin könnyen átfúj a szél.
- Várj. Utána mondhatsz bármit. De…
Hátat fordít a fiúnak, olyan gyorsan pördül meg, hogy hajtincsei is repkednek. Arcát tenyerébe temeti. Kétségbeesett.
Egy másodperc. Kettő. Három. Sóhaj.
Lassan fordul vissza. A világos szemekbe néz.
Egy pár szívdobbanásnyi idő.
Kezei Draco kezeiért nyúlnak, meg akarja fogni. Közelebb lép. Nincs semmi mesterkélt ebben. Most nem mozog csábosan. Felnéz a fiúra.
- Bocsáss meg nekem. Bocsáss meg mindent. Hogy magadra hagytalak. Hogy hetek óta harcolok. Hogy…
Elhallgat. A csend nyomasztó, de nem képes rá, hogy fojtassa. Cseresznye ajkai halvány mosolyra húzódnak. Félős mosolyra.
Hogy szeretlek?
A mondatot elharapja ugyan, de szemeiből könnyen ki lehet olvasni most mindent, hogy ilyen védtelen. Ha a kezeket megfoghatta, akkor hüvelykujjával gyengéden megcirógatja.
Annyi minden van most ezekben az amúgy bárkit meghódító szemekben. Bocsánatkérés, esdeklés, kínlódás, öröm, zavarodottság, elnyomott fájdalom. Hiszen már nem tud kiigazodni a fiún. Egyik pillanatban maga az ördög, a kísértő, aki azt akarja, hogy mindenki a lába előtt heverjen, másik pillanatban pedig csak félszegen mosolyog…és ez a mosoly neki, Tyanak szól.
- Ugye nem álmodok? Tégy valamit, hogy tudjam ez a valóság. Mondj valamit. Most te vagy olyan nekem, mint a délibáb…mint az illúzió.
Őszinte nevetés csendül az ódon falak között. Miután ez elül, egy olyan halk sóhaj szakad fel bensőjéből, ami hetek óta érlelődött.
- Mondd… amit szeretnél.
Fejét kissé oldalra billenti, jelezve, hogy figyel, de arcvonásait, még mindig cseppnyi zavarodottság homályosítja.

Az érzések kavarognak, kavarognak benne, mint tűnékeny köd a fáradt olajjal. Álomszép lány áll előtte, minden női rafinériával és csábbal felszerelve. Ám festmény csupán a látvány, az egészet kitalálták. Ha Tyarára néz most, amint a lány lesüti szemeit, hirtelen teljesen zavart lesz. Nem érti, hová tűnt az a zsongás a fejében, ami megszédítette, és mi ez az új húzás a hasa tájékán, ami miatt legszívesebben nyomban odalépne, átölelné a lányt, és ezerszer esedezne bocsánatáért.
Most világos van, és minden egészen más. Kezei lazán zsebében, igazán nem mondott semmi olyasmit, ami zavarba hozhatná vagy akár egy picit is elgondolkodtathatná a lányt, mégis hosszú a csönd. Elfordítja a fejét, nem akarja ezt a látványt. Tudja magáról, hogy gyenge, de nem akar most gyenge lenni.
Mégis megszólal a csengő hang, az áhított hang. Kér valamit. Várj... Erőtlennek hangzik, és nem akar odanézni.
Szeme sarkából azonban látja, hogy Tya elfordul. Értetlen és kíváncsi arccal fordul felé hirtelen. Semmi. Sóhaj. Fordulás.
Két tekintet találkozik. Elfordulna, de már nem teheti, meleg, selymes ujjak fogják közre az ő jéghideg kezét. Borzongás fut végig gerincén, baljós borzongás.
Akármiért is, de mosolyt csalnak vértelen ajkára Tya szavai. Álom lenne? Roppantul kell koncentrálnia, hogy ne merüljön el a sötét szemek mély csillagtavában, de egy édes, csengő kacaj megtöri a lány szépsége és varázsa iránti áhítatot.
Mosolya, ez az első, őszinte reakció hiba volt, ám gyorsan emlékezteti rá magát, hogy Tyarával szemben ő már... nem lehet őszinte. Eltünteti hát a mosolyt, és csak egy értetlen szemöldökráncolás marad, és a hitetlennek feltüntetett szürke-fagyos szemek.
- Nincs mit megbocsássak - szólal meg az előbbi könnyed, ám mégis halk hangszínen, válaszolva a könnyebb kérdésre, és hagyja a többi szót elúszni valahová az értelmetlenség és hiábavalóság távolába.
- És soha többé nem akarom hallani, hogy bármiért is bocsánatot kérsz tőlem - teszi hozzá, s a lány kezét ajkához emeli.
Nem néz többé a szemébe. Igen. Tereli a témát, elodázza a valódi válaszokat. Felületes, mégis őszintének tűnik. Olyan... kísérteties.
- Szeretném, ha velem maradnál ma éjjel, Tya...
Kiszalad a száján a régi név, ez most igazán véletlen volt, mégis régi érzéseket ébreszt. Benne. Nem ereszti el a kezet, viszont fölnéz.
Maga sem tudja, mit művel. Mi a fene mondatja vele ezeket a szavakat?
Azt akarja, hogy Tyara gyűlölje, mégsem képes kimondani azokat a szavakat, amiktől majd gyűlölni fogja. Szép szavakat suttog, hogy leplezze saját fenevadát, és ezzel csak mind jobban magához édesgeti a lányt, noha épp ő maga az, akitől távol akarja tartani. Mit tesz hát? Hazudik, újra és újra. Másnak tünteti fel magát, mint aki, mert képtelen lenne elviselni Tyara megvetését. Bárki másét röhögve vállalja, de az övét... képtelen, még akkor is, ha ő maga választotta ezt az utat. Olyan nehéz. Leírhatatlanul nehéz a kettősség.

Csillagok keringenek. Hold van az égen. A szél fúj. Talán a hó is hullik már nagy pelyhekben. Hihetetlen. Mindez olyan szép…de lesz majd, mikor az éjjel nem kettejükről fog szólni. És akkor minden meg fog változni. Ami szép volt, az ronda lesz, a valóság pedig kegyetlen örökké. Akkor majd szembe kell nézniük önmagukkal, az eltűnt, vagy felébredt érzéseikkel.
De ez még álom. A jövő ilyenkor nem számít.
A múlt viszont igen…
Bántotta ez a fiú itt előtte. Nem sírt, mégis fájt neki minden egyes nap. Minden egyes nappal távolabb kerültek egymástól. Amit adott, az csak ennyit jelentett, szimpla dacot kapott cserébe. Keserves napokon van túl. És most.
Most amikor a szél halkan fúj, itt állnak és ismét olyan gyengéden tapogatóznak egymás felé, mint naiv kis gyermekek, akik képesek bármit elfelejteni, hiszen csak a jobb világ lebeg szemük előtt. A zefír suttog. Draco hangján duruzsol kicsi fülébe.
Szép kis ajkai cseppet szétnyílnak a csodálkozástól. Mire kéri? Mit tegyen?
Tyanak nevezte.
Összezavarodik. Valami olyan érzés kavarodik benne, mintha tüzes vassal égetnék meg a szívét, majd a gyomrát, és végül egész testét. Nem ura saját magának. Valami külső erő irányítja. Gyenge rongybabaként engedelmeskedik ennek a láthatatlan lénynek és nem akar ellent mondani.
Zsibbad.
Arca kipirosodik.
Valami történik.
- Miért teszed ezt velem?
Hangja elcsuklik.
Ujjai mintha erősebben fonódnának a hideg kézre. És talán közelebb is lép.
- Nem akarok egy lány lenni a sok közül… én nem vagyok egy hülye kis liba, akit bármikor megkaphatsz.
Suttog. Fejét lehajtja. Fél felnézni. Ezt az utat választotta. A nehezebbet.
Akaratlanul is betódul a fejébe sok-sok kitalált kép amikben az Ő helyén más lányok állnak. Vajon őket is ilyen kedves szavakkal csábította el? Muszáj sóhajtania. Egyszerűen csak muszáj.
Fejét lassan emeli fel.
Nem…
Nem akar elmerülni ezekben a szemekben.
Nem…
Hiába. Már késő.
Milyen szép. Milyen üres és hideg, mégis sokat mondó. A szürke keveredik a kékkel. Tekintete a vértelen ajkakra siklik. Majd visszatér az íriszek rabságába.
- Te is tudod…
Elhallgat. Hosszú pilláit szorosra zárja, majd néhány másodperc múlva, mikor kinyitja, mondandóját is folytatja.
- Ha most veled maradok…akkor az nem csak erre az éjszakára szól…te…
Ismét elcsuklik a hangja. Valami hatalmas gombóc fojtogatja.
- Mondtad, hogy vége…
Már nem szól. Hallgat. Nézi a szép arcot. A selymes bőrt. A hibátlan vonásokat. Remeg…egész testében remeg, mintha csak jégen hasalna. Egyik kézről lehullnak a béklyóvá vált ujjak, hogy az archoz simuljanak. Hókarja felemelkedik. Némán simogatni kezdi, ha nem lökik el kezét, az arcot, a vékony ajkakat.
- Hiányoztál.
A szót az est hozza. Az est, ami mindent megváltoztathat. Annyi pillanat múlt már el ebben a pár hétben, és itt van az- az egy, ami nem távozik egykönnyen.
- Veled maradok.

