Véget ért, mielőtt még elkezdődhetett volna. Így volt a legjobb, mindketten tudtuk. Egy kor, egy látásmód, egy forró tekintet, egy norma, ami kettéválasztott minket. Két messze hánykolódó, bús lélekké.
Az összegyűrt lapocska kiterítve feküdt az íróasztalon. Néztem a kezeim között olyan sokat morzsolt versecskét, azt a lapocskát, ami felett olyan sokszor sercegett a tollam, mire tökéletes lett. Tökéletes. De sose adtam oda Neki, sose olvashatta a versecskét, a lapocskát sose foghatta ujjai között. Miért is olvashatta volna el? Nem számít már. Tudtam, hogy nem fog számítani már, így felesleges volt odaadnom, csak megnehezítettem volna a dolgot. Mi értelme lett volna? Folyton-folyvást ezt kérdeztem magamtól, pedig tudtam a választ rá. A magányos karácsonyi napokon egy fotelben ülve, meleg takaróval és teával olvasgatná vérző szívvel - ennek pedig végképp nem akartam kitenni. Ő döntött, az ő szabadsága szerint választott utat, a tudatlanságba menekült, remélve, hogy így hátrahagyhat engem és a problémákat, a minket körüllengő normákat és megvető tekinteteket. Nem voltam dühös rá, nem hibáztattam, sőt, talán még a döntésével is egyetértettem, de... hiányzott. Ezért ezt a tátongó űrt muszáj volt valamiféle érzelemmel megtölteni, és a dühvel a legkönnyebb az elkeseredettség hasadékát betömni. Én jól betömtem.

Egy pokróc volt rajtam. A szoba félhomályba burkolózott, egyetlen egy gyertya égett asztalomon, pontosan a lapocska mellett. Mattul bambultam az asztal felé, úgy tűnhetett, mintha azt nézném, pedig csak a emlékekbe ragadt a tekintetem. A pokróc alatt öltöny virított, ami alatt egy összegyűrt talár nyomódott össze. Én pedig valahol a textilek között szürcsölgettem a teámat. Az Ő teáját. Amit mindig ivott, amikor itt volt. Szentimentális, főleg ilyenkor karácsonykor. De karácsonykor az a dolgunk, hogy naivak és szentimentálisak legyünk. És bánatunkban döntsünk le száraz torkunkon egy-két hordónyi olcsó folyó bort.
A gyertya egyre kisebbre tömörödött, az idő pedig tripla olyan gyorsan szaladt. Az óra ütött, a hóesés elállt, a hó letapadt az útra. Ideje volt kibújni meleg vackomból, hogy szembenézzek kötelességeimmel, de nem akartam. A már leégett gyertyát akartam nézni, és szorongatni a már üres bögrét. Mélabús robotként mozdultam meg, pislantottam, feszítettem meg izmaimat, hogy elhagyjam puha búvóhelyemet. Anélkül, hogy az asztalra pillantottam volna, félredobtam a pokrócot, és elhagytam vackomat.

Komorul, kihúzott háttal lépkedtem az ódon köveken, oly' lassan, mintha temetésemre indulnék. Sok árny suhant el mellettem, de én komótosan öregember módjára bandukoltam előre. A mélabús robot lábai csak vitték a testet, amíg az agy szabadon szárnyalhatott sokkal melegebb, sokkal tavasziasabb, sokkal majomkenyérfásabb világban.
Az aranyajtón túljutva sem ragadta meg őt a tömegárnyék, hangtalanul, érdektelen kísértet módjára siklott mai esti partneréhez. Gyengéden megérintette nyakát, majd száját a szájához emelte. Ajkai közrezárták, ő pedig mámorosan merült el benne. Ízlelgettem, nyelvemmel játszadoztam, majd gyorsabb fokozatra váltottam: nem ízlelgettem a bort, hanem egy húzásra eltüntettem sivatagos torkom mélyére.
A bor nem tudott úgy megérinteni, mint azok az ujjak, amik leheletnyire értek vállamhoz fülledt fuvallatként. Az érdektelen kísértet hirtelen több lett placentánál, a mélabús robot hirtelen több lett fémes szerkezetnél.
Nem kellett látnom az arcot ahhoz, hogy felismerjem a versecske méltó tulajdonosát. Szólni akartam, de a rozsda beette magát döbbent szavaimba, így azok torkomban ragadtak.
Tudtam, hogy ez a pillanat életem egyik legboldogabb pillanata, de azt is tudtam, hogy ezzel minden megváltozik.

Tízezred másodpercenként tízezer emlékkép pörög le szemem előtt. A képeket vad óceánok hullámai csapkodják, tomboló tűz forró nyalábjai nyaldossák széleiket, gyengéd szellő simítja végig felületüket, friss, illatos fű nő ki belőlük, albatroszok repkednek hevesek felettük, reszketnek, megrepednek, kisimulnak. Üstökösök szakítják át őket, fekete lyukak keletkeznek, bolygók ütköznek össze, fényévnyi méretű, néma robbanások, oxigénhiány, antigravitáció, Végtelen.
Az univerzum bomlik fel testemben.

Elhúzódik, és azt érzem kilométernyi távolságra repül tőlem. Csak a szemeket tudom bámulni a maszk mögött. Rá akarok nézni a ruhájára, a kezére, a nyakára, ajkára, fülére, hajára, de képtelen vagyok másra koncentrálni. Mozdulatlanul, idétlen képpel, nyitott szájjal csüngök íriszein. Valahol mélyen az agyamban tudom, hogy be kéne csukni a számat, üveges tekintetemet eldobni, pislantani párat, esetleg nyelni, ne adj isten, megszólalni. De az agyam kikapcsolt, csak az univerzum tombol bennem, ereje szét akar szakítani belülről.
Közelít, a fülemhez.
Meg akarok szólalni, de még mindig bugyuta szobor módjára díszelgek. Csilingelő hangja megragad a bokámnál fogva visszahúz az egekből és tiszta erőből földhöz vág.
-    Távolságot tartanánk?!   - rökönyödöm meg hitetlenkedve.
Csak ennyi szalad ki a számon, akár egy testmeleg lehelet. Semmi köszönés, semmi bók, semmi szerelmi vallomás, vagy magasröptű káromkodás. Kocsmáros stílusú böffentés - ennyi telik tőlem.

Majd utolsó mondatánál kipirosodik az arca. Tudom, mit jelent, annyiszor láttam már orcáin a tündéri pozsgásokat. Agyam bekapcsol, idióta arckifejezésemet egy szivaccsal letörlöm, és felragyog az arcom. Megfogom a kezét, és a pár lépésnyire lévő ajtó felé kezdem el vonszolni. Elszántan kerülgetem az embereket, és anélkül, hogy egy szót is szólnék hozzá, egy közeli tanterembe vonszolom.

Elengedem kezét, becsukom az ajtót, majd bűbájjal be is zárom. Bár nap, mint nap ezrek fordulnak meg ebben a teremben, most senki se fog idejönni. Megfordulok, szembenézek az ártatlan teremtéssel, aki angyali őszinteséggel és gyönyörűséggel áll előttem. Megindulok felé, előtte egy méterrel berogyasztok térdeimmel, kezeimmel átölelem a derekát, és felültetem a mögötte álló padra. Két kezemet két orcájára teszem, és szenvedélyesen megcsókolom.