to Benedict Destain


Jó érzés volt csak úgy beszélgetni valakivel, aki őszinte és közvetlen... Nagyon tudtam értékelni Benedictben, hogy férfi létére képes így felvállalni, mennyire szereti azt, amit csinál. Sokszor éreztem úgy, hogy a lelkesedést, az örömöt valahogy titkolni próbálták az emberek körülöttem. Mintha bizony azon lett volna bármi szégyellnivaló... Épp ezért hihetetlen felüdítő volt Destain szavait hallgatni.
– Egy ilyen szakmában az ember türelmes kell, hogy legyen. De megvan ennek a szépsége. Tudod milyen jó csak ülni és bámulni az eget. Éjszaka csend van, nincsenek zajok. Csak te vagy a csillagok, meg az a végtelen sötétség.

Bár nem ismertem igazán Benedictet, de úgy éreztem, hogy elég mély érzésű ember lehetett. Hiszen kevesen lelhettek ekkora örömöt a csillagos égben. Ha már egyszerű örömök, egy bögre forró, finom kávé, Shay szuszogása és a festék illata engem is mindig jobb kedvre derített. Különös, hogy az ember sokszor milyen egyszerűen boldoggá tehető. Máskor meg a világ összes kincse sem lenne elég ahhoz, hogy mosolyt csaljon az arcára. Kicsit elméláztam ezen, és ezt a jó érzést csak tovább tetézte, amikor Benedict reagált a terveimre.
– Izgalmasan hangzik. Bár nem ismerlek annyira, de el tudnám képzelni, hogy terápiákat tartasz. Jó a kisugárzásod…

Ezekre a kedves szavakra eléggé meghatódtam.- Köszönöm, ez nagyon rendes tőled... - mondtam mosolyogva.Nem mondhatnám, hogy sok bátorítást kaptam volna otthon. Anyám egész gyerekkoromban el volt foglalva azzal, hogy megteremtse a megélhetést számunkra, a maradék energiáját meg a Fen miatti aggódás vitte el. Személy szerint Mel néni volt az, aki az érzelmi támaszom volt mindig is, de ő inkább az a szurkálódva szeretős fajta. Ugyan mindig is tudtam, hogy nagyon szeret és mellettem áll, ezt inkább csak tettekkel éreztette, minthogy valaha is kimondta volna. Érdekes volt, hogy alig töltöttem el egy kis időt vendéglátóm társaságában, teljesen lelazultam mellette, holott ez alapjáraton nem szokásom. Pont arra gondoltam, milyen jó lenne majd ezt valahogy megismételni, amikor felvetette:
– Ha ennyire szereted a kávét, akkor egyszer elmehetnénk egy jó helyre… mármint… Ismerek egy kávézót Londonban, ahol isteni a süti és a kávé is.

Kicsit meglepődtem azon, hogy elhívott egy randira, mert tartottam attól, hogy túl fiatalnak tart, és valamiért azt gondoltam, hogy még erős szálak fűzik ahhoz a lányhoz, akinek a képét láttam. Azon meg még inkább meglepődtem, hogy amikor elhívott, egy számomra eddig ismeretlen érzést, jól eső izgalmat éreztem a gyomromban.
- Szívesen elmennék veled oda - feleltem gyorsan, mert nem akartam, hogy azt érezze, gondolkodom a válaszon. Hiszen nem volt kérdés, hogy ezt szerettem volna. Az egyetlen gondom az volt, hogy hogyan fogom ezt kivitelezni, hiszen a Roxfortból azért ennyire gyakran nem hittem, hogy elengedtek volna. Most az egyetemi nyíltnap miatt indokoltan kérhettem ki magam a hétvégére, de ha csak nem találok egy jó alibit, aligha lehet, hogy a közeljövőben megismételhetem ezt a kiruccanást. Az aggodalom meglátszhatott az arcomon, mert ilyenkor össze szoktam vonni a szemöldökömet. Nem akartam elhallgatni, hogy min töprengek, mert tudtam, milyen zavaró, ha valaki nem egyenes, ezért óvatosan megfogalmaztam a dolgot:
- Csak azt nem tudom, hogy hogy fogom elkérni magam a Roxfortból megint...