Odakint valóban halkan hullani kezdett a hó, igaz, ezt mindketten csak akkor látnák, ha kinéznek a tárva-nyitva álló hatalmas bejárati ajtón. És mivel Tya Dracora, Draco pedig a lányra mered, figyelmüket most teljes egészében leköti a másik, s még ha futó pillantást is vetnének arrafelé, semmi sem tudatosulna bennük.
Ahhoz is nagy energiabefektetésre van szüksége a fiúnak, hogy azt felfogja, amit a lány beszél neki. Szóról szóra, moccanásról moccanásra ellenkezne, sőt legszívesebben saját magát is megfékezné és elnémítaná. Hisz ki ő, hogy a lányt érinthesse? Ki ő, hogy beszélhessen hozzá? Szegény Tyara... Szegény, szegény Tya. Benntartott, magát bátorító lélegzettel, tehetetlenül nézi a lányt, aki úgy szorítja most a Malfoy-fiú ujjait, mintha abból akarná kisajtolni a válaszokat, mintha onnan érkezne majd a csekély megerősítés. Csípj meg, hogy ez nem álom. Gyengéden szorítanak vissza a hideg kezek, lassan felmelegednek. Gyengéden, kötelességből, reflex-szerűen. Nem akarja ezt a hisztit. Csillapítani akarja, de hiába néz a sötét szemekbe, ezt a gyönyörű temperamentumot, tudja jól, csak hasonló érzelmekkel tudná lecsitítani.
És már nem is néznek rá. Kéz a kézben állnak, mintha épp bocsánatért esedezne - és ó, mennyire szívesen tenné, mennyire jogos lenne már az elvárás, de nem... Hisz ha bocsánatot kér, ott a kérdés, hogy miért, azt pedig nem mondhatja el. Soha. Nem. Mondhatja. El.
Egész életében ez első jócselekedete, és ehhez foggal-körömmel ragaszkodik, már csak azért is, hogy önmaga előtt is bizonygassa, nem teljesen romlott ő, annak ellenére, hogy most is, és legutóbb is hazudott ennek a lánynak.
Sóhaj remegteti meg nemlétező lelkét, lassan ő is kiereszti a levegőt. Viszonozza a pillantást, bár szemei mozgásából arra lehet következtetni, inkább a másik érzéseire kíváncsi. Ám lassan megállapodik a jobbról balra ugráló tekintet, élénkül a légzés, bár ez talán csak a lány remegő, el-elcsukló hangjától való rettegés miatt. Ugye nem fog könnyekre fakadni? Ugye...?
Ahogy erre gondol, egy pillanatra leblokkol. Semmi mást nem tud tenni, minthogy áll, némán, és nézi a tünemény-lányt. Olyan apró, olyan törékeny, annyira szép, és... Tudja, hogy bántotta. És tudja, hogy nem élvezte.
Remeg. Ujjai eleresztenek. Olyan sápadtnak tűnik neki... Merlinre, miért ilyen sápadt?! Ijedten kapna a lány után, ám az arcára simuló kéz megijeszti. Szorosan, hirtelen hunyja le a szemét. Nem. Ne érjenek hozzá így, ilyen gyengéden. Nem érdemli meg.
Dobogni kezd nemlétező szíve. Újabb és újabb szavak jönnek, mind külön-külön is megállítják, akármit is akarna tenni. Pedig már tudja, mit fog tenni.
Végre csend lesz. Kinyitja szemeit, ám szinte csak azért, hogy megnézze, a tündér-álom még itt van, itt előtte, és nem tűnt el.
Hozzá akar érni: hozzáér. A kerek, pici állhoz. Feljebb emeli. Másik karja eközben óvatosan fonódik az álom dereka köré, mert nem, nem akarja, hogy ellibbenjen, bár milyen jogon kényszerít rá bármit is a másikra?
Lehajol, és egy utolsó fél pillanatra kinyitja a szemét, hogy lássa a másik arcát, gyönyörűen, ilyen közelről. Majd ajka a rózsaajkakhoz simul. Felüti fejét egy miért a fejében, de erre nem tud válaszolni. Csak. Mert így akarja. Helyénvalónak.
Nem azért, hogy elhallgattassa a lányt, ó, legkevésbé sem - és nem is azért, hogy pontot tegyen valami végére. Sokkal inkább kérdőjel ez, mint pont. Mintha próbálná kitalálni, mit is akarnak tőle, és ezt úgy teszi, hogy megmutatja, ő mit akar.
Noha ugyanannyira nem-akarja, mint akarja. Önutálat, hamisság, dac fordul meg a fejében, akaratlagos ellenállás, lehetetlen, hiábavaló ellenállás. Pedig nem hisz abban, hogy mindenkinek van egy lelki társa, mégis mindig ezt érzi, mikor a gyönyörű, fekete-tekintetű, érző szívű porcelánlány van mellette.
Ez az az ijesztő, kínlódó kettősség.

Csak áll egy helyben. Képtelen sírni, már nem is akar, az erdőben tett látogatásuk óta egyetlen könnycseppet sem tudott hullajtani, pedig hányszor akarta telezokogni a párnáját éjjelente, de mintha elfogytak volna az érzelmei, mik táplálták őket. Fojtogatta a sok ki nem mondott szó, a sok elkerült pillantás, és a hideg mozdulatok. Azon az estén valami megszakadt benne.
Most se sír. Miért tenné tönkre vele a pillanatot? Hiszen…olyan szép.
Nézi, ahogyan Draco, érintésére lehunyja szemeit, hagyja, hogy ujjai elkalandozzanak a férfias vonásokon, a vékony ajkakon. Milyen furcsa ismét érezni ezt a hideg selymet a kéz alatt. És…végül…minden lelassul. A fiú keze felemeli kicsi fejecskéjét, muszáj újból ránéznie, majd megérzi a derekán a simuló kígyó kart. Nem birtoklóan ölelik, nem úgy, mint percekkel ezelőtt a sötét teremben, nem…nem úgy.
Szíve majd kiugrik a helyéről. Pulzusa az egekbe szökik.
Az arcot egyre közelebbről látja. Tudja, érzi, hogy mi fog most következni, de nem hiszi el addig a másodpercig, amíg forró ajka Draco szájához nem simul.
Nem gondolkodik.
Szorosan lehunyja szemét.
Kezeit a másik nyaka köré fonja, gyengéden, óvatosan.
Ajkai lassan szétnyílnak, és életében először csókol ilyen finoman. Forróság árad szét testében. Tomboló hurrikán. Az idő most mit sem számít. A világ összedől, csak ez a két erős kar tartja Őt a végtelenségben, ahol ajkai az ajkakat fogják közre, ahol egyik keze Draco tarkójánál beletúr a szőke hajtincsek sokaságába, ahol mindent elfelejt ami eddig történt vele. Érzi a fiú fogait, a melegséget, azt, ahogy a vértelen ajkak felmelegednek.
Semmihez sem hasonlítható ez. Mámorítóbb az első csókjánál, ahol kis ügyetlen próbálkozásai viszonzásra találtak, gyengédebb az összes névtelennél, odaadóbb mindennél.
Ha most nem itt lennének…de nincs ha. Nincs helye itt semmilyen gondolatnak, ami akár egy másodpercre is, de elronthatja a pillanatot.
Tyara azt akarja, hogy Draco ne ugyanazt kapja, mint a többi lánytól. Hiszen tőle sose azt kapta.
Mennyi idő telt már el? 1 perc? 2?
Érzi, hogy szereti. Nem kell, hogy kimondja, érzi.
Szemeit lassan nyitja ki. Nem akarja, hogy a fiú eltűnjön mellőle, nem akarja, hogy ajkai elszakadjanak a rózsaszirmoktól, hogy kezei eleresszék. De…
Nem állhatnak így itt az örökkévalóságig.
Bár megtehetnék…
Nem akar se túl érzelmes, se kiábrándító lenni, így egy köszönömként egy puszit nyom a Mardekáros szájára.
Nem tudja, hogy mit mondjon. Akaratlanul is választ adott a fiú fel nem tett kérdésére. Csak így…ilyen egyszerűen. Karjai még mindig Draco nyakánál nyugszanak, szinte el is felejtette, hogy mennyire hideg van. Mondania kell valamit…de mit? Nem akarja kimondani, hogy szeretlek…még nem…
- Vigyél el innen…
Súgja végül.

