||1994. július, Szent Mungó

- Buta ötlet volt - motyogta néha felébredve a mély álomból, amiben igazából nem álmodott semmit, ezért felesleges is volt a kedves medimágusoknak azt kívánnia, hogy álmodjon szépeket, hiszen nem álmodott, de tizenkét éves fejében a gondolat éppen csak felmerült, aztán tovább is állt, mintha sose lett volna. Aludt és ébren volt. A fájdalom a fején ott maradt, mint egy forrón izzó billog, de otthon már mondhatni egészen megszokta, tompult jelenléte a fájdalomcsillapítók boldog mákonyködében olyan volt, mint egy megszokott baráté. Valakié, akit nagyon szeretsz, ezért titokban tartod, hogy az ágyad alatt él, ahonnan elüldöznék a mit sem értő szülők, erről szól az Emberarcú Mumus meséje, a modern bárdok mesekönyvben, amit valamikor pár éve kapott, amikor még meséken élt.
Már egy kicsit öreg hozzájuk, mégsem lett bölcsebb, egy egész Roxfortos évvel a háta mögött is bamba kölyöknek érzi magát, főleg így, fél szemmel. A vacsoraidő már rég tovalett, az éjszaka azonban még a függönyökön túl várakozik, de a látogatók már mindig elmentek, az idő elment a szundikálással, és valahogyan elveszítette a realitását. Saladin kipihentnek érezte magát, tehát fényes játékidő volt, vagy legalábbis, eljött az ideje valami felfedezésnek! A nyári szünet nem telhet unalmasan, ha a varázsló már roxforti diák, saját pálcája, üstje és varangya van, még ha ez utóbbi otthon is pihen békésen a terráriumban.
- Gyerünk, ne legyél gyáva kukac - noszogatja magát, miközben a lábát kilendíti az ágyszél szakadéka fölé. A torkában dobog a szíve már csak ettől, ám nem hall közeítő lépteket, szóval nincs senki, aki rosszallaná ezt. Szorosra húzza csíkos köpönyegét, a zsebébe süllyeszti a pálcáját, izgatotta előregörnyedve kioson a paraván mögül, éppen csak a vállával súrolva azt. A szobatársa, egy öregebb varázsló nyugodtan tovább olvassa az újságját, fel sem figyel a nesztelen mozgásra, megvénült szemeit lekötik a sporthírek, a taláros kviddicssztárok mentik a bőrét a kölyöknek, aki fél szemmel lényegesen rosszabbul kanyarodik, mint az ír válogatott. Micsoda meccs lesz! Reméli kiengedik a kviddics világkupára!
A folyosón szusszan, aztán magabiztosabban indul el a folyosón. A mágikus traumák érdekesek, de itt jól ismerik a kölyök képét, bölcsebb, ha egy sötét lépcsőn felszalad a krónikus varázsnyavalyák osztályára és ott keres magának valami elfoglaltságot, esetleg korabelit, bár... melyik kölyök volna még olyan béna, hogy az első nyáron lesérüljön? Hiába, a tehetség az tehetség, hosszú, selymes szőke haját a szemkötése elé húzza és az első szobába besurran, ahol világosságot lát.
- Helllo - köszön halkan a függönyöknek, nem tűnik úgy, hogy a kórterem tömve lenne, ez pedig visszaadja a bátorságát. - Igazán nem akarok zavarni, de... - az ilyen de-nek sohsincs folytatása, vékony kölyökhangjában kíváncsiság és izgalom lappang, nagyon is tudni akarja, milyen betegeket lehet megzavarni ezen a folyosón. Egy vérfarkaskát? Hagymásorrszőrű miacsodakórságban szenvedő ragyavertéket? Vagy esetleg...
- Edevane! Te meg mit keresel itt? - a hitetlenkedéssel vegyes döbbent felkiáltásban öröm is csendül, végre valaki, akit ismer!

