A háborúnak vége. Tudjuk, mert láttuk. Láttuk, ahogy Voldemort az enyészeté lesz, ahogy egyesek elmenekülnek, ahogy az emberek örülnek. Győztünk és ez a mámorító érzés olyan, hogy sokan még nem hiszik el. Még nem tudják felfogni és feldolgozni, hogy immár nem kell többé bármitől is rettegniük, bujkálniuk. Felszabadultak, a szívük kirobban a mellkasokból és szabadon szárnyalhat, mivel nincsenek kötöttségek. De akkor az agy miért nem dolgozza fel mindezt egykönnyen? Talán mert túlságosan hozzászokott a rejtőzködés művészetéhez, és most úgy érzi elvesztett egy barátot.
A tény azonban az, hogy noha a győzelem elérte a diákok seregét karöltve a tanárokkal és a Renddel, egyesek még így is meg tudtak szökni. Ezek az emberek természetesen veszélyt jelentenek továbbra is a társadalomra, így körözött szökevényként vannak számon tartva, ugyanakkor potenciális esélye nem sok van, hogy gondot okozzanak, hiszen Uruk nem létezik többé, s így semmi nem koholja össze őket. S az emberek, köztük maga Mathias is tudta jól, élete gyökeresen megváltozik innentől kezdve.
’A szél hidegen fújt az arcomba, de tudtam, hogy ez ellen nem tehetek semmit. Szívem felszabadultan vert, éreztem, hogy immár enyém az egész világ, és megszabadultam a rossztól, de az elemek azok a dolgok maradtak, amik továbbra sem  az én hatáskörömbe tartoztak. Ösztönösen néztem le a karomra, amit a pulóver sötét karja fedett, és óhatatlan is megérintettem a ruha felett a tetoválást. Nem, többé már nem fog kínokat okozni, ahogy többé rémálmok sem lesznek. Többé nem lesz problémám, és Blaire-nek sem kell aggódnia. A húgomért immár teljes mértékben csakis én vagyok a felelős, miután apám az ostrom után öngyilkos lett. A vagyok és vele minden egyéb teendő rám szállt, és persze a testvéremre, amíg nagykorú nem lesz. Tudom, hogy jó életünk lesz. Hisz ez már csak rajtunk múlik. Csakis rajtunk.
Tudom, hogy ez az utolsó találkozásom velük, és tudom, hogy ez is csak Roxane miatt van. Az a nő segített túlélnem a poklot. Megtanított embernek maradnom a katlan legmélyén is, és kiállt mellettem. Tartozom neki annyival, hogy ha kér, még egyszer utoljára, elmegyek hozzá. S persze akaratlanul is feltolulnak az emlékek. Ahogy a patrónusom idéztem, amikor először animágusi bőrömbe bújtam, mikor Roxane oktatott a stratégiai helyzetről, mikor megkaptam a Jegyet, és ő komor arccal állt és nézett. Mikor segített ennem, és lefürdenem, az első sokk után, és mikor bájitalt készített, hogy átaludhassam az éjszakát… Ez mind, mind és mind már a múlté. De valahol tartozom neki, és ezt tudja ő is, akárcsak én. Hát nem váratom, hanem belépek a kőtemplom romos falai közé. Itt volt korábban több ülés is, amin részt vettek a Nagyúr vazallusai, a fekete ruhás sötét maszkos emberek, de mostanra kihalt pusztasággá vált ez is, és visszavette az uralmat a természet. A kövek közt növények apró gyökerei tapadnak meg, hogy szárba szökkenve hirdessék, az ember alkotta építmények sem tartanak örökké. Szemem megakad egy ilyen kis virágon. Egyszerű fehér színe, anyámat juttatja eszembe, mikor hófehér ruhában táncolt, és a fény elhalványította alakját. Érintése puha, mint egy takaró és hideg, akár a frissen hullat hó, én pedig letépem, emlékem foszlányát, hogy még elgyönyörködhessem benne pár percig. Aztán, mint mindig, az idilli emlék elszáll és a valóságba találom magam, ahol a perifériába három alak közeledik felém. Felállok, délcegen, felszegett állal, és Roxane-t nézem, aki valószínűleg a középső alak lesz. Kisebb mint a másik kettő, de nem sokkal és a járása kecses, akár egy őzé.