Egy szívdobbanás - egy mély, bűntudatos lélegzetvétel. Mit csinál? Mi a fenét művel?!
Kezei könnyeden és egyszerűen fogják közre a keskeny tündérderekat, ajkai puhán ízlelik a rózsaszirmokat. Bele akar feledkezni, ahogy csókba még sosem feledkezett bele, de képtelen. Ott van az az öngyűlölet és a vád, ami nem hagyja neki... És persze ott van a féltés is. A féltés, mellyel Tyarát óvja, legalábbis próbálja óvni, magától. Csókolja a sima, édes ajkakat, és mintha érezné a vér ízét a szájában. Megsebzi, széttépi, megöli most ezt az angyalt, de nem tehet mást. Egyszerűen nem tehet mást, hisz bármi más százszor, ezerszer fájdalmasabb lenne most. Mindkettejüknek.
Apró ujjak borzongatón túrnak bele hajába tarkóján, és beleremeg az egész világ. Érzékeny pont. Nagyon is.
Szinte érzi, hogy az érzelmek forróság formájában áramlanak át belé, ajkain keresztül: forróság, mely elzsibbasztja minden ellenállását, és elolvasztja lelkében a láthatatlan gleccsereket. Csak tartja kezei között a lányt, érzi a lélegzését, érzi minden moccanását, érzi, hogy egy apró, élő, érző embert ölel most, aki úgy kapaszkodik a fiúba, mintha neki kéne megtartania őt: mintha az egész örökkévalóságot tartaná karjaiban. Él. Élnek. Ők ketten.
Bár semmi joga nincs hozzáérni Tyarához, egyáltalán.
Hosszú percek, napok, hetek, évek szaladnak el mellettük. Szédülten veszi tudomásul, hogy a csóknak vége szakadt, de ajkával az utolsó, apró pillecsók után kapnak még - hiába.
Pár szívdobbanásnyi ideig feszülten vibrál köztük egy immár eltéphetetlen szál, egy néma szál kimondatlan szavakból, egymást kergető gondolatokból és valami édes kényszerből.
A lány hangja mossa el a csendet, óhajtva, szinte suttogva. Vigyél el. Sokáig nincs válasz, hacsak nem tekinthető annak az elgondolkodó, habozó tekintet. Talán épp most tudatosul mindkettejükben, hogy első közös csókuk egy olyan szituációban és olyan előzményekkel történt meg, melyekre egyikük sem gondolt volna még akkor...

El akarja vinni. Most és azonnal, valahová ahol csak ketten vannak, és nincs a nyakukban az egész világ.
Nem, nem teheti ezt. Reggel úgyis csak felkelne mellőle, mint mindenki más mellől, és elvárná, hogy mire kijön a fürdőhelyiségből, a lány a holmijaival együtt eltűnjön.
Másképp nem tudja elképzelni a testi szerelmet.
De nem is ezt akarja most. Annyira, annyira sóvárog az egy évvel ezelőtti önmaga után: az után az idegen után, aki olyan gyermeki ösztönnel hajolt oda a lányhoz, és akiben fel sem merült, hogy meg akarja csókolni... Merlinre, minden olyan egyszerű volt még akkor!
Keze megcirógatja a lány finom arcélét. Elmosolyodik, s ahogy lehajtja a fejét bólintásképp, arcába hullanak ismét a jól ismert hajtincsek.
- Hová vihetnélek? - szólal meg, bár mintha csak költőinek szánta volna a kérdést.
Tekintete egy utolsó, varázslatos pillanatig közrefogja az arcot, és hagyja, hogy az ráragyogjon... Majd elfordítja a fejét, Tyara karját pedig leemeli saját nyakából. Ujjaik ismét összekulcsolódnak.
- Talán tudok egy helyet... - ajka árulkodóan felfelé görbül. - Csak az a kérdés, van-e merszed besétálni egy kígyófészekbe...

Sötét szemei, ó igen, azok a hatalmas íriszek, azok a bársonymelegségű lélektükrök, csendesen figyelik Draco minden egyes mozdulatát. Emlékezni akar erre a percre örökké. Olyan szívesen hajolna oda ismét, hogy forró ajkaik egybeforrjanak, de fékeznie kell magát.
Hiszen, mostantól talán bármikor megteheti ezt. Már nem fog eltűnni előle a fiú, nem kell hazug álmoktól tartania, és nem kell méregzöld ágyban keserűen felébredni. Ez a szál, ami összeköti őket, sokkal szorosabb mindennél, amit Tyara valaha is érzett életében. Pedig csak egy szál, ami könnyen teremtődik, és könnyen szakad el. Olyan, mint a sötétség. Elűzi a gyertya aprócska lángja.
Ahogy ott áll, ahogy a szép szemekbe néz, hirtelen ráébred valami szörnyű titokra.
Nincs jó, és nincs rossz.
Nem tudja megmagyarázni, hogy miért érzi ezt, miért zakatol a fejében ez a furcsa mondat, de nem tud másra gondolni pár hosszú másodpercig.
Arca belesimul a cirógató kézbe, mint egy kicsinyke macska dönti a fejét a mozdulat irányába, aztán ismét a szürke íriszekre emeli csodálkozó naiv tekintetét.
Mondaná, hogy bárhova, valahova, csak el innen, de fékezi nyelvét. Csak áll csendben kéz a kézben ezzel a bűnös angyallal. 
Rámosolyognak és ez a mosoly maga a melegség, a parázs, ami tüzet csihol lelkében, megváltás ez. Felszabadítás, csendes nyomorúságból. Olyan szép minden. Ne múljon el ez a pillanat.
Mondanak neki valamit, ismét egy mosollyal társítva. Valamit, amitől az Ő ajkai is felfelé görbülnek.
- Ne feledd…
Sokat sejtetően vigyorodik el, az elmúlt hetekben a legőszintébb mosoly ez, amit megengedhet magának. A nyak, forró bőréhez dönti fejét. Szuszogása akár még cirógathatja is a fedetlen testrészt. Még nem fojtatja. Még nem..,Csak áll, és bújik csendben, aztán mégis megszólal.
- Én is kígyócska vagyok…
Felnevet. Hónapok kínja távozik sokat gyötört lelkéből, és öröm, boldogság költözik helyére. Kacaja virágot fakasztana a zsenge bimbókból…de most, itt, csak a fáklyák tüze kezd el őrülten táncolni, lobogni, pont úgy, mint Tyara lelke.
Már vágyik rá, hogy egyedül legyenek, hogy végre megsúgják neki, hogy akkor ott az erdőben hazudtak neki, és valójában szereti, minden porcikája ezért remeg.
Csontos hideg szél tép hajukba a kinti világból érkezvén, hogy figyelmeztesse őket, ideje indulniuk. Vagy csak ismét libabőrt akar kelteni a Mardekáros lány karján, hátán, lábán.
A lába sajog. Legszívesebben már lerúgná magáról a magassarkút.
Csend honol. Talán hozzá kéne még tenni valamit az előző mondatához. Talán.
- Ne kérdezz…most nincs itt annak a helye és ideje, vigyél. 
Elveszi fejét a nyaktól, hogy még Draco szemeibe nézhessen, nagyobb nyomatékot adva szavainak.

Nincs szorongás. Nincs titok. Nincs bűn. És nincs bocsánat. Ő van itt, és Tya, és az Akarás. Meg a játék.
Ennek a lánynak a közelében mindig teljesen más, mint egyébként. Tyara mindig kihozta belőle jellemének azt a torzulatlan részét, mely képes az őszinte mosolyra, mely nem alázza meg magát azzal, ha kimutatja érzéseit, mely nem fél semmiféle elutasítástól. Hiába is takargatná azt a fényes csillogást a szembogarában, teljesen felesleges lenne. Másokkal szemben folyton dacol, itt önmaga lehet.
Lehetne, ha vette volna a fejébe, hogy el kell titkolnia az igazságot ezelől az angyal elől.
A lány kacaja édes visszhangot ver benne, ajkára rándulást csal, karjai ösztönösen vonják magához a lány vállát, és egy pillanatra átöleli, hogy apró csókot adhasson az alabástromarcra. Aztán elenged, a első igazi csókjuk táplálta örömlángocska elpislákol, leereszti kezeit. Komoly, már-már esdeklő szavak következnek, ám ezekre is egy nem várt válasz érkezik. Egy rafinált, sejtelmes mosollyal hajol le, mintha csak illendően, rangjához méltóan üdvözölni akarná a hölgyet, ám a mozdulat valódi célja nem más, minth hogy egy apróbb kis figyelmetlenséget kihasználva megragadja a lányt, és az ölébe vegye. Magához öleli, és biztosan tartja a lányt, és még ha kapálózás is lenne a dolog vége, eszében sincs letenni. Ő talpig feketében, a lány pedig szűzi fehérben: mint egy ifjó pár, mint férj és feleség, mintha csak pózolnának egy bulvárlapnak, azzal a különbséggel, hogy nincs körülöttük egy árva lélek sem. Mindenki vagy odabent van, vagy kint a kertekben valahol, bájosan andalogva, szerelmet vallva. Fura, hogy egy apró, őszinte csók is mit képes tenni a férfiakkal. Repülne is akár, de egyelőre csak megpördül egyszer tengelye körül, pusztán azért, mert kedve volt hozzá. Már-már nevetséges a jelenet, és talán ő maga is így gondolja, hisz a mosoly már nem akar leolvani az arcáról.
- Remélem, semmi kifogásolni valót nem találsz a szolgáltatásaimban - szólal meg, és közben már elindult, át a feldíszített előcsarnokon, a pincetermek felé vezető folyosón.
Fehér fényű fáklyák alatt suhannak el, éneklő bádogembereket kerülnek ki, úgy tűnik, mintha a fiúnak meg se kottyanna a lány pehelysúlya, bár a sokat emlegetett kígyófészek messze van. Hosszú, unalomig ismert és bejárt folyosók, egyre kevesebb dekoráció: ilyen a Mardekárba vezető út. A rejtett ajtók előtt torpan csak meg, és egy pillanatig mintha habozna, de nem, végül nem teszi le a lányt, csak odabent.
Amint a bejárat záródik mögöttük, a teljesen kihalt klubhelyiségbe érve végül változtat a fogáson, és ismét lehajol. Óvatosan rakja le a lányt, mintha csak porcelánból lenne. A hideg kis kezet újfent az ajkához emeli, szőke tincsek takarják el az ezüst szemeket, ahogy csókot lehel rá.
- Eddig szólt a jegyed - szólal meg felegyenesedve. - Innen te döntöd el, hogy velem jössz-e.

