Broken Crown

never wear your broken crown

A munkám annyi mindennel jár együtt, amire talán számítottam azokban az években, amelyeket könyvek fölött görnyedve töltöttem.. de igazán megérteni őket lehetetlen, legyünk bármilyen empatikusak is. A legilimencia megkönnyíti a dolgom, de mindig felmerül bennem, meddig mehetek el? A pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve, az én adottságom pedig lehet életmentő de gyilkos is...
   Az ember mindig a teremtés koronájának tartja magát, én viszont nem vagyok meggyőződve róla, hogy az a korona épnek mondható-e. Egy háború záróakkordjait játssza a sors hatalmas hangszere, de a gyógyulás előtt mindig erősebb a fájdalom, mélyebbnek tűnik a seb is. A régi emlékek, a bűntudat, a rémület és a bűneink mindig visszatérnek és nem hagynak nyugodni akkor sem, ha elfelejtjük őket egy időre. De megválaszolhatom-e a fel sem tett kérdést, ha én kimondatlanul is tudom a választ? Felveszem a kabátom és a törött korona után szaladok, amíg el nem tűnik örökre a sötétben, amíg le nem telik az idő..
   A két nappal ezelőtti átvilágításon Cedric Marlowe ült velem szemben, és minden gyanún felül állt a halálfalók ügyében - egyébként sem gondoltuk, hogy köze lehetett hozzájuk, maga is bujkált a háború alatt és az osztályvezetője kezeskedett is érte, de ez formalitás, és ha szerintem hülyeség is, muszáj megtennünk. Hogy zárkózott, azt az első pár lépéséből is látni lehetett, fagyosak voltak a válaszai és a misztériumügyiekre jellemzően logikusan felépült mondatokban fogalmazott, de volt valami, amit nem az én belső szemeimnek szánt, és mégis észrevettem. Olyan kitartóan próbálta elzárni azokat az emlékeket, hogy éppen ezzel rajzolt köréjük hatalmas vörös köröket, mintha a tudata könyörgött volna hogy felfejtsem a szálait. Ami azonban ott várt rám, arra nem készülhettem fel, hiába olvastam azokat a könyveket és hittem azt, hogy mindennel találkoztam már: mindig elborzaszt az emberi mocsok, ilyenkor érzem igazán, mennyire csorba is az a korona, aminek szerepében tetszelgünk.
   Mi nem vagyunk barátok, még munkatársak sem, futólag és távolról ismerem Cedricet az azonos ház és a szüleim kutatási területei miatt, biztosan nem kérné a segítségemet, de másnak sem árulná el, mit élt át, addig pedig örökre kísérteni fogják a démonai. Felállok a hintáról, elhagyom a kiürült játszóteret és a Minisztériumhoz hoppanálok, nem törődöm most senkivel, egyenesen az osztályukra megyek, mintha csak Rosát akarnám meglátogatni. Ő is tudja, hogy rájöttem valamire, de nem feszegette.. pedig még nekem is jól esett volna, ha ketten visszük a terhet, el sem tudom képzelni, Cedric hogyan bírja még egyedül...

   Állok az ajtaja előtt, próbálok még egy kicsit láthatatlan és hallhatatlan maradni, mint egy szellem, aki most a múltból lép elé segítő szándékkal. Be kell vallanom magamnak, hogy emlékeztet valahol a volt vőlegényemre, de nem az érzelmek mozgatnak felé: ő is mindig egy feldobott pénzérme volt, ha segíteni akartam neki, és soha nem lehettem biztos benne, hogy melyik oldalára esik majd. Javítok vagy rontok rajta? Bármelyik is, meg kell próbálnom, meg kell próbálnom kinyitni a cella ajtaját, ahová saját magát zárta. Hármat kopogok, és a hangom szinte szentségtörésként cseng az itteni csendben.
   - Mr. Marlowe? Szabad? - mindig idegennek találtam ezt az egész részleget, lélektelennek, ahová soha nem süt be a nap, most pedig fázósan dörzsölöm meg a karjaimat - Elsa Channing vagyok, szeretnék beszélni önnel a két nappal ezelőtti átvilágítás kapcsán. Előre szeretnék szólni, hogy semmi baj nem történt, nem hivatalos szándékkal vagyok itt.
   Lehet, hogy végül nem is nyit majd ajtót... akkor benézek az unokanővéremhez, és félreállok. Erőszakkal nem akarok közeledni felé, kényszeríteni sem szabad őt arra, hogy megnyíljon.. Épp elég hatalmas darabok törtek már le arról a bizonyos koronáról eddig is.