Bolton professzor irodája

Belépve az ember egy rendetlen irodaféleségben találja magát. Mindenhol könyvek, pergamentekercsek hevernek. A tintásüveg nyitva hagyva száradt be az asztal közepén. Itt-ott még egy-egy ruhadarab is hever a tanár úr holmijával vegyülve. Ettől jobbra, a könyvespolcok között egy keskeny rés vezet a hálórész felé, ahol hasonló mértékű rendetlenség uralkodik.

2000. 10. 08.
Sage Bolton

talár helyett

Nem értem, mit keresek itt. Persze, eltévedtem egyszer idefele jövet, hála azoknak a nyamvadt lépcsőknek, de. Nem értem, mi volt az, ami arra késztetett, hogy pont most jöjjek ide. Megelégeltem a szeptember után, hogy kerülgetem, mint a leprát. Egyre több ponttal fájok a házamnak ráadásul. Össze kell szednem magam, vagy a prefektus rám fog szállni. Hál' isten üres a folyosó, senki nem látja, ahogy vonakodva lépkedek Sage irodája felé.
Megtorpanok félúton, nagyjából a folyosó közepén. Erősen gondolkodom rajta, hogy visszaforduljak, és soha többet erre se járjak, a rúnaismeretet pedig nagy hisztizve leadjam, és felvegyek valami mást, így az utolsó utáni pillanatban. Aztán tettem még egy lépést a rettegett ajtó felé, meg még egyet, és még egyet. Körülbelül úgy nézhetek ki, mint aki a saját kivégzésére megy, pedig aztán tudom, hogy Sagetől... akarom mondani Bolton professzortól nem kell félni. Megállok az ajtó mellett, ahogy odaérek, idegesen topogok. Nem tudom mit mondjak, vagy mit mondhatnék neki.
Mégsem zúdíthatom a nyakába, hogy hát nem mentem el Franciaországba, mint látod, de cserébe apám lelépett, anyám még mindig nincs itt, szóval igen, gyakorlatilag nincs hova haza mennem, és erre te is itt megjelensz én meg kiborultam, mint egy zsák liszt. Ja, igen, és bocsánat, hogy kihagytam a kirándulást, épp a takaróm alatt depiztem helyette. Mondjuk az biztos, hogy hatásos nyitás lenne. De nem, nem így akarom a nyakába zúdítani magam.
Topogok még egy kicsit, majd beállok az ajtóval szembe. Kedvem támad elfutni, tördelni kezdem a kezem, aztán egy hangos sóhaj kíséretében bekopogok azon a bizonyos ajtón.

TO; T A N I A

2000. október 8.


"Oly édes bánat ez nekem.
Én csak lemondani tanultam,
Mióta rovom életem."

A Roxfortban jóval kellemesebben teltek a délutánok, mint azt hittem. Először is, nem éppen az a tanár voltam, akire a diákok rátörték az ajtót, így mindig volt időm a kutatásaimra, sőt ha akartam, csak átsétáltam a frissen felújított Mágiatörténeti Levéltárba, hogy ott folytassam mindazt, ami éppen érdekelt. Ha pedig kedvem támadt, hát elsétáltam az ablakomhoz, hogy azon kihajolva rágyújtsak egy cigarettára és sárkányforma füstöket eregetve gyönyörködjek a skót táj szépségében. Ezen az októberi délutánon is, az utolsó órám végével kibontottam egy palack otthonról hozott, édes vörös bort és miután eleget szellőzött, egy kellemes adagot töltöttem az asztalomon várakozó talpaspohárba.
Ezután ültem le, hogy végre kitekerjem az első tekercs házidolgozatot. Csak azoknak kellett ilyet írnia, akik Alkímiára jártak. A Rúnaismeretet nagyjából félig-meddig kézművesfoglalkozásként oldottam meg. Szerettem volna, ha szórakoztató módon, sikerül lesajátítaniuk a rúnajeleket. Az izlandi típus amúgy is kicsit bonyolultabb, mint a több. Már Miss Kuroyama második mondatánál jártam, mikor valaki kopogott az ajtón. Sóhajtottam egyet s mielőtt felálltam volna még magamhoz vettem egy kortyot a borból. Nem különösebben izgatott, ha megérzik rajtam az alkoholszagot. Legfeljebb megint ezért rúgnak majd ki.
Lassan sétáltam el az ajtóig, hogy kinyissam. Máskor általában a kopogás után gond nélkül rám törtek a tanulok, ha csak nem zártam be gondosan magam. Ez a diák – mert csak is ezt mertem feltételezni – bátortalanabb lehetett a többieknél. Így magam nyitottam ki az ajtót.
Már majdnem köszöntem is egy egyszerű sziát, mikor felfogtam, kit látok. A göndör tincsek, a szeplők és az a sötét szempár… azonnal megremegett a gyomrom, mint minden alkalommal, amikor csak megpillantottam Taniát. Kiszáradt a torkom, a szívem pedig olyan hevesen vert, hogy azt hittem menten kiugrik a helyéről. Nagyon szerettem volna visszasétálni az asztalomhoz, felkapni a poharat és lehúzni a maradék italt is.
– Szia… – nyögtem ki torok köszörülve aztán.
Bámultam még egy kicsit. Éreztem, hogy túl sokáig is. Közben az ujjaim belülről úgy szorongatták a kilincset, mintha valakinek a nyaka lenne. A nyáron lényegében három elutasítást kaptam, amiből a legjobban a Tania-féle változat fájt. Nem baj. Már megtanultam, hogy az érzéseim rendszerint furcsák, a gondolataim pedig érthetlenek a külvilág számára, ezért megpróbáltam ezeket elkendőzni. Most is. Pont úgy, mint akkor, amikor ott hagyott a csók után vagy közben a Szirén beli szobámban.
– Szükséged van valamire az órával kapcsolatban? – kérdeztem és tettem hátra egy lépést, hogy ki tudjam tárni az ajtót. Még a kezemmel is jeleztem, hogy jöjjön beljebb, hogy aztán bezárhassam mögötte. Gondosan elfordítottam a kulcsot is, mert az ő társaságában nem kellett volna, hogy bárki ránk törjön. Valószínűleg amúgy is csak az órai dolgok érdekelték, miután ellógta a kirándulást, eléggé lemaradt. Vagy éppen most akarja közölni, hogy leadja a Rúnaismeretet. Nem lepett volna meg, ha a történtek után kellemetlenül érezné magát a közelemben. Erre bizonyíték az is, hogy folyamatosan került az elmúlt hetekben.