Még visszhangzik fejében az a kis szó, amit az előbb oly áhítatosan suttogott az éjszakába. Minden olyan egyszerű most. Semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy kígyók… mérges, simamodorú viperák, kik tekergőznek. Az immáron meleg ajkak ismét hamvas arcbőréhez simulnak, csendesen, mint hű szeretők.
Lehunyja szemeit.
Lába alól kicsúszik a talaj, ajkai sikolyra formálódnak. Már szinte várja, hogy zuhanjon a kemény földre, de nem, csak lebeg, erős karok tartják a végtelenben. Kinyitja szemeit, és valóban megpróbál az ölelő kezek közül kicsúszni…
Mint egy kígyó…
De a tartás erős, így végül nem tehet mást, mint, hogy karjait a fiú nyaka köré fonja, és fejét a mellkasához fúrja. Annyira gyorsan történik minden. Egy órával ezelőtt, még rá se mert nézni erre az ördögi angyalra, erre a pajzán sátánra, és most…
Most karjaiban, mint szerelmese, mint apró kiscica bújik, és eddig a másodpercig nem is gondolt arra, hogy min mentek keresztül, míg idáig eljutottak. Ármány, mesterkélt lépések, hazugságok, önvád, míg jelenleg csak a naiv szeretet jellemzi őket.
A jelen múltba csap át.
A nőies arcél, a szép ajkak gyermekivé válnak, a pengeként villogó szürke íriszek ártatlanul pislognak a bársonymelegségű barnákra, a billog felszívódik, a sok fájdalom eltűnik.
Nem válaszol a feltett kérdésre, mit kérdésre? Inkább kijelentésre.
Helyette feljebb nyújtja hattyú nyakát, és láthatatlan csóknyomot éget a bársony bőrbe. Fedetlen hátának megváltás a meleg anyag simogatása, szintúgy karjainak a nyak bőrének cirógatása. Katarzis a sok kínlódás után. Végül elindulnak.
Az út hosszú. Már az első pár méter után rájön hova tartanak, de nem szól egy szót sem. Figyeli, ahogy a festmények mind megbámulják őket, és nem is sejti, hogy ők tudhatnak valamit…valamit, amire ő sose gondolna.
Mardekár folyosó.
Azt mondják, az ember életében egyszer mindig eljön az- az út, aminek a végén egy ajtón belépve eldől minden. Nos, ezen a titkos ajtón lépnek ők ketten be most…
Ahol…
Minden eldől.
A Mardekár klubhelyisége egy hosszú, alacsony mennyezetű terem. Durva kőfalait láncon lógó, kerek zöld lámpák világítják meg… A míves kandallóban, mint mindig, most is lobog a tűz, aminek gyér fényében faragott székek körvonalai rajzolódnak ki. Halovány zöld fény, ködként lebeg fejük fölött, hiszen a klubhelyiség a tó alatt helyezkedik el.
Senki sincsen rajtuk kívül itt. A bál ugyanis még csak most kezdődött el. Majd órák múlva kezdenek csak elszállingózni a nagyteremből a diákok.
A csend fullasztó.
Immáron a talajon állva pillant fel Dracora. Nagy fényes szemét a nem létező csillagok tükörképei pöttyözik.
Oldalra dönti fejét, mintha gondolataiba merülne. De ez csak a látszat.
A fiú fejében megfordulhat, hogy Tyara meggondolta magát, és most, hátat fordítva mindennek itt hagyja a klubhelyiséget.
Azonban a tünemény nem így tesz. Kilép a magassarkúkból majd arrébb rúgja őket valahova az egyik szék felé. Majd reggel összeszedi. Most, mikor centikkel lett alacsonyabb, ajkait kissé szétnyitva néz fel démonára.
A teremből két hosszú sötét folyosó ágazik el. Azok már nincsenek kivilágítva.
- Gyere inkább te velem.
Lábujjhegyre áll, pillecsókot lehet a vörös ajkakra, végül kinyújtja karjait előre, miközben egyre csak hátrál, hátrál és hátrál. A folyosó sötét. Végül eltűnhet Draco szemei elől. Hogy melyik alagútban válik köddé az angyal? Bizony a fiúk hálói felé vezető úton.
Egy másodpercig elgondolkozik azon, hogy miért nem égnek a fáklyák, de nem törődik ilyen apróságokkal. Biztosan ebben az időpontban már mindenki aludni szokott. A folyosó közepén megtorpan, nem mozdul. Tenyerét a falhoz szorítja, hogy legalább azt érezze. Igen…a múlt egy pár órára tényleg megelevenedni látszik. Gyermekek ők. Egyszerű 16 éves gyermekek, akiknek most nem kell semmire sem gondolniuk. Semmire, ami az élet kijózanító feléhez köti őket. Most már nincs rossz. Nincs jó. Nincs hazugság. Nincs bűn. Nincs fájdalom. Csak ők ketten léteznek. Itt és most. 16 évesen, ami mégis 15-nek tűnik. Ha a fiú követi, és esetleg nem érezné meg jelenlétét, akkor játékosan elkapná, átölelné, és halkan elnevetné magát. De az is lehet, hogy a másik is pont, hasonló dologra készül? Halkan, némán áll a sötétben, várva Dracora. A hideg durva falhoz simul.
Mint.Egy.Kígyó.

Amint megszabadul a lány pillesúlyától, legszívesebben ismét közelebb lépne és átkaroltná, a karjaiba zárná, vagy egyszerűen csak meg akarja érinteni. Furcsa, mintha hűvösebb lenne, mikor nincs Tya a közvetlen közelében. Ám ez nyilván csak káprázat. Nem lenne szabad, hogy bármi is ilyen fontossá váljon számára. Ugyanaz az ördögi tipródás, mint egy évvel ezelőtt, most azonban már okosabb. Tudja, hogy őrlődni ráér később is. Jelenleg csak ez a pillanat fontos, és az, hogy ebből minél többet kiélvezhessen. Nem felejti el, amit megfogadott magának, de annyira jó látni a lány mosolyág, annyira jó látni azokat a szikrákat a másik tekintetében.
Amiről Tyara nem tud, az nem fáj neki.
Kissé fölvont szemöldökkel nézi, hogy bár még itt vannak mindenki előtt, egy majdnem teljesen nyilvános helyen, a játékos angyal máris meg akar szabadulni a kötöttségektől. Az apró cipellők után pillant, kissé rosszallóan ciccen egyet, azonban kár is lenne takargatni, hogy mindig is tetszett neki a lány spontaneitása.
Csókot kap ajkára, és már hajolna le, hogy többet és többet kaphasson a lány ajkaiból, azonban észre kell vennie, hogy ez egy parányi előleg volt csupán.
A kezek után kap, ám amint érintené őket, azok tovasiklanak. A lány hátrál, játszik vele, mintha csak egy tűnékeny tündér lenne. Gyönyörű, kacér tündér. Nem habozásból nem indul rögtön utána, egyszerűen büszkesége nem engedi, hogy bárgyún kergetni kezdje a lányt. Fülel, de nem hall semmit az angyallábacskák lépteiből. A folyosó sötét, pillangója eltűnt szemei elől.
Végre megindul, lassú és megfontolt léptekkel, egyáltalán nem siet, és nem is akar Tyara nyomába szegődni. A lány talán csak nincs olyan éretlen, hogy most bújócskát akarjon vele játszani, ráadásul ajtónyitódást sem hallott. Amint mélyül a sötét, és tudja, lassan el kell érnie a folyosó első ajtaját, lassít léptein, bár talán csak elbizonytalanodott. Érzi Tyara édes virágillatát, és a folyosó szűk, mégsem látja a lányt.
A következő pillanatban valaki elkapja a karját - még szerencse, hogy tudni véli, rajtuk kívül nincsen senki más a közelben, így nem igazán éri nagy meglepetés. Karok fonódnak teste köré, gyermeki kacaj hallatszik mellkasa tájáról. Lassan végigsimít a lány hátán, keze bársonyos és meleg. Beszívja Tyara dús hajának illatát, keze rátalál a fejtetőn az idegen, oda nem illő testre. Egyetlen mozdulattal kiveszi a kilazult kontyot tartó hajtűt, megszabadítva a lányt egy újabb nyűgös formaságtól.
- Hová is indultunk? - kérdezi, hisz nemcsak Tyara, de ő is szívesen megszabadulna már a nyakkendőtől, a kézelőtől, a mandzsettától, a kaményített gallértól és minden egyébtől, ő azonban még túlságosan karótnyelt ahhoz, h ogy ezt csak úgy a klubhelyiség közepén, vagy a folyosón megtegye.
Kézen fogja a lányt, majd megszámolja, hány ajtó mellett jöttek el: pont a következő szobába nyit be.
Pálcaintés, lámpás gyullad. Az ajtót becsukja maguk mögött. Zár- és csendbűbájokat helyez el rajta.
- Mostmár akkor se tudnál menekülni, ha akarnál - szólal meg, és nem lehet tudni, vajon viccnek szánja-e, vagy épp hagyta, hogy egy addigi álca lehulljon végre arcáról. A tükörhöz lép, és elkezdi kioldani a nyakkendőjét, közben szemmel tartja a háta mögött ki tudja mit is csináló lányt. Gyakorlott, erőszakos mozdulatokkal oldja ki a csomót a torkán, és a funkciómentes ruhadarabot egy erre a célra készített nyakkendőtartóra dobja, mintha ugyan tisztában lenne az értékével, de egyáltalán nem érdekli.
A lánnyal szemben is így viselkedik, egy picit olyan, mintha ebben a pillanatban egyáltalán nem érdekelné, hogy ott van.
A tükörben viszont igazából folyton a lány tekintetét keresi