to Benedict Destain


Úgy láttam, Benedict nagyon zavarban volt, amíg várta a válaszomat, amit annyira nem értettem, hiszen közülünk nyilvánvalóan „ő volt nyeregben”. Menő egyetemista volt, aki már önállóan élt, a saját koliszobájában - na jó, volt egy szobatársa, de ez nem csökkentett a dolog értékéből -, na és egyértelműen tapasztaltabb volt nálam randizás terén, hiszen ha a megérzéseim nem csaltak, az a szőke lány egykor a barátnője lehetett.

Na és én? Eddig a legtöbb szociális interakcióm abban nyilvánult meg a diáktársaimmal, hogy próbáltam elmenekülni a megvetésük elől...– Ne haragudj! Tök szerencsétlen vagyok ma. Hát persze, hogy nem sétálhatsz csak úgy ki a Roxfortból – kapcsolt Benedict, miután felhoztam neki a velem való randizás apróbetűs részét. Közben nagyon ügyesen kitisztította a nadrágomat és nekiállt a kabátnak is.

– Ezt azt hiszem, tudjuk orvosolni. Elmegyek Londonba, megveszem a kávét és Roxmortsba hoppanálok a következő szabad hétvégéden. Mit szólsz? – vetette fel a tök logikus megoldást a problémára, amire nagyon megörültem először, mert nekem ez egyáltalán nem jutott eszembe. Aztán elkezdett ebbe az örömbe egy furcsa, alattomos keserűség is beivódni... Hiszen ő nem tudta, hogy valójában egy Greyback ivadékkal állt szemben, akit általában is ízeire szedtek a társai.... erre sajnos átfutott lelki szemeim előtt, mi lenne, ha egy helyes, egyetemista baráttal látnának, aki csak miattam jött látogatóba a Roxfortba! Rémálom!

– Mármint nem vagyok megszállott, szóval, ha esetleg jobban szeretnél a falu valamelyik kávézójába vagy teázójába beülni, az is megfelel… én csak… örömöt akarok okozni… – folytatta bizonytalanul, amire kapásból lecsaptam. - Hú, az a helyzet, hogy az utóbbi tényleg jobb ötlet lenne.... - mondtam meglehetősen remegő hangon. - Nem, nem miattad... nagyon figyelmes lett volna tőled, hogy a Roxfortba hoztad volna a kávét - visszakoztam gyorsan, nehogy azt higyje, hogy vele van baj. Itt volt az idő, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba.

- Hanem az a gond, hogy a roxfortos diákok azonnal rád szállnának, ha együtt látnának velem. Tudod, az az igazság, hogy nem voltam hozzád egészen őszinte.... A vezetéknevem nem Greenberry, vagyis még nem az, csak pár hét múlva, a tizenhetedik születésnapomon tudom hivatalosan is felvenni ezt a nevet, habár egy ideje már ezt használom, amikor csak lehet - hadartam marha gyorsan, hiszen túl akartam lenni ezen az iszonyatosan kínos jeleneten. Mély levegőt vettem, és folytattam.

- Az igazi nevem Artemis Greyback.... és sajnos igen, rokona vagyok Fenrir Greybacknek. Ő a nagybátyám - a mondandóm végére remegni kezdtem. Egyrészt nem szerettem Fenrir nevét kiejteni a számon, még a legközelebbi hozzátartozóim előtt sem. Másrészt éreztem, hogy teljesen elvágtam magam Benedict előtt. Ő tök korrekten és őszintén állt hozzám, én meg erre becsapom, és majdnem odáig manipulálom a hazugságommal, hogy elhivatom magam - az elátkozott nevű lányt - egy randira egy csupaszív, kedves sráccal.