2000. 10. 08.
Sage Bolton

talár helyett

Ahogy kinyílik az ajtó, érzem, hogy a szívem felkúszik a torkomba, és ott lüktet tovább, mint egy nagy gombóc. Látszik rajta, hogy nem rám számított. Pillanatokig csak nézünk egymásra, mint. Na, igen, körülbelül, mint akik szentül megvoltak róla győződve, hogy a másik halott, és most mégis találkoznak.
- Szia...- nyögi ki végül, mire én az ingem alját kezdem gyűrögetni.
- J- jó napot! - motyogom alig hallhatóan. Kicsit valóban frusztrál, hogy úgy néz rám, mint aki most kaparta elő magát a föld alól, de gyanítom neki sem könnyű ez az egész.
- Szükséged van valamire az órával kapcsolatban? – kérdezi végül, és igazából valami igen féle lenne a válasz. Majdnem. Azért egy részem vágyik arra, hogy megöleljem itt és most, de nem szabad. Valószínűleg nem kéne.
- Mondhatni. - mondom, ahogy belépek az ajtón, amit ő bezár utánam. Hasonló káosz uralkodik itt is, mint a Szirénben bérelt szobájában. Ahogy felém fordul az ajtótól, lépek egyet felé, de megtorpanok.
Megköszörülöm a torkom.
- Szóval... Sajnálom, hogy kihagytam a kirándulást. - tartok egy kis szünetet, és körülbelül eddig bírtam magammal, mert mire észbe kaptam, már átöleltem.
- Nem akarok bajt... - motyogom a vállába - Kerülni sem akarlak.
És kéne valaki, akivel tudok beszélni, de ezt már nem tettem hozzá, csak gondolatban. Lassan elhúzódok, érzem, hogy már nem akarok belefulladni a torkomban lévő gombócba. Valamit mondanom kéne, vagy kérdeznem, mert igazból ez a csönd is rohadt kellemetlen. A hajamba túrok, és nekem csak most tűnik fel de a másik kezemmel végig az ingemet gyűrögetem.
- Szóval, igen, lehet hogy valami sos összefoglaló arról, hogy mi volt a kiránduláson nem ártana... - töröm meg a csendet ismét.

TO; T A N I A

2000. október 8.


"Oly édes bánat ez nekem.
Én csak lemondani tanultam,
Mióta rovom életem."

Már gondolni sem mertem olyasmire, hogy valaha rendbe jönnek Taniával a dolgok. Nem is igazán rendbe jöttek volna, inkább csak a megfelelő útra terelődnek és most nem arra gondolok, ami az emberek számára elfogadható. Éreztem minden porcikámmal azt a bizonyos vibrálást, amit már nyáron is. Mikor csak megpillantottam ez állandóan előjött, s most, hogy ott állt az iroda ajtajában, egyenesen megőrjített a dolog. A szívem vadul kalapált, mint egy dühös szörnyeteg. Ujjaim még hosszú másodpercekig szorongatták belülről a kilincset, mielőtt kitártam előtte az ajtót.
– Mondhatni. – válaszolta a kérdésre, miszerint az órával kapcsolatban akart érdeklődni.
Próbáltam lenyelni a sértettségem és úgy tenni, mintha profi tanár lennék. Nem volt értelme áltatni senkit. Sosem voltam tanár alkat, most sem változott semmi ennek kapcsán. Szépen elfordítottam a kulcsot a zárban és mikor visszafordultam, levettem a képemen felejtett szemüveget. Kicsit megdörzsöltem az orrnyergemet, remélve, hogy ezzel megszabadulok a kellemtlen kis nyomáshelytől.
– Foglalj helyet! – mutattam a szék felé, ami igazából éppen mögött volt, hiszen nem volt valami hatalmas ez a szoba. Közelebb léptem hozzá, de igyekeztem nem érinteni. Nem is akartam, egyszerűen csak odanyúltam, hogy a szék támlájáról elhúzzam a sebtében ledobott sálamat és rádobjam az asztalra. Így még véletlenül sem zavarhatta semmi abban, hogy lehuppanjon, az egyébként meglehetősen kényelmes, párnázott ülőalkalmatosságra.
–Szóval... Sajnálom, hogy kihagytam a kirándulást. – Megölelt. Olyan hirtelen történt, hogy jóformán fel sem tudtam fogni a helyzetet. A testem lényegében olyan volt, mint amit szoborrá változtattak. Képtelennek éreztem megmozdulni vagy mondani bármit… csak nyeltem egyet.
Amikor megcsókoltam a Szirénben, semmi másra nem vágytam, minthogy gondolja meg magát és ne hagyjon ott azok után egyedül, hogy én megpróbáltam. Erre csak még egy lapáttal rátett, hogy el is került. Az elutasítás szar dolog, olyan mintha az embert egész egyszerűen képen vágnák. Az elmúlt hónapokban nekem túl sok részem volt ilyesmiben.
– Tania… – érintettem meg végül a hátát. Egy kicsit felélénkültem, mikor a szívem megint belekezdett abba a vadritmusba, de nem tudtam, hogy hihetek-e neki. Mármint, hogy ezt az ölelést itt és most komolyan gondolja vagy megint csak ott akar hagyni, amikor már beleélem magam.
– Nem akarok bajt... – motyogta, még mindig hozzám simulva. – Kerülni sem akarlak.
Hátrébb lépett és jött az ismerős kis mozdulat, ahogy ujjai finoman a tincsei közé fúrtak. Beleborzongtam, mintha megint csak nyár lenne. Zavartan gyűrögette az inge alját, amitől megint egészen bájos volt.
–  Szóval, igen, lehet hogy valami sos összefoglaló arról, hogy mi volt a kiránduláson nem ártana...
Megköszörültem a torkomat. Hirtelen nem tudott átállni az agyam az órával kapcsolatos dolgokra, csak álltam ott tétován és figyeltem Tania szépen csillogó szemeit, a szeplőket…
– Az izlandi rúnák közül kellett mindenkinek egyet kivésnie vagy festenie és azt az egyet kértem megtanulni. Egyelőre nincs feladva az összes… – Zavartan pislogtam kettőt, aztán közelebb léptem hozzá. Éreztem az illatát, ami nem is tudom, mire hasonlított pontosan, de annyira a része volt… még a szívem is beledobbant. Még egy lépést tettem felé, kicsit odapréselve a székhez. – A könyvtárban találsz könyvet, amiben ezek szerepelnek és nézz utána a Grimoire jelentésének. – Nem bíztam ki, odahajoltam és magamhoz húztam, megcsókoltam, mint valami bolond, aki nem tudja a kísértést lerázni magáról.