Halkan szuszog, érzi, ahogyan a fal lüktet. De aztán rájön, hogy csak saját szívverése mozgatja mellkasát, miközben a durva és hideg kővel kirakott falhoz simul. Egyúttal megérzi Dracot. Lecsap. Karjaival körülfonja, nincs esélye a menekülésre, olyan, mintha a fiú egy zsákmány lenne. Bár Malfoy nem láthatja, de felfelé néz. Kicsi fejecskéjét felemelve pillant a sötétség hercegére. Beleborzong, ahogyan a bársonyos kéz végigsimít hátán, mintha gyorsabban szuszogna. Mintha. A szép konty végül kibomlik. A hajtűtől is megszabadítják. Hosszú hullámos hajzuhataga lágyan omlik a vállaira, takarja el védtelen hátát, a csupasz bőrt, miközben gyengéden cirógatja derekát, és leng- leng, majd végül megáll. Minden felgyorsul. Ujjaiba ujjak fonódnak, meleg tenyerek olvadnak össze, és az áthatolhatatlan sötétség szertefoszlik, ahogyan egy ajtó kitárul előttük. Lámpa gyullad, és Tyara lassan belép. Még hallja, ahogyan a zár kattan, végül a fiú szavaira összpontosít, aki már magára is hagyta, aki épp a tükör előtt próbál megszabadulni a csokornyakkendőtől és a többi elegáns kiegészítőtől.
Olyan üres így ez a háló. A sok fiú helyett, most csak ketten vannak. Draco és Ő. Nesztelen lépteivel oson az ágyak között, ujjait végigfuttatja a baldachinokon, a faragott ágyak szélein, a puha ágyneműn, majd végül az ablaknál telepedik le. Nézi, ahogyan a fiú sikeresen megoldja a fekete kis csomót.
Nem tud mit kezdeni magával. Tehetetlen és, hogy ezt leplezze, inkább egy hajtincsével bíbelődik. Az igazság az, hogy nem tudja, mit akar tőle a Mardekáros, és ami a legfontosabb, hogy a terep sem neki, Tyaranak kedvez. Elkap egy-egy pillantást, ahogy a régi tükröt befogja tekintete, de nem mosolyodik el. Mi ez az egész? Napokkal ezelőtt, még a pokolra kívánta Draco Malfoyt, és most, mikor élvezhetné a percet, képtelen rá, mert valami kis gombóc, ami nő egyre csak nő befészkelte magát a gyomrába. Nocsak…
A híres Tyara Mortal megrémült valamitől? Tart attól, hogy megint csak átverik? Ó…ha most fesztelenül tudna viselkedni, akkor már rég elfeküdt volna az egyik ágyon, karjaival simogatva azt, de egyelőre csak ül az ablaknál keresztbetett lábakkal és a neki háttal állót nézi. Eltelik egy perc. Majd kettő.
Végül lassan feláll, akár egy megsebzett őz, esetlenül, óvatosan közelíti meg Malfoyt. Hátulról támad. Közben, halkan, baljóslóan beszél. Hangja nyugodtan csengő, mégis talán tiszteletet parancsoló és egyben szelíd. Édesen csengő. De ami a legrosszabb, hogy naiv.
- Menekülnöm kéne? Mondd csak… mi elől? Félnem kéne? Kitől?
Szavainak egy-egy előre lépés ad nyomatékot. Szinte suhan a levegőben. Úgy tűnhet, hogy átöleli a hatodévest hátulról, de Draconak ismét csalódnia kell, ha ebbe a hitbe ringatja magát. A lány ujjai ugyanis az előbb helyre hajított nyakkendőre fonódnak, és azzal kezd el babrálni. Nézegeti, tűnődik.
Végül visszateszi a helyére a kis fekete szalagot és visszasétál a fiú mögé. Ujjai végig cirógatják a vállakat, a karokat. Szinte lépkednek az ujjbegyek. Nem is simogatás ez, sokkal inkább játékos gyengédség. Még mindig halkan szuszog.
- Meg tudom magam védeni…még veled szemben is.
Bájos, kacér hangját a szép est hozza. Az ujjak felvándorolnak a szőke hajtincsekhez, ismét beletúrnak, pont úgy, mint percekkel ezelőtt. Mikor még nem voltak a kígyófészekben.
Szívesen feltenné a kérdést, hogy „mondd, mit akarsz te valójában tőlem?”, de nem teszi. Már nem is mozdul. Csak simogatja a finom tapintású tincseket.

Lassan bontja ki a csomókat és húzza ki a tűket, gyötrő vontatottsággal bújtatja a gombokat, mintha direkt ezt élvezné. Tekintete a tükörben mostmár nemcsak rá-rápillant a barna angyalra: egyértelműen ráfókuszálódik. Tyara végig érezheti magán a fiú fürkésző tekintetét. Talán emiatt van ennyire zavarban? Olyan, mint egy cserfes gyermek, aki egyszer bepillantást nyerhetett apja hőn áhított dolgozószobájába, csak aztán mégis túl unalmasnak találta azt. Nem való ide ez az ártatlan, naiv szépség, és ez egyből látszik. Játszik, bujkál, megtapogat mindent, mint ahogy a kiscica teszi ezt első léptei után.
Nyomasztó lehet a környezet számára, és a fiú viselkedése is eléggé elutasítónak tűnik ebben a pillanatban.
A tükörben, milyen furcsa, végig egymást nézik, ahogy Tyara a hátához közelít. Malfoy kezében tartja csuklóját, ujjai közé csíptetve a díszes elefántcsont gombot, a mozdulat megállt. Mintha a színpadon egyszerre csak egyikük mozoghatna. Mint valami szürreális dráma.
Hopp! A fiú arca mégis megrándult! Ez hiba? Mosolyra húzódnak az ajkak, egyszerű mosolyra, s miközben a lány fenyegetően tovább közelít hozzá, folytatja a bíbelődést. Várja, a karcsú tündérkezek mikor karolják át ismét, ám hiába vár. szeme sarkából az olalra kitélrő Tyarát figyeli. Kezében nyakkendő.
Merlinre, csak neki jut eszébe, hogy azt egy pillanat alatt Draco nyakába akaszthatná, és megfojthatná vele? Groteszk látomás, átkozott paranoia. Szerencsére a masszív selyemszalag visszakerül az állványra, mielőtt a lány újból a háta mögé osonna.
Édes ujjak cirógatják végig, gerince beleborzong. Egy újabb furcsa mondat elhangzáa után összeráncolt szemöldökkel fordul meg, teste súrolja a lányét. Karját Tyara derekára teszi, finoman érintve, mintha csak a szellő simogatná. Tekintete a lány szemein vándorol, rosszallóan, értetlenül néz le rá.
- Miről beszélsz, kicsim? - kérdi, s másik kézfeje máris andalítóan simít végig a lány arcélén. Igaz, hogy a kézelők nyitva, s az ingujj felcsúszik, bal alkarján mégis kellően takarva van a billog. Nem látszik. Mintha ott se lenne.
- Gondolod, bántani akarlak? Talán akaratod ellenére vagy itt? - kérdi, mintha csak beszédet mondana, olyan határozottsággal és olyan precizitással hangsúlyozva.
- Merlinre, elég mély nyomokat hagyhattak benne az utóbbi hónapok - teszi hozzá, és egy apró csókot helyez a lány homlokára. Az imént még úgy tűnt, mintha a múltban lennének: egy percre rá egy rideg, komor jövő sejlett fel - most megint rájuk szakadt a romlott jelen, a maga összes terhével és fájdalmával.
Az erős karok azonban úgy karolják át a lányt, mintha reszkető kismadár lenne: finoman, gondoskodva, minden érzékiséget nélkülözve.

Az élet sosem áll meg. Mindig új fejezeteket ír a penna a sors könyvébe. Ez is egy újabb ismeretlen rész. Mondhatnánk, hogy egyszerű…csak el kell olvasni. De ekkor tévednénk a világon a legnagyobbat. Ezt ugyanis meg kell élni. Minden egyes pillanatot magunknak kell megidéznünk.

A tudat, hogy nézik, hogy minden egyes mozdulatát figyelemmel követik, már egyáltalán nem zavaró. Talán az első másodpercekben még az volt, mostanra azonban az a cseppnyi feszültség feloldódni látszik. Egy másodperc erejéig lehunyja szemeit, ujja köré csavar egy hajtincset, majd még egyet, és ismét még egyet. Kicsi körmei néha végig karistolják a puha bőrt a nyakszirtnél. Furcsa. Egymást nézik a tükörben, elmerülnek egymás álszemeiben, és nem szólnak. Olyan egyszerű ez így. Nem kell semmire választ adni, nem kell esetleg magyarázkodni, és nem kell bevallani, hogy mit éreznek egymás iránt.

