Hiszek önmagamban, egy teremtő lényben,
aki képes élni, s alkotni a fényben.
Hiszek a világban, napfény aranyában,
hiszek a sok újat létrehozó vágyban.

Hiszek a tudásban, ami embert szolgál,
s hiszem, mindenkinek több jár a nyomornál!
Hiszek önmagamban és mindenki másban!
Nem hiszek azonban néma elmúlásban.

Hiszek én a versben, a benne írt szóban,
igaz tanításban, hiszen abban jó van!
Hiszek a világban, megújulni képes,
hiszem jóvá válni mindig lehetséges!

Hiszek szebb jövőben, remény él szívemben,
hiszek Istenemben, ki talán itt lakik bennem.
Hiszek a békében, a lélek szavában,
hiszek szeretetben, és benned, fénylő napsugárban!

Szívemnek kedves. Szívemből ki nem hunyó,
Mint az ég kékje, soha el nem halványuló.
Te vagy kinek jöttére mosolyom fakad,
S te vagy ki kísért, kósza-álmatag.

Félek, ó félek, messze vagy már...
Olyan messze amerre nem kísért, csak a halál.
Jössz te hozzám? Szeretsz te engem igazán?
Nem tudom, csak azt, e kérdés itt, most megáll.

Olyan vagyok, mint víz nélkül a só,
Te oldasz fel bennem mindent, mindent ami jó.
Keserűség, árnyak, kósza gonosz gondolatok,
Ez maradtam... mindez nélküled vagyok.

Ábránd, kín és annak a keserve,
Talán egyszer máshol más életre lelne.
Jöttöd, ó talán gyógyír lehetne,
De csak ikred keres meg mindig éjelente.

Az a csalfa, az a rossz, az a gonosz,
ki örökkön-örökké rémálmokat hoz.
S bár tudom, hiba, végzetes hiba,
de úgy szeretem őt, mint téged talán soha.

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult arcképed,
a szívemben elmosódott a vállaidnak íve,
elsuhant a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében...
Ó de ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendőmben
és elvétett szavamban.
És minden eltévesztett köszönésben.
És minden összetépett levelemben.
És egész elhibázott életemben.
Élsz és uralkodol örökkön,
Amen.

Oh  L e a,

L e a,

T e,

L e a,