2000. 10. 08.
Sage Bolton

talár helyett

Éreztem, ahogy megmerevedik abban a pillanatban, hogy megölelem. Hiányzott az illata, sokkal jobban, mint azt gondoltam. Sokkal erősebben vibrál közöttünk valami, és nem tudom figyelmen kívül hagyni. Egy tétova mozdulattal érintette meg a hátamat, mintha félne, vagy nem bízna bennem. Nem hibáztatom érte, azok után, amit a Szirénben csináltam akkor, na igen, nem a legbüszkébb pillanataim egyike.
Ahogy hátrébb lépek, érzem, hogy ez a vonzalom nem akar csillapodni, a kevésbé racionális részem legszívesebben újra megcsókolná, itt és most, és azonnal, mintha nem lenne holnap. És mintha nem lenne mindkettőnknek veszíteni valója. A racionálisabbik felem, aki mostanában elég sokat hallgatott, kitart amellett, hogy ezt rohadtul nem lenne szabad, csak egy a gond. Tisztában vagyok vele, hogy Sage mit veszíthet, és azzal is, hogy én mit veszíthetek, ha lebuknánk. És valahogy nem tudott érdekelni.
- Az izlandi rúnák közül kellett mindenkinek egyet kivésnie vagy festenie és azt az egyet kértem megtanulni. Egyelőre nincs feladva az összes… – szólal meg. Az ami elhagyja a száját, és az ahogy az arcomat fürkészi, és közelebb lép hozzám, totál független egymástól. Egyre nehezebb megállnom, hogy a nyakába ugorjak és megcsókoljam. Érzem a széket a hátam mögött, ha hátrébb akarnék lépni, le kéne ülnöm. De nem teszem. Lehet, hogy hibát követek el, lehet, hogy nem lenne szabad itt lennem. Lehet, hogy az lenne a helyes, ha leadnám a rúnaismeretet, és kerülném továbbra is. Nem, ez meg sem fordult a fejemben.
– A könyvtárban találsz könyvet, amiben ezek szerepelnek és nézz utána a Grimoire jelentésének. – mondja alig hallhatóan, és még közelebb hajol. Odahúz magához, és megcsókol, mintha ez lenne az utolsó alkalma rá. Teljesen hozzásimulok, és az egyik kezemmel tétován beletúrok Sage hajába. Őszintén nem tudom megmondani, mennyi idő telik el, mire elhúzódik annyira, hogy szétváljanak az ajkaink.
- Hiányoztál. - suttogom óvatosan az ajkai közé, miközben a haját csavargatom. Újra összeakad a tekintetünk, és érzem a vonzalmat, nem tompult semmit sem, azóta, hogy ott hagytam a Szirénben.
Megint bezárom az ajkaink között alig létező távolságot, puhán csókolom meg ismét.

TO; T A N I A

2000. október 8.


"Oly édes bánat ez nekem.
Én csak lemondani tanultam,
Mióta rovom életem."

Abban a pillanatban, ahogy ajkaim Tania puha száját érték, már nem számított, hogy hol vagyunk. Bele sem gondoltam, milyen okos döntés volt, hogy az imént elfordítottam a kulcsot a zárban s abban sem, hogyha nem lenne ott az a szék, akkor talán hátrébb lépett volna. Már egyszer otthagyott, mikor megcsókoltam. Bennem volt a félsz, hogy ez hamarosan megismétlődik, ezért ki akartam használni azt a néhány pillanatot, amit így tölthetek vele. Nem húzódott el, nem tolt el… sőt, amikor elváltunk egymástól, még akkor is olyan közel maradt. Megszámolhattam volna a szeplőit is akár, de én csak simultam hozzá és bámultam a szemeibe közvetlen közelről, átengedve magamat a vágyaimnak.
– Hiányoztál. – Lehelte egyszerűen az ajkaim közé. Ujjaim még mélyebben fúrtak a tincsei közé, ahogy ismét csókban forrtunk össze. Tudtam, hogyha így folytatódik, akkor nem igazán fogok tudni gátat szabni magamnak. Éreztem, ahogy az ismerős forróság átveszi felettem a hatalmat… annyira vágytam Taniára, de meg voltam róla győződve, hogy nem gondol többnek egy ostoba hülyénél, aki rászállt. Maximum barátoknak hittem magunkat. Erre itt volt és ő is csókolt engem, nem csak ráerőszakoltam magam, mint a Szirénben.
– Ahh… – lihegve húzódtam el tőle. A biztonság kedvéért tettem hátra egy lépést, hogy ne essek neki rögtön megint.  Megpróbáltam visszafogni magam, hátha az majd megold mindent. – Jól van… nyugodjunk meg egy pillanatra… – magyaráztam akadozó légzéssel.
A rajtam lévő ruhák kezdtek abnormálisan kényelmetlennek tűnni és ettől egy cseppet zavarban jöttem. Mármint nyilván meg akartam kérdezni Taniát, hogy tényleg ezt akarja-e, de az agyam valamiért pánikba esett és már-már azon igyekezett, miképpen térhetnék vissza az óratartás témájára. Nem akartam megint rászállni, mint az italboltos esetnél, hogy a végén annyira pofára essek, hogy még az orrom is betörjön.
– Biztos… biztos ezt akarod? – kérdeztem remegő hangon és megfogtam a kezét, annál fogva tartottam a közelemben, de éppen elég távolságban ahhoz, hogy még legyen lelki erőm gondolkodni. – Nem akartalak kényszeríteni a csókra, egyáltalán nem. Esküszöm nem volt hátsó szándékom, mikor bejöttél és bezártam az ajtót mögötted…
Lényegében fogalmam sem volt, mi a francnak magyarázkodom. Abban azonban már biztos voltam, hogy kell egy cigi vagy még egy pohár bor, mielőtt végképp leégetem magam előtte. Fogalmam sem volt, nem csak azért csókolt-e vissza, mert már a tanára vagyok és kell neki a jó jegy.