- Borús éjszaka köszöntött Rátok! Leáldozott az időtök… - hangom nyers, és erős, de nincs benne él. Mindig tudták hogy kényszerből vagyok velük, és hogy sosem tartoztam igazán hozzájuk. Ám mindennek nincs jelentősége.
- Sötét, valóban így van, kicsi Montrego. Ám van valami, amit elfelejtesz…-
S a kezem irányába bök, a bal karomra, ami az ő biztosítéka.
- Nem, nem felejtem el. Csakhogy, ennek vége. A nagyúr nincs többé. Nincs aki összehívja a Jegyet, többé már nincs jelentősége…-
- Tévedsz ostoba fiú! Ó,ó ostoba! Mindig lesz valaki, hát nem érted? Igen, ennek most ugyan vége. De mindig lesz egy bitorló, aki többet akar, jobbat. Mindig van, aki viszályt szít, és lesz aki emlékezik erre. A Nagyúr nem halt meg eredménytelenül. Ó, hát még mindig nem érted… sose leszel biztonságban… soha! Mindig ide fog kötni a múltad, és hacsak le nem vágod a karod, mint az a ostoba Gray, mindig is rajtad lesz a Jegy! –
A szavak az elevenembe vágtak. A szélső alakról, akinek a hangja olyan, akár az éles acél, sértő és bántó, a középsőre vándorol, de az némán áll, akár egy oszlom a nagy csarnokokban.
- Ne félj, fiú, jót akarunk neked. Jobb lesz neked, halva…-
A másik szélen álló mély öblös hang hallatára a hátamon a hideg kezd futkosni. Mire felfogom a szavak értelmét, már késő. Három pálca mered rám, egyszerre, és az én diófa pálcám pedig az övtokba erősítve pihen. Innen már nincs menekvés, s ekkor önti el agyam az adrenalinnal kevert félelem. Átvertek, Roxane elárult… Végig ez volt tehát a cél? Hogy megöljenek? Hát legyen, legalább egy nyikkanás nélkül halok meg. Becsülettel. Nem leszek a menekülő és könyörgő féreg, akikben élvezetet lelnek…
Lehunyom a szemem, és felidézem a húgomat, ébenfekete hajával és kék telt szemeivel. Felötlik benne Elena arca, Athalea mosolya, Eric komisz nevetése, Joanne aggódó tekintete, Dakota megvetése, Vikitria gúnya, Anyám ékes hangja, és végül legvégül Izabel angyal arca, amit többé már nem látok.
Még egy tized másodperc telik el, és a varázslat sötéten robban felém, élénken süvítve, de nem a zölden villanó fény tölti be a szemem, hanem egy kékesfehér izzás. Mintha ezer év távlatából hallanám a szavakat, egy elkínzott női hang erőteljes ’Ex Memoriam’-át, s én csak egy halt ’Izabel’-t tudok kinyögni. Majd minden homályba vész. Minden és mindenki. A testem ernyedten dől hátra, míg tompa morajjal földet nem ér, s tenyeremből kihullik a kis virág, amit oly féltetten dédelgettem.’
Pár év múlva a Montrego birtokon ott él egy testvérpár, boldog és gondtalan életben. Azt beszélik a férfinak  amnéziája van és korábban angyalarcú vidám fiú mostmár sosem mosolyog, de remélik hogy a húga odaadó szeretete egyszer majd meggyógyítja. Rebesgetik azt is, hogy a Rockwood lány eltűnt. Egyesek szerint meghalt, mások szerint a mugli világ egyszerű szépségeit találta meg, s felhagyott a mágiával. Nos, bárhogy is legyen, az viszont tagadhatatlan tény, hogy a szépséges véla, aki egykor az iskola tündöklő csillagai közé tartozott, elhagyta Angliát és visszatért családjához, hátrahagyva szerelmét, és lezárva élete addigi részét. A pletykák szerint egy fekete hajú előkelő lánnyal jár bájitalt keverni és gyógyítani, aki mintha talán a Dean névre hallgatna. Tehát minden megváltozott, és minden átalakult. Az idő megy tehát tovább, és nincs lehetőségünk ezt megállítani, még egy kis időnyerővel sem igazán. Ez az élet örök körforgásának kitétele, s mi csak alkalmazkodhatunk hozzá, s igyekezhetünk kihozni abból a kevésből, ami megadatik, a lehető legjobbat. Egyszerűen azért, mert mindenki kap még egy utolsó utáni esélyt. Még az is, aki a legkevésbé számít rá.