Draco megfordul.
Teste testéhez simul egy pillanatig. Óvatosan megnyalja a perc hevében kiszáradt ajkait, majd a simogató kéz irányába dönti fejét. Egy másodpercre sem fordítaná el tekintetét, végig a szép szürke íriszeket nézi. Azt a fekete pupillát. Fekete örvény…
Azt mondják, hogy az emberi szem a lélek tükre. Nos, ha belepillantunk, akkor mit láthatunk? Féltést? Szeretetet? Gyengédséget? Netán szerelmet? Tyaráéban szerelmet. Őszinte hű, poklot megjárt szerelmet.

A csendet, a magával ragadó sokat sejtető csendet a fiú szavai törik meg. Miért akarja mindenáron elrontani az elmúlt hetek talán első csodás pillanatait? Miért akarja felidézni a múltat? Miért akar ismét fájdalmat okozni?
Hiszen hiába múlnak el, percek órák évek, az élet sose áll meg. Megtáncoltat, odébb taszigál, meggyötör, megtör, és azt hihetnénk, hogy ennyi rossz után könnyen el lehet felejteni a hónapokkal ezelőtt elénk lökött tragédiákat. Tyara is minden egyes nap ezzel álltatja magát. De hiába. Hiába titkolja, hiába tesz úgy, mintha soha semmi meg se történt volna, attól még szíve legmélyén minden egyes rémkép olyan elevenül pereg lelki szemei előtt, mintha csak ebben a pillanatban játszódnának le ismét.

Nagyot nyel. Talán még szemét is lesütné, ha nem érezné úgy, hogy szavainak csak egy dologgal tud igazán nyomatékot adni, mégpedig azzal, ha végig a másik szemébe néz.
- A múlt elmúlt. Túltettem magam rajta. Tudod…csak egyszerűen figyelmeztetni akartalak, hátha te is bepróbálkoznál, mint más fiúk. Bántani sokféleképpen lehet. De, hogy most ezt tisztáztuk, akár le is zárhatjuk a témát.
Ahogy a forró ajkak homlokára simulnak, ösztönösen ismét lehunyja szemeit. Közelebb lép, egészen közel állnak egymáshoz, és fejét a mellkashoz dönti.
- Kicsim? … Tavaly hallottam ezt utoljára tőled.

Kibontakozik az ölelésből, olyan, mintha keresne valamit. Tekintete a szobát pásztázza, majd csalódottan fordul vissza Dracohoz.
- Nos… azt szeretnéd, ha itt maradnék veled ma éjjel. De gondolom, az ingedet nem fogod kölcsön adni…
Édesen gúnyos mosollyal néz végig magán, szép hófehér ruháján. Mielőtt azonban a Mardekáros reagálhatna valamit, esetleg ruhát nyújthatna neki, ismét körbe néz.
Az egyik asztalon…meg is pillantja amit annyira keres. Varázspálca. Lehet, hogy Dracoé, az amivel bezárta a háló ajtaját, lehet, hogy nem, de az biztos, hogy megkaparintja. Egy két lépés után ujjai bilincsbe verik a fadarabot.

Most a lány tesz úgy, mintha Draco ott se lenne mellette, nem törődik jelenlétével. Ha szerencséje van, akkor az Ő hálójukban mindig nyitva lévő ablak, most is tárva van. Egy-két másodpercig szenved a fiúháló ablakának kinyitásával, aztán meglendíti a pálcát. Nonverbális varázs. Hosszú másodpercek telnek el. Bizonyára azért a késlekedés, mert nem a saját varázspálcáját használta.

Végül…
Végül kezében egy aprócska ruhadarab nyugszik.
- Ha már ennyire vetkőzünk.
Egy másodpercig még nézi a hatodévest aztán zavartan elmosolyodik. Ujjai már a nyakában nyugvó pántokon motoszkálnak. A masnit szeretné megoldani, ami az egész ruhát tartja. Megfordul. Háttal áll Draconak.
Egy fél percre még visszanéz.
- Ha megtennéd…
A masni kibontására gondol? Nem…
- Hogy elfordulsz.
Majd kacsint egyet és ismét hátat fordít Malfoynak. Ha a másik megtette, amire kérte, akkor, de csak akkor hull a könnyű anyag a padlóra és akkor veszi fel méregzöld hálóingjét.

Keze a finom orcát érinti, tartja, mintha kehely lenne, melyből akármikor kortyolhat. A szikrázó mélybarna szemeket nézi, erőnek erejével ott tudja tartani tekintetét, másodpercekig talán, de elfogy akaratereje: nem bírja állni az örvényszerű, fojtogató, túl ismerős érzelmektől parázsló pillantást. Beszélnie kell. Meg kell szólalnia.
Abban a hiszemben húzza magához a lányt, hogy ő irányítja az eseményeket. Minden precíz és megtervezett, a kar a derékon, a csók a homlokon, a szavak és még a hanglejtés is. A cél azonban nem az, mint ami eddig volt, mikor ezt a módszert alkalmazta, ezeket a jól bevált metódusokat. Most nem ágyba akarja vinni Tyarát, mint annyi más lányt: furcsa, de nem ez a célja. Bizalmat akar ébreszteni a lányban. Bizalmat, mit egyszer már elveszítettek benne: ez a kihívás. Vajon vissza tudja-e szerezni? Vagy ez már régen nem kérdés? Szeretné ezt hinni: szeretné azt hinni, hogy ez a tekintet, ez az odaadás, mellyel Tyara a karjaiba olvad, nem más, mint annak a jele, hogy ez is egy könnyű meccs volt. Ennél azonban óvatosabb.
Ismét összevillan a két szempár - tűnő pillanat csupán. Komolyan csengő, mégis kisgyermeki szavak. Más fiúk? És mi ez a konok dac, ez a hallgatás? Majdnem elmosolyodik: majdnem. Fegyelmezi magát. Mondania kellene valamit, de képtelen. Tudja, ő is bántotta a lányt, és nem tettekkel. Inkább szavakkal. Vagy talán mindkettő?
Túl súlyos téma.
És tény, hogy Tyara nem az a fajta lány, aki a vállán zokogva elsírná az összes baját, arra számítva, hogy majd vigaszra lel a férfi mellett. Nem... Őt még csak dühében látta sírni.
Karjai ölelően simulnak a törékeny test köré, a mellkasára suttogott pár elhaló szó hallatán azonban a Tyara előtt láthatatlan, nyugodt mosoly mégis felbukkan. Tartani akarja a lányt, számlálja a másodperceket, mikor hajolhat le hozzá, ám mielőtt ez megtörténhetne, a tündér kiperdül karjaiból. Meglepve ereszti le kezeit.
Furcsállva, értetlenül nézi a lányt. Inget? Dehogyis nem adna, már fordul is a szekrénye felé, csakhogy Tyara a tükör előtt felejtett pálcája után kap.
Ostobán érzi magát. Sose adja ki a kezéből a pálcáját, most mégis itt áll fegyvertelenül. Nyugodtnak próbál tűnni, de nem kissé feszélyezi a helyzet. Szerencsére azonban Tyara nem törődik vele.
Fülel... figyel. Időközben a lány mögé lép, szemeivel alaposan végigmérve Tya minden egyes testrészét, mely innen a háta mögül látható belőle. Nem érinti meg. Vár, Tyarával együtt vár valamire, mely kisvártatva meg is történik.
Egy ruhadarab hullik a lány kezébe, Draconak csak kissé késve esik le, mi is történt, és hogy miért. Egy biztos: kezét kinyújtja a pálcájáért, és kissé sértődötten szólal meg:
- Ha nincs szükséged már rá...
Amennyiben visszakapja jogos tulajdonát, morcosan fordul el. A pálcát nem szokták csak úgy elcsaklizni. Egy Dracohoz hasonló varázslónak az a jobb keze (bár az ő esetében inkább a bal), és az a minimum, hogy elkérik, bár már az is nagy illetlenség.
Efölött szemet hunyva, nem teszi szóvá a dolgot, bár mást már rég leugatott volna.
- Öltözz át nyugodtan - szól, és épp egy pillantásra méltatja a kis közjátékot. Következő tervezett mondata az volt, hogy "Én elmegyek zuhanyozni", ám odatévedt pillantását fogva tartja a látvány. Már emelné a kezét: természetesen segít kioldani azt a csomót... De nem, nem ezt akarja ma éjjel. Elfordul.
Miközben Tyara megszabadul a gyönyörű estélyitől, Draco beoldalog a fürdőszobába, de nem időzik sokáig: mire Tyara elkészül, ő is. Hosszú, sötét szatén pizsamaalsóban ballag elő, és megáll a lánnyal szemben, már ha Tyara nem tűnt el időközben valamerre.
- Olyanok vagyunk, mintha egyszerűen csak lakótársak lennénk - állapítja meg mindenféle él vagy felhang, sejtelmes mellékzönge nélkül. - Most az jön, hogy a földön kéne aludnom, mert te vagy a vendég? - kérdi, ezt már kissé gúnyosan, maga sem gondolja komolyan.
- Az ott az enyém - mutat a szoba közepén levő, szabályosan bevetett baldachinos ágyra. - Mész vagy vigyelek? :P