2000. 10. 08.
Sage Bolton

talár helyett

Nem akartam elengedni, de nem akartam rámászni sem. Lehet nem is akar semmit, lehet talált valaki mást, aki jobb, meg közelibb és nem egy agyonszentségelt francos hullámvasút. Mert tudom, hogy nehéz eset vagyok, ő meg már az első találkozásunknál is nehezen kezelte a kiborulásaimat. Szóval, hagyom, hogy ellépjen tőlem, a jobb kezem pedig reflexszerűen elkezdi kapargatni a sebeket a balon.
– Jól van… nyugodjunk meg egy pillanatra… – hát persze, teljesen nyugodtak voltunk eddig is. Van benne valami, ami távolságtartásért esedezik. Ennyire elrontottam volna? Most legszívesebben visszamásztam volna az ágyamba és hétfő reggelig elő sem másznék. Na ugye, hogy egy hullámvasút vagyok... lassan már én sem bírom elviselni magam. Felsóhajtok, mire Sage ismét megszólal.
- Biztos… biztos ezt akarod? – remeg a hangja, ahogy megkérdezi. Óvatosan megfogja a kezem, mire a hüvelykujjammal óvatosan végigsimítok a kézfején.
- Szerinted... - kezdek bele, de megakadok, ő pedig kicsit kényszeresen tovább magyaráz.
– Nem akartalak kényszeríteni a csókra, egyáltalán nem. Esküszöm nem volt hátsó szándékom, mikor bejöttél és bezártam az ajtót mögötted…
Válaszul először csak felsóhajtok, majd a hajamba túrok. Ha nem akarnám, nem lennék itt. De ez valahogy nem jött le neki.
- Sage... Szerinted itt lennék, ha nem akarnám? - felvonom az egyik szemöldökömet - És nem kényszerítettél semmire, nyugi. - nem tudom mit kellene mondanom. Hogy örülök, hogy bezártad azt a nyamvadt ajtót, mert így nem nyitott ránk senki, és nem hajítanak ki mindkettőnket, mint macskát egészségügyi sétára? Vagy, hogy sajnálom amit a Szirénben csináltam, és nem kellett volna ott hagynom? Szólásra nyitnám a szám, valamit mondanom kell. Ahelyett, hogy mondanék bármit is, csak leguggolok a szoba közepén, és a térdemre támasztom az államat. Végül megszólalok, de nem azt mondom, amit kellene. Totál független buggyant ki egy gondolat a számon, mert nem figyeltem jobban.
- Apám kirakott otthonról. - persze, mert ez most ide való. Előkotrom a zsebemből a flaskát, ami mostanában állandó útitársammá vált, és meghúzom.

TO; T A N I A

2000. október 8.


"Oly édes bánat ez nekem.
Én csak lemondani tanultam,
Mióta rovom életem."

