Pezseg a halovány borostyánszín koktél a karcsú csiszolt kristálypohárban, melyet vékony ujjak emelnek a lemenő Nap utolsó fénycsóvái felé. A buborékok kacskaringósan, lassan szállnak felfelé az italban, néha gyémántként megcsillannak, de az igazi drágakő, aranygyűrűbe ágyazva, az alabástromfehér ujjak egyikén díszeleg, a szerelem és a hűség örök jelképeként.
Az egykor még eleven éhet lobbantó rózsaszirmok az üvegpohárra simulnak, gyengéden szétnyílnak, a fehér fogak egy pillanatra megvillannak, majd a kesernyés jéghideg ital csendesen a nyelvre csepeg, ahol, mint csokoládé olvad el, gyönyörű méregként.
- Ezt mire isszuk, Draco? Mire??
Előre emeli a kelyhet mintha csak tiszteletét adná valakinek és elcsukló hangon ismét megszólal.
- A szerelmünkre.
Egy pillanatra a szoba sötét sarkában feltűnnek a szürke szemek és az őket takaró szőke tincsek melyek oly pimaszul hullnak előre. A semmibe. A végtelenbe.
Vajon Draco Malfoy, a híres aranyvérű családból származó férfi, aki ismét távol van, megérzi, hogy most ebben a pillanatban utoljára koccintott vele felesége?
- Merry
Fogalma sincs, hogy ma már hányadszorra szólítja a manót, de szüksége van valakire, szüksége van arra, hogy beszélhessen valakivel, mielőtt dönt.
Mindig is kíváncsi volt arra, hogy milyen érzés lehet az, mikor valaki már nem menekül, nem vár feloldozásra, csak egyszerűen gondolkodás nélkül egy életre szóló döntést hoz.
- Merry
Halk pukkanás rázza meg az ablakok üvegét, aprócska lény jelenik meg az arannyal átszőtt zöld szőnyegen.
- Úrnőm
Tyara kétségbeesetten behunyja szemeit, pillái szorosan összefonódnak, talán épp azt kívánja, hogy ébredjen fel ebből a szörnyű iszonytató álomból, ahonnan sajnos nincs menekvés.
- Hallgass ide. Akármit hallasz, akármit is látsz, nem jöhetsz be ide hozzám, nem segíthetsz,  és még véletlenül sem hívhatod ide Draco Malfoyt, sőt senkit. Megtiltom, hogy üzenj bárkinek. Megértetted?
A manó hallgat. Kis szája megremeg, kezei görcsösen ökölbe szorulnak, ujjpercei már fehérednek.
- Megértetted?!
Ellentmondást nem tűrő hangon, hisztérikusan kiált a ház úrnője, kinek arcán megannyi gyöngyszem gördül végig, keserű széles pocsolyákká alakulva a meleg barna íriszek alatt.
- Merry megértette asszonyom.
- Elmehetsz.
Mikor az utolsó remény is magára hagyja, az aki talán megakadályozhatná abban amit tenni szeretne, hirtelen minden oly más lesz a szobában. Egészen idegen. Egyedül maradt. Egyedül. Hát így lesz vége mindennek?
Ujjai között még mindig ott pihen a kristálypohár, benne a pezsgővel. Felemeli újból és nagy kortyban kiissza az italt.
Nem gyáva Ő, sose volt az. Talán a legbátrabb ember az egész világon. De a bátorság is csak annyit tesz, hogy félelem nélkül döntünk. Egyszerűen csak tart attól, hogy nem tud erős lenni, és ennyi elég ahhoz, hogy örökre eltökélje magát.
Leroskad a földre, szinte térdre esik, nyöszörögve zokogni kezd, szívét szorongatja, azt, amely szilánkokra törött az élete alatt.
Annyi háborút megéltek már ők ketten, volt, hogy ellene fordult, és mégis győztek, de ez az utolsó küzdelem, amely 23 éve folyik, mindig is követelt és követelni fog áldozatokat. Például Őt. Tyara Mortalt.
Szellem alakok ölelik gyűrűjükbe, bátorítóan és szeretet árasztva. Az emlékek viharként söprik el a jelent, ragadják magukkal az alabástromfehér testet, törlik le a szép könnycseppeket, próbálják meg összeilleszteni a törött szívet.

?. Az első csók ?.
Adott mindent, vesztett sok dolgot, és kapott szerelmet.
Adott egy szívet, melyet elvesztett, és kapott egy másikat cserébe.

A szürke szemek megvillannak a szőke hajtincsek közül. Mosolyognak rá.

Mást csókol. Mást? máshol.

Apró öklei tehetetlen fájdalommal püfölnek egy mellkast, durván, kegyetlenül ordít, s valami megszakad benne.

Egy gyönyörű lány ? Vikitra?

Eljegyzési gyűrű ? Igen ez még rajta  van?