||1994. július, Szent Mungó (っ◕‿◕)っ  (っ◕‿◕)っ  (っ◕‿◕)っ

- Gyerünk az ágyba, egy kettő, te doxiszomorító éjjelkóválygó - vigyorodik el szélesen, fájdalmasan hunyorogva jobb szemmel az arcába kapott gyér fényű olajpilács miatt, de hát csak egy-két perc, amíg megszokja a fényt, amúgy is magára vessen, aki úgy kóvályog a falak között, mintha legalábbis látna a fene nagy sötétben. A folyosón amúgy sincs annyira sötét, valahogy a medikáknak is közlekedniük kell, és néha fontosabb dolgokra tartogatják a pálcájukat, mint az, hogy fényt csináljanak vele.
- Nem, de komolyan, ha beteg vagy, irány az ágy. Még a végén elkapok tőled valamit!-  szigorú a hangja, és úgy tetszik, ez komolyan felmerül benne rémítő lehetőségként, nagyon nem állna jól neki egy ragyakórság kikapart heggel, vagy valami hasonló, amúgy is, ki tudja mi lesz még  a szemével, meg esetleg az is lehet, hogy a lányért aggódik. Ki tudja, kevesebb a háztárs, mint amennyit az ellenségek színpompás tömege.
- Jajaj, megvan, képben vagyok, na de a nyári szünetben is? - borzad össze, inkább ezen, mint a kis bemutatótól. - Jól van, jól van, nem kell felvágni, tudom, hogy nagyon menő a kezed, meg azt is, hogy sokat vagy a gyengélkedőn, a menőség áldozatokkal jár - megemeli a kezét, tesz egy tétova mozdulatot, mintha Clarice kezéért akarna nyúlni, aztán megáll a levegőben a mozdulat, mert mégis mit csinálna? Helyreállítgatná az ujjakat? Fél szemmel is látja, hogy ez mekkora butaság, mégis valahogy ott viszket a tenyerében a kényszer, hogy kijavítsa az esztétikai hibát, még ha ő maga nem is gondol az esztétikumra: egyszerűen csak rossz, hogy így áll, és kész. Még akkor is, hogyha látszólag semmilyen szenvedést nem okoz a vörinek.
- Áh... csak egy kis baleset - hosszú, szőke haját a kötés elé igazítja, mintha ezzel kisebbíteni tudná azt, megvonja vastag köpenybe burkolt vállait, miközben szörnyen titokzatosan int a folyosó felé, hogy ezt ne a hortyogó öregasszonyok álomfüle hallatán beszéljék meg, mert hát egy gyereknek lehetnek titkai, két gyereknek meg aztán különösen.
- Igazából elég nagy baleset. Gondolom, nem sokra emlékszem néhány nappal ezelőttől az utolsó egy hétre, tudod, nagyon magas lázam volt, majdnem meghaltam! - kezd bele roppant titokzatosan, büszkék kihúzva magát, mintha legalábbis ő volna a kis túlélő, és nyilvánvalóan látszik, hogy elvárja a csodáló pillantásokat, mert kijár neki. Lehet, hogy nem aranyvérű, de már most látszik rajta, hogy egy hiú, egocentrikus kis dög, viszont mindenkit nagyon szeret, aki hajlandó megadni neki ami jár.
- Úgy mesélték, hogy fenemód kóvályogtam, hánykoltam magam, és alig tudott a bátyám kordában tartani, amíg apánk haza nem jött mert... megnyalta egy szalamandra a szemem! - fejezi be drámaian, a hatás kedvéért nagyot toppant. - Szörnyűséges csúfságos hegek bélyegeznek meg egész életemre! - teszi hozzá tisztán csengőn, sajnos egyáltalán nem hiteles rémülettel, inkább izgatottan.