Ahogy felsóhajtott és a hajába túrt, hirtelen úgy tűnt, ő jobban tudja kettőnk közül, mit is akar. Talán nem vagyok jó az emberi dolgokban, de az igazat megvallva egyre kevésbé igazodtam ki Tanián. Megcsókoltam, lelépett, megöleltem az évnyitón, hetekre eltűnt, nem jött el az órámra sem. Erre itt állt az ajtómba, beengedem, megcsókolom és viszonozza. Ez nem csak egy hullámvasút volt, hanem egy rohadt tornádó, ami hol felpörgött, annyira, hogy beleszédültem, aztán egyszer csak lenyugodott és szelíd volt, mintha soha nem is létezett volna korábban. Meglehet, sosem voltam igazán jó az ilyesmiben. Sosem voltak tartós kapcsolataim, a vonzalom betetőzött a szexnél, én pedig elégedetten cigiztem az egyik sarokban, hiszen nem tartoztam soha senkihez. Most, hogy családfő lettem, persze minden más. Ott volta Eleanor, akihez elígértek már gyerekként… és elvileg el kellett volna vennem, hogy fenntartsuk az aranyvérűséget. Csakhogy cseppet sem vonzódtam hozzá. Én Taniához vonzódtam… nem izgatott az aranyvérűség sem. A vagyon is csak éppen annyira, hogy ragaszkodtam a házhoz, amiben felnőttem.
–  Sage... Szerinted itt lennék, ha nem akarnám? – Olyan egyszerűen hangzottak a szavai, mégis bennem annyi mindent megkavartak. Csak néztem rá szerencsétlenül és annyira vágytam a csókját, az ölelését. – És nem kényszerítettél semmire, nyugi.
Leguggolt a szoba közepén. Én hosszú percekig tétlenül álltam ott és néztem… pont olyan volt, mint ott a Szirénben. Féltem felé mozdulni, féltem mindentől, mintha csak egy őz lenne, akit távolról szemlélek és a hirtelen mozdulatok eltaszítanák tőlem. Nem akartam elijeszteni megint, csak most tért vissza.
– Nem tudom, hogy itt lennél-e, ha nem akarnád. Talán nem tűnt fel, de nem tudok és értek semmit… – suttogtam, aztán megembereltem kicsit magam. Elvettem az asztalról az üveg vörösbort. Ujjaim szorosan fontam a nyakára és úgy ültem le mellé a földre.
Nem mertem azonnal ránézni. A szemem sarkából lesve követtem nyomon a mozdulatait.
– Apám kirakott otthonról.
Sóhajtottam egyet. Ki akartam mondani, hogy jöjjön és lakjon velem… van egy hatalmas, poros kastélyom, amit a nyáron majd együtt rendbe rakhatnánk. De nem mertem ezt mondani, inkább hümmögtem egyet időhúzásként.
– Kivehetek neked egy szobát a Foltozott Üstben a nyárra és akkor lesz hova menned. – Mondtam és innom kellett egy kortyot, mert kiszáradt a torkom, szinte abban a pillanatban, ahogy megszólaltam. – Megkaptam az örökségem nyár végén. – Tettem hozzá, csakhogy ne higgye, beleroppannék ebbe a dologba. A tanári fizetésből nyilván nem menne, de talán Tania már a nevemből rájött, hogy aranyvérű családból származom, ráadásul olyanból, ami nem szegényedett el. Ezzel nem szoktam és nem is szerettem kérkedni, ezért nem hívtam fel rá a figyelmét.
Kicsit közelebb húzódtam hozzá, hogy a testünk legalább egy ponton érintkezzen. Nem akartam semmit sem tenni, míg ő nem kezdeményez, hiába vágytam mindennél jobban azokra a csókokra. Féltem. Féltem, hogy megint elijesztem őt a közelemből.
– Segíteni szeretnék neked… valahogy… megengeded? – kérdeztem és meghúztam az üveget még egyszer. Pótcselekvés volt, hogy visszafogjam a vágyakat, amikkel le szerettem volna teperni, csókolni és… mindegy! Kapd össze magad, Sage!

2000. 10. 08.
Sage Bolton

talár helyett

Ahogy megfogta az üveget, és leült mellém, éreztem, láttam, hogy nem bízik bennem, vagy csak inkább nem tudja, hogy mire számítson. Zuhanórepülésre, vagy lassú vánszorgásra emelkedőnek felfelé? Én sem tudom a választ, ennek a kimenetele elég két esélyes, szerintem. Vagy lehet mindjárt bejelenti, hogy talált valaki jobbat. Nem lenne nehéz. Felsóhajtok, igyekszem összeszedettnek tűnni.
– Nem tudom, hogy itt lennél-e, ha nem akarnád. Talán nem tűnt fel, de nem tudok és értek semmit… – fájnak egy kicsit ezek a szavak, de nem mondom, hogy nem érdemlem meg őket. A hülye elszólásom után csendben nézek magam elé, és élvezem, ahogy a vodka égeti a torkomat. Hallottam, ahogy sóhajt, és éreztem, hogy több volt ebben a sóhajban, mint amit utána mondott. Valamit elhallgatott, de nem éreztem úgy, hogy rákérdezhetek. Azt nem tudom, miért, egyszerűen csak így éreztem.
– Kivehetek neked egy szobát a Foltozott Üstben a nyárra és akkor lesz hova menned. – nem tudom, mit mondhatnék erre. Nem érzem úgy, hogy elfogadhatom ezt az ajánlatot, de egyszerűen visszautasítani sem merem. Csak Sagere nézek, de nem mondok még semmit. Nem tudom mit mondhatnék, ezért csak nézem, és hallgatom. Ismét meghúzom a flaskámat. Van egy olyan érzésem, hogy Sage kicsit túl egyértelműnek vesz dolgokat. Amíg valami random csaj nem említette, hogy hiszti van a Bolton-birtok körül, fogalmam sem volt róla, hogy aranyvérű. Nem érdekelt különösebben, és valószínűleg meg volt rá az oka, amiért nem emlegette a családját. Én sem szívesen emlegetem az enyémet, már ha azt lehet egyáltalán annak nevezni.
– Segíteni szeretnék neked… valahogy… megengeded? – meghúzta az üveget, ismét. Örülök, hogy itt van. Kicsit közelebb húzódok hozzá.
- Nem tudom, hogy tudsz-e ezen segíteni... - válaszolom alig hallhatóan, ahogy a vállára hajtom a fejem. Nem akarok sírni, megtörlöm a könnybe lábadt szemeimet. Nem akarok sírni. Erőt veszek magamon, és úgy szólalok meg ismét.
- Lehet a nyárra kimegyek anyámhoz az USAba... Vagy valami. - hirtelen anyám lett a kisebbik rossz, ő legalább még hallani akar rólam. Sóhajtok, nyomja a vállamat ez a mondat. Szeretném, ha marasztalna. Szeretném, ha azt szeretné, maradnék. Ismét az ingem alját kezdem gyűrögetni a jobb kezemmel, így látszanak a sebeim. Vannak köztük egész frissek, és már túl hosszúak és mélyek ahhoz, hogy a macskámra fogjam őket. Elkezdem letekerni az ingem ujját. Újra sóhajtok, kicsit irritál már ez a folyamatos sóhajtozás, aztán átölelem a férfi nyakát.
- Sajnálom... Nem tudom mit kellene mondanom. Nem akarom még jobban elrontani. - pedig lehet már megtettem, beleborzongtam a gondolatba, hogy Sage most fog nemet mondani. - Ha nem akarsz tőlem semmit, inkább most mondd...- suttogom alig hallhatóan a nyakába.