Már nincs ?

Mi a valóság?

Egyedül van ?

Nincs mellette senki ?

Meghaltak sokan ?

Valaki megfogja a kezét? valaki magához öleli?
 
Valaki elereszti a kezét?

Téboly?

Magány?

Csend?

Kín?

Könnycsepp?

Az utolsó képek, és már alszanak a fények.

Most sincs mellette senki, mikor az utolsó perceit tölti itt, ebben a házban, ebben a világban.
Tekintete a szék lábánál csábítóan csillogó ezüst pengére siklik. Az Ő szemeire. Ők fogják megölni.
Reszkető kézzel nyúl előre, ujjai a markolatra fonódnak, és szinte szerelmes áhítattal figyeli a tőrt.
- Hát ily egyszerű? Véremet veszed, életemet adom, és minden gyorsan elmúlik?
Az kés éles. A bőr vékonynak tűnik.
Keskeny medret váj a fegyver a csuklónál, felsértve a folyóként hömpölygő eret, melynek smaragdjai elárasztják a számukra megásott sírt.
Csendesen csordogál lefelé az alkaron egy csíkban a bíborfolyó.
Nem is fáj annyira, mint ahogy gondolta. Mélyebbre szánt a tőr.
Tyara felszisszen. Egy pillanatra a légzése elakad.
Elfekszik. A plafont nézi.
Megfordul a fejében, hogy ha itt és most megállna, segítségért kiáltana, akkor mindent helyre lehetne hozni, nem kéne meghalnia. Nem most?
Oldalra fordítja a fejét, keserű könnycseppjei a földet áztatják, pont úgy, ahogy vére teszi.
Nem írt búcsúlevelet, nem köszönt el gyermekeitől ?. talán sose bocsátanak meg neki. Sose.
A zsibbadt fáradtság eluralkodik rajta.
Percek telnek el.
Hosszú-hosszú percek.
Nem egy, vagy kettő, hanem 15 ?
Szívverése lassul.
Miért tette ezt?! Nem szabadott volna ? Sose szabadott volna.
Az egykor vérvörös ajkai lassan színtelenné válnak, már karját se tudja felemelni. Saját vérében fürdik. Az asztalról egy ifjú pár tekint le rá, sugárzó boldogsággal. Draco és Ő?
- Szeretlek ?
Fázik.
Álmos.
A szemeit lassan behunyja.
Szívverése néha kihagy ?
Nem fogja megérteni ?
Nem?
Légzése szakadozik.
Pulzusa szinte már nincs.
Szempillái megremegnek, ajkai kissé szétnyílnak.
A bíborfolyó az ajtón túl is folytatódik már, a folyosón csermelyként csordogál.
Valaki kinyújtja felé a kezét. Többé nem ereszti el ? soha ? nem kergeti tébolyba? soha ?
A szíve megáll.
Nem érti majd meg.
Nem?

A szemei nem nyílnak ki többé, a bársonymelegségű íriszek nem mosolyognak senkire immáron, a hókarok nem ölelnek ?
Ugyanis Tyara Mortal meghalt.

 Sokan bizonyára nem értik meg döntésemet. Sajnálom, hogy végül így lett. Megígérem, hogy egyszer visszatérek. Pont úgy, ahogy két éve tettem. Megint csodás éveket köszönhetek nektek, és nem kell annyit várnotok, mint legutóbb. Lassan elérnek abba a városrészbe ahol én lakok, és bekötik a netet. De Tyarat akkor sem szeretném már megtartani. Tényleg az első játékos karakterem volt, vele tanultam meg játszani, és valami hiányozni fog belőlem, miután elküldöm ezt a reagot.

Kedves kincsem!
Igen Josym, ez neked szól. Sajnálom, hogy nem tartottam be a szavamat, és végül megöltem, sajnálom, hogy lassan négy hónapja nem jelentkezek, és sajnálom, ha bármikor megbántottalak.
Szeretném ha tudnád, hogy amikor lesz netem az első dolog az lesz, hogy feltöltöm azt az oldalt, amit beszéltünk, ugyanis volt időm kidolgozni, ide HP-ra egy fantasztikus lány karaktert alkottam, imádni fogod, és ?
És nagyon szeretlek. Pokolian hiányzol. Tyara igazából a te emlékeidet őrizte a szívében, azokat az első napokat, amikor arra vártam, hogy beosszák valamelyik házba, és veled a chatboxban megismerkedtem. Téged sose veszítelek el remélem.
Mert te már nem Tya, hanem az én szívemben élsz. ?
Ha esetleg sírsz, tudd én is így teszek ? de ígérem, hogy nem kell sokat várnod rám, és újult erővel visszatérek hozzád, hozzátok.
Szeretném, ha írnál egy szép búcsú reagot Dracoval ide.
Ha már elvesztettük örökre Tyarat.
Szeretlek.