||1994. július, Szent Mungó (っ◕‿◕)っ  (っ◕‿◕)っ  (っ◕‿◕)っ

Van valami kapocs a mardekárosok között, talán azért, mert a többi ház tagjai nem látják őket szívesen az adott folyosón, és erre meg is van minden okuk, főleg a Kyndeyrn-Saladin pároshoz hasonlók miatt, ám kétség kívül rájuk igaz a leginkább, hogy örülnek, ha egy háztársukkal találkoznak. A kígyók, mint állatok talán nem tűnnek szociális lényeknek, de kevés kétség férhet ahhoz, hogy a mardekárosok baj esetén számíthatnak egymásra. Márpedig a Mungóban lenni baj. Olyan baj, ami letörheti a kölykök jókedvét, és amúgy sem kéne egy gyereknek kórházban töltenie a ragyogó nyári szünetet, szóval olyan empátiatöbbletet ébreszt ez a helyzet a fiúban, amihez hasonlót csak ritkán látni rajta.
Már-már melegnek, barátságosnak hat az aggodalom, ami kiül a szemébe, abba a maradék egybe, szigorúsággal keveredve. Ő maga sose gondolta gúnyolnivaló állapotnak a feltételezett kvibliséget, ám a hallgatásának okát e témában viszonylag kevesen ismerik, noha nem csinál titkot a bátyjából, nem is dicsekszik a kígyófészekben azzal, hogy a testvére egy varázslócsaládban született varázstalan, 12 évének minden diplomáciai érzékét latba kell ugyan vetnie ezért, de megéri.
- Ha én megpukkadnék, neked nagyon rossz lenne Edevane, mert elég közel állsz - ölti ki a nyelve hegyét, aztán a figyelme a kézre vándorol.
- Jóvan'má, kísérteties vagy, amikor így háborogsz, mintha valami teljesen normális dolog lenne, nem is érted, mit vagyunk úgy fennakadva, pedig nézd, nem normális - megemeli a kezét, meghajlítgatja az ujjait, hogy demonstrálja, mégis milyenek azok a normálisan hajló ujjak, és mennyire lehet ezeket az ízületeket hátrafeszíteni. Úgy tűnik, csöppet sincs rá hatással a leckéztetés, de fel sem húzza magát azon, hogy a vörös megpróbálta, vidámság lakik a szemében, ahogyan körülnéz.
- Remélem azért nem itt töltötted az egész nyári szünetet - gondolja hangosan, mielőtt belevágna a szemének kalandos traumájába, némiképpen együttérzően, aztán a hangja színpadiassá válik, de ünnepélyes sikolyok helyett csak nevetést kap.
- Ezen a sztorin még dolgoznom kell, de így történt. Nagyon fájt. Tudod milyen forró azoknak a nyelve? Hát én már tudom!- mártírarc a kölyökképen, nem tűnik úgy igazán megharagudónak, jó, ha már itt felmérhette, hogy a története nem elég drámai. Nem lesz meglepő, ha jócskán kiszínezve terjed majd el a Roxfortban, hogy mi történik.
- Egy csomó fájdalomcsillapítót kapok, de egy kis csoki biztos nem fog megártani mellé. Amúgy van süteményem, ha a te készleted már kimerült, Magnolia néni gondosan csomagolt nekem. Tudod, tavaly valamikor Valentin nap környékén te is kaptál a málnás ropogósából, mert szigorúan meghagyta, hogy minden lányt kínáljak meg a házamban. Lányok... - sóhajtja úgy, mintha valami egzotikus állatfajról beszélne, amitől nem tudja, hogy mire lehet számítani.
- Menjünk csak, engem egy darabig biztosan nem keresnek, múltkor egész éjszaka se nézett be senki, szóval már annyira nem vagyok rossz állapotban, de sose lehet tudni, mikor öt be valami. Viszem én a lámpát - nyújtja ki a kezét, mert őt még arra tanították, hogy udvarias a nőstények kezéből elvenni a dolgokat, hogy ne ők cipekedjenek, és nyilvánvalóan, nem tudnak rá annyira vigyázni, mint a fiúk, bár ezt senki se mondta neki.
- Mióta vagy itt? Láttál vicces öreg betegeket?