TO; T A N I A

2000. október 8.


"Oly édes bánat ez nekem.
Én csak lemondani tanultam,
Mióta rovom életem."

Sajnáltam Taniát a családja miatt. Sajnáltam, amiért rá akaszkodtam, de közben magamat is sajnáltam, amiért a nyáron úgy elrohant. Furcsa sokaság volt ez egyszerre… mégis ott ültem és ragaszkodtam hozzá. Tenni akartam valamit. Úgy persze, hogy az neki se legyen tolakodás és nekem se legyen egy újabb, fájdalmas véggel záródó eset. Vágytam a csókját, de nem mertem felé mozdulni. Féltem, hogyha elhiszem, hogy most már minden jó, megint felpattant és elrohan.
– Nem tudom, hogy tudsz-e ezen segíteni... – válaszolta olyan csendességgel, hogy éppen csak ki tudtam venni a szavait. A vállamra hajtotta a fejét, éreztem, hogy nincs jól és ettől csak még inkább segíteni akartam neki. Én ugyanis biztos voltam benne, hogyha nem is úgy, ahogyan a legjobban esne, de tudnék neki segíteni. Mennyibe tartana kivennem neki egy szobát vagy bérelnem egy lakást London szívében? Semeddig. Ő pedig biztos helyen lenne. Olyan volt, mintha mondani akarna valamit vagy kérni, csak nem merné kimondani s én sem mertem kimondani.
– Lehet a nyárra kimegyek anyámhoz az USAba... Vagy valami.
Lehunytam a szemem egy pillanatra. Nem láttam, mit csinál, csak éreztem, ahogyan ficereg és őszinte aggodalommal töltött el a hangsúlya. Volt benne valami, amit talán már nyáron is hallottam, csak nem ismertem fel. Tudtam, hogy komoly fájdalommal küzd. Őszintén aggódtam érte, mert már nem vakítottak el annyira a vágyak. A nyár óta kezelhetővé vált minden, talán azért, mert a Roxfortban megtanultam, hogy nem lehetek heves. Nem eshetek neki annak, amit akarok és részeg sem lehetek napközben. Furcsa, hogy a józanság mit ki nem hoz az emberből.
– Miért kéne kimenned? – kérdeztem kissé rekedten. Nem akartam azonnal rávágni, hogy nem. – Megoldjuk, hogy legyen hol lenned. Segítek. – Ismételtem meg a korábbi gondolatmentet. Fogalmam sem volt, hogyan kéne tudatosítanom benne, hogy az elrohanása ellenére is számíthat rám. Nehéz volt bevallanom még magamnak is, hogy ez nem csak ragaszkodás részemről… én ott nyáron nagyon megszerettem Tania. Megszerettem. Zavarba jöttem a gondolattól, sőt egészen beleremegtem a tényekbe.
Ahogy átkarolta a nyakamat, magamhoz húztam, szinte önkéntelenül. Jó volt érezni a teste melegét, azt ahogy a rakoncátlan tincsek a bőrömön simítottak végig. Ez volt a legtökéletesebb dolog, amit valaha éreztem. Nem akartam bajba kerülni, de voltak dolgok, amikért még azt is olyan szívesen vállaltam volna.
–  Sajnálom... Nem tudom mit kellene mondanom. Nem akarom még jobban elrontani. – A nyakamon éreztem a leheletét. Megborzongtam. – Ha nem akarsz tőlem semmit, inkább most mondd...
– Tania… – Suttogtam, ahogy ujjaimat a hajába fúrtam. Érezhette, hogy a szívem hirtelen milyen heves ritmusra kapcsol. Még közelebb húztam magamhoz, úgy hogy könnyedén befészkelhette magát az ölembe. Annyira vágytam rá, hogy megőrjített az a rengeteg érzés, ami végig pásztázott a testemen. – Hiszen én már nyár óta akarok tőled valamit. – Tettem hozzá és nyugtatás képpen megpusziltam a fülét. – Azt hittem, te nem akarsz semmit.

2000. 10. 08.
Sage Bolton

talár helyett

Hagyhatom, hogy ő béreljen nekem szobát, vagy bármit? Nem tudom, de azért örülök, hogy segíteni szeretne. Talán mégsem teljesen veszett az ügy, vagy mi. Szeretném azt hinni, hogy még menthető, szeretném azt hinni, hogy van esélyem. Megkérdőjelezte az USAba menetelem, lehet tényleg nem szeretné, ha kimennék. Én sem tudom, hogy szeretném e. Repülni kéne, azt meg géppel sem szívesen. Nem igényli a szervezetem, a gondolattól is feláll a nyakamon a szőr.
– Megoldjuk, hogy legyen hol lenned. Segítek. – jól esnek a szavai, de nem tudom erre mit kellene lépnem. Őszintén nem tudom mit kéne, illene, szabadna. El vagyok veszve teljesen, ahogy ott gubbasztok mellette. Azért csak átkarolom a nyakát. Érzem, ahogy megborzong, közben pedig próbálom magam visszafogni, hogy nehogy valami olyat csináljak amit nem lenne szabad.
Ahogy a nevemet mondja, megborzongok. Az a részem, amelyik el sem akart menni a Szirénből, most egyenesen őrjöng, csupán azért tartom magam vissza, mert egy kicsit bennem van a félsz, hogy vajon mit fog mondani. Érzem ahogy a szíve gyorsabb tempóra kapcsol, és ezzel nincs egyedül, az én szívem is szabályosan dörömböl a mellkasomban.
– Hiszen én már nyár óta akarok tőled valamit. Azt hittem, te nem akarsz semmit. - ahogy megpuszilja a fülem érzem, hogy végigfut rajtam valami borzongás és mindenhol tiszta libabőr leszek.
- Én csak... - keresem a szavakat, amik nem igazán jönnek a nyelvemre. - Én csak.. össze voltam zavarodva, és nem voltam biztos benne, hogy szeretném... - nem tudom, hogy Sage tud e Giacomoról, de én nem szívesen beszélek róla. Sajnáltam a fiút, tényleg. Ő igazán próbálkozott, nem tehet róla, hogy nem jött össze. Az is az én hibám volt. Sosem fogom elfelejteni, ahogy megpróbált kérdőre vonni. Dőlt belőle a piaszag, és már állni sem tudott egyenesen. És nekem bűntudatom volt, de nem tudtam mit mondani. Azóta sem beszéltem vele, valószínűleg hallani sem akar rólam.
- Az egy nagyon zavaros időszak volt, elég sok minden jött össze nagyjából egyszerre. - motyogom alig hallhatóan. Nem szívesen beszélnék pont most Sagenek Giacomoról, inkább hanyagolnám a témát.
- De ha nem ezt akarnám, akkor most nem lennék itt.
Mint egy megerősítés céljából óvatosan megcsókolom Saget és közben mélyen a hajába fúrom az ujjaim.