~Az első éjszakánk~

Kik is ők valójában? Egyszerű emberek, diákok, lassan felnőttek, akiktől igazából semmi sem függ, nem ők fogják eldönteni ezt a háborút, ami az ablakon túli világban dúl. Hiába dugja mindenki a fejét a homokba, egyre rosszabb, gonoszabb, kegyetlenebb lesz a csata. Tévedne? Tévedne ez a sötét démonasszony? Miért nem tudja kinyitni végre a szemeit, és fedezi fel a valót? Nincs minden kérdésre válasz. Ezt mindenki tudja. És azt is, hogy a második mondat nem igaz.
Draco… a szőke, dacos, szürke íriszű herceg, az elkényeztetett ficsúr, ő akinek minden lány csak egy újabb trófeát jelent… Ő aki mégsem ennyi. De … de nehéz megmondani, hogy ki is valójában. Kegyetlen halálfaló, vagy szerelmes 16 éves? Halálra, börtönre ítélt gyilkos, vagy hű, óvó szerető? Lehetnek neki egyáltalán őszinte érzései? Ha igen, akkor mikor választható el az igazság a hazugságtól? A mesterkélt színészkedés a mohó akarástól? Van egyáltalán  határ? Létezik ez a pókháló finomságú szál, amibe olyannyira kapaszkodnak mind a ketten, még ha a másik még csak nem is sejti… ?
Van, hogy el hisszük, minden szép lesz, hogy egy tánc új érzéseket ébreszthet, vagy egyszerűen csak felébreszthet.
Mi is az a bizalom?
Az, amit oly könnyű megszerezni, de ha egyszer elveszted, szenvedhetsz, hogy visszaszerezd. Milyen érzés?
Életed is rábíznád valakire, aki melletted áll, tűzbe tennéd a kezed, aztán hiába adtad oda mindened, be kell látnod, hogy más mint te, eltévedsz a világban, egy bűnös vallomás a földre dönt, és üresség tátong benned, de tudod, hogy hiába hívod vissza, nem fog beköltözni a szívedbe. Elég egy mondat. Elég egy pillantás. Aztán…
Vége.
Konok dac lenne, hogy nem mutatja, de retteg? Fél attól, hogy újra közel engedje magához Dracot.
Igen…az előbb, mégis csókolóztak. Az előbb mégis a karjaiba olvadt, de mindez olyan könnyen elmúlik. Most…
Mi ez a kétségbeesés? Mi ez a tétova pillantás?
Keze előrelendül, és visszaadja a pálcát jogos tulajdonosának. Nem tudta, hogy Dracoé, nem tudta, hogy nem szabad hozzányúlnia, és … és … és …
Elmosolyodik.
Mardekárosan.
Játsszanak.
Csak annyit, hogy Draco nem nagy varázsló, hogy nem halálfaló, hogy Tyara nem az a lány, aki mindent megváltoztathatott volna, akiért oly sokan sóvárognak.
Percek telnek el.
A fiú elvonul a fürdőszobába, a hatodéves pedig egyszerűen megszabadul ruhájától. Olyan védtelennek érzi most magát. A selyem hálóing borzongatóan  simít végig minden egyes porcikáján, megsebzi…
Furcsa.
Minden olyan furcsa.
Ellentétek. De mekkora ellentétek.
Draco, aki oly sok lánnyal volt már együtt, akinek egy-egy éjszaka sokszor semmit nem jelentett, aki … …. …
Tyara, aki könnyen ölti magára a csábító ördög jellemét, akiről még senki nem tudja, hogy valójában soha senki nem cipelte ágyba. Ó… igen. Terjengtek bizonyos hírek az iskola falain belül. David…James…Frederick…Daniel…Thomas…. Hát persze. Mind megkapták azt amit akartak. Vagy mégsem? Lehet, hogy bosszú volt minden? Hogy nem bánthattak úgy a kis tüneménnyel ahogy akartak, és ezért terjesztették, hogy kipipálhatják a listájukon a jégkirálynőt?
Az igazság egyszerű. De erről nem kell tudni senkinek.
Hát ezért érzi most magát gyengének, sebezhetőnek.
Míg Draco a fürdőben van, addig Ő becsukja az ablakot, majd elhúzza a függönyt. Egy ideig még nézi a sötét szatént, valamiért fogva tartja pillantását. Elgondolkozik.
Az álomvilágból a fiú szavai zökkentik ki. Gyorsan fordul meg, hajtincsei repkednek.
- Igen … olyanok vagyunk.
Halkan ciccent egyet…
- Nem képzeled, hogy elfelejtettem melyik a te ágyad? Ezek után…el lehet felejteni, hogy mellém telepedhetsz. Drága uram…
Felvesz egy amolyan elkényeztetett nemesi hölgyi hangot, amit végülis mindenki utál.
- Ön se gondolja komolyan, hogy egy ilyen jómódhoz szokott hölgy mellé feküdhet, mint én...ugye nem? Ezt a vadat nem szelídíti meg könnyen. Vigyázzon magára drága uram.
Ráveti magát a bevetett ágyra, fordul egyet, pajkosan a fiúra néz, kezében már is lendül a párna, ami egyenesen Draco felé repül. Majd még egy…
Ha már nem lefektetni akarja, akkor miért nem élvezhetnék az est minden egyes pillanatát? Miért nem hihetnék el, hogy szabadok?
Csak erre az éjszakára.
Játsszanak.
Csak annyit, hogy Draco nem nagy varázsló, hogy nem halálfaló, hogy Tyara nem az a lány, aki mindent megváltoztathatott volna, akiért oly sokan sóvárognak.
Csak játsszanak.
Feltérdel, sarkaira ül, beletúr hosszú hajába, és olyan gyengéd tekintettel néz a másikra, amit a Mardekáros, még soha nem láthatott.
- Talán … tehet valamit az ügy érdekében. A padló ugyanis elég kényelmetlen lehet… nos? Mire hajlandó?
Meggyszínű ajkai mosolyra húzódnak.

Nincs jelentése a pillanatnak. Nem fontosak a mozdulatok. Semminek nincs másodlagos, spirtuális jelentősége. Csakis az itt és most számít, nincs benne se múlt, se jövő, de fájdalom, se hit. Csak Ő. és Draco.
Játszanak.
Olyan röpkén ejti ki Tyara a "drága uram" szót, mintha teljesen természetes lenne. És miért is nem az?
Talán mert egész eddig az estig egyikük sem mondta ki nyíltan a dolgot? Mindketten úgy viselkedtek, mintha nem tudnának a nyílt titokról, az egyezségről, melyet atyáik kötöttek évekkel ezelőtt?
Emlékszik, másodévére készült a Roxfortban, mikor apja leült vele beszélgetni. Elmondta, hogy igazából már korábban közölni akarta Dracoval, csak nem volt alkalmas soha a pillanat. Elmondta, hogy Draconak tovább kell vinnie a csládi hagyományt, meg kell őrizni a vér tisztaságát, a vagyont és a jóhírt - ez a varázslótársadalom alapja. És ő büszkén és örömmel vállalta a feladatot, a család jó híréért mindent. Megértette, hisz ebben nőtt fel. Tizenkét évesen nem könnyű ilyesmit felfogni, de ő megértette. Sőt, örült is neki. Többnek érezte ettől magát ostoba, komolytalan kis kortársaitól, hisz az is volt.
Egy Malfoy.
Mindenhez így viszonyul. Neki a legjobb jár, és akkor, amikor ő akarja. Félelmetes, hogy mennyire összeillenek Tyarával. Ugyanaz a gyönyörű aranyszín vér kering mindkettejük ereiben. Ezt soha nem látta még ennél tisztábban.
Ajkán mosollyal, szemébe hulló szőke tincsein keresztülnézve tudatja a lánnyal, megértette a játékot. A lomhán felé repülő tollpárnát egy laza mozdulattal hárítja, a vánkos tompán, formátlan zsákká összezuhanva puffan a szőnyegen, Draconak alig van azonban ideje megszólalni, már érkezik is a következő támadás. Ezt a párnát ezúttal elkapja: jobbja belemarkol, leereszti teste mellé, és habozás nélkül közelebb lép saját ágyához, melyen a hálóinges szépség elnyújtózott az imént, most pedig úgy ficánkol, mint egy tízéves. Vajon Tyara mennyi idős volt, amikor közölték vele, ki mellett fogja végezni? Vajon hogyan reagált?
Vajon csak beletörődött?
Fején átfutnak a gondolatok, de nem hagyja, hogy gyökeret verjenek benne. Okklumenciájának álcája mögött aggodalmas, félig megfogalmazott kérdések keringenek, arca azonban ravaszul mosolyog.
Közeledik, közeledik, és az ágy széléhez érve sem áll meg: feltérdel rá ő is, miközben fejében máris megfogan valami méltó válasz, az azonban még késik kicsit.
- Mire legyek hajlandó? - kérdi csendesen, ahogy elég közel ér: közelebb, még közelebb; homlokuk egy pillanatra érinti egymást. - A kis hölgy talán szeretne valamit? Ó szólaljon meg, mit tehetek önért? - kérdi, nem érve Tyához, csak álszentül incselkedik a lány érzékeivel. Arca hol Tya arcához simul, hol ajkai érintik a gyönyörű nyak bársonyos ívét, hogy a következő pillanatban már az ajkak felé kapjanak, de nem... nem érinti meg, az ajkakat sosem érinti meg.
Nem bírja azonban sokáig. Valami kiszalad a száján, ami megtöri az iménti játékos hangulatot.
- Még mindig imádom az illatodat.
Egy kéz lassan megtámasztja a karcsú, selyemhálóinges hátat, megpróbálja kibillenteni Tyarát az egyensúlyából, hogy hanyatt fektethesse a szatén ágyneműn.