Nagyon elszégyelltem magam, hiszen eleinte csak azt szerettem volna, hogy végre valaki ne a nevem miatt ítéljen meg engem, de ez a vágyam most ellenem fordult, és sokkal rosszabbul jöttem ki a helyzetből, mintha az elején igazat mondok. Szörnyen fájt, de most szembesülnöm kellett azzal, hogy a múltat soha nem fogom tudni igazán magam mögött hagyni. - Teljesen megértem, ha ezek után már nincs kedved együtt kávézni - mondtam meglehetős kínban.

to Benedict Destain


Benedict válaszára egyáltalán nem számítottam. Nagyon rövid volt ahhoz képest, amekkora súlyú információra érkezett, de valahogy nem tudtam volna elképzelni ennél megnyugtatóbb választ.
– Oké. Egyáltalán nem verte nagy dobra, amit közöltem vele. Persze miután elkezdtem drámázni, már ő is megértette, hogy nekem ez az egész nem csak annyi, hogy hazudtam a nevemről. Miközben remegtem a megaláztatástól, még az előbbinél is meglepőbb reakció várt rám. Behunytam a szemem, így csak az apró légmozgás és a lépésének hangja tudatta velem, hogy odasétált hozzám. Aztán éreztem, ahogy a kellemesen meleg tenyere az arcomhoz simult és felnéztem rá.

– Hé, ne mondd ezt! Ez csak egy név. Engem te érdekelsz. - suttogta. Legszívesebben megfogtam volna a kezét, de valamiért nem tettem. Talán ez már egy kicsit túl sok lett volna nekem egyszerre. Nem tehettem róla, annyi érzés kavargott bennem ekkor, hogy miközben visszaült mellém az ágyra, teljesen könnyesek lettek a szemeim és csak ennyit bírtam kinyögni: - Köszönöm... A jobb szememből pár könnycsepp végig is szaladt az arcomon. Attól féltem, szánalmasnak fog tartani, hogy egy ilyen rövid emberi kontaktustól is így kikészültem. Bár reménykedtem, hogy nem vette észre, hogy sírok, valahol mélyen azt is éreztem, hogy akkor sincs semmi gond, ha mégis meglátta. Amikor felém nyújtotta a ruháimat, az szerencsére elvonta a figyelmemet, és sikerült összeszednem magam.

– Remélem elég tiszták lettek. Örültem volna, ha nem jön ki ilyen könnyen, mert akkor sokkal többet is beszélgethettünk volna - folytatta. Félénken ránéztem és láttam, ahogy elmosolyodott, ami valódi megnyugvást jelentett és teljesen elapadtak a könnyeim. Annyi mindent mondtam volna most ebben a pillanatban neki. Kezdve attól, hogy négy éves korom óta nem éreztem azt, amit most. Hogy valahogy minden rendben, és semmi sem fenyegethet. De nem akartam a bennem élő sérült kislány szavaival terhelni, ezért így feleltem: -  Nagyon szép tiszták lettek. Aztán visszamosolyogtam rá és megittam az utolsó korty kávémat. Kis habozás után az előbbi témára tértem vissza.

- Ha jól tudom, három hét múlva lesz a következő szabad hétvége, amikor lemehetek Roxmortsba. Ha van kedved, akkor beülhetnénk ott valahová. Madame Puddifoot kávézóját őszintén szólva nem igazán kedvelem, de ott van a Három Seprű, na meg isteni finom csokis kávét lehet kapni a Mézesfalásban elvitelre. Sőt, kevesen tudják, de a Gyöngyzug Teázóban is hoznak kávét, ha nagyon szépen kéri az ember - ecseteltem a lehetőségeket. Madame Puddifoot kávézójától általában már messziről a hidegrázás kerülgetett, habár csak egyszer jártam ott, amikor Mel néni meghívott oda, mondván, „tetszeni fog, olyan muris!”