TO; T A N I A

2000. október 8.


"Oly édes bánat ez nekem.
Én csak lemondani tanultam,
Mióta rovom életem."

Éreztem, hogy Tania szíve is olyan vad ritmust jár, mint az enyém és nem nagyon akar nyugodni egy percre sem. Vajon ő is ugyanazt a libabőrös, kellemes érezte az én közelemben, mint én az övében? Lehet, hogy igen, egyébként nem közölte volna, hogy akar tőlem valamit. Meglepett, hogy egyáltalán kérdéses neki, hogy viszonzásra találnak nálam az érzései… hisz láthatta rajtam, hogy ott a Szirénben hogyan estek a dolgok. Talán próbáltam egy kicsit rájátszani a dolgokra, úgy tenni, mintha nem fájna annyira… de azért elég szar volt. Ráadásul még utána is annyi pofont kaptam. Konkrétan akárki jött volna, aki kitörölheti a történteket a fejemből, ugyanúgy otthagyott. Így csak maradt az a végtelensóvárgás iránta.
– Én csak... – kezdte a magyarázkodást, pedig nem volt rá szükség. Valahogy akkor elfogadtam, hogy nem tetszek neki, nem érzi a vonzalmat, ami belém hasított nagyjából attól a perctől fogva, hogy megismertük egymást. –  Én csak.. össze voltam zavarodva, és nem voltam biztos benne, hogy szeretném...
Bólintottam lassan és finoman végig cirógattam a tincsein, jelezve, hogy én nem haragszom. Miért is tenném? Mert nem akart engem? Hát nem esett jól az tény, de azért nem utálhatok és lehetek mérges senkire, mert éppen én nem tetszem neki. Hogy azt milyen formában közli persze más tészta, a bunkóság a rossz. De Tania igazából bunkó sem volt, inkább csak furcsa.
– Hé, semmi baj. – Suttogtam felé, hogy megnyugtassam egy kicsit. – Semmi baj.
Láttam rajta, hogy most ez is kevés ahhoz, hogy teljes nyugalom telepedjen rá. Talán nem is csak az a nyár, hanem a jelen is nagyon zavaros neki. Végül is milyen apa az olyan, mint az övé? Ki hagy maga mögött egy ilyen fiatal lányt, csak azért, mert ő mást akar? Akárhogy is, én kötelességemnek éreztem, hogy segítsek rajta.
Úgy meséltem volna neki az én nyaramról – mármint arról a részéről, amit nem láthatott –, hiszen annyi minden történt velem is. Megkaptam az örökségem, egy egész kastélyt és kineveztek családfőnek… ahogy belelkesültem a hírtől, úgy csapott arcon a kötelességek ténye, amik ezzel járnak. Mégis hogyan mondhattam volna el Taniának, hogy gyerekkorom óta el van döntve, hogy ki legyen majd a feleségem? Azt gondolná, hogy egy ósdi rendszer áldozata vagyok, ez pedig valahol igaz… de akármennyire is lángolt bennem ez a rengeteg érzés iránt, tudtam, hogy előbb-utóbb ténylegesen tennem kell azért, hogy a család nevét fenntartsuk. Keith csak másodhegedűs mögöttem. Sosem volt első szülött fiú és a Boltonoknál a családfők mindig első szülött fiúk. Mindegy. Hülye játszma ez és túl távolra mutató eszmecsere, ami amúgy nem is illett hozzám. Csak ahogy Tania szemébe néztem, elfogott a gondolat, hogy akár egy életen át tudnám őt így ölelni.
–  Az egy nagyon zavaros időszak volt, elég sok minden jött össze nagyjából egyszerre. – Halkan beszélt, éppen csak ki tudtam venni olyan közelről a szavait.
– De ha nem ezt akarnám, akkor most nem lennék itt.
Aztán jött az a szenvedélyes csók. Nem bírtam magammal, kicsit jobban magamhoz szorítottam és ledöntöttem a földre, hogy fölé mászva csókoljam tovább hosszan. Aztán persze rájöttem, hogy milyen hirtelen volt ez is. Én ilyen voltam, ha egyszer felpörögtek az érzelmeim, akkor nagyon nehezen nyomtam el, most is csak azért sikerült, mert a józanész a vállamon kopogtatott. Talán nem kellett volna leteperni.
– Örülök, hogy itt vagy. – Mondtam halkan, bár nem mozdultam el, de távolabb húzódva néztem rám, aztán egyszer csak a padlóra gurultam mellé, hogy hanyatt fekve nézzek fel a plafonra. – Szeretném, ha többet lennél itt. És megengednéd, hogy segítsek. Attól függetlenül, hogy mi van közöttünk. Ne menj Amerikába… – tettem hozzá kicsit halkabban.

