Éjjel volt. Az álmatlanság szörnyen gyötört, megkínzott. Felkeltem az ágyamból, hogy átsétáljak apa „dolgozó szobájába”, ahol a muglik elől tartotta elzárva mágikus tárgyait. Így például egy merengőt.
Az ajtó csikorogva kinyílt. Megrezzentem, mert féltem, hogy felébresztem apát. Nem akartam, hogy tudjon arról, amire most készülök. Nem biztos, hogy a legjobb ötletnek találná. Főleg a Roxfort előtti sötétedő életemet nézzük, ami mély sebeket hagyott bennem, melyek közül sok vérzik még.
Levettem egy hatalmas kőtálat, melyben még forgott a füstszerű anyag. Apa megint használta…
Végig simítottam az ujjam a szélen, egy – egy apró láthatatlan mintát rajzolva rá. Visszaléptem a szekrényhez, majd levettem egy fiolát, amelyben hasonló füstös anyag forgott. Beleöntöttem a merengőbe, majd a fejemet is belehajtottam. Kavarogni kezdett velem a világ, míg nem megjelent az első emlékkép.

Egy öt éves apró kislány állt előttem, halvány rózsaszín ruhában, szépen befont derékig érő hajjal. Sápadt kis arca félelemről árulkodott, a kis kezecskéi remegtek. Egy sudár, szakállas férfi megsimogatta a fejét, miközben bátorítóan mosolygott rá. Egy hatalmas vaskapu előtt álltak, amin egy elmosódott címer volt. Egy kígyót ábrázolt, ami rátekeredett egy ládára. Egy idősödő, kopasz férfi egy aranykulcsot dugott bele a zárba, ami kettőt csattanva kinyílt. Kinyitotta az ezüstösen csillogó vaskaput, majd előre engedett minket. Azaz az öt éves énem és az apám.
A kép elhomályosult, majd ismét felderengett, de ezúttal egy tágas nappaliban találtam magam.
Kinyílt egy újabb ajtó, ahonnan az anyám lépett ki. Göndör, szőke haja fel volt tűzve a feje tetejére, zöld szemhéjpúdere kivirított elágazó műszempillái mögül, az élénkpiros rúzs az ajkán, pedig a hányingert éreztetett velem még most is. Citromsárga, párducmintás ruhája ráfeszült a testére, megmutatva telt idomait. Mögötte egy nálam nem sokkal idősebb, vörös hajú, karcsú lány állt, aki visszafogott öltözékében igen elütött a szoba – és anyám – harsányságától. Nem illett oda, ahogy én sem.
- Szervusztok! – mondta nyávogó hangon az anyám – Milyen… nagy… ööö… öröm az, hogy láthatunk bennetek. – Ne menj hozzájuk közel Lucy! – az utolsó mondatott a nővéremnek súgta. Szép, szelíd arca, márványszoborrá feszült, miután az anyja rátekintett.
- Én is… hogy is mondtad? Örülök, hogy látlak, Maria. Nagyon… Csinos vagy…
- Köszönöm, William. – sziszegte anyám.
A délután további része hangtalanul telt, Anyám egy – egy megjegyzést mormogott Lucynek, aki még mindig szoborrá alakulva ült egy széken. Az arcomra néztem. A kislány arca szomorú volt. Ez élete első közös délutánja volt a nővérével és az anyjával. Emlékszem még az érzéseimre. Akkor még csak az fájt, hogy Lucy nem hív, hogy játszunk és nem akar megismerni.

Újra elhomályosult az emlék.
Könnyes szemmel zuhant rám áradatként a tudat, hogy ismét a dolgozóban vagyok. Akkor nem tudtam, hogy az emlék jót tett e vagy csak ártott. De azt igen, hogy megtörtént és már nehéz lenne változtatnom rajta.