Adtam egy esélyt neki ugyan, de a rengeteg gejl rózsaszín tárgy látványától és az émelyítő virágillattól egyenesen rosszul lettem. Legalábbis ennek tudtam be, hogy utáltam a helyet, nem pedig annak, hogy amíg mindenki más boldogan és szerelmesen teázgatott, addig én tudat alatt meg voltam róla győződve, hogy épeszű ember soha nem fog engem elhívni sehova. Hacsak nem akarja, hogy utána Fenrir Greyback rokonának csúfolják. A lelkem mélyén úgy éreztem, nagyon kockázatos dolog akár Roxmortson belül is megbeszélnem egy randit, hiszen nem akartam kínos helyzetnek kitenni Benedictet, de eközben azt sem tudtam letagadni magam előtt, hogy mennyire szívesen látnám őt újra. - Tényleg, te mikor voltál utoljára Roxmortsban? - kérdeztem gyorsan, hogy elhessegessem ezt a gondolatot, amint, csak lehet.

   to Benedict Destain


Ahogy Roxmortsról beszéltem, láthatóan felderült Benedict arca. Ennek örültem, mert ezek alapján azt feltételeztem, hogy szívesen ellátogatna oda ismét. Az örömöm sajnos nem sokáig tartott, mert a következő mondatától kicsit befeszültem.

– Az igazat megvallva, életem első randija Madame Puddifootnál volt. – nevetett gyanútlanul. Tudtam, hogy ez egy ártatlan, mókás poén lehet a számára, de sajnos mégis zavart, hogy majd az is ki fog derülni hamarosan, hogy én még soha senkivel nem randiztam. Ő meg már biztos számtalanszor kávézott együtt olyan szép lányokkal, mint akit a képen is láttam. Egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam, és ezért csak még jobban utáltam magam.

Miért nem elég nekem az, hogy egy szuper srác randizni hív? Miért kell még ekkor is mártírkodnom? Sóhajtottam magamban. Próbáltam erőnek erejével továbblendülni azon, hogy úgy éreztem, nagyon rossz vásárt csinál velem. Szerencsére nem volt időm végzetes önsajnálatba süllyedni. Vendéglátóm egy pillantás alatt elrendezte kávézásunk maradékait, majd felidézte utolsó roxfortos látogatását.– A háború alatt. Azóta nem igazán jártam arra. Menedéket kerestünk, de ott nem nagyon volt ilyesmi. Végül északra kellett mennünk - mondta, és láttam, ahogy megrázza a fejét.

- Ó sajnálom - reagáltam a fájó emlékekre. Biztosan nem lehetett neki könnyű a háború. Igaz, senkinek sem volt az, azok közül, akik Voldemorttal szemben álltak. Nos, én nem tartoztam közéjük a családommal, de ettől függetlenül minden napunk azzal telt a háború utolsó egy-két évében, hogy rettegtünk, meddig van életben Fen. Bár a lelkünk mélyén a halálától jobban megkönnyebbültünk volna, önző érdekeink miatt azt is kívántuk, bárcsak életben maradna, mert addig a Sötét Nagyúr legalább biztosan nem vesz elő minket. Így is történt... Tessék, egy újabb bélyeg, ami hamarosan nem maradhat észrevétlen velem kapcsolatban.

– Na jöhet a paraván? Mármint nem akarlak kidobni, ne érts félre! – viccelődött. - Csak nem akarlak feltartani.
- Jöhet persze! Bár annyira kényelmes volt a nadrágod, hogy komolyan meggondolom, visszaadjam-e - vettem a humort én is.  Megvártam, ahogy elővarázsolja a paravánt, aztán gyors mozdulatokkal átöltöztem, összehajtogattam a gatyáját és az ágyra raktam.

- Ami azt illeti, valóban mennem kéne - kaptam észbe. - Még a művészellátóba és a könyvesboltba is be kell ugranom pár dologért - mondtam, indulásra készen. Tényleg így volt, szinte teljesen kifogyott a kedvenc festékkészletem, és Mel néninek is megígértem, hogy beszerzem a legújabb kiszemelt regényeit. - Nagyon köszönöm a vendéglátást... isteni volt a kávé, és szívesen ajánllak majd, mint professzionális tisztítót is, ha esetleg vállalkozást indítanál az Abszolúton - kuncogtam. Éreztem, hogy ideje mennem, de nem akartam egy szimpla ’sziával’ elköszönni... úgyhogy odaléptem hozzá és kissé sután nyomtam egy puszit az arcára.