2000. 10. 08.
Sage Bolton

talár helyett

A szívem úgy ver, mint amit felhúztak. Azt hiszem nem hazudok, ha azt mondom, sosem éreztem még ilyet. Nem tudom hová tenni ezt. Azért valahol van bennem félelem is, ismeretlen számomra ez a hirtelen jött forróság és vonzalom.
Az biztos, hogy még ebben a kétségbeejtően zavaros helyzetben is Sage volt a legstabilabb pont az életemben, a vonzalom és a kilengéseim ellenére is.
És ezzel nem is lenne gond, ha mondjuk nem tizenhat lennék. Még nem gondoltam eddig arra, hogy milyen fura párosnak számítanánk. Igazából magasról teszek rá. Már nem izgat. Itt vagyok a karjaiban, és úgy érzem itt vagyok jó helyen. Ha lehetnék sem akarnék máshol lenni. Ahogy csókol, megőrít. Fel sem tűnik, hogy elkezd ledönteni, csak akkor amikor már végig fektetett a földön. Amikor elhúzódik, reflexszerűen nyúlok utána, óvatosan simogatom meg az arcát.
- Örülök, hogy itt vagy.
- Én is - mosolygok fel rá.
Ahogy legördül mellém, az oldalamra fordulok és úgy nézem tovább. Ő sokkal érdekesebb, mint a plafon.
– Szeretném, ha többet lennél itt. És megengednéd, hogy segítsek. Attól függetlenül, hogy mi van közöttünk. Ne menj Amerikába… 
Összefűzöm ujjaimat az övéivel. Igyekszem nem tovább gondolni ezt az egészet, és nem azon agyalni, hogy fogom elviselni, hogy nem érhetek hozzá minden egyes alkalommal, amikor látom. Közelebb húzódom és adok egy rövid puszit az arcára.
-Ne aggódj... Maradok.
Tényleg szeretnék maradni, és szeretnék vele maradni. Mélyen beszívom az illatát, és igyekszem az összes apró részletet belevésni az emlékezetembe. Fölé hajolok és újra megcsókolom ezúttal röviden. Vigyorgok, mint valami tejbetök.
- Egyébként... Cuki a szemüveged.

TO; T A N I A

2000. október 8.


"Oly édes bánat ez nekem.
Én csak lemondani tanultam,
Mióta rovom életem."

Tania gyengéd simítása az arcomon, mintha mindent egy pillanat alatt helyre tett volna. A vágyak persze ugyanúgy bugyogtak bennem és bár örültem, hogy itt van velem, féltem is, hogy most rontok el mindent a túlzott buzgóságomban. Eddig sosem kellett visszafognom magam, ha meg mégis, akkor az nem volt ilyen őrjítően nehéz. Meglehet ez a rengeteg, kusza dolog mondatta velem azt is ki, hogy ne menjen Amerikába. Nem sok jogom volt ehhez, hiszen még nem mondtuk ki egymásnak, mi is ez közöttünk… de ha a „csajomnak” is nevezném sem engedhettem volna meg neki, hogy az anyja és közé álljak. Még fiatal, inkább szülő mellett volt a helye. Csakhogy én annyira nem akartam elengedni, most, hogy végre érinthettem.
Az ujjait összefűzte az enyémekkel, mikor már mellette feküdtem a földön, visszafogva magamat. Nem akartam ráerőszakolni semmi olyat, amit nem kéne megtennie egy nála öregebb fickóval. Persze belegondolva a közöttünk lévő nyolc-kilenc év nem volt olyan sok, legalábbis nem lett volna, ha Tania nem lett volna kiskorú még. Nem akartam ilyeneken agyalni, csak élvezni a dolgot. Ezért neki nem is mutattam ki, mennyi kétség kerülget. Az ugyanis nem az érzéseim kapcsán merült fel, hanem csak minden egyéb miatt. S megint megkívántam egy cigarettát.
– Ne aggódj... Maradok.
Elmosolyodtam, még ott bizsergett a finom puszi nyoma az arcomon. Élveztem, hogy olyan közel van. A teste melegét éreztem a bőrömön, még ruhán keresztül is és az illata, az egyenesen megőrjített. Úgy megragadtam volna, hogy magamhoz szorítsam. De egy csepp józanész még azt súgta, hagyjam, hogy magától próbáljon meg a közelembe kerülni. Hát így hajolt fölém ő és csókolt meg. Azt kívántam, bár ne szakadt volna vége és csak csókolna és csókolna. Aztán jött az az angyalian bájos vigyor. Tetszett, hogy boldog… és az még jobban, hogy miattam boldog.
– Egyébként... Cuki a szemüveged.
Elvigyorodtam én is és a mutatóujjammal feljebb nyomtam az orrnyergemen a szemüveget.
– Ugye? Nagyon professzoros. – Mondtam és odahúztam magamhoz egy csókra megint. – Miután McGalagony megjegyezte, hogy rendetlen a hajam, gondoltam ennyivel megpróbálok ráerősíteni a komolykülsőre. Na meg, nem ártott az sem, hogy látom a diákjaim arcát, amikor órát tartok.
Megint erős hullámként érte el az orromat az illata. Nagyon nehéz volt ellenállni, nagyon nehéz volt csak ott feküdni, nézni a szeplőit és a barna szempárt. Így hát beletúrtam a hajába és lehúzva magamhoz finoman csókoltam meg. Ez hosszabbra, szenvedélyesebbre sikerült a korábbaiknál, annyira, hogy az ajkai közé sóhajtottam hangosabban, mikor elhúzódtunk.
– Bocsi, nem ragadtatom el magam… – halkan beszéltem és úgy cirógattam végig az arcát. Ha kellett, hát éveket is vártam volna rá, csak ne lépjen megint ki az ajtón. Nem tudtam volna megint végig nézni szívtörés nélkül. – Csak… hát… gyönyörű vagy.