||1994. július, Szent Mungó (っ◕‿◕)っ  (っ◕‿◕)っ  (っ◕‿◕)っ

- Na mert ez aztán szuperképesség - horkan a gyerekek kegyetlen realitásérzékével. Igen, hajlamosak mindent túllihegni, igen, általában minden szuper, meg nagyszerű, meg ilyesmi, de Saladin vérbeli varázsló. Varázslónevelést kapott, varázslók között élte le az egész eddig életét varázslatos helyeken. Ami számára szuper, az a megmutatkozó, kézzelfogható hatalom, igazi erő, nem valami sutaság és esetlenség, mint a kórság, ami vicces és szomorú egyszerre, de valójában nincs semmi szuper, mert nincs semmi erő, mert éppen hogy erőtlenséget eredményez. Ennek megfelelően egy kissé szánakozó a tekintete a szuperképességre, és éppen ezért tapintatosan nem is forszírozza tovább a gondolatot úgy, ahogyan tenné azt bármelyik más, nem mardekáros diáktárs esetében. Mert azok hüppögjenek csak.
- Sajnos nem kapok új szemet, itt maradt benn - tapintja meg a kötést a fején újra, egy kicsit megnyomkodja a szeme felett, de a fintorából ítélve ez még annyira azért nem esik jól neki.
- Nekem is ez volt az első gondolatom, de apának azt mondták, hogy "megmentették" a szemem, nincs szükség arra, hogy kivegyék. Ha megkérdezték volna megmondhattam volna, hogy sokkal jobban tetszene. Gondolj bele egy nagy, tűzsárga szemgolyóval mászkálhattam volna jövőre - lelkesedik sóvárogva a hamvában holt és elveszejtett ötlet és lehetséges jövőkép iránt, értőn bólogat.
- Hát lesz mit mondanom azoknak a hetvenkedő butáknak jövőre, akik azt sem tudják, melyik végén kell megfogni a szalamandrát - egészen biztosan nem tartja majd magában a storyt, ami csak addig rémítő, amíg fáj, és amíg az embernek felelőssége van, de hát Saladinnak nem sok felelősségérzet adatott meg. Kevesebb szemmel pislog most már, de még mindig ugyanazzal a tekintettel, és kölyökséggel, mint egy balesettel korábban.
- Nem csak akkor küld, de képzeld csak el, mi lenne a süteményekkel, hogyha köztudomásúvá válna a klubhelyiségben, hogy nekem van, hm? Alig maradna - borzad össze egészen, meg is rázkódik. - A Valentin napi sütit is éppen csak megkóstoltam. Az ember azt hinné, hogy a legtöbbeket teljesen lenyűgözi és kielégíti a roxforti készlet, és az otthoni sütik megmaradnak azoknak, akik hozzák - csóválja meg a fejét szomorúan a világi igazságtalanság tudtán, miközben a lámpát magasba emelve megfelelő méretű fénykört teremt kettőjüknek, hogy kényelmesen haladhassanak, előre figyel, és csak egy fél szeme van, úgyhogy azt kénytelen az úton tartani, de a figyelmének java része Clarice-é.
- Ahogy nézem, elég rosszul szerepelsz az alvásban. Amúgy miért nézik ezt meg újra és újra? Ennek változnia kéne? Bájitallal alszol, ezt kb. mindenki tudja, mire jó, ha megmérik, hogy mennyi idő az, amíg elalszol természetesen, ami olyan sokáig tart, hogy bájital kell ellene? - a logika hangyája zegzugos úton azonnal elindul a szavak hallatán, egy kicsit csodálkozva töpreng el a dolgon. Egyszerűen csak kegyetlenségnek tűnik.
- Fúj, a káposzta tökre nem izgi - fintorog. - Hogyan tudnál aludni káposztaszagban? A horkolás még hagyján, a nénikém kedvenc kneazleje is horkol - akkorát sóhajt, hogy meglebbenti a lámpa lángját.
- Remélem, a kupára engem is kiengednek, de egyelőre nagyon hallgatnak a témáról apáék is, pedig vannak jegyeink. Azt hiszem a bátyámat semmiképpen sem engedi el, valamiért őt hibáztatja, hogy megnyalt az a dög - szomorúan lebiggyeszti a száját, mint aki már megsejtette a baljós jövőt.- Tényleg? Fúúúh, remélem a mardekárba kerül, milyen kínos lenne, hogyha máshova osztanák be!