~Csak neked~

Akkor is esett. Mint mindig, mikor valami fontos dolog történik az életében. Csak véletlenek lennének, vagy volna valami különös oka ennek? Hazugságok …. Követelések …. Eszmék …. Házasság … jegyesség ….
Kicsi kis gyermek volt még. Túlságosan is. A tény, hogy muszáj végigvinnie azt a szép aranyvonalat, túl nagy kérés volt. Ráadásul akkor abban a pillanatban az se volt biztos, hogy szerelmesek lesznek egymásba a kiválasztottak. De, amikor kiderült, hogy kit is szántak neki … bizony minden más lett. Draco Malfoy.
Elmosolyodik. Fejét az ajkak irányába dönti, miközben halkan válaszol a feltett kérdésre.
Túlságosan is halkan.
- Ennél azért jobban is megerőltethetné magát. A végén még tényleg kénytelen leszek megválni öntől…és azt igen sajnálnám.
Kapna a forró ajkak után, szinte megőrjíti ez a játszadozás, de hagyja, hogy a fiú folytassa az incselkedést. Kézfeje végigsiklik az erős karokon, ujjai cirógatják a selymes bőrt, a hátat, az izmos hasfalat.
- Hát nem tanították meg önnek, hogy kell bánni egy úri hölggyel? Nem szép dolog, hogy rögtön lekenyerezne. Tán abba a hitbe ringatja magát, hogy így megkönnyíti a saját dolgát?
Mintha csak kérdésére érkezne a nem várt válasz, a fiú ismét megszólal, szavai hatására, a világ megáll. A folyosókon a fáklyák lángja megdermed, a bálon táncoló párocskák megállnak, és a világ zajai is elcsendesednek.
Meglepetésként érik a szavak, szemei mintha kerekre tágulnának, és abban a pillanatban Draconak nem kerül nagy erőfeszítésébe, hogy hanyatt fektethesse a lányt.
Immáron a szatén ágyneműn maga fölött szerelmével fekszik.
Imádom az illatodat. Imádom. Még mindig. Az illatodat. Még mindig. Imádom.
A játékos hangulat elszáll, valahol messze bizonyára még mindig él, de nem itt és nem most. Talán ideje lenne választani?
De mit? Egész eddig a percig úgy tűnt, hogy a hatodéves nem akar semmi komolyabb dologba belebonyolódni, de ahogy Tyara felett magasodik, a lány csendesen felsóhajt.
Ideje választani. Ez már nem kérdés. Puszta tény.
Tenyerében fogja a szép arcot, hüvelykujja lágyan cirógatja a bársonyos bőrt, a selymes nyakat, míg másik kezével átöleli Draco felsőtestét.
Megremegne? Vagy csak az est űz ismét csalfa játékot a Mardekárosokkal?
- Imádod az illatomat?
Még mindig ismétli a kérdést, csak most épp nem magában, hanem a másiknak teszi fel. Becsukja a szemét, mikor seprűszerű pillái ismét szétnyílnak, a bársonymelegségű íriszek sokkal komolyabbak, mint az előtt.
- Imádod az illatomat … Még mindig…
Picit felegyenesedik, ajkait óvatosan a fiú ajkaihoz érinti, amolyan pillecsók ez, és végül visszafekszik. Nem mosolyog, látszik rajta, hogy még mondani szeretne valamit, és ez pár másodperccel később be is következik.
- Mit szeretnél Draco? Lehet három kívánságod…. Ha tudom teljesítem őket.
Mit akar? Kezei mint kígyók fonják körül a fiú testét, és egy óvatlan pillanatban ha a másik engedi, a szerepek felcserélődnek. Tyara felül, Draco, a híres Malfoy alul.

A lány szavai halkan értelmeződnek Draco fejében. Csak azt és úgy érti, amit és ahogy akar. Játék az egész csupán, nem fontos, vagy igen? Tényleg választ kéne adnia?
Kígyókként incselkednek egymással, a játék egyre mélyebben hat a feltüzelt érzékekre. Meglepődne, hogy ilyen könnyen le tudta tarolni Tyarát? Kicsit, talán. Meg is torpan a mozdulat: tenyerén támaszkodva hajol a lány fölé. Mintha megdermedtek volna egy percre mindketten, pont mint az előbb. Mintha elgondolkodtak volna, hogy ez játék-e még, vagy már valami sokkal komolyabb. Őszinték legyenek? Vagy játsszák tovább a kis ostoba szerepüket? Nem a modoros beszédről szól a kérdés.
Hanem a korlátok ledöntéséről és a maszkoktól való végleges megszabadulástól.
Hosszan, kérdőn tekint Tya megilletődött szemeibe, nem tudja mire vélni a sóhajt sem. Egészen addig, amíg a két csillagszem rá nem néz ismét, abban a hitben van, hogy Tya épp azt fontolja meg, belemenjen-e a további játékokba: hogy hagyja-e, hogy ezen az éjszakán valami indokolatlan történjen, valami olyasmi, aminek nem volt semmi korábbi logikus előzménye. Az első csók után közvetlenül az első éjszaka? Attól a Dracotól, akivé azzá vált, mikor Tyara nem volt mellette, ez teljesen elfogadható lenne, viszont ezzel a lánnyal szemben ő nem az már, aki akkor volt, hiába akarja elhitetni magával, hiába tesz úgy, hiába próbál mindent észérvekkel megmagyarázni. Össze van zavarodva, az az igazság. Ő, a híres Malfoy.
Szembesítik saját szavaival, arca megkomolyodik Tyara - talán - kétely szülte komorságát látva, mindeközben édes ujjak az arcát, ösztönösen kinyíló ajkait cirógatják, és egy karcsú kar indaként tekeredik a hátára. Szája a kéz után kap, a tenyérbe csókol, hogy elodázza a válaszadást. Újabb apró cselekedet, melyet nem tudna megmagyarázni. Hálószoba, ágy, és egy gyönyörű nő lenge ruhában: ezek a dolgok reflexből követik és indukálják egymást.
De állj. Várj.
Ez az illat és ez a csók.
Más.
Elkapják, felülkerekednek rajta. Szédül.
Az első, ami eszébe jut, hogy ez nem így szokott lenni: hogy neki kell felül lennie, de ezt a gonolatot is csak a felszínesség és a szexet gyakorlatias élvezetté degradáló ösztönök sugallják. Le kell választania magáról ezeket a lelket nevetséges díszcsomagolóba béklyózó ostobaságokat, ha Tyával van.
Vigyáznia kell vele.
Rá.
Mi volt a kérdés?
Életében először nem tudja, mit is kéne csinálnia az ágyban.
Lassan, tétován emeli föl kezét, gépszerűen, esetlenül teszi azt Tya derekára, miközben a fölé hajoló arcot nézi, és nézi, és nem tudja eldönteni, mit mondjon. A csend hosszú és elbizonytalanító, épp mint az előbb.
- Már... mondtam - szólal meg ostobán. Saját hangja idegennek tűnik. - Csak maradj velem - ismétli korábbi szavait, a kérést, ami az est elején hangzott el egy gyenge pillanatban: egy pillanatban, mikor egy gyermeki vágy ki tudott szivárogni egy repedt halálfaló-maszk mögül.
Másik kezét is felemeli, és magához húzza Tyát, karjai ölelésbe zárják a csöpp, kecsesen nőies testet. Nem kalandoznak el kezei, nem csókolnak a nyakba az ajkak. Lassú, mély lélegzetet vesz és lassan ereszti ki a forró levegőt, ami megcirógatja a leomló barna hajfürtöket.
Csönd. Csak ölel, és nem mond semmit. Nincs mit.
Lehunyja a szemeit. Most jó. Nincs kétely és nincs kísértés sem. Sokáig nem szólal meg.
- A maradék két kívánságon meg majd még gondolkozom - mondja kicsit később, egyik kezével lágyan simogatni kezdve Tya hátát, vállát, nyakát és az odabújó (?) fejet.
- Ne félj, nem maradsz az adósom - teszi hozzá egy újabb másodpercnyi szünet után.
Nyugodt megbocsátás hallatszik a hangban. Komolyan hihető lesz tőle, hogy a szó nélküli eltűnés megbocsátható némi játékos engeszteléssel.
Mit is kéne megbocsátania?
Mindketten a körülmények gyenge áldozatai.
A hálóterem mocorgásérzékelő lámpásai pislákolni kezdenek. A fény már csak halványan dereng, végül ismét sötétség hull rájuk. Csendlepel. Bársonyból. Megnyugtató, nem mint az előbb, mikor váratlanul, a mondat közepén szakadt rájuk a táncteremben a sötétség.
Sokáig hallgatja a szuszogást, és leli egyszerű örömét abban, hogy érezheti a másik gyengéd szívdobogását, és abban, hogy ott van. Mellette. Ma éjjel.